Írta: Jü-hszin, Kína

2013-ban a rendőrség telefonos megfigyelést követően letartóztatott. Fényképeket mutattak a felső vezetőkről, és azt akarták, hogy azonosítsam őket. Amikor nem voltam hajlandó beszélni, megpróbáltak megfenyegetni és megfélemlíteni, azt mondták, hogy magánzárkába zárnak és megkínoznak. Isten útmutatásának volt köszönhető, hogy nem féltem. Ezt követően azáltal, hogy imádkoztam és Istenre támaszkodtam, minden rendőrségi kihallgatáson szilárdan megálltam, és nem árultam el a testvéreimet. Később három év börtönre ítéltek.

2014 áprilisában egy női börtönbe küldtek, hogy letöltsem a büntetésemet. A börtönrészleg vezetője azt mondta, hogy írjak egy bűnbánati nyilatkozatot, és esküdjek meg, hogy többé nem hiszek Istenben, de én nem voltam hajlandó megírni, és helyette inkább bizonyságot tettem neki Istenről. Látva a határozott kiállásomat, más rabokkal gyötörtetett, veretett és szidalmaztatott engem, és arra kényszerített, hogy egy kis szobában álljak napi tizenkét órán át, mozdulatlanul. A lábaim és a talpam elzsibbadtak és megdagadtak az állástól, és minden perc egy órának tűnt. A rabok gúnyolódtak rajtam, amikor látták a szenvedésemet, és azt mondták: „Szólj az Istenednek, hogy változtasson sassá, hogy kirepülhess innen!” A szívemben imádkoztam, és kértem Őt, adjon nekem útmutatást, hogy legyőzzem ezt a gyötrelmet, és ne áruljam el Őt. Isten útmutatásának köszönhetően kitartottam. Egy nap a börtönőrök tíz kérdést adtak, amire válaszolnom kellett, és mindegyik tagadta és rágalmazta Istent. Ez mélységesen feldühített. „Ezek az ördögök igazán ügyesen gyártanak hazugságokat! Bizonyságot kell tennem Istenről, és nem hagyhatom, hogy az Ő nevét gyalázzák.” Így hát megragadtam ezt a lehetőséget, és Isten szavaival válaszoltam a kérdésekre, megcáfolva a téveszméiket. Ennek eredményeként a börtönőrök feldühödtek, és három napig megfosztottak az ebédtől. Néha szédültem az éhségtől, és a szívemben Istenhez kiáltottam, kérve Őt, hogy erősítse meg a hitemet, és tartson meg, hogy szilárdan álljak. Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Máté 4:4). Isten szavain elmélkedve már nem éreztem magam annyira éhesnek.

Fél évvel a szabadulásom előtt a felettesek nyomást gyakoroltak a börtönrészlegre, mondván, hogy én vagyok az egyetlen a körzetben, akit nem neveltek át, és hogy elkerüljék a börtön hírnevének csorbulását, ezúttal át kell nevelniük engem. Ezt követően egy újabb kör testi fenyítésnek vetettek alá. Mínusz húsz fok körüli hőmérsékleten a mosdóban kellett állnom, és vizet öntöttek rám, még a fülembe is. Az egész testem elázott, de nem engedték, hogy átöltözzek. Később egy kis szobába vittek, és két gyilkos arra kényszerített, hogy írjam alá a „Három Nyilatkozatot”. Azzal fenyegettek, hogy ha visszautasítom, egy megfigyelőkamera nélküli folyosóra visznek, agyonvernek, majd azt mondják, hogy természetes halállal haltam meg. A szívemben zűrzavar volt: „Ha aláírom, elárulom Istent, de ha nem, újabb módszereket találnak a kínzásomra. Mi van, ha agyonvernek?” Korábban hallottam egy rabtól, hogy egy fogoly meghalt itt, és a testét úgy vonszolták el, mint egy döglött kutyát. Már a gondolattól is félelem töltött el. Ha agyonvernek, nem lesz több lehetőségem, hogy Isten megmentsen. Aztán arra gondoltam: „Nem lehet, hogy csak mereven ragaszkodom az előírásokhoz azzal, hogy nem írom alá a Három Nyilatkozatot? Isten az ember szívét nézi, nem csak a külső viselkedését. Én nem igazán akarom elárulni Istent; csak bölcsességgel járok el a nagy vörös sárkánnyal szemben.” Így hát aláírtam a Három Nyilatkozatot. De abban a pillanatban, hogy aláírtam, a szívemet sötétség töltötte el. Mégis folyton azzal vigasztaltam magam: „Nem igazán árulom el Istent; csak bölcsességgel járok el a nagy vörös sárkánnyal szemben.” Sőt, azt mondtam nekik: „Ezt nem igazán írom alá. Csak együttműködöm a munkátokkal.”

2016 júniusában szabadultam a börtönből. Később egy prédikációból hallottam, hogy azok, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, megkapták a fenevad bélyegét, és megnyitották a pokol kapuit. Hirtelen mintha megbénultam volna, mintha az ég elsötétült volna. Végre rájöttem, milyen súlyos dolog aláírni a Három Nyilatkozatot, és hogy ez megsértette Isten természetét. Nem számítottam rá, hogy annyi évnyi istenhit után a hitem útját árulással fejezem be. Abban a pillanatban a szívemben lévő fájdalom és kétségbeesés leírhatatlan volt. Rendkívüli szenvedésemben még arra is gondoltam, hogy leugrom egy épület tetejéről, hogy véget vessek mindennek. Eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a nyomorúság idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki alaposan összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Ahogy Isten szavain töprengtem, szúró fájdalmat éreztem a szívemben. Isten természete nem tűri a sértést, és aki elárulja Istent, soha többé nem kapja meg az Ő irgalmát. Aláírtam a Három Nyilatkozatot, és megsértettem Isten természetét, és úgy éreztem, hogy a hitem útja a végéhez ért, és Isten többé nem ment meg egy magamfajta embert. A gonosz tettre gondolva, amit elkövettem, a szívem elviselhetetlenül fájt, és azt kívántam, bárcsak újra börtönbe zárnának, csak hogy jóvátegyem a vétkemet. Abban az időben olyan voltam, mint egy két lábon járó hulla. Minden napot kábulatban töltöttem, és szégyelltem Istenhez imádkozni.

Egy nap egy Isten háza által készített filmben megláttam egy testvért, akivel egykor együttműködtem, és az elkeseredésem és bűntudatom még nagyobb lett. Mindketten hittünk Istenben, mégis ő a kötelességét végezte, hogy bizonyságot tegyen Róla, míg engem kiiktattak, és büntetés várt rám. Még jobban gyűlöltem magam, amiért korábban nem törekedtem az igazságra, és úgy éreztem, hogy megérdemlem a halált, és méltatlan vagyok az életre. Csak napról napra akartam élni, és úgy éreztem, ha egy nap meghalok, az Isten igazságossága lesz. Éjjel az ágyban feküdtem, forgolódtam, nem tudtam aludni, és Isten szavai jutottak eszembe: „Amikor az emberek fellázadnak Ellenem, akkor lázadásukban ismertetem meg velük Magamat. A régi természetük fényében és irgalmasságom fényében ahelyett, hogy halálba juttatnám őket, megengedem nekik, hogy bűnbánatot tartsanak és tiszta lappal induljanak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 14. fejezet). „Lehetséges, hogy sorsodon valóban nem lehet változtatni? Beletörődtél abba, hogy ily keserű megbánásokkal halj meg?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember lényege és identitása). Világosan éreztem, hogy Isten nem hagyott el, és hogy még mindig a szavaival szólít engem, remélve, hogy bűnbánatot tartok Előtte. Isten kedves szavai olyanok voltak, mint egy meleg, szelíd patak, és melegséggel töltötték el a szívemet. Isten nem akart úgy látni, hogy negativitásban és félreértésben élek, kétségbeesésbe süllyedve és feladva önmagamat. Isten azt akarta, hogy talpra álljak a kudarcból, és elgondolkodjak a bukásom gyökerén. Arra gondoltam, hogy Isten azt mondta, hogy Ninive népének bűnbánata elnyerte az Ő irgalmát. Isten azt is remélte, hogy képes leszek bűnbánatot tartani, tiszta lappal indulni, és újra a hit útján járni. Éreztem Isten szeretetét és üdvösségét, és a szívem tele volt hálával Iránta. Így hát letérdeltem és imádkoztam: „Ó, Istenem, elárultalak Téged, és összetörtem a Szívedet. De Te nem adtad fel a megmentésemet, és még mindig adtál esélyt a bűnbánatra. Köszönöm! Ó, Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, vezess engem, hogy elgondolkodjak magamon, és megismerjem önmagam!”

Később Isten szavainak egy passzusát olvastam, és némi megértést nyertem önmagamról. Mindenható Isten azt mondja: „Azok, akik a nyomorúság közepette vannak, nélkülözik a Szentlélek munkáját és Isten útmutatását, viszont azok, akiket igazán meghódított Isten, és akik valóban Istenre törekednek, végül erősen fognak állni; ők azok, akik emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén szeretik Istent. Nem számít, hogy mit tesz Isten, ezek a győztesek nem fogják nélkülözni a látomásokat, és továbbra is az igazságot fogják gyakorlatba ültetni anélkül, hogy elveszítenék a bizonyságtételüket. Ők azok, akik végül kikerülnek majd a nagy nyomorúságból. Még ha ma potyázni is tudnak azok, akik csak elevickélnek az előnyért, senki sem kerülheti el a végső nyomorúságot, és senki sem menekülhet el az utolsó próbatétel elől. Azoknak, akik győznek, az efféle nyomorúság hatalmas finomítást jelent; viszont azoknak, akik csak elevickélnek az előnyért, ez a teljes kiiktatás munkája. Nem számít, hogyan vannak megpróbálva, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és semmiképp nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen aljas emberek mind »el lesznek űzve«, amikor Isten munkája véget ér, és semmiféle irgalomban nem fognak részesülni. Az emberi mivolt nélküliekben egyáltalán nincs Isten iránti igaz szeretet. Amikor a környezet kényelmes, vagy van mit nyerniük, teljesen engedelmesek Istennek, de amint vágyaik csorbát szenvednek vagy végül meghiúsulnak, azonnal fellázadnak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt mosolygós, »jószívű« emberből vad tekintetű hóhérrá válnak, váratlanul, minden ok és értelem nélkül halálos ellenségükként kezelve tegnapi jótevőjüket. Ha ezeket a gonosz démonokat, akik szemrebbenés nélkül ölnek, nem vetik ki, vajon nem válnak-e súlyos, rejtett fenyegetéssé?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy önző és aljas ember voltam. Amikor a gyilkosok fenyegettek, megijedtem, hogy ha megölnek, nem üdvözülök, ezért aláírtam a Három Nyilatkozatot, és elárultam Istent. Korábban a számmal azt hangoztattam, hogy nem árulnám el Istent, még ha bárki más megtenné is, sőt, olyan embernek tartottam magam, aki igazán hisz Istenben. De amikor az életem veszélybe került, mentettem a bőrömet és elárultam Istent, hogy megvédjem magam. Miféle emberi mivoltom volt nekem? Hogyan is hittem én igazán Istenben? Csak azoknak van igazán emberi mivolta, akik a nagy vörös sárkány kínzásai alatt minden szenvedést elviselnek, hogy bizonyságot tegyenek Istenről, és ők azok, akik igazán hisznek Istenben. Arra gondoltam, hogy Isten kegyelméből az utolsó napokban azok között lehetek, akik hisznek Benne. Isten szavainak olvasása által megértettem az igazságot arról, hogyan rontotta meg a Sátán az emberiséget, és Isten 6000 éves irányítási tervét az emberiség megmentésére. Isten szavai által megértettem néhány igazságot és átláttam sok mindenen, és Isten szavai segítettek át a börtön legnehezebb és legfájdalmasabb napjain. Olyan sokat kaptam Istentől, de amikor Isten azt akarta, hogy bizonyságot tegyek, elárultam Őt azzal, hogy aláírtam a Három Nyilatkozatot, hogy megvédjem magam. Olyan nagy árulást követtem el, és valóban méltó voltam az átokra! Abban a pillanatban végre rájöttem, hogy a hitem évei alatt egyáltalán nem nyertem el az igazságot és az életet. Csak élettelen pelyva voltam, hát hogyne buktam volna el? Ezeket felismerve szerettem volna felfelé törekedni és nem lenni többé annyira negatív, és gyakran imádkoztam Istenhez, hogy bűnbánatot tartsak. Nem számít, mi lesz a sorsom, hajlandó voltam elvégezni a kötelességemet mint teremtett lény, és törekedni az igazságra.

2018 februárjában szövegalapú kötelességeket vállaltam, és nagyon hálásnak éreztem magam, szerettem volna a kötelességemet megfelelően végezni, és jóvátenni korábbi vétkemet. A kötelességeim végzése közben, valahányszor az elkövetett árulásomra gondoltam, a szívem fájt, mintha egy tüskét szúrtak volna a szívembe, ami nagy fájdalmat és bűntudatot okozott. Néha megkérdeztem magamtól: „Azt hittem, bölcsen kezelem a rendőrséget, amikor aláírtam a Három Nyilatkozatot, de Isten hogyan tekint erre?” Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Aki megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (Máté 10:33). Mivel aláírtam a Három Nyilatkozatot, és megtagadtam és elárultam Istent a Sátán előtt, Isten nem ismert el engem olyannak, aki hisz Benne, mert az én „bölcsességem” nem állta meg a helyét az igazság előtt, és csak magamat és másokat csaptam be vele. A bölcsesség egy pozitív dolog, ami Istentől származik, és a használata olyan cselekedet, amely Isten házának érdekeit védi. De én a „bölcsességet” önmagam védelmében használtam; a természete szerint ez Isten elárulása volt. Azokat, akik megtagadják és elárulják Istent az emberek előtt, Isten elítéli, és Isten irtózik az emberek árulásától. Isten azt akarja, hogy az emberek bizonyságot tegyenek Róla a Sátán előtt, mindig magasztalják az Ő nevét, és soha ne tagadják meg Őt. De az én úgynevezett „bölcsességem” csak egy kifogás volt, hogy mentsem a bőrömet, és egy becstelen életet tengethessek. Ezeket felismerve még jobban gyűlöltem magam, és titokban megfogadtam a szívemben, hogy a jövőben hasonló helyzetekkel szembesülve szilárdan megállok a bizonyságtételemben, és soha többé nem próbálom menteni a bőrömet.

Később a szívemben azon is eltöprengtem: „Miért buktam el? Miért tudott néhány testvér súlyos kínzásokat elviselni és szilárdan megállni, akár a halálukig is, anélkül, hogy elárulták volna Istent, míg én elárultam Őt? Mi volt a kudarcaim gyökere?” Visszatekintve rájöttem, hogy túlságosan értékeltem az életemet. A halálfélelem miatt árultam el Istent, elveszítve a bizonyságtételemet. Egy nap Isten szavainak egy szakaszát olvastam, és megértettem, hogyan kell szembenézni a halállal. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavai megérintették a szívemet. Az Úr Jézust követő tanítványok mindenféle módon mártírhalált haltak az Úr evangéliumának terjesztéséért; a haláluk ítélet volt ezen a gonosz nemzedéken, és az életük árán tettek bizonyságot Istenről. Ez a legnagyobb megaláztatás a Sátán számára. Ők teljesítették a feladatukat, igazi teremtett lények voltak, és Isten jóváhagyta őket. Bár a testük meghalt, a lelkük visszatért Istenhez. Akik a saját bőrüket akarják menteni és félnek a haláltól, még ha élnek is, olyanok, mint az élettelen, két lábon járó hullák, és a halál után mégis örök büntetést kell elszenvedniük. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Valahányszor visszatekintettem arra, hogyan árultam el Istent, hogy megvédjem magam, amikor a halál fenyegetésével néztem szembe, a szívem fájt a bűntudattól, és a lelkem nagy gyötrelmet élt át. Ez a fájdalom sokkal rosszabb volt, mint a testi szenvedés. Azt is megértettem, hogy az ember sorsa Isten kezében van, és hogy a nagy vörös sárkány nem dönthet az életemről vagy a halálomról. Ha egy nap a nagy vörös sárkány általi üldözés miatt halok meg, az is Isten engedélyével történne, és Ő rendelné el előre. Alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Azért meghalni, hogy Istennek eleget tegyek, értelmes dolog.

2023 decemberében egy éjjel levelet kaptam a felsőbb vezetőktől, amiben azt írták, hogy vizsgálatot indítanak azokkal kapcsolatban, akik korábban aláírták a Három Nyilatkozatot. Amikor megláttam a levelet, megdöbbentem, és arra gondoltam, hogy én is aláírtam a Három Nyilatkozatot. Különösen miután Isten szavait láttam, amelyek így szóltak: „Nem azok robbantották fel a bombát és törték apró szilánkokra magukat, akik aláírják a »Három Nyilatkozatot«?” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Úgy éreztem, tényleg végem van, és a hitem útja véget ért. Reménytelennek éreztem magam. Tudtam, hogy a Három Nyilatkozat aláírásával és Isten elárulásával a pokolra és a büntetésre vagyok ítélve. Úgy éreztem, nem számít, hogyan bánik velem Isten háza, az igazságos lesz, és még a halál is méltó büntetésem lenne. Aznap este nem volt energiám foglalkozni a munkámban felmerülő problémákkal. Egyáltalán nem volt erőm, és egész éjjel egy szót sem szóltam. A következő napokban nem tudtam enni és aludni, és valahányszor a vétkemre gondoltam, úgy éreztem, hogy nincs jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Reménytelennek éreztem magam, és nem volt kedvem semmihez sem. Csak vártam, hogy a gyülekezet értesítsen, hogy kitakarítottak. Fájdalmamban és kétségbeesésemben Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megértsem a szándékát.

Másnap láttam egy szakaszt Isten szavaiból, amelyet egy tapasztalati tanúságtétel-videóban idéztek, és némi megértést nyertem Isten szándékairól. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb ember már követett el vétkeket, és némiképp beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, és megtagadták a kötelességük végzését, és Isten visszautasította őket; néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült; egyesek aláírták a »Három Nyilatkozatot«, amikor letartóztatták őket, elárulva Istent. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták a felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre és gyötörtek másokat, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig illetlen kapcsolatokat folytattak az ellenkező nemmel és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvannak a maga vétkei és foltjai. Egyesek mégis képesek elfogadni az igazságot és bűnbánatot tartani, míg mások nem tudják elfogadni az igazságot, és inkább meghalnának, mintsem bűnbánatot tartsanak. Tehát a természetlényegük és következetes megnyilvánulásaik szerint kell bánni velük. Azok, akik képesek bűnbánatot tartani, azok, akik igazán hisznek Istenben; de ami azokat illeti, akik igazán nem tartanak bűnbánatot, azokat a helyzetnek megfelelően el kell takarítani vagy ki kell zárni. Egyesek gonoszok, egyesek tudatlanok és ostobák, egyesek pedig vadállatok. Mindenki más. Egyes gonosz embereket gonosz szellemek szálltak meg, míg mások az ördög Sátán szolgái. Néhányuknak különösen kegyetlen a természete, míg másoknak különösen csalárd a természetük, egyesek természetüknél fogva különösen pénzéhesek, mások pedig természetüknél fogva élvezik a szexuális kicsapongást. Minden egyes embertípus megnyilvánulásai különbözőek, ezért az embereket átfogóan kell értékelni a természetükkel és következetes megnyilvánulásaikkal összhangban. [...] Az, ahogyan Isten kezel minden egyes embert, az akkori tényleges körülményeken és háttéren, valamint az adott személy tettein és viselkedésén és a természetlényegén alapul. Isten soha nem bánik igazságtalanul senkivel. Ez Isten igazságossága” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, mélyen meghatódtam. Isten háza az alapelvek szerint bánik az emberekkel, és Isten természetében megvan a fenség és a harag, de a szerető kedvesség és az irgalom is. Aláírtam a Három Nyilatkozatot, és elkövettem a káromlás bűnét, ami megbocsáthatatlan ebben az életben és az eljövendő világban is. Miután elárultam Istent, a szívem sötét volt, és a fájdalom gyötrelmében vergődtem, úgy éltem, mint egy két lábon járó hulla. Ez Isten igazságossága volt. De Isten nem hagyott el, hanem a szavain keresztül megvilágosított és útmutatást adott, hogy kiléphessek a negativitásból és a félreértésből. Éreztem, hogy Isten igazságos természetében ott van Isten irgalma és üdvössége is. Isten az emberek kimenetelét a cselekedeteik háttere, a természetlényegük és a folyamatos viselkedésük alapján dönti el, valamint aszerint, hogy tartottak-e igaz bűnbánatot. Visszagondoltam arra, amikor elfogtak és megkínoztak, és a testi gyengeség egy pillanatában, amikor az életem veszélyben volt, elárultam Istent, és utána tele voltam megbánással és bűntudattal. A gyülekezet látta, hogy van némi megértésem önmagamról és bűnbánatom, és megadta az esélyt, hogy a kötelességemet végezzem. Azóta folyamatosan a tőlem telhető legjobbat nyújtom, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. Ezzel szemben azok közül, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, azok, akiket kitakarítottak, tartósan rosszul teljesítettek a kötelességeikben, és miután elárulták Istent, nem tartottak igaz bűnbánatot, és nem végezték megfelelően a kötelességeiket. Az ilyen embereket fedi fel és iktatja ki Isten. Isten azt mondta, hogy akik aláírják a Három Nyilatkozatot, elpusztíttatnak és halálos bűnt követnek el. De Isten a természetlényegük és bűnbánatuk alapján bánik az emberekkel. A Három Nyilatkozat aláírása után mély megbánást és önvádat éreztem a szívemben. Isten a szavaival ítélt meg és fenyített meg engem, lehetővé téve, hogy megértsem a Három Nyilatkozat aláírásának természetét és következményeit, hogy tudjam, Isten igazságos természete nem tűri a sértést, hogy istenfélő szívet alakítsak ki, és hogy igaz bűnbánatot tartsak. Ez lehetővé tette számomra, hogy teljes mértékben megtapasztaljam, amit Isten itt mondott: „Isten irgalmát és türelmét nem nehéz elnyerni – ám az embernek nehéz elérnie az igazi bűnbánatot” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.).

Aztán Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam, ami pontosan az állapotomról szól. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek mind azért hisznek Istenben, hogy áldásokat, jutalmakat és koronákat nyerjenek. Vajon nincs meg minden ember szívében ez a szándék? A valóságban minden emberben megvan. Ez tény. Bár az emberek nem gyakran beszélnek erről, sőt még el is fedik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat és vágyukat, ez a vágy, ez a szándék és indíték, amely mélyen az emberek szívében rejlik, soha nem rendült meg. Függetlenül attól, hogy mennyi spirituális elméletet értenek meg az emberek, milyen tapasztalati ismerettel rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végezni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el az áldások elnyerésére irányuló szándékot, amely mélyen a szívükben rejtőzik, és mindig csendben fáradoznak és serénykednek a szolgálatában. Hát nem ez a dolog van a legmélyebben eltemetve az emberek szívében? Ezen áldások elnyerésére irányuló szándék nélkül hogyan éreznétek magatokat? Milyen hozzáállással végeznétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi lenne az emberekkel, ha ezt a szívükben rejtőző, áldások elnyerésére irányuló szándékot teljesen kiirtanák? Lehetséges, hogy sok ember negatívvá válna, és egyesek elveszítenék a motivációjukat a kötelességeikben, és elveszítenék az érdeklődésüket az Istenbe vetett hitükben. Úgy tűnne, mintha elveszítették volna a lelküket, és mintha elvették volna tőlük a szívüket. Ezért mondom azt, hogy az áldások elnyerésére irányuló szándék olyasmi, ami mélyen az emberek szívében rejtőzik. Talán miközben végzik a kötelességüket vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy megértettek néhány igazságot és képesek lemondani a családjukról, és örömmel feláldozni magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat, és felhagytak ezzel a szándékkal, és az többé nem irányítja vagy korlátozza őket. Aztán azt hiszik, hogy már nincs meg bennük az áldások elnyerésére irányuló szándék, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen szemlélik a dolgokat. Próbatételek nélkül elégedettek magukkal. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak abban, hogy feláldozzák magukat Istenért, azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy a kötelességük végrehajtása során már nem a lelkesedésük vagy a pillanatnyi impulzusaik hajtják őket. Ehelyett azt hiszik, hogy képesek törekedni az igazságra, és hogy képesek folyamatosan keresni és gyakorolni az igazságot a kötelességük végzése közben, hogy romlott beállítottságaik megtisztuljanak, és valódi változást érjenek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a rendeltetési helyükhöz és a kimenetelükhöz, mik a megnyilvánulásaik? Valós helyzetük teljes egészében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten pontosan leleplezte az állapotomat. Ezekben az években azt hittem, már felhagytam az áldások hajszolásával, de az áldások iránti vágy mélyen a szívemben rejtőzött, és ha a tények nem lepleződnek le, még mindig azt gondolnám, hogy megváltoztam ebben a tekintetben. Ezekben az években Isten irgalmának köszönhetően a gyülekezetben végeztem a kötelességeimet, így még mindig egy hamis reménybe kapaszkodtam, azt gondolva, hogy Isten talán megbocsátott nekem. Szenvedtem és árat fizettem a kötelességeimben, betegséget viseltem el, hogy kitartsak a kötelességeimben, és így azt hittem, hűséges vagyok Istenhez. De amikor megláttam, hogy azoknak a sorsa, akik aláírják a Három Nyilatkozatot, a pokol, megbénultam, és látva, hogy az áldásokba vetett reményeim teljesen szertefoszlottak, elvesztettem a vágyat, hogy a kötelességeimet végezzem, és még a gyülekezet munkájával sem akartam foglalkozni. A tényekkel szembesülve láttam, hogy még mindig próbálok alkudozni Istennel, és hogy a kötelességemben a szenvedést csak az áldásokért viselem el. Láttam, milyen mélyen gyökerezik bennem az a szándék, hogy áldásokat nyerjek. Hálát adtam Istennek a leleplezéséért, ami által megismertem magam, és ami ösztönözte az elhatározásomat, hogy az igazságra törekedjek. Ezt követően elhatároztam, hogy Istenre bízom magam, és tudtam, hogy nem számít, hogyan bánik velem Isten, nekem az a dolgom, hogy alávessem magam, és teljesítsem azokat a kötelességeket, amelyeket kell. Istenhez imádkoztam: „Istenem, az elkövetett vétkeim fényében már rég ki kellett volna, hogy tisztítsanak. Ezekben az években ingyen élveztem a Te szavaidtól kapott öntözést és ellátást, és elég sokat nyertem. Még ha most kiközösítesz is, akkor is hálás leszek Neked. Istenem! Örökké követni akarlak, és többé nem vágyom semmilyen áldásokra.” Eszembe jutottak Isten szavai: „Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Isten szavain elmélkedve a könnyeim önkéntelenül hullani kezdtek. A szívem megtelt hálával Isten iránt, és a lelkem felszabadultabbnak érezte magát, mint valaha.

Egy nap levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Figyelembe véve annak a hátterét, hogyan írtam alá a Három Nyilatkozatot, és a hitemben tanúsított következetes kötelességteljesítésemet, adtak egy lehetőséget a bűnbánatra, és azt mondták, hogy nyugodt szívvel végezzem a kötelességemet. Amikor megkaptam a levelet, mélyen meghatódtam. Éreztem, hogy Isten igazságos természete az emberek felé ítélet és üdvösség, és mindez azért van, hogy az igazságra való törekvés helyes útján járhassak. Abban a pillanatban az Istennel kapcsolatos félreértéseim feloldódtak. Ugyanakkor gyűlöltem a saját csalárdságomat és azt, hogy nem értettem Isten gondos szándékait, és még jobban tudatára ébredtem, szívének mennyi vérét áldozta rám. Isten szavait olvastam: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kellene, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt még inkább, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának igényeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti és megmenti az embert, és aki meg is ítéli és meg is fenyíti az embert” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a státusz áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Már sokszor olvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, de soha nem értettem igazán. Most, e tapasztalat után rájöttem, hogy amit Isten tesz, abban nincs gyűlölet az emberek iránt. Nem számít, hogyan munkálkodik Isten, még ha az elítélést vagy átkot foglal is magában, az azért van, hogy megtisztítsa az embereket, hogy megszabadítsa őket a romlott beállítottság korlátaitól és kötelékeitől, és hogy megmentse az embereket a Sátán hatalmából. Isten igazságos természetének feltárulása az emberek számára a legnagyobb üdvösség. Hajlandó vagyok az igazságra törekedni és igyekezni megfelelni Isten követelményeinek. Nem számít a kimenetelem, még ha csak munkát végezhetek is a Teremtőért, teljes mértékben hajlandó vagyok erre. Hála Istennek!