2021 februárjában gyülekezetvezetőnek választottak. Egy nap egy felső vezető azt mondta nekem, hogy Esther nővér jó képességű, és nagyon kezdeményező a kötelességeiben, és hogy nekem kell őt művelnem. Amikor ezt hallottam a felső vezetőtől, kissé aggódni kezdtem, mert arra gondoltam, hogy Esther nővér talán hamarosan jobban végzi majd a kötelességeit, mint én. Ha a felső vezetők és a testvérek mindannyian nagyra tartanák őt, akkor lehet, hogy a végén keresztülnéznének rajtam, és akkor majd senki sem fordulna hozzám gyülekezeti ügyekben. Később, bár elmondtam Esther nővérnek, hogyan végezze a gyülekezeti munkát, nem osztottam meg vele a gyülekezet helyzetének minden tényleges részletét, és nem nyújtottam neki részletes közösséget arról, hogyan végezze jól a munkát. De láttam, hogy Esther nővér valóban kezdeményező a kötelességeiben. Gyorsan megismerte a testvéreket, és a kötelességeinek az eredménye egyre jobb és jobb lett. A testvérek dicsérték, és a felső vezetők szintén felfigyeltek rá. Nemsokára Esther nővért gyülekezetvezetőnek választották, és elkezdett velem együttműködni a gyülekezeti munkában. Mivel én a Közel-Keleten voltam, és időeltolódás volt a Fülöp-szigetekhez képest, a testvérek nehezen tudtak kapcsolatba lépni velem, ezért mindig Esther nővért kérték, hogy az összejövetelek házigazdája legyen. Láttam őt minden összejövetelen, és azt is, hogy igazán kezdeményező a kötelességeiben. Nagyon irigy voltam rá, és aggódtam, hogy a testvérek úgy látják majd, hogy ő kezdeményezőbb és hozzáértőbb, mint én, és hogy több munkát tud elvégezni, mint én, ami miatt többre értékelik majd őt, mint engem. Azt gondoltam: „A jövőben nem fogom azonnal megosztani vele a gyülekezeti munkám egyes tapasztalatait. Már most sokat ért a gyülekezeti munkáról, és néhány igazságot is, így ha mindent elmondok neki, amit én értek, akkor egy nap jobban fogja érteni a gyülekezeti munkát, mint én, és jobban fogja csinálni, mint én. Akkor őt jobban fogják kedvelni és csodálni a testvérek, mint engem, és a felső vezetők is jobban fogják értékelni őt, és úgy gondolják majd, hogy engem már nem igazán érdemes művelni.” Ennek következtében nem akartam művelni őt. Ahogy teltek a napok, Esther nővér egyre kezdeményezőbb lett a kötelességeiben. Egyre többet dolgozott, és minden alkalommal, amikor vele voltam, alkalmatlannak és bátortalannak éreztem magam.

Egyszer, mivel sok újonnan érkezett csatlakozott a gyülekezethez, több kis összejöveteli csoportot kellett létrehoznunk. Esther nővér és én külön-külön dolgoztunk ezen a feladaton. A felszínen úgy tűnt, hogy Esther nővér és én jól dolgozunk együtt, de nem mondtam el neki, hogy ezt a feladatot gyorsan el kell intézni, és csak a saját munkámmal foglalkoztam. Azt gondoltam: „Ha Esther lassan dolgozik, akkor több csoportot tudok létrehozni, és több embernek tudom szervezni az összejöveteleken való részvételét. Így dicséretet kapok majd a testvérektől.” Amikor megkérdeztem Esther nővért a munkája előrehaladásáról, elmondta, hogy mivel sok a munkája, nem tudott több olyan emberrel foglalkozni, akiknek szükségük lett volna összejövetelre. De nem ajánlottam neki segítséget. Amikor a felső vezetők Esther nővér munkájáról kérdeztek, még azt is mondtam, hogy panaszkodott a nagy munkaterhelésére. Amikor láttam, hogy a felső vezetők látszólag egyetértenek azzal, amit mondtam, boldog voltam. Úgy éreztem, hogy csökkentettem Esther nővér értékét a szemükben, és a vezetők már nincsenek jó véleménnyel a munkaképességéről. Egy másik alkalommal, amikor Esther nővér egy kis összejöveteli csoportot szervezett, egy újonnan érkezettnek volt néhány elképzelése Isten munkájáról és megjelenéséről. Esther elmondta, hogy nem tudja, hogyan vállaljon közösséget, hogy feloldja ezeket az elképzeléseket. Én valójában tudtam, hogy mely igazságokkal kell közösséget vállalni a feloldásukhoz, de nem akartam, hogy többet tanuljon. Azt gondoltam: „Már így is jól csinálod. Ha többet tanulsz, és meg tudod oldani ezt a problémát, akkor a testvérek mind dicsérni fognak téged. Nem akarom, hogy mindenki csodáljon téged. Bár mindketten gyülekezetvezetők vagyunk, én voltam először vezető, és én akarok a legjobb lenni. Ha minden problémát meg tudsz oldani, amit az emberek felvetnek neked, akkor a testvérek azt fogják gondolni, hogy a te munkád hatékonyabb, mint az enyém. Hogyan folytathatnám akkor a munkát?” Tehát nem mondtam el a nővérnek, hogyan oldja meg ezt a problémát. Ehelyett csak azt mondtam neki, hogy kérdezze meg a felső vezetőket. Úgy gondoltam, hogy így a felső vezetők azt gondolják majd, hogy nem önállóan keresi Isten szavát a megoldáshoz, és így nem fogják többé sokra tartani. Miután ezt tettem, igazán bűntudatom volt, de továbbra sem segítettem Esthernek. Csak akkor mondtam el neki végre, hogyan oldja meg ezt a problémát, amikor a felső vezetők szóltak, hogy segítsek neki.

Úgy éreztem, hogy nagyon keményszívű lettem. Igazán nem akartam irigy lenni a nővérre, de nem tudtam uralkodni magamon. Szomorú voltam a tetteim miatt, és tudtam, hogy amit művelek, az szörnyű. Miután felismertem a problémámat, olvastam Mindenható Isten szavait, hogy elgondolkodjak magamon, és megértsem magam. Olvastam, hogy Mindenható Isten azt mondja: „Gyülekezeti vezetőként nem elég az, ha megtanulod problémák megoldására használni az igazságot, meg kell tanulnod felfedezni és nevelni olyan tehetséges embereket, akiket semmiképpen sem szabad irigyelned vagy elnyomnod. Ha így jársz el, az hasznára válik az egyház munkájának. Ha néhány igazságra törekvőt fel tudsz készíteni arra, hogy együttműködjön veled, és minden munkát jól végezzen, és végül mindannyiótoknak lesznek tapasztalati tanúságtételei, akkor te alkalmas vezető, illetve dolgozó vagy. Ha mindent az alapelvek szerint tudsz kezelni, akkor elkötelezed magad a hűség mellett. Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat! Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Miután olvastam Isten szavait, mély gyötrelmet éreztem. Rájöttem, hogy olyan ember vagyok, aki irigykedik a tehetségesekre. Amikor a felső vezetők megkértek, hogy műveljem Esther nővért, láttam, hogy tehetséges, tudja, hogyan kell összejöveteleket tartani, és jó eredményei vannak a munkájában, ezért irigykedni kezdtem rá. Féltem, hogy felülmúl engem, és a testvérek csodálni fogják, aggódtam, hogy a felső vezetők észreveszik a tehetségét, és értékelik őt, és hogy abbahagyják az én művelésemet. Hogy megakadályozzam, hogy a nővért előléptessék és műveljék, mert jól végezte a kötelességét, elnyomtam őt. Nagyon jól tudtam, hogy jó képességű, de nem műveltem, és nem mondtam meg neki, hogyan végezze jól a gyülekezeti munkát. Egyszerűen én akartam az egyetlen lenni, akire felnéznek. Amikor nem tudta megoldani a testvérek problémáit, bár én tudtam, hogyan kell megoldani őket, nem mondtam el neki. A felszínen arra bátorítottam, hogy kérdezze meg a felső vezetőket, de valójában ezzel azt akartam elérni, hogy a felső vezetőknek rossz benyomásuk legyen róla, és hogy azt higgyék, nem keresi az igazságot, és nincs meg benne a képesség, hogy jól végezze ezt a kötelességet. Valóban alattomos, csalárd, önző és hitvány voltam! Gyülekezeti vezetőként művelnem kellett volna a tehetséges embereket, amikor rájuk találtam, és mindent meg kellett volna tennem, hogy segítsem őket abban, hogy jól végezzék a gyülekezeti munkát. De nem törődtem Isten szándékával, és nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját sem. Csak a saját hírnevemért és státuszomért dolgoztam, irigy voltam a tehetséges emberekre, és elnyomtam őket. Nem voltam hajlandó művelni a nővéremet, sőt, még reménykedtem is, hogy el fog bukni a gyülekezeti munkában. E cselekedetek mögött rosszindulatú beállítottságot fedtem fel. Csak a rosszindulatú beállítottsággal rendelkezők nyomnák el a testvéreiket. A normális emberi mivoltú emberek nem bántanák a testvéreiket. Ekkor jöttem rá, hogy a kötelességemben sátáni beállítottság szerint cselekszem, és hogy ez Isten szemében utálatos. A nővér jó képességű és kezdeményező volt a kötelességében, a művelésével a gyülekezeti munka könnyebben menne, és a gyülekezeti munka eredménye minden szempontból javulna. Nem kellett volna irigynek lennem rá, hanem segítenem kellett volna neki a kötelességében, felelősségteljesen és szorgalmasan kellett volna végeznem a gyülekezeti munkát. Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem akarok többé a sátáni beállítottságom szerint cselekedni. Nem akarok többé lázadni Ellened, vagy szembeszállni Veled. Bűnbánatot akarok tartani Előtted, segíteni akarok a nővéremnek, és együtt akarok vele dolgozni, hogy jól végezzük a kötelességeinket.” Újra és újra imádkoztam Istenhez, mert felismertem a saját romlottságomat, és azt, hogy nem végeztem jól a kötelességeimet. Ez idő alatt nagy bűntudatot éreztem a szívemben. Azt mondtam magamnak, hogy nem szabad többé irigyelnem a nővéremet – ez egy romlott beállítottság, amely nem tetszik Istennek. Ezután elkezdtem aktívan segíteni a nővéremnek. Naponta kommunikáltam vele, és fokozatosan irányítottam, hogyan végezze jól a gyülekezeti munkát, hogy fejlődni tudjon. Valahányszor a felső vezetők tájékoztattak a végrehajtandó munkákról, megbeszéltem a nővéremmel, hogyan kell a munkát elvégezni. Már nem féltem attól, hogy felülmúl engem, hogy a testvérek őt csodálják, és hogy elhomályosítja a dicsőségemet. Harmóniában dolgoztam a nővéremmel, amikor együtt végeztük a kötelességeinket, és azt tapasztaltam, hogy sok feladat könnyebbé vált, és a gyülekezeti munka eredményei is javultak.

Később több gyülekezet munkáját felügyeltem, és a felső vezetők Marlene nővért bízták meg, hogy az egyik általam felügyelt gyülekezetben végezze a kötelességeit. Eleinte nagyon keveset beszélt az összejöveteleken, és nagyon csendes volt, de később elkezdett sokkal többet közösséget vállalni, és nagyon jó volt a közössége. Kissé irigy voltam rá, és aggódtam, mert ő már régóta hitt Istenben, több igazságot értett meg, sokat tudott a munkáról, és több tapasztalata volt a munkában. Úgy gondoltam, hogy a testvérek biztosan dicsérni és csodálni fogják őt. Nem akartam, hogy ez megtörténjen. Egy nap több olyan csoport munkájáról beszéltünk, amelyeket Marlene nővér felügyelt, és megkérdeztem tőle, hogyan mennek a dolgok azokkal a testvérekkel, akik nem járnak rendszeresen az összejövetelekre. Azt mondta, hogy utánanézett a dolognak, de hiába dolgozik rajta sokat, még mindig nem látja világosan, hogy mi a baj. Miután ezt hallottam, úgy éreztem, hogy panaszkodik, és úgy gondoltam, hogy sok hiányossága van. Amikor a felső vezetők eljöttek a munkáról érdeklődni, azt mondtam nekik: „Marlene nővér szeret panaszkodni, és nem hajlandó kitartóan jól végezni a kötelességeit.” Még a beszélgetésünk képernyőfotóit is elküldtem a vezetőknek, mivel azt akartam, hogy a vezetők azt higgyék, hogy Marlene panaszkodik, és nem hajlandó elfogadni mások tanácsát. Azt akartam, hogy lenézzék őt, engem pedig jobban értékeljenek, és azt gondolják, hogy engem jobban megéri művelni, mint őt. Amikor feltártam ezeket a gondolatokat, rájöttem, hogy az állapotom rossz, ezért imádkoztam Istenhez, és kereséssel fordultam Hozzá.

Később Isten szavaiból olvastam. „Miféle beállítottság az, amikor az ember lát valakit, aki jobb nála, és megpróbálja őt lealacsonyítani, pletykákat terjeszteni róla, vagy aljas eszközöket alkalmazni, hogy becsmérelje és aláássa a hírnevét – akár el is tapossa –, hogy megvédje a saját helyét az emberek fejében? Ez nemcsak arrogancia és önhittség, ez a Sátán beállítottsága, ez egy rosszindulatú beállítottság. Az, hogy ez a személy képes megtámadni és elidegeníteni olyan embereket, akik jobbak és erősebbek nála, alattomos és elvetemült dolog. Az pedig, hogy semmi sem állítja meg őket, hogy lealacsonyítsák az embereket, azt mutatja, hogy sok ördögi van bennük! A Sátán beállítottsága szerint élve hajlamosak arra, hogy lekicsinyeljék az embereket, hogy megpróbálják őket leszólni, hogy megnehezítsék a dolgukat. Vajon ez nem gonoszság? És ha így élnek, továbbra is azt hiszik, hogy rendben vannak, hogy jó emberek – mégis, amikor meglátnak valakit, aki jobb náluk, hajlamosak megnehezíteni a dolgát, és eltaposni. Mi itt a probléma? Vajon nem gátlástalanok és önfejűek azok az emberek, akik képesek ilyen gonosz tetteket elkövetni? Az ilyen emberek csak a saját érdekeikre gondolnak, csak a saját érzéseiket veszik figyelembe, és csak a saját vágyaikat, ambícióikat és céljaikat akarják elérni. Nem törődnek azzal, hogy mekkora kárt okoznak az egyház munkájának, és inkább feláldozzák Isten házának érdekeit, hogy megvédjék a saját státuszukat és hírnevüket az emberek szemében. Nem arrogánsak és önelégültek, önzőek és aljasak az ilyen emberek? Az ilyen emberek nemcsak arrogánsak és önelégültek, hanem rendkívül önzőek és aljasak is. Egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szándékaira. Istenfélő szíve van-e az ilyen embereknek? Egyáltalán nincs istenfélő szívük. Ezért cselekszenek önkényesen, és teszik azt, amit akarnak, mindenféle hibáztatás, mindenféle remegés, félelem vagy aggódás nélkül, illetve a következmények mérlegelése nélkül. Ez az, amit gyakran tesznek, és mindig is így viselkedtek. Mi az ilyen viselkedés természete? Hogy finoman fogalmazzunk, az ilyen emberek túlságosan féltékenyek, és túl erős a személyes jó hírnév és státusz iránti vágyuk; túlságosan csalárdak és alattomosak. Keményebben fogalmazva, a probléma lényege az, hogy az ilyen emberek egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Nem félnek Istentől, önmagukat tartják a legfontosabbnak, és önmaguk minden aspektusát magasabb rendűnek tartják Istennél és az igazságnál. A szívükben Isten említésre sem méltó és jelentéktelen, és Istennek egyáltalán nincs rangja a szívükben. Vajon azok, akiknek a szívükben nincs helye Istennek, és akiknek nincs istenfélő szíve, képesek az igazságot a gyakorlatba átültetni? Egyáltalán nem. Tehát, amikor jellemzően vidáman járkálnak, elfoglalva magukat és jó sok energiát belefektetve, akkor mit csinálnak? Az ilyen emberek még azt is állítják, hogy mindent feladtak, hogy áldozatot hozzanak Istenért, és sokat szenvedtek, de valójában minden cselekedetük indítéka, elve és célja a saját pozíciójuk, presztízsük és minden érdekük védelme. Mondanátok vagy sem, hogy az ilyen ember szörnyű? Miféle emberek azok, akik hosszú évek óta hisznek Istenben, mégsem rendelkeznek istenfélő szívvel? Nem arrogánsak? Nem Sátánok? És mely dolgokból hiányzik leginkább az istenfélő szív? A vadállatokon kívül a gonosz emberekből és az antikrisztusokból, az ördögökből és a sátánfajzatokból. Ők egyáltalán nem fogadják el az igazságot; egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Minden gonoszságra képesek; ők Isten ellenségei és az Ő választott népének ellenségei” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavai leleplezték a valódi állapotomat. Irigy voltam azokra a testvéreimre, akiknek a munkája jobb eredményeket hozott, mint az enyém, sőt, támadtam és kirekesztettem őket, hogy megőrizzem a hírnevemet és a státuszomat. Bár tudtam, hogy azért végzik a kötelességüket, hogy eleget tegyenek Istennek, nem vettem figyelembe Isten szándékait. Egyszerűen úgy akartam a kötelességemet végezni, hogy kivívjam mások csodálatát, és felnézzenek rám, ahelyett, hogy jól végeztem volna a gyülekezeti munkát, hogy figyelembe vegyem Isten szándékait. Amikor rájöttem, hogy Marlene nővér már régóta hisz Istenben, jó képessége és munkaképessége van, és hogy a kötelességében felvállalja a terhet, irigy lettem rá, és aggódtam, hogy felül fog múlni engem. A felső vezetők előtt megítéltem őt, mondván, hogy állandóan panaszkodik a kötelességére, amikor valójában Marlene nővér csak elmondta nekem, hogy nehézségei vannak a kötelességében, és bár sokat tett, még mindig nem oldotta meg a problémákat. De én hazudtam a felső vezetőknek, azt mondtam, hogy panaszkodik. Az volt a célom, hogy a felső vezetőkkel elhitessem, hogy nem érdemes őt művelni, és célomul tűztem ki, hogy tönkretegyem a vezetők róla alkotott képét. Így a vezetők nem tartanák sokra, nem művelnék őt, nekem pedig nem kellene aggódnom amiatt, hogy felülmúl engem. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy rágalmazzam a nővéremet a hírnevem és a státuszom érdekében. Végtelenül alattomos és rosszindulatú voltam! Gyülekezetvezetőként harmonikusan kellett volna együttműködnöm a testvéreimmel, lehetővé téve, hogy kiegészítsük egymás erősségeit és gyengeségeit, és jól kellett volna teljesítenem a feladataimat és kötelességeimet. Nem kellett volna versenytársként kezelnem a testvéreimet. De engem csak a hírnevem és a státuszom érdekelt. Egyszerűen azt akartam, hogy én legyek az egyetlen, aki kiemelkedik, és hogy mások csodáljanak. A felszínen úgy tűnt, hogy felvállaltam a gyülekezet munkájának terhét, de nem volt istenfélő szívem. Amikor láttam, hogy a nővérem tehetséges, irigy lettem, és nem engedtem, hogy felülmúljon engem. Céljaim elérése érdekében még meg is tagadtam, hogy segítsek neki, noha tisztában voltam vele, hogy nehézségei vannak a kötelességében. Hajlandó voltam ártani a gyülekezet munkájának, csak hogy megóvjam a hírnevemet, a nyereségemet és a státuszomat. Megrémültem attól az arrogáns és rosszindulatú beállítottságtól, amit felfedtem. Nem törődtem a gyülekezet munkájával, hanem a saját dolgommal foglalkoztam. Isten ettől valóban undorodott. Arra gondoltam, hogy milyen gyorsan terjed a királyság evangéliuma, hogy milyen sok gyülekezetet alapítanak mindenütt, és hogy milyen sürgős szükség van arra, hogy több ember öntözze az újonnan érkezőket és vezesse a gyülekezeteket. De a gondolataim elvetemültek voltak. Csak a hírnevemet és a státuszomat igyekeztem megóvni, és amikor tehetséges embereket láttam, nemhogy nem műveltem őket, hanem kirekesztettem és elnyomtam őket. Szembefordultam Istennel, akadályoztam és megzavartam az evangelizációs munkát. A jó emberi mivoltú ember örülne, ha látná, hogy több ember felemelkedik, hogy együttműködjön a gyülekezeti munkában, és csak az antikrisztusok és a gonosz emberek érzik fenyegetve magukat, ha látnak másokat, akik rátermettebbek náluk, miközben támadják és kirekesztik őket, hogy megőrizzék a hírnevüket és státuszukat. Nem volt hely Isten számára a szívemben, és nem volt istenfélő szívem. Túlságosan nagyra értékeltem a hírnevet és a státuszt. Ambícióim és vágyaim beteljesítése érdekében manipulatív taktikákat alkalmaztam, hogy elnyomjam a nővéremet, és önkényesen cselekedtem. Ez a beállítottságom egy antikrisztus beállítottsága volt. Az önző és hitvány céljaim miatt nem segítettem a nővéremnek, hanem elnyomtam őt, és ezzel befolyásoltam a képességét, hogy jól végezze a kötelességeit. Rájöttem, hogy ellenállok Istennek, és ha így folytatom bűnbánat nélkül, akkor Isten biztosan elhagy. Ezután megnyitottam a szívemet Isten előtt, és imádkoztam, megbocsátást kérve Tőle. Arra is kértem Istent, hogy világosítson meg és világítson meg, hogy megértsem az Ő szándékát, és megtaláljam a gyakorlás útját.

Később Isten e szavait olvastam. „Ha valóban figyelmet tudsz tanúsítani Isten szándékai iránt, akkor tisztességesen tudsz majd bánni másokkal. Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képzést kapjon és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem tanúsítasz ezzel hűséget a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és értelmük. Akik át tudják ültetni az igazságot a gyakorlatba, azok el tudják fogadni azt, hogy Isten alaposan megvizsgálja, amit tesznek. Ha elfogadod Isten alapos vizsgálatát, akkor rendbe lesz téve a szíved. Ha mindig csak azért teszel dolgokat, hogy mások lássák, és mindig mások dicséretét és bámulatát szeretnéd kivívni, és nem fogadod el Isten alapos vizsgálatát, akkor vajon ott van-e még Isten a szívedben? Az ilyen embereknek nincs Istent félő szívük. Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy gyülekezetvezetőként Isten szándékát kell figyelembe vennem a kötelességeimben, mindig a gyülekezeti munkát helyezve előtérbe. Amikor jó képességű és munkaképességű testvéreket látok, nem szabad irigynek lennem és kizárnom őket a saját hírnevem, nyereségem és státuszom érdekében, hanem inkább ajánlanom és művelnem kell őket, és segítenem kell őket a jó kötelességvégzésben, hogy gyorsabban fejlődhessenek. Ez volt a kötelességem és a felelősségem. Isten szavai szerint kell gyakorolnom, meg kell szabadulnom a hírnév, a nyereség és a státusz kényszereitől, valamint az irigységtől, félre kell tennem a saját érdekeimet, őszintén kell művelnem a testvéreket, és jól kell végeznem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Miután megértettem Isten szándékát, elkezdtem kijavítani a szándékaimat, és folyamatosan emlékeztettem magam arra, hogy Isten utálja az irigységet. Amikor Marlene nővérrel ismét a munkáról beszélgettünk, megnyugodtam, hogy meghallgassam a beszédét, és igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy törődjek vele, és segítsek neki minden nehézségében, közösséget vállalva a saját hasonló tapasztalataimról. Megosztottam a munkámban használt jó módszereket is, és az eredményeink javulni kezdtek.

Egyszer Marlene nővér küldött nekem egy üzenetet, amelyben azt írta, hogy nagyon feldúlt, mert néhány újonnan érkezett még mindig nem vesz részt rendszeresen az összejöveteleken. Amikor megláttam az üzenetét, bűntudatom támadt, mert eszembe juttatta azt, amikor régebben irigy voltam rá. Akkoriban, amikor nehézségekbe ütközött a feladatai során, nemcsak hogy nem segítettem neki, de még a vezetők előtt meg is ítéltem, mondván, hogy mindig panaszkodik, miközben a kötelességét végzi. Az önzőségem mélyen megbántotta őt. Attól a naptól kezdve gyakran vigasztaltam és bátorítottam őt, mondogattam neki, hogy ne aggódjon, és aktívan dolgoztam vele. Már nem érdekelt, hogy az ő kötelességeinek eredményei nagyszerűbbek-e, mint az enyémek, vagy hogy ő jobban kiemelkedik-e, mint én. Nemsokára Marlene nővért választották meg az evangelizációs munka felügyeletére, és velem együtt ő volt a felelős a gyülekezetek evangelizációs munkájának nyomon követéséért. Amikor problémák vagy nehézségek merültek fel az evangelizációs munkában, megvitattuk a megoldásokat, és gyakran beszéltünk nyíltan, szívből. Nem éreztem többé irigységet iránta, és nem voltak többé akadályok közöttünk. Azóta a szívem megkönnyebbült. Tapasztalataim során rájöttem, hogy valóban fel kell hagynom a hírnév és a státusz iránti vágyammal, mert csak így tudom Isten követelményei szerint jól végezni a kötelességeimet. Nem akartam többé versenyezni a testvérekkel a hírnévért és a státuszért, mert tudtam, hogy minél inkább törekszem a hírnévre és a státuszra, annál távolabb kerülök Istentől. Ha így tennék, mindig csak romlott beállítottságban élnék, és nem lennék képes jól végezni a gyülekezeti munkát és jól végezni a kötelességeimet. Ezután, amikor a gyülekezetben újonnan érkezett, művelésre szoruló emberek voltak, mindent megtettem, hogy segítsek nekik. Bár néha még mindig az irigység jeleit mutattam, megvetettem magam. Megnyugtattam a szívemet, imádkoztam Istenhez, és kértem Istent, hogy óvja meg a szívemet, hogy többé ne korlátozzanak a romlott gondolatok. Miután így imádkoztam, a szívem békére lelt, nem voltam többé irigy másokra, nem féltem attól, hogy felülmúlnak engem, és csak segíteni akartam a testvéreimnek, jól együttműködni velük, és jól végezni a kötelességeimet.

Mindenható Isten szavai voltak azok, melyek lehetővé tették számomra, hogy felismerjem a romlott beállítottságomat: a tehetséges emberekkel szembeni irigységet, és hogy megtudjam, hogy Isten utálja az olyan embereket, mint én. Most már képes vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, Isten szavai szerint gyakorolni, őszintén segíteni és támogatni a testvéreimet, és olyan dolgokat tenni, amelyek a gyülekezet munkájának és a testvéreimnek javára válnak. Mindez Isten üdvössége.