Amióta az eszemet tudom, gyakran hallottam az idősebbeket arról beszélni, hogy milyen szerencsések egyes emberek, mert hűséges és gondoskodó gyermekeik vannak. Amikor betegek voltak, gyermekeik az ágyuknál ápolták őket, idős korukban pedig méltó temetést kaptak, és úgy tűnt, hogy értékes életet éltek. Ez a hit mélyen gyökeret vert a szívemben. Amikor a szüleim megbetegedtek, a testvéreimmel felváltva ápoltuk őket, és miután elhunytak, méltóságteljes temetést szerveztünk nekik. Hittem abban, hogy a szüleink nem hiába neveltek fel minket, és azt gondoltam magamban: „Nem azért neveli valaki a gyerekeit, hogy legyen valaki, aki haláláig gondoskodik róla, és megszervezi a temetését?” A falunkban élt egy magányos, idős asszony. A férje és a fia is elhunyt, egyedül és gyámoltalanul hagyva őt. Idős korában senki sem gondozta, amikor beteg volt, és halála után senki sem gondoskodott a temetéséről. Az élete nyomorúságosnak tűnt számomra. Miután megházasodtam, született egy fiam. Amikor a fiam tizenöt éves volt, a férjem elhunyt. A férjem halála hatalmas csapás volt számomra. Az élet nehézségei, az emberek csúfolódása és a pletykák miatt több alkalommal elvesztettem az erőt, hogy folytassam. De olyankor a fiamra gondoltam, és elhatároztam, hogy felnevelem őt, bármilyen nehéz is az élet, és reméltem, hogy később ő fog gondoskodni rólam a halálomig, és elintézi majd a temetésemet. Később szívbeteg lettem, és munka közben mindig rosszul voltam. A fiam tudott gondoskodni rólam, és amikor beteg voltam, aggódott értem, ami megnyugtatott. Úgy éreztem, nem hiába neveltem fel. Később megismertem a jelenlegi férjemet.

2008-ban elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Egy évvel később elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben. Időnként hazamentem, hogy gondoskodjak a fiamról. Megfőztem neki a kedvenc ételét, segítettem a házimunkában, és adtam neki egy kis zsebpénzt. Próbáltam annyira kielégíteni a szükségleteit, amennyire csak tudtam. 2012-ben, mivel a fiamnak ellenőrizni kellett a politikai hátterét ahhoz, hogy beléphessen a hadseregbe, a helyi rendőrség elkezdett a hitem után nyomozni, ezért elhagytam az otthonomat, hogy máshol végezzem a kötelességemet. Két hónappal később megtudtam, hogy a férjemet letartóztatták az evangélium hirdetése miatt. Ezután nem mertem hazamenni és kapcsolatba lépni a fiammal.

2017-ben már gyakran éreztem magam gyengének, és túl erősen vert a szívem, ezért haza akartam menni, hogy orvosi kezelést kapjak. De otthon nem voltam biztonságban, így a nővéremnél laktam, és megkértem, hogy vegye fel a kapcsolatot a fiammal. Nagyon meghatódtam, amikor megláttam a fiamat. Elbeszélgettünk arról, hogy mi történt az elmúlt években. A fiam elmondta, hogy megnősült. Haza akart vinni, hogy a feleségével elmenjünk egy orvoshoz. Azt is mondta, hogy a bontás után a házunkat megtartották nekem, hogy majd ott lakjak idősebb koromban. Nagyon örültem ennek a hírnek. Arra gondoltam, hogy évek óta nem láttam a fiamat, nem gondoskodtam róla, de ő még mindig gondol az én öregkori éveimre, és úgy éreztem, hogy még mindig számíthatok rá. De másnap este a fiam munka után eljött hozzám, és lehangoltan azt mondta: „Anya, a feleségem nem fogad el téged. Zavarja az, hogy annyi éven át nem voltál itthon. Nagyot veszekedtünk, és azt mondta, vagy ő, vagy te. Mivel ő gondoskodott rólam a nehéz időkben, őt választottam.” Úgy éreztem, mintha villámcsapás ért volna. A fiamat annyi éven át a mentőövemnek tekintettem. Keményen dolgoztam, hogy felneveljem, remélve, hogy halálomig gondoskodik majd rólam, és hogy meg fogja szervezni a temetésemet. De most a feleségét választotta helyettem, és nem engedett be az otthonába. Nem volt-e hiábavaló minden erőfeszítésem, amit a felnevelésébe fektettem? Jó ideig nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet, és rengeteg könnyet hullattam.

Miután a fiam elment, továbbra is a nővérem házában éltem, és az egészségi állapotom az érzelmi csapás miatt romlott. A férjem nem volt mellettem, és most már a fiamra sem számíthattam. Az emberek azt mondják, hogy a szülők azért nevelik a gyerekeiket, hogy öregkorukban ők gondoskodjanak róluk, de nekem nem volt senkim, akire támaszkodhattam volna. Nagyon szomorú és elkeseredett voltam. Néztem, ahogy a nővérem családja boldogan összegyűlik, nevetgélnek és szívélyesen beszélgetnek, és úgy éreztem, hogy olyan, mintha nem is lenne fiam, hogy magányos öregasszony leszek. Senki nem fog gondoskodni rólam, ha megbetegszem, és senki nem fogja megszervezni a temetésemet, amikor meghalok. Úgy éreztem, hogy az életem teljes kudarc. Hiszek Istenben, hogy lehet, hogy a nem hívők jobb életet élnek, mint én? Minél többet gondolkodtam ezen, annál szomorúbb lettem, a napjaimat depressziósan és motiválatlanul töltöttem. Egy nap váratlanul meglátogatott. Azt mondta, hogy pereskedik, és pénzt akart kölcsönkérni tőlünk. Arra gondoltam, hogy az elmúlt években nem gondoskodtam róla eléggé, és most, hogy bajban van, anyaként segítenem kell neki ebben a nehéz időszakban. Ezért megkértem a férjemet, hogy adja oda neki a pénzt. A fiam azt mondta, hogy később elhozza a feleségét és a lányát, hogy találkozzunk. A tavaszi fesztivál után a fiam tényleg elhozta a kislányát, hogy találkozzon velem. Úgy gondoltam, hogy bár a menyem még mindig nem fogad el, de legalább a fiam és az unokám velem lesznek, hogy gondoskodjanak rólam, amikor megöregszem, hogy halálomig törődnek velem, és megszervezik a temetésemet. Végtelenül boldog voltam, és reménykedtem, hogy lesznek emberek, akikre számíthatok a későbbi éveimben.

Közvetlenül a 2024-es tavaszi fesztivál előtt az unokatestvéremet letartóztatták, és ő elárult engem. Hogy elkerüljem, hogy a rendőrség megfigyeljen és letartóztasson, elmentem otthonról a kötelességemet végezni, és nem mertem hazamenni a tavaszi fesztiválra. Azon a napon, amikor a fiamnak meg kellett volna látogatnia engem otthon, nem tudtam megnyugtatni a szívemet. Arra gondoltam, hogy az elmúlt két évben épphogy helyreállítottam a kapcsolatomat a fiammal, és aztán megint elmentem otthonról. Vajon mérges lesz rám, és soha többé nem áll szóba velem? Nem fogom újra elveszíteni a fiamat? Amikor arra gondoltam, hogy magányos jövő elé nézek, megszakadt a szívem, nyugtalan voltam, nem tudtam enni, és rosszul aludtam. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, nem tettem bele a szívemet. A gyülekezeti munkát sem volt kedvem nyomon követni. Sokszor imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy vezessen ki a negatív állapotomból.

Később elgondolkodtam: „Miért voltam annyira levert, és miért fájt annyira, hogy nem láttam a fiamat? Mi volt ennek a kiváltó oka?” Addig tartott ez, amíg egy nap el nem olvastam Isten ezen szavait: „Azon kívül, hogy a szülőknek ilyen elvárásaik vannak a felnőtt gyermekekkel szemben, egy olyan követelményük is van a saját gyermekeikkel szemben, amely a világon minden szülőnél gyakori, miszerint remélik, hogy kötelességtudó gyermekek lehetnek, akik jól bánnak a szüleikkel. Némely konkrét etnikai csoportnak és térségnek természetesen sajátságosabb követelményei vannak a gyermekeikkel szemben. Például azon túl, hogy hűek legyenek a szüleikhez, halálukig gondoskodniuk is kell a szüleikről és elrendezni a temetésüket, a felnőttkor elérése után is a szüleikkel kell élniük, és felelősséget kell vállalniuk a szüleik megélhetéséért. Ez az utolsó szempontja az utódokkal szembeni szülői elvárásoknak, amelyet most megtárgyalunk – azt követelni, hogy a gyermekeik kötelességtudóak legyenek és gondoskodjanak róluk idős korukban. Talán nem ez minden szülő eredeti szándéka a mögött, hogy gyerekeket vállal, ahogy a gyermekeivel szembeni alapvető követelmény is? (De igen, az.) [...] Amikor a gyermekeik még nagyon fiatalok, a szülők már akkor követelményeket kezdenek támasztani, és folyton tesztelik őket ilyen kérdésekkel: »Amikor felnősz, támogatod majd anyut és aput?« »Igen.« »Támogatod majd apu szüleit?« »Igen.« »Támogatod majd anyu szüleit?« »Igen.« »Kit szeretsz a legjobban?« »Anyut szeretem a legjobban.« Akkor az apa féltékeny lesz: »És mi a helyzet apuval?« »Aput szeretem a legjobban.« Anya féltékeny lesz: »Kit szeretsz igazából a legjobban?« »Anyut és aput.« Ekkor mindkét szülő elégedett. Arra törekszenek, hogy a gyermekeik már attól fogva kötelességtudóak legyenek, amikor még épp csak megtanultak beszélni, és remélik, hogy a gyermekeik jól bánnak majd velük, amikor felnőnek. Bár ezek a fiatal gyermekek nem tudják világosan kifejezni magukat és nem értenek sokat, a szülők akkor is ígéretet akarnak hallani a gyermekeik válaszában. Ugyanakkor a saját jövőjüket is látni akarják a gyermekeikben és remélik, hogy az általuk nevelt gyermekek nem hálátlan, hanem kötelességtudó gyermekek lesznek, akik felelősséget vállalnak értük, sőt még inkább olyanok, akikre támaszkodhatnak majd, és akik támogatják őket idős korukban. Habár azóta kérdezgetik ezeket a kérdéseket, hogy a gyermekeik fiatalok voltak, ezek nem egyszerű kérdések. Ezek teljes mértékben követelmények és remények, amelyek e szülők szívének mélyéből támadnak, nagyon is valós követelmények és nagyon valós remények. Így amint a gyermekeik megértést kezdenek szerezni a dolgokról, a szülők remélik, hogy törődést tudnak mutatni, amikor a szüleik betegek, mellettük lesznek a betegágyuknál és gondoskodnak róluk, még ha ez csak annyit is jelent, hogy vizet töltenek nekik, hogy igyanak. Bár a gyermekeik nem tehetnek sokat, képtelenek anyagi vagy gyakorlatiasabb segítséget nyújtani, legalább ennyi gyermeki jámborságot kellene tanúsítaniuk. A szülők látni akarják ezt a gyermeki jámborságot, amíg a gyermekeik fiatalok, és időről időre ellenőrizni azt. Például amikor a szülők nem érzik jól magukat vagy fáradtak a munkától, megfigyelik, hogy a gyermekeik tudnak-e innivalókat vinni nekik, odavinni a cipőjüket, kimosni a ruháikat, vagy elkészíteni nekik egy egyszerű fogást, még ha az csak rántotta és rizs is, vagy megkérdezik-e a szüleiktől: »Fáradt vagy? Ha igen, akkor hadd készítsek neked enni valamit.« Vannak szülők, akik elmennek otthonról a vakációk alatt, és szándékosan nem mennek vissza étkezési időben, hogy ennivalót készítsenek, csak hogy lássák, vajon a gyermekeik felnőttek-e és értelmesekké váltak-e, hogy tudnak-e főzni nekik, tudnak-e kötelességtudóak és figyelmesek lenni, tudnak-e osztozni a nehézségeikben, vagy pedig szívtelen hálátlanok, hiába nevelték fel őket. Mialatt a gyermekeik felnőnek, sőt még a felnőttkorban is, a szüleik folyamatosan tesztelik őket és kíváncsiskodnak ebben az ügyben, ugyanakkor pedig folyamatosan követelményeket támasztanak a gyermekeikkel szemben. »Nem szabadna ilyen szívtelen hálátlannak lenned. Mi, a szüleid, miért neveltünk fel egyáltalán? Úgy volt, hogy te viselsz majd gondot rólunk, amikor megöregszünk. Hiába neveltünk hát fel? Nem szabadna dacolnod velünk. Nem volt könnyű felnevelnünk téged. Kemény munka volt. Előzékenynek kellene lenned, és tudnod ezeket a dolgokat.« Vannak olyan gyerekek, akik – különösen az úgynevezett lázadó szakasz, vagyis a serdülőkorból a felnőttkorba való átmenet során – nem túl értelmesek és nem jó az ítélőképességük, gyakran szembeszegülnek a szüleikkel, és bajt okoznak. A szüleik sírnak, jelenetet rendeznek és nógatják őket, ezt mondva: »Nem tudod, mennyit szenvedtünk azért, hogy vigyázzunk rád, amíg fiatal voltál! Nem azt vártuk, hogy ilyen leszel, ha felnősz, egy cseppet sem kötelességtudó, tudatlan a házimunka terheiben vagy a nehézségeinkben való osztozást illetően. Nem tudod, milyen nehéz ez a számunkra. Nem vagy kötelességtudó, dacos vagy, nem vagy jó ember!« Azon kívül, hogy megharagszanak a gyermekeikre, amiért azok engedetlenek, vagy radikális viselkedést tanúsítanak a tanulmányaikban illetve a mindennapi életükben, a haragjuk egy másik oka az, hogy nem látják a saját jövőjüket a gyermekeikben, vagy azt látják, hogy a gyermekeik a jövőben nem lesznek kötelességtudóak, hogy nem figyelmesek, sem sajnálatot sem éreznek a szüleik iránt, hogy nem őrzik a szívükben a szüleiket, vagy még pontosabban, nem tudják, hogy el kell menniük a szüleikhez és gyermekhez illően kell viselkedniük velük. Ezért, ahogy a szüleik látják ezt, nem helyezhetik a reményeiket ilyen gyerekekbe. Lehet, hogy hálátlanok és dacosak, a szüleik szíve pedig megszakad, és úgy érzik, hogy a gyermekeikre fordított befektetéseik és kiadásaik hiábavalók voltak, hogy rossz üzletet kötöttek, nem érte meg, és bánják a dolgot, szomorúak, csüggedtek és gyötrődnek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten leleplezi azt, hogy a szülőknek elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, konkrétan azt várják el, hogy a gyermekeik gondoskodjanak róluk halálukig, és elintézzék a temetésüket. Amikor a gyermekeik nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, fájdalmat és csalódottságot éreznek, és azt gondolják, hogy hiába nevelték fel őket. Pontosan ebben az állapotban vagyok. Ezt vártam el a fiamtól, amikor még nagyon kicsi volt. Azt reméltem, hogy ha beteg leszek, gondozni fog engem, és azt vártam, hogy amikor megöregszem, és mozgásképtelenné válok, támogatni fog engem, és gondoskodni fog rólam a mindennapi életben, és miután elhunytam, meg fogja szervezni a temetésemet. Amikor a fiam felnőtt, több évig nem mertem hazamenni, mert üldözött a KKP. Miután visszatértem, megtudtam, hogy a fiam megtartotta nekem a házat, és hogy öregkoromban visszamehetek oda lakni. Nagyon boldog voltam, és úgy gondoltam, hogy a fiam még mindig hűséges, gondoskodó gyermek, és megbízható. De amikor a feleségét választotta helyettem, összetört a szívem, és csalódott voltam. Azt gondoltam, hogy a fiam megbízhatatlan, és hogy hiába neveltem fel. Amikor a fiam elhozta az unokámat, hogy meglátogasson, megnyugodtam. De amikor nem tudtam újra találkozni vele, mert el kellett kerülnöm, hogy a KKP letartóztasson, aggódtam, hogy a fiam nem fog többé elfogadni engem, és a reményem, hogy öregkoromban majd ő gondoskodik rólam, szertefoszlott, így ismét elborított a fájdalom. A következő néhány napban nem tudtam a gyülekezeti munka nyomon követésére koncentrálni. De most már megértettem, hogy a fájdalmam gyökere az volt, hogy az a gondolat irányított: „azért nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad”. Emiatt voltam képtelen arra, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Ezután tovább olvastam Isten szavait. „Ami azt a kérdést illeti, hogy a szülők elvárják a gyermekeiktől, hogy gyermeki hűséggel legyenek irántuk, a szülőknek egyrészt tudniuk kell, hogy mindent Isten vezényel és minden Isten elrendelésétől függ. Másrészt, az embereknek észszerűnek kell lenniük, azáltal pedig, hogy világra hozzák a gyermekeiket, a szülők ennek velejárójaként megtapasztalnak valami különlegeset az életben. Máris sokat nyertek a gyermekeiktől és tisztában vannak azzal, hogy milyen bánatokkal és örömökkel jár együtt a szülői lét. Ez a folyamat egy gazdag megtapasztalás az életükben, és természetesen egy emlékezetes tapasztalat is. Kárpótolja őket az emberi mivoltukban meglévő hiányosságokért és tudatlanságért. Szülőként már elnyerték azt, amit a gyermekeik neveléséből nyerniük kell. Ha nem elégedettek ezzel, és megkövetelik a gyermekeiktől, hogy személyzetként vagy rabszolgaként szolgálják őket, és elvárják a gyerekeiktől, hogy gyermeki hűséget tanúsítva hálálják meg szüleiknek azt, hogy felnevelték őket, gondot viselve róluk idős korukban, elkísérve őket utolsó útjukra, koporsóba helyezve őket, megakadályozva, hogy a testük a házban rothadjon meg, keservesen sírva értük, amikor elmennek, három évig siránkozva és gyászolva őket stb., megengedve, hogy a gyermekeik ezek által fizessék vissza adósságukat, akkor ez észszerűtlenné és embertelenné válik. Látod, ami azt illeti, hogy Isten milyen bánásmódra tanítja az embereket a szüleikkel kapcsolatban, Ő csak annyit követel meg, hogy gyermeki hűséggel legyenek a szüleik iránt, azt pedig egyáltalán nem követeli meg, hogy a gyermekek halálig támogassák a szüleiket. Isten nem ad az embereknek ilyen felelősséget és kötelezettséget – Ő soha semmi ilyet nem mondott. Isten egyedül azt tanácsolja a gyermekeknek, hogy gyermeki hűséggel legyenek a szüleik iránt. A szülők iránti gyermeki jámborság tanúsítása egy általános, széles körű kijelentés. Ahogy ma konkrét kifejezésekkel beszélünk erről, azt jelenti, hogy a képességeid és körülményeid határán belül teljesíted a kötelezettségeidet – ez elegendő. Ez ilyen egyszerű, ez az egyetlen követelmény a gyermekekkel szemben. Hogy kell hát értenie ezt a szülőknek? Isten nem követeli meg, hogy »a gyermekek tanúsítsanak gyermeki hűséget a szüleik iránt, gondoskodjanak róluk idős korukban és búcsúztassák el őket.« Ezért azok, akik szülők, engedjék el az önzőségüket és ne várják el, hogy a gyermekeikkel kapcsolatban minden körülöttük forogjon csak azért, mert ők adtak életet nekik. Ha a gyermekek nem a szüleik körül forognak és nem őket tekintik az életük középpontjának, akkor nem helyénvaló az, ha a szülők folyamatosan feddik őket, megfertőzik a lelkiismeretüket, és ilyeneket mondanak: »Hálátlan vagy, hűtlen és engedetlen, és még most sem támaszkodhatom rád, azok után, hogy olyan sokáig neveltelek« – folyton így dorgálva a gyermekeiket és terheket helyezve rájuk. Ha valaki megköveteli, hogy a gyerekei gyermeki hűséget tanúsítsanak iránta és elkísérjék őt, gondoskodjanak róla idős korában és temessék el, és folyamatosan rá gondoljanak, bármerre is járnak, az egy eredendően helytelen cselekedet, valamint embertelen gondolat és elképzelés. Az ilyen gondolkodásmód kisebb-nagyobb mértékben talán létezik a különböző országokban vagy a különböző népcsoportok között, ám a hagyományos kínai kultúrát tekintve, a kínai nép különösen hangsúlyozza a gyermeki jámborságot. Az ősidőktől fogva napjainkig ezt mindig is az emberi mivolt részeként, valamint annak mércéjeként vitatták és hangsúlyozták az emberek, hogy valaki jó-e, avagy rossz. A társadalomban természetesen létezik az az elterjedt gyakorlat és közvélemény is, hogy ha a gyermekek nem hűségesek, akkor a szüleik is szégyenkeznek, a gyermekek pedig úgy érzik majd, hogy képtelenek elviselni ezt a bélyeget a hírnevükön. Különféle tényezők befolyása alatt a szülőket is mélyen megmérgezi ez a tradicionális gondolkodásmód, amely gondolkodás vagy megkülönböztetés nélkül azt követeli, hogy a gyermekeik gyermekhez illően hűségesek legyenek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy az „azért nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad”-elv téves. Szülőként a gyermeknevelés a mi felelősségünk és kötelezettségünk. Nem szabad ezt úgy kezelnünk, mint egy üzleti megállapodást a gyermekeinkkel. Mivel mi döntöttünk úgy, hogy megszüljük őket, a mi felelősségünk, hogy gondoskodjunk róluk. Ahogyan az állatok törődnek az utódaikkal: figyelmesen gondoskodnak róluk, amíg azok önállóan nem képesek a túlélésre. Mindez az Istentől kapott ösztöneik része. Ez teszi lehetővé minden élőlény számára a szaporodást és a fennmaradást. Az emberek sem kivételek. Arra gondoltam, hogyan neveltem a fiamat, és láttam, hogy ez egy olyan folyamat, amely gazdagította az élettapasztalatomat. Az első szavaitól kezdve az első lépésein át, addig, amikor iskolába ment, és segített a házimunkában, mindez büszkeséggel és anyai felelősséggel töltött el. Ez azt is lehetővé tette, hogy az emberi mivoltom érettebbé váljon. A gyermekeink nevelése szülőként a mi felelősségünk és kötelezettségünk, nem pedig kedvesség. De mivel én elfogadtam azt a hagyományos elképzelést, hogy „azért nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad”, azt, hogy felneveltem a fiamat, alkudozási alapként használtam, hogy megpróbáljak vele üzletet kötni, azt gondolva, hogy mivel felneveltem, neki hozzám kellene sietnie, és gondoskodnia kellene rólam, ha megöregszem vagy megbetegszem, és amikor meghalok, nagyszerű temetést kellene rendeznie nekem. Azzal, hogy felneveltem őt, csak a testi érdekeimnek akartam eleget tenni. Isten csak azt követeli meg, hogy az emberek a valós helyzetüknek megfelelően teljesítsék a szüleikkel kapcsolatos feladataikat. Nincs olyan elvárás, hogy a gyermekeknek gondoskodniuk kellene az idős szüleikről, sem olyan, hogy el kellene intézniük a temetésüket. De én ragaszkodtam azokhoz a hagyományos elképzelésekhez, hogy „azért nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad”, és „amikor kicsi, nevelem a fiamat, hogy ő gondoskodjon rólam, amikor megöregszem”, ezért követeltem, hogy a fiam teljes felelősséget vállaljon az életemért. Nem volt ez teljesen észszerűtlen, mélységesen önző és aljas viselkedés? Minden alkalommal, amikor azt láttam, hogy nem számíthatok a fiamra, összetört a szívem, csalódott voltam, és úgy éreztem, hogy nincs remény az életben. Sőt, még panaszkodtam is Istenre, azt gondoltam, hogy annak ellenére, hogy hiszek Benne, az életem rosszabb, mint azoké, akik nem hisznek. Folyamatosan a jövőm miatt aggódtam, és nem tudtam a kötelességeimre koncentrálni. Megértettem, hogy az „azért nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad” elve teljesen abszurd.

Ezután még többet olvastam Isten szavaiból. „Valójában már a gyermekek megszülése és felnevelése által sokat nyertél tőlük. Az, hogy a gyermekeid kötelességtudóak lesznek-e veled szemben, hogy támaszkodhatsz-e rájuk halálod előtt, és hogy mit szerezhetsz meg tőlük, ezek a dolgok azon múlnak, hogy együttélésre vagytok-e rendelve, ez pedig Isten elrendelésétől függ. Más szempontból az is Isten elrendelésén múlik, hogy a gyermekeid milyen környezetben élnek, milyenek az életkörülményeik, olyanok-e a körülményeik, hogy gondoskodni tudnak rólad, hogy anyagilag kényelmesen élnek-e, és van-e plusz pénzük arra, hogy anyagi örömet és segítséget nyújtsanak neked. Ráadásul, szubjektíven szülőként az is Isten elrendelésétől függ, hogy az-e sorsod, hogy a gyermekeidtől kapott anyagi javakat, pénzt vagy érzelmi kényelmet élvezd. Nem így van talán? (De igen.) Ezek nem olyan dolgok, amelyeket az emberek kérelmezhetnek. Látod, néhány gyermeket nem szeretnek a szüleik, és a szüleik nem hajlandóak velük élni, Isten azonban úgy rendelte, hogy a szüleikkel éljenek, ezért nem tudnak messzire utazni vagy elhagyni a szüleiket. Egész életükre ott ragadnak a szüleikkel – akkor sem tudnád elhajtani őket, ha megpróbálnád. Másrészt vannak olyan gyerekek, akiknek a szülei nagyon szívesen vannak velük; elválaszthatatlanok, mindig hiányoznak egymásnak, különböző okokból azonban nem tudnak a szüleikkel azonos városban, vagy akár azonos országban lakni. Nehezen tudnak találkozni és beszélni egymással; habár már olyan fejlettek a kommunikációs módszerek, és lehetőség van videócsevegésre, az mégsem ugyanaz, mint nap mint nap együtt élni. A gyermekeik valamilyen okból kifolyólag külföldre mennek, máshol dolgoznak vagy élnek, miután megházasodtak, és így tovább, a szüleiktől pedig nagy-nagy távolság választja el őket. Nem könnyű akár csak egyszer is találkozni, egy telefon- vagy videóhívás lebonyolítása pedig az időponttól függ. Az időeltolódás vagy más kellemetlenségek miatt nem túl gyakran tudnak kommunikálni a szüleikkel. Mivel kapcsolatosak ezek a fő szempontok? Nem Isten elrendeléséhez kapcsolódnak ezek mind? (De igen.) Ez nem olyasvalami, amit el lehet dönteni bármely szülő vagy gyermek szubjektív kívánsága alapján; ez leginkább Isten elrendelésétől függ. Másrészt a szülők aggódnak amiatt, hogy a jövőben vajon támaszkodhatnak-e a gyermekeikre. Miben akarsz támaszkodni rájuk? Hogy teát hozzanak és vizet töltsenek? Miféle függőség ez? Te magad talán nem tudod ezt megtenni? Talán nem nagyszerű mindent egyedül csinálni, ha egészséges vagy, és képes vagy mozogni és gondoskodni magadról? Miért kell másokra hagyatkoznod, hogy kiszolgáljanak? Valóban boldogság az, ha a gyermekeid törődését és társaságát élvezheted, ahogy az is, ha ők szolgálnak ki téged a vacsoaraasztalnál és azon kívül is? Nem feltétlenül. Ha nem tudsz mozogni, és tényleg ők kell, hogy kiszolgáljanak úgy az asztalnál, mint azon kívül, az jelenti számodra a boldogságot? Ha választhatnál, azt választanád-e, hogy egészséges légy és ne legyen szükséged a gyermekeid gondoskodására, vagy azt választanád, hogy az ágyban feküdj bénultan, a gyermekeid pedig melletted legyenek? Melyiket választanád? (Hogy egészséges legyek.) Sokkal jobb egészségesnek lenni. Ha 80, 90 vagy akár 100 évig is élsz, továbbra is gondoskodhatsz magadról. Ez egy jó életminőség. Bár lehet, hogy megöregszel, lassulhat az észjárásod, talán rossz a memóriád, kevesebbet eszel, lassabban és nem olyan jól csinálod a dolgokat, és nem olyan kényelmes kimozdulnod, mégis nagyszerű, hogy képes vagy gondoskodni a saját alapvető szükségleteidről. Elegendő, ha a gyermekeid időnként felhívnak telefonon, hogy köszönjenek, vagy hazamennek és veled maradnak az ünnepek alatt. Miért követelnél bármi többet tőlük? Mindig a gyermekeidre támaszkodsz; csak akkor leszel boldog, amikor a rabszolgáid lesznek? Vajon nem önző dolog így gondolkodnod?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Miután elolvastam Isten ezen szavait, hirtelen mindent megértettem. Az, hogy valaki élvezheti-e gyermekei gondoskodását és figyelmét az életben, vagy hogy mennyi anyagi és érzelmi biztonságot kaphat a gyermekeitől, mind Isten elrendelésétől függ. Ez nem olyasmi, ami csak azért történik, mert mi azt akarjuk. Vegyük például a bátyámat. Öt gyermeke van, de amikor megbetegedett, egyik sem volt ott, hogy ápolja. Végül a férjem volt az, aki a haláláig gondoskodott róla. Visszatekintve meg kell állapítanom, az elmúlt években nem volt jó az egészségem, miközben a kötelességemet végeztem. Egyszer hirtelen egy mellkasi fájdalmat éreztem, és úgy éreztem, mintha a szívem megállt volna. Szédültem, egyáltalán nem tudtam mozogni, és azt hittem, hogy meghalok. Szívemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, az életem a Te kezedben van. Még ha ma meg is halok, hajlandó vagyok alávetni magam a Te szuverenitásodnak.” Éppen ekkor tért vissza a városba a vendéglátó családomból a fiatalabbik fivér. Orvos volt, és akupresszúrát végzett rajtam, és egy idő után már nem éreztem magam olyan rosszul. Láttam, hogy Isten hogyan rendezi el körülöttem az embereket, eseményeket és dolgokat, hogy kisegítsen a veszélyből, és tudtam, hogy ez Isten csodálatos oltalma. Ha belegondolok, még azokban az időkben is, amikor a fiam mellettem volt, amikor beteg voltam, ugyanúgy szenvedtem, és ha Isten el akarta volna venni az életemet, a fiam nem tehetett volna semmit akkor sem, ha ott van. A sorsom Isten kezében van, és az egészségem is Isten szuverenitásától és elrendezéseitől függ. Emellett felelősséget kell vállalnom a saját életemért, nem szabad mindenben a fiamra támaszkodnom, és képesnek kell lennem arra, hogy önállóan, nélküle is boldoguljak az életben. Ezzel a méltósággal kell rendelkezniük a szülőknek. Miután ezt felismertem, a szívem sokkal derűsebb lett.

Még többet olvastam Isten szavaiból, és némi betekintést nyertem abba, hogy milyen abszurd dolog nagyszabású temetést követelni, vagy gyermekeket nemzeni csak azért, hogy ők búcsúztassanak el minket. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek így gondolkodnak: »Dicsőséges dolog, ha melletted vannak a gyermekek, hogy koporsóba helyezzenek, hogy temetési ruhákat öltsenek érted, kisminkeljék magukat és rendezzenek egy nagyszabású temetést. Ha úgy halsz meg, hogy senki nem rendez neked temetést vagy nem kísér el utolsó utadra, az olyan, mintha nem lenne megfelelő lezárása az egész életednek.« Helyes ez az elgondolás? (Nem, nem az.) Manapság a fiatalok nem fordítanak túl sok figyelmet az ilyen dolgokra, de még most is vannak olyanok, akik távolabbi területeken élnek, illetve csekély rálátással bíró idősebb emberek, akiknek a szívében mélyen gyökerezik az a gondolat és nézőpont, hogy a gyermekeknek gondot kell viselniük idős szüleikről, és el kell búcsúztatniuk őket. Bárhogy is beszélsz az igazságról, nem fogadják el azt – mi ennek a végső következménye? Az a következménye, hogy nagyon szenvednek. Ez a daganat már régóta ott rejtőzik bennük, és meg fogja mérgezni őket. Amikor kiássák és eltávolítják, többé már nem mérgezi őket, az életük pedig szabad lesz. Bármely rossz cselekedetet rossz gondolatok okoznak. Ha attól félnek, hogy meghalnak és a házukban rothadnak meg, akkor mindig így gondolkodnak majd: »Fel kell nevelnem egy fiút. Amikor a fiam felnő, nem hagyhatom, hogy nagyon messzire menjen. Mi lesz, ha nincs mellettem, amikor meghalok? Életem legnagyobb bánata lenne, ha nem lenne valaki, aki gondoskodik rólam öreg koromban és elbúcsúztat! Ha van valakim, aki ezt megteszi értem, akkor nem hiába éltem az életemet. Tökéletes élet lenne. Bárhogy is legyen, de nem lehetek a szomszédaim gúnyolódásának tárgya.« Nem egy rothadt ideológia ez? (De igen.) Ez szűklátókörű és degenerált, túl nagy jelentőséget tulajdonít a fizikai testnek! A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle. Az emberek csak akkor fognak örökké élni, ha még az életük során elnyerték az igazságot, ha üdvözülnek. Ha nem nyerted el az igazságot, akkor, amikor a tested meghal és elenyészik, nem marad semmi; nem számít, hogy a gyermekeid mennyire hűségesek irántad, nem leszel képes élvezni azt. Amikor valaki meghal, és a gyermekei koporsóba temetik, vajon érezhet bármit is az az öreg test? Képes bármit is érzékelni? (Nem, nem képes.) Egyáltalán nincs semmilyen érzékelése. Az életben azonban az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a kérdésnek, sokat követelnek meg a gyermekeiktől arra vonatkozóan, hogy el tudják-e búcsúztatni őket, ami ostobaság, nem igaz? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világosak. A halál után a lélek eltávozik. A testnek nincsenek életjelei, és nem érez semmit. A halál után a test néhány nap alatt elpusztul, és még ha az ember gyermekei, unokái gyászruhát viselnek is, és bármilyen nagyszabású is a temetés, az elhunyt nem fog tudni róla. Olyan ostobaság a halál után nagy temetést követelni! Én azonban nagyon komolyan vettem ezt az ügyet, és amikor a fiam a feleségét választotta helyettem, aggódtam, hogy egy napon súlyos betegségben meghalok, és ha senki sem temet el, az életem tökéletlenül és nyomorúságosan fog véget érni. Ezek a gondolataim igazán abszurdak voltak! Valójában az utolsó napokban Isten kifejezi az igazságot, azzal a céllal, hogy az igazságot az emberekbe munkálja, és csak az igazságra való törekvés által élhetnek az emberek értelmes és értékes életet. Isten aszerint határozza meg egy ember kimenetelét, hogy birtokában van-e az igazságnak. Csak az igazság elnyerésével és az Isten szavai szerinti élettel nyerheti el valaki az örök életet, és juthat el egy gyönyörű rendeltetési helyre. Ha valaki az élete során nem törekedett az igazságra, és nem készített elő jótetteket, akkor nem számít, hogy milyen nagyszerű a temetése, a lelke a pokolba kerül. A hitemben el kell gondolkodnom azon, hogy hogyan törekedjek az igazságra, hogyan törekedjek változásra a beállítottságomban, és hogyan végezzem jól egy teremtett lény kötelességét. Csak akkor élhet valaki értékkel és értelemmel teli életet, ha elnyerte Isten jóváhagyását. Isten így szólt: „A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle. Az emberek csak akkor fognak örökké élni, ha még az életük során elnyerték az igazságot, ha üdvözülnek.” Hiszek Istenben, és ha a halál utáni dicsőségre törekednék, és az életben ezekre a dolgokra támaszkodnék, az bolonddá és álhívővé tenne engem. Hogy a fiam hogyan bánik velem, az teljesen Isten elrendelése. Még ha nem is gondoskodik rólam halálomig, és nem intézi el a temetésemet, akkor is alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ilyen észszerűen kell tekintenem a dolgokra. Isten evangéliuma terjedésének kritikus pillanatában vagyunk, és az a dolgom, hogy megbecsüljem a rendelkezésemre álló időt, hogy gyakorlatiasan végezzem a kötelességemet, hogy szerelkezzem fel több igazsággal, hogy tanúságot tegyek Istenről, és hogy járuljak hozzá a királyság evangéliumának terjedéséhez. Most, hogy megértettem ezeket a dolgokat, helyes célom és irányom van az életben, szabadnak és felszabadultnak érzem magam a szívemben, és többé nem befolyásol semmi a kötelességemben.