Édesanyám mellett nőttem fel, és láttam, hogy keményen dolgozik az én és a testvéreim állásáért, házasságáért és életéért. Bár házasságban élünk, és gyerekeink vannak, még mindig sok időt és energiát fordít arra, hogy segítsen nekünk gondoskodni a gyermekeinkről. Az anyósom ugyanilyen: nemcsak a saját gyermekeit nevelte fel, hanem minden egyes unokáját is segít felnevelni, kiérdemelve ezzel a család tiszteletét és mindenki elismerését. Azt gondoltam, hogy ez egy anya feladata, és hogy nekem is így kellene tennem. Fokozatosan az lett a célom, hogy jó feleség és szerető anya legyek.

2005-ben elfogadtam Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és Isten szavaiból megtanultam, hogy Isten testet öltött, és kifejezi az igazságot, hogy megítélje és megtisztítsa az embereket, lehetővé téve számukra, hogy megismerjék a bűn gyökerét, megszabaduljanak romlott beállítottságuktól, és elnyerjék Isten üdvösségét. Nagyon izgatott voltam. Rengeteg embert láttam, akik nem hallották Isten hangját, és nem járultak az Ő színe elé, ezért én is bekapcsolódtam az evangélium hirdetésének munkájába. 2013-ban egy gonosz ember feljelentett, amikor az evangéliumot hirdettem, ezért kénytelen voltam elhagyni az otthonomat, és máshol végezni a kötelességemet.

Olyan gyorsan elrepült egy egész évtized, hogy észre sem vettem. 2023 áprilisában hazatértem, és anyámtól megtudtam, hogy a lányom már férjhez ment, és hogy a baba már több mint két hónapos. Elmentem a lányom városába, és végre találkoztam vele. A lányom elmondta, hogy egyszer, amikor egy szobában aludt a sógornőjével, álmában folyton azt kiabálta: „Anya! Anya!” Ennek hallatán összeszorult a szívem. Amikor a lányom várandós volt, és megszülte a gyermekét, nem voltam mellette, és nem tettem eleget anyai feladatomnak. Nagyon szerettem volna maradni és segíteni a lányomnak, több melegséget és törődést nyújtani neki, és törleszteni az adósságomat, amivel tartoztam neki. A férjem is arra buzdított, hogy maradjak. Azt gondoltam magamban: „Ha más kötelességet vállalok, és visszatérek hozzájuk, akkor segíthetek a lányomnak. Ráadásul a lányom otthona viszonylag biztonságos.” Láttam azt is, hogy a lányom törékeny, és hogy nem tudja gondját viselni a babának, és pont ebben az időszakban volt szüksége a segítségemre, ezért beleegyeztem, hogy fontolóra vegyem a maradást. Később azonban rájöttem, hogy ez az időszak mennyire kritikus az evangélium terjesztése szempontjából, és hogy az, ha a kötelességem végzése helyett otthon maradok, hogy gondoskodjak a családomról, nincs összhangban Isten szándékával. Egyfelől ott volt a gyülekezeti munka, másfelől pedig a lányom nehézségei. Hogyan válasszak? Nagyon ellentmondásos érzéseim voltak. Ezért úgy döntöttem, hogy amíg velük vagyok, igyekszem a lehető legtöbb segítséget nyújtani nekik. Részleteket kerestem Isten szavaiból, hogy közösséget vállaljak a lányommal, miközben a házimunkát végeztem, és a babára vigyáztam, éjszaka pedig felkeltem, hogy tejet melegítsek, és megetessem az unokámat. Bár nem tudtam minden éjjel jól pihenni, és néha olyan kimerült voltam, hogy csorgott rólam a víz, és fájt a hátam és a derekam, elégedettnek éreztem magam, mert úgy gondoltam, hogy ezt kell tennem. Gyorsan elrepült az idő, és mire észbe kaptam, eljött a távozásom ideje. A férjem ismét biztatott, fontoljam meg, hogy hazajövök a kötelességemet végezni, és bár nagyon szerettem volna maradni, nem mentem bele, mert a kötelességemre gondoltam. Később, bár tettem a kötelességemet, folyton azon gondolkodtam, hogy visszamegyek gondoskodni a lányomról. Már nem nagyon éreztem át a kötelességem terhét, és amikor láttam, hogy a munkát nyomon kellene követni, és hogy a testvéreim problémákkal szembesülnek, csak egyszerű közösségvállalást nyújtottam, és nem oldottam meg igazán gondosan a problémáikat. Sőt, gyorsan akartam találni valakit, aki helyettesíthetne a kötelességemben, hogy legyen lehetőségem visszamenni és gondoskodni a lányomról. Mivel lagymatag állapotban voltam a kötelességemben, nem kísértem figyelemmel időben az evangelizációs és az öntözési munkákat, ami hátráltatta a haladást. Egy idő után a felsőbb vezetők úgy ítélték meg, hogy nem viselek terhet a kötelességemben. Elgondolkodtam azon, hogy az utóbbi időben hogy gyötört a bűntudat a lányommal szemben, és hogy ez nemcsak a munkámra volt hatással, hanem már az elbocsátás veszélye is fenyegetett. Nagyon elkeseredtem. Rájöttem, hogy valami nincs rendben az állapotommal, ezért imádságban gyorsan Isten elé járultam. Imádkoztam Hozzá, hogy vezessen ki a ragaszkodásaimból, hogy jól végezhessem a kötelességemet.

Később Isten e szavait olvastam: „Tegyük fel, hogy egyikőtök így szól: »Soha nem tudom elengedni a gyermekeimet. Gyenge szervezettel jöttek a világra, és velük született módon gyávák és bátortalanok. Jó képességeik sincsenek, és mások mindig zaklatják őket a társaságban. Nem tudom elengedni őket.« Az, hogy nem tudod elengedni a gyermekeidet, nem jelenti azt, hogy nem végeztél az értük való feladataid teljesítésével; ez pusztán a ragaszkodásod hatása. Talán így szólsz: »Folyton aggódom, és azon gondolkozom, hogy a gyermekeim ettek-e rendesen, vagy hogy vannak-e gyomorproblémáik. Ha nem a megfelelő időben esznek és hosszú távon mindig házhoz rendelik az ételt, akkor vajon kialakulnak gyomorproblémáik? Lesz valamiféle betegségük? Ha pedig betegek, akkor lesz valaki, aki vigyáz rájuk és kimutatja irántuk a szeretetét? Törődik velük a házastársuk és vigyáz rájuk?« Az aggályaid csupán a ragaszkodásodból és a gyermekeidhez fűződő vérségi kötelékből fakadnak, de ezek nem a te feladataid. Az Isten által a szülőkre ruházott feladatok csak a gyermekeik felnevelésének és gondozásának feladatát foglalják magukban, amíg a gyermekek el nem érik a felnőttkort. Miután a gyermekeik felnőttek, a szülők többé semmilyen felelősséggel nem tartoznak értük. Isten rendelése szempontjából ekként kell tekinteni a szülők által teljesítendő feladatokra. Érted ezt? (Igen.) Bármilyen erősek is az érzéseid, bármikor is lépnek működésbe a szülői ösztöneid, az nem a feladataid teljesítése, csupán az érzéseid hatása. Az érzéseid hatásai nem az emberi mivolt észszerűségéből erednek, vagy az Isten által az embernek tanított alapelvekből, és nem is az ember igazságnak való alávetettségéből, és semmiképpen sem az ember feladataiból, fakadnak, hanem az ember érzéseiből – érzéseknek nevezzük őket. [...] Kizárólag az érzéseidben élsz, az érzéseid alapján közelítesz a gyermekeidhez, ahelyett, hogy a szülői feladatok Istentől származó meghatározása szerint élnél. Nem Isten szavai szerint élsz, csakis az érzéseid alapján érzed, szemléled és kezeled mindezen dolgokat. Ez azt jelenti, hogy nem Isten útját követed. Ez nyilvánvaló. A szülői feladataid – ahogy Isten tanította neked – véget értek abban a pillanatban, amikor a gyermekeid elérték a felnőttkort. Könnyű és egyszerű az Isten által tanított gyakorlási módszer? (Igen, az.) Ha Isten szavai szerint gyakorolsz, akkor nem fogsz értelmetlen gyakorlatokban részt venni, továbbá adni fogsz a gyermekeidnek bizonyos fokú szabadságot, valamint megadod a lehetőséget, hogy fejlesszék magukat, anélkül, hogy külön gondot vagy kellemetlenséget okoznál nekik, illetve többletterhet rónál rájuk. Továbbá – mivel felnőtt emberek –, ha így cselekszel, az lehetővé teszi számukra, hogy egy felnőtt látásmódjával, a dolgok kezelésére és szemlélésére vonatkozó önálló módszerekkel, valamint egy felnőtt önálló világnézetével nézzenek szembe a világgal, az életükkel és a különféle problémákkal, amelyekkel a mindennapi életükben és létezésükben találkoznak. Ezek a gyermekeid szabadságai és jogai, és főleg mindaz, amit felnőttként tenniük kell; e dolgoknak pedig nincs hozzád semmi közük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „A szülők nem a gyermekek ingyenes dadái vagy rabszolgái. Bármilyen elvárásokat támasszanak is a szülők a gyermekeik felé, nem kell hagyniuk, hogy a gyermekeik önkényesen ugráltassák őket, mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, és nem kell a gyermekeik szolgáivá, kiszolgáló személyzetévé vagy rabszolgáivá lenniük. Bármennyire is ragaszkodsz a gyermekeidhez, attól még független ember vagy. Nem kell felelősséget vállalnod a felnőtt életükért, mintha teljesen helyénvaló lenne így tenned, csak azért, mert a gyermekeid. Nincs szükség erre. Felnőttek, és te már eleget tettél annak a felelősségednek, hogy felneveld őket. Rájuk tartozik, hogy jól vagy rosszul élnek-e majd a jövőben, hogy jómódúak lesznek-e vagy szegények, és hogy boldog vagy boldogtalan életet fognak-e élni. Semmi közük hozzád ezeknek a dolgoknak. Szülőként nincs kötelezettséged változtatni rajtuk. [...] A szülők nem tehetik felelőssé magukat azért, hogy jól mennek-e a dolgok a gyermekeik munkáját, karrierjét, családját vagy házasságát illetően, miután azok már felnőttkorba léptek. Érezhetsz aggodalmat mindezek miatt, és rákérdezhetsz ezekre, de nem szükséges teljes felelősséget vállalnod értük: nem kell magadhoz láncolnod és mindenhová magaddal vinned a gyermekeidet, állandóan figyelned őket, bárhol járnak is, és folyamatosan rájuk gondolnod: »Vajon rendesen esznek ma? Boldogok? Jól megy a munkájuk? Megbecsüli őket a főnökük? Szereti őket a házastársuk? Engedelmesek a gyermekeik? Jó jegyeket kapnak a gyermekeik?« Mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? A gyermekeid meg tudják oldani a maguk problémáit, nem szükséges belefolynod. Miért kérdezem, hogy mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? Arra célzok ezzel, hogy semmi közöd hozzájuk. Már eleget tettél a felelősségeidnek a gyermekeid irányában, felnevelted őket, úgyhogy hátrébb kell húzódnod. Ha megteszed, az nem azt jelenti majd, hogy semmi tennivalód nem lesz. Még mindig oly sok minden van, amit el kell végezned. Ami az ebben az életben teljesítendő küldetéseket illeti: más küldetéseid is vannak a gyermekeid felnevelésén kívül. Amellett, hogy a gyermekeid szülője vagy, teremtett lény is vagy. Isten elé kell járulnod, és el kell fogadnod Tőle a kötelességedet. Mi a kötelességed? Teljesítetted már? Odaszántad rá magadat? Ráléptél már az üdvösséghez vezető útra? Ezek azok a dolgok, amelyeken gondolkodnod kell. Azokhoz a dolgokhoz, hogy hová mennek a gyermekeid, miután felnőttek, milyen lesz az életük, milyenek lesznek a körülményeik, vagy hogy boldognak és vidámnak érzik-e majd magukat, semmi közöd. Gyermekeid immár függetlenek – gyakorlati szempontból és mentálisan is. Hagynod kell, hogy függetlenek legyenek, el kell engedned és nem szabad megpróbálnod irányítani őket. Gyakorlati szempontból, valamint a ragaszkodás és a vér szerinti kapcsolat tekintetében is teljesítetted a feladataidat, és nincs többé semmilyen kapcsolat közted és a gyermekeid között. [...] Amikor függetlenek a gyermekeid, az azt jelenti, hogy valamennyi feladatodat teljesítetted az irányukban. Nem számít tehát, hogy mit teszel a gyermekeidért, amikor megengedik a körülmények, hogy tanúsítasz-e irántuk törődést és gondoskodást, mert ez puszta ragaszkodás, és ez felesleges. Vagy ha megkérnek valamire a gyermekeid, az is felesleges, nem pedig olyasvalami, amit kötelességed megtenni. Ezt értsétek meg” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavainak fényében elgondolkodtam magamon. Amikor a gyermekeimről volt szó, még mindig a saját ragaszkodásaimra alapoztam, és nem Isten szavai szerint láttam a dolgokat. Isten azt mondja, hogy a szülők feladata csak annyi, hogy elvégezzék a gyermekeik nevelésével és gondozásával kapcsolatos kötelességüket, amíg azok fel nem nőnek, de amint a gyermekek felnőtté válnak, a szülők eleget tettek a feladatuknak. Én azonban tévesen azt hittem, hogy a szülőknek mindig gondoskodniuk kell a gyermekeikről, és hogy ha azok nehézségekkel küzdenek, a szülőknek mindig mellettük kell állniuk, hogy segítsenek megoldani azokat, hogy a gyermekeik melegséget és boldogságot érezhessenek. Azt hittem, hogy egy hozzáértő anyának ezt kell tennie. Amikor arra gondoltam, hogy nem voltam ott, amikor a lányom férjhez ment, és gyerekeket szült, és hogy nem kapta meg azt a segítséget, amit szerettem volna neki nyújtani, akkor különösen bűntudatot éreztem a lányommal szemben, és szerettem volna ott maradni, hogy gondoskodjak róla. Ebben a helytelen szemléletben élve nem tudtam racionálisan szemlélni a dolgokat. A lányom már felnőtt volt, de én még mindig gondoskodni akartam róla. Még az is megfordult a fejemben, hogy átszervezem a kötelességeimet, hogy vele maradhassak, és gondoskodhassak róla. Ez oda vezetett, hogy csak szórakozottan, gépiesen végeztem a kötelességeimet, és bizonyos munkáknál a vezetőknek folyamatosan emlékeztetniük és ösztökélniük kellett, ami hatással volt a munkára. Mindig is szerettem volna mindent én irányítani a lányommal kapcsolatban, azt feltételezve, hogy a segítségem nélkül nem tudna boldogulni az életben. Egyszerűen túl szentimentális voltam, és képtelen voltam Isten szavai alapján szemlélni a dolgokat. Most megértettem, hogy már teljesítettem a feladatomat. A lányom 32 éves volt, és már felnőtt, egy érett nő, saját gondolatokkal, aki tökéletesen képes volt a saját életét élni. Neki is meg kell tapasztalnia a gyermeknevelés nehézségeit. Ráadásul nem vagyok az ingyen dadusa. Ostobaság lenne minden időmet és energiámat a lányomra fordítani. Sőt, nem is baj, ha a gyerekeknek van néhány nehézségük. Jót tesz nekik. Meg kellett tanulnom elengedni a kontrollt, és hagyni, hogy a lányom szabadon fejlődjön. Ha visszagondolok, mindig is nagyon gondoskodtam a lányomról. Nem engedtem házimunkát végezni, hogy a tanulmányaira koncentrálhasson, és amikor felnőtt, még mindig nem igazán tudott főzni. Ezúttal, amikor visszamentem, láttam, hogy a lányom megtanult húslevest főzni, és kezdett megbarátkozni különböző napi teendők elvégzésével is. Ha otthon lettem volna, mindent átvettem volna tőle, ő pedig semmilyen tekintetben nem tudott volna fejlődni. Anyaként meg kellett tanulnom, hogy elengedjem őt, és megadjam neki a lehetőséget, hogy kibontakozzon és fejlődjön. Teremtett lény vagyok, nem a gyermekem szolgája, és nekem is megvan a saját küldetésem, amit teljesítenem kell. Teremtett lényként végeznem kell a kötelességemet, és az igazságra kell törekednem, hogy elnyerjem az üdvösséget.

Miután tudatára ébredtem a helytelen gondolataimnak és nézeteimnek, elmélkedni kezdtem: „Honnan származnak ezek a helytelen nézetek?” Eszembe jutott egy rész Isten szavaiból: „Az ebben a valós társadalomban élő embereket a Sátán mélyen megrontotta. Attól függetlenül, hogy iskolázottak-e vagy sem, a hagyományos kultúra nagy része beleivódott az emberek gondolataiba és nézeteibe. Különösen a nőktől elvárás az, hogy kiszolgálják a férjüket és neveljék gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák, egész életüket férjüknek és gyermekeiknek szenteljék és értük éljenek, gondoskodjanak arról, hogy a család naponta háromszor kiadósan étkezzen, valamint a mosást, takarítást és minden egyéb házimunkát is jól végezzenek. Ez a jó feleség és szerető anya elfogadott mércéje. Minden nő azt gondolja, hogy ez a dolgok rendje, és ha nem így tesz, akkor nem rendes asszony, beszennyeződik a lelkiismerete, és megsérti az erkölcsi normákat. Ezeknek az erkölcsi normáknak a megsértése nyomni fogja néhányuk lelkiismeretét; úgy érzik majd, hogy cserbenhagyták a férjüket és a gyermekeiket, és hogy nem rendes asszonyok. De ha már hiszel Istenben, sokat olvastad az Ő szavait, megértettél néhány igazságot, és átláttál néhány dolgon, azt fogod gondolni: »Teremtett lény vagyok, ekként kell teljesítenem a kötelességemet, és fel kell áldoznom magamat Istenért.« Van-e most konfliktus aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, és hogy teremtett lényként végezd a kötelességedet? Ha jó feleség és szerető anya akarsz lenni, akkor nem tudod főállásban a kötelességedet végezni, míg ha főállásban a kötelességedet akarod végezni, akkor nem tudsz jó feleség és szerető anya lenni. Mit teszel hát most? Ha úgy döntesz, hogy Isten iránti hűséggel, jól végzed a kötelességedet, és felelősséget vállalsz a gyülekezeti munkáért, akkor le kell mondanod arról, hogy jó feleség és szerető anya legyél. Mit gondolnál most? Miféle békétlenség lenne úrrá az elméden? Úgy éreznéd-e, mintha cserbenhagytad volna a gyermekeidet, a férjedet? Vajon honnan jön ez a bűntudat és nyugtalanság? Úgy érzed-e, mintha cserbenhagytad volna Istent, amikor nem teljesíted a teremtett lény kötelességét? Nincs benned bűntudat vagy szemrehányás, mert a szívedben és az elmédben a legcsekélyebb nyoma sincs az igazságnak. Szóval, mit is értesz meg? Hagyományos kultúra, valamint jó feleség és szerető anya. Így az elmédben az az elképzelés fog felmerülni: »Ha nem vagyok jó feleség és szerető anya, akkor nem vagyok jó és tisztességes nő.« Ettől kezdve ez az elképzelés megkötöz és bilincsbe ver, az ilyen elképzelések pedig még akkor is megmaradnak, ha már hiszel Istenben és végzed a kötelességedet. Amikor konfliktus van a kötelességed végzése és aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, habár vonakodva úgy dönthetsz, hogy talán egy kis Isten iránti hűséggel végzed a kötelességedet, mégis ott lesz a nyugtalanság és a vád érzése a szívedben. Ezért, amikor kötelességed végzése közben van egy kis szabadidőd, keresed majd a lehetőséget, hogy gondoskodj a gyermekeidről és a férjedről, még inkább kárpótolni akarod őket, és úgy gondolod, hogy mindaddig, amíg nyugodt a lelked, nem baj, ha még többet kell szenvedned. Vajon ezt nem a hagyományos kultúra jó feleségről és szerető anyáról szóló eszméinek és elméleteinek hatása idézte elő? Azt szeretnéd, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon: jól akarod teljesíteni a kötelességedet, de jó feleség és szerető anya is akarsz lenni. Isten előtt azonban csak egyetlen felelősségünk és kötelezettségünk, egyetlen küldetésünk van, az, hogy megfelelően teljesítsük a teremtett lény kötelességét. Jól teljesítetted-e ezt a kötelességet? Miért tértél le megint a helyes útról? Tényleg nincs szemrehányás vagy vád a szívedben? Kötelességed végzése során letérhetsz a helyes útról, mivel az igazság még nem vetett alapot a szívedben, és még nem uralkodik fölötte. Bár most már képes vagy végezni a kötelességedet, valójában még mindig messze elmaradsz az igazság normáitól és Isten követelményeitől. Most már tisztán látod-e ezt a dolgot? Mire gondol Isten, amikor azt mondja: »Isten az ember életének forrása«? Arra, hogy mindenki felismerje: életünk és lelkünk egyaránt Istentől származik, Ő teremtette – nem a szüleinktől, és bizonyosan nem a természettől kaptuk, hanem Isten adta. Csak a hús-vér testünk született a szüleinktől, ahogyan a gyermekeink is tőlünk születnek, de a sorsuk teljes mértékben Isten kezében van. Hogy hinni tudunk Istenben, az egy olyan lehetőség, amelyet Ő adott nekünk; Ő rendelte el, és ez az Ő kegyelme. Ezért szükségtelen, hogy bárki mással szemben tegyél eleget a kötelezettségednek vagy felelősségednek; teremtett lényként csak Istennel szemben kell teljesítened a kötelességedet. Az embereknek mindenekelőtt ezt kell megtenniük, ez a legfontosabb, amit az ember életének elsődleges feladataként meg kell tennie. Ha nem teljesíted jól a kötelességedet, akkor nem minősülsz teremtett lénynek. Lehet, hogy mások szemében jó feleség és szerető anya, kiváló háziasszony, hálás gyermek és a társadalom derék tagja vagy, Isten előtt azonban olyasvalaki vagy, aki lázad Ellene, aki egyáltalán nem teljesítette kötelezettségét, illetve a kötelességét, aki elfogadta ugyan Isten megbízatását, de nem teljesítette azt, aki félúton feladta. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását valaki, aki ilyen? Az ilyen emberek értéktelenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten leleplező szavai által elgondolkodtam a problémáimon. A KKP általi üldöztetés miatt nem tudtam gondoskodni a lányomról, mivel el kellett hagynom az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, ezért bűntudatom volt a lányommal szemben. Az igazság az volt, hogy a hagyományos kultúra hatással volt rám. Azt hittem, hogy egy nőnek a férje és a gyermekei köré kell szerveznie az életét, és gondoskodnia kell a családja napi étkezéseiről, mindennapi életéről és napirendjéről. Sőt, még azon is is gondolkodtam, hogy felnevelem és gondozom az unokáimat, hogy ezt jelenti az anyai feladatom teljesítése, és hogy ellenkező esetben bírálnának, amiért nem vagyok rendes asszony. Nemzedékről nemzedékre e mérce alapján ítélték meg a nők erkölcsi magatartását. Így amikor a lányom férjhez ment, és gyerekei születtek, természetesen úgy gondoltam, hogy nekem kell felnevelnem a gyerekeit, és nekem kell gondoskodnom a ruházatukról, az ételükről, a lakásukról és a közlekedésükről, hogy a lányom élvezhesse az anyai törődést és gondoskodást, és boldognak érezze magát. Úgy éreztem, hogy ezt jelenti az anyai feladatom teljesítése. Amikor a lányom nem élvezhette ezeket a dolgokat, bűntudatot éreztem vele szemben, ezért azt szerettem volna, ha más kötelességgel bíznak meg, és visszatérhetek a lányomhoz, hogy többet gondoskodhassak róla. Még a kötelességem végzéséhez is elvesztettem a motivációmat. Láttam, hogy nem voltam hűséges Istenhez, és nem vetettem alá magam neki, és hogy a családom és a lányom előbbre került a szívemben, mint Isten. Hogy is nevezhettem magam hívőnek? Ha most belegondolok, még ha gondoskodnék is a lányomról, miközben képtelen lennék jól végezni a kötelességemet, mert nem lenne időm és energiám arra, hogy az igazságra törekedjek, és a napjaimat a testi érzések megélése töltené ki, végül egy eredménytelen élettel a hátam mögött halnék meg. Milyen értéke vagy értelme lenne egy ilyen életnek? Isten volt az, aki életet adott nekem, és megengedte, hogy családom és lányom legyen. Isten volt az is, aki kegyes volt hozzám, és megengedte, hogy meghalljam az Ő hangját, hogy megértsem az igazságot, hogy tudjam, hogyan viselkedjek, és hogy tisztán lássak mindenféle embert, eseményt és dolgot, mert Ő reméli, hogy hamarosan képes leszek kiszabadulni a Sátán kötelékeiből, így az nem tud többé megrontani, elnyerem az igazságot, és végül megmenekülök. De én nem értettem Isten gondos szándékát. Mindig a lányom és a családom érdekeire gondoltam, és nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. A saját ragaszkodásaimban éltem; nem vállaltam terhet a kötelességemben, és nem éreztem úgy, hogy bármivel is tartoznék Istennek. Tényleg nem volt sem lelkiismeretem, sem józan eszem, és méltatlan voltam arra, hogy embernek nevezzenek! Túlságosan mélyen megfertőztek a Sátán hagyományos eszméi. Az igazság nélkül valóban szánalmas voltam!

Később Isten szavaiból megértettem a gyakorlás útját ahhoz, hogyan kell bánnunk felnőtt gyermekeinkkel. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a szülők folyton mindent meg akarnak tenni a gyermekeikért, és viselni a nehézségeik árát, önként a rabszolgájukká válva, akkor ez vajon nem túlzó? Felesleges, mert túlmegy azon, amit a szülőknek az elvárások szerint meg kell tenniük. [...] Minden egyes ember sorsát Isten határozza meg; ezért azt, hogy mennyi áldást vagy szenvedést tapasztalnak meg az életben, miféle családjuk, házasságuk és gyermekeik vannak, milyen tapasztalatokon mennek keresztül a társadalomban, és milyen eseményeket tapasztalnak meg az életben, ők maguk nem láthatják előre és nem változtathatják meg ezeket a dolgokat, a szülők pedig még kevésbé képesek változtatni ezeken. Ezért, ha a gyermekek bármilyen nehézséggel néznek szembe, a szülőknek pozitívan és proaktívan kell segíteniük, ha képesek rá. Ha nem azok, akkor a legjobb, ha a szülők lazítanak és a teremtett lények perspektívájából szemlélik ezeket a dolgokat, a gyermekeiket teremtett lényekként egyenlőként kezelve. Azt a szenvedést, amit megtapasztalsz, nekik is meg kell tapasztalniuk; az életet, amit élsz, nekik is élniük kell; ők is át fognak menni azon a folyamaton, amin te átmentél a gyermekeid felnevelése során; azokat a fordulatokat és csavarokat, csalást és megtévesztést, amit megtapasztalsz a társadalomban és az emberek között, továbbá az érzelmi bonyodalmakat és a személyes konfliktusokat, valamint minden hasonló dolgot, amit megtapasztaltál, ők is meg fogják tapasztalni. Hozzád hasonlóan ők mind romlott emberi lények, mindannyiukat elragadják a gonoszság hullámai, a Sátán megrontotta őket; nem kerülheted el ezt, és ők sem tudják elkerülni. Ezért az, ha segíteni akarsz nekik minden szenvedést elkerülni, és élvezni minden áldást a világban, ostoba illúzió és bolond elképzelés. Nem számít, milyen hatalmasok egy sas szárnyai, nem tudják egész életén át megvédeni a fiatal sasfiókát. A sasfióka végül eljut oda, amikor fel kell nőnie és egyedül repülnie. Amikor a sasfióka úgy dönt, hogy egyedül fog repülni, senki sem tudja, hogy az égbolt mely része lehet az övé, vagy merre fog repülni. Ezért a legészszerűbb hozzáállás a szülők részéről, miután gyermekeik felnőnek, ha elengedik őket, hagyják, hogy önállóan tapasztalják meg az életet, hagyják, hogy önállóan éljenek, és önállóan nézzenek szembe az élet különböző kihívásaival, valamint önállóan kezeljék és oldják meg azokat. Ha segítséget kérnek tőled, neked pedig megvannak a képességeid és a feltételeid hozzá, akkor természetesen segítő kezet nyújthatsz, és megadhatod a szükséges segítséget. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy bármilyen segítséget is nyújtasz, legyen az anyagi vagy pszichológiai, az csak átmeneti lehet, és nem tud érdemben változtatni semmilyen lényeges problémán. A saját útjukat kell járniuk az életben, neked pedig nem kötelességed bármilyen ügyüket vagy a következményeket a válladra venni. Ez az a hozzáállás, amit a szülőknek tanúsítaniuk kell a felnőtt gyermekeik iránt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Ha az idődet, az energiádat és az elmédet csak az igazság és az alapelvek foglalnák le, és csak pozitív dolgokra gondolnál, mint például hogy miként teljesítsd jól a kötelességedet és miként járulj Isten elé, ha pedig az energiádat és az idődet ezekre a pozitív dolgokra fordítod, akkor amit elnyersz, más valami lesz. A leglényegesebb előnyökre fogsz szert tenni. Tudni fogod, miként élj, miként viselkedj és hogyan nézz szembe mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal. Mihelyt tudod, hogy miként nézz szembe mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal, az nagy mértékben lehetővé teszi számodra, hogy természetes módon alávesd magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Amikor természetes módon alá tudod vetni magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, akkor anélkül, hogy észrevennéd, olyan típusú emberré válsz, akit Isten elfogad és szeret. Gondolj bele, vajon nem jó dolog ez? Talán még nem tudod, de az életed folyamán és azáltal, hogy elfogadod Isten szavait és az igazságalapelveket, észrevétlenül elkezdesz Isten szavai szerint élni, szemlélni az embereket és a dolgokat, viselkedni és cselekedni. Ez azt jelenti, hogy önkéntelenül alá fogod vetni magad Isten szavainak, aláveted magad az Ő követelményeinek és eleget teszel azoknak. Ekkorra már olyan típusú emberré válsz, akit Isten elfogad, akiben bízik és akit szeret, anélkül, hogy tudnál erről. Nem nagyszerű ez? (De igen, az.) Vagyis ha az energiádat és az idődet az igazságra való törekvésre fordítod és arra, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, a végén a legértékesebb dolgokat fogod elnyerni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból megértettem, hogyan kell bánnunk a felnőtt gyermekekkel. Mindenki sorsát Isten szuverenitása és előzetes elrendelései határozzák meg, és minden szenvedést és áldást, amit a gyermekek az életben megtapasztalnak, Isten rendezett el, és ezen a szülők nem tudnak változtatni. Szülőkként Isten szavai szerint kell bánnunk a gyermekeinkkel. Ahogy Isten is mondta, a Sátán által megrontott világba születünk bele, szembesülünk a másokkal való együttélés káoszával, gubancaival és bonyodalmaival, és megtapasztaljuk az életet annak minden keserűségével és édességével együtt. A gyermekeknek is át kell menniük ezeken a dolgokon, és meg kell tanulniuk szembenézni különféle nehézségekkel. És ha a gyerekeinknek tényleg szükségük van a segítségünkre, a képességeinkhez mérten segítenünk kell nekik, akár a gondolataik terelgetésével, akár anyagi segítség nyújtásával. Ha van időnk, segíthetünk a gyermekeik gondozásában, de ha nincs, akkor nem kell erőltetnünk. Nekünk továbbra is megvannak a saját kötelességeink, és ezekben senki sem helyettesíthet bennünket. Miután megértettem ezeket a dolgokat, rájöttem, hogy teremtett lényként végeznem kell a kötelességemet az evangelizációs munkában, és hogy ez a legfontosabb dolog.

2024 júniusában hazamentem, hogy elintézzek néhány ügyet. Megtudtam, hogy a lányomnak nem mennek jól a dolgai a munkahelyén, hogy a családnak komoly anyagi gondjai vannak, és hogy a lányom vállalkozást akar indítani. A vejem talált munkát egy másik városban, de nem volt hol laknia. A lányom aktuális élethelyzete láttán aggódtam, hogy szenvedni fognak, ezért próbáltam kitalálni, hogyan lehetne megoldani a nehézségeiket. De a lányom azt mondta: „Nem kell aggódnod miattam. Majd én megtalálom a módját, hogy megoldjam a saját problémáimat.” A lányom szavai hallatán egy kicsit elszégyelltem magam, és arra gondoltam, amit Isten mondott: „Azt a szenvedést, amit megtapasztalsz, nekik is meg kell tapasztalniuk; az életet, amit élsz, nekik is élniük kell; [...] Az, ha segíteni akarsz nekik minden szenvedést elkerülni, és élvezni minden áldást a világban, ostoba illúzió és bolond elképzelés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Felnőttek, és függetlenné váltak, nekem pedig már nem kellene beleavatkoznom az életükbe. El kellett engednem őket, és hagynom kellett, hogy egyedül intézzék a dolgaikat. E gondolatok hatására megnyugvás töltött el. Jól kell végeznem a kötelességemet, és nem kellene tovább aggódnom miattuk. Bár néha még mindig gondolok a lányom nehézségeire, a szívem mélyén tudom, hogy ezeket meg kell tapasztalniuk, és hogy a szívemet a kötelességemnek kell szentelnem. Amikor így gyakoroltam, a felszabadultság és a szabadság érzése töltötte el a szívemet.