Mindenható Isten azt mondja: „Az ember legnagyobb nehézsége az, hogy mindig csak a sorsára és a kilátásaira gondol, és ezeket bálványozza. Az ember a sorsa és kilátásai miatt törekszik Istenre, nem pedig az Iránta érzett szeretet miatt imádja Istent. Az ember meghódítása során tehát meg kell szabadulnia az ember önzésétől, kapzsiságától és mindazon dolgoktól, amelyek leginkább akadályozzák az Isten iránti imádatát. Ezáltal valósul meg az ember meghódítása. Ennek eredményeként az ember meghódításának első szakaszaiban először meg kell tisztítani az embert vad ambícióitól és legvégzetesebb gyengeségeitől, hogy feltáruljon az ember istenszerető szíve, valamint megváltozzon az emberi életről való tudása, Istenről alkotott nézete és létezésének értelme. Ily módon az ember istenszerető szíve megtisztul, vagyis az ember szíve meg lesz hódítva” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavainak ezt a szakaszát olvasva eszembe jut egy letartóztatási élményem. Ez ébresztett rá igazán, hogy Isten szavai mennyire gyakorlatiasak. Ha az ember el akarja engedni a jövőjével és sorsával kapcsolatos aggodalmait, és képes akar lenni alávetni magát Istennek és szeretni Őt, akkor át kell élnie Isten utolsó napokbeli ítéletét, a tőle kapott fenyítést, megpróbáltatásokat és finomítást.

2012 végén a KKP rendőrsége letartóztatott, miközben az evangéliumot hirdettem. A rendőrség ismételt kihallgatásai és beismerő vallomás kicsikarására tett kísérletei során Isten szavai vezettek rá, hogy júdássá válás nélkül szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. A rendőrség nem jutott hozzá a kívánt információkhoz a gyülekezetről, így végül három és fél év börtönre ítéltek „a törvény végrehajtásának akadályozása” vádjával. Bár a letartóztatásom után felkészültem a börtönbüntetésre, a szívem mégis zaklatott volt, amikor az ítéletet olvastam. Csendben számolgattam a napokat a fejemben: „Három és fél év – az több mint ezer nap és éjszaka! Hogyan fogom ezt kibírni?” Igazán aggódni kezdtem, amikor egy volt rabtól ezt hallottam: „A börtönben igazán sötét világ van, és ha a munkát nem fejezed be, vagy nem végzed jól, megvernek. Az erőtlenek meghalnak odabent, és ott, ha valaki meghal, az olyan, mintha egy kutya döglene meg – a börtönőröket egyáltalán nem érdekli.” Kicsit megijedtem, és arra gondoltam: „A vizsgálati fogságban töltött hónapok alatt a gyomorbetegségem rosszabbodott, és gyomorvérzéssé fajult. Minden alkalommal, amikor vécére megyek, véralvadékok távoznak belőlem. A lábam és a lábfejem is némileg megdagadt. Ilyen testtel vajon élve kijutok ennyi év után abból az embertelen börtönből? Ha a börtönben halok meg, nem érem meg azt a napot, amikor Isten királysága megvalósul?” Ezeken gondolkodva nem tehettem mást, mint hogy aggódtam a jövőm miatt, és a szívemben némi félreértés támadt Istennel szemben: Vajon Isten arra használja ezt a helyzetet, hogy felfedjen és kiiktasson engem? Bár tudtam, hogy nem szabadna félreértenem Istent, és hogy az általa elrendezett helyzetre szükségem van, a szívem napokig zaklatott volt, és éjszakánként nem tudtam aludni. Fájdalmamban újra és újra Istenhez kiáltottam: „Istenem, tudom, hogy helytelen félreértenem Téged, de most olyan gyenge vagyok. Kérlek, adj hitet és erőt, hogy megtapasztaljam az előttem álló helyzetet!” Imádkozás után eszembe jutott egy vers az Ószövetségből, ahol Jahve Isten szólt Józsuéhoz: „Hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” (Józsué 1:9). Eszembe jutott az is, amit Mindenható Isten mond: „A világegyetem minden dolga között nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Isten szuverén mindenek felett és mindent irányít, így hát a sorsom a KKP börtönében is Isten kezében van, nemde? Erre gondolva felszabadultságot éreztem a szívemben.

2013 októberének egyik napján elküldtek a börtönbe, hogy letöltsem a büntetésemet. A kínai börtönökben a rabok csupán ingyenes eszközök, akiket pénzkeresésre lehet használni. A rabok napi 16-17 órát dolgoznak, és a sürgős munkák ideje néha még ennél is hosszabb; aki nem teljesíti a feladatát, azt fizikailag megbüntetik. Akkoriban apró darabok vasalása volt a munkám. Naponta több mint tíz órán keresztül kellett egy vasalót ugyanabban a pozícióban tartanom, és gyorsan kellett mozognom. Mivel a börtön futószalagszerűen működött, ha egy ember lassú volt, az az egész gyártósor sebességét befolyásolta, és ha valaki késedelmet okozott, megbüntették. Két ujjam már nem tudott kiegyenesedni amiatt, hogy olyan sokáig szorosan fogtam a vasalót, és erővel kellett kiegyenesítenem őket. Ahogy mondani szokták, „az ujjak a szívhez kapcsolódnak”, és a kezemben a fájdalom néha annyira hasogató volt, hogy éjszaka aludni sem tudtam. A túlzott munkateher, valamint a még nem teljesen gyógyult gyomorvérzésem miatt a testem rendkívül legyengült, és még három hónapot sem töltöttem a börtönben, amikor hátfájást, mellkasi szorítást és légszomjat kezdtem érezni. Már az előttem álló hosszú büntetés puszta gondolatára félni kezdtem, hogy ha ez így megy tovább, még ha nem is halok meg, de rokkant leszek. Ha megrokkanok, a börtön utáni élet problémássá válik, akkor hogyan fogom végezni a kötelességeimet? Ha nem tudom végezni a kötelességemet, akkor vajon már nem lesz esélyem a megmenekülésre? Kétségbeesetten vágytam rá, hogy Isten mielőbb büntesse meg a nagy vörös sárkányt, mert ha a nagy vörös sárkány elbukna, nem kellene elszenvednem ezeket a nehézségeket. Abban az időben nagy figyelmet fordítottam a kinti hírekre, és amikor új rabok érkeztek, megpróbáltam megtudni, mi a helyzet odakint, kérdezősködtem, hogy történnek-e katasztrófák vagy zavargások. De a kinti helyzet nap nap után nyugodt maradt, és én kissé csüggedtnek éreztem magam. Miért nem bünteti meg Isten a nagy vörös sárkányt? Ha túl sokáig maradok így a börtönben, még ha nem is halok meg, de belerokkanok! Ezekre gondolva a szívemet sötétség és csüggedés töltötte el. Gyötrelmemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, már attól is elcsüggedek, ha arra gondolok, hogy a kezem megnyomorodik, és folyton aggódom, hogy ha rokkant leszek, nem lesz kiút az életemben. Attól is tartok, hogy nem fogom tudni végezni a kötelességeimet, és ezért nem leszek megmenthető. Istenem, kérlek, vezess ki ebből a helytelen állapotból!”

Egy nap az udvari séta közben láttam, hogy a távoli, egykor sárga és kopár hegyek kizöldültek anélkül, hogy észrevettem volna. Ahogy a hegyeken lévő virágokat és füvet néztem, Isten néhány szava villant át az agyamon: „A virágok és a füvek ellepik a lejtőket, de a liliomok csillogást adnak földi dicsőségemnek a tavasz megérkezése előtt – vajon képes az ember elérni ezt? Tudna-e az ember tanúskodni Mellettem a földön, mielőtt visszatérek? Képes lenne-e magát a nagy vörös sárkány országában az Én nevemnek odaszánni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 34. fejezet). Isten e szavain töprengtem újra és újra, arra gondolva, hogy a virágok és a fűszálak, bár közönségesek és egyszerűek, nem követelnek semmit a Teremtőtől. Akár fagyos telet, akár perzselő nyarat élnek át, évről évre mégis nőnek és virágoznak az Isten által számukra meghatározott törvények szerint, szépséget adva az Isten által teremtett földnek, és tanúságot téve Isten cselekedeteinek csodájáról. Isten azt mondja: „A virágok és a füvek ellepik a lejtőket, de a liliomok csillogást adnak földi dicsőségemnek a tavasz megérkezése előtt.” Világosan megértettem, hogy Isten ezekkel a szavakkal vezet ki a csüggedésemből, és egyszerre éreztem megindultságot és szégyent. Mint a virágok és a fűszálak, én is csak egy apró teremtett lény vagyok, mégis folyton azt követeltem Istentől, hogy az én kívánságaim szerint cselekedjen, és amikor Isten nem teljesítette a követeléseimet, és nem büntette meg a nagy vörös sárkányt, a szívem eltávolodott Tőle. Igazán hiányzott belőlem a józan ész! Amikor Isten a munkáját végzi, megvan a saját terve, és Isten tudja a megfelelő időt a nagy vörös sárkány elpusztítására. Hagynom kell, hogy Isten vezényeljen mindent. Ráadásul az, hogy rokkant leszek-e, hogy túlélem-e, és hogy képes leszek-e végezni a kötelességeimet, mind Isten kezében van. Az aggodalmaim feleslegesek voltak. Ezekre gondolva a szívem békésebb lett.

Később véletlenül megláttam egy könyvet egy másik rabnál, Híres Emberek Hite címmel, amely sok ismert kínai és külföldi misszionárius, mint például Hudson Taylor, Robert Morrison, Vang Ming-tao, Watchman Nee és mások elbeszéléseit tartalmazta. Soha nem számítottam rá, hogy egy ilyen könyvet találok a KKP szigorúan ellenőrzött börtönében, ezért lelkesen kölcsönkértem, hogy elolvassam. Nagyon felbátorítottak a különböző korokban élt szenteknek a könyvben szereplő gyönyörű tanúságtételei, és eszembe jutottak Isten szavai: „Amit most nektek adok, az felülmúlja azt, amit Mózesnek és Dávidnak nyújtottam, ezért hasonlóképpen azt kérem, hogy a ti bizonyságtételetek is múlja felül Mózesét, és hogy a ti szavaitok is múlják felül Dávidéit. Százszorosan adok nektek – így azt kérem tőletek is, hogy százszorosan fizessétek vissza Nekem. Tudnotok kell, hogy Én vagyok az, aki életet ad az emberiségnek, és ti vagytok azok, akik életet kaptok Tőlem, és akiknek tanúságot kell tennetek Mellettem. Ez a ti kötelességetek, amelyet Én küldök le rátok, és amelyet meg kell tennetek Értem. [...] Többet értetek mennyei misztériumaimból, mint Ézsaiás és János; többet tudtok szeretetreméltóságomról és tiszteletreméltóságomról, mint a múlt korok összes szentje. Amit ti kaptatok, az nem csupán az Én igazságom, az Én utam és az Én életem, hanem nagyobb látomások és kinyilatkoztatások, mint amelyeket János kapott. Ti sokkal több misztériumot értettetek meg, és megpillantottátok igazi arcomat is; ti többet fogadtatok el ítéletemből, és többet tudtok igazságos természetemről. És így, bár ti az utolsó napokban születtetek, értitek azokat a dolgokat, amelyek előtte voltak, és a múlt dolgait, és a mai dolgokat is megtapasztaltátok, amelyeket személyesen Én tettem. Amit tőletek kérek, az nem túlzás, mert oly sokat adtam nektek, és ti oly sokat láttatok Belőlem. Ezért arra kérlek benneteket, hogy tegyetek tanúságot Értem az elmúlt korok szentjeinek, és ez a szívem egyetlen vágya” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). A múlt nemzedékek szentjeire gondoltam. Ők nem élvezték az öntözést és ellátást Isten olyan sok szavától, mint én, mégis életüket adták, hogy tanúságot tegyenek az Úr Jézus üdvösségéről. Némelyeket halálra köveztek, némelyeket lovakkal tépettek szét, némelyeket halálra fűrészeltek, másokat pedig fejjel lefelé feszítettek keresztre, de mindannyian gyönyörű és zengő bizonyságot tettek Istenről. Én Mindenható Isten oly sok szavától kaptam ellátást, ezért nekem is gyönyörű és zengő bizonyságot kell tennem Istenről, ahogyan a múlt nemzedékek szentjei tették, hogy megszégyenítsem a Sátánt. Ez Isten elvárása is velünk szemben, akik elfogadtuk az utolsó napokban végzett munkáját. Erre gondolva elszántam magam, hogy követem a múlt nemzedékek szentjeinek példáját. Kész voltam arra, hogy fellázadjak a hús-vér testem ellen, és feladjam Istennel szembeni észszerűtlen követeléseimet, hogy a jövőmet és a sorsomat Isten kezébe helyezzem, és engedjem, hogy az történjen velem, amit Ő elrendez és levezényel. Még ha valóban rokkanttá is válnék, akkor is követném Istent mindvégig. Sőt, még ha a KKP valóban halálra is kínozna a börtönben, ez az igazságosságért való üldöztetés lenne. Ez dicsőséges dolog, és nem kellene szomorkodnom. Ehelyett Istenre kell támaszkodnom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. A következő napokban tudatosan elmélkedtem Isten azon szavain, amelyeket fel tudtam idézni, énekeltem a tanult himnuszokat, és a nehézségeimet is Istenre bíztam, Rá tekintve. Fokozatosan javult az állapotom.

Azt hittem, hogy ezen a tapasztalaton keresztül képes voltam félretenni a jövőmmel és sorsommal kapcsolatos gondolatokat, de egy új helyzet, amely rám szakadt, felfedett, és világossá tette számomra, hogy ezt megtenni nem lesz olyan egyszerű. 2014 telén a gyengeségem és a rendkívül rossz börtönkörülmények miatt, ahol még a zord tél idején is hideg csapvízzel kellett hajat mosnom és fürdenem, szinte állandóan meg voltam fázva és folyt az orrom. Idővel az orromban lévő hajszálerek a gyakori orrfújástól megrepedtek. Eleinte csak időnként, kis mennyiségű vérzésem volt, de a vérzés idővel súlyosabbá vált, míg végül többször előfordult, hogy az orrom folyamatosan vérzett, mint egy csap, amiből folyik a víz. Az őrök látták, hogy túl sok vért veszítek, és attól féltek, hogy a műhelyben halok meg, ezért a börtönkórházba küldtek. A börtönkórházban azonban a gyógyászati körülmények nagyon rosszak voltak, és az orvos csak infúziót adott, de semmilyen intézkedést nem tett a vérzés megállítására. Egy műanyag vödröt is letett elém, és hidegen azt mondta: „Ha vérezni akar, a vödörbe vérezzen. Ne vérezzen mindent össze a padlón!” Miután ezt mondta, egyszerűen sarkon fordult és elment. Az orrvérzésem hol elállt, hol újraindult, ezért zsebkendővel dugaszoltam el az orrlyukaimat, hogy megállítsam a vérzést. De az eldugult orrlyukaim miatt a vér a számon át kezdett ömleni. A túlzott vérveszteségtől éreztem, ahogy a hő lassan elhagyja a testemet. A vér időnként továbbra is folyt az orromból, és nemsokára egy egész csomag papírzsebkendőt elhasználtam. Teljesen kimerültem, és nem tehettem mást, csak hagytam, hogy a vér a számból és az orromból a ruhámra folyjon. Nemsokára egy nagy vörös folt volt a mellkasomon, és egyre hidegebbnek éreztem magam. Nem voltam többre képes, mint gyengén a hideg falnak támaszkodni, és úgy éreztem, életem utolsó másodpercei közelednek. A mennyezetet bámulva arra gondoltam: „Ha ez így megy tovább, nemsokára elvérzek. Ha így halok meg itt a börtönben, senki sem fogja tudni. Soha többé nem látom a testvéreimet, nem is beszélve arról, hogy megéljem Isten dicsőségének napját.” Arra is gondoltam, hogy miután megtaláltam Istent, feladtam a karrieremet és elhagytam az otthonomat a KKP általi üldöztetés miatt, és hogy folyamatosan végeztem a kötelességemet Isten házában. Soha nem számítottam rá, hogy végül a börtönben halok meg ahelyett, hogy áldásokat kapnék. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, és a szívemet elkeseredés töltötte el. Fájdalmamban csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, amivel szembenézek, abban a Te szándékod rejlik, de az én érettségem túl csekély, és látva, hogy hamarosan meghalok, a szívem tele van fájdalommal és kétségbeeséssel. Istenem, kérlek, adj hitet és erőt, hogy általad állhatatos lehessek!” Imádkozás után eszembe jutott, amit Jób mondott a megpróbáltatásai során: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Amikor a Sátán kísértése sújtotta Jóbot, elvesztette minden vagyonát és gyermekeit, és egész testét fájdalmas kelések borították. Ezek a dolgok bárki számára elviselhetetlen csapások lennének, de Jóbnak istenfélő szíve volt. Nem panaszkodott Isten ellen, és nem vétkezett a szájával, hanem elfogadta ezt Istentől, mert hitte, hogy minden vagyonát és gyermekét Istentől kapta, és bár ami történt, rablók általi fosztogatásnak tűnt, ezt Isten engedte meg. Ezért Jób alávetette magát annak, hogy Isten elvegyen tőle, és készségesen visszaadott Istennek mindent, amije volt, továbbra is dicsőítve Isten szent nevét. A Sátán kísértései közepette Jób hite, alávetettsége és istenfélelme lehetővé tette számára, hogy szilárdan megálljon a bizonyságtételében Istenért, és megszégyenítse a Sátánt, és elnyerte Isten jóváhagyását és áldását. Jób bizonyságtételén töprengve rájöttem, hogy mindenem, beleértve az életemet is, Istentől adatott, hogy Isten részéről nyilvánvalóan helyes, ha visszaveszi azt, és hogy alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. De a halállal szembesülve fájdalmat és kétségbeesést éreztem, és a szívem nem állt készen erre. Láttam, hogy nincs bennem alávetettség Isten iránt, és hogy a hitem igazán szánalmas. Ezt felismerve Istenhez imádkoztam: „Istenem, kész vagyok az életemet a Te kezedbe helyezni. Akár élek, akár halok, kész vagyok alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.” Imádkozás után a szívem sokkal békésebb lett, és éreztem, hogy Isten az én erős és hatalmas támaszom. Váratlanul, amikor teljesen Istenre bíztam az életemet és a halálomat, megláttam az Ő cselekedeteit, és Isten úgy intézte, hogy egy számomra ismeretlen rab megkeresse a börtönkórház igazgatóját, mondván, hogy az igazgató földije vagyok, és kérje, hogy segítsen rajtam. Valójában nem vagyok egy városból való az igazgatóval. Miután az igazgató odajött és meglátta, hogy csupa vér vagyok, gyorsan azt mondta: „Ne aggódj, elintézem, hogy bevigyenek a városi kórházba vérátömlesztésre és sürgősségi ellátásra.” De miután a börtönőrök bevittek a városi kórházba, a költségek megtakarítása érdekében csak egy vérzéscsillapító műtétet végeztek rajtam, és nem kaptam vérátömlesztést. Azt hittem, hogy mivel annyi vért vesztettem, az őrök biztosan elintézik, hogy néhány napot pihenhessek. De váratlanul, amint leszálltam a műtőasztalról, az őrök egyenesen visszaküldtek dolgozni a műhelybe. Szédültem, kóvályogtam, és forgott velem a világ. A szívemben még jobban gyűlöltem a KKP emberi életet semmibe vevő magatartását. Az élet helyes útján jártam azzal, hogy hittem Istenben és hirdettem az evangéliumot, mégis ilyen brutalitást szenvedtem el a KKP-tól! A gyűlöleten kívül a szívemet szomorúság töltötte el, és arra gondoltam: „Úgy tűnik, ezúttal tényleg meg fogok halni a börtönben, és soha nem látom meg azt a napot, amikor Isten királysága megvalósul.” Rájöttem, hogy az állapotom helytelen, és visszagondolva a korábbi tapasztalataimra, tudtam, hogy ez a helyzet Isten próbája számomra. Kész voltam alávetni magam annak, amit Isten elrendez és levezényel, és keresni az Ő szándékát ebben a helyzetben. Később, amikor alávetettem magam, újra megláttam Isten cselekedeteit. Egy szülővárosomból származó börtönőr hallott a helyzetemről, és szólt egy jó szót az érdekemben a műhelyvezetőnél, ezzel elérte, hogy néhány napot pihenhessek, és végül felépültem. Megláttam Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és még több hitem lett Benne, és megértettem, hogy az, hogy élek-e vagy halok, Istenen múlik. Bármennyire is gonosz a nagy vörös sárkány és bárhogy is próbál megölni, Isten engedélye nélkül senki sem veheti el az életemet.

Arra gondoltam, hogy minden ilyen alkalommal, amikor ezekkel a helyzetekkel szembesültem, a jövőm és a sorsom miatt aggódtam, mindig attól tartva, hogy ha meghalok, nem leszek megmenthető, és rájöttem, hogy az Isten által teremtett helyzetek nemcsak arra szolgáltak, hogy megmutassák nekem a KKP gonoszságát, hanem arra is, hogy megértessem a saját romlott beállítottságomat. Eszembe jutottak Isten szavai: „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain töprengve és azokat a saját tapasztalataimmal összehasonlítva rájöttem, hogy az ember csak a finomításon keresztül láthatja tisztán a valódi érettségét, és értheti meg a romlottságát. Korábban mindig azt gondoltam, hogy a családomról és a karrieremről való lemondás a kötelességem végzése érdekében, a nagy vörös sárkány letartóztatásával és üldözésével való szembenézés, és az, hogy nem árultam el Istent, őszinte hívővé tesz. De ebben a helyzetben végre megláttam, hogy csak egy jó jövőért és rendeltetési helyért hiszek Istenben, és nem őszintén akartam Isten kedvére tenni. Így amint megláttam, hogy nem nyerhetek áldásokat, negatív lettem és fájdalmat éreztem. Amikor először tudomást szereztem a három és fél éves büntetésemről, arra gondoltam, milyen súlyos a gyomorvérzésem és milyen gyenge a testem, és attól féltem, hogy a börtönben halok meg, és soha nem látom meg a királyság megvalósulásának napját. Emiatt annyira gyötrődtem, hogy nem tudtam aludni, és még azt is félreértettem, hogy Isten ezzel a helyzettel akar engem kiiktatni. Miután bekerültem a börtönbe, a kimerítő munka miatt nem tudtam kiegyenesíteni az ujjaimat, és aggódtam, hogy ha rokkanttá válok, nem lesz kiút az életemben. Attól is tartottam, hogy nem fogom tudni végezni a kötelességemet, és ezért nem leszek megmenthető, ezért arra vágytam, hogy Isten minél előbb pusztítsa el a nagy vörös sárkányt, és a csüggedés állapotában éltem. Később a szűnni nem akaró orrvérzésem miatt attól féltem, hogy meghalok, és fájdalmat és nyomorúságot éreztem, még azt is megbántam, hogy elhagytam az otthonomat a kötelességem végzése érdekében. Csak ekkor láttam meg, hogy a hitem megtartásával és a kötelességem végzésével egyáltalán nem az igazságot gyakoroltam, és nem vetettem alá magam Istennek, és Isten szeretetét sem próbáltam viszonozni. Ehelyett a kötelességem teljesítését arra használtam, hogy megpróbáljak alkudozni Isten kegyelméért és áldásaiért, és hogy megpróbáljak jó kimenetelt és rendeltetési helyet szerezni. Bár az Istenért való önfeláldozás látszatát keltettem, lényegében az áldás iránti saját vágyamat próbáltam kielégíteni. A kötelességem ilyen módon való végzésével megpróbáltam alkudozni Istennel, és megpróbáltam kihasználni és becsapni Őt. Hogyan volt nekem bármi lelkiismeretem vagy józan eszem? Ha Isten nem használta volna a nagy vörös sárkány üldözését, hogy felfedjen és finomítson engem, továbbra is becsaptam volna magam a külső áldozataimmal és erőfeszítéseimmel, és továbbra is az áldás elnyerésének szándékával hittem volna Istenben és végeztem volna a kötelességemet. Végül úgy jártam volna, mint Pál, aki az erőfeszítéseit és áldozatait tőkeként használta, hogy kegyelmet kérjen Istentől, és szégyentelenül azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). Ha így hittem volna mindvégig, nem tudtam volna elnyerni az igazságot és megmenthetővé válni, és végül csak tönkretettem volna magam. Végül megértettem Isten gondos szándékát – Ő ezt a helyzetet használta fel, hogy finomítson és megtisztítson engem a romlottságomtól és a tisztátalanságaimtól. Igazán éreztem, hogy bár Isten cselekedetei nem egyeztek az én akaratommal, ezek mindegyike szeretet és üdvösség volt számomra. Ugyanakkor éreztem Isten irgalmát és oltalmát is irántam. Amikor megkaptam az ítéletet, és aggódtam, hogy nem jutok ki élve a börtönből, Isten volt az, aki megvilágosított és vezérelt engem az Ő szavai által, és hitet adott, hogy átéljem a börtön zord környezetét. Amikor aggódtam, hogy rokkant leszek és nem élem túl, Isten a virágokon és füszálakon keresztül, valamint a könyvben szereplő múlt nemzedékek szentjeinek cselekedetein keresztül vezérelt, bátorítva, hogy legyen elszántságom tovább haladni. Amikor megállíthatatlanul véreztem és a halál kockázata fenyegetett, Isten felindított egy ismeretlen rabot, aki elment az igazgatóhoz, és megmenekültem, túléltem. Gyakran gondoltam a „A Mindenható sóhajtása” című írás szavaira, ahol Isten ezt mondja: „Ott őrködik melletted” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája). Mélyen éreztem, hogy a válság idején egyedül Isten az én támaszom, és az én egyetlen menedékem! Arra gondoltam, hogy a hívőként leélt éveim alatt soha nem adtam Neki az igaz szívemet. Megpróbáltam üzletet kötni Istennel, miközben csak egy kis részét végeztem a kötelességeimnek, de Isten nem a lázadásom szerint bánt velem, és a baj idején, amikor Istenhez kiáltottam, Ő mégis velem volt. Az Ő szavai által is vezetett és irányított engem, különféle embereket, eseményeket és dolgokat támasztva, hogy segítsenek nekem. Abban a pillanatban megbánás és önvád árasztotta el a szívemet, és csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem törekedtem megfelelően az igazságra, és csak a jövőm és a sorsom érdekében fizettem meg az árat. Ha túlélhetem és kijuthatok, biztosan megfelelően fogok törekedni az igazságra, és nem hagyom, hogy a megmentésem kárba vesszen. Még ha nem is lesz jó rendeltetési helyem, akkor is jól fogom végezni a kötelességemet, és viszonozom a Te szeretetedet!”

Ezen a tapasztalaton keresztül jobban megértettem annak a jelentőségét, hogy Isten a nagy vörös sárkányt használja fel szolgálattevőként. Ha nem tapasztaltam volna meg személyesen a nagy vörös sárkány üldözését, nem láttam volna olyan tisztán a démoni lényegét, sem pedig a hitem és az Isten iránti alávetettségem nem növekedett volna, és nem értettem volna meg igazán a romlott beállítottságomat. Valóban megtapasztaltam, hogy Isten embereket megmentő munkája milyen gyakorlatias és bölcs! Azt is megértettem, hogy a nagy vörös sárkány oly eszeveszetten ellenáll Istennek és árt Isten választott népének, és Isten már régóta el akarta pusztítani, de mivel mi, ez az embercsoport, még nem lettünk teljessé téve, Istennek még szüksége van rá, hogy szolgálatot tegyen. Amint ezt befejezte, számára eljön a vég.

2015. november 9-én, büntetésem letöltése után szabadultam. Két őr kísért a börtön kapujáig, és az egyik őr megkérdezte tőlem: „Miután kimész, továbbra is hinni fogsz Istenben? Ha igen, újra csak itt fogsz kikötni!” Határozottan azt mondtam: „Hinni Istenben az én szabadságom!” A két őr meglepetten nézett rám, majd csak a fejüket csóválták. Alig több mint tíz nappal a szabadulásom után a testvérek felvették velem a kapcsolatot, és újra csatlakoztam azok soraihoz, akik a királyság evangéliumát hirdetik.

Később arra gondoltam: „Miért érzem magam olyan nyomorultul és gyötrelmesen, amikor a dolgok a jövőmet és a sorsomat érintik, egészen addig a pontig, hogy vitatkozom Istennel, és képtelenné válok valóban alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek? Mi irányít engem valójában?” Lelki csendességeim során Isten szavait olvastam: „Mielőtt az emberek megtapasztalják Isten munkáját és megértik az igazságot, a Sátán természete az, ami átveszi az irányítást és belülről uralja őket. Mit foglal magában konkrétan ez a természet? Például miért vagy önző? Miért óvod a saját státuszodat? Miért befolyásolnak annyira az érzéseid? Miért szereted azokat az igazságtalan dolgokat és azokat a gonosz dolgokat? Mi az alapja annak, hogy szereted az ilyen dolgokat? Honnan származnak ezek a dolgok? Miért szereted és fogadod el őket? Mostanra már mindannyian megértettétek: a fő oka ennek az, hogy a Sátán mérgei benne vannak az emberben. Tehát mik a Sátán mérgei? Hogyan fejezhetők ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – mindenki azt feleli: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Csupán ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, azt valójában saját magukért teszik – és így mindannyian önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet teljességgel a romlott emberiség létezésének alapzatává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavainak ezt a szakaszát olvasva megértettem, hogy a hitemben és a kötelességeimben való állandó aggódásom a jövőm és a sorsom miatt nem egy egyszerű romlott beállítottság lelepleződése, hanem főként azért van, mert sátáni természet van bennem. A „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és a „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem” sátáni filozófiák szerint éltem, és mindenben, amit tettem, az önérdek elveit követtem. Igazán önző és aljas voltam. A felszínen úgy tűnt, mintha mindent feladtam volna, hogy a kötelességeimet végezzem, de a valóságban személyes haszonra törekedtem, és megpróbáltam cserét kötni, hogy elnyerjem a mennyek királyságába való belépés áldását. Emlékszem, amikor valaki először hirdette nekem az Úr Jézus evangéliumát. Azt hallottam, hogy az Úrban való hit kegyelmet és áldásokat hoz, és hogy a lelkem megmentést nyer és a mennybe jut a halál után. Így hittem az Úrban. Miután elfogadtam Isten utolsó napokban végzett munkáját, megtudtam, hogy Isten alaposan megtisztítja és megmenti az embereket, és átviszi őket a következő korba, és ezért határtalanul izgatott voltam. Annak érdekében, hogy a jövőbeli áldásokat megkapjam, határozottan feladtam a családomat és a karrieremet, és úgy döntöttem, hogy teljes időben végzem a kötelességeimet. Miután több mint egy évig hittem Mindenható Istenben, letartóztattak az evangélium hirdetése miatt. Miután óvadék ellenében szabadlábra helyeztek, a rendőrség korlátozta a mozgásomat, és megtiltotta, hogy elhagyjam a környéket, követelve, hogy bármikor elérhető legyek, különben börtönbe vetnek. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy máshol végzem a kötelességeimet, mert azt gondoltam, hogy ha így teszek, Isten megemlékezik rólam és megkapom az Ő áldásait. De amikor újra letartóztattak, három és fél éves büntetést kaptam, és szembe kellett néznem azzal, hogy rokkanttá válok vagy meghalok a börtönben, úgy éreztem, hogy az áldások elnyerésének reményei szertefoszlottak, és ezért megteltem fájdalommal és elkeseredettséggel, és még azt is megbántam, hogy máshova mentem a kötelességeimet végezni. Azt gondoltam, hogy miután ilyen árat fizettem, Istennek nem szabadna hagynia, hogy meghaljak, és hogy jó rendeltetési helyet kellene adnia nekem. Rájöttem, hogy e sátáni mérgek szerint élve mélységesen önzővé váltam, mindig csak a saját hasznomat kerestem. Nem volt bennem félelem vagy alávetettség Isten iránt. Teremtett lényként elháríthatatlan felelősségem hinni Istenben és végezni a kötelességeimet, mégis minden gondolatom és vágyam a magam érdekére irányult, A kötelességeimet esélyként akartam felhasználni, hogy megpróbáljak alkudozni Istennel, és megvalósítsam az álmomat, hogy áldottá váljak. Ez igazán önző és aljas volt tőlem! Arra gondoltam, hogy Isten kétszer öltött testet, hogy megmentse az emberiséget, elutasítással és rágalmazással szembesülve a világ részéről, és elviselve a félreértést, panaszokat, sőt még a kihasználást is azoktól, akik Istenben hisznek. Ő mégsem követelt soha semmit az emberektől, még kevésbé kérte, hogy bárki is viszonozza Neki. Csak az igazságot fejezi ki, hogy öntözze és ellássa az embereket, és csendben várja a visszatérésüket. Isten szeretete igazán önzetlen! Arra gondoltam, hogy mennyit ettem és ittam Isten szavaiból, és mennyit kaptam Tőle, mégsem gondoltam arra, hogy Isten szeretetét a kötelességeim megfelelő végzésével viszonozzam. Csak arra összpontosítottam, hogy Isten jó rendeltetési helyet adjon nekem, és amikor ezt nem kaptam meg, lehangolt lettem és elkeseredtem, és még az általam fizetett árat is megbántam. Mély önvádat és bűntudatot éreztem, és gyűlöltem magam, amiért annyira hiányzott belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt!

Isten útmutatása által aztán eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. [...] Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes útra törekedtek és igyekeztek fejlődni. Felemelkedtek a nagy vörös sárkány országában, és azok vagytok, akiket Isten igazságosnak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavai irányt mutattak nekem a továbbhaladáshoz. Megértettem, hogy teremtett lényként az igazságra kell törekednem, Istent kell imádnom, be kell töltenem egy teremtett lény funkcióját, és értelmes életet kell élnem. Ez az élet helyes útja! Elhatároztam, hogy többé nem próbálok üzletet kötni Istennel, és hogy egy teremtett lény pozíciójában fogok állni, jól fogom végezni a kötelességemet, és arra fogok törekedni, hogy szeressem Istent és elégedetté tegyem Őt.

Most már kilenc éve vagyok kint a börtönből, és valahányszor visszaemlékezem erre a börtönbeli tapasztalatomra, erős, vegyes érzelmeket érzek. Ha nem tapasztaltam volna meg ezt a helyzetet, nem jöttem volna rá, milyen éretlen vagyok, vagy milyen kevés hitem van Istenben, még kevésbé értettem volna meg az önző és aljas romlott beállítottságomat és a téves törekvéseimet. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy Isten a nagy vörös sárkányt használta fel szolgálattevőként, hogy ezzel felfedjen engem és megtisztítsa a sátáni beállítottságomat, átalakítva ezzel a hitemben az áldásokra való törekvés téves nézeteit, és arra késztetve, hogy elengedjem a jövőmmel és sorsommal kapcsolatos sok aggodalmamat. Ezek olyan dolgok, amiket egy kényelmes környezetben nem nyerhettem volna el. Most a KKP hívőkkel szembeni letartóztatásai egyre súlyosabbá válnak, és gyakran hallok testvérek letartóztatásáról és elítéléséről, sőt arról is, hogy némelyeket halálra vernek. Néha arra gondolok, hogy öregszem, és hogy az egészségem már nem a régi. Már kétszer letartóztattak, és ha újra letartóztatnak, biztosan súlyos büntetést kapok. Nagyon valószínű, hogy a börtönben halnék meg, és nem láthatnám meg a királyság megvalósulásának napját. De amikor Isten útmutatására és cselekedeteire gondolok, amiket megtapasztaltam, a szívem sokkal nyugodtabb és békésebb. Eszembe jut egy egyházi himnusz, amit gyakran énekelek, és ami nagyban bátorított engem: „Krisztust követve soha nem fordulok vissza, még a halálig sem”: „Az utolsó napok Emberfia kifejezi az igazságot, számtalan szívet felébresztve. Látom, hogy Isten szavai mind az igazság, ezért követem Őt. A Sátán, a nagy vörös sárkány eszeveszetten elnyomja és letartóztatja Isten választott népét. Akik követik Krisztust és végzik a kötelességüket, az életüket kockáztatva teszik ezt. Egy nap talán letartóztatnak és üldözni fognak, mert tanúságot teszek Isten mellett. A szívemben világosan értem, hogy ez az igazságosságért való üldöztetés. Egy nap talán letartóztatnak és bebörtönöznek az evangélium hirdetéséért. Ez olyan szenvedés, amelyet Isten rendelt el azok számára, akik követik Őt. Nem tudom, meddig járhatok még az evangélium hirdetésének ezen az útján, de amíg élek, népszerűsíteni fogom Isten szavait, és tanúságot teszek Krisztus mellett. Csak azért áldozom fel magam, hogy az igazságra törekedjek, és teljesítsem Isten megbízatását. Ebben az életben Krisztust követni és tanúságot tenni Mellette büszkeséggel tölti el a szívemet. Még ha nem is láthatom a napot, amikor a királyság megvalósul, elég az, hogy ma képes vagyok bizonyságot tenni, és megalázni a Sátánt. Isten velem van az üldöztetésben és a nyomorúságban; Ő az én támaszom. Talán az életem úgy tűnik el, mint egy múló tűzijáték, de mártírhalált halni Istenért annyit tesz, mint zengő bizonyságot tenni. Felajánlottam csekély erőmet a királyság evangéliumának terjesztésére. Nincsenek panaszaim, és nem bánok semmit. Mivel képes vagyok bizonyságot tenni Istenről, az életem nem volt hiábavaló. Ez Isten elrendelése, és én dicséretet és hálát zengek Neki” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Tudom, hogy az előttem álló út tele van sok nehézséggel és akadállyal, de nem számít, milyen megpróbáltatást és nyomorúságot is fogok megtapasztalni, vagy hogy lesz-e jó jövőm vagy rendeltetési helyem, alá fogom vetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, megfelelően fogom végezni a kötelességemet, és arra fogok törekedni, hogy ennek a dalnak a szövegét a mindennapi életemben megéljem.