Írta: Csing-szung, Kína

2001-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. 2020-ban agyinfarktust és szívbetegséget diagnosztizáltak nálam. Ez idő tájt sürgősen pénzre volt szükségem az orvosi kezelésemre, és véletlenül éppen akkor küldött a fiam 5000 jüant. Arra gondoltam: „A fiam az, akire mindig támaszkodhatok. Ha megöregszem, akkor is a fiamra kell majd támaszkodnom.” 2022-ben a fiam megnősült, és önerőből vett egy házat és egy autót is. Később a menyem vett nekem egy több mint ezer jüan értékű aranygyűrűt. Azt is hozzátette: „Nem kérünk tőled semmi mást, de amikor a jövőben gyerekeink lesznek, nagyszerű lenne, ha segítenél vigyázni rájuk.” Látva, milyen kedves hozzám a fiam és a menyem, arra gondoltam: „Ő az egyetlen fiam. Jól ki kell jönnöm vele és a menyemmel, hiszen ha megöregszem, rájuk kell majd támaszkodnom, hogy gondoskodjanak rólam. Az egészségem évről évre romlik. Ha segítek nekik vigyázni a gyerekeikre, amíg még tudok, akkor ők is gondoskodni fognak rólam, ha megöregszem.” Miután ezt végiggondoltam, beleegyeztem: „Rendben. Ha gyerekeitek lesznek, vigyázni fogok rájuk.” Később, a biztonságomat fenyegető kockázatok miatt, nem volt más választásom, mint elhagyni az otthonomat, hogy a gyülekezetben végezzem a kötelességemet, máskülönben letartóztatott volna a KKP.

2024 áprilisában egy nap megtudtam, hogy a menyem terhes, és a családom arra kért, hogy menjek haza gondoskodni róla. Sietve hazamentem. Azonban, amint hazaértem, a falusi tisztviselők eljöttek ellenőrizni a lakcímbejelentésemet. Arra gondolva, hogy a KKP-nak megvan a fényképem, és évek óta keresnek, nem mertem otthon maradni, és gyorsan elmentem. Miután visszatértem a gyülekezetbe, nagyon szomorú voltam, és arra gondoltam: „A fiam egy másik városban dolgozik, és nincs ideje gondoskodni a menyemről. Ha én, az anyósa, nem gondoskodom róla, mit fog gondolni rólam a családja? Azt sem tudom, hogy van most a menyem.” Miután ezt végiggondoltam, folyton az adósuknak éreztem magam. A szívemben lévő gyötrődés miatt az agyinfarktusom kiújult. Még jobban aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Egyre idősebb leszek, és az egészségem is egyre rosszabb. Hát a jövőben nem lesz szükségem a fiam és a menyem gondoskodására? Nem gondoskodtam a menyemről, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Ha egy nap öreg és beteg leszek, és vissza kell mennem hozzájuk, vajon így is befogadnak és gondoskodnak rólam időskoromban?” Valahányszor erre gondoltam, az állapotom rosszabbra fordult. Teltek a napok, és hamarosan eljött a szülés ideje. De még mindig nem tudtam hazamenni, hogy gondoskodjak a menyemről, és csak tehetetlenül sóhajtoztam. Akkoriban az újonnan érkezettek öntözésének kötelességét végeztem. Bár mindennap végeztem a kötelességemet, a szívemet gyakran megzavarta ez az ügy, és nem követtem nyomon a munkát, és nem oldottam meg időben az újonnan érkezettek problémáit. Ennek eredményeként néhány újonnan érkezett problémája nem oldódott meg azonnal, és negativitásban és gyengeségben éltek. Amikor láttam, hogy nem végeztem jól a kötelességeimet, nem azon gondolkodtam, hogyan oldjam meg és hozzam helyre a dolgokat. Hanem inkább arra gondoltam: „Ha nincs eredmény, hát nincs. Ha elbocsátanak, akkor talán visszamehetek a fiamhoz, és segíthetek neki vigyázni a babára.” Mivel helytelen állapotban éltem, a Szentlélek vezetése nélkül végeztem a kötelességemet, és negatív és nyomorult lettem. Aztán Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem, folyton haza akarok menni, hogy gondoskodjak a menyemről és az unokámról. Félek, hogy ha most nem megyek vissza, senki sem fog gondoskodni rólam, amikor megöregszem. Tudom, hogy helytelen ebben az állapotban élni. Világosíts meg és vezess, hogy megértsem az igazságot, és megismerjem a saját problémáimat!” Ima után eszembe jutottak Isten szavai: „Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért gondoskodnak a szülők féltve a gyermekeikről? Mire irányul az emberek szándéka? Nem arra irányul vajon az egész, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten leleplezi, hogy egyáltalán nincs valódi szeretet és gondoskodás az emberek között. Mindenki a saját szándékait dédelgeti, a saját nyereségét keresi. Pontosan olyan voltam, ahogy azt Isten leleplezte. Nem azért gondoltam folyamatosan a menyem terhességére, mert őszintén gondoskodni akartam róla, hanem a saját szándékaim miatt. Úgy éreztem, az egészségem az elmúlt években megromlott, és időskoromban még mindig a fiamra kell majd támaszkodnom, hogy gondoskodjon rólam. Ezért akartam segíteni nekik vigyázni a gyermekükre, amíg még tudok, hogy cserébe a fiam gondoskodjon rólam időskoromban. De amikor a kötelességem és a biztonsági kockázatok miatt nem tudtam visszamenni, a szívemet gyötrelem töltötte el, és már semmilyen teherérzetem sem volt a kötelességem iránt. Láttam, hogy csak a hús-vér testem érdekeit vettem figyelembe.

Később az igazságot kerestem, hogy megoldjam a problémáimat. Isten szavait olvastam: „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által vezényelt körülményeket és az Ő szuverenitását, vagy alávetni magukat ezeknek, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy milyen lesz a holnap vagy a holnapután, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen körülmények váltják ki ezeket a negatív érzelmeket? Az, hogy nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt, és nincs Istenbe vetett őszinte hit a szívükben. Még amikor a saját szemükkel látják is Isten szuverenitásának tényeit, akkor sem értik meg, illetve nem hiszik el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az egész életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig panaszok merülnek fel, és képtelenek lesznek az alávetettségre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Miután először rátaláltam Istenre, és amikor egészséges voltam, tudtam a kötelességeimre összpontosítani, de ahogy idősödtem, az egészségügyi problémáim fokozatosan nőttek. Agyinfarktusom lett, és a szívem sem volt jó állapotban. Észrevétlenül keserűségben és szorongásban kezdtem élni, aggódva amiatt, hogy mit csinálok, ha az egészségem megromlik, és senki sem lesz, aki gondoskodjon rólam. Amikor a fiamnak és a menyemnek szüksége volt rám, nem mentem vissza gondoskodni róluk, szóval vajon ők gondoskodnának-e rólam, amikor megöregszem, és gondozásra szorulok? Amikor erre gondoltam, negatív érzelmekbe kezdtem süllyedni, elvesztettem a kötelességem iránti teherérzetemet, és még a gyülekezetben sem voltam hajlandó elvégezni a kötelességemet. Csak haza akartam menni, hogy gondoskodjak a menyemről. Bár gyakran mondtam, hogy minden Isten kezében van, amikor szembesültem a dolgokkal, elvesztettem a hitemet Isten szuverenitásában, és csak másokra akartam támaszkodni. Láttam, hogy egyáltalán nincs hitem Istenben. Visszagondolva, mi értelme volt, hogy ezek miatt aggódtam? Isten már elrendezte, milyen lesz a jövőbeli életem, és csak alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és természetes módon kellett megtapasztalnom a dolgokat.

Ezután elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és a szívem egyes aggodalmai megnyugodtak. Isten azt mondja: „A szülők már sok élvezetet és megértést nyertek gyermekeiktől a felnevelésük folyamata során, ami nagy vigasz és nyereség számukra. Ami azt illeti, hogy a gyermekeid gyermeki tisztelettel fognak-e viseltetni irántad, hogy támaszkodhatsz-e rájuk bármiben, és mit kaphatsz tőlük, ezek a dolgok attól függenek, hogy a sorsotok szerint együtt éltek-e, ez pedig Isten előre elrendelésén múlik. Másrészt az, hogy milyen környezetben élnek a gyermekeid, az életkörülményeik, az, hogy megvannak-e a feltételeik ahhoz, hogy gondoskodjanak rólad, anyagilag jómódúak-e, és tudnak-e neked anyagi élvezetet és segítséget nyújtani, szintén Isten előre elrendelésétől függ. Sőt, szülőként az, hogy élvezheted-e az anyagi dolgokat, a pénzt vagy az érzelmi vigaszt, amit a gyermekeid adnak neked, szintén Isten előre elrendelésétől függ. Hát nem így van? (De igen.) Ezek nem olyan dolgok, amelyeket az emberek saját akaratukból kérhetnek. Látod, egyes gyermekeket nem kedvelnek a szüleik, és a szüleik nem hajlandóak velük élni, de Isten előre elrendelte számukra, hogy a szüleikkel éljenek, így képtelenek távol lenni a szüleiktől vagy elmenni mellőlük. Egész életükben a szüleik mellett ragadnak – a szüleik még akkor sem tudnák elűzni őket, ha próbálnák. Más gyermekeknek viszont olyan szüleik vannak, akik nagyon szívesen élnek velük; elválaszthatatlanok, mindig hiányolják egymást, miután elválnak, de különböző okok miatt, például ha külföldön vállalnak munkát vagy házasságkötés után más helyen élnek, nagy távolság választja el őket a szüleiktől. Még egyszer találkozni sem könnyű, és még a telefonáláshoz vagy videohíváshoz is meg kell találniuk a megfelelő időt; az időeltolódás vagy egyéb kellemetlenségek miatt nem tudnak túl gyakran beszélni a szüleikkel. Hát nem mind Isten előre elrendeléséből fakadnak ezek a különleges körülmények? (De igen.) Ez nem olyasvalami, amit el lehet dönteni bármely szülő vagy gyermek szubjektív kívánsága alapján; ez mindenekfelett Isten előre elrendelésétől függ” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavaiból megértettem, hogy minden szülő reméli, hogy a gyerekei gondoskodnak majd róla, ha megöregszik. De ez tényleg nem olyasmi, ami az emberen múlik, hanem Isten szuverenitása és elrendelése határozza meg. Eszembe jutott egy idős nővér, akit ismertem. Miután a gyermekei saját családot alapítottak, ő továbbra is a gyülekezetben végezte a kötelességét, és nem volt ideje segíteni az unokáira vigyázni. De a hatvanas éveiben a lánya magától gondoskodni kezdett róla, és a lánya otthonából továbbra is végezni tudta a kötelességeit. Egy másik esetben ismertem valakit, aki azért dolgozott, hogy pénzt keressen a fia családjának, és segített neki gondoskodni a gyermekeiről, de a végén a menye kirúgta. Arra is gondoltam, amikor 2020-ban beteg voltam, és nagyon kellett a pénz. Bár nem mondtam semmit a fiamnak, ő éppen akkor adott nekem 5000 jüant. Hát nem Isten szuverenitásának és elrendezésének volt mindez az eredménye? Amikor ezt megértettem, nagyon elszégyelltem magam. Annyi éve hittem Istenben, annyit ettem és ittam Isten szavait, de amint megbetegedtem, feltárult a valóm. Nem Istenre támaszkodtam, magamtól próbáltam kiutakat találni, és folyton a fiamhoz akartam futni támogatásért. Milyen módon voltam én Isten hívője? Isten szavait olvasva megértettem, hogy ha Isten előre elrendelte, hogy valakinek a gyermekei nem fognak gondoskodni róla idős korában, akkor bármennyire is igyekszik fenntartani a kapcsolatát a gyermekeivel, minden hiábavaló lesz. Ha Isten előre elrendelte, hogy a gyermekeim gondoskodni fognak rólam, akkor Isten el fogja rendezni a dolgokat, amikor eljön az ideje. Ha egy nap az egészségem miatt már nem tudnám végezni a kötelességemet, akkor ezt úgy élném meg, hogy alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Hittem, hogy vannak tanulságok, amelyeket le kell vonni, és igazságok, amelyeket el kell nyerni. Ezek után már nem aggódtam amiatt, hogy nem tudok gondoskodni a menyemről, le tudtam csendesíteni a szívemet és végezni a kötelességemet.

Később olvastam, hogy Isten leleplezi, hogyan használja a Sátán a hagyományos kultúrát az emberek megrontására, és némi felismerésre jutottam a bennem lévő helytelen nézetekkel kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúrát tekintve, a kínai nép különösen hangsúlyozza a gyermeki jámborságot. Ősidőktől napjainkig erről mindig is beszéltek, és az emberek emberi mivoltának részeként, valamint annak mércéjeként tekintettek rá, hogy valaki jó vagy rossz. Természetesen a társadalomban kialakult egy általános hangulat és közvélemény. Ha a gyermekek hűtlenek a szüleik iránt, megvetik és elítélik őket, a szüleik pedig szégyellik magukat, és a gyermekek úgy érzik, képtelenek elviselni ezt a foltot a hírnevükön. Különböző tényezők hatására a szülőket is mélyen megmérgezi ez a hagyományos gondolkodásmód, és gondolkodás vagy tisztánlátás nélkül követelik meg gyermekeiktől, hogy gyermeki hűséggel legyenek irántuk. Miért nevelnek a szülők gyermekeket? Nem azért, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban, és megadják a végtisztességet, amikor elhunysz, hanem hogy teljesíts egy felelősséget és kötelezettséget, amelyet Isten adott neked. Egyrészt a gyermeknevelés emberi ösztön, másrészt emberi felelősség. Ösztönből és felelősségből szültél gyermekeket, nem pedig azért, hogy felkészülj az öregkorra, és hogy gondoskodjanak rólad, amikor megöregszel. Hát nem helyes ez a nézőpont? (De igen.) Vajon a gyermektelen emberek szükségszerűen nyomorultak idős korukban? Nem feltétlenül, igaz? A gyermektelen emberek attól még megélhetik az öregkort, néhányan közülük pedig még egészségesek is, élvezik a kései éveiket, és békében mennek a sírba. Vajon a gyermekesek egész biztosan boldogan és egészségben élvezhetik a kései éveiket? (Nem feltétlenül.) Ezért a szülők egészsége, boldogsága, élethelyzete, életminősége és fizikai állapota idős korukban valójában nincs közvetlen kapcsolatban azzal, hogy gyermekeik gyermeki tisztelettel viseltetnek-e irántuk vagy sem, hanem Isten előre elrendelésével és azzal az életkörnyezettel függ össze, amelyet Ő alakít ki számukra. A gyermekek nem kötelesek felelősséget vállalni szüleik időskori élethelyzetéért” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy a gyermeknevelés célja nem az, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban, és hogy mindenkinek megvan a saját küldetése és felelősségei. Azonban, miután a Sátán megrontott, elfogadtam az általa belém nevelt gondolatokat és nézeteket, mint például: „legyen kire támaszkodnod idős korodban”, „legyen, aki gondoskodik rólad idős korodban” és „nevelj gyermekeket, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban”. Azt hittem, egyszerűen nem lehet, hogy valakinek ne legyenek gyermekei, akik idős korában gondoskodjanak róla. Amikor idősebb lettem, és különféle egészségügyi problémáim lettek, csak azért akartam jó kapcsolatot fenntartani a fiammal és a menyemmel, hogy a jövőben gondoskodjanak rólam. Amikor a kockázatok miatt nem tudtam visszamenni gondoskodni a terhes menyemről, még a kötelességvégzéshez sem volt kedvem. Ez azt jelentette, hogy az újonnan érkezettek problémái soha nem oldódtak meg, és az életbe való belépésük késett. De még mindig nem tartottam bűnbánatot, sőt reméltem, hogy áthelyeznek, hogy hazamehessek, és gondoskodhassak a menyemről. Arra gondoltam, hogy sok éve hiszek Istenben, és annyiszor élveztem, hogy Isten ellátott az igazsággal. Nemcsak hogy nem végeztem rendesen a kötelességemet, hogy ezt visszafizessem Istennek, de még arra is képes voltam, hogy feladjam a kötelességemet, hogy a fiam és a menyem kedvében járjak. Amikor a dolgok rám szakadtak, csak a saját kiutamra gondoltam. A legcsekélyebb odaadást sem mutattam a kötelességem iránt. Milyen módon volt nekem bármilyen emberi mivoltom? Rájöttem, hogy az olyan nézetek, mint „legyen kire támaszkodnod idős korodban”, „legyen, aki gondoskodik rólad idős korodban” és „nevelj gyermekeket, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban”, a Sátán trükkjei, amikkel irányítja az embereket. Az, hogy ilyen nézetek szerint éltem, oda vezetett, hogy nem hittem Isten szuverenitásában, fellázadtam Isten ellen, nem vetettem alá magam Neki, és hiányzott belőlem minden teherérzet a kötelességem iránt. Majdnem elvesztettem a lehetőséget, hogy a kötelességemet végezzem. Ha továbbra is ragaszkodnék ezekhez a nézetekhez, elveszteném az esélyemet az üdvösségre, és tényleg tönkretenném magam. Aztán visszagondoltam a betegségekkel kapcsolatos tapasztalataimra az elmúlt években. 2018-ban az idegeket nyomó nyaki spondylosis miatt nem tudtam kinyújtani a karomat. A nővér, aki vendégül látott, vett nekem gyógyszert, és később végül újra ki tudtam nyújtani a karomat. Aztán 2020-ban agyinfarktusom lett, és az orvosok azt mondták, hogy a betegségem nehezen kezelhető. Váratlanul egy idősebb nővér adott nekem négy doboz gyógyszert agyinfarktusra. A gyógyszer bevétele után az egészségem fokozatosan javult. Az elmúlt években egyik betegségemből sem a fiamra támaszkodva gyógyultam ki: Isten volt az, aki újra és újra kialakított embereket, eseményeket és dolgokat, hogy meggyógyulhassak. Isten oltalma miatt vagyok még ma is életben! El kellett engednem a Sátán olyan téveszméit, mint „legyen kire támaszkodnod idős korodban” és „legyen, akire számíthatsz idős korodban”, és Istenre kellett bíznom magam, a hátralévő időmet arra használva, hogy rendesen végezzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neki.

Később még egy szakaszt elolvastam Isten szavaiból, ami megváltoztatta azt a nézetemet, hogy mindig a gyerekemre akartam támaszkodni, hogy gondoskodjon rólam idős koromban. Isten azt mondja: „A szülőknek nem szabadna megkövetelniük, hogy a gyerekeik gyermeki tisztelettel viseltessenek irántuk, valamint gondot viseljenek róluk és támogassák őket a kései éveikben – erre nincs szükség. Egyrészt a szülőknek így kell hozzáállniuk a gyerekeikhez, másrészt pedig ilyen méltósága kell legyen a szülőknek. Természetesen van egy fontosabb szempont is: az az alapelv, amely szerint azoknak a teremtett lényeknek, akik szülők, bánniuk kell a gyermekeikkel. Ha a gyermekeid viseltetnek gyermeki tisztelettel irántad és hajlandóak gondot viselni rólad, akkor nem kell elutasítanod őket; ha nem hajlandóak úgy tenni, akkor nem kell egész nap sóhajtoznod és morgolódnod, kényelmetlenül és megbántva érezned magad a szívedben, vagy neheztelned a gyermekeidre. Felelősséget kell vállalnod és viselned kell a terhet a saját életedért és túlélésedért mindaddig, amíg képes vagy rá, és nem szabadna ezt másokra hárítanod, legkevésbé a gyermekeidre. Aktívan és helyesen kell szembenézned egy olyan élettel, amelyben nincs melletted a gyermekeid társasága vagy segítsége, és még ha távol is vagy a gyermekeidtől, akkor is képesnek kell lenned egyedül szembenézni mindazzal, amit az élet hoz. Természetesen, ha lényeges segítségre van szükséged a gyermekeidtől, kérheted tőlük, de ennek nem szabad azon a téves gondolaton és nézőponton alapulnia, hogy a gyermekeknek gyermeki tisztelettel kell viseltetniük a szüleik iránt, vagy hogy rájuk támaszkodsz, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban. Ehelyett mindkét félnek a felelősségeik teljesítése szemszögéből kell tennie a dolgokat a szüleiért vagy a gyermekeiért. Így a szülők és gyermekek közötti kapcsolat észszerűen kezelhető. Természetesen, ha mindkét fél észszerű, teret adnak egymásnak, és tisztelik egymást, végül biztosan jobban és harmonikusan ki tudnak majd jönni egymással, megbecsülik ezt a családi ragaszkodást, és megbecsülik az egymás iránti gondoskodást, törődést és aggódást. Természetesen, ha ezeket a dolgokat kölcsönös tisztelet és megértés alapján teszik, az viszonylag összhangban van az emberiességgel és viszonylag helyénvaló” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten azt mondja: „A szülőknek nem szabadna megkövetelniük, hogy a gyerekeik gyermeki tisztelettel viseltessenek irántuk, valamint gondot viseljenek róluk és támogassák őket a kései éveikben – erre nincs szükség. Egyrészt a szülőknek így kell hozzáállniuk a gyerekeikhez, másrészt pedig ilyen méltósága kell legyen a szülőknek.” Ezek a szavak igazán megérintettek. Isten világosan megmondta nekünk, hogy a szülők és gyermekek közötti kapcsolatnak a kölcsönös gondoskodáson és megértésen kell alapulnia, és nem szabad semmiféle alkut tartalmaznia. Mindenkinek megvan a maga küldetése, és szülőként nem szabad arra kérnünk a gyermekeinket, hogy eltartsanak és gondoskodjanak rólunk. Az időseknek is méltósággal kell élniük, és nem szabad mindig arra támaszkodniuk, hogy a gyermekeik gondoskodjanak róluk. Bár én neveltem fel a fiamat, ő most már felnőtt és független, és már nincs sok köze hozzám. Mindenkinek megvan a maga útja az életben, és önállóan kell szembenéznie azzal, ami az életben történik. Én azonban mindig azt akartam, hogy a fiam gondoskodjon rólam, ha megöregszem, és nem mertem egyedül megtapasztalni azt az életet, amit Isten elrendezett számomra. Ez lett volna a méltósággal élt élet? Azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, a nézőpontom kissé megváltozott, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam.

Egy nap levelet kaptam otthonról. Azt írták, hogy a menyem már megszült, és arra kértek, hogy menjek haza gondoskodni róla. Kicsit meginogtam, és arra gondoltam: „Most annyira el vagyok foglalva a kötelességemmel. Ha tényleg hazamegyek, nem tudom, mennyi időbe telik, mire újra visszajöhetek ide. Ez késleltetni fogja a gyülekezet munkáját. Ráadásul a KKP folyamatosan le akar tartóztatni. A visszatérés valószínűleg kockázatokkal jár. De ha nem megyek vissza, mi van, ha a fiam és a menyem megszakítják velem a kapcsolatot? Még mindig rájuk kell támaszkodnom, hogy gondoskodjanak rólam idős koromban. Ha tényleg nem megy másképp, akkor egyszerűen vissza kell mennem.” Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy még mindig a fiamra akarok támaszkodni idős koromban, és az igazságot kerestem a problémámmal kapcsolatban. Isten szavait olvastam: „Isten nem csupán a születésüktől a jelenig tartó évtizedekben fizeti meg az árat minden egyes emberért. Ahogy Isten látja, te számtalanszor érkeztél meg ebbe a világba, és számtalanszor reinkarnálódtál. Ki irányítja ezt? Isten irányítja ezt. Te minderről semmiképp nem tudhatsz. [...] Mennyi erőfeszítést áldoz Isten egyetlen emberre! Egyesek azt mondják: »Hatvanéves vagyok. Isten hatvan éve őrködik fölöttem, megóv és vezérel engem. Ha öreg fejjel már nem tudok kötelességet végezni és semmit sem tudok csinálni, Isten akkor is vesződik majd velem?« Hát nem butaság ilyet mondani? Isten nem csupán egyetlen életen át őrködik az ember felett, óvja őt, és gyakorol szuverenitást a sorsa felett. Ha csak egyetlen élet hosszáig, egyetlen élet idejéig tenné, az nem bizonyítaná, hogy Isten mindenható és minden fölött szuverenitással rendelkezik. Amikor Isten fáradozik és megfizeti az árat valakiért, nem csupán azt rendezi el, mit fog tenni ebben az életben – számtalan életet rendez el számára. Isten teljes felelősséget vállal minden lélekért, amely reinkarnálódik. Szívével munkálkodik, élete árát fizetve, vezetve minden embert és elrendezve mindegyikük életét. Figyelembe véve, hogy Isten ekkora erőfeszítést tesz és ekkora árat fizet az emberért, és az embernek adományozza mindezeket az igazságokat és ezt az életet, ha ezekben az utolsó napokban az emberek nem végzik a teremtett lények kötelességét, és nem térnek vissza a Teremtő elé – ha függetlenül attól, hány életet és nemzedéket éltek meg, végül nem végzik jól a kötelességeiket és nem felelnek meg Isten követelményeinek –, vajon nem lenne-e akkor túl nagy a tartozásuk Isten felé? Vajon nem lennének-e méltatlanok mindazon árakra, amelyeket Isten megfizetett? Annyira híján lennének a lelkiismeretnek, hogy nem érdemelnék meg, hogy embernek nevezzék őket, mivel Isten felé fennálló tartozásuk túl nagy lenne. [...] A kegyelem, szeretet és irgalom, amelyet Isten az ember iránt mutat, nem csupán egyfajta hozzáállás – hanem tény is. Milyen tény? Az, hogy Isten beléd ülteti az Ő szavait, megvilágosítva téged, megengedve, hogy lásd, mi olyan szeretetre méltó Benne, és pontosan miről szól ez a világ, nagyfokú szellemi tisztánlátást adva neked, és lehetővé téve, hogy megértsd az Ő szavait és az igazságot. Így, bár nem is tudsz róla, elnyered az igazságot. Isten oly sok munkát végez rajtad, nagyon is valóságos módon, képessé téve téged arra, hogy elnyerd az igazságot. Amikor elnyered az igazságot, amikor elnyered a legdrágább dolgot, ami az örök élet, akkor eleget teszel Isten szándékainak. Isten, amikor látja, hogy az emberek az igazságra törekednek és hajlandók Vele együttműködni, boldog és elégedett. Ilyenkor Neki egy bizonyos hozzáállása van, és amikor ez a hozzáállása, akkor cselekszik, az embert pedig jóváhagyja és megáldja. Így szól: »Megjutalmazlak téged. Ezek azok az áldások, amelyeket megérdemelsz.« És ekkor elnyered az igazságot és az életet. Amikor tudással rendelkezel a Teremtőről, és elnyerted az Ő megbecsülését, továbbra is ürességet érzel majd a szívedben? Nem. Beteljesültnek érzed majd magad, és örömérzet tölt el. Hát nem ezt jelenti az, hogy az ember értékes életet él? Ez a legértékesebb és legjelentőségteljesebb élet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). Isten szavainak olvasása után mélyen meghatódtam. Isten szuverén az egész emberiség sorsa felett, Ő irányítja azt, és egyedül Ő az én támaszom. Arra gondoltam, hogy azokban az években, amíg Istent követtem és a kötelességemet végeztem, Isten mindig vezetett és óvott engem, és sok tettét láttam. Istennel az oldalamon, miért aggódtam még? Ha Isten munkájának ebben a döntő pillanatában továbbra is a családomnak és a hús-vér testnek élnék, nem végezném a kötelességemet, hogy fenntartsam a kapcsolatomat a fiammal, és végül elveszíteném az esélyemet az üdvösségre, az igazán ostobaság lenne! Csak mindent annak akarok szentelni, hogy életem hátralévő részében jól végezzem a kötelességemet. Még ha a fiam nem is gondoskodik rólam időskoromban, nem kell aggódnom. Ezt Istenre támaszkodva fogom megtapasztalni. Most mindennap a kötelességeimmel vagyok elfoglalva, és rendkívül nyugodtnak és felszabadultnak érzem magam.

E tapasztalat után a legmélyebb felismerésem az, hogy Isten az én igazi támaszom. Csak Isten tudja kifejezni az igazságot, megmutatni nekünk a helyes utat az életben, és arra vezetni minket, hogy értelmes életet éljünk. Hála legyen Mindenható Istennek!