2024-ben a vezető úgy rendezte, hogy tapasztalati tanúságtételről szóló videókban szerepeljek. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen fontos kötelességet végezhetek Isten munkájának utolsó szakaszában, és elhatároztam, hogy megfelelően fogom végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Eleinte csak statiszta voltam, de később főszerepet is játszhattam, tapasztalati tanúságtételeket megosztva. Ahogy több színész csatlakozott a csapathoz, akik jobb adottságokkal rendelkeztek, mint én, azt vettem észre, hogy egyre kevesebbszer játszom főszerepet. Volt egy tapasztalati tanúságtételről szóló videó, ahol eredetileg én játszottam volna a főszerepet, de később a szerepet inkább Albert testvér kapta. Abban a pillanatban válságérzet fogott el. Tudtam, hogy a színészi képességem gyengébb, mint a többieké, és aggódtam, hogy a vezető talán fokozatosan teljesen mellőzni fog színészként. Mihez kezdenék akkor? Mit gondolna rólam mindenki? Ezután még többször megnéztem a forgatási beosztást, és láttam, hogy az után a forgatókönyv után még mindig Albert testvér neve szerepel. Kicsit csalódott voltam, de ez hamar elmúlt. Októberben a vezető úgy rendezte, hogy a színészi kötelességeim mellett segítsek a konyhában a főzésben. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez egy egész jó elrendezés, mivel így több kötelességet végezhetek. De amikor ténylegesen bementem a konyhába, felvettem a kötényt és elkezdtem főzni, keserűséget éreztem a szívemben. Azt gondoltam magamban: „Az elmúlt években lényegében végig színészi kötelességet végeztem. Bár sosem játszottam főszerepet, sok filmben szerepeltem, és veterán színésznek számítottam. A testvérek felismertek, bárhová mentem. De most nézz rám! Szakács lett belőlem. Bár a főzés is kötelesség, olyan jelentéktelennek tűnik. Ez nem olyasmi, amivel kivívhatnám bárki tiszteletét vagy megbecsülését.” Később a csapatban lévő dolgozók közül néhánynak gyakran kellett elmennie ügyeket intézni. Amikor a díszletért felelős testvér távol volt, a vezető velem rendeztette be a díszletet. Amikor a kellékekért felelős nővér nem volt ott, a vezető velem készíttette elő a kellékeket. Még inkább lehangoltnak éreztem magam. „Csak oda küldenek, ahol éppen szükség van valakire – gondoltam. Minek tűnök ettől? Mindenki azt hiszi majd, hogy csak egy beugró vagyok?”

Egyszer mi, színészek, szakmai készségeket tanultunk együtt, és felváltva próbáltunk el egy párbeszédet. Nagyon ideges voltam, aggódtam, hogy rosszul fogok teljesíteni, és nevetségessé teszem magam. Végül, ahogy féltem tőle, az én előadásmódom volt a legrosszabb mind közül. Magamban így panaszkodtam: „A képességeim eleve gyengék voltak, most pedig egész nap főzéssel vagy díszletezéssel töltöm az időt, és nincs időm gyakorolni. Nem fognak így még tovább romlani a színészi képességeim?” Anélkül, hogy észrevettem volna, kissé csüggedtté váltam. A többi színész minden délután együtt gyakorolta a táncot. Mikor láttam, hogy ők milyen vidáman táncolnak, miközben én a konyhában ragadtam főzni, még inkább nyomasztott. Csak el akartam kerülni őket, hogy megkíméljem magam a szégyentől. Novemberben új forgatási helyszínre költöztünk, és a vezető velem készíttette elő a díszletet, és közölte, hogy ezentúl én felelek a csapat általános ügyeiért is. Látva, hogy mindenki nap mint nap olyan intenzíven dolgozik a tapasztalati tanúságtételről szóló videók forgatásán, miközben én mindig ezekkel a kiszolgáló munkákkal voltam elfoglalva, azt gondoltam: „Biztos mindenki azt hiszi, hogy gyenge a képességem, és nem állom meg a helyem színészként, hogy nem érdemes művelni engem. Biztos ezért bízta rám a vezető ezeket az általános feladatokat.” Minél többet gondoltam erre, annál jobban szégyelltem magam. Egy összejövetel során bementem a színészek irodájába a laptopommal a kezemben, és láttam, hogy már mindenki ül. Halkan megkérdeztem: „Van még hely?” Egy nővér gyorsan válaszolt: „Ó, itt van Terry testvér is! Teljesen elfeledkeztünk rólad!” Tudtam, hogy nem szánta bántásnak, de szörnyen éreztem magam. „Egész nap kiszolgáló munkákat végzek – gondoltam. Nem csoda, hogy figyelmen kívül hagytak.” Különösen nehéz volt, amikor láttam, hogy a csapatban két másik testvérből rendező és csoportvezető lett, miközben én egész nap főzéssel, takarítással és a kellékek mozgatásával voltam elfoglalva. Túl éles volt az ellentét. Még előítéletet is kialakítottam a vezetővel szemben. „Ha úgy gondolod, hogy nem vagyok alkalmas színésznek, akkor csak mondd meg” – gondoltam. „Elmehetnék újonnan érkezetteket öntözni! Az legalább egy kicsit jobban hangzik, és megkímélne attól az érzéstől, hogy itt nem látnak szívesen.” Ezután abbahagytam a reggeli hangképző gyakorlatokat, és teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a színészi készségek tanulmányozása iránt. Korábban kerültem a csípős ételeket, hogy óvjam a hangomat, de most fittyet hánytam az óvatosságra, és elkezdtem enni ilyesmit. Ennek következtében a belső hőség miatt kisebesedett a szám, ami befolyásolta a felvételek minőségét. Forgatás előtt nem fordítottam gondot a karakter érzelmeinek átgondolására; csak gépiesen bemagoltam a szövegemet. Következésképpen többször is előfordult, hogy a rossz hangulatom hátráltatta a haladást, és befolyásolta a forgatás kimenetelét. Abban az időszakban egész nap kábult voltam. Néha úgy éreztem, nincs értelme végezni a kötelességemet, sőt azt gondoltam: „Úgyis nélkülözhető vagyok ebben a csapatban. Ahelyett, hogy mindennap ezeket a kiszolgáló munkákat végezném, akár abba is hagyhatnám a teljes idejű kötelességvégzést, szerezhetnék egy állást, és végezhetnék mellette valami kötelességet.”

Egy nap, miközben a kellékeket rendeztem, hirtelen erős nyugtalanságot éreztem a szívemben. Csak ekkor kezdtem el gondolkozni az akkori állapotomon. Ekkor találtam rá Isten szavainak egy szakaszára, amely közvetlenül az állapotomhoz szólt. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb embernek az igazság keresése helyett megvan a maga kicsinyes napirendje. Saját érdekeik, imázsuk, valamint az a hely, illetve pozíció, amit mások elméjében elfoglalnak, nagyon nagy jelentőségűek számukra. Csak ezeket a dolgokat becsülik meg. Vasmarokkal ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és úgy tekintenek ezekre, mint az életükre. Az pedig, hogy Isten hogyan látja vagy kezeli őket, másodlagos jelentőségű; egyelőre figyelmen kívül hagyják ezt, egyelőre csak az érdekli őket, hogy ők-e a főnökök a csoportban, hogy más emberek felnéznek-e rájuk, illetve, hogy van-e súlya a szavaiknak. Első gondjuk ennek a pozíciónak az elfoglalása. Amikor csoportban vannak, majdnem minden ember ilyenfajta pozíciót keres, ilyenfajta lehetőségeket. Amikor nagyon tehetségesek, természetesen nagykutyák akarnak lenni, ha közepes képességűek, még akkor is magasabb pozíciót akarnak betölteni egy csoporton belül, és ha alacsony pozíciójuk van a csoportban, átlagos képességekkel és készségekkel, akkor is azt akarják majd, hogy mások felnézzenek rájuk, nem akarják, hogy mások lenézzék őket. Ezek az emberek az imázsuknál és a méltóságuknál húzzák meg a határt: ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy nincs integritásuk, és nem rendelkeznek sem Isten elismerésével, sem elfogadásával, ám a tiszteletet, státuszt vagy megbecsülést, amit kivívtak maguknak a többiek között, semmiképpen nem veszthetik el – ez pedig a Sátán beállítottsága. Ám az emberek nincsenek ennek tudatában. Az a hiedelmük, hogy a végsőkig ragaszkodniuk kell ehhez az imázsfoszlányhoz. Nincsenek tudatában annak, hogy csak akkor válnak valódi emberré, ha ezekről a hiábavaló és felszínes dolgokról teljesen lemondanak és félreteszik azokat. Ha valaki ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene dobnia, úgy őrizgeti, mint az életét, az élete elveszett. Nem tudja, mi forog kockán. És így, amikor cselekszik, mindig visszatart valamit, mindig próbálja megvédeni a saját imázsát és státuszát, ezeket helyezi előre, csak a saját céljai érdekében beszél, saját hamis védelmére. Minden, amit tesz, önmagáért van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai azt mondják, hogy a képességünktől vagy tehetségünktől függetlenül mindannyian biztos pozíciót akarunk szerezni az emberek egy csoportjában, és azt akarjuk, hogy mások nagyra becsüljenek. A nagy képességekkel rendelkezők a legfelső helyet akarják elfoglalni, miközben még azok is, akiknek nincs különösebb tehetségük és átlagos a képességük, azt akarják, hogy értékeljék őket, és felnézzenek rájuk. Mindezt a sátáni beállítottságok vezérlik. Amikor a vezető úgy rendezte, hogy színész legyek, nagyon elégedett voltam, hogy ilyen fontos kötelességet végezhetek, nagyon proaktív voltam, és terhet hordoztam. De amikor a vezető úgy rendezte, hogy főzzek, vagy a munka szükségletei alapján ideiglenesen díszletet rendezzek be vagy kellékeket mozgassak, úgy éreztem, ezek csak kisegítő munkák, és hogy a többi színészhez képest a csapat nélkülözhető tagja vagyok. Így hát a csüggedés érzelmeiben éltem, és elkezdtem felületesen végezni a kötelességemet, csak gépiesen letudtam a feladatokat. Nem próbáltam meg előre átgondolni a karakter érzelmeit, hanem egyszerűen bemagoltam a szöveget. Nem gondolkodtam szívből jövően azon, hogyan érhetnék el jobb eredményt a forgatáson. Egyáltalán nem mutattam alávetettséget az iránt, amit Isten tett. Nem voltam hajlandó a legjelentéktelenebb személy lenni a csapatban, és mindig arra törekedtem, hogy nagyra becsüljenek és értékeljenek. Teljesen híján voltam az észszerűségnek! Tudtam, hogy a színészi képességeim gyengék, és hogy többet kellett volna gyakorolnom, de nemcsak hogy nem gyakoroltam, hanem egyszerűen fel is adtam a próbálkozást. Még azt is fontolgattam, hogy abbahagyom a teljes idejű kötelességvégzést. A hírnév és státusz iránti vágyam igazán elsöprő volt!

Később több szót olvastam Istentől, és némi megértést nyertem a saját természetlényegemről. Isten azt mondja: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az istenhitükben a hírnév és státusz hajszolását jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés; hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem néz fel rájuk, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Nem arról van szó, hogy nincs reményem?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és támogassák őket, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok úgy dédelgetik a hírnevet és a státuszt, mint a saját életüket. Nem számít, milyen embercsoportban találják magukat, mindig pozíciót akarnak szerezni, és azt akarják, hogy nagyra becsüljék őket. Ha egyszer elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, olyan, mintha az életüket vették volna el tőlük. Még azt is érezhetik, hogy nincs értelme hinni Istenben, és képesek lehetnek bármikor elárulni és elhagyni Istent. Nem pont ilyen ember voltam én is? A múltban, amikor mindig színészi kötelességet végeztem, mindenki felnézett rám, és felsőbbrendűséget éreztem mások körében. Amikor a vezető úgy rendezte, hogy szerepeljek a tapasztalati tanúságtételekről szóló videókban, nagyon boldog voltam, úgy éreztem, hogy nagyra értékelnek, és tele voltam energiával a kötelességemben. De amikor arra osztottak be, hogy főzzek vagy díszletet rendezzek be, úgy éreztem, már nem értékelnek. Egész nap szerencsétlennek éreztem magam, és úgy éreztem, semminek nincs értelme. Isten azt mondja: „Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni.” Ezek a szavak annyira gyakorlatiasak! Nem csak egy futó dolog volt, hogy dédelgettem a hírnevet és a státuszt; a zsigereimben volt. Nem számított, milyen embercsoportban voltam, vagy mit csináltam, az elsődleges szempontom mindig a hírnevem és a státuszom volt. Még ha nem is lehettem a legjobb, legalább azt kellett éreznem, hogy számítok. Különben hatalmas fájdalmat éreztem, mintha nem lenne értelme élni. Elkezdtem azon tűnődni, miért törődöm annyira a hírnévvel és a státusszal? Ez azért van, mert mélyen belém ivódtak és befolyásoltak az olyan sátáni mérgek, mint „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és „az ember mindig törekedjen arra, hogy jobb legyen, mint a kortársai”. Azt hittem, hogy függetlenül attól, milyen embercsoportban vagyok, értékelniük kell, és nagyra kell becsülniük engem; ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne vesztegessem el az életemet. Emlékszem, gyerekkorom óta nagyon versengő voltam, és nagyon fontos volt számomra a tekintélyem megőrzése, sosem akartam, hogy bármiért is lenézzenek, amit teszek. A családom szegény volt, amikor fiatal voltam, ezért keményen tanultam. Tíz évig voltam osztályelnök, az általános iskolától a középiskoláig. Otthon a falakat elborították a különféle okleveleim. A tanáraim, a rokonaim és a barátaim mind dicsértek, az osztálytársaim pedig felnéztek rám. Ebben a dicsfényben éltem, és nagyon büszke voltam, mindig emelt fővel jártam. De közvetlenül az egyetemi felvételi vizsgáim előtt betegség miatt kénytelen voltam kimaradni az iskolából. Akkoriban nem tudtam elfogadni ezt a kegyetlen valóságot. Attól a ponttól kezdve nem tudtam újra összeszedni magam, és mélyen csüggedtté váltam. Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is arra törekedtem, hogy mások nagyra becsüljenek. Bár a képességem és a készségeim átlagosak voltak, és nem tudtam fontos munkát végezni, mégis olyasvalaki akartam lenni, aki számít, és akit nem néznek le. Amikor a vezető folyamatosan általános feladatokkal bízott meg, a hiúságom nem elégülhetett ki, és negatív állapotban éltem. Elégedetlen voltam, és nem voltam hajlandó elfogadni, sőt még előítélettel is viseltettem a vezető iránt. Felületessé váltam a kötelességemben, és még azon is gondolkodtam, hogy szerzek egy részmunkaidős állást. Ez menekülés volt a környezetből, amelyet Isten alakított ki, és lényegében Isten elárulása volt. Láttam, hogy nem azért végzem a kötelességemet, hogy az igazságra törekedjek és elnyerjem az üdvösséget, hanem hogy a hírnévre és a státuszra törekedjek. Az antikrisztus útját jártam. Ha nem tartok bűnbánatot és nem változom meg, előbb-utóbb Isten felfed és kivet. Ezután gyakran imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen, hogy megváltoztassam a helytelen állapotomat.

Egy nap megláttam Isten szavait, és megértettem, milyen utat kell követnem az Istenbe vetett hitemben ahhoz, hogy összhangban legyek Isten szándékaival. Isten azt mondja: „Egyesek már azzal megelégszenek, hogy imponáló és dicsőséges feladatokat teljesítenek, amivel elérik, hogy mások felnézzenek rájuk és irigyeljék őket. Hasznos ez? Ez nem a végleges sorsod, sem a végső jutalmad, és egész biztosan nem a rendeltetési helyed. Tehát, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel, az csupán időleges, nem örök. Ez nem elismerés, amit Istentől kaptál, és nem is jutalom, amit Ő neked adott. Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre és sorsukra, és hogy képesek-e megfelelő színvonalú teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amelyekkel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg. Vésd e mércéket az elmédbe, és soha ne gondolj arra, hogy más utat keress, hogy valami valótlan dologra törekedj. A normák, melyeket Isten mindenkitől megkövetel, aki üdvözülni szeretne, örökre változatlanok. Ezek ugyanazok maradnak, bárki is vagy. Csak az Isten által megkövetelt normáknak megfelelő Istenbe vetett hittel érheted el az üdvösséget. Ha más utat találsz, hogy homályos dolgokra törekedj, és az képzeled, hogy majd szerencséd lesz és sikert érsz el, akkor olyan valaki vagy, aki ellenáll Istennek és elárulja Őt, Isten pedig mindenképpen megátkoz és megbüntet téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Isten nem azt nézi, hogy mit mondasz vagy ígérsz az Ő színe előtt; azt nézi, hogy van-e igazságvalósága annak, amit teszel. Az sem érdekli Istent, hogy mennyire magasztosak, mélyrehatóak vagy hatalmasak a tetteid. Tegyél bár meg csupán egy apró dolgot, ha Isten minden mozdulatodban őszinteséget lát, akkor azt fogja mondani: »Az illető őszintén hisz bennem. Soha nem kérkedett. A hivatalának megfelelően viselkedik. Bár nem feltétlenül járult hozzá kiemelkedően Isten házához, és csekély képességgel rendelkezik, viszont állhatatos és őszinte mindabban, amit tesz.« Miből áll ez az őszinteség? Isten iránti félelemből és alávetettségből, valamint igaz hitből és szeretetből. Minden benne van, amit Isten látni akar. Az ilyen emberek mások számára talán jelentéktelennek tűnnek, lehet, hogy ők készítik az ételt vagy takarítanak, olyan valakik, akik hétköznapi kötelességet végeznek. Az ilyen emberek mások számára jelentéktelenek, semmi nagy dolgot nem értek el, és nincs bennük semmi dicséretes, bámulatra vagy irigylésre méltó, csupán hétköznapi emberek. Mégis, minden megvan bennük és mindent megélnek, amit Isten megkövetel, és mindenüket Istennek adják. Áruld el nekem, mi mást akar még Isten. Meg van elégedve velük” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam ezt a két passzust, a szívem sokkal derűsebb lett. Az, hogy elnyered-e mások megbecsülését a kötelességedben vagy sem, nem fontos; nem ez határozza meg a végső kimeneteledet és rendeltetési helyedet. A kötelességünk végzése egyszerűen az az út, amelyen keresztül az igazságra törekszünk, és elnyerjük azt. Istennek nincs szüksége arra, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez, és azt sem követeli meg tőlünk, hogy magas státuszt érjünk el. Isten azt reméli, hogy a megfelelő helyünkkel összhangban viselkedünk, gyakorlatiasan végezzük a kötelességeinket, gyakoroljuk a szavait, és valódi alávetettséget tanúsítunk Iránta. Arra is rájöttem, hogy mivel a színészi képességeim csak átlagosak, jobb eredményt hozna, ha a jobb képességekkel rendelkező testvérek szerepelnének a tapasztalati tanúságtételekről szóló videókban, ami hasznos az evangelizációs munka számára. Ráadásul korábban végeztem már felújítási munkákat, így a vezető elrendezése, hogy segítsek a díszletberendezésben, a készségeimen alapult, és valóban helyénvaló volt. A gyülekezetnek megvannak az alapelvei arra vonatkozóan, hogyan rendezi el az egyes személyek kötelességét, de én elszántan törekedtem a hírnévre és a státuszra, és arra, hogy az emberek nagyra becsüljenek, miközben mindig a saját észszerűtlen követeléseimet dédelgettem. Teljesen híján voltam a józan észnek! Valójában, bár a feladatok, amelyeket a vezető rám bízott, mind feltűnésmentes kiszolgáló munkák voltak, mégis ezek voltak azok a kötelességek, amelyeket végeznem kellett, és gondosan kellett volna végeznem őket. Ezenkívül, függetlenül attól, milyen kötelességet végzel, vannak igazságalapelvek, amelyeket gyakorolni kell, és amelyekbe be kell menni. Ha alávetettem volna magam, és a legjobb tudásom szerint együttműködtem volna, nemcsak hozzájárulhattam volna a gyülekezet munkájához, hanem több lehetőségem lett volna keresni és megérteni az igazságot. Például a díszletberendezésnél át kell gondolni, hogyan lehet takarékoskodni az anyagokkal, és hogyan lehet harmonikusan együttműködni a kamera- és világítástechnikai részleggel, hogy a jelenetek vizuálisan vonzóbbak legyenek. Az általános ügyekkel kapcsolatos kötelesség magában foglalja mindenféle készlet megfelelő kezelését és észszerű felhasználását; főzéskor pedig figyelembe kell venni, hogyan legyen az étel tápláló, higiénikus és egészséges. Minden kötelesség számos különböző szempontból foglal magában alapelveket, és nem könnyű megfelelő színvonalon teljesíteni. Korábban azzal, hogy a hírnévre és a státuszra törekedtem, rossz úton jártam. Nemcsak a saját életbe való belépésem szenvedett kárt, hanem ez a kötelességemre is negatív hatással volt. Most meg kell becsülnöm a lehetőséget, hogy végezhetem a kötelességemet, és miközben végzem a kötelességemet, az életbe való belépésemre kell összpontosítanom, az igazságot keresve és az alapelvek szerint cselekedve. Később történt valami, ami igazán szíven ütött. Egy színészt elbocsátottak a súlyos romlott beállítottságai miatt: nem fogadta el mások javaslatait, nem tudott harmonikusan együttműködni a testvérekkel, és a többszöri közösség ellenére sem volt hajlandó megváltozni, ami kihatott a kötelessége eredményeire. Ez mélyen elgondolkodtatott. Ennek a színésznek a készségei egész jók voltak, de súlyos romlott beállítottságai voltak, és soha nem kereste az igazságot, hogy megoldja a romlottságait; végül elbocsátották. Láttam, hogy az út, amelyen a kötelességedben jársz, abszolút döntő fontosságú. Ha nem törekszel az igazságra, nem számít, milyen magas a státuszod, vagy mennyi megbecsülést kapsz, végül elbuksz. Imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Többé nem akarok a hírnévre és a státuszra törekedni. Hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek.”

Nem sokkal később a vezető megkérdezte, lenne-e kedvem teljes időben a konyhán főzni. Azt gondoltam magamban: „Korábban csak ideiglenesen segítettem be. Ha beleegyezem, hosszú távon fogok főzni. Nem jelenti-e ez azt, hogy soha többé nem lesz esélyem színésznek lenni? Mit gondol majd rólam mindenki? Azt hiszik majd, hogy azért vetettek ki, mert a képességeim nem voltak elég jók?” Vívódtam, de aztán rájöttem, hogy Isten tesztel engem, hogy lássa, alá tudom-e vetni magam. Így elfogadtam a kötelességet. Később a vezető mindhárom kötelességet rám bízta – a színészetet, a főzést és az általános ügyeket –, rugalmasan összehangolva őket a sürgősségük és fontosságuk szerint. Azokban a napokban gyakran eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Mi a szerepetek teremtett lényként? Ez a te gyakorlatodhoz és kötelességedhez kötődik. Teremtett lény vagy, és ha Isten megadta neked az éneklés ajándékát, Isten háza pedig elrendeli, hogy énekelj, akkor neked jól kell énekelned. Ha rendelkezel adottsággal az evangélium hirdetéséhez, és Isten háza elrendeli, hogy hirdesd az evangéliumot, akkor jól kell végezned azt. Ha Isten választott népe téged választ meg vezetőnek, akkor fel kell vállalnod a vezetői megbízatást, és vezetned kell Isten választott népét, hogy egyék és igyák Isten szavait, beszélgessenek az igazságról, és lépjenek be a valóságba. Ha így teszel, akkor jól végezted a kötelességedet. A megbízatás, amelyet Isten ad az embernek, rendkívül fontos és jelentőségteljes! Hogyan kellene tehát felvállalnod ezt a megbízatást, és gyakorolnod a szerepedet? Mondhatni, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés, amellyel szembesülsz, egy döntő pillanat, amely meghatározza, hogy elnyerheted-e az igazságot és tökéletessé válhatsz-e Isten által. Választanod kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavaiból megértettem, hogy függetlenül attól, milyen kötelességet végzünk Isten házában, a különbségek csupán a funkcióban és a megnevezésben rejlenek. A kötelességtől függetlenül teremtett lényként való identitásunk és lényegünk nem változik. Ha arra van szükség, hogy újonnan érkezetteket öntözzek, akkor öntöző leszek. Ha színészkedni kell, színész leszek. Ha díszletet kell berendezni, díszletező leszek. Ha főzni kell, háttérmunkás leszek. Bárhogyan is változik a kötelességem, akkor is csak egy teremtett lény vagyok. El kell fogadnom és alá kell vetnem magam, és teljes szívemből és erőmből jól kell végeznem a kötelességemet. Ezenkívül ha én kezelem ezeket a kiszolgáló munkákat, a testvéreimnek több energiájuk és idejük marad a saját kötelességeikre. Nem az én részem elvégzése ez is? Ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Hajlandó vagyok elengedni a hírnevemet és a státuszomat, és nem keresem többé mások megbecsülését. Bármilyen kötelességet végzek is, hajlandó vagyok alávetni magam.” Attól kezdve a kötelességem végzése során többé nem törődtem azzal, mit gondolnak mások. Ehelyett teljes szívemből belevetettem magam a környezetek megtapasztalásába, amelyeket Isten nap mint nap kialakított számomra, és arra összpontosítottam, hogy megtanuljam a leckéimet, miközben elgondolkodtam azon, milyen romlott beállítottságokat fedtem fel a kötelességemben. Néha, amikor azon kaptam magam, hogy akaratlanul is hazudtam, arra képeztem magam, hogy Isten követelményeinek megfelelően becsületes ember legyek. Néha, amikor észrevettem, hogy mindig azt akarom, hogy mások hallgassanak rám, és nem tudom elfogadni a javaslataikat, elgondolkodtam a saját arrogáns beállítottságomon, és megismertem azt. Az általános ügyekkel kapcsolatos kötelesség számos apró-cseprő feladattal jár, így átgondoltam, hogyan osszam be észszerűen az időmet, hogy mindegyiket el tudjam látni. Miután egy ideig képeztem magam a főzésben, rájöttem, hogy elsajátítottam néhány alapvető konyhai ismeretet. Amikor láttam, hogy néhány konyhai eszköz nem működik túl jól, kitaláltam néhány apró módosítást a javításukra, és mindenki azt mondta, hogy sokkal jobban működnek. Később, amikor volt egy számomra megfelelő forgatókönyv, a rendező rám osztotta a főszerepet, lehetőséget adva, hogy képezzem magam. A szívemben annyira hálás voltam Istennek. Amikor megváltoztattam a gondolkodásmódomat, és ezzel az új hozzáállással közelítettem minden ügyhöz, többé nem foglalkoztam mások véleményével. Ehelyett a szívem mélyéből felelősségként fogadtam el minden feladatot. Azáltal, hogy így gyakoroltam, éreztem, hogy a szívem közelebb került Istenhez. Nyereségre tettem szert mind az életbe való belépés, mind a szakmai készségek terén, és különleges békét és élvezetet éreztem a szívemben. Hála Istennek! Ez mind Isten kegyelme és áldása!