A volt férjem elvált tőlem, mert nem tudok teherbe esni. Aztán megismertem a jelenlegi férjemet. Neki volt két kisfia. Ezt gondoltam: „Ha ezt a házasságot jól fenntartom, akkor lesz kire támaszkodnom öregkoromban.” Úgy gondoskodtam tehát erről a két fiúról, mintha a sajátjaim lennének. Gondoskodtam a vak anyósomról is. A férjemmel építettünk egy zöldséges fóliasátrat, és ültettünk haszonnövényeket. Minden munkát elvégeztem, amit a férfiak szoktak. Még napfelkelte előtt elindultam a piacra, és késő éjszakáig fennmaradtam, hogy eladjam a zöldségeket, és pénzt keressek a családnak. Fáradozásaimmal kivívtam a férjem törődését és figyelmét, és a gyerekek mindig úgy hívtak, hogy „anya”. Ez reményt adott nekem arra, hogy amíg jól gondoskodom a családomról, addig lesz, akire támaszkodhatok öregkoromban. Nem is kívántam semmi mást. Sohasem hittem volna, hogy egy évtizeddel később hirtelen agyi trombózisom lesz. Bénultan feküdtem az ágyban, és nem tudtam magamról gondoskodni. A férjem törte a fejét, hogyan tudna segíteni a betegségem kezelésében. Amikor kórházban voltam, nagyon figyelmesen gondomat viselte. Azonban bármilyen kezelést is próbáltam, a betegségemet nem lehetett meggyógyítani. Nagyon nyomorultul éreztem magam. Semmit sem tudtam egyedül csinálni, és úgy tűnt, hogy a jövőben a férjemre kell majd hagyatkoznom, hogy gondoskodjon rólam. Ő lesz a támaszom egész hátralévő életemben. Egy idő után kezdett rossz előérzetem lenni: „Bár a férjem most nagyon jó hozzám, ha soha nem gyógyulok meg a betegségemből, akkor lehet, hogy idővel a férjem meg fog utálni, és nem akar majd többé engem? A gyerekek végül is nem a vér szerinti gyermekeim. Egyetlen rokonom sincs mellettem. Kire támaszkodom majd, ha megöregszem?” Ezért állandóan aggódtam emiatt, és elvesztettem a bátorságomat, hogy tovább éljek.

Éppen amikor fájdalomban és tehetetlenségben gyötrődtem, 2013-ban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli üdvösségét. Isten szavait olvasva megértettem néhány igazságot, és felismertem, hogy a sorsom Isten kezében van, és hogy Isten az Egyetlen, akire támaszkodhatok. Sokkal felszabadultabbnak és boldogabbnak éreztem magam a szívem mélyén. Nem sírtam többé szorult helyzetemben ilyen dolgok miatt. Lassan javult a betegségem, és képes voltam újra gondoskodni magamról. Tele voltam hálával Isten iránt. A férjem látta, hogy a betegségem sokat javult, ezért támogatta az Istenbe vetett hitemet. Később a férjemet megtévesztette a KKP ellenpropagandája, és a Mindenható Isten Egyháza elleni alaptalan híresztelések. Attól félt, hogy az Istenbe vetett hitem hatással lesz a fiai munkájára, és az unokái kilátásaira, ezért elkezdte akadályozni, hogy higgyek Istenben. A fiaival és rokonaival is összefogott, hogy üldözzenek engem, és rávegyenek, hogy hagyjam el az Istenbe vetett hitemet. Ezt gondoltam magamban: „Ha nem engedelmeskedem a férjemnek, és kitartok az Istenben való hitem mellett, akkor megsértem a férjemet és a fiaimat. Vajon lesz-e még jó életem a jövőben?” Ezért nem mertem többé összejövetelekre járni, és a kötelességemet teljesíteni. Csak ezt a családot akartam fenntartani szívvel-lélekkel. Amikor a férjem látta, hogy nem járok összejövetelekre, sokat javult a hozzáállása irántam. Elvesztettem azonban a gyülekezeti életemet, és nem tudtam közösséget vállalni Isten szavairól a testvéreimmel. Üres volt a szívem. Borzalmasan gyötrődtem. Néhány nappal később jött egy vezető, hogy segítsen és támogasson, és beszélgetett velem Isten szándékáról, ami az emberek megmentésére irányul. Megéreztem Isten szeretetét, és titokban újra elkezdtem részt venni az összejöveteleken. A jó idők azonban nem tartottak sokáig. Az év végén a férjem hazatért a munkájából, és rájött, hogy még mindig hiszek Istenben. Rávette az öcsémet és a húgomat, hogy egy kritikai megbeszélést tartsanak velem, hogy kényszerítsenek az Istenben való hitem elhagyására. Amikor látta, hogy nem kötök kompromisszumot, elment otthonról, magával vitte az összes készpénzt és bankbetétkönyvet. Egyedül maradtam otthon, gyengén és betegen. Nem volt pénzem, amiből megélhettem volna. Akkoriban igazán úgy éreztem, hogy nem tudok tovább élni. Rendkívül szomorú és zaklatott voltam. Ha továbbra is hinni fogok, és a férjem elválik tőlem, akkor nem lesz családom. Öregedtem, és az egészségem is megromlott. Hogyan tudnék egyedül élni? Ki fog vigyázni rám öregkoromban? De ha nem hinnék többé Istenben, az Isten megtagadása és elárulása lenne, és elvesztenék minden esélyt az üdvözülésre. Később jött egy nővér, hogy segítsen és támogasson. Megértettem, hogy amikor családi üldöztetés ér, Istenre kell támaszkodnom, és szilárdan kell állnom bizonyságtételemben Isten mellett. Ezután tovább olvastam Isten szavait, és már nem éreztem magam olyan szomorúnak. Gondoltam magamban: „Mindegy, mi történik, nem hagyhatom el Istent.” Néhány nappal később visszajött, de én még mindig ragaszkodtam hozzá, hogy összejövetelekre járjak. Egyszerűen kiszöktem minden alkalommal. Nem mertem szólni a férjemnek.

2016 tavaszán a vezetők arra kértek, hogy szövegalapú kötelességet végezzek. Legbelül egyszerre örültem és aggódtam. Az, hogy Isten megengedte nekem, hogy egy ilyen fontos kötelességet végezzek, az Ő kegyelme volt számomra, ezzel Isten felemelt engem. Nem akartam kihagyni ezt a képzési lehetőséget, de voltak aggályaim is – ahhoz, hogy szövegalapú kötelességet végezzek, néha néhány napra el kell majd hagynom az otthonom. Ha a férjem véletlenül hazajönne, és rájönne, és akkor megragadná az alkalmat, hogy megszabaduljon tőlem, mit tennék? Hajléktalanná válnék? Hogyan élném le a hátralévő napjaimat? Amikor erre gondoltam, visszautasítottam a kötelességet. Utána azonban gyakran éreztem önvádat magamban. Úgy éreztem, hogy lehetőségem lett volna szövegalapú kötelességet végezni, és több igazsággal tudtam volna felvértezni magam. Azonban nem éltem ezzel a lehetőséggel – elszalasztottam. Hagytam, hogy a férjem megbéklyózzon és korlátozzon. Hát nem alacsonyítottam le magam?

2023 augusztusában az egyik gyülekezetvezető beszélt velem: „Most sok testvért letartóztattak, és nehéz vendéglátó családokat találni. Vendégül tudnál látni egy nővért, hogy a házadban lakjon?” Ezt gondoltam magamban: „A férjem egy másik városban dolgozik. Csak akkor jön haza, amikor a ház körül van tennivaló. Általában csak én vagyok otthon. Az egészségem miatt nem tudok más kötelességeket végezni, de nem okozna gondot vendégül látni egy nővért. A nővér tudja majd végezni a kötelességét, ha beköltözik, és én is tudok majd jó cselekedeteket előkészíteni.” De aztán újra elgondolkodtam ezen: „A nővér hosszú időre fog beköltözni. Mit fogok csinálni, ha a férjem visszajön, és meglátja őt? A férjem eleve ellenzi az Istenbe vetett hitemet, és azonnal a válást emlegeti majd. Ha emiatt a férjem annyira elégedetlen lesz velem, hogy már nem akar engem, ez vajon megéri-e? Házasság és család nélkül kire számíthatok, hogy öregkoromban gondoskodjon rólam? Hova mehetnék, ha nincs családom, és nincs munkám?” Emlékeztem, a múltban a férjem arra kényszerített, hogy feladjam az Istenbe vetett hitemet, ezért aggódtam és féltem. Aztán arra gondoltam, hogy a nővért a KKP üldözi, és nem talál megfelelő vendéglátó családot, és az én otthonom viszonylag biztonságos. Így hát beleegyeztem.

Nem számítottam arra, hogy alig három-négy nappal a nővér beköltözése után a férjem visszajön. Nagyon nyugtalan lettem: „A nővér hosszú távon lakik itt. Mit mondjak a férjemnek? Bajt fog csinálni? Mit fogunk tenni, ha megharagszik, és kidob engem és a nővért? Ezenkívül a környezet most feszült. Ha a nővérnek nincs megfelelő lakhelye, és aztán egy új környezetbe kerül, és letartóztatják, akkor mi lesz? Akkor nemcsak hogy nem tudnék jó cselekedeteket előkészíteni, de a végén még rosszat is tennék helyette.” Aztán újra elgondolkodtam: „A múltban megtagadtam a kötelességemet, és sokkal tartozom Istennek. Most már Isten sok szavát olvastam, és megértettem néhány igazságot. Ha nem végzem el a kötelességemet, akkor még mindig méltó vagyok arra, hogy ember legyek? Nem bújhatok ki továbbra is a kötelességem alól.” Akkor sietve imádkoztam Istenhez magamban, és kértem, hogy nyissa meg számomra a kivezető utat. Így hát használtam az eszemet, és azt mondtam a férjemnek, hogy megkértem a nővért, jöjjön el hozzánk néhány napra. Ezt hallva a férjem nem szólt semmit. Még arra is megkért, hogy hívjam meg a nővért vacsorázni. Nagy kő esett le a szívemről. A család fenntartása érdekében lelkiismeretesen kiszolgáltam a férjemet. Különböző módokon készítettem el a kedvenc ételeit, mert féltem attól, hogy elégedetlenné teszem. Mivel a férjem megfázott, amikor hazajött, pár nappal később én is elkaptam. Lázas voltam, köhögtem, az egész testem fájt és gyenge volt. Bár beteg voltam, mégis jól akartam kiszolgálni a férjemet. Aggódtam, hogy az idő előrehaladtával nem engedi majd, hogy vendégül lássam a nővért. Minden alkalommal figyeltem az arckifejezését. Amikor elégedett volt, kedvesebb voltam a nővérhez, de amikor elégedetlen volt, idegesnek és nyugtalannak éreztem magam. Féltem, hogy ha magamra haragítom, akkor kidob. Nyugtalan voltam, szorongtam és aggódtam. Ráadásul akkor súlyos beteg voltam. Szóval megbántam, hogy ezt a kötelességet végzem, és még reméltem is, hogy a nővér hamarosan elköltözik. Türelmetlen lettem a nővérrel szemben, és nem láttam vendégül olyan szívélyesen, mint korábban. Később a nővér is megbetegedett. Nagyon rosszul éreztem magam, és úgy éreztem, hogy cserbenhagytam őt.

Másnap a vezető levelet írt nekem, megmutatott nekem néhány részletet Isten szavaiból, amelyek a férjem általi korlátozottságom állapotára vonatkoztak. Az egyik szakasz így szólt: „Isten adott neked házasságot, adott társat és másféle életkörülményeket. Eme életkörülményeken és helyzeten belül ráveszi a társadat, hogy mindenben osztozzon és mindennel együtt nézzen szembe veled, hogy te szabadabban és könnyebben élhess, miközben megengedi neked, hogy értékelj egy másik életszakaszt. Isten azonban nem adott el téged a házasságnak. Hogy értem ezt? Úgy értem, hogy Isten nem vette el az életedet, a sorsodat, a küldetésedet, az életben követett utadat, az általad választott irányt az életben, sem azt a fajta hitet, amid van, és nem adta mindezeket a társadnak, hogy döntsön helyetted. Nem mondta azt, hogy egy nő sorsának, törekvéseinek, életútjának és életszemléletének milyenségéről, a férjének kell határoznia, illetve, hogy egy férfi sorsának, törekvéseinek, életszemléletének és életének milyenségéről a feleségének kell határoznia. Isten sosem mondott ilyesmiket, és nem így rendelte el a dolgokat. Látod: mondott Isten bármi ilyesmit, amikor az emberiség számára megalkotta a házasságot? (Nem.) Isten soha nem mondta, hogy a nő vagy a férfi küldetése az életben a házastársi boldogságra való törekvés, és hogy jól kell őrizned a házasságod boldogságát az életed küldetésének beteljesítéséhez, valamint ahhoz, hogy sikerüljön teremtett lényként viselkedned – Isten sosem mondott semmi ilyesmit” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavaiból megértettem, hogy minden ember sorsát az életében és a házasságában Isten rendeli el. Isten azért rendeli el a házasságot az embereknek, hogy a férj és a feleség gondoskodjon egymásról, segítsék és támogassák egymást, és mindenben osztozzanak. Így az életük nyugodtabb és könnyebb lesz. Isten azonban nem azt kéri az emberektől, hogy adják fel magukat a házasság kedvéért. Azt sem kéri tőlünk Isten, hogy a házasságunk fenntartását élethivatásunknak tekintsük. Az embereknek jogukban áll eldönteni, hogy milyen utat választanak, és milyen hitet vallanak. Nem arról van szó, hogy a párjuk dönthet mindenről. De ami engem illet, hogy elégedett házasságom, és boldog családom legyen, feladtam magam a házasság kedvéért. Készséges rabszolgája voltam a férjemnek, keményen dolgoztam, panasz nélkül. Minden munkát én végeztem a háztartásban – elvégeztem minden olyan munkát is, amit a férfiak végeznek. Amikor hazaértem, jól ki kellett szolgálnom a férjemet. Miután elkezdtem hinni Istenben, hogy a házasságomat jól kezeljem, és hogy legyen kire támaszkodnom idős koromban, nem mertem eljárni az összejövetelekre, és pláne nem mertem elmenni otthonról, hogy végezzem a kötelességemet. Amikor vendéglátó kötelességet végeztem, aggódtam, hogy a férjem türelmetlen lesz, amikor meglátja a nővért otthon, és többé nem akar majd engem, és nem fog szeretni. Emiatt korlátozva éreztem magam. Bár kénytelen-kelletlen vendégül láttam a nővért, folyamatosan figyeltem a férjem arckifejezését, mielőtt cselekedtem volna. Amikor láttam, hogy a férjem elégedett, kedvesebb voltam a nővérrel, de amikor elégedetlen volt, idegesnek és nyugtalannak éreztem magam. Sőt, megbántam, hogy a nővért vendégül látom, és reméltem, hogy gyorsan elköltözik, hogy ne kelljen így szenvednem. Hogy a férjem kedvében járjak, hagytam, hogy mindenben korlátozzon. Egyszerűen képtelen voltam jól végezni a kötelességemet. Amikor beteg voltam, a legnagyobb fájdalmam és tehetetlenségem idején, Isten volt az, aki elrendezte, hogy egy nővér hirdesse nekem az evangéliumot, és csak Isten szavai adtak nekem bátorságot, hogy tovább éljek. Amikor negatív és gyenge voltam, Isten azt is elrendezte, hogy egy nővér több alkalommal eljöjjön, és segítsen és támogasson engem. Ez segített abban, hogy fokozatosan erősebbé váljak. Jól kell végeznem egy teremtett lény kötelességét, és viszonozniom kell Isten kegyelmét, amely megmentett engem. Ez a helyes cselekedet. Isten szavai hitet és bátorságot adtak nekem. Kész voltam mindent odaadni Istennek. Jogom volt hinni Istenben, és a férjemnek nem volt joga beleavatkozni ebbe. Az én küldetésem az volt, hogy jól végezzem a kötelességemet, és ezt kellett tennem. Amikor ezt megértettem, ezt mondtam a nővérnek: „Ne aggódj! Nyugodtan lakhatsz a házamban. Nem számít, mit tesz velem a férjem, engem nem fog korlátozni. Még ha el is válik tőlem, akkor is vendégül látlak.”

Egy este, nem sokkal tíz óra után, a köhögésem felriasztotta a férjemet, aki felébredt. Dühös lett rám, és sok durva szót mondott. Féltem, hogy a nővér meghallja, és korlátozva érzi magát, ezért nem mertem visszaszólni. Szívem mélyén sietve Istenhez imádkoztam. Nem sokkal később megcsörrent a telefon. A férjem főnöke közölte vele, hogy másnap vissza kell mennie dolgozni. Nagyon megörültem. Tudtam, hogy ez Isten volt, aki megnyitotta számomra a kiutat. De mivel a nővér korlátozva érezte magát attól, hogy még itt lakna, amikor a férjem visszajön, a gyülekezet talált egy másik vendéglátó otthont, és a nővér néhány nappal később elköltözött. Lelkiismeret-furdalásom volt, és úgy éreztem, hogy cserben hagytam a nővért. Arra gondoltam, hogy amikor a nővér itt volt, a férjem állandóan korlátozott engem. Csak arra koncentráltam, hogy jól gondoskodjak a férjemről. Egyedül azt néztem, hogyan tartsam fenn a házasságomat és a családomat. Nem adtam bele szívemet-lelkemet a kötelességembe. Most pedig még a kötelességemet is elvesztettem. Később eltűnődtem: „Miért korlátoz engem a férjem minden alkalommal? Mi a probléma gyökere?” Imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg és vezessen, hogy képes legyek elgondolkodni magamon, megérteni önmagamat, és levonni a tanulságokat. A keresésemben olvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Ezért aztán miután megházasodnak, egyesek készek minden tőlük telhetőt a házaséletüknek szentelni, és felkészülnek arra, hogy küzdjenek, erőlködjenek és szorgalmasan dolgozzanak a házasságukért. Egyesek kétségbeesetten pénzt keresnek és szenvednek, és persze még inkább a társukra bízzák a saját életük boldogságát. Úgy hiszik, az, hogy boldogok és vidámak lesznek-e az életben, attól függ, hogy milyen a társuk, hogy jó ember-e; hogy a személyisége és az érdeklődési köre egyezik-e az övékkel; hogy olyasvalaki-e, aki meg tudja szerezni a betevőt és képes vezetni a családot; hogy olyasvalaki-e, aki gondoskodni tud az alapvető szükségleteikről a jövőben, és boldog, stabil, csodálatos családot biztosít nekik; illetve olyasvalaki-e, aki meg tudja vigasztalni őket, amikor fájdalommal, megpróbáltatással, bukással vagy hátráltatással találkoznak. [...] Ilyen életkörülmények között a férj és a feleség ritkán próbálja meg tisztán látni, hogy miféle ember a társa, teljes egészében a társa iránti érzéseiben él, és arra használja az érzéseit, hogy törődjön a társával, elviselje őt, kezelje az összes hibáját, hiányosságát és törekvését, olyannyira, hogy minden kívánságát teljesíti. Egy nő férje például ezt mondja: »Túl sokáig tartanak az összejöveteleid. Menj csak fél órára, majd gyere haza.« A nő így válaszol: »Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.« Persze legközelebb fél órára megy el az összejövetelre, majd hazatér, a férje pedig most ezt mondja: »Így már jobb. Legközelebb csak menj el, mutasd meg magad, majd gyere haza.« A nő ezt mondja: »Ó, hát ennyire hiányzom neked! Jól van, megteszem, ami tőlem telik.« Persze legközelebb, amikor összejövetelre megy, nem okoz neki csalódást, és nagyjából tíz perc elteltével hazajön. A férje nagyon örül és boldog, majd így szól: »Így már jobb!« [...] Azért, hogy a társad elégedett legyen veled és beleegyezzen, hogy alkalmanként olvasd Isten szavait és összejövetelre menj, mindennap nagyon korán kelsz, hogy reggelit készíts, rendbe tedd a házat, kitakaríts, megetesd a csirkéket, a kutyát és mindenféle kimerítő feladatot végezz – még olyanokat is, amelyeket általában férfiak végeznek. Mint egy vén cselédlány, fáradhatatlanul dolgozol, hogy eleget tegyél a férjednek. Mielőtt hazajön, kifényesíted a bőrcipőjét és elrendezed a papucsát, majd miután hazaér, sietsz, hogy lekeféld róla a port és segíts levenni és felakasztani a kabátját, ezt kérdezve: »Olyan meleg van ma. Meleged van? Szomjas vagy? Mit szeretnél enni ma? Valami savanyút vagy valami fűszereset? Át kell öltöznöd? Vedd le ezeket a ruhákat, és majd kimosom őket neked.« Olyan vagy, mint egy vén cselédlány vagy rabszolga, és már túlléptél a házasság keretei között teljesítendő felelősségi körödön. A férjed kénye-kedve szerint ugrálsz és az uradnak tekinted őt. Egy ilyen családban nyilvánvaló státuszbeli különbség van a két házastárs között: az egyik rabszolga, a másik az úr; az egyik szolgalelkű és alázatos, a másik hevesnek és parancsolónak tűnik; az egyik hajbókol és meghunyászkodik, a másik arroganciától duzzad. Egyértelműen egyenlőtlen a két ember státusza a házasság keretei között. Miért van ez? Nem arról van szó, hogy ez a rabszolga lealacsonyítja önmagát? (De igen.) A rabszolga lealacsonyítja önmagát. Nem tartottad fenn azt a házasság iránti felelősséget, amelyet Isten rendelt az emberiség számára, és túl messzire mentél. A férjed semmilyen felelősségnek nem tesz eleget és nem csinál semmit, és te mégis lesed egy ilyen házastárs kénye-kedvét és aláveted magad a tekintélyének, készségesen a rabszolgájává és a vén cselédlányává leszel, hogy szolgáld őt és mindent megtegyél érte – miféle ember vagy te? Pontosan ki is a te Urad? Miért nem gyakorolsz ilyen módon Istenért? Isten azt rendelte el, hogy a társad gondoskodjon az életedről; neki ezt meg kell tennie, semmivel nem tartozol neki. Te azt teszed, amit tenned kell, és eleget teszel azoknak a felelősségeknek és kötelezettségeknek, amelyeket teljesítened kell – ő vajon megteszi? Ő megteszi, amit tennie kell? Egy házasságban nem úgy van, hogy aki a félelmetesebb, az az úr, aki pedig keményen tud dolgozni és a legtöbbet tenni, az legyen a rabszolga. Egy házasságban mindkét embernek teljesítenie kell a feladatait egymással szemben, és egymás társának kell lenniük. Mindkét ember felelősséggel tartozik a másik iránt, és mindkettőnek vannak teljesítendő kötelezettségei, illetve teendői a házasság keretei között. A szerepednek megfelelően kell cselekedned; bármelyik is a szereped, azt kell tenned, ami abban a szerepben a teendőd. Ha nem teszed, akkor nincs normális emberi mivoltod. Köznyelvi kifejezéssel élve, fabatkát sem érsz. Ha pedig valaki egy fabatkát sem ér, és te mégis a kénye-kedve szerint ugrálsz és készségesen a rabszolgája vagy, az teljes ostobaság, és értéktelenné tesz téged. Mi a baj azzal, ha valaki hisz Istenben? Az Istenbe vetett hited talán gonosztett? Van valami gond Isten szavainak olvasásával? Ezek mind becsületes és tiszteletreméltó dolgok. Mit bizonyít az, ha a kormány üldözi azokat, akik hisznek Istenben? Azt bizonyítja, hogy az emberiség annyira gonosz, és a gonosz erőket és a Sátánt képviseli. Nem az igazságot vagy Istent képviseli. Istenben hinni ezért nem jelenti azt, hogy mások alatt állsz vagy alacsonyabb rendű vagy másoknál. Ellenkezőleg: az Istenbe vetett hited nemesebbé tesz a világi embereknél, az igazságra való törekvésed tiszteletreméltóvá tesz Isten szemében, és Ő a szeme fényeként tekint rád. Te mégis lealacsonyítod magad, és nagylelkűen a házastársad rabszolgájává leszel, csak azért, hogy hízelegj a másik embernek a házasságodban. Amikor egy teremtett lény kötelességét végzed, vajon miért nem így viselkedsz? Miért nem sikerül? Vajon nem az emberi alantasság kifejezése ez? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai éles kardként szúrták át a szívemet. Pontosan az én állapotomat leplezték le. Mióta a férjemmel összeházasodtunk, hogy jól kezeljem ezt a házasságot, és hogy biztos otthont teremtsek magamnak, amire öregkoromban támaszkodhatok, mindent megtettem, hogy a férjem kedvében járjak. Bármilyen munkát hajlandó voltam elvégezni, nem számított, mennyire piszkos vagy fárasztó. Rengeteget törtem a fejem, hogyan segítsek neki fóliasátrat építeni, és pénzkeresés céljából haszonnövényeket ültetni. Nagy gondossággal felneveltem két gyermeket, és segítettem nekik a tanulásban. Minden nehéz munkát zokszó nélkül elviseltem. A vak anyósomat éjjel-nappal ápoltam. Készségesen szolgáltam az egész családjuk cselédjeként. Mindaddig, amíg a férjem és a fiaim elégedettek voltak, készségesen és örömmel viseltem bármilyen szenvedést vagy kimerültséget. Miután elkezdtem hinni Istenben, a férjemet megtévesztették a KKP-kormány alaptalan híresztelései, és nagyon ellenezte az Istenbe vetett hitemet. A jó házasság és család fenntartása érdekében óvatos, szolgalelkű és alázatos voltam vele szemben minden tekintetben – készségesen szolgáltam a család rabszolgájaként. Nem mertem végezni a kötelességemet, mert korlátozva és kötve voltam a férjem által. Még akkor is, amikor összejövetelekre mentem, mindig korán haza akartam érni, hogy vacsorát készíthessek, és jól kiszolgálhassam a férjemet. És még inkább nem mertem elmenni otthonról a kötelességemet végezni. Egyszerűen attól féltem, hogy a férjem emiatt elválik tőlem, és nem lesz senki, aki gondoskodjon rólam öregkoromban. Korlátozva éreztem magam még akkor is, amikor a vendéglátói kötelességet végeztem, ami pedig bőven megfelelt a képességeimnek. Mélyen irányítottak az olyan sátáni mérgek, mint „az embernek idős korában valakire támaszkodnia kell” és „nevelj gyerekeket, hogy támogassanak idős korodban”, és a méltóság legcsekélyebb nyoma nélkül éltem. Valójában Isten azért rendeli el a házasságot az embereknek, hogy két ember elkísérhesse egymást, gondoskodhassanak egymásról, és támogathassák egymást. Nem arról van szó, hogy a férjem olyan hatalmas, hogy ő az én uram és parancsolóm, és nekem mindenben engedelmeskednem kell neki, és fél szemmel az ő arckifejezését figyelve kell cselekednem. Ebben a családban csak tudnom kell lennem teljesíteni a feleségként rám háruló feladatokat, és ennyi. Ezen túlmenően megvan a saját küldetésem is, ami az, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét. Nem lehettem többé szolgalelkű és alázatos, a férjem és a gyermekeim rabszolgája. Élnem kellett az Istentől kapott lehetőséggel, hogy jól végezzem a kötelességemet.

Később olvastam Isten szavait. „A világ teremtése óta elkezdtem előre meghatározni és kiválasztani az emberek e csoportját – nevezetesen titeket, a mai embereket. A vérmérsékleteteket, képességeteket, megjelenéseteket és érettségeteket, a családotokat, amelybe beleszülettetek, az állásodat és a házasságodat – téged a magad teljességében, a hajad és bőröd színét is beleértve, valamint a születésed idejét – mindezeket az Én kezeim rendezték el. Saját kezűleg rendeztem el még azokat a dolgokat is, amelyeket teszel, és az embereket, akikkel minden egyes nap találkozol, nem is beszélve arról a tényről, hogy az, hogy ma a jelenlétembe hoztalak, valójában az Én intézkedésem által történt. Ne vesd magad zűrzavarba; nyugodtan kell haladnod. Amit megengedek, hogy ma élvezz, az a megérdemelt részed, és Én rendeltem azt el előre a világ teremtése óta” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 74. fejezet). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem hogy Isten kegyelmét jelenti az, hogy az utolsó napokban élhetek, és elfogadhatom Isten munkáját. Azt is Isten rendelte el, hogy nem lehet gyermekem. Istennek megvan a Ő szándéka azzal, hogy ezt a környezetet hozta létre számomra. A „nevelj gyerekeket, hogy támogassanak téged öregkorodban” és a „légy jó feleség, és szerető anya” hagyományos eszméi nagyon erősen éltek bennem. Ha lettek volna saját gyerekeim, akkor teljes szívemből gondoskodtam volna a gyermekeimről és a családomról. Minden időmet és erőfeszítésemet a férjemre és a gyermekeimre fordítottam volna, készségesen odaadva mindent értük. A házasságom, a családom és a gyermekeim fenntartását küldetésemnek tekintettem volna ebben az életben, és nem jutottam volna el oda, hogy higgyek Istenben. Isten azért hozta létre ezt a környezetet, hogy megtapasztaljam ezeket a szenvedéseket, ami arra kényszerített, hogy Isten elé járuljak, hogy Istenre támaszkodjak, és esélyt adott arra, hogy meghalljam Isten hangját, az igazságra törekedjek, és elnyerjem Isten üdvösségét. Ekkor ismertem fel, hogy az, hogy nem lehet gyerekem, Isten áldása. A múltban nem értettem meg Isten szándékát, és panaszkodtam, hogy rossz a sorsom. Most megértettem Isten alapos szándékát, hogy megmentett engem, és megértettem, hogy Isten nem azért intézte úgy, hogy az utolsó napokban szülessek, hogy gyermekeim legyenek, és hogy teljesítsem a velük kapcsolatos feladataimat és kötelezettségeimet, hanem azért, hogy Isten elé járuljak és végezzem egy teremtett lény kötelességét. Ez az én feladatom és küldetésem.

Tovább olvastam Isten szavait. Isten azt mondja: „A jelenlegi házastársadat Isten intézte számodra, és együtt élhetsz vele. Ha Isten hangulata megváltozna és valaki mást intézne neked, akkor is ugyanolyan jól élhetnél, így tehát a jelenlegi házastársad nem az egyetlened és nem is a rendeltetési helyed. Egyedül Isten az, akire a rendeltetési helyed bízva van, és egyedül Isten az, akire az emberiség rendeltetési helye bízva van. Akkor is túlélhetsz és élhetsz, ha elhagyod a szüleidet, és persze akkor is ugyanolyan jól élhetsz, ha elhagyod a társad. Sem a szüleid, sem a társad nem a rendeltetési helyed” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az emberek sorsa a Teremtő kezében van. Bármennyire is figyelemmel volt irántam a férjem, és törődött velem, nem tudta irányítani a sorsomat. Isten az Egyetlen, akire a sorsom Rá van bízva. Isten az Egyetlen, akire igazán számíthatok. Amikor agyi trombózisom volt, a férjem mindent megpróbált a kezelésem érdekében, amit csak tudott, de ennek semmi hatása nem volt. Bárhogyan is ápolt, nem tudta megszüntetni a betegségemet. Miután elkezdtem hinni Istenben, Istenre bíztam a betegségemet, és nem gondolkodtam azon, hogy meggyógyulok-e vagy sem. Lassan javult az állapotom, és képes voltam újra gondoskodni magamról. Vajon mindez nem Isten szuverenitása és vezénylése volt? Aztán nézzünk meg sok testvért a gyülekezetben! Ők elengedték a házasságukat és a családjukat, hogy végezzék a kötelességeiket, és terjesszék Isten evangéliumát. Isten gondviselésében és oltalmában élnek, és nem aggódnak az élelem vagy a ruházat miatt. Ehelyett az életük nyugodt, boldog, független és felszabadult. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:26). Az ég madarai, amelyeket Isten teremtett, nem vetnek és nem aratnak, de Isten eteti őket, nem is szólva az emberiségről, amelyet Isten teremtett. Féltem, hogy ha elveszítem a házasságomat, a családomat és a férjemet, akkor nem lesz senki, akire támaszkodhatnék, és senki sem fog gondoskodni rólam öregkoromban. Ezért gyakran hagytam, hogy a férjem korlátozzon, és nem mertem elmenni az összejövetelekre, hát még a kötelességemet végezni. Túl kevés hitem volt Istenben. Most már némi megértést nyertem Isten szuverenitásáról, és megvolt a hitem, hogy Istenben bízva haladjak előre. A férjem nem hitt Istenben, és üldözött engem, amiért hittem Istenben. Ellenállt Istennek, és nekem tisztán kellett volna látnom őt. Nem engedelmeskedhettem neki továbbra is mindenben, nem lehettem többé a rabszolgája. Nem sokkal később a gyülekezetből néhány testvért letartóztattak. A vezető írt nekem, és megkérdezte, hogy vendégül tudnék-e látni két nővért, hogy a házamban lakjanak. Anélkül, hogy sokat gondolkodtam volna rajta, egyenesen visszaírtam, és közöltem: „Igen, meg tudom tenni.” Újra elkezdtem a vendéglátói kötelességet végezni. Ezúttal már nem féltem attól, hogy a férjem meglát, és nem féltem attól, hogy a férjem elválik tőlem. Nagyon felszabadultnak éreztem magam a szívem mélyén. Egy nap a férjem felhívott, és mondta, hogy hazajön. A nővérek azt mondták, jobb, ha kimennek és elbújnak, de én nyugodtan feleltem: „Nincs rá szükség. Bár ő ellenzi az Istenbe vetett hitemet, nem menne el odáig, hogy kihívja a rendőrséget. Majd okosan beszélek vele.” Amikor a férjem hazajött, és meglátta a nővéreket itt, akkor nem szólt semmit. Két nap múlva a férjem egy jelentéktelen dolog miatt dühös lett, és kiabált velem: „Ti, Istenben hívők, mostantól nem jöhettek ide. Ha még egyszer idejöttök, kidoblak titeket!” Arra gondoltam, hogy a múltban féltem attól, hogy megsértem a férjemet, és mindenben engedelmeskedtem neki, és arra, hogyan vesztettem el a kötelességemet, és hogyan éltem tisztesség és méltóság nélkül. Most megértettem az igazságot, és bizonyosságot éreztem a szívemben. Ezt mondtam: „Az, hogy én hiszek Istenben, nem illegális, és nem bűncselekmény. Ez a ház az enyém is. Nem a tiéd az utolsó szó.” Amikor meghallotta, amit mondtam, a férjem dühösen elrohant. Már nem féltem attól, hogy semmibe vesz, vagy elválik tőlem. Még azt is gondoltam, hogy jobb lenne, ha nem jönne vissza – ha nem akadályozna, szabadabban tudnám végezni a kötelességemet, és nem kellene többé a rabszolgájának lennem. Később a férjem nem szólt semmit, amikor a nővérek nálam tartózkodtak. Néha más nővérek is eljöttek, és ő még vacsorára is meghívta őket. Láttam, hogy amikor a szívemet helyes útra vezettem, a férjem hozzáállása is megváltozott. A férjemmel való kapcsolatom is javult valamelyest. Később mindent megtettem a családomért, amit csak tudtam, és amikor egész napra el kellett mennem egy összejövetelre, elmentem. A szívemben már nem voltam általa korlátozva. Azzal, hogy a házasságot és a családot Isten szavai szerint kezeljük, nem fárasztó az életünk, és méltóságteljes is.

E tapasztalat után megértettem, hogy nem számíthatok se a férjemre, se a fiaimra, se bármelyik rokonomra. Azt, hogy hogyan fogok szenvedni, és mit kell elviselnem a hátralévő napjaimban, nem tudom irányítani – Isten mindenek felett szuverén, és mindent elrendez. Isten az Egyetlen, akire támaszkodhatok. Most már kiléphetek a házasság korlátai és kötelékei közül, és valamennyire végezhetem egy teremtett lény kötelességét. Ezek azok az eredmények, amelyeket Isten szavai hoztak nekem. Hála Istennek az üdvösségemért!