2003. május 1-jén délután 5 óra után történt. Hazafelé tartottam egy összejövetel után, amikor megláttam Li Nan nővért a nyilvános telefon mellett. Li Nan intett, hogy menjek oda hozzá. Izgatottnak tűnt, mintha mondani akarna nekem valamit, ezért odasiettem hozzá. Elfojtott hangon azt suttogta, hogy üzent csipogón egy másik nővérnek, de a nővér nem válaszolt neki. A beszélgetés közben megcsörrent a nyilvános telefon. Azt hittem, a nővér hív vissza, ezért felvettem. Meglepetésemre egy férfihang volt. Rájöttem, hogy valami nincs rendben, ezért gyorsan letettem a kagylót. Li Nan és én alig szóltunk többet egymáshoz, amikor azt láttuk, hogy egy zöld dzsip csikorogva megáll nem messze onnan, ahol álltunk. Négy vagy öt civil ruhás rendőr ugrott ki belőle, és egyenesen felénk rohantak, futás közben pedig azt kiabálták: „Itt vannak! Gyorsan! Ők azok! Mindenható Isten hívei!” A szívem a torkomban dobogott, és magamban folyamatosan Istenhez imádkoztam, mondván: „Édes Istenem! Kérlek, védd meg a szívemet, ne engedd, hogy júdássá váljak.” Amikor befejeztem az imádságot, rájöttem, hogy még mindig nálam van a személyhívóm és az azonosítókártyám, úgyhogy bedobtam őket a mellettem lévő árokba, amikor nem néztek oda. Ekkor jöttem rá, hogy az összejövetelről készült feljegyzések is nálam vannak, ezeket gyorsan elővettem, széttéptem, és a földre szórtam. Az egyik rendőr meglátta, és azt kiáltotta: „Mit tépked szét az a nő?” Egy másik rendőr dühösen felkapta a széttépett papírdarabkákat, és Li Nannal együtt odalökdöstek minket a dzsipjükhöz, miközben végig szidalmaztak minket.

Bevittek minket a rendőrségre, ahol külön-külön hallgattak ki bennünket. Amikor beléptem a helyiségbe, három rendőr állt az asztal mögött. Ellenségesen méregettek, és jól hallhatóan csikorgatták a fogaikat. Kicsit ideges voltam, és folyamatosan Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! Kérlek, ne engedd, hogy júdássá váljak! Nem számít, miként faggatnak, nem szabad elárulnom a testvéreimet.” Az imádság után a szívem fokozatosan megnyugodott. Egy rendőr elkezdett kérdésekkel bombázni: „Hogy hívnak? Hol laksz? Hány éves vagy? Mióta hiszel Istenben? Kik a vezetőid? Hány ember van a gyülekezetben?...” A valódi nevemet és a lakcímemet megadtam nekik, de a gyülekezetről nem mondtam semmit. Az egyik rendőr hevesen az asztalra csapott, és azt mondta: „Beszélj! Vagy kénytelenek leszünk elintézni téged!” Nem mondtam semmit, és hárman felváltva faggattak folyamatosan, több órán keresztül. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, addig nem hagyják abba, amíg nem szednek ki belőlem valamit. Talán megadhatnám nekik egy olyan ember nevét, aki ki lett zárva. Az az illető nem tartozik a gyülekezethez.” De aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Igen, Isten természete megsérthetetlen. Isten azokat gyűlöli a legjobban, akik elárulják Őt. A rendőrök folyamatosan vallattak, hogy rávegyenenek a gyülekezet elárulására. Ha valamit mondanék, biztosan tovább faggatnának még több információért. Kizárt dolog volt, hogy bármi olyat tegyek, amivel elárulhatnám Istent. Ezt szem előtt tartva nem mondtam nekik semmit. Látva, hogy még mindig nem beszélek, egy középkorú rendőr kéjsóvár vigyorral közeledett felém, és megfogta az államat. Azt mondta: „Talán majd megered a nyelved, miután megcsókollak. Vagy mi lenne, ha együtt töltenénk az éjszakát?” Nagyon undorodtam attól, hogy milyen gonoszak, és dühösen azt mondtam: „Maga rendőrtiszt. Hogy beszélhet így? Így a gengszterek beszélnek!” Egy másik is odajött, a nyakát nyújtogatta, lihegett, és azt kiáltotta: „Beszélsz vagy sem? Ha nem, akkor agyonverünk! Adunk egy kis ízelítőt, hogy mire képesek a gumibotjaink!” Aztán elment a gumibotjáért. Ekkor elkezdtem félni, és a szívemben sietve hívtam Istent, hogy adjon bátorságot és hitet, és óvjon meg attól, hogy júdássá váljak. Az egyik rendőr rám meredt, és egyenesen odarohant hozzám. A karjaimmal ösztönösen védtem a mellkasomat, de még így is egy olyan nagy csapást mért rám, hogy megtántorodtam. Nekihevülve azt mondta: „Adok én neked hallgatni! Most meglátod majd, mit tehetek veled!” Egy másik rendőr a gumibotját a kezében tartva azt kiabálta: „Adok én neked visszatartani a vallomást! Ez vajon hogy tetszik?” Miközben ezt mondta, felemelte a gumibotját, és hevesen lecsapott rám. Ösztönösen elfordultam jobbra, és a gumibotja erősen lesújtott a fejem bal oldalára. Miután megütött, zümmögő hangot hallottam a fejemben, aztán a padlóra rogytam, és elájultam. Úgy tértem magamhoz, hogy nem tudtam, mennyi ideig voltam eszméletlen. Az elmém teljesen üres volt, és nem emlékeztem semmire. Azt gondoltam: „Hogy kerültem ide?” A fejem egyszerre zsibbadt, és tompa fájdalom járta át. A földön feküdtem, és nem bírtam megmozdulni. Csak annyit éreztem, hogy a jobb kezem elernyedt, a testem jobb oldalát nem éreztem, és nem tudtam irányítani, mintha a testemnek az a fele megbénult volna. Hosszú idő után végre eszembe jutott, hogy letartóztattak az istenhitem miatt. Látva az állapotomat, a rendőrök abbahagyták a kihallgatást. Felemeltek, elvittek a fogdába, és a földre löktek.

Több nővér odagyűlt körém, és látva, hogy így megvertek, dühösen azt mondták: „Hogy lehetnek ilyen gonoszak? Hogyan verhettek meg egy jó embert, hogy tehették ezt vele? Egyáltalán nincs bennük emberi mivolt! Ez tényleg egy csapatnyi ördög!” A nővérek dörzsölgették a kezemet és a lábamat, és vigasztaltak. Annyira meghatódtam, hogy sírni kezdtem. Tudtam, hogy ez Isten szeretete, és a szívem megmelegedett. Nyolc nővér volt oda bezárva velem. Hszin Ming volt az egyikük. Mindketten ugyanabban a cellában voltunk. Amikor először jöttem a fogdába, még viszonylag tiszta volt a fejem, a beszédem és a reakcióim normálisak voltak, de nem tudtam jól mozgatni a testem jobb oldalát. Nem tudtam kinyújtani a jobb karomat, úgy kellett tartanom, mintha egy kosarat vinnék. Nem tudtam rendesen megmosni az arcom, és még a fogkrémet sem tudtam kinyomni a tubusból. Étkezéskor csak a bal kezemmel tudtam használni a kanalat. Járás közben csak húzni tudtam a jobb lábam, mintha a fél testem megbénult volna. A nővéreim attól féltek, hogy a végén lebénulok, ezért mindennap segítettek nekem tornázni a déli szünetben. Az egyik nővér feltartotta a karomat, egy másik segített dörzsölgetni azt, hogy beinduljon a vérkeringés, míg megint egy másik nővér segített mozgatni a lábam úgy, hogy lépésről lépésre tolt előre a lábával, vagy pedig leguggolt, és a kezével mozgatta a lábam. Látván, hogy a testem ilyen állapotba került, igen gyengének éreztem magam, és erre gondoltam: „A testem egyik oldala lebénult, nem tudok gondoskodni magamról és a nővéreimet terhelem azzal, hogy ápoljanak engem. Hát nem váltam haszontalan emberré?” Nagyon felzaklatott, amikor erre gondoltam. Negatívnak és gyengének érezve magam, Isten szavainak egy passzusára gondoltam: „A munka ezen szakaszában a legnagyobb hitünkre és szeretetünkre van szükség. Előfordulhat, hogy a legkisebb figyelmetlenségtől is megbotlunk, mert a munkának e szakasza különbözik az összes előzőtől: Amit Isten tökéletesít, az az emberek hite, amely egyszerre láthatatlan és megfoghatatlan. Isten azt teszi, hogy a szavakat hitté, szeretetté és életté alakítja át” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (8.)). Isten szavai hitet adtak nekem. Isten azért engedte meg, hogy ez megtörténjen velem, hogy tökéletesítse a hitemet. Bár a rendőrség megnyomorított, mégis azáltal, hogy Isten a nővéreken keresztül gondoskodott rólam és vigyázott rám, és azáltal, hogy a nővérek közölték velem Isten szavait, megtapasztaltam az Ő szeretetét. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mikor fogok felépülni, annak a megtapasztalása, hogy Isten folyamatosan vezet engem hitet adott a folytatáshoz.

A nővérek mindennap segítettek a testmozgásban. Reggel felöltöztettek, étkezéskor párolt kukoricakenyeret adtak a kezembe, és esténként segítettek leteríteni az ágyneműmet. Isten szavairól is gyakran vállaltak velem közösséget, és himnuszokat énekeltek nekem. Nagyon megható volt látni, hogy így vigyáznak rám. És nagyon gyűlöltem a rendőröket, amiért annyira megnyomorítottak, hogy még a hétköznapi dolgokat is nehéz volt megtennem. Ráadásul mindennap kora reggeltől este 7-ig ülnöm kellett, mint mindenki másnak, és az egész testemet átjárta a hideg. Éjszaka egy órára engem is szolgálatba állítottak, de a nővérek felváltva átvették a helyemet a szolgálatban, hogy segítsenek. Én is meglepődtem, hogy még azután sem engedtek el, hogy félig lebénultam, és nem tudtam gondoskodni magamról, és hogy két év börtönre ítéltek „a társadalmi rend megzavarása” miatt. Nagyon feldúlt voltam. Egy haszontalan ember voltam – hogyan tudnám túlélni ezt a két hosszú évet? A nővérek így vigasztaltak: „Itt van nekünk Isten, akire támaszkodhatunk, és Ő majd megsegít. Hinnünk kell Istenben!” A börtönbe szállításunk közben a nővérek sok himnuszt elénekeltek. Az egyik az volt, hogy „Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját”, és ezek a szavak nagyon megindítottak: „Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejünk hullhat és vérünk folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem fogom Istent megríkatni és aggodalmat okozni Neki. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket).

Nagyon felbátorodtam, és én is énekelni kezdtem velük, és minél tovább énekeltem, annál erősebb lett a hitem. Bár megnyomorítottak, és börtönbüntetésre ítéltek, ennek a szenvedésnek volt értelme. Ezzel a szenvedéssel tanúságot tehettem Isten mellett, és megalázhattam az ördögi Sátánt. Ez dicsőséges dolog volt. Amikor erre gondoltam, már nem éreztem magam negatívnak, és hajlandó lettem alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezésének. Minél többet énekeltünk, annál jobban meghatódtunk, és néhányan sírtak, miközben énekeltek... de nem azért, mert honvágyuk volt, vagy aggódtak az ítélet miatt, hanem azért, mert boldogság és öröm járta át a szívüket, és úgy érezték, hogy nagyon dicsőséges dolog, hogy tanúságot tehetnek Isten mellett!

Az ottani börtönőrök látták, hogy nem tudok kétkezi munkát végezni, és nem is akartak befogadni. Sokáig vitatkoztak erről, mielőtt vonakodva befogadtak volna. A műhelybe osztottak be. Amikor a felügyelő látta, hogy semmit sem tudok csinálni, elküldtek vécét takarítani. Mivel nem éreztem a jobb oldalamat, teljesen a bal lábamra támaszkodtam, de csak nehezen tudtam járni, a jobb lábamat csak vonszoltam magam után. Amikor a padlót mostam fel, a bal lábamra guggoltam, és a jobb lábamat húztam magam után, de a felmosás nehezen ment, mivel csak a bal kezemet tudtam használni. Amikor befejeztem egy terület felmosását, nagy erőfeszítésembe került, hogy felálljak. Mindennap kora reggeltől este 10-ig takarítottam. Belül úgy éreztem, hogy megbántottak, és erre gondoltam: „Ha úgy dolgoztatnak, hogy a testem ilyen állapotban van, akkor ők tényleg nem emberi lényként bánnak az emberekkel!” Ami még jobban feldühített, az az volt, hogy a börtönőrök arra is kényszerítettek, hogy mindennap reggeli tornát végezzek a kiképzőcsapat foglyaival. Futnunk kellett, és mivel a csapat közepén álltam, amikor mindenki futni kezdett, fellöktek. Ennek ellenére sem hagyták, hogy abbahagyjam. Soha nem tudtam lépést tartani a gyakorlatokkal, ezért a részlegvezető azzal büntetett, hogy az udvaron kellett körbejárnom. A jobb lábamat nem tudtam emelni, így járás közben húztam magam után. Egy hosszú kör után az udvaron már túl fáradt voltam a folytatáshoz, és a cipőm oldala is elkopott. Az idő múlásával már nem bírtam tovább, és a lelkem mélyén nagyon gyengének éreztem magam. Hszin Ming közösséget vállalt velem, bátorított, vigasztalt, és felolvasott egy passzust Isten szavaiból. „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból, még több szenvedésen kell keresztülmenned. Ezt kellene tenned. [...] Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavait hallgatva megértettem, hogy az engem kínzó börtönőrökön keresztül Isten az igazságot akarta belém oltani. A szenvedés elviselésének volt értelme, és ezt hittel kellett megélnem. Bár nyomorék voltam, és ennek ellenére dolgoznom kellett, Isten velem volt, a nővérek mellettem voltak, és gyakran vállaltak velem közösséget Isten szavairól. Úgy éreztem, hogy Isten soha nem hagyott el. Bár nem tudtam semmiről sem közösséget vállalni, és mindent elfelejtettem, miután a nővér befejezte a közösséget, éreztem Isten szeretetét.

Mivel nem kaptam semmilyen kezelést, az állapotom napról napra rosszabbodott. Nem mertem megmozdítani a testem jobb oldalát, mert ha megmozdítottam, elviselhetetlenül fájt. Fekvésből nem tudtam felállni, és hagynom kellett, hogy a nővérek felsegítsenek. A jobb kezem nagyon merev lett, és még a számat sem tudtam kiöblíteni fogmosáskor. Hszin Ming könyörgött a részlegvezetőnek, és végül már nem velem takaríttatták a vécéket. De nem engedték, hogy lefeküdjek. Mindennap több mint 10 órát kellett ülnöm, mielőtt aludni engedtek volna. Tűrtem a fájdalmat, erőtlenül a falnak dőltem, és mozdulni sem mertem. Később az állapotom egyre rosszabb lett. A bal kezem remegni kezdett, amikor a kanalat fogtam, és étkezésekkor mindig leesett róla az étel. Az elmém teljesen üres volt, mintha nem lennének gondolataim. Eltekintve attól, hogy tudtam, hiszek Istenben, és szeretném hallani, ahogy a nővérek Isten szavairól vállalnak közösséget, semmi mást nem tudtam. Az emlékeim mindig töredezettek voltak. Elfelejtettem olyan dolgokat, amelyek éppen csak megtörténtek, és csupán átmenetileg tudtam emlékezni dolgokra. Az agyam csak lassan reagált, és értetlenül bámultam a dolgokra. Néha ostobán nevetgéltem anélkül, hogy tudtam volna. Csak amikor egy nővér rám szólt, és kérte, hogy hagyjam abba, akkor tértem észhez, és hagytam abba a nevetést. Az IQ-m akkoriban olyan volt, mint egy kisgyereké, valamint akadozva beszéltem, és nagyon lassan. Gyakran ültem az ágyon görnyedve, a kezem és lábam bámulva, és gyakran kuncogtam anélkül, hogy tudtam volna. Egyszer, amikor a munka végeztével Hszin Ming visszajött a cellába, és úgy vigyorogtam rá, mintha egy rokonomat láttam volna, megveregette a vállam, és megkérdezte: „Mit mosolyogsz? Tudod, hogy mi a nevem?” Én csak vigyorogtam tovább, megráztam a fejem és azt mondtam: „Én... nem... tudom.” Nem sokkal később feleszméltem, és azt mondtam: „A... te... neved... Ming.” De bármennyit is gondolkodtam, egyszerűen nem emlékeztem a vezetéknevére. A munkatábor vezetője látta, hogy milyen állapotban vagyok, és attól félt, hogy a táborban halok meg, és neki kell vállalnia ezért a felelősséget, így megengedte, hogy a tábor orvosa eljöjjön, és infúziót adjon nekem. De az orvos csak véletlenszerűen adott valami gyógyszert anélkül, hogy először megvizsgált volna, és ennek eredményeként nemcsak hogy nem javult az állapotom, hanem még rosszabb is lett. A kezem és a lábam dagadni kezdett, nem tudtam mozgatni az ujjaimat, a lábujjaim pedig kivörösödtek és feldagadtak, mintha fagyási sérülésem lett volna. Nem volt más választásuk, mint hogy elvigyenek a tartományi kórházba. A vizsgálat megállapította, hogy a probléma oka fejsérülés okozta subdurális folyadékgyülem, ami nyomta az idegeket, és féloldali bénulást okozott. Ha a folyadékot nem távolítják el időben sebészi úton, meghalhatok. De a családom nem tudta kifizetni a műtétet, ezért visszavittek a munkatáborba. Visszafelé menet mintha úgy hallottam volna, hogy azt mondják: „Nem tudja kifizetni magának a kezelést, de nem hagyhatjuk, hogy itt haljon meg. Egészségügyi alapon feltételesen szabadlábra kell helyeznünk.” Az emlékezetem ki-kihagyott, és nem aggódtam különösebben semmi miatt. Csak azt tudtam, hogy hiszek Istenben, és Istenre bíztam életemet és halálomat.

Amikor visszaértem a táborba, egy másik cellába tettek, és nem tudtam kapcsolatba lépni a nővérekkel, akikkel korábban együtt voltam. Nagy fájdalmaim voltak abban az időben. Csak ültem az ágyamon, figyeltem az ajtót, remélve, hogy meglátom az egyik nővért. Amikor a nővérekkel voltam, gyakran vállaltak velem közösséget Isten szavairól, és bátorítottak, de most nagyon magányos és elveszett voltam. Az agyam nem működött túl jól, nem emlékeztem Isten szavaira, és a nővéreket sem hallhattam, ahogy Isten szavairól vállalnak velem közösséget – akart még egyáltalán Isten engem? Nagyon szenvedtem, és azon tűnődtem, mi értelme van az életemnek Isten nélkül. Aztán arra gondoltam, hogy inkább meghalok. Nem voltam hajlandó enni. A cellából valaki elment, hogy megkeresse Hszin Minget, és ő odajött hozzám, amikor felügyelő nem volt a közelben. Nagyon boldog voltam, hogy látom. Odajött az ágyamhoz és megsimogatott. Miközben segített dörzsölni a karomat, megkérdezte: „Miért nem eszel? Jót tesz ez az egészségednek?” A könnyeimen keresztül azt mondtam: „Hiányoztál... Ide... tettek... engem... ahol nincs... senki... aki közösséget vállalna... velem... Isten szavairól. Annyira... magányos... vagyok. Isten... már nem akar engem... többé? Az életemnek... már nincs... semmi értelme.” Hszin Ming vigasztalt engem, és ezt mondta: „Isten még mindig akar minket. Csak arra vár, hogy tanúságot tegyünk Róla! Jó életet kell folytatnunk!” Ezután elénekelt nekem egy himnuszt Isten szavaiból: „Elhatároztam, hogy szeretni fogom Istent.” „Minden ügy, minden dolog, minden a Te kezedben van; a sorsom a Te kezedben van, és a kezedben tartod egész életemet. Most arra törekszem, hogy szeresselek, és függetlenül attól, hogy engeded-e, hogy szeresselek, függetlenül attól, hogyan zavar meg a Sátán, eltökélt vagyok Téged szeretni. Én magam hajlandó vagyok Istent keresni és követni Őt. Még ha Isten el is akarna hagyni engem, akkor is követni fogom. Akár akar engem, akár nem, én akkor is szeretni fogom, és a végén meg kell Őt nyernem. Felajánlom a szívemet Istennek, és nem számít, mit tesz, egész életemben követni fogom Őt. Nem számít, mi történik, szeretnem kell Istent, és el kell nyernem Őt; nem nyugszom, amíg el nem nyerem Őt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az Isten iránti valódi szeretet spontán). Hszin Ming ezt mondta nekem: „Igaz hittel kell lennünk Isten iránt! Nem számít, mi történik velünk, a végsőkig követnünk kell Őt. A korábbi elszántságunknak nem szabad meginognia. Csak ez jelenti azt, hogy igazán szeretjük Istent, és hogy igaz a hitünk.” „Most más a helyzet, és a nővérek nincsenek itt, ezért azt gondolod, hogy Isten nem akar téged. Vajon nem érted félre Istent? Hol van a hited? Isten abban a reményben rendezte el ezt a helyzetet nekünk, hogy szilárdan meg fogunk állni Mellette a bizonyságtételünkben. Meg kell őriznünk az Istenbe vetett hitünket!” Hszin Ming közössége után már tudtam, hogy nem arról van szó, hogy Isten nem akar engem, és hogy jó életet kell élnem, és nem lehetek gyáva. Követnem kell Istent a végsőkig, történjék bármi. Újra reméltem, a szívem felderült, és megint boldog voltam. Amikor Hszin Ming távozni készült, megragadtam a kezét, nem akartam elengedni, és azt mondtam: „Én... szeretném... hallani... Isten szavait.” Azt mondta, visszajön még hozzám, és arra utasított, hogy imádkozzak többet Istenhez, amikor nehézzé válnak a dolgok, és Isten meg fog hallgatni. Miután elment, így imádkoztam Istenhez: „Édes... Istenem! Annyira... egyedül... érzem magam, senki sincs... itt... velem, így az... agyam... nem működik... megfelelően. Szeretném... hallani... a szavaidat, kérlek... adj nekem... valakit, szeretném... hallani... a szavaidat.”

Miután elmondtam ezt az imát, a következő napon a részlegvezető azt mondta: „Csen, itt egy cellatárs neked. Ő lesz a társaságod.” Amikor megláttam, hogy Ho Li nővér az, el voltam ragadtatva! Tudtam, hogy Isten meghallgatta az imámat. Ho Li is örült nekem. Megölelt, és azt mondta: „Hallottam, hogy súlyosan megsérültél a verésektől, és látni akartalak, és most végre láthatlak!” Ho Li mindennap figyelmesen gondomat viselte, segített tornázni, beszélgetett velem, és gyakran vállalt velem közösséget Isten szavairól, így bátorítva és vigasztalva engem. Idővel az elmém elkezdett reagálni, és képes voltam kommunikálni vele. Egy nap ránéztem a kezemre, és azt mondtam Ho Linek: „Mikor... lesz jobb... az állapotom? Vajon... fog javulni?” Ekkor közösséget vállalt velem: „Isten talán nem ezeket a szavakat mondta? »Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos! Betegségben élni annyit jelent, mint betegnek lenni, de lélekben élni azt jelenti, hogy egészséges vagy. Ameddig még van egyetlen lélegzeted, addig Isten nem hagy meghalni« (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). »A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívitás van bennük, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De összességében legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent« (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavai szerint kell élnünk, és nem szabad kétségbeesnünk. Isten mindenható, és hogy felépülünk-e a betegségből, az az Ő kezében van. Egyáltalán nem szabad panaszkodnunk! Jób a hatalmas megpróbáltatások során sem veszítette el az Istenbe vetett hitét, tehát hinnünk kell Isten szavaiban, és igaz hittel kell lennünk Isten iránt!” Olyan boldog voltam, ahogy ezt hallgattam. Úgy gondoltam, hogy Isten szavai nagyszerűek.

December környéke volt, amikor egy kicsit jobban lettem. Éppen lábat mostam, amikor hirtelen észrevettem, hogy a jobb lábszáram és lábfejem fehér. A körmeim azon a lábamon már hat hónapja nem nőttek. Ezt korábban nem vettem észre. Azt gondoltam: „A karomon és a lábamon nem fedezhetők fel a gyógyulás jelei. Ahogy ezek kinéznek, biztos, hogy meg fogok halni. Csak 41 éves vagyok. Tényleg így fogok meghalni?” Kicsit elszomorodtam, és Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! A Beléd vetett hitem miatt tartóztattak le. Még ha meg is halok, nem fogom sajnálni. Ha tovább élhetek, akkor továbbra is hinni fogok Benned!” Időnként e szavakkal imádkoztam a szívem mélyén. Az ima után éreztem, hogy felpezsdül a vérem, és egy kicsit melegem lett. Még soha nem éreztem ilyet. Másnap, amikor Ho Li segített kimenni a mosdóba, megállapítottam, hogy egy kicsit fel tudom emelni a jobb lábamat. Azelőtt Ho Linek mindig át kellett emelnie a lábamat a küszöbön, amikor a vécére mentem. Ezúttal éppen le akart hajolni, de mielőtt felemelte volna a lábamat, magam is meg tudtam csinálni! Ennek láttán mindketten nagyon izgatottak lettünk, és nagyon hálás voltam Istennek. December 26-án jóváhagyták az orvosi felmentésemet. Nem számítottam rá, hogy ez megtörténik. Abban az időben csak két személyt lehetett feltételesen szabadlábra helyezni egészségügyi alapon, de három súlyosan beteg ember volt a börtönben, így meglepődtem, hogy engem helyeztek szabadlábra. A felügyelő így szólt: „Csen, itt van érted a férjed. Hazamehetsz. Egy évet a börtönbüntetésedből otthon fogsz letölteni. Nem szabad hirdetned az evangéliumot, és értesíteni fogjuk a helyi önkormányzatot, hogy tartsa rajtad a szemét.” Annyira boldog voltam. Hszin Ming is örült ennek. Sietve segített összeszedni a holmimat, és kitámogatott a cellából. A férjemnek 2000 jüan óvadékot kellett fizetnie a munkatábornak, mielőtt elhagyhattam volna ezt a földi poklot.

Amikor hazaértem, csak feküdtem az ágyon. Nem tudtam megmozdítani sem a karomat, sem a lábamat. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba. Az az év nagyon nehéz volt otthon. Több mint 10 000 jüan tartozásunk volt. Még az egészségügyi alapú szabadlábra helyezésemhez is kölcsön kellett kérnünk. Nem kaphattam semmilyen kezelést, mert nem volt pénzünk. Néha szenvedtem, hogy betegséggel kellett élnem, de tudtam, hogy ez Isten kezében van, és Istenen múlik, hogy meggyógyulok-e vagy sem. Isten a legnagyobb támaszom. Gyakran imádkoztam Istenhez, és lelkileg fokozatosan megerősödtem. Akkoriban alig vártam, hogy olvashassam Isten szavait, de mivel a KKP még mindig figyelt, a testvérek nem tudtak kapcsolatba lépni velem. Anyám hívő volt, ő hozott nekem egy kézzel írott példányt Isten szavaiból. Nagyon örültem, és gyorsan el is vettem tőle. Újra és újra elolvastam. Bár nem emlékeztem semmire belőle, de megértettem. Nagyon vidám és nyugodt voltam, és nem gondolkodtam azon, hogy élni fogok-e vagy meghalok. Amíg Isten szavait olvashatom, addig elégedett leszek. Két vagy három hónap elteltével gyógyszer vagy injekció nélkül, segítséggel tudtam már sántikálni, és tudtam egyedül is enni.

2004-ben egy nap észrevettem egy papírcsomagot a fiókomban. Amikor kinyitottam, egy összegabalyodott magnószalagot találtam benne, és azt gondoltam magamban: „A himnuszok egy felvétele lenne?” Megkértem a fiamat, hogy bogozza ki, és tegye be a lejátszóba, és meglepetésemre felcsendült a zene. Nagyon izgatott voltam, hogy Isten szavainak himnuszait hallhatom! Ezután mindennap újra és újra meghallgattam ezeket a himnuszokat, és a szívem minden egyes alkalommal egyre jobban felderült, amikor hallgattam, különösen, amikor a „Győztesek éneke” szólt. „Elfogadtátok-e valaha is az áldásokat, amelyek számotokra készültek? Törekedtetek-e valaha is azokra az ígéretekre, amelyeket nektek tettek? Ti, a fényem vezetésével, áttöritek majd a sötétség erőinek kötelékeit. Ti nem fogjátok elveszíteni a fény útmutatását a sötétség közepette. Ti lesztek majd minden dolog urai. Győztesekké lesztek a Sátán előtt. A nagy vörös sárkány királyságának bukásakor felemelkedtek majd a miriádnyi ember között, az Én győzelmem bizonyítékaként. Szilárdan és megingathatatlanul álltok majd Színím földjén. A szenvedéseken keresztül, amelyeket kiálltok, megöröklitek áldásaimat, és az Én dicsőségem fényét sugározzátok majd szerte a világegyetemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 19. fejezet). Mélyen megihletett, amikor ezt a himnuszt hallgattam. Megértettem, hogy Isten munkája az utolsó napokban az, hogy a nagy vörös sárkány által folytatott üldöztetést felhasználva tökéletesítsen egy csoport győztest. Bár átéltem néhány megpróbáltatást, és nyomorék maradtam, a hitemet ezek a körülmények tökéletesítették, és Isten szavainak útmutatása által szilárdan meg tudtam állni. Miután megnyomorítottak, nemcsak az emlékezetemet vesztettem el, hanem még gondoskodni sem tudtam magamról. Időről időre negatívnak és gyengének éreztem magam, és azáltal lett hitem, hogy megbirkózzak ezzel a helyzettel, hogy Isten segítségül küldte a nővéreket, akik újra és újra közösséget vállaltak velem az Ő szavairól. Ez megmutatta, hogy Isten szavai jelentik a fényt, és bármikor képesek megvilágítani az emberek előtt az utat, és utat mutatni nekik. Átélve ezt a helyzetet, bár a hús-vér testem szenvedett némileg, meg tudtam érteni az igazságot, növekedett az Istenbe vetett hitem, és valamennyi megértésre tettem szert Isten mindenhatóságáról és szuverenitásáról. A szenvedésemnek volt értelme! Isten szavai ösztönöztek, és az állapotom napról napra javult. Újból sok mindenre emlékeztem, és képes voltam összefüggően beszélni. 2005-re már lassan tudtam járni is. Az év végén egyedül vonatra szálltam, hogy meglátogassam a húgomat egy másik városban, és hirdettem neki Mindenható Isten evangéliumát. Amikor a rokonaim látták, hogy ilyen jól gyógyulok, némelyikük azt mondta: „Tényleg van Isten!” Mások azt mondták: „A te Istened valóban mindenható!” A nővérem anyósa is elfogadta Isten utolsó napokbeli evangéliumát, miután meghallgatta a tapasztalataimat. Végül teljesen meggyógyultam. Már nem voltam sánta, és normális ember lettem. A körülöttem lévők elképedtek, amikor látták, hogy milyen gyorsan felépültem. Egyszer összefutottam Hszin Minggel az utcán, és nem tudtam szavakba önteni az örömömet. Azonnal megöleltem, és annyira meghatódtunk, hogy elsírtuk magunkat. Amikor 2018-ban kontrollvizsgálatra mentem, az orvos sokáig csodálkozva nézte a röntgenfelvételemet, és azt mondta, hogy fejemben a vérömleny már elmeszesedett. Az hogy a vérömleny mindenféle kezelés nélkül meszessé vált, miután az agyam súlyosan megsérült, valódi csoda volt! Amikor ezt meghallottam az orvostól, teljes szívemből hálát adtam Istennek! Lassan felépültem, és a haldokló, lebénult állapotból visszatértem a normális életbe. Ezt senki sem gondolta volna.

Ez a tapasztalat megmutatta, hogy mindent Isten irányít, és hogy az emberek élete és halála mind az Ő kezében van. Ahogy Isten szavai mondják: „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Az Istenbe vetett hitem sokat erősödött ezen a különleges élményen keresztül. Isten adott nekem egy második esélyt az életre. Nem számít, milyen üldöztetéssel vagy megpróbáltatással kell majd szembenéznem a jövőben, mindig állhatatos leszek a hitemben, hogy Istent kövessem, és jól fogom végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam az Ő szeretetét.