2023 decemberében kerületi vezetőnek választottak. Mindennap sok olyan feladat volt, amelyet nyomon kellett követni és megvalósítani. Kezdetben a gondolkodásmódom meglehetősen jó volt. Tudtam, hogy sok hiányosságom van, ezért összpontosítottam a felsőbb vezetők útmutatást tartalmazó leveleinek olvasására, hogy eligazodjak. Megvitattam az ügyeket, kommunikáltam a társaimmal, és fokozatosan megtanultam, hogyan kövessem nyomon a munkát. Néhány nap múlva a társaim azt mondták, hogy a hónap végén jelentést kell írnunk a munkáról. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy sok mindent kell jelentenünk, például az egyes feladatok előrehaladását, valamint hogy voltak-e bennük problémák vagy eltérések, továbbá a testvérek kötelességeiben mutatkozó hiányosságokat és nehézségeket, és hogy milyen lelkiállapotban vannak. Mindezeket, és még számos más kérdést is, vizsgálnunk és tisztáznunk kellett. Munkaterveket és megoldásokat is kellett írnunk. Hirtelen nagyon ingerlékenynek kezdtem érezni magam, és arra gondoltam: „Olyan sok részletnek kell bekerülnie a munkajelentésbe; mennyi erőfeszítést és agymunkát fog ez igényelni?” Minél többet olvastam, annál inkább túlterheltnek éreztem magam. Különösen akkor, amikor olyan feladatokat láttam, amelyek ismeretlenek voltak számomra, és a kapcsolódó alapelvek és szakmai készségek tanulmányozására és megismerésére időt és energiát kellett szánnom, gondoltam azt magamban: „Épp most kezdtem ezt a kötelességet, így ha nem tudom befejezni ennek a hónapnak a munkajelentését, még mindig támaszkodhatok a társaimra. De jövő hónapban nekem kell majd mindent egyedül intéznem, nem igaz? Olyan sok erőfeszítést fog igényelni, és akkora macera lesz!” Az elmúlt napok felgyülemlett munkájára gondolva forgott velem a világ, és igazán el akartam menekülni ettől a kötelességtől. Tudtam, hogy ezek a gondolatok nem felelnek meg Isten szándékainak, ezért imádkoztam Istenhez, miközben próbáltam kitalálni, hogyan tovább. De néha, amikor hallottam, hogy a nővérek a munkában lévő problémákról beszélgetnek, szándékosan feltettem a fejhallgatót, hogy himnuszokat hallgassak, és ne vegyek részt a megbeszéléseikben. Így nem kellett azon gondolkodnom, hogyan oldjam meg a problémákat, nem kellett aggódnom és kimerítenem magam.

Ahogy mélyebben beleástam magam a munkába, rájöttem, hogy minden feladat sok részletet tartalmaz, és mindegyik alapos megfontolást igényel a megoldások meghatározásához és a jó eredmények eléréséhez. Ez a munkateher sokkal nagyobb volt, mint az előző, egyfeladatos kötelességemben, ezért nagy ellenállást éreztem, és arra gondoltam: „Miért kellene ennyire kimerítenem magam és ennyit aggódnom? Egyfeladatos kötelességet végezni sokkal jobb volt. Akkoriban nem kellett mindennap ekkora nyomással megküzdenem!” Minél inkább vágytam a testi kényelemre, annál kimerítőbbnek éreztem a vezetői létet. Nagyon nyomottnak és zaklatottnak éreztem magam, és gyakran rossz hangulatom volt. Amikor a társaim munkáról beszélgettek velem, csak rövid és felületes válaszokat adtam, majd csak a saját feladataimba temetkeztem. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, állandóan panaszkodom, mennyire megterhelő ez a kötelesség. A hús-vér testem kényelmére áhítozom, és nem tudom örömmel végezni a kötelességemet. Nem akarok ebben az állapotban maradni. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem romlott beállítottságomat!” Később Isten szavainak egy részletét olvastam, és némi megértést nyertem az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek azt mondják: »Mindenki azt mondja, hogy a hívők szabadok és felszabadultak, hogy a hívők különösen boldog, békés és örömteli életet élnek. Én miért nem élhetek olyan boldogan és békésen, mint mások? Miért nem érzek örömöt? Miért érzem magam olyan elnyomottnak és kimerültnek? Hogy lehet, hogy mások olyan boldog életet élnek? Az én életem miért olyan nyomorúságos?« Mondjátok meg Nekem, mi ennek az oka? Mi okozta az elnyomottságukat? (A fizikai testük nem volt elégedett, és a hús-vér testük szenvedett.) Amikor az ember fizikai teste szenved, és úgy érzi, hogy valami rosszat tettek vele, ha ezt el tudja fogadni a szívében és az elméjében, akkor vajon nem fogja úgy érezni, hogy a fizikai szenvedése már nem olyan nagy? Ha a szívében és elméjében vigaszt, békét és örömöt talál, még akkor is elnyomottnak fogja érezni magát? (Nem.) Ezért nem helytálló azt állítani, hogy az elnyomottságot a fizikai szenvedés okozza. Ha az elnyomottság a túlzott fizikai szenvedés miatt keletkezik, akkor ti nem szenvedtek? Azért érzitek elnyomottnak magatokat, mert nem tehetitek azt, amit szeretnétek? Elnyomó érzelmek csapdájába estek, mert nem tudjátok azt tenni, amit szeretnétek? (Nem.) Elfoglaltak vagytok a napi munkátokban? (Kissé elfoglaltak vagyunk.) Mindannyian eléggé elfoglaltak vagytok, reggeltől estig dolgoztok. Az alvás és az evés mellett szinte az egész napodat a számítógép előtt töltöd, fárasztva a szemedet és az agyadat, kimerítve a testedet, de elnyomottnak érzed magad? Ez a fáradtság elnyomottságot eredményez benned? (Nem.) Mi okozza az emberek elnyomottságát? Biztosan nem a fizikai fáradtság miatt van, akkor mi okozza? Ha az emberek állandóan a fizikai kényelmet és boldogságot keresik, ha állandóan a fizikai boldogságot és kényelmet hajszolják, és nem kívánnak szenvedni, akkor még egy kevés fizikai szenvedés, mások szenvedésénél egy kicsit több szenvedés, vagy a szokásosnál kicsit nagyobb túlterheltség is elnyomottságérzést kelt bennük. Ez az elnyomottság egyik oka. Ha az emberek nem tartanak nagy dolognak egy kis fizikai szenvedést, és nem a fizikai kényelemre törekszenek, hanem az igazságra, és igyekeznek jól végezni kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek, akkor nem fognak gyakran fizikai szenvedést érezni. Még ha időnként kissé elfoglaltnak, fáradtnak vagy kimerültnek is érzik magukat, miután alszanak, ébredéskor jobban érzik magukat, és folytatják a munkát. A feladataikra és a munkájukra fognak összpontosítani; nem fognak jelentős problémának tekinteni egy kis fizikai fáradtságot. Ha azonban az emberek gondolkodásában probléma merül fel, és állandóan a fizikai kényelemre törekszenek, minden alkalommal, amikor a fizikai testük némi kárt szenved, vagy nem talál kielégülést, bizonyos negatív érzelmek fognak bennük felszínre törni. Akkor az ilyen típusú emberek, akik mindig azt akarják tenni, ami nekik tetszik, és a hús-vér testüket akarják kényeztetni és élvezni az életet, miért kerülnek gyakran az elnyomottság negatív érzelmének csapdájába, amikor elégedetlenek? (Azért, mert a kényelemre és a fizikai élvezetre törekszenek.) Ez igaz néhány emberre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy a testi kényelemre törekszem, és testileg kielégületlennek érzem magam, ezért a depresszió és a csüggedés negatív érzelmeiben élek, és kötelességem végzése közben mindig gyötrelmet és ingerlékenységet érzek. Korábban, amikor egyfeladatos kötelességet végeztem, a munkateher nem volt túl nagy, és ügyes is voltam benne, ezért elememben éreztem magam. A testem nem fáradt el, és a szívem sem volt megterhelve. Most vezetőként sok munkát kellett felügyelnem, több minden miatt kellett aggódnom, és több olyan probléma is akadt, amelyet meg kellett fontolnom és meg kellett oldanom. Sok feladat ismeretlen volt számomra, és nem tudtam, hogyan oldjam meg ezeket a problémákat, ezért mindent az alapoktól kellett megtanulnom. Ettől nyomottnak, ingerlékenynek éreztem magam, és nagyon vágytam arra, hogy elmeneküljek ebből a helyzetből. Valójában ha a kötelességemet helyeztem volna előtérbe a testi kényelemre és a pihenésre való törekvés helyett, akkor, még ha fáradtnak is éreztem volna magam, képes lettem volna megbirkózni vele. Rájöttem, hogy félresiklott a gondolkodásom.

Később Isten olyan szavait kerestem és olvastam, amelyek leleplezik, miért érzik magukat az emberek depressziósnak. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek egyszerűen nem hajlandók végrehajtani kötelességeiket és beszélgetni az igazságról. Nem alkalmazkodtak a gyülekezeti élethez, képtelenek alkalmazkodni hozzá, és mindig rendkívül nyomorultnak és tehetetlennek érzik magukat. Nos, én azt mondanám ezeknek az embereknek: Sietve távoznotok kellene. Menjetek a szekuláris világba, keressétek meg saját céljaitokat és irányotokat, és éljétek azt az életet, amit élnetek kellene. Isten háza soha senkit nem kényszerít. [...] az ilyen emberek mindig elnyomottnak érzik magukat. Egyszerűen fogalmazva az a vágyuk, hogy kényeztessék a hús-vér testüket és kielégítsék a vágyaikat. Túlságosan önzőek, mindent a saját szeszélyük és kedvük szerint akarnak csinálni, figyelmen kívül hagyják a szabályokat, és nem az alapelvek szerint kezelik az ügyeket, csak a saját érzéseik, preferenciáik és vágyaik alapján intézik a dolgokat, és a saját érdekeik szerint cselekszenek. Hiányzik belőlük a normális emberi mivolt, és az ilyen emberek nem foglalkoznak a rendes munkájukkal. Azok az emberek, akik nem foglalkoznak a rendes munkájukkal, mindenben elnyomottnak érzik magukat, bárhová is mennek. Még ha egyedül élnének, akkor is elnyomottnak éreznék magukat. Szépen fogalmazva, ezek az emberek nem ígéretes egyéniségek, és nem foglalkoznak a rendes munkájukkal. Pontosabban fogalmazva, az emberi mivoltuk abnormális, és kissé együgyűek. Milyenek azok az emberek, akik a rendes munkájukkal foglalkoznak? Olyanok, akik egyszerű módon tekintenek az olyan alapvető szükségleteikre, mint az étel, a ruházat, a menedék és a közlekedés. Amíg ezek a dolgok megfelelnek a normális színvonalnak, az elég nekik. Jobban érdekli őket az életútjuk, a küldetésük emberi lényként, az életszemléletük és az értékeik. A nem ígéretes emberek min töprengenek egész nap? Állandóan azon töprengenek, hogyan lazsáljanak, hogyan trükközzenek, hogy kibújhassanak a felelősség alól, hogyan egyenek jókat és hogyan szórakozzanak, hogyan éljenek fizikai kényelemben és komfortban, anélkül, hogy a megfelelő dolgokat figyelembe vennék. Ezért elnyomottnak érzik magukat abban a keretben és környezetben, amelyben kötelességeiket végzik Isten házában. Isten háza megköveteli, hogy az emberek megtanuljanak bizonyos általános és szakmai ismereteket, amelyek a kötelességeikkel kapcsolatosak, hogy jobban tudják azokat végezni. Isten háza megköveteli az emberektől, hogy gyakran egyék és igyák Isten szavait, hogy jobban megértsék az igazságot, belépjenek az igazságvalóságba, és megtudják, hogy mik minden cselekedet alapelvei. Mindezek a dolgok, amelyeket Isten háza közöl és megemlít, olyan témákra, gyakorlati kérdésekre és egyebekre vonatkoznak, amelyek az emberek életének és kötelességeik végzésének körébe tartoznak, illetve arra szolgálnak, hogy segítsék az embereket abban, hogy a rendes munkájukat végezzék és a helyes úton járjanak. Ezek az egyének, akik nem végzik a rendes munkájukat, és akik azt teszik, amit akarnak, nem kívánják ezeket a megfelelő dolgokat tenni. A végső cél, amit el akarnak érni azzal, hogy azt teszik, amit akarnak, az a fizikai kényelem, az élvezet és a könnyedség, valamint az, hogy ne korlátozzák őket, és ne érje őket semmilyen módon sérelem. Az, hogy eleget ehessenek abból, amiből csak akarnak, és azt csinálhassák, amit akarnak. Emberi mivoltuk minősége és belső törekvéseik miatt érzik magukat gyakran elnyomottnak. Akárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fognak megváltozni, és az elnyomottságuk nem oldódik fel. Ők pontosan ilyen emberek; olyanok, akik nem végzik a rendes munkájukat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Miután olvastam Isten szavait, végre rájöttem, hogy akik mindig elmerülnek a kényelemben és testi vágyaikat elégítik ki, azok nem a tényleges munkájukkal foglalkoznak, és reménytelenek. Az ilyen emberek csak saját vágyaik szerint akarnak élni, de amikor a tényleges munkavégzésre kerül sor, ravaszkodnak és lustálkodnak, elnyomottnak és nyomorultnak érzik magukat, amikor aggódniuk kell vagy meg kell terhelniük a hús-vér testüket. Ezekből az emberekből hiányzik a lelkiismeret és a józan ész. Ennek fényében vizsgáltam meg a közelmúltbeli állapotomat. Amikor láttam, hogy mindennap a különféle feladatokban felmerülő problémákon és nehézségeken kell gondolkodnom, és meg kell oldanom őket, és hogy ez jelentős szellemi erőfeszítést igényel, elkezdtem egy könnyebb és egyszerűbb kötelességre vágyni, hogy a testem kényelemben lehessen. Amikor hallottam, hogy a társaim munkáról beszélgetnek, szándékosan feltettem a fejhallgatót, hogy himnuszokat hallgassak, és elkerültem a megbeszélésben való részvételt. Amikor a nővéreim munkahelyi problémákról akartak velem beszélni, nem akartam belemenni, és amikor csak tehettem, kitértem előlük, és ha igazán nem tudtam elkerülni, csak rövid és felületes válaszokat adtam, ami hibákhoz vezetett a feladatok végrehajtása során, és átdolgozásokat tett szükségessé. Ezek a testi kényelemben való elmerülés következményei voltak. Azokra az emberekre gondoltam, akik a tényleges munkájukkal foglalkoztak. Amikor a kötelességeik megkövetelik tőlük, hogy aggódjanak vagy megterheljék magukat, vagy hogy tudást és szakmai készségeket tanuljanak és sajátítsanak el, örömmel fordítják erre idejüket és energiájukat, és arra törekszenek, hogy jól végezzék a kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek. Én viszont folyamatosan a kényelemre és a pihenésre törekedtem, és amikor a kötelességek megkövetelték, hogy aggódjak vagy megterheljem magam, ellenállást éreztem, és kitértem előlük. Isten kegyelmet nyújtott a lehetőséggel, hogy vezető legyek, és ez jótékony hatással volt a lelki növekedésemre, mert a vezetői lét megköveteli, hogy egy személy különféle feladatokkal foglalkozzon, és mindenféle alapelvvel felvértezze magát, és amikor nehézségekkel szembesül, kénytelen keresni az igazságalapelveket, többet imádkozni és jobban támaszkodni Istenre. Ugyanakkor ez magában foglalja a vonatkozó szakmai készségek és ismeretek elsajátítását, valamint egy személy megértésének és tapasztalatának bővítését, lehetővé téve számára, hogy különféle területeken képezze magát, és gyorsabban fejlődjön. Ha egy személy képes fejlődni és vállalni egy feladatot Isten házában, akkor hasznos ember. Én azonban továbbra is elmerültem a testi kényelemben, arra vágyva, hogy fizikailag el tudjam engedni magam, és nem voltam hajlandó erőfeszítést vagy gondolatokat fektetni semmibe. Hát nem voltam teljesen semmirekellő? Nem csoda, hogy Isten azt mondja az ilyen emberekről, hogy „reménytelenek”, „abnormális az emberi mivoltuk” és „együgyűek”. Ezt felismerve láttam, milyen szánalmasan élek, ezért imádkoztam Istenhez, és elhatároztam: „Ó, Istenem, hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, és a tényleges kötelességeimre összpontosítani. Kötelességeim során keresni fogom az igazságalapelveket, és szakmai készségeket és ismereteket fogok tanulni, hogy pótoljam különféle hiányosságaimat, és arra törekszem, hogy hasznos ember legyek a Te házadban!” Ezután a gondolkodásmódom némileg megváltozott. Jelentősen javult az az állapotom is, amelyben a kötelességemet végeztem, és már nem éreztem magam olyan depressziósnak és ingerlékenynek, mint korábban. Bár mindennap sok munkám volt, a tőlem telhető legjobbat nyújtottam, és amikor olyasmivel találkoztam, amit nem tudtam, hogyan kell csinálni, felvérteztem magam a vonatkozó igazságalapelvekkel, valamint szakmai készségekkel és ismeretekkel. Amikor problémákat láttam a munkában, felvetettem azokat, és megbeszéltem a megoldásokat a társaimmal.

Azt hittem, megoldódtak a depressziós érzelmeim. Ez így volt egészen egy hónappal későbbig, amikor a felsőbb vezetők levelet küldtek. Azt írták, hogy a kerületünkben a rendőrség célba vett egy nővért. A rendőrség kifejezetten megnevezte a nővért mint körözött személyt, és nekünk gyorsan értesítenünk kellett őt, hogy elrejtőzzön. Aztán kaptunk egy másik levelet. Azt írták, hogy több közeli gyülekezet a KKP összehangolt letartóztatásainak célpontja lett. Ez sok testvért érintett azon a területen, amelyet én felügyeltem. E két hír hallatán úgy éreztem, mintha hirtelen sötét fellegek tornyosulnának fölém, és újra a lehangoltság és a bánat állapotába kerültem. Ezek a letartóztatások jelentős akadályokat gördítettek a gyülekezeti munka különböző elemei elé, és sokan biztonsági kockázatokkal néztek szembe, és nem tudták normálisan végezni a kötelességeiket. Tudtam, hogy ahhoz, hogy jól végezzem a gyülekezeti munkát, még több gondolatot és erőfeszítést kell rászánnom. Amikor ezekre a nehézségekre gondoltam, óriási nyomást éreztem, és különösen akkor, amikor láttam a munkában felmerülő problémák látszólag végtelen sorát, amelyeket soha nem lehetett teljesen megoldani, tehetetlennek éreztem magam, és nem volt motivációm semmihez, de nem volt más választásom, mint tanácstalanul folytatni a munkámat. Egyszer egy társam emlékeztetett, hogy van egy levél, amelyre nem válaszoltam, és nem tudtam megállni, hogy rá ne förmedjek: „Nem volt időm válaszolni!” Miután ezt kimondtam, rájöttem, hogy a kötelességemen vezetem le a frusztrációmat, és hogy ez teljességgel észszerűtlen. Vonakodva elővettem a levelet, és válaszoltam rá. Ezután még néhányszor előfordult, hogy ingerlékeny lettem a felgyülemlett munka miatt, és durván beszéltem a nővéreimmel. Önvizsgálatot tartva rájöttem, hogy újra a depresszió negatív érzelmeiben élek a hús-vér testem aggodalmai és fájdalmai miatt.

Isten szavainak két szakaszát olvastam el: „Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át marták a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rohadtak, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). „Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? [...] Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Miután olvastam Isten szavait, elgondolkodtam azon, miért összpontosítottam annyira a testi kényelemre és nyugalomra, és rájöttem, hogy ez azért volt, mert befolyásoltak és megmérgeztek a Sátán túlélési törvényei, mint például: „élvezd az életet, amíg élsz” és „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig”. Ezeket az elveket a bölcsesség szavainak tartottam. Mivel ezekhez még a lusta természetem is hozzáadódott, gyerekkorom óta féltem a nehézségektől és a fáradozástól. A kényelmes és nyugodt életet tűztem ki célul, és nem voltam hajlandó úgy dolgozni és élni, hogy az túlságosan kimerítsen. Kerültem, hogy túl nagy nyomást helyezzek magamra, elégedett voltam, amíg gondtalanul élhettem, és a mindennapi fókuszom az volt, hogy jóllakjak, eleget igyak és aludjak. Ez a hozzáállás áttevődött a kötelességeimre is. Ezúttal, mivel a gyülekezeti munka különféle területei akadályokba ütköztek a KKP letartóztatásai miatt, és nekem több időt és energiát kellett befektetnem, hogy jól végezzem a kötelességemet, önkéntelenül és panaszkodtam és kiáltoztam a nehézségek közepette. Elkezdtem vágyakozni azokra a napokra, amikor csak egyfeladatos kötelességet végeztem, és rájöttem, hogy Istenbe vetett hitem azon a vágyon alapult, hogy keveset adjak, de nagy áldásokat kapjak. Amikor sok probléma és nehézség merült fel a kötelességemben, amelyek megkövetelték, hogy elgondolkodjak azon, hogyan vállaljak közösséget róluk, és hogyan oldjam meg őket, és testi aggodalmat és nehézséget kellett elviselnem, ellenállást éreztem és dühös lettem, sőt, odáig mentem, hogy a társaimon vezettem le a frusztrációmat. Igazán hiányzott belőlem az emberi mivolt! Teljesen helyénvaló és illő, hogy én, egy teremtett lény, végezzem a kötelességemet, és ez egyben módja annak is, hogy jó cselekedeteket készítsek elő magamnak. Azzal, hogy végzem a kötelességemet és az igazságra törekszem, levethetem a romlott beállítottságaimat, és elérhetem az üdvösséget. Én mégis úgy éreztem, hogy a vezetői lét zavarja a testi kényelmemet, ezért észszerűtlenül és dacosan cselekedtem. Igazán hiányzott belőlem a józan ész! Állandóan arra törekedtem, hogy kielégítsem a hús-vér testemet, ismételten ellenállást éreztem a kötelességemmel szemben, felületesen végeztem a kötelességemet, akadályoztam és megzavartam a gyülekezeti munkát, és ismételten vétkeztem.

Később Isten további szavait olvastam: „Minden felnőttnek vállalnia kell a felnőttekre háruló felelősséget, függetlenül attól, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk, mint például a megpróbáltatások, betegségek, vagy akár a különféle nehézségek – ezeket a dolgokat mindenkinek meg kell tapasztalnia és el kell viselnie. Ezek részei egy normális ember életének. Ha nem tudod elviselni a nyomást vagy eltűrni a szenvedést, az azt jelenti, hogy túlságosan törékeny vagy és haszontalan. Aki él, annak el kell viselnie ezt a szenvedést, és senki sem kerülheti el. Akár a társadalomban, akár Isten házában, ez mindenkire egyformán vonatkozik. Ez az a felelősség, amelyet viselned kell, a súlyos teher, amelyet egy felnőttnek cipelnie kell, a dolog, amelyet vállalnia kell, és nem szabad kitérned előle. [...] Egyrészt meg kell tanulnod, hogy vállald azokat a felelősségeket és kötelezettségeket, amelyeket a felnőtteknek viselniük és vállalniuk kellene. Másrészt meg kell tanulnod, hogy harmonikusan, normális emberi mivolttal tudj együtt élni másokkal az élet- és munkakörnyezetedben. Ne egyszerűen azt tedd, ami neked tetszik. Mi a harmonikus együttélés célja? Az, hogy jobban végezd el a munkát, és jobban teljesítsd azokat a kötelezettségeket és felelősségeket, amelyeket neked felnőttként végre kellene hajtanod és teljesítened, hogy minimalizáld a munkád során felmerülő problémák okozta veszteségeket, valamint hogy maximalizáld a munkád eredményeit és hatékonyságát. Ezt kellene elérned. Ha rendelkezel normális emberi mivolttal, akkor ezt kellene megvalósítanod, amikor emberek között dolgozol. Ami a munkából eredő nyomást illeti, akár a Fennvalótól, akár Isten házából jön, vagy ha a testvéreid helyezik rád a nyomást, el kell viselned. Nem mondhatod, hogy »Túl nagy nyomás, ezért nem csinálom meg. Én csak pihenésre, gondtalanságra, boldogságra és kényelemre törekszem a kötelességem végzésében és az Isten házában végzett munkában.« Ez nem fog működni; ez nem egy olyan gondolat, aminek egy normális felnőttben fel szabadna merülnie, és Isten háza nem az a hely, ahol átadhatod magad a kényelemnek. Minden ember vállal bizonyos mértékű nyomást és kockázatot az életében és a munkájában. Bármilyen munkában, különösen az Isten házában végzett kötelességedben optimális eredményekre kell törekedned. Magasabb szinten ez Isten tanítása és elvárása. Alacsonyabb szinten ez az a hozzáállás, nézőpont, mérce és alapelv, amelyet minden embernek magáévá kellene tennie viselkedésében és cselekedeteiben” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten azt mondja, hogy felnőttként vállalni kell egy felnőtt felelősségeit és kötelezettségeit, és legyen szó az élet vagy a kötelesség nehézségeiről, a nyomás olyasmi, amivel egy felnőttnek szembe kell néznie és amit el kell viselnie, nem pedig olyasmi, ami alól ki kellene bújni, vagy amit el kellene kerülni. Isten házában azok, akik őszintén végzik a kötelességüket, szívükben eleget tesznek Istennek, amikor olyan munkahelyi nyomással vagy nehézségekkel szembesülnek, amelyek hús-vér testük szenvedését igénylik. Imádkozhatnak Istenhez, kereshetik az igazságot, és fellázadhatnak a hús-vér testük ellen; komolyan és pragmatikusan végzik kötelességüket, és arra törekszenek, hogy a legjobb eredményeket érjék el. Az ilyen embereknek van felelősségérzetük, és összhangban vannak Isten szándékaival. De én lusta, céltalan és elfajult gondolatok szerint éltem. Nem voltam képes elviselni semmilyen nehézséget, és jó úton haladtam afelé, hogy semmire se vigyem. Kerek perec kimondva haszontalan voltam, és még arra sem méltó, hogy embernek nevezzenek. Valójában a testi szenvedés és némi nyomás elviselése jó dolog, mivel ez arra késztethet, hogy keményebben dolgozzak az igazságon való elmélkedésben, ami jótékony hatással van a lelki növekedésemre. Bár sok hiányosságom van, és néhány összetett problémát még mindig nem tudok megoldani, nem szabad elkerülnöm ezeket a dolgokat, hanem felelősségteljes embernek kell lennem, többet kell imádkoznom, jobban kell támaszkodnom Istenre, a társaimmal együtt kell keresnem az igazságot a problémák megoldására, és mindent meg kell tennem, amit tudok. Megértve Isten felnőttekkel szembeni követelményeit és elvárásait, a gondolkodásmódom némileg megváltozott, és reméltem, hogy felelősségteljes felnőtté válhatok. Később, amikor a felsőbb vezetők leveleket küldtek, hogy nyomon kövessék a különböző feladatokat, már nem éreztem ellenállást vagy ingerlékenységet, és fel tudtam ismerni, hogy ezek az én felelősségeim, és hajlandó lettem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, hogy teljesítsem az elsődleges munkámat.

Egy idő után a munka intenzívebbé vált, és amikor a felsőbb vezetők szorosan nyomon követték a munkát, még mindig éreztem a nyomást, de azt is felismertem, hogy a vezetők felügyelete azért van, hogy támogasson engem a kötelességem megfelelő végzésében, és hogy ez a felügyelet figyelmeztethet és emlékeztethet arra, hogy több erőfeszítést tegyek a kötelességem elvégzésébe, megakadályozva, hogy elmerüljek a testi kényelemben, és lazítsak a kötelességemben, valamint arra ösztönöz, hogy javítsam a kötelességvégzésem hatékonyságát. Részt vettem abban a munkában is, amelyet a társaim felügyeltek, és együtt közösséget vállaltunk és megoldásokat kerestünk. Néha, amikor láttam a felgyülemlett problémákat, amelyek megoldásához részletes közösségvállalásra volt szükség, még mindig az elnyomás és ingerlékenység érzelmeit fedtem fel, de azonnal fel tudtam lázadni a helytelen állapotom ellen, így intve magam: „Felnőtt vagyok, és rendelkeznem kell egy felnőtt felelősségérzetével és kitartásával, el kell viselnem a nyomást, és tovább kell haladnom.” Imádkoztam is Istenhez, kérve Őt, hogy segítsen a szívemnek a kötelességemre és a tényleges munkára összpontosítani. Aztán az alapelvek szerint rangsoroltam és egyenként megoldottam a problémákat. Azokkal a problémákkal kapcsolatban, amelyekkel korábban nem találkoztam, tanulmányoztam a vonatkozó szakmai anyagokat, felvérteztem magam az igazságalapelvekkel, és imádkoztam, miközben azon töprengtem, hogy pontosan mik a problémák gyökerei. Így a problémák fokozatosan megoldódtak. Amikor láttam, hogy a testvérek állapota nem jó, és ez befolyásolja a kötelességeiket, azonnal kerestem Isten szavait, hogy közösséget vállaljak velük a megoldásokról. Bár ez egy kicsit több erőfeszítést és szenvedést igényelt, nagyon elégedett voltam. Mivel gyakran kommunikáltam a testvérekkel különféle munkahelyi problémákról, és töprengtem a kapcsolódó igazságokon és alapelveken, az állapotom egyre javult, és lelkileg érzékenyebbé váltam. A problémákat is pontosabban láttam, mint korábban, és fokozatosan felfogtam néhány alapelvet és utat. Első kézből tapasztaltam meg annak igazságát, amit Isten mond: „Ha eltökélt ember vagy, ha a felelősségeket és a kötelezettségeket, amelyeket az embereknek viselniük kell, azokat a dolgokat, amelyeket a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek el kell érniük, és azokat a dolgokat, amelyeket a felnőtteknek véghez kell vinniük, a törekvéseid célkitűzéseként és céljaiként tudod kezelni, és ha vállalni tudod a felelősségeidet, akkor nem számít, milyen árat fizetsz és milyen fájdalmat viselsz el, nem fogsz panaszkodni, és amíg felismered, hogy ez Isten követelménye és szándéka, képes leszel elviselni bármilyen szenvedést és jól végezni a kötelességedet. Akkor más lesz a lelkiállapotod; békét és stabilitást fogsz érezni a szívedben, és megtapasztalod az élvezetet. Látod, ha az emberek normálisan tudják végezni a kötelességeiket, felvállalni Isten megbízatását és rálépni a helyes útra az életben, békét és örömöt éreznek a szívükben, és megtapasztalják a stabilitást és az élvezetet. Ha ráadásul képesek az igazságot követni és elérni azt a pontot, amikor az alapelvek szerint cselekednek és jól végzik a kötelességeiket, akkor átmentek némi változáson” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Amikor szívvel-lélekkel foglalkoztam a kötelességemben felmerülő problémák megoldásával, azt célozva tanultam, amiben hiányosságaim voltak, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eleget tegyek a felelősségeimnek, a szívem többé nem fájt, hanem inkább megnyugodott. Most egyre ritkábban érzem magam lehangoltnak, és még ha időnként fel is bukkannak ilyen érzelmek, már nem befolyásolnak. Anélkül, hogy észrevettem volna, elkezdtem a megfelelő dolgokra összpontosítani, és terhet vállalok a kötelességeimben. Ezek a változások bennem mind Isten szavainak eredményeként jöttek létre. Hála Istennek!