2014-ben kezdtem el színészi kötelességet végezni a gyülekezetben. A színészkedés és a készségeim csiszolása mellett a maradék időmet magam osztottam be, ahogy akartam, így az életem viszonylag szabad és kényelmes volt. Mivel szerettem a színészkedést, és hajlandó voltam energiát fektetni az alakításaimba, a készségeim jelentősen fejlődtek, miután két filmben is szerepeltem, ezért a vezető megkért, hogy tanuljak be a rendezői kötelességbe. Akkor meglehetősen vonakodtam, és azt gondoltam: „Egy rendezőnek annyi feladata van. Mindenben részt kell venned, amit a csapat csinál, és a forgatás után át kell nézned a felvételeket. Ez szellemileg és fizikailag is kimerítő. Ha minden nap ilyen keményen dolgozom, a végén teljesen kimerült és nyúzott leszek!” De az a gondolat, hogy egy kötelesség visszautasítása nem lenne összhangban Isten szándékaival, rávett, hogy vonakodva bár, de elfogadjam. A nővérek mind örültek, amikor megtudták, hogy előléptettek rendezői kötelességre, de én azt gondoltam: „Ez egyértelműen kimerítő munka. Nem törekszem nagy megbízatás vállalására, mert minél nagyobb a teher, annál fárasztóbb a hús-vér testnek. Csak egy egyszerű színész akarok lenni. Amíg nem tétlenkedem, addig jó.”

Amikor az első filmem rendezéséért feleltem, a koordinátor minden napra sűrű beosztást készített. Minden forgatás után még meg kellett beszélnünk a színészi játékot, a beállításokat vagy a díszlettel kapcsolatos kérdéseket a következő jelenethez. Forgatás közben a monitor előtt ültem, és egy pillanatra sem mertem hagyni, hogy elkalandozzon a figyelmem. Ha nem figyeltem, nem tudtam megítélni, hogy az alakítás pontos volt-e, és vissza kellett néznem a felvételt, vagy újra kellett venni a jelenetet. Néha, miután a forgatás befejeződött a helyszínen, és a stáb többi tagja már elment, nekem még ott kellett maradnom, hogy elintézzek más feladatokat. Ráadásul ebben a filmben sok volt a főszereplő és a negatív szereplő, és nekem kellett végigvennem a jeleneteket a színészekkel, próbálni velük, instruálni őket, és mindezt felügyelni. Minden jelenetnél előre el kellett mélyednem a karakterekben, és alaposan meg kellett értenem őket, hogy meg tudjam ítélni, a színészek alakítása hű-e a karakterükhöz. Ez különösen igaz volt az érzelmes jelenetekre: amikor egy színész nem tudta beleélni magát a szerepébe, meg kellett találnom a módját, hogy a megfelelő érzelmi állapotba hozzam. Egyszerűen azt éreztem, hogy rendezőnek lenni annyira megterhelő szellemileg! Színészként csak annyi volt a dolgom, hogy jól játsszam el a saját szerepemet, és kész. Az a kötelesség sokkal pihentetőbb volt. Szívből utáltam a rendezői kötelességet. Ezután elkezdtem felületes lenni a kötelességemben. Forgatás közben, amikor láttam, hogy a színészek küzdenek a kívánt hatás eléréséért, ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna, hogyan instruáljam őket az alakításuk javítása érdekében, csak sietve rábólintottam a felvételre. Ennek eredményeként, amikor a vezető átnézte a filmrészleteket, úgy találta, hogy az alakítások nem voltak megfelelő színvonalúak, és újra kellett forgatnunk. Egy másik alkalommal a nővér, akivel együttműködtem, megkért, hogy a próbák során építsek be néhány fizikai mozdulatot a színészek játékába. Úgy gondoltam, ez túl nagy fáradság, ezért nem tettem meg. Következésképpen az alakítás hiányos volt, és közvetlenül a forgatás kezdete előtt ott helyben kellett instruálnia a színészeket, hogy tegyék bele a mozdulatokat, ami késleltette a forgatást. Abban a pillanatban szörnyen éreztem magam legbelül, tudván, hogy nem tettem eleget a feladatomnak. De utána, valahányszor ténylegesen el kellett végezni a munkát, még mindig úgy éreztem, hogy ennek a kötelességnek az elvégzése egyszerűen túl fárasztó és bonyodalmas. Két hónap repült el, és a színészeknek folyamatosan gondjaik voltak az alakításukkal. A koordinátor többször emlékeztetett, hogy vegyem át a színészekkel a jeleneteket részletesebben, de nemcsak hogy nem hallgattam rá, hanem ellenállást éreztem, és azt gondoltam: „A részletezés akkora nyűg lenne! Mennyi ideig tartanának így a próbák?” Még vitatkozni is próbáltam, mondván: „Amikor színész voltam, engem senki sem instruált ilyen részletesen. A színészkedés nem a színész saját felelőssége?” Amikor eljött a próba ideje, továbbra is csak nagy vonalakban, részletek nélkül instruáltam a színészeket, ami gyakori újraforgatásokhoz vezetett, és késleltette a gyártási ütemtervet.

Egy idő után Elias testvért osztották be mellém, hogy együttműködjön velem a rendezői kötelességben. A koordinátor azt mondta nekem: „Úgy tűnik, nehezedre esik egyedül végezni a rendezői kötelességet. Mostantól főleg azért felelsz majd, hogy átvedd a jeleneteket a színészekkel, Elias testvér pedig a monitor mellől fogja felügyelni a dolgokat.” Valójában eléggé örültem, amikor ezt hallottam. Azt gondoltam: „Nagyszerű! Nem kell többé a monitort figyelnem és felügyelnem a dolgokat. Így rugalmasabb lesz az időbeosztásom, és nem leszek olyan fáradt.” Ezután, amint végeztem a próbával a színészekkel, elmentem, és a saját személyes ügyeimmel foglalkoztam. Nem törődtem vele, hogyan játszanak, és ennek eredményeként a tényleges forgatás során mindig problémák adódtak a színészek alakításával. A koordinátor azt mondta, hogy vizsgáljam meg a kötelességemhez való hozzáállásomat, de én azt gondoltam magamban: „Mit vizsgáljak meg azon, ha a színészek nem játszanak jól? Most ezt rám akarják kenni?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy ez a kötelesség hálátlan feladat. Azokban a napokban több színésznek is, akiket instruáltam, folyamatosan gondjai voltak a forgatás alatt. A koordinátor ismét emlékeztetett, hogy gondolkodjam el a kötelességemhez való hozzáállásomon, és csak ekkor kezdtem el elgondolkodni magamon. Visszatekintve, bár a hús-vér testem kényelemben volt az elmúlt napokban, furcsa nyugtalanságot éreztem a szívemben, ezért imádkoztam Istenhez, elgondolkodtam magamon, és felidéztem Isten szavainak egy részét: „»Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és elmerülni a kényelemben, ugye? Nos, akkor merülj csak el a kényelemben mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget.” Ezután megkerestem az egész passzust, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Még egy olyan kötelességben sem fogsz jó munkát végezni, amit képes vagy jól végrehajtani – a teljesítményed nem lesz megfelelő színvonalú, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudsz Istenhez imádkozni, keresni az igazságot és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudsz így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészít majd a számodra, hogy minden a helyére kerüljön és jó eredményeket teremjen, amikor dolgokat kezelsz. Nem lesz szükséges rengeteg energiát kifejtened; amikor minden tőled telhetőt megteszel, hogy együttműködj, Isten mindent elrendez a számodra. Ha dörzsölt vagy és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog munkálkodni benned; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Téged semmiképp nem lehet használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és elmerülni a kényelemben, ugye? Nos, akkor merülj csak el a kényelemben mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam, megértettem, hogy az ember kötelességéhez való hozzáállása kulcsfontosságú. Ha az emberek teljes szívvel és lélekkel végzik a kötelességüket, Isten megvilágosítja és eligazítja őket, és jó eredményeket fognak elérni. De ha a hozzáállásuk komolytalan vagy felületes, akkor egy olyan kötelesség, amelyet kis erőfeszítéssel jól el lehetett volna végezni, rosszul sül el. Világosan láttam, hogy a színészek alakítása nem ütötte meg a mércét, mégis, hogy megkíméljem magam a bajlódástól, nem instruáltam őket türelmesen, és csak sietve rábólintottam a felvételekre, ami azt eredményezte, hogy újra kellett forgatni, amikor az alakítások nem bizonyultak megfelelőnek. A próbákon csak nagyvonalakban, részletek nélkül instruáltam a színészeket, ami ahhoz vezetett, hogy a forgatáson többüknek is problémái voltak az alakítással, ami folyamatos újraforgatásokat okozott, és késleltette az ütemtervet. Mindezt az okozta, hogy felületes voltam, és a könnyebbik végét fogtam meg a kötelességemnek. A koordinátor többször is emlékeztetett, hogy gondolkodjam el a kötelességemhez való hozzáállásomon, de én csak vitatkoztam és kifogásokat kerestem. Mindig felületes voltam a kötelességemben, ami folyamatosan problémákat okozott, ezért a koordinátor nem engedte többé, hogy a monitor mellől felügyeljem a dolgokat. De nemhogy nem gondolkodtam el magamon, hanem valójában örültem, mert a hús-vér testem kényelmesebb helyzetben lehetett. Teljesen eltompultam! Az egyház színészként képzett, és számos lehetőséget adott a gyakorlásra. A Szentlélektől kapott megvilágosítás és útmutatás révén némi színészi tapasztalatot is szereztem. Most, amikor az egyház rendezőnek képezett, és szükség lett volna arra, hogy alkalmazzam a tanultakat a kötelességemben, ellenálltam, panaszkodtam és felületes voltam, csak azért, mert időt és energiát kellett volna befektetnem, és a hús-vér testemnek szenvednie kellett volna. Annyira híján voltam az emberi mivoltnak, igazán gyűlöletes voltam Isten számára! Különösen miután elolvastam Isten ezen szavait, „Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz?” „Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget.” Jöttem rá, hogy azért nem kértek meg többé a dolgok felügyeletére a monitor mellől, mert hanyag és felelőtlen voltam a kötelességemben. Már nem voltam megbízható, így a kötelesség ezen részének elvégzésére más kapott lehetőséget. Már egy veszélyes szakadék szélén álltam; ha nem tartok bűnbánatot, talán még azt a lehetőséget is elveszítem, hogy átvegyem a jeleneteket a színészekkel. Így ezután elkezdtem komolyan venni a próbákat a színészekkel. Amikor láttam, hogy egy színész alakítása hiányos, azonnal rámutattam, és türelmesen instruáltam őket. Kerestem referenciavideókat is, hogy átvegyem azokat a színészekkel. Végül annak a filmnek a forgatása zökkenőmentesen befejeződött.

Azt hittem, változtam egy kicsit, de sosem gondoltam volna, hogy a következő film forgatása során visszaesem a régi szokásaimba. Akkoriban még mindig én feleltem a színészek instruálásáért. A film női főszereplője Isabel nővér volt. Éppen csak elkezdett betanulni a színészetbe, és sok hiányosság volt az alakításában, ami azt jelentette, hogy a befektetett szellemi energia és az ár, amit fizetnem kellett, nagyobb volt, mint korábban. Amikor elkezdtük a forgatást, még képes voltam lelkiismeretesen dolgozni. Azonnal rámutattam, hol hiányos a színészek játéka, és néha magam is bemutattam nekik a jelenetet. De ahogy telt az idő, kezdtem szellemileg megterhelőnek érezni, hogy minden jelenethez instruálnom kell a színészeket. Ráadásul a testvér, akivel együttműködtem, Vincent testvér, meglehetősen proaktív volt a kötelességében, és nagyon lelkiismeretesen instruálta a színészeket, így a saját teherérzetem fokozatosan csökkent. Nem aggódtam többé a többi feladat miatt sem. Néhányszor észrevettem, hogy Isabel nővér nem érzi jól a karakterét. Eredetileg úgy terveztem, hogy este szakítok időt arra, hogy beszéljek vele, de aztán arra gondoltam, milyen fáradt vagyok már egy hosszú, jelenetpróbákkal telt nap után. Ha este instruálom, biztosan nem lesz energiám a másnapi forgatásra. Így egyszerűen azt gondoltam: „Hagyjuk a csudába, szimplán csak nem fogom instruálni.” Ennek eredményeként a másnapi forgatáson problémák voltak Isabel nővér alakításával, ami hátráltatta a haladásunkat. Mélységesen megbántam, hogy nem tettem eleget a feladatomnak, de utána, valahányszor árat kellett volna fizetni, mégis kíméltem a hús-vér testemet, és nem tudtam gyakorolni az igazságot. Fokozatosan egyre nehezebbnek találtam a színészek instruálását, olyannyira, hogy már észre sem vettem a problémákat az alakításukban. Az alakítással kapcsolatos problémák miatt gyakran kellett újraforgatnunk. Ez, és számos más tényező azt jelentette, hogy a filmet egyszerűen nem lehetett befejezni, és végül a filmes csapatot feloszlatták. Azon az éjszakán, amikor feloszlattak minket, csak forgolódtam, és nem tudtam aludni. Visszatekintve láttam, hogy amióta megkértek a rendezői kötelesség végzésére, soha nem vetettem alá magam igazán. Mindig is utáltam ezt a kötelességet, mert túl fárasztó volt. Őszintén megkérdeztem magamtól: „Lehet, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy a testi kényelmet élvezzem? Hát nem Isten elleni lázadozás ez?” Egy összejövetel során a vezető megmetszett engem, és azt mondta: „Isten háza rendezőnek képzett ki, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire felelőtlen leszel. Igazán megbízhatatlan vagy!” Abban az időben a szívem mindig üresnek érződött. Abban a pillanatban, ahogy arra gondoltam, hogy nincs több esélyem a jóvátételre, önkéntelenül is a fájdalom könnyei folytak végig az arcomon. Gyakran gyötrődtem amiatt, hogy nem végeztem jól a kötelességemet, és az elkövetett vétkeim miatt. Annyira adósnak éreztem magam Isten felé, hogy még imádkozni is szégyelltem Hozzá, mindig azt érezve, hogy Isten undorodik tőlem és megutált engem, hogy elrejtette előlem az arcát, és figyelmen kívül hagy. Olyan volt, mintha Isten félretett volna, és a lelkem sötétségben és fájdalomban volt. Később úgy rendezték, hogy hirdessem az evangéliumot. Bár még mindig végeztem egy kötelességet, ez az ügy feloldatlan csomó maradt a szívemben. Utána sokszor imádkoztam és kerestem: „Istenem, pontosan hol vallottam kudarcot? Kérlek, világosíts meg és adj útmutatást, hogy megismerjem önmagam.”

Egy nap Isten azon szavait olvasva, amelyek leleplezik és jellemzik a lusta embereket, mély szúrást éreztem a szívemben. Mindenható Isten azt mondja: „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Két szóval összefoglalva: hasznavehetetlen emberek; teljességgel haszontalanok. Nem számít, mennyire jó képessége van a lusta embereknek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták – tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik, és még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot a megoldása végett, és noha tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni – így aztán nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hasznavehetetlenek? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az, aki nem tud szenvedni és nem szereti az igazságot, hasznavehetetlen ember; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az ilyen embereket ki kell iktatni; csakis ez felel meg Isten szándékainak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Ezeken elmélkedve, egyik jelenet a másik után jutott eszembe a rendezői kötelességem idejéből. Isten háza úgy rendezte, hogy rendező legyek, hogy instruáljam a színészeket az alakításukban. Világosan láttam, hogy a női főszereplő alakításában hiányosságok vannak, de hogy megkíméljem magam a túlzott fáradtságtól, nem instruáltam őt, elmulasztva ezzel még a legalapvetőbb felelősségem teljesítését is. Látva, hogy Vincent testvér olyan proaktív, kihasználtam a helyzetet, és mostam kezeimet a munkámmal kapcsolatban. Papíron én is rendező voltam, de a valóságban csak Vincent testvér rendezett. Ez ahhoz vezetett, hogy a munka számos aspektusa nem lett megfelelően elvégezve, és végül a filmet nem lehetett befejezni, és az egész csapatot feloszlatták. Az ár, amit a testvérek fizettek több hónapon keresztül, és mindaz, amit Isten háza ráfordított, kárba veszett. Megvolt a rendezői titulusom, de nem végeztem valódi munkát, és nem töltöttem be a megfelelő funkciómat. Hát nem csak mutatóban voltam ott, teljesen haszontalanul? Lusta voltam és nemtörődöm, és mindig felületes a kötelességemben. Isten többször is embereket, eseményeket és dolgokat támasztott, hogy emlékeztessen, de én sosem tartottam igazán bűnbánatot. Végül elveszítettem a Szentlélek munkáját; nem tudtam azonosítani a problémákat a kötelességemben, és a lelkem kivételesen sötétnek és fájdalmasnak érződött. Mindig olyan sátáni eszmék szerint éltem, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és „rövid az élet, élvezd, amíg tudod”. Azt hittem, hogy abban a néhány évtizedben, amíg az ember él, nem kellene annyira agyonhajszolnia magát; elég csak szabadon és kényelmesen élni minden nap. E gondolkodásmód uralma alatt lustává váltam, és felhagytam a fejlődésre való törekvéssel. Emlékszem, az iskolában, miközben mások keményen tanultak, hogy elsők legyenek, én túl fárasztónak találtam a tanulást, és korán kimaradtam. Miután férjhez mentem, nem irigyeltem azokat, akik autót és házat vettek, mert nem akartam a jelzáloghitel vagy az autóhitel rabszolgájává válni, és akkora nyomás alá helyezni magam. Miután elkezdtem hinni Istenben, és végezni a kötelességemet Isten házában, nem akartam fontos munkát vállalni. Megelégedtem azzal, hogy csak végezzek egy kötelességet, gondolván, elég lesz csak valahogy átvészelni, és kieszközölni egy olyan kimenetelt, hogy ne vesszek el, amikor Isten munkája véget ér. Az egyház rendezőnek képzett, remélve, hogy a készségeim segítségével megfelelően fogom végezni a kötelességemet, de én túl fárasztónak találtam a kötelességet, és szívből ellenálltam neki. Bár elfogadtam, mindig a könnyebbik végét fogtam meg a dolgoknak, és felületes voltam. Eszembe jutott egy sor a Bibliából: „Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat” (Zsidók 10:26). Nagyon jól tudtam, hogy felületesnek lenni és a könnyebbik végét fogni meg a dolgoknak a kötelességemben nincs összhangban Isten szándékaival, mégis a testi kényelem kedvéért ezt tettem, késleltetve a filmes munkát. Hát nem Istennek való ellenállás volt ez? Sátáni nézetek szerint élve átadtam magam a kényelemnek, és felelőtlen voltam a kötelességemben, egyik vétket a másik után követve el. Isten azt mondja: „A vétkek a pokolba vezetik az embert” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája). Sátáni mérgek hatása alatt élve a kárhozat és pusztulás útját jártam. Rendezőként példát kellett volna mutatnom a csapatnak, de nem a helyes úton jártam. Csak a saját testi kényelmemre gondoltam, és arra, hogy elkerüljem a kemény munkát, felületes voltam, és a könnyebbik végét fogtam meg a kötelességemnek. Ennek eredményeként a testvérek több hónapnyi ideje veszett kárba, és az egész csapat arra a sorsra jutott, hogy feloszlatták. Nem tudtam viselni azt a felelősséget, amelynek egy embernek eleget kell tennie. Csak egy semmirekellő voltam, és megérdemeltem, hogy kiiktassanak! Arra is rájöttem, hogy az, hogy Isten félretett, az Ő csendes ítélete volt felettem. Ez Isten igazságos természete volt, amely rám szállt, és ez Isten szeretete és üdvössége volt számomra. Máskülönben nem gondolkodtam volna el a törekvésem mögött álló téves szempontokon. Eszembe jutottak Isten szavai: „Az emberiség kedvéért utazgat és lót-fut; némán elajándékozza életének minden egyes darabkáját, élete minden percét és másodpercét odaadja...” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Ahogy alaposan elgondolkodtam ezen a mondaton: „Az emberiség kedvéért utazgat és lót-fut”, a szívem egyszerre hatódott meg és telt meg önváddal. Hogy megmentse az emberiséget, Isten kétszer jött a mennyből a földre hús-vér testben, hatalmas megaláztatást elviselve. Első alkalommal keresztre feszítették, és életét adta, hogy megváltsa az emberiséget. Az utolsó napokban Isten ismét testté lett, oly sok igazságot fejezve ki, hogy megöntözzön és ellásson minket. Minden, amit Isten tesz, az emberek megmentése érdekében történik, és csupa szeretet irántuk. De mit adtam én Istennek cserébe? Semmi mást, mint lázadást és ellenállást. Isten háza mégis megadta nekem a lehetőséget, hogy kötelességet végezzek. Ez Isten irgalma volt, és lehetőség számomra a bűnbánatra. Ha a régi beállítottságom nem változik, akkor amikor Isten munkája véget ér, biztosan a pusztulás martaléka lennék.

Ez idő alatt többször énekeltem a „Nóé Isten iránti engedelmessége elnyerte Isten elismerését” című himnuszt:

1  Minden ember közül Nóé az az egyén volt, aki félte Istent, alávetette magát Neki és teljesítette Isten megbízatását, és aki a leginkább követésre méltó; elnyerte Isten elismerését, és példaképnek kellene lennie azok számára, akik ma Istent követik. S mi volt benne a legértékesebb? Csupán egyetlen magatartása volt Isten szavaival szemben: hallgatni és elfogadni, elfogadni és alávetni magát, alávetni magát mindhalálig. Ez a hozzáállás volt az, ami a legértékesebb volt mind közül, ami elnyerte számára Isten elismerését. Ha Isten szavairól volt szó, nem volt felületes, nem vette félvállról, nem vizsgálta át, nem elemezgette, nem állt ellen, nem utasította el őket gondolatban, majd szorította háttérbe az elméjében, hanem komolyan hallgatta, apránként szívébe fogadta őket, majd elmélkedett azon, hogy miként ültesse gyakorlatba, hogyan valósítsa meg, hogyan gyakorolja őket úgy, ahogyan eredetileg szánták, bármilyen eltérés nélkül.

2  És miközben Isten szavain elmélkedett, magában azt mondta: „Ezek Isten szavai, ezek Isten utasításai, Isten megbízatása, a becsületbeli kötelességem, alá kell vetnem magam, nem hagyhatok ki egyetlen részletet sem, nem mehetek szembe Isten egyetlen kívánságával, és nem is hagyhatom figyelmen kívül egyetlen részletét sem annak, amit mondott, különben nem lennék méltó arra, hogy embernek nevezzenek, méltatlan lennék Isten megbízatására, és méltatlan lennék arra, hogy felmagasztaljon. Ha nem teljesítem ebben az életben mindazt, amit Isten mondott nekem és rám bízott, akkor meg fogom bánni. Sőt, méltatlan leszek Isten megbízatására és arra, hogy felmagasztaljon engem, és nem lesz képem visszatérni a Teremtő elé.”

3  Minden, amit Nóé a szívében elgondolt és mérlegelt, minden nézőpontja és minden hozzáállása, mind meghatározták, hogy végül képes legyen Isten szavait gyakorlatba ültetni, Isten szavait valósággá tenni, Isten szavait valóra váltani, és elérni, hogy az ő kemény munkájával beteljesedjenek és megvalósuljanak, általa valósággá váljanak, és hogy Isten megbízása ne hiúsuljon meg. Nóé méltó volt Isten megbízatására, olyan ember volt, akiben Isten megbízott, és akire Isten jó szemmel nézett. Isten figyeli az emberek minden szavát és tettét, figyeli a gondolataikat és az ötleteiket. Isten szemében az, hogy Noé képes volt így gondolkodni, azt mutatta, hogy Isten nem választott rosszul. Nóé vállalni tudta Isten megbízatását és Isten bizalmát, és képes volt teljesíteni Isten megbízatását: Ő volt az egyetlen választási lehetőség az egész emberiség közül.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Harmadik exkurzus: Hogyan engedelmeskedett Nóé és Ábrahám Isten szavainak, és hogyan vetették alá magukat Neki (Második rész))

Nóé lelkiismeretes ember volt, és rendelkezett emberi mivolttal. Teljes szívvel és lélekkel viszonyult Isten megbízatásához, és a bárka építését tekintette élete feladatának és küldetésének. Amikor Nóé a bárkát építette, senki sem volt, aki felügyelte vagy sürgette volna, és sok nehézséggel találkozott. De valahányszor arra gondolt, hogy ezzel Isten bízta meg és magasztalta fel őt, motiváltnak érezte magát. Nóé Teremtőként kezelte Istent; alávetette magát Istennek, és őszinte szíve volt Isten iránt. Ezután elgondolkodtam, Isten azt mondja: „[...] Isten szavait valóra váltani, és elérni, hogy az ő kemény munkájával beteljesedjenek és megvalósuljanak, általa valósággá váljanak, és hogy Isten megbízása ne hiúsuljon meg.” Isten Nóé tényleges megéléséről beszélt. Nóé nem ismerte a bárkaépítés technikáit, és a technológia akkoriban nem volt olyan fejlett, mint ma. Ráadásul minden anyagot magának kellett megkeresnie, és saját kétkezi munkájával, apránként kellett megépítenie a bárkát. Nóénak mindenféle élőlényt is össze kellett gyűjtenie, mindenféle élelmet kellett készítenie a különböző állatoknak, és lelkiismeretesen gondoznia és nevelnie kellett őket. Ez nem volt könnyű feladat. Ha Nóé túl megterhelőnek és fáradságosnak találta volna, és felületes lett volna, a bárka soha nem épülhetett volna meg, és minden élőlény a kihalással nézett volna szembe. De a sok nehézséggel szembesülve Nóé a legkevésbé sem hátrált meg. Ehelyett szigorúan, megalkuvás nélkül követte Isten követelményeit, és 120 éven át kitartott, hogy teljesítse az Istentől kapott megbízatást. Láttam, hogy Nóé szíve őszinte volt; tekintettel volt Isten szándékaira, és hűséget és alávetettséget tanúsított Isten iránt. Erre gondolva mélyen meghatódam, és igazán csodáltam Nóét. Magamat ezzel összehasonlítva láttam, hogy még miután Isten oly sok szavát hallottam, akkor sem mutattam legcsekélyebb alávetettséget vagy hűséget sem Iránta. Az általam végzett kötelesség sokkal egyszerűbb volt, mint Nóé bárkaépítése, mégsem voltam hajlandó egy kicsit több gondot fordítani rá, és felületes is voltam. Láttam, hogy annyira híján vagyok az emberi mivoltnak, hogy nem vagyok méltó arra, hogy embernek nevezzenek. Nóé azt tartotta sürgősnek, ami Istennek is sürgős volt, és azt tartotta szem előtt, amit Isten, biztosítva, hogy Isten szándékai ne hiúsuljanak meg benne. Bármilyen fáradt vagy kimerült volt is a hús-vér teste, úgy állt hozzá az Istentől kapott megbízatáshoz, hogy hallgatott, elfogadta azt, és alávetette magát. Amíg élt, építette a bárkát, és haláláig alávetett maradt. Nóénak ez az értékes hozzáállása vigaszt hozott Isten szívének. Csak az olyan emberek rendelkeznek igazán emberi mivolttal, mint Nóé. Arra gondoltam, hogy Isten háza azzal bíz meg minket, hogy filmkészítéssel hirdessük az evangéliumot és tegyünk bizonyságot Isten mellett. Bár a forma különbözik a bárkaépítéstől, Isten szándéka az emberiség megmentésére ugyanaz. Egy jól elkészített film nemcsak feloldhatja az emberek elképzeléseit, hanem emellett útmutatást adhat az igaz út keresésére és megvizsgálására azoknak, akik az Úr visszatérésére vágynak. A jó filmek készítése nagyon fontos, mivel kapcsolódik Isten emberek megmentésére irányuló szándékához. Nem lehettem lusta, és nem találhattam többé túl nagy nyűgnek, hogy energiát fektessek bele. Követnem kellett Nóé példáját, meg kellett tanulnom tekintettel lenni Isten szándékaira, és jól kellett végeznem a kötelességemet.

2024 májusában az egyház úgy rendezte, hogy részidős kötelességet végezzek tapasztalati tanúságtétel-videók átnézésével. Rájöttem, hogy Isten ezzel esélyt ad nekem a bűnbánatra, és ezt mélyen megbecsültem, minden videót gondosan átnéztem. Amikor a kötelességem ütközött a napirendemmel, fellázadtam a hús-vér testem ellen, és a kötelességemet helyeztem előtérbe. Így gyakorolva már nem éreztem magam fáradtnak. Októberben a vezető úgy rendezte, hogy újra a filmes csapathoz menjek a színészeket instruálni. Nagyon boldog voltam, amikor meghallottam ezt a hírt. Hogy ne késleltessem a próbákat, korán keltem és későn feküdtem, vagy az ebédszünetemet használtam videók átnézésére. Amikor a színészekkel próbáltam, mindent megtettem, hogy instruáljam őket, és sokat gyakoroltam velük. Így cselekedve a szívem igazán békésnek és szilárdnak érződött.

Egyszer egy nővérrel beszélgettem a múltbeli kudarcélményemről, és ő útmutatást adott, hogy gondolkodjam el és értsem meg a törekvésem mögött álló szempontot. Eszembe jutott egy passzus Isten szavaiból: „Az embernek arra kell törekednie, hogy értelmes életet éljen meg, és nem szabadna megelégednie jelenlegi körülményeivel. Ahhoz, hogy Péter képmását élje meg, rendelkeznie kell Péter tudásával és tapasztalataival. Az embernek magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekednie. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekednie, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesz az ember olyan, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy kezdeményező módon menj be a pozitív oldalon, és nem szabad passzívnak lenned és hagynod, hogy az átmeneti könnyebbség kedvéért visszaess, miközben figyelmen kívül hagyod a mélyebb, részletesebb és gyakorlatiasabb igazságokat. Gyakorlatias szeretetnek kell lennie benned, és minden lehetséges módját meg kell találnod annak, hogy megszabadulj ettől a dekadens, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell élned, és nem szabad bolonddá tenned magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz. Senki számára, akiben van elszántság és szereti Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen elszántsággal és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint a gerinctelen gyengéknek. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal. Anélkül, hogy észrevennéd, elmegy melletted az életed; azután vajon még mindig lesz ilyen lehetőséged arra, hogy szeresd Istent? Vajon szeretheti az ember Istent, miután meghalt? Ugyanolyan elszántsággal és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; az életednek értelmesnek kell lennie, és nem szabad játszadoznod magaddal. Emberi lényként és Istenre törekvő emberként képesnek kell lenned arra, hogy gondosan mérlegeld és közelítsd meg az életedet – átgondolva, hogy hogyan ajánld fel magad Istennek, hogyan legyen értelmesebb az Istenbe vetett hited, és – mivel szereted Istent – hogyan szeresd Őt tisztább, szebb és jobb módon” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Korábban már olvastam ezt a szakaszt, de soha nem gondolkodtam el azon, hogy az életről alkotott nézeteim és az értékrendem helyesek-e. Miután elolvastam, megértettem, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy értékes és értelmes életet éljen. Miután Péter elkezdte követni az Úr Jézust, mindenfelé utazott, hogy hirdesse az Úr útját. Nem törekedett kényelmes életre, hanem csak arra törekedett, hogy szeresse Istent, eleget tegyen Neki, és teljesítse egy teremtett lény kötelességét. Végül fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, így elérte az Isten iránti legnagyobb szeretetet és a halálig tartó alávetettséget. Elnyerte Isten elismerését, és élete értékes és értelmes volt. De én kényelmes életre törekedtem, és mindig kevesebbet akartam aggódni. Így élni értelmetlen; ez csak időpazarlás. Arra gondoltam, hogy a rendezői kötelesség végzése azt jelentette, hogy kicsit kevesebbet pihenek, és kicsit több gondot fordítok rá, mint mások, és kicsit fárasztóbb volt a hús-vér testemnek. Ez azonban azt jelentette, hogy kivehettem a részem az evangéliumi munkából – milyen értékes dolog is volt ez! Ha jól végeztem volna, a szívem békés és nyugodt lenne, valahányszor rágondolok. De most, valahányszor felidézem azt a kudarcélményt, a szívem megtelik megbánással és fájdalommal. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, hogy jóvátegyem az adósságomat! Ez az eset nagy vétek és bánat maradt az életemben. Arra kellett törekednem, hogy levessem romlott beállítottságomat, és jól végezzem a kötelességemet. Ez a helyes cél, amire törekedni kell. Eszembe jutottak Isten szavai: „A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Ha egy ember csak azért él, hogy átadja magát a testi kényelemnek, és nincs célja, amire törekedjen, akkor nem különbözik egy állattól. Nem süllyedhettem tovább így a romlásba. Minden figyelmemet és energiámat az igazságra való törekvésre és a kötelességem megfelelő végzésére kellett összpontosítanom. Ez az egyetlen módja annak, hogy igazi emberként éljek!

Ezután imádkoztam Istenhez, hogy fenyítsen és fegyelmezzen meg, ha valaha újra felületes lennék a kötelességemben. Gyakran megvizsgáltam a kötelességemhez való hozzáállásomat is. Valahányszor kísértést éreztem, hogy felületes legyek, gyorsan imádkoztam, és fellázadtam a testem ellen. Egy délután szöveget gyakoroltam egy színésznővel. Miután többször is kijavítottam, még mindig nem javult. Kezdtem úgy érezni, hogy ez túl nagy nyűg, és nem akartam többé tanítani. Éppen ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa, amit két nappal korábban olvastam: „Hogy felületes akarsz lenni, amikor a kötelességed végzed. Lazsálni próbálsz, és megpróbálod elkerülni, hogy Isten átvizsgáljon. Ilyenkor siess Isten színe elé imádkozni, és gondolkodj el azon, hogy vajon ez volt-e a helyes cselekvési mód? Majd gondolkodj el azon: »Miért is hiszek én Istenben? Az emberek talán elmennek az ilyen felületesség mellett, de vajon Isten is elmegy mellette? Mi több, az én hitem Istenben nem arra való, hogy lazítsak – azért van, hogy megmeneküljek. Ha így viselkedek, az nem a normális emberi mivolt kifejeződése, és Istennek sem kedves. Nem, a kinti világban lazsálhattam és úgy tehettem, ahogy nekem tetszett, de most Isten házában vagyok, Isten szuverenitása alatt vagyok, Isten szemei átvizsgálnak. Ember vagyok, a lelkiismeretem szerint kell cselekednem, nem tehetem azt, ami nekem tetszik. Isten szavai szerint kell cselekednem. Nem szabad felületesnek lennem, nem lazsálhatok. Tehát hogyan kellene úgy viselkednem, hogy nem lazsálok, hogy ne legyek felületes? Erőfeszítést kell tennem. Csak most éreztem, hogy túl sok gondot okozott, hogy így csináljam, el akartam kerülni a nehézséget, de most már értem: lehet, hogy sok gondot okoz ezt így csinálni, de ez hatékony, és ezért így kell ezt csinálni.« Amikor dolgozol, és még mindig félsz a nehézségektől, ilyenkor imádkoznod kell Istenhez: »Ó Istenem! Lusta és sunyi ember vagyok, könyörgöm Neked, fegyelmezz meg engem, dorgálj meg, hogy érezzen valamit a lelkiismeretem és legyen szégyenérzetem. Nem akarok felületes lenni. Könyörgöm, hogy vezess és világosíts meg engem, mutasd meg nekem a lázadó mivoltomat és a csúfságomat.« Amikor így imádkozol, gondolkodj el és próbáld megismerni magadat, ez előidézi a megbánás érzését, és képes leszel gyűlölni a csúfságodat, a helytelen állapotod pedig elkezd megváltozni, [...]” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Imádkoztam, hogy fellázadjak a helytelen gondolataim és elképzeléseim ellen. Ezután minden sort elemeztem a színésznővel, és rájöttem, hol vannak a problémái. Ezután sokkal jobban mondta a szövegét, és a másnapi forgatás teljesen zökkenőmentesen zajlott. Így cselekedve a szívem nagyon békésnek és nyugodtnak érződött. Később a rendező megkért, hogy menjek el a színésznővel felvenni a narrációt. Ezt is komolyan vettem. Még akkor sem éreztem fáradtságot, amikor hajnalig vettük fel a narrációt. Később, amikor elkészült a film, és láttam a megvágott videót, mélyen megérintett. Bár csak kis részem volt ebben a filmben, úgy éreztem, hogy ennek a kötelességnek a végzése értékes és értelmes volt! Hála Istennek!