2000-ben 24 éves voltam, és akkoriban krónikus vesegyulladással, véres vizelettel diagnosztizáltak, és veszélyesen magas volt a fehérjeszint a vizeletemben. Rendkívül gyenge voltam, és napról napra kimerültebbnek éreztem magam. Még egy seprűt sem tudtam a kezembe venni, hogy felsöpörjek, és néha a férjemnek kellett felvinnie az emeletre. Az orvos azt mondta, hogy kezelésként szedjek hormonokat, és körülbelül hét napos gyógyszerszedés után a hajam szinte teljesen kihullott, a testem pedig felpuffadt, de az állapotom nem javult. Az orvos azt mondta, hogy az egyetlen megoldás a veseátültetés. Amikor ezt meghallottam, arra gondoltam: „Hát ez nem egy halálos ítélet? Egy veseátültetés több százezer jüanba kerülne, és a családom nem engedhet meg magának egy ekkora kiadást!” A gondolat, hogy ilyen fiatalon meghalhatok, nagy fájdalmat okozott, és kimondhatatlanul vágytam arra, hogy éljek. Később édesanyám bátorított, hogy higgyek az Úrban, és arra gondoltam, mivel ilyen beteg vagyok, akár meg is próbálhatom, így elkezdtem imádkozni az Úrhoz. Amikor hét nap múlva elmentem egy vizsgálatra, meglepetésemre a vérszérumfehérje és a vizeletfehérje eredményeim is normálisak lettek. Nem hittem el, és azt gondoltam, talán hiba történt a vizsgálati eredményekben. A kezelőorvosaim is hihetetlennek tartották, és csodának nevezték. Akkoriban azt gondoltam: „Isten volt az, aki meggyógyította a betegségemet, kegyelmet és áldásokat adott nekem, ezért mostantól teljes szívemből kell hinnem Istenben, és hiszem, hogy Isten még jobban meg fog áldani.” Az orvos külön felhívta a figyelmemet: „Ügyeljen arra, hogy ne emelkedjen a vérnyomása, mert a magas vérnyomás a vesebetegség kiújulását okozhatja.” Ezek után továbbra is szedtem a vérnyomáscsökkentőt kiegészítő kezelésként, és a vérnyomásom normális maradt. Hamarosan a véres vizelet eltűnt, és a testem elkezdett erősödni.

2004-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és még boldogabbnak éreztem magam. Azt gondoltam, hogy nagyon szerencsés vagyok, és hogy Isten egy második életet adott nekem, és megengedte, hogy éljek. Úgy éreztem, megkegyelmezett nekem azzal, hogy hallhattam a hangját, és visszatérhettem a trónja elé, és hogy nagy áldásban részesített. Hogy viszonozzam Isten szeretetét, bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, azt aktívan végeztem, és bár a férjem ellenezte az Istenbe vetett hitemet, nem korlátozott, és továbbra is kitartottam a kötelességeimben. 2012-ben a rendőrség letartóztatott, miközben az evangéliumot hirdettem, és miután szabadon engedtek, a férjem még jobban ellenezte a hitemet, míg végül elvált tőlem. Ezt követően teljes munkaidőben a kötelességeimnek szenteltem magam.

2017-ben a vérnyomásom 180 Hgmm-re emelkedett, és a gyógyszeres kezelés nem segített. 2020-ra teljesen kimerültnek éreztem magam, levegőért kellett kapkodnom, hogy felmenjek a lépcsőn, és még a saját ruháimat sem tudtam kimosni. Aggódtam magamban: „Kiújult a vesebetegségem? Mit fogok csinálni, ha visszatér?” De aztán arra gondoltam: „Isten korábban meggyógyított egy ilyen súlyos betegségből, és az elmúlt néhány évben lemondtam a munkámról és a családomról, és alávetettem magam a gyülekezet által rám bízott minden kötelességnek. Biztosan nem engedi Isten, hogy bármi történjen velem ennyi áldozat után.” Később az egészségi állapotom rosszabbra fordult, ezért hazamentem orvoshoz. Elmentem a kórházba egy kivizsgálásra, és kiderült, hogy magas a vérnyomásom, súlyos vérszegénységem van, és megemelkedett a vércukorszintem. A vizeletvizsgálat is pozitív eredményt mutatott. Az orvos azt mondta, hogy a vesebetegségem kiújult, és ha rosszabbodik, veseelégtelenséghez és halálhoz vezethet. Nem tudtam, mit érezzek, amikor megláttam ezeket az eredményeket. A hitem évei alatt lemondtam a családomról, a karrieremről és a testi örömökről, hogy a kötelességemet végezzem, és azt gondoltam, hogy ezen áldozatok révén Isten meg fog óvni engem. Soha nem számítottam arra, hogy a végén a régi betegségem visszatér, és rosszabb lesz, mint valaha. Egy pillanatra megbántam az évek során hozott áldozatokat és erőfeszítéseket. Ha nem hagytam volna el az otthonomat, hogy a kötelességemet végezzem, most nem lennék ebben a magányos és tehetetlen helyzetben, amibe kerültem. Különösen azután, hogy Dr. Csang, a kezelőorvosom, azt mondta nekem, hogy a betegségem hároméves kezelést igényel, még jobban szorongani és aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „A hároméves kezelés több mint százezer jüanba fog kerülni. Honnan szerezzek ennyi pénzt?” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy dolgozni fogok, hogy pénzt keressek a kezelésemre. De alig egy hónap munka után felhívott a rendőrség, és megkérdezték, hol vagyok, és azt mondták, menjek vissza, és írjam alá a „Három levelet”, hogy eláruljam Istent. Féltem, hogy a rendőrség újra letartóztat, ezért kénytelen voltam elhagyni a környéket. Azt gondoltam magamban: „A betegségem továbbra is folyamatos kezelést igényel, és ha elhagyom a környéket, nem jutok hozzá ahhoz a gyógyszerhez, amit Dr. Csang a családja titkos receptje alapján készít. Idáig csak Dr. Csang gyógyszere hatott a betegségemre. Miután egy hónapig szedtem a gyógyszerét, energikusnak éreztem magam, de más hagyományos kínai gyógyszerek nem tűnnek hatásosnak számomra. Ráadásul, mivel a rendőrség le akar tartóztatni, nem tudok dolgozni és pénzt keresni, és kezelésre szánt pénz nélkül nem tudom, meddig leszek képes életben maradni.” Ezek után igazán csüggedt állapotba kerültem, és minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy semmim sem maradt, a szívem megtelt fájdalommal, és nem tudtam ugyanazzal az erővel végezni a kötelességeimet, mint korábban.

Egy nap eszembe jutottak Isten szavai:

5. Ha te mindig nagyon hűséges voltál, és nagy szeretettel voltál Irántam, mégis betegség gyötrelmétől, anyagi feszültségtől szenvedsz, és attól, hogy elhagynak a barátaid és rokonaid, vagy ha bármely más balszerencse ér az életben – akkor is kitart-e majd az Irántam való hűséged és szereteted?

6. Ha amit a szívedben elképzeltél, abból semmi nem egyezik azzal, amit tettem, hogyan kell járnod a jövőbeli utadon?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.))

Az Ő szavaiban mintha Isten szemtől szemben kérdőre vont volna, önvizsgálatra késztetve. Az évek során áldozatokat hoztam és feláldoztam magam a kötelességemben, ezért őszinte hívőnek tartottam magam, azt hittem, hűséges vagyok Istenhez, és Neki alávetett. A vesebetegségem kiújulásával, egy gyógyíthatatlan betegséggel, ami halálhoz vezethet, nem kerestem Isten szándékát ebben, hanem félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. Még az Istenért tett önfeláldozáaimat is megbántam, és elkezdtem felületesen végezni a kötelességemet. Ezzel nem árultam el Istent? Láttam, hogy ennyi évnyi hit után egyáltalán nem vagyok hűséges Istenhez. Annyira bűnösnek éreztem magam! Isten olyan körülményeket rendezett, amelyek nem feleltek meg az elképzeléseimnek, hogy megmentsen, de nem értettem Isten gondos szándékát, ehelyett negatívvá váltam, és elhanyagoltam a munkámat. Igazán hiányzott belőlem az emberi mivolt és a józan ész! Ezek után már nem éreztem azt a gyötrelmet, és visszanyertem a motivációmat a kötelességemhez.

Néhány hónappal később még mindig gyengének éreztem a testemet, erős szívdobogásom és légszomjam volt. Néha, amikor felfelé mentem a lépcsőn, még valakinek húznia is kellett. Amikor különösen elfáradtam, a vérnyomásom megemelkedett. Arra gondoltam, amit az orvos mondott, hogy ez az állapot veseelégtelenséghez vezethet, és elkezdtem aggódni: „Mi lesz, ha meghalok?” A hitem évei alatt lemondtam a családomról és a karrieremről. Tehát ha meghalnék, nem lenne hiábavaló az a sok év szenvedés? Abban az időben találtam két jó helyi hagyományos kínai orvost, szedtem gyógynövényeket, és még akupunktúrát is kaptam, de egyik sem hatott. Egyszer, miután felmentem néhány lépcsőfokot, annyira kimerültem, hogy az ágyra zuhantam, levegőért kapkodva. Azt gondoltam, hogy az állapotom folyamatos romlásával nem lehet tudni, mikor halok meg, és a szívem megtelt fájdalommal. Önkéntelenül arra gondoltam: „Istenem! Az évek során, amióta követlek, lemondtam a családomról és a karrieremről, szenvedtem és feláldoztam magam. Meggyógyítanád a betegségemet, és engednéd, hogy még néhány évet éljek mindezért?” Később, amikor lecsillapodtam, hogy átgondoljam az állapotomat és elgondolkodjak rajta, végre rájöttem, hogy észszerűtlen ilyen követeléseket támasztani Istennel szemben. Eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból, és megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Az arroganciának sokféle megnyilvánulása létezik. Vegyük például azt, hogy valaki, aki hisz Istenben, az Ő kegyelmét követeli – milyen alapon követelheted azt? A Sátán által megrontott ember vagy, egy teremtett lény; az a tény, hogy élsz és lélegzel, már Isten legnagyobb kegyelme. Élvezheted mindazt, amit Isten a földön teremtett. Isten már eleget adott neked, miért követelnél hát többet Tőle? Azért, mert az emberek soha nem elégedettek a sorsukkal. Mindig azt gondolják, hogy ők jobbak másoknál, hogy több jár nekik, ezért mindig követelik azt Istentől. Ez az arrogáns beállítottságukat jellemzi. Bár a szájuk talán nem mondja ki, amikor az emberek épp csak elkezdenek hinni Istenben, a szívükben akár azt is gondolhatják: »A mennybe akarok jutni, nem a pokolba. Azt akarom, hogy ne csak én legyek áldott, hanem az egész családom. Szeretnék finom ételeket enni, szép ruhákat viselni, szép dolgoknak örülni. Jó családot, jó férjet (vagy feleséget) és jó gyerekeket akarok. Végső soron királyként akarok uralkodni.« Minden az ő igényeikről és követeléseikről szól. Ez a beállítottságuk, ezek a dolgok, amiket a szívükben gondolnak, ezek a túlzó vágyak – mind az ember arrogáns természetét jellemzik. Mi mondatja ezt Velem? Az emberek státuszáról van szó. Az ember teremtett lény, amely a porból lett; Isten agyagból formálta az embert, majd belé lehelte az élet leheletét. Ilyen alacsony az ember státusza, az emberek mégis Isten elé járulnak, és ezt-azt akarnak. Az ember státusza oly alantas, a száját sem szabadna kinyitnia, hogy bármit követeljen Istentől. Mit kellene hát tenniük az embereknek? A kritikától függetlenül keményen kell dolgozniuk, húzniuk kell az igát és örömmel alávetniük magukat. Nem arról van szó, hogy örömmel fogadják el az alacsonyrangúságot – ne fogadjátok el örömmel az alacsonyrangúságot; az emberek ezzel a státusszal születnek; veleszületett módon alávetettnek és alacsony rangúnak kell lenniük, mivel a státuszuk alacsony, ezért nem szabad dolgokat követelniük Istentől, sem túlzó vágyakat táplálniuk Irányában. Ne legyenek bennük ilyen dolgok. Íme egy egyszerű példa: Egy bizonyos tehetős család felfogadott egy szolgát. A szolga helyzete a tehetős családban különösen alacsony volt, ő mégis azt mondta a ház urának: »Viselni akarom a fiad kalapját, enni akarom a rizsed, viselni akarom a ruháidat és az ágyadban akarok aludni. Amit csak használtok, akár aranyat vagy ezüstöt – akarom őket! A munkámmal sokat hozzáteszek és a házadban élek, úgyhogy megérdemlem őket!« Hogyan bánjon vele a ház ura? A ház ura így szólna: »Tudnod kellene, miféle dolog vagy te, mi a szereped: te szolga vagy. A fiamnak megadom, amit kér, mivel az ő státusza ez. Mi a te státuszod, a te identitásod? Te nem vagy abban a helyzetben, hogy ezeket a dolgokat kérd. Menj és tedd azt, amit tenned kell, menj és teljesítsd a kötelességeidet a státuszodnak és az identitásodnak megfelelően.« Van esze egy ilyen embernek? Sokan vannak, akik hisznek Istenben, ám nincs túl sok eszük. Attól kezdve, hogy hinni kezdenek Istenben, hátsó szándékaik vannak, és ahogy halad az idő, szüntelenül követeléseket támasztanak Istennel szemben: »A Szentlélek munkájának követnie kell engem, amint az evangéliumot prédikálom. Neked is meg kell bocsátanod és el kell viselned engem, amikor rossz dolgokat teszek! Ha sokat dolgozom, meg kell jutalmaznod!« Röviden, az emberek folyton akarnak valamit Istentől, mindig mohók” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Amikor Isten szavait olvastam, nagy gyötrelem fogott el. Olyan voltam, mint az Isten szavaiban leírt szolga, akinek semmi józan esze nem volt. Az úr ételt, menedéket, sőt jutalmat is adott neki, de a szolga nem tudott hálás lenni az urának. Azt hitte, hogy mivel végzett némi munkát az urának, kiérdemelte a jutalmat, ezért követelőzött az uránál, és élvezni akarta mindazt, amivel az ura rendelkezett. Láttam, hogy ez a szolga igazán arrogáns, nincs józan esze és szégyentelen. Visszagondoltam arra, amikor a betegségemet nem lehetett gyógyítani, és a halál küszöbén álltam. Különösen akkor fokozódott a reménytelenségem, amikor láttam, hogy a velem azonos betegségben szenvedők meghalnak. Miután hinni kezdtem az Úrban, elvette a betegségemet, és megengedte, hogy éljek, később pedig abban a szerencsében volt részem, hogy elfogadhattam Isten utolsó napokbeli munkáját, és megkaptam a lehetőséget, hogy elnyerjem az igazságot, és Isten megmentsen. Mindez Isten kivételes felemelése és kegyelme. Elég sokat kaptam Istentől, de nem tudtam hálás lenni. Azt hittem, hogy azzal, hogy egy kis kötelességet végeztem, érdemeket szereztem, ezért követeléseket támasztottam Istennel szemben, és azt kértem Tőle, hogy óvjon meg attól, hogy újra megbetegedjek. Amikor a betegségem kiújult és a halállal néztem szembe, nem vetettem alá magam. Ehelyett vitatkoztam és panaszkodtam. Szégyentelenül követeltem, hogy Isten hosszabbítsa meg az életemet, és hagyjon még néhány évet élni. Milyen jogom volt nekem, egy egyszerű teremtett lénynek, hogy követeléseket támasszak Istennel szemben? Isten minden teremtés Ura, és Isten dönti el, kit áld meg, és kit nem. Én mégis vettem a bátorságot, hogy vitatkozzak, és feltételeket szabjak Istennek. Igazán arrogáns voltam, és nem volt józan eszem! Azt is láttam, hogy teljességgel aljas, kapzsi és lelkiismeretlen vagyok. Mindezt felismerve mély bűntudatot éreztem.

Egy nap megláttam Isten szavainak egy részletét az Üdvösség című filmben, és ez némi megértést adott az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszakövetelem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és undort érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Először azt láttam, hogy Isten meg tudja gyógyítani a betegségemet. Élveztem Isten kegyelmét, ezért hajlandó voltam teljes mértékben követni Őt, és képes voltam végezni a kötelességemet, lemondani a családomról és a karrieremről. Azt a kötelességet is elvégeztem, amit a gyülekezet rám bízott. Még amikor letartóztattak az evangélium hirdetése közben, a családom elutasított, vagy testi kényelmetlenségeim voltak, akkor is képes voltam kitartani a kötelességemben, mert azt gondoltam, hogy ha feláldozom magam Istenért, Ő nem engedi, hogy megbetegedjek. De amikor a vesebetegségem kiújult és súlyosabbá vált, és nem volt pénzem a kezelésre, sőt talán a halállal is szembe kellett néznem, már nem voltam hajlandó szenvedni és feláldozni magam. Panaszkodtam, hogy Isten nem óv meg, megbántam, hogy feláldoztam magam Érte, és abbahagytam a kötelességem szorgalmas végzését, és megpróbáltam az évek során tett erőfeszítéseimet és áldozataimat tőkeként használni, követelve, hogy Isten hagyjon még néhány évet élni. Rájöttem, hogy csak azért hittem Istenben, hogy áldásokat kapjak, és amikor nem kaptam áldásokat, úgy éreztem, hogy veszteség ért az istenhitem által, és abbahagytam az őszinte istenhitet és a kötelességeim végzését. Még arcátlanul áldásokat is követeltem Istentől. Miben különbözött az én istenhitem az álhívőkétől, akik jóllakni akarnak a kenyérrel? Nem az igazságot kerestem a hitemben, hanem inkább alkudozni próbáltam Istennel az áldásokért. Ezzel megpróbáltam kihasználni és becsapni Istent! Eszembe jutott, hogy Pál kezdetben azért hitt az Úrban, hogy áldásokat nyerjen, és amikor látta, hogy valamennyit szenvedett és hozott némi áldozatot, azt gondolta, hogy joga van az áldásokhoz, és nyíltan koronát kért Istentől. Azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). Úgy értette, hogy ha Isten nem ad neki koronát és jutalmat, az azt jelentené, hogy Isten igazságtalan. Végül megsértette Isten természetét, és Isten megbüntette. Ha én is így folytatom változás nélkül, úgy végzem, mint Pál, Isten megbüntet és a pokolra vet.

Egy nap hallottam Isten szavainak egy himnuszát: „Az ember élettartamát Isten előre elrendelte”:

1  Sokan gyakran megbetegszenek, és bármennyit imádkoznak Istenhez, akkor sem lesznek jobban. Akármennyire szeretnének is szabadulni a betegségüktől, nem tudnak. Olykor akár életveszélyes állapotokkal is találkozhatnak, és kénytelenek egyenesen szembenézni azokkal. Valójában, hogy ha valakinek csakugyan van a szívében istenhit, annak mindenekelőtt tudnia kell, hogy az ember életének hossza Isten kezében van. Isten előre elrendeli minden ember születésének és halálának időpontját. Amikor Isten betegséget ad az embereknek, annak oka és jelentősége van. Amit éreznek, az betegség, holott az, amit kaptak, valójában nem betegség, hanem kegyelem. Az embereknek mindenekelőtt fel kell ismerniük ezt a tényt, bizonyossá kell válniuk felőle, és komolyan kell venniük.

2  Amikor betegségben szenvednek, gyakran jöhetnek Isten elé, körültekintően és elővigyázatosan ügyelhetnek arra, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, és másoknál nagyobb odafigyeléssel és szorgalommal kezelhetik a kötelességüket. Ez inkább oltalom az emberek számára, nem pedig béklyó. Ez egy negatív oldalról közelítő hozzáállás. Azonkívül, Isten mindenki élettartamát előre elrendelte. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az élettartamod még nem ért véget, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál.

3  Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fogja még elvenni az életedet. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem törődsz a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akiknek fontos megbízatásuk van Istentől. Amikor a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem fognak azonnal meghalni; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élni fognak.

[...]

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)

A himnusz meghallgatása után megértettem, hogy egy ember élete és halála Isten kezében van. Mindenkinek megvan a maga küldetése, amikor erre a világra jön, és a nap, amikor egy ember élete véget ér, összefügg a küldetésével. Amikor egy ember élettartama lejár, és a küldetése befejeződött, meg kell halnia, még ha nem is beteg. Ha egy ember nem fejezte be a küldetését, még ha halálos betegsége is van, nem fog meghalni. Visszagondolva, a húszas éveimben jártam, amikor egy nehezen kezelhető betegséget kaptam. Nem volt pénzem a kezelésre, de Isten nem hagyta, hogy meghaljak. Ehelyett megengedte, hogy egészen eddig a pontig jól éljek, és láttam, hogy az élet és a halál Isten kezében van, és Isten eleve elrendelte. Ezeknek a dolgoknak semmi köze sincs egy ember betegségének súlyosságához. Amikor a rendőrség arra kért, hogy írjam alá a „Három levelet”, a letartóztatás elkerülése érdekében kénytelen voltam elhagyni az otthonomat. Többé nem mehettem Dr. Csanghoz gyógyszerért, és nem volt pénzem a kezelésre, ezért aggódtam, hogy a gyógyszer nélkül az állapotom rosszabbodni fog, és talán meghalok. Az igazság az volt, hogy bár Dr. Csang rendkívül képzett volt, nem tudta megmenteni egy ember életét. Emlékszem, az egyik betegtársam egész testében fel volt puffadva, és nem tudott vizelni, és a gyötrelmei közepette letérdelt Dr. Csang elé, és könyörgött neki, hogy gyógyítsa meg a betegségét, de ő tehetetlen volt. Az én betegségem ugyanolyan volt, mint annak a betegnek, és Dr. Csang nem tudott mit tenni. Isten volt az, aki csodálatos módon elvette a betegségemet, és olyan nagy kegyelmet kaptam, és láttam Isten mindenhatóságát, de mégsem volt hitem Istenben. Még mindig azt gondoltam, hogy az életem és halálom egy orvos kezében van. Tényleg annyira zavaros fejű, vak és tudatlan voltam! Nem lázonghattam tovább, és Isten kezébe kellett bíznom a betegségemet. Attól kezdve, akár élek, akár halok, hajlandó leszek alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és amíg még egy napot élhetek, jól fogom végezni a kötelességemet.

Később Isten szavait olvastam: „Teremtett lényként, amikor valaki a Teremtő elé járul, teljesítenie kellene a kötelességét. Ez nagyon helyénvaló dolog, és teljesítenie kell ezt a felelősséget. Azzal a feltétellel, hogy a teremtett lények teljesítik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, a munka egy újabb lépését végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, megengedve nekik, hogy a kötelességük teljesítése során elnyerjék Istentől az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak, eleget tegyenek Isten szándékainak, és az életben a helyes útra lépjenek, végül képesek legyenek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerjék a teljes üdvösséget, és többé ne legyenek kitéve a Sátán csapásainak. Ez az a végső hatás, amelyet Isten azzal szándékozik elérni, hogy ráveszi az emberiséget a kötelességek végzésére. Ezért a kötelességed végrehajtása során Isten nem pusztán arra késztet, hogy egy dolgot láss tisztán, és megérts egy kis igazságot, és nem is csupán hagyja, hogy élvezd a kegyelmet és áldásokat, amelyeket teremtett lényként a kötelességed végrehajtásával kapsz. Inkább lehetővé teszi számodra, hogy megtisztulj és megmenekülj, és végül eljuss oda, hogy a Teremtő arcának fényében élj” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a részletét, a szívem megvilágosodott. Isten azért ad lehetőséget az embereknek a kötelességük végzésére, hogy törekedhessenek az igazságra, és elnyerjék azt, levethessék romlott beállítottságukat, és megtisztuljanak, változást érjenek el a beállítottságukban, és az üdvösség útján járjanak. De a hitem évei alatt abban a reményben végeztem a kötelességemet, hogy Isten megóv és megáld engem, és a kötelességemet alku tárgyának tekintettem az áldásokért. Megértettem, hogy a hittel kapcsolatos nézeteim tévesek voltak. A kötelesség végzése tökéletesen természetes és indokolt, és semmi köze sincs ahhoz, hogy áldásokat nyerünk vagy szerencsétlenség ér minket. Arra kell összpontosítanom, hogy a kötelességemben az igazságra törekedjek, és levessem a romlott beállítottságomat. Ez az életem igazi értéke és értelme. Ha csak az áldásokra törekszem, és nem törekszem a beállítottságom megváltoztatására, akkor még egy egész életnyi hit után sem fogom soha elnyerni az igazságot, és a végén nem fogok megmenekülni.

Egy nap Isten szavainak egy részletét olvastam: „Nem számít, mit kér tőled Isten, csak minden erőddel dolgoznod kell érte, és remélem, képes leszel teljesíteni az Isten iránti hűségedet Őelőtte ezekben az utolsó napokban. Amíg látod Isten elégedett mosolyát, amint trónján ül, még ha ez a pillanat a halálod kijelölt időpontja is, képesnek kell lenned nevetni és mosolyogni, miközben lehunyod a szemed. Amíg élsz, meg kell tenned végső kötelességedet Istennek. A múltban Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért; de neked eleget kell tenned Istennek ezekben az utolsó napokban, és fel kell használnod minden energiádat az Ő kedvéért. Mit tehet egy teremtett lény Istenért? Ezért előre át kell adnod magadat Istennek, hogy Ő úgy vezényeljen téged, ahogyan szeretne. Mindaddig, amíg ez boldoggá és elégedetté teszi Istent, engedd, hogy azt tegyen veled, amit akar. Milyen joguk van az embereknek panaszkodni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 41. fejezet). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy bármilyen betegséggel vagy fájdalommal is nézek szembe, még ha meg is halok, amíg alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességet, amelyet jól kell végeznem, ez elnyeri Isten tetszését. Eszembe jutott, hogyan próbálta meg Isten Jóbot. Jób elvesztette hatalmas vagyonát és gyermekeit, és testét fekélyek borították, de képes volt panasz nélkül alávetni magát Istennek, és szilárdan megállt Isten melletti bizonyságtételében. Péter az életét azzal töltötte, hogy arra törekedett, hogy alávesse magát Istennek és szeresse Őt, soha nem kért semmit magának, és a végén Istenért fejjel lefelé feszítették keresztre. Eljutott a halálig tartó alávetettségig, teljesen megszégyenítette a Sátánt, és dicsőséges bizonyságot tett Isten mellett. Jób és Péter bizonyságtételei igazán inspiráltak engem. A betegségem kiújult, és bármelyik pillanatban veseelégtelenséggel vagy akár halállal is szembe kellett néznem, de amíg élek és lélegzem, végeznem kell a kötelességemet. Attól kezdve arra vágytam, hogy hátralévő életemet Istennek adjam, törekedjek a beállítottságom megváltoztatására, és jól végezzem a kötelességemet, és ha egy nap eljön értem a halál, akkor is alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Ezután a szívemet a kötelességemnek szenteltem, és időnként a testemet is megfelelően megmozgattam, és azt tapasztaltam, hogy az egészségem fokozatosan javult. A vércukorszintem és a vérnyomásom stabilizálódott, és azt tapasztaltam, hogy mindenhez van energiám. 2024 májusának végén kerületi vezetővé választottak, és bár a munkateher nagyobb volt, el tudtam viselni. Néha, amikor a munkától fáradtnak éreztem magam, tartottam egy kis pihenőt, és utána haladéktalanul folytattam a kötelességemet. Amikor így gyakoroltam, közelebb éreztem magam Istenhez, és nyugalmat éreztem, amikor szorgalmasan, jól végeztem a kötelességemet.