2012 augusztusában egy rokonom Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát hirdette nekem. Láttam, hogy Mindenható Isten szavai a teljes igazságot képviselik, és felismertem, hogy Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus. Nagyon izgatott voltam. Korábban nem gondoltam volna, hogy tudom majd fogadni az Úr Jézus visszatérését az életem során. Ez tényleg Isten kegyelme volt; Isten felemelt! A férjemmel sok éve voltunk házasok, és szeretetteljes volt a házasságunk. El kellett mondanom neki a jó hírt, hogy Isten eljött megmenteni az emberiséget, hogy lehetősége nyíljon rá, hogy Isten megmentse. Nagyszerű lenne, ha hihetnénk Istenben, és együtt mehetnénk be a királyságba! Amikor a férjemnek hirdettem az evangéliumot, az mondta, hogy lefoglalja a munkája, és nincs ideje, de nem ellenzi, hogy én higgyek Istenben. Ahogy az Istentől származó királyság evangéliuma gyorsan elterjedt Kínában, a KKP gátlástalanul szóbeszédeket és rágalmakat kezdett kiagyalni, bizonyítékokat hamisítva, hogy befeketítse a Mindenható Isten Egyházát. A férjem sok negatív szóbeszédet olvasott a telefonján. Amikor megtudta, hogy a kormány letartóztathat és elítélhet az istenhitem miatt, és hogy ez még a gyermekünk jövőbeli tanulmányaira és munkájára is hatással lehet, elkezdett üldözni, hogy megakadályozzon az istenhitben.

2013-ban egy márciusi délutánon a férjem, aki az otthonunktól távol dolgozott, hazajött egy nem tervezett látogatásra. Komoly arccal azt mondta: „A rendőrség elment a bányába, hogy letartóztassa az egyik kollégámat, amiért hisz Mindenható Istenben. Ha nem futott volna gyorsan el, elkapják. Most egész nap görcsben van a gyomrom, mert te hiszel Istenben. Ha egy nap letartóztatnának, mi lenne velünk? A gyermekünk olyan kicsi. Ki vigyázna rá? A kormány most nem engedi, hogy higgy Mindenható Istenben. Ha mégis hiszel, le fognak tartóztatni. Miért nem várod ki, hogy az állam megengedje ezt, és majd akkor hiszel. Ha eljön az ideje, az egész családunkat, több tucat embert is elhozok magammal, hogy veled együtt higgyenek Istenben.” Azt mondtam: „A KKP egy ateista párt. Egyszerűen nem hisz abban, hogy van Isten. Hogy fogja megengedni az embereknek, hogy higgyenek Istenben? Akár megengeded, hogy higgyek, akár nem, soha nem fogom elárulni Istent.” Amikor a férjem látta, hogy nem fogom azt tenni, amit kér, nem mondott semmi többet. Miután elment, eszembe jutott, hogy korábban azt mondta, hogy ha letartóztatnának az istenhitem miatt, senki sem lenne, aki vigyázna a nyolcéves fiunkra. Mély fájdalmat éreztem. 40 éves voltam, amikor világra hoztam a fiamat, és majdnem belehaltam a szülésbe. Én neveltem őt kisbaba kora óta. Olyan nagy becsben tartottam őt, hogy úgy éreztem, ha a számban lenne, félnék, hogy elolvad, ha a kezemben, akkor meg attól, hogy kiejtem. Ha letartóztatnának, ki vigyázna rá? Összeszorult a szívem, amikor erre gondoltam, és egy olyan helyet akartam találni, ahol senki nincs körülöttem, hogy jól kisírhassam magam. Nem volt kedvem imádkozni, sem enni és inni Isten szavait. Negatív állapotban éltem.

Egy összejövetelen az egyik nővér felolvasott nekem egy passzust Isten szavaiból: „Ki az, aki valóban és teljesen fel tudja áldozni magát Értem, és fel tudja ajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, az otthonra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, legbelül még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon mindez a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra? Miért aggódsz mindig a hús-vér test szerinti családod és a szeretteid miatt? Van-e egy bizonyos hely a szívedben Számomra? Még mindig arról beszélsz, hogy megengeded Nekem, hogy uralkodjam benned, és elfoglaljam egész lényedet – ezek mind csalárd hazugságok! Közületek hányan teljes szívvel elkötelezettek az egyház iránt? Továbbá kik azok köztetek, akik nem magukra gondolnak, hanem a mai királyság érdekében cselekszenek?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy minden Isten kezében van. Isten állítja tökéletes rendbe a mennyet és a földet, és minden dolgokat, nem is beszélve egy gyermek sorsáról. Istenen múlik, hogy letartóztatnak-e, és hogy a gyermekem szenvedni fog-e. Emlékszem, hogy amikor még nem hittem Istenben, a fiam, aki akkor hároméves volt, eltörte a karját. Amikor hatéves volt, egy autó elütötte, és rengeteg sérülése volt. Nyolcéves korában eltörött az ujja, amikor beszorult a kocsiajtóba. Bár mellette voltam, és nagyon vigyáztam rá, elkerülhetetlen volt, hogy ne tapasztaljon meg néhány csapást. Amióta hiszek Istenben, és elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben, bár nem voltam mindennap a fiam mellett, ő biztonságban és egészségben növekedett Isten oltalma alatt. Jobb gondoskodásban részesült, mint amikor otthon voltam. Ez azt mutatja, hogy az emberek sorsa Isten kezében van. Amikor erre gondoltam, már nem aggódtam a fiam miatt, és a szívem sokkal felszabadultabb volt. Folytattam a kötelességem végzését.

Később a férjem többször is megpróbált meggyőzni, hogy hagyjak fel az istenhitemmel. Amikor látta, hogy tényleg nem tud meggyőzni, elkezdett üldözni és akadályozni. Júliusban a férjem kivett három hónap szabadságot. Egész nap a sarkamban volt, és azt hangoztatta: „Minden istenhívőt, akire rábukkanok, feljelentek, és börtönbe juttatom őket!” Nem mertem eljárni az összejövetelekre, attól tartva, hogy veszélybe sodorhatom a testvéreimet. Otthon a férjem mérgesen méregetett, és rosszindulatúan átkozott egész álló nap, azt mondta, ami a legbántóbb volt, hogy levezesse a dühét. A házat is felforgatta. Ha megtalálta Isten szavainak a könyveit, széttépte őket. Ha talált egy MP5 lejtászót, összetörte. Ebben az időben iszonyú aggodalomban éltem. Elérhetetlen álom volt, hogy lenyugtassam a szívemet, és Istenhez imádkozzak, vagy hogy Isten szavait olvassam. Mindennap el kellett viselnem, hogy a férjem szóbeli gyalázkodásnak és zaklatásnak tegyen ki. Úgy éreztem, hogy egyszerűen túl nehéz Isten új munkáját követni. A férjem nem üldözött, amikor Jézusban hittem a templomban, tehát talán jobb, ha visszamegyek a templomba, és Jézusban hiszek. De az ember a templomban egyszerűen nem hallja, ahogy Isten kifejezi az igazságot az utolsó napokban. Nem öntözik és nem táplálják őt Isten szavai, szóval akárhány évig is jár az ember a templomba, az mind hiábavaló lesz; nem fog megmenekülni, és nem fog bemenni a királyságba. Visszagondoltam azokra az évekre, amikor Jézusban hittem, reménykedtem, és várakoztam, mielőtt végre megláttam Isten megjelenését, és fogadtam az Úr visszatérését. Visszagondoltam, hogy lehetőségem nyílt rá, hogy elfogadjam Isten utolsó napokbeli ítéletét és megtisztítását, és hogy azért, mert a férjem üldözött és akadályozott, majdnem feladtam a hitemet Mindenható Istenben. Annyira nem akartam ezt, mintha tízezer szívem lett volna, és mind egyszerre kiáltotta volna: „Ne!” Gyötrődve imádkoztam Istenhez: „Mindenható Istenem! A férjem minden napot azzal tölt, hogy alávaló módszereket használva akadályoz, és szavakkal gyaláz. Ezenkívül követ is. Nincs rá alkalmam, hogy a Te szavaidat olvassam, és nem merek a testvéreim közelébe menni. Úgy érzem, mintha egy hasadékban élnék. Annyira gyötrődöm és kínlódom! Édes Istenem! Nehéz volt várni a visszatérésedre, és nem vagyok hajlandó elhagyni Téged. Kérlek, hallgasd meg az imámat, és nyiss utat számomra!”

Később Isten szavait olvastam: „Amikor szenvedéssel szembesülsz, képesnek kell lenned arra, hogy félretedd a testtel kapcsolatos aggályaidat, és hogy ne panaszkodj Istenre. Amikor Isten elrejtőzik előled, kell lennie hitednek ahhoz, hogy kövesd Őt, hogy megőrizd korábbi szeretetedet, és ne hagyd, hogy az meginogjon vagy elapadjon. Nem számít, hogy Isten mit tesz, neked hagynod kell, hogy Ő úgy vezényeljen, ahogy Ő kívánja, és inkább el kell átkoznod a saját hús-vér testedet, minthogy Őrá panaszkodj. Amikor megpróbáltatásokkal kell szembenézned, hajlandónak kell lenned eltűrni annak fájdalmát, hogy lemondasz arról, amit szeretsz, és hajlandónak kell lenned keservesen sírni, hogy eleget tégy Istennek. Csak ez az igazi szeretet és igazi hit. Függetlenül attól, hogy milyen a tényleges érettséged, először is rendelkezned kell mind ezzel az elszántsággal a szenvedésre, mind ezzel az igaz hittel, és arra is elszántnak kell lenned, hogy lázadj a hús-vér test ellen. Hajlandónak kell lenned személyesen szenvedni és megtapasztalni, hogy a saját érdekeidet veszteségek érik, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Képesnek kell lenned arra is, hogy a szívedben megbánást érezz önmagaddal kapcsolatosan: a múltban nem tudtál megfelelni Istennek, és most megbánást tanúsíthatsz. Nem szabad, hogy ezek közül bármelyik hiányozzon – Isten ezeken keresztül fog tökéletesíteni téged. Ha nem tudsz megfelelni ezeknek a kritériumoknak, akkor nem tudsz tökéletességre jutni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy azt, hogy a férjem üldöz és akadályoz, Isten megengedte. Isten azért tette ezt, hogy tökéletesítse a hitemet és az akaratomat a nehézségek elviselésére. Amikor elkezdtem hinni Istenben, és láttam a kegyelmét, az áldásait, és minden zökkenőmentes volt, boldog voltam, és volt hitem követni Istent. Ám amikor a férjem üldözött, szavakkal gyalázott, és nehézségeket kellett elszenvednem, elvesztettem a hitemet Istenben, sőt arra gondoltam, hogy visszatérek a Három-Önálló Egyházhoz. Puhány voltam, nem volt bennem egyáltalán semmi akarat a nehézségek elviselésére. Buzgón imádkoznom kellett Istenhez, és kérnem Őt, hogy adjon hitet és akaratot a nehézségek elviseléséhez. Eszembe jutott egy passzus Isten szavaiból, amit korábban olvastam egy összejövetelen. „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Megértettem, hogy minden élő és nem élő dolog Isten kezében van, és hogy a férjem gondolatai és elképzelései szintén Isten kezében vannak. Hinnem kellett Istenben, és Rá kellett támaszkodnom ennek a helyzetnek a megtapasztalása során. Ezután Isten megnyitott előttem egy utat. Egy ideig a férjem átvitte a paplanját egy másik szobába, hogy ott aludjon, és én így le tudtam csillapítani a szívemet, és tudtam Istenhez imádkozni. Néha a férjemnek el kellett mennie, és én arra használtam azt a kis időt, amíg távol volt, hogy kapcsolatba kerüljek a testvéreimmel, és letöltsem Isten házának a legfrissebb videóit. Amint lehetőségem nyílt rá, Isten szavait olvastam, és megnéztem a videókat, amiket Isten háza küldött. A kapcsolatom Istennel fokozatosan normalizálódott, és a szívem kevésbé gyötrődött. Három hónap múlva a férjemnek lejárt a szabadsága, és visszament dolgozni. Én újra rendesen tudtam folytatni a gyülekezeti életemet.

Ám ez a jó időszak nem tartott sokáig. Két hónappal később történt egy súlyos bányaszerencsétlenség, amelyben sokan életüket vesztették. A kormány minden bánya működését leállította, így a férjem kapott újabb két hónap szabadságot. A korábbihoz hasonlóan ismét otthon maradt, követett és megfigyelt. Nem engedett el az összejövetelekre, és nem hagyta, hogy Isten szavait olvassam. Egy este láttam, hogy a férjem az internetet böngészi a számítógépén. Megragadtam ezt a lehetőséget, hogy a bemenjek a hálószobába, elbújjak a takaró alatt, ahol prédikációkat hallgattam és közösségvállalást az életbe való belépésről. Fél óra múlva a férjem bejött a hálószobába. Ösztönösen elrejtettem az MP5 lejátszómat, de a férjem megtalálta, és úgy kapott utána, mintha megőrült volna. Gonoszul azt mondta: „Azt akarod, hogy megöljelek? Még mindig mersz hinni! Hogy mered ezt hallgatni? Hogy mersz hinni?” Beszéd közben megragadta az MP5 lejátszót, és vadul a földhöz vágta. Összetört, én gyorsan odamentem, hogy felszedjem. Azután a férjem megütött és megrúgott, megállás nélkül ütlegelte az arcomat, és rugdosott. Nem sokkal később olyan csúnyán összevert, hogy az arcomon mindenhol zúzódások voltak, és feldagadt, az orrom és a szám pedig vérzett. A fiunk félrehúzódva állt, félelemtől remegve, és reszkető hangon, könnyek között kiáltotta: „Apa! Ne üsd meg többet anyát! Ne üsd anyát!” A férjem csak ekkor hagyta abba. Gonoszul azt mondta: „Ha nem lenne a gyermekünk, ma este agyonvertelek volna! Eltörtem volna a lábad, hogy lássam, még mindig mersz-e hinni Istenben!” Beleborzongott a szívem, hogy a férjem így bánik velem. Arra gondoltam, hogy milyen sok éve vagyunk együtt, ami alatt szívvel-lélekkel gondoskodtam erről a családról. De azután az istenhitem miatt megvert, és holtan akart látni. Ha a fiam nem kérlelte volna, hogy hagyja abba, nem tudom, milyen állapotba kerültem volna. Tényleg maga volt a megtestesült ördög. Később a férjem felhívta az öccseit és húgait. Eljöttek, és látták, hogy fekszem az ágyon. Szó nélkül fogtak, és kiráncigáltak az ágyból át a nappaliba. A kanapén ültem, semmi erő nem volt bennem. A férjem második sógornője azt mondta gonoszan: „Nincs jobb dolgod? Hogy képzelted, hogy egy jó életet sutba dobsz, és valami Istenben hiszel inkább?!” A negyedik sógornője azt mondta: „Tudod, hogy a kormány letartóztatja azokat az embereket, akik hisznek Mindenható Istenben, te mégis hívő vagy. Megérdemled, hogy a bátyám elvert!” A sógora a háttérből szította a feszültséget: „Látom, hogy a bátyám túl kesztyűs kézzel bánik veled, amikor megver. A nénikém is ugyanabban hisz, mint te. Akárhányszor elmegy otthonról, a bácsikám megveri. Minden alkalommal félholtra veri.” Az alig tízéves unokahúgom is rám mutatott, és gonoszul azt mondta: „Nénikém, olyan ostoba vagy. Több tucat ember van a családunkban, és senki sem hisz ebben. Csak te!” Látva, ahogy mind felsorakoztak, hogy megtámadjanak, és hallva a szájukból ömlő szavakat, elviselhetetlen szomorúság fogott el: „Nem szegtem meg a törvényt azzal, hogy hiszek Istenben, és nem tettem semmi rosszat. Mégis úgy kezelnek, minha az ellenségük lennék! Azt még elfogadom, ha a felnőttek támadnak, de az már sok, hogy az unokahúgom itt áll, és ujjal mutogatva kritizál!” Nagyon szégyelltem magam, és a méltóságomat mélyen megalázták. Gyötrődtem, és csendben imádkoztam: „Édes Istenem! Nem tudom, hogy birkózzak meg ezzel a helyzettel. Arra kérlek, hogy világosíts meg, és adj útmutatást!” Az imádság után Isten szavai jutottak eszembe: „Isten testben töltött harminchárom és fél éve a földön önmagában is rendkívül fájdalmas dolog volt, és senki sem értette meg Őt. [...] A legnagyobb szenvedés, amelyet elvisel, az a végletekig romlott emberiséggel való együttélés, a gúny, sértegetét, ítélet és elítélés eltűrése mindenféle embertől, valamint az, hogy démonok üldözik, és a vallásos világ elutasítja és ellenségesen viselkedik Vele, olyan sebeket ejtve a lélekben, amelyeket senki sem tud jóvátenni. Ez egy fájdalmas dolog. Ő mérhetetlen türelemmel menti meg a romlott emberiséget, sebei ellenére is szereti az embereket, és ez nagyon fájdalmas munka. Az emberiség kegyetlen ellenállása, elítélése és rágalma, hamis vádaskodásai, zaklatása, üldözésük és megölésük miatt Isten teste nagy kockázatot vállalva végzi ezt a munkát. Ki tudná megérteni Őt, amint ezeket a fájdalmakat elszenvedi, és ki tudná megvigasztalni Őt?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Krisztus lényege a szeretet). Isten szavai meleg áramlatként járták át a szívemet. Isten ártatlan, és hús-vér testté vált a földön, hogy megmentse az emberiséget. Istent a kormányzó párt letartóztatásoknak és alaptalan szóbeszédeknek teszi ki, a vallási közösség elítéli és elutasítja, a világ népei pedig átkozzák és káromolják. Isten ilyen sok szenvedést visel el, mégis kifejezi az igazságot, és elvégzi a munkáját, hogy megmentse az emberiséget. Soha egyetlen pillanatra sem hagyott fel az üdvözítésünkkel. Ezzel szemben én egy mélyen megrontott ember vagyok. Mivel a családom elutasított, megvert és elátkozott az istenhitem miatt, a tekintélyem és a státuszom valamennyire csorbát szenvedett, ezt pedig nem tudtam elviselni. Azt gondoltam, hogy nincs előre vezető út. Olyan gyenge és tehetetlen voltam! Ahogy belegondolok, megaláztak azért, mert hittem Istenben. Az igazságosság nevében szenvedtem el az üldöztetést, ami dicsőség. Ez egyáltalán nem szégyenletes vagy szégyenteljes dolog. Ezen kívül pontosan az segített jobban felismerni Istent és az igazságot gyűlölő lényegüket, hogy üldöztek és akadályoztak. Azzal, hogy hiszek Istenben és végzem a kötelességemet, a helyes úton járok az életben. Amit teszek, az az emberek között a legigazságosabb tett. Mindegy, hogy mennyire akadályoznak vagy üldöznek, nekem a végsőkig Istent kell követnem. Mivel látta, hogy nem szólok egy szót sem, a második öccse még aljasabb módszerekhez folyamodott. Így szólt a férjemhez: „Tesó, a sógornőm nem hallgat ránk, bármit is mondunk. Az istenhite miatt nemcsak letartóztatja a kormány, hanem ez befolyással lehet a fiad felvételére az egyetemre vagy az álláskeresésére is. Semmi értelme, hogy bármi mást mondjunk még neki. Hozz papírt és tollat, és mondd meg neki, hogy írjon egy nyilatkozatot, miszerint nem fog hinni Istenben.” Azt gondoltam magamban: „Az embereket Isten teremti. Teljesen természetes és jogos, ha az emberek hisznek Istenben, és imádják Őt. Ti nem hisztek Istenben, sőt a KKP-t követitek, és arra kényszerítetek, hogy írjak egy nyilatkozatot, amelyben azt állítom, hogy nem fogok hinni Istenben. Lehetetlenség!” Csendben Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! Mindegy mennyire üldöznek ezek az emberek, inkább meghalok, mint hogy ezt megírjam. Szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Melletted, és meg fogom szégyeníteni a Sátánt. Arra kérlek, hogy adj több hitet és erőt!” Ekkor már elmúlt éjfél, de semmi jelét nem mutatták, hogy abbahagynák. Én bölcsen azt mondtam: „A jövőben itthon fogok hinni. Nem megyek el itthonról.” Csak ekkor hagyták abba. Soha nem gondoltam volna, hogy több hónappal később a saját családom fog üldözni, bekeríteni és megtámadni.

Egy napon 2014 februárjában épp készülődtem, hogy elmenjek a kötelességemet végezni. Már indulni akartam, amikor a férjem megragadta a galléromat, és a földre taszított. Gonoszul azt mondta: „Ma nem mész sehova. Elmegyünk a polgári ügyek hivatalába, hogy elváljunk!” Amikor azt hallottam a férjemtől, hogy el akar válni, azt gondoltam magamban: „Onnantól fogva, hogy elkezdtem hinni Istenben egészen mostanáig folyamatosan üldöztél és akadályoztál. Nemcsak a gyülekezeti életet kell mellőznöm, de a kötelességemet sem tudom végezni. Még arra sincs lehetőségem, hogy elvégezzem az áhítatot, és egyem és igyam Isten szavait. Ha nem válunk el, nem fogok tudni hinni Istenben, és megfelelően követni Őt.” Így azt mondtam: „Ha válást akarsz, váljunk el! Menjünk el a polgári ügyek hivatalába!” Megérkeztünk a polgári ügyek hivatalába, de nem tudtunk elválni, mert ki kellett cserélnünk a lakókönyvünket. Délután a férjem felhívta néhány testvéremet a családomból, és áthívta őket. Azt mondta nekik: „El akarok ma válni a testvéretektől, mert az istenhitét az állam ellenzi. Nemcsak azt kockáztatja, hogy letartóztatják, de én és a gyerekeink is belekeveredhetünk. Mondhattam bármit, nem hallgatott rám; csak a hite érdekli. Azért hívtalak ma ide titeket, hogy próbáljátok őt lebeszélni az istenhitéről, és meggyőzni, hogy éljen egy szép, normális életet itthon. Két lehetőséget adok neki. Az első, hogy mondjon le az istenhitéről, és éljen szép, normális életet itthon. Fátylat borítok a múltra, és elmegyek pénzt keresni, ahogy szoktam. A második, hogy ha továbbra is hisz Istenben, el fogunk válni, és én fogom gyakorolni a gyerekek felett a felügyeleti jogot. A ház a gyerekeinké lesz, és minden a házban is az övék lesz. Az asszony kikerül a családból, és semmi nem lesz a nevén.” Amikor a bátyám ezt meghallotta, rám kiabált: „A szüleink meghaltak, és a bátyádnak úgy kell engedelmeskedned, mitha az apád lenne. Azt teszed, amit mondok! Bármennyire is jó neked az istenhit, ha az állami politika nem engedélyezi, akkor nem lehetsz hívő. Várd ki, hogy az állam engedélyezze, és akkor higgyél!” A harmadik öcsém azt mondta: „Nővérem! Tudod, hogy a kormány letartóztatja azokat, akik hisznek Istenben, te mégis hiszel Benne. Miért bántod az alvó oroszlánt?” Eltökélten azt mondtam: „Már eldöntöttem, hogy az istenhit útján fogok járni. Nem számít, hogy mit mondtok! Annyi éven át hittem Jézusban, és hosszú, nehéz várakozás után végre megláthattam az Úr visszatérését. Soha nem tudtok rávenni, hogy eláruljam Istent!” A férjem tomboló dühvel azt mondta: „Mivel senki sem tud meggyőzni, menjünk, és váljunk el!” A testvéreim aggódni kezdtek, amikor látták, hogy a férjem épp el akar válni tőlem. A húgom félrehúzódva, sírva mondta: „Ez valaha egy harmonikus család volt, és most darabjaira hullik. Mi értelme van annak, hogy hiszel Istenben?” A többi rokonom megállás nélkül beszélt, és próbáltak meggyőzni, hogy éljek szép, normális életet otthon. Amikor hallottam őket, nyugtalanság költözött a szívembe. Csendben Istenhez fohászkodtam: „Édes Istenem! Szemben állok ezekkel a rokonokkal, akik mind akadályoznak, és a szívem nyugtalan lett. Nem tudom, mit tegyek. Istenem, világosíts meg, és adj útmutatást!” Eszembe jutottak Isten szavai: „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai hirtelen megvilágosítottak. A Sátán mesterkedései voltak amögött, hogy a férjem és a családom üldözött és akadályozta az istenhitemet. Arra gondoltam, amikor a Sátán kínozta Jóbot. Kívülről úgy tűnt, hogy Jób minden vagyonát elrabolták, a gyermekei pedig meghaltak, amikor összeomlott a háza. De igazából ez a Sátán vádaskodása volt Jóbbal szemben Isten előtt. Bár Jób akkoriban nem látott a dolgok mögé, nem panaszkodott Istenre. Sőt azt mondta: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Amikor Jób szilárdan megállt a bizonyságtételében Isten mellett, a Sátán teljesen megalázva távozott. Isten szíve is vigasztalást nyert. Most megértettem, hogy teremtett lényként, amikor utolérnek a Sátán zavarásai és támadásai, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Isten mellett, és meg kell aláznom a Sátánt. Ez a család nem fogja hagyni, hogy higgyek Istenben, és ha tovább maradnék itt, csak elveszíteném az esélyem arra, hogy elnyerjem az igazságot és megmeneküljek. Amikor erre gondoltam, azt mondtam nekik: „Elválunk!” Ennyit mondtam, és épp fel akartam állni, amikor a harmadik öcsém kegyetlenül pofon ütött, aztán megrúgott. Azt kiabálta: „Te megbolondultál, nővérem! Mindannyian próbálunk meggyőzni, és te egy szavunkat se hallgattad meg!” A kisebbik lányom sírva mondta: „Anya! Ne válj el apától! Mit fogsz tenni a válás után? Mitévők leszünk?” Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy a Sátán egyik cselszövéséről van szó, és hogy a Sátán megint a ragaszkodást használja, hogy megkísértsen. Gondolkodtam egy darabig, majd nyugodtan azt mondtam: „Ne aggódj miattam! A saját utamat választottam.” Azután azt mondtam a lányaimnak: „Az apátok viseli majd gondját a kisöcséteknek. Ti már felnőttetek, és van saját családotok, tudtok vigyázni magatokra.” Miután befejeztem a mondanivalómat, lementem a földszintre.

Úton a polgári ügyek hivatalába a férjem elővette a válási papírokat, és megkért, hogy írjam alá. Azt is megkérdezte, hogy mit szeretnék. Azt feleltem, hogy semmit, és aláírtam a papírokat. Ahogy ez megtörtént, a szívemben óriási megkönnyebbülést éreztem. Az autó még oda sem ért a polgári ügyek hivatalához, már láttam, hogy az egész család, amely nem sokkal előbb nyomás alá helyezett, ott áll az ajtó előtt. Ahogy kiszálltunk az autóból, odarohantak, és elállták az utunkat. Az idősebb lányom azt mondta, hogy el akar vinni a nővéremhez egy kis levegőváltozásért. A vejem arra készült, hogy elviszi a férjemet, hogy igyanak egyet. Így lett vége a válási krízisnek. A férjem később soha nem említette meg újra a válást, és soha többet nem kért meg, hogy írjak nyilatkozatot arról, hogy nem fogok hinni Istenben. Láttam, hogy amikor igaz szívvel Istenre támaszkodom, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben, a Sátán megszégyenül és elbukik.

Egyszer az áhítatom során Isten szavait olvastam, ami segített tisztábban látni a férjemet. Mindenható Isten azt mondja: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit? [...] Nincs kapcsolat egy hívő férj és egy nem hívő feleség között, és nincs kapcsolat hívő gyermekek és nem hívő szülők között; ez a kétféle ember teljesen összeegyeztethetetlen. Mielőtt az ember bemenne a nyugalomba, van hús-vér testi, családi ragaszkodása, de ha egyszer bement a nyugalomba, akkor már nem lesz semmilyen hús-vér testi, családi ragaszkodása, amelyről beszélhetnénk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Visszagondoltam arra, hogy mielőtt elfogadtam Isten új munkáját, a férjem azért bánt jól velem, hogy vigyázzak helyette a gyerekekre és a házra, és neki ne kelljen törődnie az otthoni dolgokkal. Amikor elkezdtem hinni Istenben, annak ellenére, hogy a kormány nem engedélyezte, aggódott, hogy ha egy nap letartóztatnak, azt megszenvedi a büszkesége és az érdekei, és nem lenne senki, aki a fiunk gondját viselné. Ezért mindenféle trükkhöz és cselhez folyamodott, hogy üldözzön, és próbálja megakadályozni, hogy higgyek Istenben. Először mézes-mázas szavakkal próbált meggyőzni és kísértésbe vinni. Amikor ez nem működött, átkozódásra és verésre váltott. Úgy tűnt, legszívesebben agyonvert volna. Még a rokonaival is összefogott, hogy kikényszerítsen belőlem egy írásos nyilatkozatot, amellyel megtagadom Istent, és azt mondta, ha nem írom meg, el fog válni tőlem. A férjem mindent elkövetett, és minden eszközt bevetett, hogy akadályozza a hitemet Istenben. Ahogy Isten leleplezte, az emberek között valójában nincsenek is valódi családi érzelmek, csak érdekkapcsolatok. A férjem nem őszintén bánt velem jól. Csak Isten szereti őszintén az embereket, és biztosítja nekik az önzetlen üdvösséget. Már nagyobb volt a hitem, és erősebb volt az akaratom, hogy kövessem Mindenható Istent.

Utána már nem korlátozott a férjem, amikor összejövetelekre jártam, vagy a kötelességemet végezni. A férjem látta, hogy nem igazán tud akadályozni, és így már nem avatkozott a dolgomba. A rokonaim sem beszéltek többet az istenhitemet érintő dolgokról. Mindenható Isten szavai vezéreltek, hogy hagyjam magam mögött a családom sötét befolyását. A férjem már nem akadályoz és nem zavar meg, és normálisan tudom végezni a kötelességemet. Hála Istennek!