27. Miért nem mertem rámutatni mások problémáira
Korábban, a szomszédaimmal való érintkezés során észrevettem, hogy egyikük nagyon egyenesen beszél. Amikor csak látta, hogy valaki rosszul csinál valamit, azonnal szóvá tette, és emiatt gyakran megsértett másokat. A többi szomszéd mind a háta mögött beszélt róla, mondván: „Hogy tehet valaki, aki ilyen okosnak tűnik, ilyen ostobaságokat?” Idővel a szomszédok mind szétszéledtek, ha odajött, miközben egymással beszélgettek. Fokozatosan elszigetelődött. Ezek a dolgok mély benyomást tettek rám, és úgy gondoltam, hogy a jövőben nem szabad olyan szókimondónak lennem, mint ő, amikor másokkal érintkezem, nehogy az emberek megutáljanak. Ahogy a mondások tartják: „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit” és „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”. Amikor észreveszed mások problémáit, elég, ha magadban tudsz róluk – nem kell azokat szóvá tenned. Ha mégis megteszed, megszégyeníted és valószínűleg megsérted őket. Ezért, amikor észrevettem mások problémáit, soha nem beszéltem róluk nyíltan. A szomszédaim mindannyian szívesen barátkoztak velem, és bármiről hajlandóak voltak beszélgetni velem. Dicsértek is, hogy népszerű vagyok, és könnyű velem kijönni. Miután hinni kezdtem Istenben, a testvérekkel való kapcsolataimat is ugyanígy kezeltem. Ha észrevettem a problémáikat vagy a romlottságuk feltárulását, nem voltam hajlandó rámutatni és leleplezni azokat. Úgy hittem, hogy ezzel kínos helyzetbe hoznám őket, és csak a hiányosságaikat kritizálnám, és megsérteném őket. Csak miután átéltem néhány dolgot, értettem meg, hogy ezek szerint a világi elvek szerint élni ellentétes az igazsággal.
2023 szeptemberének közepén egy gyülekezetbe mentem, hogy vezetőként szolgáljak. Néhány testvér arról számolt be, hogy Csao Csen nővérnek, aki az evangéliumot hirdette, arrogáns beállítottsága van. Úgy beszélt, hogy nem vette figyelembe mások érzéseit, és a többiek kissé korlátozva érezték magukat mellette. Azt kérték tőlem, hogy vállaljak közösséget Csao Csennel, és boncolgassam a problémáit, segítve őt abban, hogy megértse önmagát. Arra gondoltam: „Segítenem kell neki, és boncolgatnom a problémáit. Különben továbbra is az arrogáns beállítottsága alapján fog beszélni és cselekedni. Nemcsak a testvéreim fogják magukat korlátozva érezni általa, hanem a munka is kárát látja.” De aztán eszembe jutott: „Új vagyok ebben a gyülekezetben, és nem ismerem Csao Csent. Nem lenne kínos számára, ha rögtön leleplezném és boncolgatnám, amint megérkeztem? Hogyan fogunk kijönni a jövőben?” Miután végiggondoltam, még mindig nem tudtam, mit tegyek, de végül kelletlenül elmentem Csao Csenhez. Amikor megláttam, olyan érzésem volt, mintha a számat leragasztották volna, és jó ideig egy szót sem tudtam szólni. Azon gondolkodtam, hogy a jövőben gyakran kell majd vele lennem. Ha megsértem, nem okozok magamnak bajt? Úgy döntöttem, hogy később fogom boncolgatni és leleplezni a problémáit. Ezért csak egy halvány utalást tettem arra, hogy a jövőben vigyázzon a beszédstílusára, és ne mutasson elégedetlenséget az arcán, mert ez hajlamos korlátozni az embereket. Csao Csen ezt hallva azt mondta: „Én egyenes ember vagyok, és nem gondoltam semmi rosszra azzal, amit mondtam. A jövőben majd odafigyelek.” Hazafelé menet, azon gondolkodtam, hogy Csao Csennek fogalma sincs a saját romlott beállítottságáról, és a szívemben némi önvádat éreztem. De aztán arra gondoltam: „Azért rámutattam néhány problémájára. Ha a jövőben ismét arrogáns beállítottságot tár fel, akkor majd közösséget vállalhatok vele, és leleplezhetem.” Nem sokkal később az öntözési diakónus arról számolt be, hogy Vang Hung, az öntözőcsapat vezetője, több alkalommal is kockázatos helyzetekre hivatkozva kerülte a kötelességét és az összejöveteleken való részvételt, elhanyagolva a két csoportot, amelyekért felelős volt. Miután megértettem a helyzetet, rájöttem, hogy fél a letartóztatástól és a bebörtönzéstől. Félelemben élt, és mindig azt gyanította, hogy valaki követi. Több alkalommal is vállaltak vele közösséget, de nem jutott belőle semmilyen megértésre, így az öntözési diakónus azt akarta, hogy én vállaljak vele közösséget. Tudtam, hogy minél hamarabb meg kell keresnem Vang Hungot, hogy közösséget vállaljak vele, de aztán arra gondoltam: „Vang Hunggal még nem is találkoztunk. Ha rögtön leleplezem a problémáit, amint megérkezem, nem fogja azt gondolni, hogy érzéketlen vagyok? Mi van, ha megsértem? Új vagyok ebben a gyülekezetben. Ha elkezdem boncolgatni ennek a személynek a problémáit és leleplezni egy másikat, mindenkit megsértve, akkor mindenki ellenem fordul és elszigetel majd. Akkor pedig a jövőben nehéz lesz elvégeznem a vezetői munkát. Jobb, ha megvárom, amíg megismerkedem a gyülekezeti munka minden aspektusával.” Ezért nem mentem el beszélgetni Vang Hunggal, hanem megkértem az öntözési diakónust, hogy ő vállaljon vele közösséget. Az ő közösségvállalása azonban továbbra sem hozott eredményt. Így Vang Hung problémája újra és újra halasztódott, és végül több mint egy hónapig nem vett részt egyetlen összejövetelen sem, és nem végezte a kötelességét. Két hónappal később a felsőbb vezetők levelet írtak nekünk, hogy érdeklődjenek, mennyire jól teljesítjük a kötelességeinket, és hogy azonnal helyreigazítjuk-e és segítjük-e a testvéreket, amikor eltéréseket, problémákat vagy romlott állapotokat találunk náluk. A levél Isten szavainak egy részletét idézte a vezetők és dolgozók felelősségéről, ami megérintette a szívemet. Arra gondoltam, hogy amikor először jöttem ebbe a gyülekezetbe, és a testvérek jelentették nekem Csao Csen problémáját, csak röviden beszéltem Csao Csennek a problémájáról, és nem boncolgattam az arrogáns beállítottságára támaszkodó cselekedeteinek természetét és következményeit. Ennek eredményeként Csao Csennek nem volt önismerete, és az arrogáns beállítottsága egyáltalán nem változott. Ráadásul Vang Hung folyamatosan rettegett, és nem járt összejövetelekre. Nem végezte a kötelességét. Ennek ellenére nem vállaltam vele közösséget, és nem segítettem neki. Mint a gyülekezet vezetője, ha észreveszek egy problémát egy testvérnél, anélkül hogy rámutatnék, segítenék neki, vagy eleget tennék a saját felelősségeimnek, az nem azt jelentené, hogy nem végzek valódi munkát? Amikor erre gondoltam, bűntudatot és nyugtalanságot éreztem. Ezt követően megkerestem Csao Csent, lelepleztem és boncolgattam az arrogáns beállítottságból fakadó cselekedeteinek megnyilvánulásait, természetét és következményeit. Miután meghallgatott, némi megértésre jutott önmagáról, és hajlandó volt változtatni. Utána elmentem az öntözési diakónussal Vang Hungot meglátogatni. Közösséget vállaltunk vele és boncolgattuk a problémáit Isten szavainak bevonásával, és megértette önző és aljas romlott beállítottságát. Később újra elkezdte végezni a kötelességét. A közösségvállalás után, amikor láttam, hogy nem sértettem meg őket, ahogy azt képzeltem, hanem éppen ellenkezőleg, segítettem nekik, megbántam, hogy nem vállaltam velük korábban közösséget.
Utána elgondolkodtam magamon: Milyen romlott beállítottság okozta, hogy nem mertem leleplezni és boncolgatni a testvéreim problémáit? Istenhez imádkoztam: „Istenem, amikor problémákat találok a testvéreimnél, vezetőként az igazságról kellene közösséget vállalnom, rámutatnom a problémákra, és segítenem nekik. De féltem, hogy megsértem őket, ezért nem mertem közösséget vállalni és leleplezni a problémáikat. Tudom, hogy ez nem volt összhangban a Te szándékaiddal. Kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megértsem önmagam, és tanuljak a leckéből!” Keresés közben Isten ezen szavait olvastam: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, rejtőzködnek egymás elől és cselt szőnek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák mások jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik minden egyes emberrel szemben, azt kivéve a kapcsolatból, amire szükségük van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavainak leleplezéséből felismertem, hogy ha az ember a „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld” világi filozófiája szerint él, akkor csak egyre csalárdabbá és álnokabbá válik. Senkinek nem lesz képes elmondani, amit igazán gondol, nem meri majd kimondani azokat a dolgokat sem, amelyek a másik javára válnának, és nem lesz képes valódi segítséget nyújtani nekik. A nem hívők így kezelik a világi ügyeket. Én éveken át a Sátánnak a világi ügyekre vonatkozó filozófiája szerint éltem. A túlélés zálogának tekintettem azt, hogy „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”. Úgy hittem, hogy amikor észreveszem egy másik ember problémáit vagy hiányosságait, elég, ha csak tapintatosan megemlítem, és nem szabad lelepleznem vagy boncolgatnom őket, különben megsérteném őt, ellenséget szereznék, és kárt okoznék magamnak. Amikor valami rosszat láttam bármelyik szomszédomnál, soha nem szóltam semmit, félve attól, hogy megsértem a szomszédaimat, és emiatt elszigetelődöm. Miután hinni kezdtem Istenben, továbbra is e nézet szerint éltem. Gyülekezetvezetőként amikor látom, hogy a testvéreim romlottságot tárnak fel, szeretettel kellene segítenem nekik, és rámutatnom a problémáikra. Ennek a felelősségnek kellett volna eleget tennem, de egyáltalán nem végeztem valódi munkát. Amikor a testvérek jelentették Csao Csen problémáját, teljesen tisztában voltam vele, hogy ha nem vállalok vele közösséget és nem boncolgatom a problémáját, segítve neki megérteni önmagát és változtatni, akkor még több testvért fog korlátozni, és a munkára is hatással lesz. Azonban attól féltem, hogy megsértem őt, és a jövőben nehéz lesz vele kijönni, ami megnehezíti a vezetői munkámat. Ezért csak röviden említettem meg a dolgot. Ennek eredményeként Csao Csen egyáltalán nem ismerte fel arrogáns beállítottságát, és semmit sem változott. Ugyanez volt a helyzet Vang Hunggal is. Világosan láttam, hogy Vang Hung félénkségben és félelemben él, nem vesz részt az összejöveteleken, és nem végzi a kötelességét, ami késleltette a munkát. Azonban azt gondoltam, hogy ha az első találkozásunkkor leleplezem és boncolgatom a problémáit, azt fogja mondani, hogy érzéketlen vagyok. Mit tennék, ha megsérteném? Ezért nem akartam leleplezni vagy rámutatni a problémáira, sőt még egy kis cselt is bevetettem azzal, hogy a problémát áttoltam az öntözési diakónusra, hogy ő oldja meg. Sátáni filozófiákat használtam az emberekkel való kapcsolataim fenntartására. Kívülről úgy tűnt, hogy mindenki jól kijön egymással, de valójában ártottam a testvéreimnek, és késleltettem a munkát. Ha korábban gyakoroltam volna az igazságot, lelepleztem és boncolgattam volna Csao Csen és Vang Hung problémáit, hamarabb megértették volna önmagukat, és elkerülhető lett volna a gyülekezet munkájának és az ő életbe való belépésüknek a károsodása. Láttam, hogy a „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld” nem pozitív dolog, hanem egy ravasz és csalárd módja a világi ügyek intézésének. Teljesen ellentétes az igazsággal. Ha továbbra is a Sátán filozófiái szerint éltem volna, sok olyat tettem volna, amivel ártok másoknak és magamnak is, akadályozást és megzavarást okozva a gyülekezet munkájában, és magamra vonva Isten utálatát és undorát. És végül lelepleződtem volna, és kirekesztettek volna.
Később még több szót olvastam Istentől. Mindenható Isten azt mondja: „Abban a mondásban, hogy »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, a »kritizálás« jó vagy rossz? A »kritizálni« kifejezésnek van egy olyan szintje, amelyen arra utal, hogy emberek Isten szavain belül lelepleződnek vagy feltárulnak? (Nincs.) Ahogy Én értem a »kritizálni« kifejezést, amint az az emberi nyelvben létezik, nem ezt jelenti. A lényege a leleplezés némiképp rosszindulatú formája; azt jelenti, leleplezni mások problémáit és hiányosságait, vagy mások számára ismeretlen dolgokat és viselkedésformákat, vagy a háttérben működő cselszövést, eszméket vagy nézeteket. Ez a »kritizálni« kifejezés jelentése ebben a mondásban: »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«. Ha két ember jól kijön és bizalmas viszonyban van egymással, nincsenek közöttük korlátok, és mindketten remélik, hogy a másiknak hasznára és segítségére vannak, akkor az lenne a legjobb, ha összeülnének, és nyíltan, őszintén feltárnák egymás problémáit. Ez helyénvaló, és ez nem mások hiányosságainak kritizálása. Ha felfedezed valaki más problémáit, de látod, hogy az illető még nem képes elfogadni a tanácsodat, akkor egyszerűen ne mondj semmit, hogy elkerüld a veszekedést vagy a konfliktust. Ha segíteni akarsz rajta, megtudakolhatod a véleményét, és először is megkérdezheted tőle: »Látom, hogy problémád van, és reményeim szerint tudok neked tanácsot adni. Nem tudom, képes leszel-e elfogadni. Ha igen, elmondom. Ha nem, egyelőre megtartom magamnak, és nem mondok semmit.« Ha azt mondja: »Bízom benned. Bármi is a mondanivalód, nem fog túllépni a határon; el tudom fogadni« – ez azt jelenti, hogy engedélyt kaptál, és ezután egyenként közölheted vele a problémáit. Ő nemcsak teljes mértékben elfogadja majd, amit mondasz, de hasznát is veszi, és ti ketten továbbra is képesek lesztek normális kapcsolatban maradni. Nem így kell őszintén bánni egymással? (De.) Ez a másokkal való interakció helyes módszere, nem pedig az, hogy kritizáljuk mások hiányosságait” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavaiból megértettem, mi a különbség a mások hibáit érő kritika, és a megfelelő rámutatás és segítség között. Valaki hiányosságainak kritizálása rosszindulatú támadás, amikor az ember szándékosan megragadja a másik fogyatékosságait, magánügyeit, sőt a leginkább tabunak számító dolgokat is, hogy leleplezze őket; a célja, hogy szándékosan kínos helyzetbe hozza a másikat, és ez csak kárt okoz neki. Másrészt viszont amikor Isten házában azt látjuk, hogy a testvéreink romlott beállítottságot tárnak fel, vagy az alapelvekkel ellentétesen cselekszenek, Isten szavai szerint leleplezzük, boncolgatjuk a problémáikat, és rámutatunk azokra, segítve őket abban, hogy megértsék a romlott beállítottságukat. Ez jótékony hatással van az életbe való belépésükre. Ez a fajta boncolgatás és leleplezés nem mások megkritizálása, hanem inkább szeretetből fakadó segítség. Amikor Csao Csen problémájával foglalkoztam, és Isten szavainak fényében lelepleztem és boncolgattam az arrogáns beállítottságát, azzal segítettem neki, hogy elgondolkodjon a problémáin, és felismerje azokat, hogy változtatni tudjon, életbe való belépést érjen el, és harmonikusan együttműködhessen a testvéreivel, hogy jól végezze a kötelességét. Ez hasznos dolog volt a számára. Sőt, amikor közösséget vállaltam Vang Hunggal, és boncolgattam azt a problémáját, hogy önző volt és csak magát óvta, a cél az volt, hogy segítsek neki megérteni önző és aljas természetének lényegét, hogy bűnbánatot tarthasson, változtathasson, és végezhesse a kötelességét. Ez is segítség volt Vang Hungnak. Ez a fajta leleplezés és boncolgatás összhangban van az igazságalapelvekkel, és pozitív dolog; ez nem emberek kritizálása. Ahhoz, hogy megkülönböztessük a kritikát a megfelelő útmutatástól és segítségtől, elsősorban a szándékot és a kiindulópontot kell nézni. Mindemellett mindig is aggódtam amiatt, hogy mások problémáinak leleplezése és boncolgatása megsértené őket, és ellenségként kezelnének, ami megnehezítené a vezetői munkámat. Ezért minden helyzetben igyekeztem fenntartani a kapcsolataimat másokkal. Valójában Isten háza más, mint a társadalom. Isten házában az igazság uralkodik. Ahhoz, hogy jól végezd a kötelességedet, az igazságalapelvek szerint kell cselekedned, és a munkát nem lehet csak a jó kapcsolatok fenntartásával jól végezni. Rájöttem, hogy az elképzeléseim túlságosan eltorzultak, és egyáltalán nem feleltek meg az igazságnak.
Tovább kerestem: milyen romlott beállítottság vezetett ahhoz, hogy nem mertem leleplezni mások problémáit? Isten ezen szavait olvastam: „A lelkiismeret és a józan ész egyaránt a személy emberi mivoltának összetevői kell, hogy legyenek. Ezek a legalapvetőbbek és a legfontosabbak. Miféle ember az, akinek nincs lelkiismerete és nincs meg a józan esze, amit a normális emberi mivolt megkövetel? Általában véve olyan ember, akiből hiányzik az emberi mivolt, egy rendkívül rossz emberi mivoltú személy. Részletesebben kifejtve, az elveszett emberi mivolt milyen megnyilvánulásait mutatja ez a személy? Próbáld meg elemezni, hogy milyen tulajdonságok találhatók az ilyen emberekben, és milyen konkrét megnyilvánulásokat mutatnak. (Önzők és alantasok.) Az önző és alantas emberek felületesek a cselekedeteikben, és tartózkodnak mindentől, ami nem érdekli őket személyesen. Nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit, és nem tanúsítanak figyelmet Isten szándékai iránt. Nem vállalják a kötelességük végrehajtásának vagy az Istenről való tanúságtételnek a terhét, és nincs felelősségérzetük. [...] Van-e az ilyen embernek lelkiismerete és józan esze? (Nincs.) Érez-e önvádat az a lelkiismeret és józan ész nélküli személy, aki így viselkedik? Az ilyen emberek nem éreznek önvádat; az ilyen emberek lelkiismerete nem szolgál semmilyen célt. Soha nem éreztek szemrehányást a lelkiismeretükben, így vajon érezhetik-e a Szentlélek szemrehányását vagy fegyelmezését? Nem, nem érezhetik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavainak elolvasása után mintha tőrt döftek volna a szívembe; bűntudatot éreztem és kényelmetlenül éreztem magam a tetteim miatt. A lelkiismerettel és emberi mivolttal rendelkező emberek terhet hordoznak a kötelességeikben, felelősségérzettel rendelkeznek, minden helyzetben a gyülekezet érdekeit veszik figyelembe, és leleplezik és boncolgatják azokat az embereket, akik a gyülekezet munkáját akadályozó és megzavaró dolgokat tesznek. Ezzel szemben azoknak, akikből hiányzik az emberi mivolt, először az jut eszükbe, hogy félnek megsérteni másokat és ellenségeket szerezni. Csak a saját érdekeiket védik, és kényszeres megfelelőként viselkednek, egyáltalán nem védik a gyülekezet érdekeit. Amikor magamba néztem, láttam, hogy pont az a fajta önző és aljas, szegényes emberi mivolttal bíró személy vagyok, akit Isten leleplezett. Tisztában voltam vele, hogy a testvéreket korlátozza Csao Csen, és hogy ez már hatással volt a gyülekezet munkájára és a testvéreim életbe való belépésére. Továbbá Vang Hung a biztonságát fenyegető kockázatokra hivatkozva hagyta el a kötelességeit. Gyülekezetvezetőként a lehető leghamarabb közösséget kellett volna vállalnom velük és boncolgatnom ezeket a problémákat, hogy megértsék, milyen kárral és következményekkel jár, ha így folytatják, hogy időben változtatni tudjanak az állapotukon, és jól végezzék a kötelességüket. Azonban attól féltem, hogy ha megsértem őket, neheztelni fognak rám és elszigetelnek, ezért nem vállaltam velük közösséget. Minden helyzetben a saját érdekeimet védtem, és csak arra gondoltam, hogy jó kapcsolatokat tartsak fenn az emberekkel, és jó benyomást tegyek rájuk. Egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit, és azt sem, hogy a testvéreim élete kárt szenved-e, vagy sem. Teljesen önző és aljas voltam, és a legcsekélyebb igazságérzetem sem volt! Egyáltalán nem végeztem a kötelességemet. Gonoszt cselekedtem, és ellenálltam Istennek! Ha nem tartanék bűnbánatot és nem változnék meg, végül magamra vonnám Isten utálatát, és kiiktatnának. Amikor ezt megértettem, megbántam, amit tettem. Úgy éreztem, Isten adósa vagyok, és hogy csalódást okoztam a testvéreimnek. Istenhez imádkoztam: „Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és emberi mivolttal, igazságérzettel rendelkező emberré válni. A jövőben tekintettel akarok lenni a Te szándékaidra, és védeni akarom a gyülekezet érdekeit.”
Az imádság és a keresés által Isten szavaiban rátaláltam a gyakorlás útjára. Mindenható Isten azt mondja: „Ha normális kapcsolatot akarsz kialakítani Istennel, a szívednek Felé kell fordulnia; ezt véve alapul másokkal is normális kapcsolatod lesz. Ha nincs normális kapcsolatod Istennel, tehetsz bármit, hogy a másokkal való kapcsolataidat fenntartsd, bármilyen szorgalmasan dolgozhatsz és bármennyi erőfeszítést beletehetsz, mindez csak egy világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófia lesz. Emberi szemléleteken és emberi filozófiákon keresztül fogod fenntartani a pozíciódat az emberek között és elérni dicséretüket, ahelyett, hogy normális emberi kapcsolatokat alakítanál ki Isten szavának megfelelően. Ha nem a más emberekkel való kapcsolataidra összpontosítasz, hanem ehelyett Istennel tartasz fenn normális kapcsolatot, hajlandó vagy a szívedet Istennek adni és megtanulni alávetni magad Neki, akkor a kapcsolataid minden emberrel természetes módon szintén normálissá válnak. Ezután ezek a kapcsolatok nem a testre épülnek majd, hanem Isten szeretetének alapjára. Szinte nem is kerülsz testi kölcsönhatásba más emberekkel, hanem szellemi szinten lesz közösség, valamint kölcsönös szeretet, vigasz és ellátás közöttetek. Mindez az Isten megelégítését célzó vágy alapján történik – ezek a kapcsolatok nem világi ügyekre vonatkozó, emberi filozófiák révén maradnak fenn; természetesen formálódnak, amikor van benned teherérzet Istenért. Semmilyen emberi erőfeszítést nem igényelnek tőled, csupán Isten szavainak alapelvei szerint kell gyakorolnod” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Nagyon fontos, hogy normális kapcsolatot alakítsunk ki Istennel). Isten szavaiból megértettem, hogy a testvéreinkkel való kapcsolatainkban az igazságalapelvekkel összhangban kell bánnunk egymással. Amikor felfedezzük, hogy testvéreinknek valamilyen romlott beállítottságuk van, szeretettel kell közösséget vállalnunk velük és segítenünk nekik, hogy elgondolkodhassanak önmagukon, megismerhessék magukat, és némi előrehaladást érjenek el az életbe való belépésben. Nem szabad világi ügyekre vonatkozó filozófiákra támaszkodnunk, hogy fenntartsuk a kapcsolatainkat másokkal. Néha, amikor mások nem látják a saját hibáikat, le kell lepleznünk és boncolgatnunk kell azokat. Amíg olyan testvérek, akik az igazságra törekszenek, képesek lesznek ezt helyesen kezelni, és utána változtatni. Azonban azok, akik nem az igazságra törekszenek, visszavágnak és ellenállnak, amikor mások rámutatnak a dolgaikra, és leleplezik azokat. Ez az ő feltárulásuk, és ugyanakkor segít nekünk, hogy némi felismerésre tegyünk szert velük kapcsolatban. Később észrevettem, hogy az öntözési diakónusnak nem volt teherérzete a kötelességében. Kelletlen volt a munka végrehajtásában, sőt kifogásokat is keresett, mondván, hogy gyengék a képességei, és nem érti az igazságot. Rá akartam mutatni a problémáira, hogy nagyobb teherérzete legyen a kötelességében, de aztán arra gondoltam: „Ha közvetlenül leleplezem a problémáit és ezzel megsértem, hogyan fogunk együttműködni a jövőben?” Amikor erre gondoltam, kissé haboztam. Később eszembe jutottak Istennek korábban olvasott szavai, és felismertem, hogy ismét a sátáni, világi ügyekre vonatkozó filozófiákra támaszkodva próbálom fenntartani a kapcsolataimat másokkal. Bármennyire is jól tartom fenn a kapcsolataimat másokkal, ez nem az igazság gyakorlása, és Isten ezt nem helyesli. Imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem elszántságot, hogy fellázadjak a hús-vér test ellen, és gyakoroljam az igazságot. Később rámutattam az öntözési diakónus problémájára, a kötelességében való felületességére, és közösséget vállaltam vele a felületesség természetéről és következményeiről. A közösségvállalásom után megértette a problémáját, és hajlandó volt fellázadni a hús-vér teste ellen és gyakorolni az igazságot. Azt tapasztaltam, hogy amikor az ember az igazságalapelvek szerint bánik másokkal, megkönnyebbülést érez. Hála Istennek!