2018 végén a gyülekezet megbízott a grafikai tervezési munka felügyeletével. Valahányszor átnéztem a képeket, és szerkesztési javaslatokat tettem a testvéreknek, láttam, hogy türelmesen hallgatnak, és időről időre azt mondták az emberek: „Az én esztétikai érzékem nagyon rossz. Észre sem veszem ezeket a problémákat. Most, hogy mondod, értem.” Néha holtpontra jutottunk az eltérő vélemények miatt, de amint kifejeztem a véleményemet, mindannyian egyetértettek velem. Nagyon elégedett voltam, azt gondolva magamban: „Úgy tűnik, elég jó a képességem, különben hogyan végezhetnék ilyen fontos kötelességet? Miért értenének velem ennyire egyet a testvérek?” Néha, amikor nem tudtam részt venni a megbeszéléseken, a csapatvezető még az időpontot is megváltoztatta, csak hogy én is részt vehessek. Látva, mennyire értékelnek, még elégedettebb lettem magammal, azt gondolva: „Ez a kötelesség igazán jó színben tüntet fel. Ha keményebben dolgozom, többet tanulok és fejlesztem a képességeimet, akkor nem nyerhetem el még több testvérem csodálatát?” Ezután még motiváltabb lettem a kötelességeim végzésében. A stressz ellenére soha nem hátráltam meg, bármi is történt.

2022-ben, ahogy egyre több újonnan érkező fogadta el az igaz utat, több öntözőre volt szükség. A vezetők úgy döntöttek, hogy a csökkentett munkateher miatt csak egy felügyelőre van szükség, ezért az újonnan érkezők online öntözésést bízták rám. Tudtam, hogy ez az intézkedés észszerű, de voltak aggályaim, azt gondolva: „Több éve nem öntöztem újonnan érkezőket. Ha az öntözés nem hoz jó eredményeket, a testvérek még mindig nagyra fognak tartani?” Ezek a gondolatok kissé csüggedtté tettek. De aztán azt gondoltam magamban: „Az én képességem nem is olyan rossz. Amíg több erőfeszítést teszek, hogy felvértezzem magam az igazsággal, biztos vagyok benne, hogy ebben a kötelességben is ki tudok tűnni.” Miután ezt végiggondoltam, kicsit jobban éreztem magam. Nem sokkal később az öntözési felügyelő beszélt velem a munkámról, mondván, hogy nem kezelem időben az újonnan érkezők problémáit, és hogy nem kommunikálok velük, és nem támogatom őket. Utána a felügyelő felolvasott nekem néhány vonatkozó alapelvet, és fokozatosan rájöttem, hogy a problémák, amelyekre a felügyelő rámutatott, valóban léteznek. Eleinte el tudtam fogadni, de ahogy egyre több problémára mutatott rá, kezdtem egy kis fájdalmat érezni belül. Miközben a felügyelő közösségét és útmutatását hallgattam, folyton a múltra gondoltam, amikor művészeti felügyelő voltam. Mindig én voltam az, aki mások munkáját vezette, és rámutatott a problémákra a kötelességeikben. A többiek mind támogattak és értékeltek. De most a kötelességemben oly sok velem kapcsolatos probléma lepleződött le, és még arra is szükségem volt, hogy mások közösséget vállaljanak velem, és irányítsanak. Annyira zavarban éreztem magam! Mit fog gondolni rólam a felügyelő, miután rájön, hogy mennyi problémám van a kötelességeimben? Mit fognak gondolni rólam a testvéreim? Azt fogják gondolni, hogy gyenge a képességem, és nem teszem bele a szívemet a kötelességeimbe? Úgy éreztem, hogy tényleg kegyvesztett lettem. De nem gondolkodtam el a problémáimon. Ehelyett csak vigasztaltam magam, azt gondolva: „Ez csak egy átmeneti kudarc. Amíg hajlandó vagyok keményen dolgozni, ezek a problémák megoldhatók.”

Néhány nappal később együtt vállaltunk közösséget, és a felügyelő megkért, hogy osszam meg, hogyan lehet megoldani azt a problémát, hogy az újonnan érkezők túl elfoglaltak a munkájukkal ahhoz, hogy részt vegyenek az összejöveteleken. Miután megosztottam, néhányan azt mondták, hogy nem érdeklődtem arról, hogy az újonnan érkezőknek tényleges nehézségeik vannak-e az életben, vagy hogy tévesek-e a nézeteik. Néhányan azt mondták, hogy csak egyenesen a közösségre tértem, és hogy ez nem igazán fogja megoldani az újonnan érkezők problémáit. Miután meghallgattam a testvérek tanácsát, zavarban voltam, és csak el akartam bújni. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség igazán kínos. Korábban a művészeti csapat munkájáért voltam felelős, és a testvérek körülvettek, gyakran dicsértek. De most, hogy újonnan érkezőket öntöztem, folyton kijavítottak és kritizáltak. Ez igazán frusztráló volt! Fontolgattam, hogy megkérem a vezetőt, hogy engedjen visszatérni a grafikai tervezéshez. Úgy éreztem, hogy az újonnan érkezők öntözése nem az én erősségem, és hogy ha folytatom ezt a kötelességet, továbbra is csak kínos helyzetbe hozom magam. Ha visszatérhetnék az eredeti kötelességemhez, továbbra is élvezhetném a testvéreim csodálatát és támogatását. De amiatt is aggódtam, hogy túl gyengének gondolnának, ha áthelyezést kérnék, hogy néhány kijavítás után kötelességet akarnék váltani, és hogy ezért valóban csekély az érettségem. Így hát csak rákényszerítettem magam, hogy elviseljem ez a helyzetet. Vigasztaltam magam a szívemben, azt gondolva: „Ha keményebben próbálkozom és intenzívebbé teszem a képzésemet, talán egy idő után javulni fognak a dolgok.”

Később még keményebben dolgoztam a kötelességemben, naponta felvérteztem magam az igazsággal, néha hajnali 3-ig fent maradtam. Csak arra gondoltam, hogy minél hamarabb megváltoztassam ezt a helyzetet. De a hónap végi eredményeim még mindig a legrosszabbak voltak. Akkor úgy éreztem, hogy az egyetlen reményem is szertefoszlott. Aznap éjjel forgolódtam az ágyamban, nem tudtam aludni. Az elmém folyton visszatért arra az időre, amikor művészeti felügyelő voltam, arra gondolva, milyen dicsőséges volt. De most, az újonnan érkezők öntözésében a csapat aljára kerültem. Úgy éreztem, hogy ennek a kötelességnek a végzése igazán kínos! Minél többet gondolkodtam rajta, annál sértettebbnek éreztem magam, és nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Fontolgattam, hogy másnap beszélek a vezetővel a kötelességváltásról. De amikor a kötelességváltásra gondoltam, leírhatatlan bűntudatot és gyötrelmet éreztem a szívemben. Korábban imádkoztam Istenhez, megígérve, hogy kitartok a kötelességem mellett. Most pedig kötelességet váltani – hát nem a helyemről mondanék le ezzel? Tényleg így fogom feladni? De ha folytatom ezt a kötelességet, nem tudom, hogyan nézhetnék szembe vele. Fájdalmamban újra és újra Istenhez kiáltottam: „Istenem, olyan gyengének érzem magam, nem tudom, hogyan menjek tovább, kérlek, vezess engem!” Ekkor eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a kötelesség, amelyet végzel, olyasmi, amiben jó vagy, és amit szeretsz, akkor úgy érzed, hogy az a te felelősséged és kötelezettséged, és hogy azt megtenni teljesen természetes és indokolt. Vidámnak, boldognak és nyugodtnak érzed magad. Ez olyasvalami, amit szívesen megteszel, amit képes vagy teljes hűséggel végezni, és úgy érzed, hogy eleget teszel Istennek. Amikor azonban egy napon olyan kötelességgel szembesülsz, amelyet nem szeretsz, vagy amelyet még soha nem végeztél, akkor vajon képes leszel teljes hűséggel teljesíteni? Ez próbára teszi majd azt, hogy gyakorolod-e az igazságot. Ha például a kötelességed az énekes csapatban való részvétel, és tudsz énekelni, és ez olyasmi, amit szívesen csinálsz, akkor hajlandó vagy ezt a kötelességet végezni. Ha kapnál egy másik kötelességet, amelynek során azt mondanák, hogy hirdesd az evangéliumot, és a feladat egy kissé nehéz lenne, akkor vajon képes lennél engedelmeskedni? Elgondolkodsz ezen, és azt mondod: »Szeretek énekelni.« Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy nem akarod hirdetni az evangéliumot. Egyértelműen ezt jelenti. Egyre csak azt hajtogatod: »Szeretek énekelni.« Ha egy vezető vagy dolgozó azzal érvel, hogy »Miért nem képezed magad az evangélium hirdetésében, és miért nem vértezed fel magad több igazsággal? Ez sokkal hasznosabb lesz az életben való növekedésed szempontjából«, te mégis kitartasz, és azt mondod: »Szeretek énekelni, és szeretek táncolni.« Bármit is mondanak, nem akarsz menni, hogy hirdesd az evangéliumot. Vajon miért nem akarsz menni? (Azért, mert nem érdekel.) Nem érdekel, ezért nem akarsz menni – vajon mi itt a probléma? Az, hogy a saját preferenciáid és személyes ízlésed szerint választod ki a kötelességedet, és nem veted alá magad. Nincs benned alávetettség, és ez a probléma. Ha nem keresed az igazságot, hogy megoldd ezt a problémát, akkor valóban nem tanúsítasz valami sok igazi alávetettséget. Vajon mit kellene tenned ebben a helyzetben, hogy igazi alávetettséget tanúsíts? Mit tudsz tenni, hogy eleget tegyél Isten szándékainak? Ekkor kell elgondolkodnod és közösséget vállalnod az igazság ezen aspektusával. Ha mindenben teljes hűséggel akarsz eleget tenni Isten szándékainak, akkor azt nem valósíthatod meg egyetlen kötelesség teljesítésével; el kell fogadnod minden Isten által rád ruházott megbízatást. Függetlenül attól, hogy megfelel-e az ízlésednek, az érdeklődési körödnek, vagy olyasmi, amit nem élvezel, amit még soha nem csináltál, illetve ami nehéz, akkor is el kell fogadnod, és alá kell vetned magad. Nemcsak el kell fogadnod, hanem tevékenyen együtt kell működnöd, és tanulmányoznod kell azt, miközben megtapasztalod és belépsz. Még ha nehézségeket szenvedsz is el, fáradt vagy, megaláznak, vagy kiközösítenek, akkor is teljes hűséget kell tanúsítanod. Csak így gyakorolva leszel képes arra, hogy mindenben teljes hűséget tanúsíts, és eleget tegyél Isten szándékainak. Végzendő kötelességednek kell tekintened azt, nem pedig személyes ügynek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy nem számít, milyen kötelességet szervez nekem a gyülekezet, legyen az olyan, amiben kitűnök és elismerést kapok, vagy olyan, amiben küszködöm, és nem vesznek észre, mindez Isten szuverenitásának és elrendezésének része. Mindig a tőlem telhető legjobbat kell nyújtanom, mert ez az igazi alávetettség Istennek. Amikor a művészeti csapat munkájáért voltam felelős, és mások nagyra tartottak, végtelenül motivált voltam a kötelességemben. A küzdelem ellenére soha nem adtam fel. Most, hogy az öntözési kötelességet kellett végeznem, sok probléma volt a kötelességemben, ami sok hiányosságomat és elégtelenségemet felfedte, így mások már nem tiszteltek és nem rajongtak körül, és emiatt gyakran gyötrődtem. És bár a gyülekezet munkájának szüksége volt erre, többször is fontolgattam, hogy elhagyom a kötelességemet, mindig vissza akartam térni az eredeti kötelességemhez, és élvezni mások nagyrabecsülését. Milyen módon volt bennem bármiféle igazi alávetettség Istennek?

Másnap az áhítatom során Isten szavait olvastam: „Senki ne gondolja magát tökéletesnek, kiemelkedőnek, nemesnek vagy másoktól különbözőnek; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig különállóként gondol magára – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy fölé emelkedjenek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, vagy felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság a hírneved védelmezőjévé tehet téged, aki nem tudja elfogadni mások helyreigazításait, nem tud szembenézni a hiányosságaival, és nem tudja elfogadni a saját kudarcait és hibáit. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, olyannyira, hogy nem kívánod megtenni a kötelességed, és hanyaggá válsz a teljesítésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Miközben Isten szavain elmélkedtem, igazán szégyelltem magam. Visszatekintve ezekre az évekre, a művészeti munka felügyeletéből szereztem tapasztalatot, és láttam némi eredményt a kötelességeimben, ezért elkezdtem piedesztálra emelni magam, és a szívemben úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a hétköznapi emberek. Azt hittem, jobb képességeim vannak, mint másoknak, ezért bárhová mentem, elöl akartam lenni, hogy mások körém csoportosuljanak és körülöttem tolongjanak, és úgy éreztem, jogom van ahhoz, hogy élvezhessem mások nagyrabecsülését. Amikor először öntöztem újonnan érkezőket, az eredményeim elmaradtak, és a felügyelő rámutatott a hibáimra. Ez valójában teljesen normális dolog volt, és egy észszerű ember helyesen kezelte volna. Nemcsak hogy nyugodtan elfogadta volna, de gyakorlatiasan felvértezte volna magát az igazsággal, hogy pótolja a hiányosságait, és hogy javítsa kötelességének eredményeit. De belőlem teljesen hiányzott a lelkiismeret és a józan ész, és amikor a felügyelő és a testvérek rámutattak a problémákra a kötelességemben, nem voltam hajlandó szembenézni vele, nemhogy összefoglaljam a hiányosságaimat, hanem ehelyett titokban versenyeztem a szívemben, gyors eredményeket akartam elérni a saját erőfeszítéseimmel, hogy a testvérek lássák, jó képességem van. Mivel az utam és a törekvésem téves volt, Isten elrejtette az arcát előlem, nem haladtam előre a kötelességemben, és az eredményeim sem javultak. Ezért negatív lettem, lazítottam, és kötelességváltást akartam. Igazán arrogáns és önhitt voltam!

Később Isten szavait olvastam: „A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. [...] Mi motiválja őket annak elérésében, hogy nagyra tartsák őket az emberek? (Az, hogy státuszt szerezzenek az ilyen emberek elméjében.) Ha státuszt kapsz valaki más elméjében, akkor amikor veled vannak, tiszteletteljesek az irányodban, és különösen udvariasak, amikor beszélnek hozzád. Mindig felnéznek rád, mindig mindenben előre engednek, elállnak az utadból, hízelegnek és engedelmeskednek neked. Mindenben kikérik a véleményedet és engedik, hogy te hozz döntéseket. Te pedig egyfajta élvezetet lelsz ebben – úgy érzed, hogy mindenki másnál erősebb és jobb vagy. Mindenki szereti ezt az érzést. Ez annak az érzése, hogy státuszod van valakinek a szívében; az emberek bele szeretnének merülni ebbe. Ezért versengenek az emberek a státuszért, és szeretnének státuszt kapni mások szívében, hogy mások becsüljék őket és hódoljanak nekik. Ha nem származna ebből ilyen élvezetük, akkor nem törekednének a státuszra. Ha például nincs státuszod valakinek a lelkében, akkor egyenlő félként érintkezik veled, egyenrangúként kezel. Ellentmond neked, amikor szükséges, nem lesz veled udvarias vagy tiszteletteljes, és még az is lehet, hogy elmegy, mielőtt befejezed a mondandódat. Ez bosszantana? Nem szereted, amikor így bánnak veled az emberek; az tetszik, amikor minden pillanatban hízelegnek neked, felnéznek rád és dicsőítenek téged. Szereted, amikor te vagy mindennek a középpontja, minden körülötted forog, és mindenki hallgat rád, felnéz rád, és aláveti magát az irányításodnak. Vajon nem arra irányuló vágy ez, hogy királyként uralkodj, hogy hatalmad legyen? A szavaidat és a tetteidet a státuszra való törekvés, annak megszerzése hajtja, és ezért küzdesz, meg akarod ragadni és versengsz érte másokkal. A célod valamilyen pozíció megszerzése, és az, hogy Isten választott népe hallgasson rád, támogasson téged és hódoljon neked. Ha már megszerezted ezt a pozíciót, akkor hatalomra is szert tettél, és élvezheted a státusz előnyeit, mások csodálatát, valamint az adott pozícióval járó összes többi előnyt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Én is úgy éreztem, hogy Isten szavai az én állapotomat írják le. Mindig ellenálltam az öntözési kötelességnek, és vágytam a korábbi kötelességemre. Ez azért volt, mert túlságosan nagyra értékeltem a hírnevemet és a státuszomat, és a státusz előnyeire áhítoztam. Gyakran emlékeztem vissza arra, amikor felügyelő voltam. Akkoriban mások csodáltak, és gyakran kérték a tanácsomat, és én vezethettem másokat. Így úgy éreztem, mintha az emberek körülöttem tolonganának, mintha mindenki csodálna engem és hallgatna rám. Igazán élveztem ezt az érzést. De miután áthelyeztek az öntözési kötelességre, mindenkinél alacsonyabb rendűnek éreztem magam. Senki sem kérte többé a véleményemet, és gyakran mások adtak nekem tanácsot. Alacsonyabb rendűnek és zavarodottnak éreztem magam. Hogy megmentsem a büszkeségemet és a státuszomat, késő éjszakáig dolgoztam, titokban erőfeszítéseket téve, remélve, hogy egy nap ki tudok majd tűnni a csapatban. De miután egy ideig erőfeszítéseket tettem, láttam, hogy a kötelességem eredményei még mindig a legrosszabbak, és úgy éreztem, nehéz számomra kitűnni ebben a kötelességben. Feldúltnak és ellenállónak éreztem magam, és fontolgattam, hogy áthelyezést kérek, mivel vissza akartam térni az eredeti kötelességemhez, és továbbra is élvezni akartam a státusz előnyeit. Ekkor jöttem rá, hogy a kötelességemben lévő szándékaim nem arra irányultak, hogy eleget tegyek Istennek, hanem a saját hírnevemre és státuszomra, hogy elnyerjem mások csodálatát, és hogy mások értékeljenek és középpontba helyezzenek. Az út, amin jártam, nem pontosan egy antikrisztus útja volt-e? Korábban nem végeztem az öntözési kötelességet, és nem sokat értettem a látomások igazságából, de most a gyülekezet elintézte, hogy ezt a kötelességet végezzem, lehetőséget adva nekem, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és felvértezzem magam az igazsággal. Ez Isten szeretete volt! De nem gondoltam arra, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Még annak tudatában is, hogy több öntözőre van szükség, fel akartam adni az öntözési kötelességemet. Inkább hagytam volna, hogy a munka sérüljön, mintsem hogy a helyzet befolyásolja a hírnevemet és a státuszomat, és nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a hírnevemnek és a státuszomnak, mint a kötelességemnek. Valóban méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek! Azokban a napokban gyakran imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy tudassa velem a státuszra való törekvésem gyökerét.

Egy nap Isten szavait olvastam: „Az embert, aki ilyen mocskos földre született, jelentős mértékben megfertőzte a társadalom, a feudális etika kondicionálta, és »felsőoktatási intézményekben« részesült oktatásban. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, a lealjasult életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, az alantas szokások és hétköznapi élet – mindezek súlyosan betolakodnak az ember szívébe, és súlyosan károsítják és támadják a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább Ellene szegül” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel). „Minek a segítségével tartja a Sátán szorosan az irányítása alatt az embert? (Hírnévvel és nyereséggel.) Tehát a Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy folyamatosan a hírnévre és a státuszra törekedtem, mert a Sátán mérge irányított. Gyerekkorom óta a szüleim és a tanáraim azt tanították nekem, hogy „a legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk”, „jobb nagy halnak lenni egy kis tóban”, és „az ember mindig törekedjen arra, hogy jobb legyen, mint a kortársai”. Ezeket a sátáni filozófiákat és törvényeket tekintettem a mércének, ami szerint viselkednem kell. Hittem, hogy csak a hírnév és státusz megszerzése útján élhet az ember méltósággal és értékkel, és hogy ha valaki hétköznapi ember, akit senki sem csodál és nem rajong körül, akkor az élet méltatlan, szánalmas és értelmetlen. Visszagondoltam az iskolás éveimre. Azokban a tantárgyakban, amelyekben kiváló voltam és előkelő helyen végeztem, és amelyekben a tanáraim és osztálytársaim felnéztek rám, hajlandó voltam erőfeszítést tenni és keményen tanulni. De amikor olyan tantárgyakról volt szó, amelyekben nem voltam jó, és senki sem csodált, nem voltam hajlandó erőfeszítést tenni a tanulásra. Még miután megtaláltam Istent, továbbra is ragaszkodtam ehhez a nézőponthoz. Amikor a művészeti csoport felügyelőjeként végeztem a kötelességemet, mivel rendelkeztem némi alapvető grafikai tervezési készséggel, és tudtam vezetni a testvéreket a kötelességeikben, mindannyian csodáltak, és igazán élveztem ezt az érzést. Motivált maradtam, és soha nem adtam fel, bármi is történt. De az öntözési munka során sok hibám lelepleződött, és a testvérek már nem dicsértek, hanem folyton a hibáimra mutattak rá. A kötelességem eredményei a legrosszabbak lettek a csapatban, és ez a hatalmas kegyvesztettség zavarba hozott, fájdalommal és gyötrelemmel töltötte el a szívemet. Elvesztettem a motivációmat a kötelességem végzésére, és még a feladását is fontolgattam. A hírnevet és a státuszt olyan fontosnak tartottam, mint magát az életet, féltem, hogy elveszítem őket, és azt gondoltam, hogy az élet értelmetlen lenne nélkülük. Valóban mélységesen megrontott a Sátán! Isten kegyelmet adott nekem, lehetőséget adva a kötelességem végzésére, remélve, hogy a beállítottságom megváltoztatására és belépésre fogok törekedni a kötelességemben, keresni fogom az igazságot a problémák megoldása érdekében, és követem az alapelveket. De én könyörtelenül a hírnévre és a státuszra törekedtem, és még azután is, hogy nagyon hosszú ideig öntöztem újonnan érkezőket, még mindig nem tudtam, hogyan kell közösséget vállalni az igazságról, hogy megoldjam a problémáikat és nehézségeiket, és még a látomások legalapvetőbb igazságairól sem tudtam világosan közösséget vállalni. Ha makacsul hajszolnám tovább a hírnevet és a státuszt, nemcsak hogy nem tudnám jól végezni a kötelességemet, de semmilyen igazságot sem tudnék megszerezni, és végül tönkretenném a megmenekülésem esélyét. Lesterre gondoltam, egy gonosz emberre, aki a hírnevet és a státuszt hajszolta. Mivel nem lehetett vezető, panaszkodott, ellenállt, és nem végezte megfelelően a kötelességét. Megítélte a vezetőket, és klikkeket alakított a gyülekezetben, súlyos akadályozásokat és megzavarásokat okozva a gyülekezeti életben. A többiek közössége ellenére sem változott meg, és végül kitakarították a gyülekezetből. Bár én nem követtem el olyan gonosz tetteket, mint ő, mégis olyan voltam, mint ő, a hírnévre és a státuszra törekedtem, és ha bűnbánat nélkül folytatnám, végül Isten felfedne és kiiktatna, akárcsak egy gonosz embert. A múltban azt hittem, hogy a mások csodálatára való törekvés becsvágyat és ambíciót mutat, hogy az azt jelenti, hogy az ember előre akar törni, és hogy egy ilyen törekvés pozitív, de most rájöttem, hogy a hírnévre és a státuszra való törekvés nem a helyes út. A státusz hajszolása gyengévé tett, nem tudtam kezelni a kudarcot. Emiatt egyre távolabb sodródtam Istentől, elárultam Istent, elvesztettem a lelkiismeretemet és a józan eszemet, és végül Isten visszautasított és kiiktatott volna! Szerencsére Isten szavai felébresztettek, és úgy döntöttem, nem fogok többé a státuszért élni, és megváltoztatom az életmódomat.

Néhány nappal később a felügyelő lejátszott egy üdvözlő videót a Fülöp-szigeteki újonnan érkezőktől. Sok újonnan érkező fejezte ki háláját a kínai testvéreknek, megköszönve nekik, hogy elhozták Mindenható Isten munkáját a Fülöp-szigetekre. Sok újonnan érkező elhatározta, hogy keményen dolgozik az evangélium hirdetésén, és hűséges lesz a kötelességeiben. Különösen, amikor egy újonnan érkezőtől azt hallottam, hogy Mindenható Isten szavai jelentik a fényt az életében, nagyon meghatódtam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Még mindig olyan sokan vágynak a Megváltó visszatérésére, fényt akarnak találni, meg akarják találni Istent, de különböző okokból még nem járultak Isten színe elé. Micsoda megtiszteltetés volt számomra, hogy végezhettem az újonnan érkezők öntözésének kötelességét, és több embert hozhattam Isten elé! De mivel ez a kötelesség nem volt az erősségem, és nem tette lehetővé, hogy kitűnjek, csak el akartam tolni magamtól. Milyen módon volt bennem bármiféle emberi mivolt? Teljesen méltatlan voltam Isten szeretetének élvezetére! Arra gondoltam, hogy ezek közül az újonnan érkezők közül néhányan csak egy éve vagy néhány hónapja hisznek Istenben. Olyan sok nehézséggel szembesülnek az evangélium hirdetésében, de tiszta szívük vab, és semmi áron nem adják fel a kötelességeiket. Én pedig tíz éve hiszek Istenben, és annyi mindent kaptam Istentől, de még mindig képtelen vagyok figyelembe venni Isten szándékait. Valóban nem érdemlem meg, hogy embernek nevezzenek! Abban a pillanatban elborított a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. A szívemben azt mondtam Istennek: „Istenem, olyan lázadó voltam! Mostantól hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek, és nem számít, mások hogyan látnak, kész vagyok teljes szívvel-lélekkel jól végezni a kötelességemet.” Attól fogva, amikor a felügyelő és a testvérek rámutattak a hibáimra, többé nem éreztem a gyötrődést, mint korábban, és nem akartam elfutni. Képes voltam elfogadni és elismerni ezeket a dolgokat, és felvértezni magam az igazságokkal, hogy kezeljem a hiányosságaimat. Egy idő után egyre több általam öntözött újonnan érkező tudott rendszeresen részt venni az összejöveteleken, néhányan pedig még aktívan hirdetni is kezdték az evangéliumot, és még több embert hoztak Isten elé. A felügyelő azt mondta, hogy mostanában nagy előrelépést tettem. Őszintén hálás voltam Isten vezetéséért.

Ebben az évben a munka szükségleteinek megfelelően a gyülekezet megkért, hogy térjek vissza a művészeti csapathoz. A csoportvezető megkért, hogy tanuljam meg a képek létrehozásával való videókészítést. Mivel korábban soha nem készítettem videókat, a videókészítési sebességem nagyon lassú volt. Amennyi idő alatt mások három videót készítettek, én csak egyet tudtam. Több mint egy hónap tanulás után a sebességem még mindig nem érte utol a többiekét, a végső vágásokból pedig hiányzott az esztétikai vonzerő, és nem feleltek meg az elvárt normáknak. A csoportvezető mutatott nekem más testvérek által készített videókat, és arra buzdított, hogy tanuljak tőlük. Igazán gyötrődtem. Olyan keményen dolgoztam, de még mindig én voltam a leggyengébb ebben a kötelességben. Úgy éreztem, jobb, ha megkérem a vezetőt, hogy hadd térjek vissza az öntözéshez, minthogy kínos helyzetbe hozzam magam. Több mint egy évig voltam az öntöző csapatban, és fokozatosan megismertem. Úgy éreztem, ha visszatérhetnék az öntözési kötelességhez, nem érezném magam ilyen kínosan. Akkor hirtelen rájöttem, hogy az állapotom helytelen. Hogyan gondolkodhattam így? Volt némi alapvető grafikai tervezési készségem, így amíg gyakorlatiasan tanultam, lassan bele tudtam jönni. Ha a saját hírnevem és státuszom kedvéért most távoznék a művészeti csapatból, nem mondanék-e le a kötelességemről? Ha ezt tenném, nem vetném alá magam igazán Istennek!

Később az igazságot kerestem a saját állapotom alapján. Az áhítataim során Isten szavait olvastam: „Mivel békésen szeretnél Isten házában maradni annak tagjaként, először meg kellene tanulnod, hogy miként legyél jó teremtett lény, és miként teljesítsd az elfoglalt helyed szerinti kötelességeidet. Ez esetben olyan teremtett lény válna belőled Isten házában, aki méltó a nevéhez. A teremtett lény a külső identitásod és titulusod, ennek pedig konkrét megnyilvánulásokkal és tartalommal kellene járnia. Nem csak a titulus birtoklásáról van szó; mivel teremtett lény vagy, teljesítened kell egy teremtett lény kötelességeit. Mivel teremtett lény vagy, teljesítened kell az effajta felelősségeket. Nos, milyen kötelességek és felelősségek hárulnak egy teremtett lényre? Isten szava egyértelműen lefekteti a teremtett lények kötelességeit, kötelezettségeit és felelősségeit, nem igaz? Mától fogva Isten házának valódi tagja vagy, vagyis Isten egyik teremtett lényének vallod magad. Ebből kifolyólag mától fogva újra kell formálnod az életterveidet. Nem szabad többé azokon a törekvéseken, vágyakon és célokon igyekezned, amelyeket korábban az életedre vonatkozóan meghatároztál, hanem el kell engedned azokat. Helyettük meg kell változtatnod az identitásodat és a perspektívádat, annak érdekében, hogy megtervezd azokat az életcélokat és azt az irányt, amelyekkel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Először is, nem szabad azt a célt és irányt követned, hogy vezető legyél, hogy bármilyen iparágat vezess vagy jeleskedj benne, vagy hogy neves személyiség váljon belőled, aki egy adott feladatot hajt végre, vagy elsajátít egy bizonyos készséget. Az kell hogy legyen a célod, hogy elfogadd Istentől a kötelességedet, azaz megtudd, hogy most, ebben a pillanatban milyen munkát kell végezned, és megértsd, hogy milyen kötelességet kell végezned. Meg kell kérdezned, hogy mit követel meg tőled Isten, és milyen kötelességet határozott meg számodra az Ő házában. Meg kell értened és tisztán kell látnod az alapelveket, amelyeket tudomásul kell venned, meg kell ragadnod és be kell tartanod az adott kötelességre vonatkozóan. Ha nem tudod megjegyezni, akkor fel is jegyezheted őket egy papírra, vagy rögzítheted a számítógépeden. Szakíts időt az átnézésükre, és gondolkozz el rajtuk. Teremtett lényként az kell hogy legyen az elsődleges életcélod, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet és alkalmas teremtett lény legyél. Ez a legalapvetőbb életcél, amellyel rendelkezned kell. A második, és konkrétabb dolog, hogy teremtett lényként miként teljesítsd a kötelességedet, illetve hogyan legyél alkalmas teremtett lény. Természetesen a hírnevedhez, státuszodhoz, hiúságodhoz, jövődhöz és hasonlókhoz kötődő bármely célt vagy irányt fel kell adnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Az öntözési kötelességemet Isten engedélyezte, és most, hogy visszatértem a művészeti csapathoz és ezt a kötelességet végzem, ez is Isten vezénylése és elrendezése volt, és erre volt szükséges a munkának, melyet Isten háza végez. Isten nem azt értékeli, milyen nagyok az eredményeim, és hányan csodálnak és rajonganak körül. Ehelyett Isten a szívemet értékeli, a kötelességemhez való hozzáállásomat, hogy valóban szorgalmas és felelősségteljes vagyok-e, hogy valóban hűségesen végzem-e a kötelességemet, és hogy alávetem-e magam Neki. Nem törekedhetek csak arra, hogy azt tegyem, amiben jó vagyok, és nem élhetek azért, hogy mások csodálatát keressem. Azért kell élnem, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét, hogy eleget tegyek Istennek, és viszonozzam Isten szeretetét. Helyre kellett igazítanom a kötelességemhez való hozzáállásomat. Ekkor a videókészítésem minősége és hatékonysága nem volt olyan jó, mint másoké, ezért többet kellett összegeznem az eltéréseimet és problémáimat, jobban kellett összpontosítanom a tanulásra, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és gyakorlatiasan és jól kellett végeznem a mindenkori kötelességemet. Ez lenne összhangban Isten szándékaival. Felismerve ezeket a dolgokat többé nem gondolkodtam azon, hogyan kerülhetném el a jelenlegi kötelességemet. Ehelyett gyakorlatiasan összpontosítottam a technikák elsajátítására, és amikor nehézségekbe ütköztem, aktívan kértem segítséget a testvéreimtől. Mielőtt észbe kaptam volna, eltelt fél év, és fokozatosan megismertem a kötelességemhez szükséges technikai készségeket, és a kötelességem eredményei jobbak voltak, mint valaha.

Visszatekintve, sok romlottságot mutattam a kötelességek változása során, de sok hiányosságomat pótoltam azáltal, hogy különböző kötelességeket végeztem. A legfontosabb, hogy világosan megláttam a helytelen törekvésemet. Ha Isten nem rendezett volna helyzeteket, hogy gyakorlatiasan felfedjen, még mindig a hírnévre és a státuszra törekednék, és még mindig nem tudnám, hogyan kezeljem helyesen a kötelességemet. Most már értem, mi a legértékesebb, amire törekedni kell, hogyan kell alávetni magam Istennek, jól végezni egy teremtett lény kötelességét, és azt is érzem, hogy az Isten által elrendezett helyzetek mind azért vannak, hogy megmentsenek. Hála Istennek!