2013-ban a rendőrség telefonos megfigyelést követően letartóztatott. Fényképeket mutattak a felső vezetőkről, és azt akarták, hogy azonosítsam őket. Amikor nem voltam hajlandó beszélni, megpróbáltak megfenyegetni és megfélemlíteni, azt mondták, hogy magánzárkába zárnak és megkínoznak. Isten útmutatásának volt köszönhető, hogy nem féltem. Ezt követően azáltal, hogy imádkoztam és Istenre támaszkodtam, minden rendőrségi kihallgatáson szilárdan megálltam, és nem árultam el a testvéreimet. Később három év börtönre ítéltek.

2014 áprilisában egy női börtönbe küldtek, hogy letöltsem a büntetésemet. A börtönrészleg vezetője azt mondta, hogy írjak egy bűnbánati nyilatkozatot, és esküdjek meg, hogy többé nem hiszek Istenben, de én nem voltam hajlandó megírni, és helyette inkább bizonyságot tettem nekik Istenről. Látva a határozott kiállásomat, a börtönrészleg vezetője más rabokkal gyötörtetett, veretett és szidalmaztatott engem, és arra kényszerítettek, hogy egy kis szobában álljak napi tizenkét órán át, mozdulatlanul. A lábaim és a talpam elzsibbadtak és megdagadtak az állástól, és minden perc egy órának tűnt. A rabok gúnyolódtak rajtam, amikor látták a szenvedésemet, és azt mondták: „Szólj az Istenednek, hogy változtasson sassá, hogy kirepülhess innen!” A szívemben imádkoztam, és kértem Őt, adjon nekem útmutatást, hogy legyőzzem ezt a gyötrelmet, és ne áruljam el Őt. Isten útmutatásának köszönhetően kitartottam. Egy nap a börtönőrök tíz kérdést adtak, amire válaszolnom kellett, és mindegyik tagadta és rágalmazta Istent. Ez mélységesen feldühített. „Ezek az ördögök igazán ügyesen gyártanak hazugságokat! Bizonyságot kell tennem Istenről, és nem hagyhatom, hogy az Ő nevét gyalázzák.” Így hát megragadtam ezt a lehetőséget, és Isten szavaival válaszoltam a kérdésekre, megcáfolva a téveszméiket. Ennek eredményeként a börtönőrök feldühödtek, és három napig megfosztottak az ebédtől. Néha szédültem az éhségtől, és a szívemben Istenhez kiáltottam, kérve Őt, hogy erősítse meg a hitemet, és tartson meg, hogy szilárdan álljak. Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Máté 4:4). Isten szavain elmélkedve már nem éreztem magam annyira éhesnek.

Fél évvel a szabadulásom előtt a felettesek nyomást gyakoroltak a börtönrészlegre, mondván, hogy én vagyok az egyetlen a körzetben, akit nem neveltek át, és hogy elkerüljék a börtön hírnevének csorbulását, ezúttal át kell nevelniük engem. Ezt követően egy újabb kör testi fenyítésnek vetettek alá. Mínusz húsz fok körüli hőmérsékleten a mosdóban kellett állnom, és vizet öntöttek rám, még a fülembe is. Az egész testem elázott, de nem engedték, hogy átöltözzek. Később egy kis szobába vittek, és két gyilkos arra kényszerített, hogy írjam alá a Három Nyilatkozatot. Azzal fenyegettek, hogy ha visszautasítom, egy megfigyelő kamera nélküli folyosóra visznek, agyonvernek, majd azt mondják, hogy természetes halállal haltam meg. A szívemben zűrzavar volt: „Ha aláírom, elárulom Istent, de ha nem, újabb módszereket találnak a kínzásomra. Mi van, ha agyonvernek?” Korábban hallottam egy rabtól, hogy egy fogoly meghalt itt, és a testét úgy vonszolták el, mint egy döglött kutyát. Már a gondolattól is félelem töltött el. Ha agyonvernek, nem lesz több lehetőségem, hogy Isten megmentsen. Aztán arra gondoltam: „Nem lehet, hogy csak mereven ragaszkodom az előírásokhoz azzal, hogy nem írom alá a Három Nyilatkozatot? Isten az ember szívét nézi, nem csak a külső viselkedését. Én nem igazán akarom elárulni Istent; csak bölcsességgel járok el a nagy vörös sárkánnyal szemben.” Így hát aláírtam a Három Nyilatkozatot. De abban a pillanatban, hogy aláírtam, a szívemet sötétség töltötte el. Mégis folyton azzal vigasztaltam magam: „Nem igazán árulom el Istent; csak bölcsességgel járok el a nagy vörös sárkánnyal szemben.” Sőt, azt mondtam nekik: „Ezt nem igazán írom alá. Csak együttműködöm a munkátokkal.”

2016 júniusában szabadultam a börtönből. Később egy prédikációból hallottam, hogy azok, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, megkapták a fenevad bélyegét, és megnyitották a pokol kapuit. Hirtelen mintha megbénultam volna, mintha az ég elsötétült volna. Végre rájöttem, milyen súlyos dolog aláírni a Három Nyilatkozatot, és hogy ez megsértette Isten természetét. Nem számítottam rá, hogy annyi évnyi istenhit után a hitem útját árulással fejezem be. Abban a pillanatban a szívemben lévő fájdalom és kétségbeesés leírhatatlan volt. Rendkívüli szenvedésemben még arra is gondoltam, hogy leugrom egy épület tetejéről, hogy véget vessek mindennek. Eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Ahogy Isten szavain töprengtem, szúró fájdalmat éreztem a szívemben. Isten természete nem tűri a sértést, és aki elárulja Istent, soha többé nem kapja meg az Ő irgalmát. Aláírtam a Három Nyilatkozatot, és megsértettem Isten természetét, és úgy éreztem, hogy a hitem útja a végéhez ért, és Isten többé nem ment meg egy magamfajta embert. A gonosz tettre gondolva, amit elkövettem, a szívem elviselhetetlenül fájt, és azt kívántam, bárcsak újra börtönbe zárnának, csak hogy jóvátegyem a vétkemet. Abban az időben olyan voltam, mint egy két lábon járó hulla. Minden napot kábulatban töltöttem, és szégyelltem Istenhez imádkozni.

Egy nap egy Isten háza által készített filmben megláttam egy testvért, akivel egykor együttműködtem, és az elkeseredésem és bűntudatom még nagyobb lett. Mindketten hittünk Istenben, mégis ő a kötelességét végezte, hogy bizonyságot tegyen Róla, míg engem kiiktattak, és büntetés várt rám. Még jobban gyűlöltem magam, amiért korábban nem törekedtem az igazságra, és úgy éreztem, hogy megérdemlem a halált, és méltatlan vagyok az életre. Csak napról napra akartam élni, és úgy éreztem, ha egy nap meghalok, az Isten igazságossága lesz. Éjjel az ágyban feküdtem, forgolódtam, nem tudtam aludni, és Isten szavai jutottak eszembe: „Amikor az emberek fellázadnak Ellenem, akkor lázadásukban ismertetem meg velük Magamat. Az emberiség régi természetének fényében és irgalmasságom fényében, ahelyett, hogy halálba juttatnám az embereket, megengedem nekik, hogy bűnbánatot gyakoroljanak és tiszta lappal induljanak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 14. fejezet). „Lehetséges-e, hogy sorsodon valóban nem lehet változtatni? Hajlandó vagy-e ilyen sajnálkozással meghalni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember lényege és identitása). Világosan éreztem, hogy Isten nem hagyott el, és hogy még mindig a szavaival szólít engem, remélve, hogy bűnbánatot tartok Előtte. Isten kedves szavai olyanok voltak, mint egy meleg, szelíd patak, és melegséggel töltötték el a szívemet. Isten nem akart úgy látni, hogy negativitásban és félreértésben élek, kétségbeesésbe süllyedve és feladva önmagamat. Isten azt akarta, hogy talpra álljak a kudarcból, és elgondolkodjak a bukásom gyökerén. Arra gondoltam, hogy Isten azt mondta, hogy Ninive népének bűnbánata elnyerte az Ő irgalmát. Isten azt is remélte, hogy képes leszek bűnbánatot tartani, tiszta lappal indulni, és újra a hit útján járni. Éreztem Isten szeretetét és üdvösségét, és a szívem tele volt hálával Iránta. Így hát letérdeltem és imádkoztam: „Ó, Istenem, elárultalak Téged, és összetörtem a Szívedet. De Te nem adtad fel a megmentésemet, és még mindig adtál esélyt a bűnbánatra. Köszönöm! Ó, Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, vezess engem, hogy elgondolkodjak magamon, és megismerjem önmagam!”

Később Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Azok, akiket megpróbáltatás szorongat, nélkülözik a Szentlélek munkáját és Isten vezetését, viszont azok, akik igazán legyőzettek, és akik valóban Isten után törekednek, végül erősen fognak állni; ők azok, akik emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén szeretik Istent. Nem számít, hogy mit tesz Isten, ezek a győztesek nem fogják nélkülözni a látomásokat, és továbbra is az igazságot fogják gyakorlatba ültetni anélkül, hogy kudarcot vallanának bizonyságtételükben. Ők azok, akik végül kikerülnek majd a nagy nyomorúságból. Habár azok, akik zavaros vizekben halásznak, ma még tudnak potyázni, senki sem kerülheti el a végső megpróbáltatást, és senki sem menekülhet el az utolsó próba elől. Azoknak, akik győznek, az efféle megpróbáltatás hatalmas finomítást jelent; viszont azoknak, akik zavaros vizekben halásznak, ez a teljes kiiktatás munkája. Nem számít, hogyan vannak próbára téve, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen alávaló emberek mind kizáratnak, amikor Isten munkája véget ér, és ők méltatlanok minden együttérzésre. Azok, akiknek nincs emberi mivoltuk, képtelenek igazán szeretni Istent. Amikor a környezet biztonságos és védett, vagy hasznot lehet húzni valamiből, akkor teljesen engedelmesek Isten irányában, ám amint az, amire vágynak, veszélybe kerül vagy végleg meghiúsul, azonnal lázonganak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt egy mosolygós, »jószívű« emberből egy ronda, vérengző gyilkossá válhatnak, hirtelen halálos ellenségként bánva tegnapi jótevőjükkel, teljesen indokolatlanul. Ha ezek a démonok nincsenek kiűzve, ezek a démonok, amelyek szemrebbenés nélkül ölnének, nem válnak-e rejtett veszéllyé?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy önző és aljas ember voltam. Amikor a gyilkosok fenyegettek, megijedtem, hogy ha megölnek, nem üdvözülök, ezért aláírtam a Három Nyilatkozatot, és elárultam Istent. Korábban a számmal azt hangoztattam, hogy nem árulnám el Istent, még ha bárki más megtenné is, sőt, olyan embernek tartottam magam, aki igazán hisz Istenben. De amikor az életem veszélybe került, mentettem a bőrömet és elárultam Istent, hogy megvédjem magam. Miféle emberi mivoltom volt nekem? Hogyan is hittem én igazán Istenben? Csak azoknak van igazán emberi mivolta, akik a nagy vörös sárkány kínzásai alatt minden szenvedést elviselnek, hogy bizonyságot tegyenek Istenről, és ők azok, akik igazán hisznek Istenben. Arra gondoltam, hogy Isten kegyelméből az utolsó napokban azok között lehetek, akik hisznek Benne. Isten szavainak olvasása által megértettem az igazságot arról, hogyan rontotta meg a Sátán az emberiséget, és Isten 6000 éves irányítási tervét az emberiség megmentésére. Isten szavai által megértettem néhány igazságot és átláttam sok mindenen, és Isten szavai segítettek át a börtön legnehezebb és legfájdalmasabb napjain. Olyan sokat kaptam Istentől, de amikor Isten azt akarta, hogy bizonyságot tegyek, elárultam Őt azzal, hogy aláírtam a Három Nyilatkozatot, hogy megvédjem magam. Olyan nagy árulást követtem el, és valóban méltó voltam az átokra! Abban a pillanatban végre rájöttem, hogy a hitem évei alatt egyáltalán nem nyertem el az igazságot és az életet. Csak élettelen pelyva voltam, hát hogyne buktam volna el? Ezeket felismerve szerettem volna felfelé törekedni és nem lenni többé annyira negatív, és gyakran imádkoztam Istenhez, hogy bűnbánatot tartsak. Nem számít, mi lesz a sorsom, hajlandó voltam elvégezni a kötelességemet mint teremtett lény, és törekedni az igazságra.

2018 februárjában szövegalapú kötelességeket vállaltam, és nagyon hálásnak éreztem magam, szerettem volna a kötelességemet megfelelően végezni, és jóvátenni korábbi vétkemet. A kötelességeim végzése közben, valahányszor az elkövetett árulásomra gondoltam, a szívem fájt, mintha egy tüskét szúrtak volna a szívembe, ami nagy fájdalmat és bűntudatot okozott. Néha megkérdeztem magamtól: „Azt hittem, bölcsen kezelem a rendőrséget, amikor aláírtam a Három Nyilatkozatot, de Isten hogyan tekint erre?” Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (Máté 10:33). Mivel aláírtam a Három Nyilatkozatot, és megtagadtam és elárultam Istent a Sátán előtt, Isten nem ismert el engem olyannak, aki hisz Benne, mert az én „bölcsességem” nem állta meg a helyét az igazság előtt, és csak magamat és másokat csaptam be vele. A bölcsesség egy pozitív dolog, ami Istentől származik, és a használata olyan cselekedet, amely Isten házának érdekeit védi. De én a „bölcsességet” önmagam védelmében használtam; a természete szerint ez Isten elárulása volt. Azokat, akik megtagadják és elárulják Istent az emberek előtt, Isten elítéli, és Isten irtózik az emberek árulásától. Isten azt akarja, hogy az emberek bizonyságot tegyenek Róla a Sátán előtt, mindig magasztalják az Ő nevét, és soha ne tagadják meg Őt. De az én úgynevezett „bölcsességem” csak egy kifogás volt, hogy mentsem a bőrömet, és egy becstelen életet tengethessek. Ezeket felismerve még jobban gyűlöltem magam, és titokban megfogadtam a szívemben, hogy a jövőben hasonló helyzetekkel szembesülve szilárdan megállok a bizonyságtételemben, és soha többé nem próbálom menteni a bőrömet.

Később a szívemben azon is eltöprengtem: „Miért buktam el? Miért tudott néhány testvér súlyos kínzásokat elviselni és szilárdan megállni, akár a halálukig is, anélkül, hogy elárulták volna Istent, míg én elárultam Őt? Mi volt a kudarcaim gyökere?” Visszatekintve rájöttem, hogy túlságosan értékeltem az életemet. A halálfélelem miatt árultam el Istent, elveszítve a bizonyságtételemet. Egy nap Isten szavainak egy szakaszát olvastam, és megértettem, hogyan kell szembenézni a halállal. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tettek tanúságot Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit elkerülhetetlen kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavai megérintették a szívemet. Az Úr Jézust követő tanítványok mindenféle módon mártírhalált haltak az Úr evangéliumának terjesztéséért; a haláluk ítélet volt ezen a gonosz nemzedéken, és az életük árán tettek bizonyságot Istenről. Ez a legnagyobb megaláztatás a Sátán számára. Ők teljesítették a feladatukat, igazi teremtett lények voltak, és Isten jóváhagyta őket. Bár a testük meghalt, a lelkük visszatért Istenhez. Akik a saját bőrüket akarják menteni és félnek a haláltól, még ha élnek is, olyanok, mint az élettelen, két lábon járó hullák, és a halál után mégis örök büntetést kell elszenvedniük. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Valahányszor visszatekintettem arra, hogyan árultam el Istent, hogy megvédjem magam, amikor a halál fenyegetésével néztem szembe, a szívem fájt a bűntudattól, és a lelkem nagy gyötrelmet élt át. Ez a fájdalom sokkal rosszabb volt, mint a testi szenvedés. Azt is megértettem, hogy az ember sorsa Isten kezében van, és hogy a nagy vörös sárkány nem dönthet az életemről vagy a halálomról. Ha egy nap a nagy vörös sárkány általi üldözés miatt halok meg, az is Isten engedélyével történne, és Ő rendelné el előre. Alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Azért meghalni, hogy Istennek eleget tegyek, értelmes dolog.

2023 decemberében egy éjjel levelet kaptam a felsőbb vezetőktől, amiben azt írták, hogy vizsgálatot indítanak azokkal kapcsolatban, akik korábban aláírták a Három Nyilatkozatot. Amikor megláttam a levelet, megdöbbentem, és arra gondoltam, hogy én is aláírtam a Három Nyilatkozatot. Különösen miután Isten szavait láttam, amelyek így szóltak: „Nem azok robbantották fel a bombát és törték apró szilánkokra magukat, akik aláírják a »Három Nyilatkozatot«?” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Úgy éreztem, tényleg végem van, és a hitem útja véget ért. Reménytelennek éreztem magam. Tudtam, hogy a Három Nyilatkozat aláírásával és Isten elárulásával a pokolra és a büntetésre vagyok ítélve. Úgy éreztem, nem számít, hogyan bánik velem Isten háza, az igazságos lesz, és még a halál is méltó büntetésem lenne. Aznap este nem volt energiám foglalkozni a munkámban felmerülő problémákkal. Egyáltalán nem volt erőm, és egész éjjel egy szót sem szóltam. A következő napokban nem tudtam enni és aludni, és valahányszor a vétkemre gondoltam, úgy éreztem, hogy nincs jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Reménytelennek éreztem magam, és nem volt kedvem semmihez sem. Csak vártam, hogy a gyülekezet értesítsen, hogy kitakarítottak. Fájdalmamban és kétségbeesésemben Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megértsem a szándékát.

Másnap láttam egy szakaszt Isten szavaiból, amelyet egy tapasztalati tanúságtételes videóban idéztek. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb ember már vétkezett, és bizonyos módokon beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, nem teljesítették kötelességüket, és Isten visszautasította őket. Néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült. Egyesek elárulták Istent azzal, hogy aláírták a »Három nyilatkozatot«, amikor letartóztatták őket. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták a felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre és gyötörtek másokat, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig paráznaságba és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvan a maga vétsége és szégyenfoltja. Egyesek azonban képesek elfogadni az igazságot és megtérni, míg mások nem képesek, és meg is halnak, mielőtt megtérnének. Tehát az embereket természetlényegüknek és következetes viselkedésüknek megfelelően kell kezelni. Akik tudnak megbánást gyakorolni, azok hisznek valóban Istenben, de ami a valóban megátalkodottakat illeti, akiket ki kell közösíteni és ki kell űzni, azok ki lesznek közösítve és ki lesznek űzve. Egyesek gonoszak, egyesek tudatlanok, egyesek ostobák, és vannak, akik fenevadak. Mindenki különböző. Néhány gonosz embert gonosz szellemek szálltak meg, míg mások a Sátán és az ördögök szolgái. Vannak, akik természetüknél fogva különösen vészjóslóak, míg egyesek különösen csalárdak, vannak, akik különösen kapzsik, ha pénzről van szó, mások pedig élvezik, hogy szexuálisan kicsapongóak. Mindenki viselkedése eltérő, ezért minden embert természetének és következetes viselkedésének megfelelően, átfogóan kell szemlélni. [...] Isten minden embert azon az alapon kezel, hogy milyen az illető aktuális körülményeinek és hátterének tényleges helyzete, milyenek a cselekedetei, a viselkedése és a természetlényege. Isten soha senkivel nem fog rosszul bánni. Ez Isten igazságosságának egyik oldala” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, mélyen meghatódtam. Isten háza az alapelvek szerint bánik az emberekkel, és Isten természetében megvan a fenség és a harag, de a szerető kedvesség és az irgalom is. Aláírtam a Három Nyilatkozatot, és elkövettem a káromlás bűnét, ami megbocsáthatatlan ebben az életben és az eljövendő világban is. Miután elárultam Istent, a szívem sötét volt, és a fájdalom gyötrelmében vergődtem, úgy éltem, mint egy két lábon járó hulla. Ez Isten igazságossága volt. De Isten nem hagyott el, hanem a szavain keresztül megvilágosított és útmutatást adott, hogy kiléphessek a negativitásból és a félreértésből. Éreztem, hogy Isten igazságos természetében ott van Isten irgalma és üdvössége is. Isten az emberek kimenetelét a cselekedeteik háttere, a természetlényegük és a folyamatos viselkedésük alapján dönti el, valamint aszerint, hogy tartottak-e igaz bűnbánatot. Visszagondoltam arra, amikor elfogtak és megkínoztak, és a testi gyengeség egy pillanatában, amikor az életem veszélyben volt, elárultam Istent, és utána tele voltam megbánással és bűntudattal. A gyülekezet látta, hogy van némi megértésem önmagamról és bűnbánatom, és megadta az esélyt, hogy a kötelességemet végezzem. Azóta folyamatosan a tőlem telhető legjobbat nyújtom, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. Ezzel szemben azok közül, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, azok, akiket kitakarítottak, tartósan rosszul teljesítettek a kötelességeikben, és miután elárulták Istent, nem tartottak igaz bűnbánatot, és nem végezték megfelelően a kötelességeiket. Az ilyen embereket fedi fel és iktatja ki Isten. Isten azt mondta, hogy akik aláírják a Három Nyilatkozatot, darabokra hullanak, és halálos bűnt követnek el. De Isten a természetlényegük és bűnbánatuk alapján bánik az emberekkel. A Három Nyilatkozat aláírása után mély megbánást és önvádat éreztem a szívemben. Isten a szavaival ítélt meg és fenyített meg engem, lehetővé téve, hogy megértsem a Három Nyilatkozat aláírásának természetét és következményeit, hogy tudjam, Isten igazságos természete nem tűri a sértést, hogy istenfélő szívet alakítsak ki, és hogy igaz bűnbánatot tartsak. Ez lehetővé tette számomra, hogy teljes mértékben megtapasztaljam, amit Isten itt mondott: „Nem Isten irgalma és türelme ritka, hanem az ember igaz bűnbánata” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.).

Aztán Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten pontosan leleplezte az állapotomat. Ezekben az években azt hittem, már felhagytam az áldások hajszolásával, de az áldások iránti vágy mélyen a szívemben rejtőzött, és ha a tények nem lepleződnek le, még mindig azt gondolnám, hogy megváltoztam ebben a tekintetben. Ezekben az években Isten irgalmának köszönhetően a gyülekezetben végeztem a kötelességeimet, így még mindig egy hamis reménybe kapaszkodtam, azt gondolva, hogy Isten talán megbocsátott nekem. Szenvedtem és árat fizettem a kötelességeimben, betegséget viseltem el, hogy kitartsak a kötelességeimben, és így azt hittem, hűséges vagyok Istenhez. De amikor megláttam, hogy azoknak a sorsa, akik aláírják a Három Nyilatkozatot, a pokol, megbénultam, és látva, hogy az áldásokba vetett reményeim teljesen szertefoszlottak, elvesztettem a vágyat, hogy a kötelességeimet végezzem, és még a gyülekezet munkájával sem akartam foglalkozni. A tényekkel szembesülve láttam, hogy még mindig próbálok alkudozni Istennel, és hogy a kötelességemben a szenvedést csak az áldásokért viselem el. Láttam, milyen mélyen gyökerezik bennem az a szándék, hogy áldásokat nyerjek. Hálát adtam Istennek a leleplezéséért, ami által megismertem magam, és ami ösztönözte az elhatározásomat, hogy az igazságra törekedjek. Ezt követően elhatároztam, hogy Istenre bízom magam, és tudtam, hogy nem számít, hogyan bánik velem Isten, nekem az a dolgom, hogy alávessem magam, és teljesítsem azokat a kötelességeket, amelyeket kell. Istenhez imádkoztam: „Istenem, az elkövetett vétkeim fényében már rég ki kellett volna, hogy tisztítsanak. Ezekben az években ingyen élveztem a Te szavaidtól kapott öntözést és ellátást, és elég sokat nyertem. Még ha most kiközösítesz is, akkor is hálás leszek Neked. Istenem! Örökké követni akarlak, és többé nem vágyom semmilyen áldásokra.” Eszembe jutottak Isten szavai: „Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Isten szavain elmélkedve a könnyeim önkéntelenül hullani kezdtek. A szívem megtelt hálával Isten iránt, és a lelkem felszabadultabbnak érezte magát, mint valaha.

Egy nap levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Figyelembe véve annak a hátterét, hogyan írtam alá a Három Nyilatkozatot, és a hitemben tanúsított következetes kötelességteljesítésemet, adtak egy lehetőséget a bűnbánatra, és azt mondták, hogy nyugodt szívvel végezzem a kötelességemet. Amikor megkaptam a levelet, mélyen meghatódtam. Éreztem, hogy Isten igazságos természete az emberek felé ítélet és üdvösség, és mindez azért van, hogy az igazságra való törekvés helyes útján járhassak. Abban a pillanatban az Istennel kapcsolatos félreértéseim feloldódtak. Ugyanakkor gyűlöltem a saját csalárdságomat és azt, hogy nem értettem Isten gondos szándékait, és még jobban tudatára ébredtem, szívének mennyi vérét áldozta rám. Isten szavait olvastam: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kell, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt azért, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának követelményeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti, üdvözíti, megítéli és megfenyíti az embert” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a rang áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Már sokszor olvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, de soha nem értettem igazán. Most, e tapasztalat után rájöttem, hogy amit Isten tesz, abban nincs gyűlölet az emberek iránt. Nem számít, hogyan munkálkodik Isten, még ha az elítélést vagy átkot foglal is magában, az azért van, hogy megtisztítsa az embereket, hogy megszabadítsa őket a romlott beállítottság korlátaitól és kötelékeitől, és hogy megmentse az embereket a Sátán hatalmából. Isten igazságos természetének megnyilvánulása az emberek számára a legnagyobb üdvösség. Hajlandó vagyok az igazságra törekedni és igyekezni megfelelni Isten követelményeinek. Nem számít a kimenetelem, még ha csak munkát végezhetek is a Teremtőért, hajlandó vagyok erre, és elégedett vagyok. Hála Istennek!