Tizenéves koromban imádtam a Csiung Jao által írt tévéfilmeket nézni, amikben a hősnők erényesek és kedvesek voltak. Bármilyen fájdalmas is volt az élet, ők a férjük és a családjuk mellett álltak, és fáradhatatlanul, panasz nélkül dolgoztak, hogy szolgálják őket. A nézők szerették és csodálták őket, és mély benyomást tettek rám. Ráadásul a családomtól kapott felkészítés és nevelés fokozatosan azt az érzést keltette bennem, hogy egy nő feladata az, hogy férjének és a gyermekeinek szentelje az életét, és gondoskodjon a családról, és hogy ilyen egy jó asszony. Miután férjhez mentem, a munka mellett mindennap főztem az összes étkezésre, végeztem a házimunkát, és pedánsan gondoskodtam a férjem és a gyerekeim napi szükségleteiről. Napról napra, évről évre; és akármilyen nehéz vagy kimerítő volt, soha nem panaszkodtam. Az anyósom és a férjem nagyon elégedett volt velem, a rokonok és szomszédok pedig mindannyian dicsértek, mint erényes és jó feleséget. Bár a családom és a körülöttem lévő emberek dicsértek, legbelül nem voltam nagyon boldog. Ehelyett gyakran éreztem magam kimerültnek és üresnek a családom által okozott kötöttségek miatt, és néha azt kérdeztem magamtól: „Tényleg így kellene élni az életet?”

2008-ban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és hamarosan elkezdtem végezni a kötelességeimet a gyülekezetben. Három évvel később gyülekezetvezetőnek választottak, korán kellett elmennem otthonról, és későn értem haza, mert a gyülekezeti ügyekkel voltam elfoglalva. Néha, amikor későn mentem haza, a férjem elégedetlen volt velem, az anyósom pedig megvetően viselkedett. Hogy fenntartsam a jó feleség és meny imázsát, ami bennük rólam élt, a gyülekezeti munka befejezése után siettem haza, hogy elvégezzem a házimunkát, és segítsek az anyósomnak. Mindennap sok dolgom volt, nem volt időm Isten szavait olvasni, és néha még el is szundítottam az összejövetelek alatt. A szívem mélyén tudtam, hogy teremtett lényként jól kell végeznem a kötelességeimet, és úgy éreztem, hogy egy nőnek jó feleségnek, szerető anyának kell lennie, és gondoskodnia kell a családról, és ha nem tudnék gondoskodni a családomról, nem lennék jó asszony, mások kritizálnának, és a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. A szívemet a családi ügyek emésztették fel, ami megakadályozta, hogy a kötelességeimre koncentráljak. Emlékszem, egyszer, a 2012-es nemzeti ünnepen a gyermekemnek volt egy hét vakációja, de a vezetők meghívtak minket egy összejövetelre, és gyülekezeti munka várt, hogy elvégezzem, ezért négy napig nem mentem haza. Bár a gyülekezetben voltam, a családom körül jártak a gondolataim. Aggódtam: „Vajon az anyósom képes lesz jól gondoskodni a gyermekemről? Vajon mérges lesz a férjem?” A szívem sosem volt nyugodt, és ez kihatott a kötelességeim végrehajtására. A hazafelé úton nagyon nyugtalan voltam, és féltem, hogy a férjem dühös lesz rám. Amikor hazaértem, bármennyire is szidott az anyósom és a férjem, csendben maradtam, és csak dolgoztam némán, mert bűntudatom volt, mivel nem teljesítettem a feladataimat. Decemberben a KKP elkezdett alaptalan pletykákat terjeszteni, és a televízióban vádolta a Mindenható Isten Egyházát, a férjem és az anyósom pedig egyre inkább ellenezte a hitemet.

Emlékszem, egy este, ahogy hazaértem, a férjem elvesztette a türelmét, azzal fenyegetőzött, hogy a robogómat egy folyóba dobja, és még az Isten szavait tartalmazó könyveimet is el akarta hajítani. Kétségbeesetten próbáltam elragadni tőle Isten szavainak könyveit. A küzdelem során többször megpofozott, és egy felmosónyéllel ütötte a lábamat. Az anyósom észrevette, hogy konfliktus van, de úgy tett, mintha nem látná, és csak visszament a szobájába. Teljesen összetört a szívem. Így bántak velem, pusztán a hitem miatt. Később a férjem sírva fakadt, és bocsánatot kért tőlem, ezért megbocsátottam neki. Azt hittem, hogy csak azért bánt így velem, mert nem gondoskodtam jól a családról. Ezután óvatosan végeztem a kötelességemet, miközben próbáltam fenntartani a családot. Mivel soha nem tudtam szívvel-lélekkel végezni a kötelességemet, nem hozott jó eredményeket, és nagyon fáradtnak éreztem magam. Láttam olyan testvéreket, akiknek nem voltak családi kötelezettségeik, és teljes mértékben a gyülekezeti munkának szentelték magukat, és nagyon irigyeltem őket, őszintén reméltem, hogy egy nap én is szabadon végezhetem a kötelességemet, mint ahogy ők. Milyen csodálatos is lenne az! Emlékszem, abban az időben gyakran hallgattam Isten szavainak egy himnuszát, melynek címe: „Hajlandó vagy Istennek adni a szíved szeretetét?” Minden alkalommal, amikor meghallottam ezt a himnuszt, könnyekig meghatódtam. Bár hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet, a családomhoz, férjemhez, gyermekemhez voltam hűséges. Nem adtam oda a szívemet Istennek, és nem végeztem jól a kötelességeimet. Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, nyugtalan lettem, és bűntudatom volt. Úgy éreztem, mintha láthatatlan kötelékek kötnének gúzsba, hogy kettészakadok a családom és a kötelességem között, és a szívemet nagy fájdalom gyötörte. Ezután gyakran imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy nyisson kiutat számomra.

Később máshová mentem a kötelességemet végezni. Akkor elhatároztam, hogy megfelelően végzem a kötelességemet, azonban hamarosan rájöttem, hogy nem hanyagolhatom el a családomat, ezért hazatértem. Akkoriban nem végeztem szívvel-lélekkel a kötelességemet, és az nem hozott eredményt, ezért elbocsátottak. Az elbocsátásom után nagyon negatív voltam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok olyan ember, aki az igazságra törekszik, és elvesztettem az elhatározásomat, hogy felfelé törekedjek. Pár hónappal később a vezető beszélgetett velem, és szövegalapú kötelességeket osztott rám. Egyszerre voltam ideges és boldog, és úgy éreztem, hogy ezzel a kötelességgel Isten felemel. De amikor arra gondoltam, hogy mennyire lefoglal majd ez a kötelesség, és hogy nem tudok majd gyakran hazamenni, elgondolkodtam: „Mi lesz a férjemmel és a gyerekeimmel? Az anyósomnak a lába is fáj, és ha nem vagyok olyan sokat otthon, ki fog gondoskodni róluk?” Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, elvesztettem a bátorságomat, hogy ezt a kötelességet válasszam. Tudtam, hogy ehhez a kötelességhez nehéz hozzájutni, és ha elveszítem, talán soha többé nem lesz rá lehetőségem. Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem! Korábban folyamatosan késlekedtem a kötelességemmel, hogy gondoskodjak a családomról, ami elszomorított Téged, és csalódást okozott Neked. A kötelességvégzésnek ezzel a lehetőségével arra akarok törekedni, hogy megfeleljek a Te követelményeidnek, de az érettségem olyan csekély, és félek, hogy nem leszek képes keresztülmenni ezen a tapasztalaton. Istenem, kérlek, vezess engem, és adj nekem hitet és erőt!” Ezután meghallgattam Isten szavainak 548. himnuszát. „Isten az elszántakat kedveli” „A gyakorlati Isten követéséhez meg kell lennie bennünk ennek az elhatározásnak: nem számít, mily hatalmas körülményekkel találkozunk, vagy milyen nehézségekkel szembesülünk, nem számít, mennyire gyengék vagy negatívak vagyunk, nem veszíthetjük el a hitet a beállítottságbeli változásunkban vagy az Isten által kimondott szavakban. Isten ígéretet tett az emberiségnek, és ez megköveteli az emberektől, hogy meglegyen bennük az elviseléséhez szükséges elhatározás, hit és kitartás. Isten nem szereti a gyáva alakokat, az elszánt embereket szereti. Még ha sok romlottságot fedtél is fel, még ha sokszor tértél is rossz útra, vagy számos vétket követtél is el, panaszkodtál Istenre, vagy a valláson belülről ellenálltál Istennek, vagy káromlást dédelgettél Ellene a szívedben stb. – Isten mindezt nem nézi. Isten csak azt nézi, hogy valaki törekszik-e az igazságra, és egy napon meg tud-e változni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember természetének megváltoztatása felé). Isten szavai hitet adtak nekem, és mélyen meghatódtam. Isten nem a múltbéli kudarcaimat nézte, hanem azt, hogy ezután meg tudom-e becsülni a lehetőséget, hogy végezhetem a kötelességemet, és valódi bűnbánatot tarthatok. Isten kedveli az elszánt embereket. Ezúttal nem lehettem gyáva, és nem okozhattam újra csalódást Istennek. Kész voltam megbecsülni a kötelességvégzésnek ezt a lehetőségét.

Miután elvállaltam a szövegalapú kötelességeket, Isten olyan releváns szavait kerestem, melyek az állapotomra vonatkoznak, és Isten szavainak két passzusát olvastam. „Az ebben a valós társadalomban élő embereket a Sátán mélyen megrontotta. Attól függetlenül, hogy iskolázottak-e vagy sem, a hagyományos kultúra nagy része beleivódott az emberek gondolataiba és nézeteibe. Különösen a nőktől elvárás az, hogy kiszolgálják a férjüket és neveljék gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák, egész életüket férjüknek és gyermekeiknek szenteljék és értük éljenek, gondoskodjanak arról, hogy a család naponta háromszor kiadósan étkezzen, valamint a mosást, takarítást és minden egyéb házimunkát is jól végezzenek. Ez a jó feleség és szerető anya elfogadott mércéje. Minden nő azt gondolja, hogy ez a dolgok rendje, és ha nem így tesz, akkor nem rendes asszony, beszennyeződik a lelkiismerete, és megsérti az erkölcsi normákat. Ezeknek az erkölcsi normáknak a megsértése nyomni fogja néhányuk lelkiismeretét; úgy érzik majd, hogy cserbenhagyták a férjüket és a gyermekeiket, és hogy nem rendes asszonyok. De ha már hiszel Istenben, sokat olvastad az Ő szavait, megértettél néhány igazságot, és átláttál néhány dolgon, azt fogod gondolni: »Teremtett lény vagyok, ekként kell teljesítenem a kötelességemet, és fel kell áldoznom magamat Istenért.« Van-e most konfliktus aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, és hogy teremtett lényként végezd a kötelességedet? Ha jó feleség és szerető anya akarsz lenni, akkor nem tudod főállásban a kötelességedet végezni, míg ha főállásban a kötelességedet akarod végezni, akkor nem tudsz jó feleség és szerető anya lenni. Mit teszel hát most? Ha úgy döntesz, hogy Isten iránti hűséggel, jól végzed a kötelességedet, és felelősséget vállalsz a gyülekezeti munkáért, akkor le kell mondanod arról, hogy jó feleség és szerető anya legyél. Mit gondolnál most? Miféle békétlenség lenne úrrá az elméden? Úgy éreznéd-e, mintha cserbenhagytad volna a gyermekeidet, a férjedet? Vajon honnan jön ez a bűntudat és nyugtalanság? Úgy érzed-e, mintha cserbenhagytad volna Istent, amikor nem teljesíted a teremtett lény kötelességét? Nincs benned bűntudat vagy szemrehányás, mert a szívedben és az elmédben a legcsekélyebb nyoma sincs az igazságnak. Szóval, mit is értesz meg? Hagyományos kultúra, valamint jó feleség és szerető anya. Így az elmédben az az elképzelés fog felmerülni: »Ha nem vagyok jó feleség és szerető anya, akkor nem vagyok jó és tisztességes nő.« Ettől kezdve ez az elképzelés megkötöz és bilincsbe ver, az ilyen elképzelések pedig még akkor is megmaradnak, ha már hiszel Istenben és végzed a kötelességedet. Amikor konfliktus van a kötelességed végzése és aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, habár vonakodva úgy dönthetsz, hogy talán egy kis Isten iránti hűséggel végzed a kötelességedet, mégis ott lesz a nyugtalanság és a vád érzése a szívedben. Ezért, amikor kötelességed végzése közben van egy kis szabadidőd, keresed majd a lehetőséget, hogy gondoskodj a gyermekeidről és a férjedről, még inkább kárpótolni akarod őket, és úgy gondolod, hogy mindaddig, amíg nyugodt a lelked, nem baj, ha még többet kell szenvedned. Vajon ezt nem a hagyományos kultúra jó feleségről és szerető anyáról szóló eszméinek és elméleteinek hatása idézte elő?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). „Mire gondol Isten, amikor azt mondja: »Isten az ember életének forrása«? Arra, hogy mindenki felismerje: életünk és lelkünk egyaránt Istentől származik, Ő teremtette – nem a szüleinktől, és bizonyosan nem a természettől kaptuk, hanem Isten adta. Csak a hús-vér testünk született a szüleinktől, ahogyan a gyermekeink is tőlünk születnek, de a sorsuk teljes mértékben Isten kezében van. Hogy hinni tudunk Istenben, az egy olyan lehetőség, amelyet Ő adott nekünk; Ő rendelte el, és ez az Ő kegyelme. Ezért szükségtelen, hogy bárki mással szemben tegyél eleget a kötelezettségednek vagy felelősségednek; teremtett lényként csak Istennel szemben kell teljesítened a kötelességedet. Az embereknek mindenekelőtt ezt kell megtenniük, ez a legfontosabb, amit az ember életének elsődleges feladataként meg kell tennie. Ha nem teljesíted jól a kötelességedet, akkor nem minősülsz teremtett lénynek. Lehet, hogy mások szemében jó feleség és szerető anya, kiváló háziasszony, hálás gyermek és a társadalom derék tagja vagy, Isten előtt azonban olyasvalaki vagy, aki lázad Ellene, aki egyáltalán nem teljesítette kötelezettségét, illetve a kötelességét, aki elfogadta ugyan Isten megbízatását, de nem teljesítette azt, aki félúton feladta. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását valaki, aki ilyen? Az ilyen emberek értéktelenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavai megértették velem, hogy mindig azt hittem, hogy egy nőnek gondoskodnia kell a férjéről, fel kell nevelnie a gyermekeit, és szerető feleségnek és anyának kell lennie. Ezek az eszmék és nézetek a Sátántól származnak. A Sátán azt a nézetet ülteti az emberekbe, hogy a nőnek otthon kell töltenie az életét, szolgálnia kell a családját, és a férjét és a gyermekeit kell középpontba helyeznie, és ha nem gondoskodik jól róluk, akkor nem jó asszony. Eszerint a gondolat és nézet szerint éltem, és bár tudtam, hogy Istenben hinni és a kötelességemet teljesíteni természetes és helyes egy teremtett lény számára, miközben a kötelességemet végeztem, folyamatosan az otthoni dolgokra gondoltam. Amikor volt egy kis szabadidőm, családi ügyekkel foglalkoztam, és még az áhítatokra és Isten szavainak olvasására szánt időt is feláldoztam. Nem vállaltam a terhet a kötelességemben, és késleltettem a gyülekezet munkáját. Bár úgy tűnt, hogy végzem a kötelességemet, a szívem mélyén a férjem és a gyermekem mindennapjaira gondoltam, és ha valamit csak egy kicsit is rosszul csináltam, és láttam, hogy a férjem elégedetlen, úgy éreztem, hogy nem teljesítettem a feladataimat. Bár a férjem megütött, szidalmazott, és ki akarta dobni az Isten szavait tartalmazó könyveimet, és bár az anyósom gúnyolt és szidott, én nem gyűlöltem őket. Sőt, úgy éreztem, hogy nem teljesítem a feladataimat, és nem vagyok jó feleség és szerető anya. A valóság az, hogy az Ő szavaiban Isten soha nem követelte meg a nőktől, hogy jó feleségek vagy szerető anyák legyenek. Isten azt kéri tőlünk, hogy az igazságra törekedjünk, jól végezzük egy teremtett lény kötelességét, hajtsuk végre a feladatainkat és a küldetésünket. Nem értettem az igazságot, és a Sátán téveszméit igazságként kezeltem. Úgy gondoltam, a családomról gondoskodni és a jó feleség és anya szerepének megfelelni helyes dolog, és egy teremtett lény kötelességének végrehajtását ráadásnak tekintettem. Nem éreztem bűntudatot és nyugtalanságot amiatt, hogy nem végzem jól a kötelességemet, de amikor nem gondoskodtam a családomról, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom őket. Kiderült, hogy a nézeteim és gondolataim jelentették a problémát. Az emberi élet Istentől származik, és Isten teljesítendő feladatokkal és küldetéssel helyezett engem erre a világra, nem azért, hogy a családomért vagy a rokonaimért éljek. Ha azért élek, hogy jó feleség és anya legyek, és gondoskodjak a családomról, és még el sem tudom végezni a kötelességemet, amit kellene, akkor végtelenül önző ember lennék, olyan, akit Isten gyűlöl. Az évek során annyi időt pazaroltam arra, hogy jó feleség és szerető anya próbáljak lenni, és a kötelességvégzés sok lehetőségét elvesztettem. Nem élhettem így tovább. Később tudatosan szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet, és néha, amikor az otthoni dolgokra gondoltam, imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy óvja meg a szívemet, hogy a kötelességemet tudjam előtérbe helyezni, és mielőtt észrevettem volna, a szívem elcsendesedett. Időnként hazamentem, hogy segítsek elrendezni dolgokat, de bármit is mondott a családom, már nem korlátozták a szívemet.

2015 júniusában elutaztam a kötelességemet végezni. Előtte kis időközönként haza tudtam menni, de ezúttal több hónapig nem mentem haza. Ahogy egyre hidegebb lett az idő, elkezdtem aggódni: „Hogy van a férjem és a gyermekem? Vajon egészségesek a szüleim?” Ezekre a dolgokra gondolva ismét nyugtalanná váltam, és vissza akartam térni a szülővárosomba a kötelességemet végezni. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez, kérve, hogy óvja meg a szívemet, és segítsen megváltoztatni a helytelen állapotomat. Később Isten szavait olvastam: „Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és meg kell szereznetek minden pozitív dolog valóságát. Felelősnek kell lennetek az életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek. Emberek jönnek a földre, és ritkán találkoznak Velem, és az is ritka, hogy lehetőségük van az igazság keresésére és elnyerésére. Miért ne értékelnétek ezt a gyönyörű időt mint a helyes követendő utat ebben az életben? És miért vagytok mindig olyan elutasítóak az igazsággal és az igazságossággal szemben? Miért tapossátok és teszitek tönkre magatokat mindig azért az igazságtalanságért és szennyért, ami az emberekkel játszadozik?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Isten szavai valóban inspiráltak, és megadták a helyes életcélt számomra. Az, hogy elfogadhattam Isten utolsó napokbeli munkáját, és végezhettem a kötelességemet az evangélium terjesztésében, egy áldás volt számomra, és még inkább azt jelentette, hogy Isten felemelt engem. Arra gondoltam, hogy Péter egész életében arra törekedett, hogy megismerje és szeresse Istent. Amikor Isten rábízta a nyáj pásztorlását, megtapasztalta Isten szeretetét és bizalmát iránta, és még inkább készen állt, hogy az igazságra törekedjen, és eleget tegyen Istennek. Végül képes volt elviselni azt, hogy fejjel lefelé keresztre feszítsék Istenért, harsogó bizonyságot tett, és elnyerte Isten jóváhagyását. Péter élete a legnagyobb jelentőséggel bírt. Most van a legkritikusabb idő az evangélium terjedése szempontjából, és nekem követnem kellett Péter példáját, meg kellett becsülnöm a kötelességvégzés lehetőségét, minden energiámat az igazságra való törekvésre kellett fordítanom, és jól kellett végeznem a kötelességemet a királyság evangéliumának terjedése érdekében. Ezután már nem nagyon korlátoztak a családi ügyek a kötelességvégzésben, és sokkal nyugodtabb lettem.

Később még többet olvastam Isten legutóbbi szavaiból. Több betekintést nyertem az erényes nőkről, a jó feleségekről és a szerető anyákról alkotott hagyományos nézetekbe. Isten azt mondja: „A keletiek azt akarják, hogy a nők mindig jól viselkedjenek, hogy megtestesítsék a három engedelmességet és a négy erényt, hogy erényesek és szelídek legyenek – mi célból? Hogy könnyen lehessen őket irányítani. Ez egy rosszakaratú ideológia, amely a hagyományos keleti kultúrából fejlődött ki, és valójában káros az emberekre, végső soron arra készteti a nőket, hogy irány és saját elgondolások nélküli életet éljenek. Ezek a nők nem tudják, hogy mit kellene tenniük, hogyan kellene tenniük, vagy hogy mely cselekedetek helyesek, és melyek helytelenek. Még az életüket is felkínálják a családjuknak, de akkor is úgy érzik, hogy nem tettek eleget. Ez egyfajta bántalom a nőkkel szemben? (Igen, az.) Ők még akkor sem tanúsítanak ellenállást, amikor a saját jogaiktól fosztják meg őket, azoktól a jogoktól, amelyeket élvezniük kellene. Miért nem állnak ellen? Azt mondják: »Ellenállni helytelen, nem erényes. Nézd meg ezt-meg-azt, ők sokkal jobban csinálják, mint én, és sokkal többet szenvedtek, mégsem panaszkodnak soha.« Miért gondolkodnak így? (A hagyományos kulturális gondolkodás befolyásolja őket.) Ez a hagyományos kultúra mélyen gyökeret vert bennük, és nagy szenvedést okozott nekik. Hogyan képesek elviselni ezt a fajta gyötrelmet? Nagyon jól tudják, hogy ez a fajta gyötrelem fájdalmas, hogy tehetetlennek érzik magukat tőle, és hogy fáj tőle a szívük, akkor hogyan tudják mégis elviselni? Mi az objektív oka? Az, hogy ez a társadalmi hátterük, ezért nem tudnak kitörni, csak szelíden beletörődni. Ezt szubjektíven ők is így érzik. Nem értik az igazságot, sem azt, hogy miképpen kellene a nőknek méltósággal élniük, sem azt, hogy a nők életének mi a helyes módja. Senki nem mondta el nekik ezeket a dolgokat. Szerintük mi a nők magatartásának és cselekedeteinek mércéje? A hagyományos kultúra. Úgy gondolják, hogy amit a nemzedékek örökítettek tovább egymásnak, az a helyes, és ha valaki azt megszegi, akkor annak a lelkiismeretét el kell ítélni. Ez az ő »mércéjük«. De vajon valóban helyes ez a mérce? Idézőjelbe kell-e tenni? (Igen.) Ez a mérce nincs összhangban az igazsággal. Nem számít, hogy valakinek a viselkedése mennyire elfogadott vagy kedvező az ilyen típusú gondolkodás és szemléletmód kontrollja alatt, valójában mérce-e? Nem az, mivel ellenkezik az igazsággal és az emberi mivolttal. Keleten a nőknek hosszú idők óta gondoskodniuk kell az egész családjukról, és az összes apró-cseprő dologért ők a felelősek. Igazságos ez? (Nem, nem az.) Akkor hogyan tudják eltűrni? Azért tűrik el, mert ez a fajta gondolkodásmód és nézőpont köti őket. Az a képességük, hogy el tudják ezt tűrni, azt jelzi, hogy legbelül ők 80%-ban biztosak abban, hogy ez a helyes dolog, és hogy ha képesek elviselni, akkor meg tudnak felelni a hagyományos kultúra normáinak. Tehát ebbe az irányba, ezek a normák felé igyekeznek. Ha mélyen legbelül azt gondolnák, hogy ez helytelen, és hogy nem kellene ezt tenniük, hogy ez nincs összhangban az emberi mivolttal, és hogy ez ellentétes az emberi mivolttal és az igazsággal, vajon akkor is meg tudnák tenni? (Nem, nem tudnák.) Ki kellene találniuk a módját annak, hogy miként szabaduljanak el ezektől az emberektől, és hogyan ne legyenek a rabszolgáik. De a legtöbb nő nem merné ezt megtenni – vajon mit gondolnak? Azt, hogy meg tudnának élni a közösségük nélkül is, de szörnyű szégyenfoltot hordoznának, ha elmennének, és bizonyos következményeket szenvednének el. Miután mérlegelik ezt, úgy gondolják, hogy ha megtennék, a kollégáik pletykálnának arról, hogy mennyire nem erényesek, a közösség bizonyos szempontokból elítélné őket és bizonyos véleményekkel rendelkezne róluk, mindez pedig súlyos következményekkel járna. Végül eltöprengenek rajta, és azt gondolják: »Jobb, ha egyszerűen eltűröm. Különben a kárhoztatás súlya összeroppantana!« Így vannak a keleti nők, generációk óta. Mit kell elviselniük mindezen jócselekedetek mögött? Az emberi méltóságuk és jogaik megfosztását. Összhangban vannak-e ezek a gondolatok és nézetek az igazsággal? (Nem, nincsenek.) Nincsenek összhangban az igazsággal. Megfosztották őket a méltóságuktól és az emberi jogaiktól, elveszítették az integritásukat, az önálló élet-és gondolkodási terüket, valamint abbéli jogukat, hogy felszólaljanak és kifejezzék saját vágyaikat – amit tesznek, azt mind az otthoni emberekért teszik. Mi a céljuk ezzel? Az, hogy megfeleljenek a hagyományos kultúra által a nőkkel szemben támasztott követelményeknek, és hogy mások dicsérjék őket, jó feleségnek és jó embernek nevezzék őket. Ez nem egyfajta kínzás? (De az.) Ez a gondolkodásmód helyes vagy torzult? (Torzult.) Összhangban van-e az igazsággal? (Nem, nincs.)” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész)). Miután olvastam Isten szavait, az érzéseim valóban megerősítést nyertek. Olyan valaki voltam, akit Isten leleplezett, mint a Sátán hagyományos kultúrája által mélyen károsított embert. Gyermekkorom óta mély nyomot hagytak bennem a tévéfilmek erényes és szelíd női főszereplőinek képei. Párosulva azzal, ahogy a szüleim neveltek, és a társadalom nézeteivel, ez ahhoz vezetett, hogy a gondolataim teljesen beszűkültek. A jó feleség, a szerető anya szerepére, és a családomról való gondoskodásra úgy tekintettem, mint olyan normákra, amelyeknek nőként meg kell felelnem, és ezeket pozitív dolgoknak tartottam. A napjaimat azzal töltöttem, hogy szolgaként gondoskodtam a férjemről és a családomról, csak azért éltem, hogy a családtagjaim mindennapi életéről gondoskodjak, és minden integritás és méltóság nélkül éltem, mégis azt gondoltam, hogy ez nemes dolog. Az évek során, hogy megőrizzem a „jó asszony” imázsát, még amikor meg is hallottam Isten szavait, és tudtam, hogy azok az igazságot jelentik, akkor sem mertem bátran törekedni rájuk. Csak akkor végeztem a kötelességemet, ha az nem akadályozta a családom életét, és amint nem tudtam jól gondoskodni a családomról, elkezdtem nyugtalankodni, azt gondolva, hogy cserbenhagytam őket, és megpróbáltam kárpótolni őket. Inkább lemondtam a kötelességeimről, minthogy ne gondoskodjak róluk. A valóságban a férjem és az anyósom is felnőttek, és ekkor a gyermekem is már felső tagozatos volt. Tudtak gondoskodni magukról. De még mindig aggódtam, és mindig úgy éreztem, hogy helytelen lenne, ha nem gondoskodnék róluk. Többször félretettem a gyülekezeti munkát, és félretettem a testvéreim életbe való belépését. Valóban gyűlölnivaló és egyben szánalmas voltam! Ha most belegondolok, az Istenben való hit és a kötelességeink végzése teljesen természetes és indokolt. A családom egyértelműen ellenállt Istennek, és megakadályozott abban, hogy végezzem a kötelességeimet, de ahelyett, hogy tisztán láttam volna őket, bűntudatom volt, és azt gondoltam, hogy én vagyok a hibás, amiért nem törődtem velük, miközben a kötelességeimet végeztem. A hagyományos kultúra ezen elképzelései valóban ártanak az embereknek. Teljesen eltorzították a gondolkodásomat, és képtelenné tettek arra, hogy megkülönböztessem a feketét a fehértől és a helyest a helytelentől. A Sátán a jó feleség, a szerető anya és a konfuciánus értékek hagyományos eszméinek felhasználásával azt követeli, hogy a nők a családban alárendelt pozíciót vegyenek fel, és hogy mások rabszolgájaként éljenek, megfosztva ezzel a nőket a szabad akaratuktól és a létezéshez való joguktól. Ez a nők irányításának és eltiprásának eszköze. Nem tudtam átlátni ezeken a dolgokon, ezért folyamatosan ártottak nekem és irányítottak engem, többször késleltettem a kötelességeimet, elvesztettem az elszántságomat, hogy az igazságra törekedjek, nem tudtam végezni a kötelességeimet, amiket kellett volna, és minden integritás és méltóság nélkül éltem. Ha ez így folytatódna, a végén Isten egyszerűen kiiktatna, amikor befejezi a munkáját. Ezeknek a dolgoknak a felismerésével kész lettem lemondani ezekről a hagyományos kulturális elképzelésekről, és lázadni ellenük.

Aztán tovább olvastam Isten szavait. „Isten szabad akaratot teremtett az emberiség számára, és milyen gondolatok származnak ebből a szabad akaratból? Összhangban vannak az emberi mivolttal? Az a legkevesebb, hogy az emberi mivolttal összhangban kell lenniük ezeknek a gondolatoknak. Ezen kívül Isten azt is akarta, hogy az emberek életük során minden emberről, eseményről és dologról pontos nézetekkel és megértésekkel rendelkezzenek, és hogy aztán a helyes utat válasszák az életükhöz és Isten imádatához. Az így megélt életet Isten adja, és élvezni kellene. Az embereket azonban egész életükben korlátozzák, megkötik és eltorzítják ezek az úgynevezett hagyományos kultúrák és az erkölcsről szóló szentírások, és végül mivé válnak? A hagyományos kultúra bábjaivá válnak. Nem az okozza-e ezt, hogy az emberek nem értik meg az igazságot? (De az.) Választanátok-e, hogy ezt az utat járjátok a jövőben? (Nem választanám.) [...] Tehát, hogyan kellene cselekedned? (Az alapelvekkel összhangban.) Hát persze, hogy helyes az alapelvekkel összhangban cselekedni, és mindenkit az alapelvekkel összhangban kellene kezelned, testvérként kezelve őket, ha hisznek Istenben, és nem hívőként, ha nem hisznek. Nincs szükség arra, hogy rosszul bánj magaddal, eltorzítsd az integritásodat, vagy feladd a méltóságodat és a jogaidat azáltal, hogy feláldozod az életedet értük. Nem érdemlik meg. Csak Egyvalaki van ezen a világon, akinek érdemes az életedet szentelni. Ki az? (Isten.) Miért? Mert Isten az igazság, és az Ő szavai a mérce az ember létezéséhez, magatartásához és cselekedeteihez. Amíg megvan neked Isten és Isten szavai, addig nem fogsz eltérülni, és pontos leszel abban, ahogyan viseled magad és cselekszel. Ez a végső hatás, amit Isten szavai elérnek valakiben, miután üdvözült” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész)). Isten szavai igazán felderítették a szívemet. Isten a házasságot azért rendezi el, hogy az emberek teljesítsék a feladataikat a családban, nem pedig azért, hogy rabszolgákká tegye az embereket, és még kevésbé azért, hogy valaki másért éljenek. A házasságban mind a férjnek, mind a feleségnek megvannak a maga feladatai, és egyiküknek sem kell kiszolgálnia a másik hangulatát. Nem számít, milyen szerepet játszom a házasságomban és a családomban, ez egyszerűen csak egy feladat, aminek eleget kell tennem. Amikor nincs túl sok gyülekezeti munka, teljesíthetem a feleségként rám háruló feladatokat, és gondoskodhatok a családom mindennapi szükségleteiről. De amikor a kötelességem sok elfoglaltsággal jár, és nincs időm hazamenni, akkor a kötelességemet kell előtérbe helyeznem. Miután megértettem ezeket a dolgokat, a felszabadultság és a szabadság nagyszerű érzését éreztem a szívemben. Olyan volt, mintha hirtelen kinyílt volna egy ablak a szívemben, és nagy fényességet éreztem magamban.

Isten szavai rávezettek, hogy egyértelműen meglássam, milyen kötöttséget és kárt okoz az embereknek a „jó feleség és szerető anya” gondolata. Az, hogy végezhetem a kötelességemet a királyság evangéliumának terjesztésében, életem legnagyszerűbb áldása, és ez az, ami értéket ad az életemnek. Hála Istennek!