Mindig is gyenge volt az egészségem. Miután férjhez mentem, a család és az üzlet körüli teendők kötöttek le, és nem tudtam mindennap időben enni és pihenni. Az évekig tartó rohanás és kimerültség miatt az egészségi állapotom romlott, és szívizomgyulladásom, antrális gyomorhurutom, epehólyaggyulladásom és a szédülésem lett. Csontkinövésem is volt, és a gerincem felső része gyakran fájt. Gyakorlatilag az egész testem csupa betegség volt. A szívizomgyulladásom különösen súlyos volt, már egy kis munkától is kifulladtam, és alig kaptam levegőt. Azokban az években a betegség gyötört, és sokat szenvedtem. Legtöbbször csak pihenni tudtam otthon, és haszontalannak éreztem magam. Igazán irigy voltam, amikor energiával teli embereket láttam az utcán, és gyakran feltettem magamnak a kérdést: „Mikor lesz nekem is olyan egészséges testem, mint nekik?”

2004-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Alig több mint egy évvel később a betegségeim lényegében meggyógyultak, és igazán hálás voltam Istennek. Elhatároztam magamban: „Teljes szívemből kell hinnem Istenben, hogy viszonozzam a szeretetét!” Ezután, amikor láttam, hogy a testvérek nehézségekkel küzdenek, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek nekik, és bármilyen kötelességet is bíztak rám, igyekeztem a tőlem telhető legjobban végezni. 2009-ben a vezető közösséget vállalt velem, és megkért, hogy öntözzem az újonnan érkezőket. Azt gondoltam magamban: „Az otthoni üzletünk teljesen rajtam múlik, és ha csak időnként végzem a kötelességemet, az nem befolyásolja a pénzkeresetemet. De ha az újonnan érkezőket öntözöm, az több időt és energiát fog igényelni, és ha senki sem foglalkozik az üzlettel, akkor be kell majd zárni?” Így vívódtam magamban. De aztán arra gondoltam, hogy Isten meggyógyította a betegségeimet, és hogy Isten milyen nagy kegyelemben részesített; tudtam, hogy megfelelően kell végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Úgy éreztem, ha most lemondanék a pénzkeresésről, és több erőfeszítést fordítanék a kötelességemre, Isten biztosan megvédene, és jó egészséget adna nekem, és amikor Isten munkája befejeződik, talán Isten még a csapásoktól is meg fog óvni, és meg fogja engedni nekem, hogy bejussak a mennyei királyságba, hogy nagy áldásokat élvezhessek. Így hát elfogadtam ezt a kötelességet, és átadtam az üzletet a férjemnek. Néha több tucat kilométert gyalogoltam egy nap alatt, hogy hirdessem az evangéliumot, és mire hazaértem, a bokám bedagadt. De a szívemben soha nem panaszkodtam. Amikor arra gondoltam, hogy a jövőben Istennek még több kegyelmében és áldásában részesülök, és hogy bejutok a mennyei királyságba, még motiváltabb lettem a kötelességem végzésére.

2017-ben egy napon egy kemény csomót találtam a mellemben. Miután elmentem a kórházba, az orvos azt mondta: „Biopsziával kell megállapítani, hogy ez a daganat jó vagy rosszindulatú. Ha rosszindulatú, akkor meg kell műteni.” Kicsit megijedtem, és arra gondoltam: „Ha rosszindulatú, az nem azt jelenti, hogy végem van? Az egy gyógyíthatatlan betegség lenne!” De aztán eszembe jutott: „Én egy teremtett lény vagyok – hogy élek vagy halok, az Isten kezében van. Ha Isten azt akarja, hogy éljek, nem fogok meghalni, még akkor sem, ha rákos vagyok.” Ettől a gondolattól enyhült a félelmem. Miután megjött a biopszia eredménye, az orvos közölte velem, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam, és kiírt a műtétre. A műtét kevesebb mint három óra alatt sikeresen lezajlott. Tudtam, hogy ez Isten védelme volt, és igazán hálás voltam Neki. Arra is gondoltam, hogy még ebben a nagy betegségben sem panaszkodtam Isten ellen, és hogy Isten biztosan elveszi a rákot. A műtét után kemoterápián estem át. Azt hittem, ezután hazaengednek, de meglepetésemre az orvos azt mondta, hogy az állapotom meglehetősen súlyos, és a rákos sejtek már átterjedtek a nyirokcsomóimra. Azt is mondta, hogy a kemoterápia nem volt hatásos, és sugárkezelésnek kell alávetnem magam. Teljesen ledöbbentem. Más betegektől hallottam, hogy a sugárkezelés különösen fájdalmas, és hogy mindent kihánynak, amit esznek, és rendkívül legyengülnek. Néhányan még járni sem tudtak, és a családtagjaiknak kellett őket tolószékben tolniuk. Néhányuknak a sugárkezelés után sem sikerült legyőzni a rákot, és végül meghaltak. Nagyon féltem. Azt gondoltam: „A sugárkezelés annyira fájdalmas – el fogom tudni viselni? Ha a rákos sejteket nem sikerül legyőzni a sugárkezelés után, meg fogok halni? Ha így halok meg, nem veszítem el a megmentés esélyét? Akkor nem volt hiábavaló az áldozat és az önmagam feláldozása ennyi éven át? Miért nem óv meg engem Isten az éveken át tartó szenvedésemért és önmagam feláldozásáért? A kórteremben több beteg nem is hisz Istenben, de a kemoterápia után legyőzték a rákot, és hazaengedték őket. Miért van az, hogy bár hiszek Istenben, mégis rosszabbul vagyok, mint a nem hívők? Lehetséges, hogy Isten elhagyott?” Erre gondolva feltartóztathatatlanul sírtam, mint egy gyerek, és annyira gyötrődtem, hogy enni és aludni sem tudtam. Isten szavait is csak átfutottam olvasás közben, és még az imádkozáshoz sem találtam a szavakat. A szívemet sötétség és fájdalom töltötte el. Kétségbeesésemben letérdeltem, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, már attól is félek, ha csak a sugárkezelésre gondolok. Attól tartok, ha meghalok, elveszítem a megmentés esélyét. Istenem, most nagyon gyenge vagyok. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem a szándékodat, és adj bátorságot, hogy megtapasztaljam ezt a helyzetet!” Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Az embereknek az a helyes, ha Istent követik, és minél messzebbre jutnak, annál fényesebb lesz az út. Isten nem fog tévútra vezetni téged, és még ha a Sátán kezébe is ad, a végsőkig Isten a felelős. Ilyen hittel kell rendelkezned, és ez az a hozzáállás, amellyel a teremtett lényeknek viszonyulniuk kell Istenhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg Isten szuverenitását?). Isten szavai hitet adtak. Jób jutott eszembe. Bár Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, megparancsolta a Sátánnak, hogy ne vegye el Jób életét. Így, bár Jób teste sokat szenvedett, nem vesztette el az életét a Sátán ártalma miatt. Bár rákos voltam, és a testem nagyon gyenge volt, az a tény, hogy még mindig éltem, és hogy a műtét simán ment, nem Isten oltalmának volt köszönhető? Hinnem kell Istenben.

Aztán Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Minél inkább finomítja Isten az embereket, annál inkább képes az emberek szíve szeretni Istent. A gyötrelem a szívükben az életük javát szolgálja, jobban el tudnak csendesedni Isten előtt, szorosabb a kapcsolatuk Istennel, és jobban képesek meglátni Isten felülmúlhatatlan szeretetét és felülmúlhatatlan üdvösségét. Péter több száz alkalommal tapasztalta a finomítást, Jób pedig számos próbatételen ment keresztül. Ha azt kívánjátok, hogy Isten tökéletessé tegyen beneteket, nektek is több százszor át kell esnetek a finomításon; keresztül kell mennetek ezen a folyamaton és erre a lépésre kell támaszkodnotok – csak ekkor váltok képessé eleget tenni Isten szándékainak és fogtok Isten által tökéletességre jutni. A finomítás a legjobb eszköz, amivel Isten tökéletessé teszi az embereket; csak a finomítás és a keserű próbatételek képesek előhozni az Isten iránti igaz szeretetet az emberek szívében. Szenvedés nélkül az emberekből hiányzik az igaz szeretet Isten iránt; ha nem teszik őket próbára belül, ha nem vetik alá őket igaz finomításnak, akkor a szívük mindig odakinn lebeg majd. Mikor egy pontig eljutottál a finomításban, meg fogod látni a saját gyengeségeidet és nehézségeidet, látni fogod, mennyi a hiányosságod, és hogy képtelen vagy leküzdeni a sok problémát, amelyekkel találkozol, valamint azt is látni fogod, mennyire lázadó voltál. Az emberek csak a próbatételeken keresztül tudják igazán megismerni valódi állapotukat; a próbatételek még inkább képesek az emberek tökéletesítésére” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). „Istenbe vetett hitükben az emberek azt keresik, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontból is nem tisztultak meg az emberek és romlottságot fednek fel, abból a szempontból finomítani kell őket – ez Isten elrendezése. Isten kialakít számodra egy környezetet, és arra kényszerít, hogy ott finomodj, hogy megismerd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol fel akarod adni a terveidet és vágyaidat, és alá akarod vetni magad Isten szuverenitásának és rendezésének, még ha az halált is jelent. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és a szívükben. Bármely szempontból is szenvedik az emberek még mindig a sátáni természetük korlátait, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Tanulságokat levonni csak a szenvedésen keresztül lehet, ami azt jelenti, hogy az ember képes igazságot nyerni és megérteni Isten szándékát. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékát, nem ismerheti meg mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értékelheti igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása után egy kicsit jobban megértettem Isten szándékát. Isten megpróbálja és finomítja az embereket, hogy megtisztítsa őket, arra kényszerítve őket, hogy keressék az igazságot, és megismerjék a romlottságukat, tisztátalanságaikat és szándékaikat. Ez teszi lehetővé az emberek számára, hogy valódi megértésre jussanak Istenről, és őszinte szeretetet alakítsanak ki Iránta. A rák nem azért alakult ki, mert Isten fel akart fedni és ki akart iktatni engem, hanem mert romlott beállítottságom volt, és tisztátalanságok voltak a hitemben. Csak egy ilyen helyzet által tárulhattak fel ezek a dolgok. Korábban feladtam az üzletemet, hogy Istenben higgyek és a kötelességemet végezzem, és bármennyit is szenvedtem a kötelességemben, nem panaszkodtam. Mindig is tőkeként kezeltem ezeket az áldozatokat és önmagam feláldozását Isten előtt, és még azt is hittem, hogy olyan valaki vagyok, aki aláveti magát Istennek, és szereti Őt. De most, hogy rákos lettem, és sugárkezelésre volt szükségem, egyáltalán nem volt hitem Istenben, és félreértettem Őt, azt gondolva, hogy már nem akar engem. Még az erőfeszítéseimet és önmagam feláldozását is tőkeként használtam, hogy megpróbáljak vitatkozni Istennel, panaszkodva, hogy nem óv meg engem. Láttam, hogy igazán lázadó vagyok, és tele vagyok követelésekkel és elvárásokkal Isten iránt. E betegség megtapasztalása nélkül soha nem ismertem volna meg a romlott beállítottságomat vagy a helytelen szándékaimat az istenhitben. Ha egyáltalán nem változnék meg addigra, amikor Isten befejezi a munkáját, akkor teljesen el fogom veszíteni az üdvösség esélyét. Ezzel az engem ért betegséggel Isten nem kiiktatni akart engem, hanem megmenteni! De én nem értettem Isten szándékát, sőt, félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. Erre gondolva mély bűnbánatot és szégyent éreztem. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, készen arra, hogy bűnbánatot tartsak Előtte, és keressem az igazságot, hogy elgondolkodjak a romlott beállítottságomon.

Keresésem közben Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). „Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük igazolása és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindannyian kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és Isten előtt egyáltalán nem rendelkeznek józan ésszel. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár közösségben vannak, akár prédikálnak –, a törekvéseik, gondolataik és vágyakozásaik mind-mind Istennel szemben támasztott követelések és kísérletek arra, hogy valamit kérjenek Tőle; mindezt az emberek abban a reményben teszik, hogy valamit nyerhetnek Istentől. Vannak, akik azt mondják, hogy »ez az emberi természet«, ami igaz is! Továbbá, ha az emberek túl sok mindent követelnek Istentől, és túl sok túlzott vágyuk van, az azt bizonyítja, hogy valóban híján vannak a lelkiismeretnek és az észszerűségnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy érvelni próbálnak és kifogásokat keresni maguknak – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen híján van az észszerűségnek, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« sátáni logikája már az ember természetévé vált. Milyen problémát jelez az, hogy az emberek túl sokat követelnek Istentől? Azt jelzi, hogy az embereket a Sátán egy bizonyos fokig megrontotta, és Istenbe vetett hitükben egyáltalán nem Istenként tekintenek Őrá” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Isten leleplezi, hogy az ember természete önző és aljas, és bármit is tesz, az mind a saját hasznára van. Még az Istenbe vetett hite is személyes szándékokat hordoz, és hiába reméli, hogy a külső szenvedést és önfeláldozást egy jó rendeltetési helyre válthatja be. Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Mielőtt Istenre találtam, tele voltam betegséggel, és miután Istenre találtam, minden betegségem meggyógyult. Így hálát és dicséretet adtam Istennek, és elhatároztam, hogy viszonzom a szeretetét, és bármilyen kötelességet is jelölt ki nekem a gyülekezet, azt aktívan végeztem. Még az üzletemet is félretettem, és teljes időben feláldoztam magam Istenért. Amikor kiderült, hogy rákos vagyok, bár látszólag némileg alávetett voltam, a valóságban megpróbáltam az „alávetettséget” Isten oltalmára cserélni, remélve, hogy meggyógyítja a betegségemet. Amikor láttam, hogy a nem hívők felépülnek a rákból, miközben nekem a kemoterápia után még sugárkezelésen is át kellett esnem – nemcsak szenvedéssel, hanem életveszéllyel is szembenézve –, lelepleződött a valódi természetem. Elkezdtem panaszkodni, hogy Isten nem óv meg engem, és észszerűtlenül követeltem, hogy vegye el a betegségemet. Láttam, hogy a hitemet az áldások elnyerésének szándéka vezérelte, és hogy az évek során tett erőfeszítéseim és önfeláldozásaim nem arra irányultak, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét, hanem arra, hogy a szenvedéseimet és önfeláldozásaimat kegyelemre, áldásokra és mennyei jutalmakra próbáljam cserélni. Igazán önző és aljas voltam. Pál Európa nagy részén hirdette az evangéliumot, és sokat szenvedett, de mindezt azért tette, hogy jutalmakat és koronát követeljen Istentől. A végén még ezeket a szégyentelen szavakat is mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). Az erőfeszítéseim és önfeláldozásaim, akárcsak Pálé, tele voltak szándékokkal, és egyáltalán nem volt bennem őszinteség vagy hűség Isten iránt. Úgy kezeltem Istent, mint egy végső menedéket, mint egy munkaadót, aki jutalmat és bért ad nekem. A szenvedésem és önfeláldozásom csak arra szolgált, hogy előnyöket szerezzek Istentől. Ezzel megpróbáltam becsapni és kihasználni Istent. Ez igazán utálatos Isten számára. Ha nem változtatnék a törekvésem mögött álló helytelen szemléletmódomon, és nem törekednék a beállítottságom megváltoztatására, akkor bármilyen aktívan is végezném a kötelességemet, a végén mégsem nyerném el az üdvösséget. A szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem, a rák ezen megtapasztalása által, láttam, hogy bár sok éve hiszek Benned, nem volt bennem őszinteség vagy hűség Irántad. Még a kötelességemben is csak kegyelmet és áldásokat próbáltam követelni Tőled. Most már látom, milyen önző és aljas vagyok. Istenem, nem kívánok többé így lázadni Ellened. Bármilyen helyzet is érjen engem, kész vagyok arra, hogy az igazság keresésére összpontosítsak, és alávessem magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek.”

Egyik lelki csendességem során Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás hajszolása, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tökéletesedett. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végrehajtanod a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása. Az ember a kötelessége végrehajtásának folyamata révén változik meg fokozatosan, és ezen folyamat során bizonyítja hűségét. Ily módon minél inkább képes vagy végrehajtani a kötelességedet, annál inkább képes leszel nagyobb mennyiségű igazságot elnyerni, és annál gyakorlatiasabbá válik a kifejezésmódod. Azok, akik csupán felületesen végzik a kötelességüket, és nem keresik az igazságot, a végén ki lesznek iktatva, mert az ilyen emberek nem az igazság gyakorlásában hajtják végre a kötelességüket, és nem gyakorolják az igazságot a kötelességük végzésében. Ők azok, akik változatlanok maradnak, és szerencsétlenséget fognak elszenvedni. Nemcsak a kifejezéseik tisztátalanok, hanem minden, amit kifejeznek, gonosz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavainak olvasása után helyes megértésre tettem szert a kötelességvégzés értelméről. Teremtett lények vagyunk, így a kötelességünk végzése tökéletesen természetes és indokolt. Ez az, amit tennünk kell. Nem szabad ezt alkueszközként használnunk, hogy alkukat kössünk Istennel. Annak, hogy áldást nyerünk vagy csapás ér minket, semmi köze a kötelességünk végzéséhez – nem arról van szó, hogy a kötelességünk egyszerű elvégzése végül garantálja az áldásokat. Amit Isten néz, az az, hogy történt-e változás a beállítottságunkban. Ha átéljük Isten szavai ítéletét és fenyítését, és a romlott beállítottságunk megváltozik, valódi alávetettségre teszünk szert Isten iránt, és jól tudjuk végezni egy teremtett lény kötelességét, csak akkor nyerhetjük el Isten jóváhagyását. Ha a romlott beállítottságunk nem tisztult meg, akkor bármennyire is rohangálunk és feláldozzuk magunkat, mégsem fogunk áldásokat nyerni. Visszagondoltam arra, amikor ez a betegség élet-halál kérdése volt. A múltbeli szenvedésemet és önfeláldozásomat tőkeként kezeltem, hogy követeljem Istentől, hogy óvjon meg, tévesen azt gondolva, hogy mivel megfizettem az árat, Istennek kegyelmet kellene adnia nekem. Istennek annyi kegyelmében és áldásában részesültem, mégsem tekintettem a kötelességemet a saját felelősségemnek. Már egy kis erőfeszítésért vagy önfeláldozásért is áldásokat és jutalmakat kértem Istentől. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! Isten kiemelt engem az emberek hatalmas tengeréből, visszavitt a házába, és megengedte, hogy kötelességet végezzek. Isten szándéka az volt, hogy a kötelességem végzése közben keressem az igazságot, és hogy megváltoztassam a romlott beállítottságomat, hogy ebben megtisztulhassak és megmenekülhessek. Alá kell vetnem magam Istennek, és arra kell törekednem, hogy eleget tegyek Neki. Erre gondolva magamban elhatároztam: „Ha a sugárkezelés után a rákom nem gyógyul meg, még ha meg is halok, továbbra is kész leszek alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és nem fogok többé panaszkodni Isten ellen. Ha a rákot sugárkezeléssel meg lehet gyógyítani, akkor utána még buzgóbban fogok törekedni az igazságra, és jól fogom végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.” Amint megértettem ezeket a dolgokat, abbahagytam a túlzott gondolkodást, és elmentem a férjemmel a kórházba sugárkezelésre. A kórházban az orvos megkért, hogy emeljem fel a karomat, hogy elkészítsék a sugárkezeléshez szükséges pozicionáló sablont. De a karom annyira fájt, hogy még vállmagasságig sem tudtam felemelni. A gép nem tudta megcélozni az érintett területet, és a sablont nem lehetett elkészíteni. Az orvosnak nem volt más választása, mint hazaküldeni, hogy néhány napig tornázzak, és jöjjek vissza, ha már fel tudom emelni a karomat. Otthon nem mertem késlekedni, és folyamatosan tornáztam. De három nap után még mindig nem tudtam felemelni a karomat. A kórházi ágyon feküdtem, és csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, akár probléma nélkül áteshetek ma a sugárkezelésen, akár nem, kész vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek!” Anélkül, hogy észrevettem volna, képes lettem felemelni a karomat, és a fejem mögé tenni. Amikor az orvos ezt látta, azonnal elkészítette nekem a sablont. A sugárkezelés alatt nem szenvedtem túl sokat, és nem volt sok mellékhatásom sem, és tisztán tudtam, hogy ez Isten oltalma volt számomra. Igazán hálás voltam Istennek. Így, tizenhét sugárkezelési alkalom után, a betegségemet sikerült kontroll alá vonni. Ezután folytattam a kötelességeim végzését a testvérek mellett.

2020-ban vendéglátási kötelességet végeztem. A munka miatt időnként el kellett mennem ügyeket intézni, és néha az ügyintézés után este nagyon fáradtan tértem haza. Eszembe jutott, hogy egy betegtársam egyszer azt mondta: „A rák után abszolút nem szabad túlerőltetni magad, különben könnyen kiújulhat. Ha a rák kiújul, az már gyógyíthatatlan lehet.” Az orvos is azt tanácsolta, hogy pihenjek többet, és ne dolgozzam túl magam. Különösen, amikor eszembe jutottak azok a halálesetek a kiújulás miatt, amikről a kórházban hallottam, egy kicsit megijedtem. Mi van, ha a rák visszatér? Meg fogok halni tőle? De ebben az időben a KKP őrjöngve tartóztatta le a testvéreket, és nekem biztosítanom kellett a környezetet, és biztonságban kellett tartanom őket, így egyszerűen nem volt időm elmenni a kórházba kontrollvizsgálatra. Bár látszólag kitartottam a kötelességemben, gyakran aggódtam a betegségem miatt, és időről időre azt gondoltam magamban: „Bár az egészségem gyenge, az évek során soha nem hagytam abba a kötelességem végzését. Isten biztosan megakadályozza, hogy a rákom kiújuljon, ugye?” Rájöttem, hogy ismét megpróbálok alkudozni Istennel, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, hogy fellázadjak e szándékom ellen. Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból, és egy kicsit jobban átláttam az élet és halál kérdését. Isten azt mondja: „Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az helyesen értékeli az élet értelmét és értékét. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan félre tudja tenni minden külsődleges dolgát, boldogan elfogadja és aláveti magát mindannak, ami utána következik, és ahelyett, hogy vakon rettegne tőle és harcolna ellene, üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy ahogy van, a Teremtő rendezett el” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a születés, az öregedés, a betegség és a halál mind Isten kezében van, és hogy az ember halálának idejét Isten eleve elrendelte. Nem úgy van, ahogy a nem hívők mondják, hogy a túlhajszoltság okozza a rák kiújulását, ami halálhoz vezet. Ha Isten eleve elrendelte, hogy csak egy bizonyos korig éljek, akkor még ha mindennap az ágyban pihennék is és nem erőltetném túl magam, akkor sem tudnám elkerülni a halált. Ha abbahagynám a kötelességem végzését, mert félek a rákom kiújulásától, akkor az igazi lázadás lenne Isten ellen. Még ha a rákom végül nem is újulna ki, ha nem végezném jól a kötelességemet, akkor az életem üres lenne, és Isten megvetne. Azt is megértettem, hogy az, hogy élek vagy halok, Isten szuverenitásától és elrendezéseitől függ, és az aggodalmaim és aggályaim ezen nem változtathatnak. Amit tennem kell, az az, hogy alávetem magam Isten elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességemet. Akkor, még ha egy nap el is hagyom ezt a világot, nem éltem hiába. Ezt felismerve többé nem aggódtam amiatt, hogy a rákom kiújul-e, és hogy meg fogok-e halni.

Aztán elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és a gyakorlás útja még világosabbá vált. Mindenható Isten azt mondja: „Ha Istenben való hitedben és igazságra való törekvésedben képes vagy azt mondani: »Bármilyen betegséget vagy kellemetlen eseményt enged Isten megtörténni velem, bármit tesz Isten, alá kell vetnem magam, és teremtett lényként a helyemen kell maradnom. Minden más előtt az igazság ezen szempontját – az alávetettséget – kell gyakorlatba ültetnem, meg kell valósítanom és meg kell élnem az Istennek való alávetettség valóságát. Ezenfelül nem dobhatom félre azt, amivel Isten megbízott, és a kötelességet, amelyet végeznem kell. Utolsó lélegzetvételemmel is ki kell tartanom a kötelességem mellett.« Ez nem bizonyságtétel? Amikor ilyen elszánt vagy és ilyen állapotban vagy, még mindig képes vagy panaszkodni Istenre? Nem, nem vagy. Ilyenkor azt fogod gondolni magadban: »Isten adja nekem ezt a leheletet, Ő látott el és óvott meg ennyi éven át, sok fájdalmat elvett tőlem, sok kegyelmet és sok igazságot adott nekem. Megértettem igazságokat és misztériumokat, amelyeket emberek nemzedékeken át nem értettek. Olyan sokat nyertem Istentől, tehát viszonoznom kell mindezt Istennek! Korábban túlságosan éretlen voltam, nem értettem semmit és minden, amit tettem, bántó volt Isten számára. Nem biztos, hogy lesz másik esélyem, hogy viszonozzam ezt Istennek a jövőben. Bármennyi időm maradt hátra, fel kell ajánlanom azt a kis erőt, amim van, és meg kell tennem Istenért, amit tudok, hogy Isten lássa: ennyi éven át tartó gondoskodása rólam, nem veszett kárba, hanem meghozta gyümölcsét. Hadd hozzak vigaszt Istennek, ne bántsam Őt többé, és ne okozzak Neki csalódást.« Mi lenne, ha így gondolkodnál? Ne azon gondolkodj, hogyan mentsd meg magad vagy menekülj el, így gondolkodva: »Mikor gyógyulok meg ebből a betegségből? Amikor meggyógyulok, meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy végrehajtsam a kötelességemet és hűséges legyek. Hogyan legyek hűséges, amikor beteg vagyok? Hogyan tudom végezni egy teremtett lény kötelességét?« Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, vajon nem vagy képes végezni kötelességedet? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, képes vagy nem hozni szégyent Istenre? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, amíg az elméd tiszta, képes vagy nem panaszkodni Istenre? (Igen.) Most könnyű »igent« mondani, de nem lesz annyira könnyű, amikor ez valóban megtörténik veled. Így hát törekednetek kell az igazságra, gyakran keményen dolgozni az igazságon és több időt tölteni azon gondolkodva: »Hogyan tudok eleget tenni Isten szándékainak? Hogyan tudom viszonozni Isten szeretetét? Hogyan tudom végezni egy teremtett lény kötelességét?« Mi az a teremtett lény? Egy teremtett lény felelőssége csupán annyi, hogy hallgassa Isten szavait? Nem. Az a kötelessége, hogy megélje Isten szavait. Isten olyan sok igazságot adott neked, olyan sokat az útból és olyan sok életet, azért, hogy megélhesd ezeket a dolgokat és bizonyságot tegyél Mellette. Ez az, amit egy teremtett lénynek tennie kellene, és ez a te felelősséged és kötelezettséged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Megértettem, hogy Isten elvárásai velünk szemben nagyon egyszerűek, mégpedig az, hogy megéljük az alávetettség valóságát, és hogy mindegy, hogy betegséggel vagy más viszontagságokkal nézünk-e szembe, jól kell végeznünk a kötelességünket. Az életemet Istentől kaptam, és a továbbiakban az, hogy a betegségem kiújul-e és hogy meghalok-e, mind Isten kezében van, és kész voltam alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Csak fizikailag éreztem magam kissé fáradtnak, de ez nem jelentette azt, hogy a rákom kiújult volna, és nem voltam annyira kimerült, hogy ki se tudtam volna kelni az ágyból. Különösen a KKP testvérek elleni őrjöngő letartóztatásai közepette a szívemet a kötelességemre kell összpontosítanom, és imádkoznom kell Istenhez és Rá kell támaszkodnom, hogy megóvja a testvéreket, hogy békében végezhessék a kötelességüket. Ezután ugyanúgy folytattam a kötelességem végzését, mint addig. Néha többet pihentem, amikor rosszul éreztem magam, és amikor jobban lettem, felkeltem, és Isten szavait olvastam. Amikor el kellett mennem ügyeket intézni, ugyanúgy elmentem, anélkül, hogy túl sokat gondolkodtam volna a betegségemen. Egy idő után elmentem a kórházba kontrollvizsgálatra, és a rák nem újult ki. Így végeztem a kötelességemet, néhány havonta eljártam a kórházba kontrollvizsgálatokra, és most már több év telt el, és a rákom még mindig nem újult ki. Igazán hálás vagyok Isten oltalmáért és útmutatásáért.

Ezen a betegségen keresztül jobban megértettem Isten emberiség megmentésére irányuló szándékát, és láttam, hogy Isten bármilyen helyzetet is alakít, azok mind arra szolgálnak, hogy megtisztítsák az embert, és eltávolítsák az ember romlott beállítottságát és a hitében lévő tisztátalanságokat. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy amíg az ember él, addig az igazságra kell törekednie, alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól kell végeznie a kötelességét. Csak így lehet értelmes és értékes életet élni. Mostantól buzgón fogok törekedni az igazságra, törekedni fogok a beállítottságom megváltoztatására, és jól fogom végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Hála Istennek!