Igazából miután férjhez mentem, én is gondoltam a gyermekvállalásra, de a kötelességeim eléggé lefoglaltak, és úgy gondoltam, hogy ha lenne gyermekem, akkor a napjaim körülötte forognának, és nem lenne időm és energiám a kötelességeimre, ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem vállalok gyermeket. Néhány évvel ezelőtt a szüleim megbetegedtek, és a halálukig nagyon lefoglalt a gondozásuk. És hirtelen olyan kételyem támadt, ami korábban soha nem volt. Eszembe jutott, hogy a szüleimnek ott voltam, hogy gondozzam őket, amikor betegek voltak, de azon tűnődtem, hogy ki lesz hajlandó velem törődni öregkoromban, vagy ha megbetegszem, ha nincsenek gyermekeim. De ez a gondolat csak időnként merült fel, és nem igazán befolyásolta a kötelességemet, így nem is nagyon figyeltem rá.

Aztán egy idő után hirtelen erős hasi fájdalmat éreztem. Olyan erős volt, hogy hánynom kellett tőle. Évek óta voltak menstruációs görcseim, de előtte soha nem fájt annyira. Elmentem a kórházba kivizsgálásra, adenomiózissal diagnosztizáltak, és fibrómákat találtak a méhemben, amelyek már öt centiméteresek voltak. Az orvos azt mondta, hogy ez az állapot kezelhetetlen, hogy a görcsök idővel egyre rosszabbak lesznek, és olyan fájdalmassá válhat, hogy akár az öngyilkosság is eszembe juthat, és hogy végül el kell távolítani a méhemet. Amikor az orvos megtudta, hogy még nincs gyermekem, arra biztatott, hogy gyorsan szüljek egyet, és azt mondta, hogy ha azután nem akarok gyermeket, akkor eltávolíttathatom a méhemet. Akkor nem sokat gondolkodtam rajta, és azt hittem, hogy az orvos csak túl komolyan veszi a dolgot. Miután hazaértem, sok információt találtam a neten erről a betegségről, és pénzt is szántam arra, hogy egy pekingi szakemberrel konzultáljak. Nem számítottam arra, hogy ez egy nehezen kezelhető állapot, és kiderült, hogy valóban nem gyógyítható. Vagy rendszeresen hormont kellett volna szednem, hogy kezeljem, és megakadályozzam a gyors súlyosbodását, vagy el kellett volna távolítani a méhemet. A következő néhány napban a hasam puffadt volt és fájt, amikor jártam, és alsó vérzésem volt. Látva az állapotom romlását, megmagyarázhatatlan félelmet és szomorúságot éreztem, és magamban azt gondoltam: „Ez a betegség idővel biztosan egyre rosszabb és fájdalmasabb lesz. Ha eltávolítják a méhemet, a harmincas éveim elején meddővé válok. De most még mindig vannak kötelességeim, és mindennap nagyon elfoglalt vagyok. Hogyan találjak időt vagy energiát arra, hogy gyermeket vállaljak? Emellett az Úr Jézus azt mondta: »Jaj a terhes és a szoptató anyáknak azokban a napokban!« (Máté 24:19). Isten emberiséget megmentő munkája hamarosan befejeződik, és a nagy katasztrófák is elérkeztek. Mi történne, ha elrontanám az esélyemet az igazságra való törekvésre és a megmenekülésre, mert gyermekem született? De ha most nem vállalok gyermeket, ha egyszer eltávolítják a méhemet, akkor többé nem leszek képes gyermeket szülni. Akkor ki fog gondoskodni rólam, amikor megöregszem?” Kétségbe voltam esve és szorongtam, az egészségi állapotom romlása és a méheltávolítás miatt aggódtam. Állandóan depressziós voltam, és nem voltam motivált a kötelességvégzésemben. A szívemet szörnyű kínok gyötörték. Imádkoztam Istenhez, és segítséget kértem Tőle a nehézségeimben. Hogyan tudnék úgy gyakorolni, hogy az összhangban legyen Isten szándékával?

Később olvastam Isten szavait. „Mondjátok csak, nem sorsszerű-e már az, hogy mikor fog valaki megbetegedni valamilyen betegségben, milyen lesz az egészsége egy bizonyos korban, és hogy el fog-e kapni valamilyen súlyos betegséget? Ez így van, és ez biztos, hadd mondjam el neked. Most nem fogunk arról beszélni, hogy Isten hogyan rendeli el előre a dolgokat számodra; az emberek külsője, arcvonásai, testalkata és születési dátuma mindenki számára világosan ismert. A nem hívő jósok, asztrológusok és azok, akik a csillagokból és az emberek tenyeréből tudnak olvasni, meg tudják mondani az emberek tenyeréből, arcából és születési dátumából, hogy mikor éri őket baj, és mikor éri őket valamilyen szerencsétlenség – ezek a dolgok már eleve meg vannak határozva. [...] hogy milyen lesz valakinek az egészsége egy bizonyos életkorban, és hogy eléri-e egy súlyos betegség, azt mind Isten rendezte el. A nem hívők nem hisznek Istenben, és keresnek valakit, aki ezeket a dolgokat tenyérben, születési dátumokban és arcokban látja, és elhiszik ezeket. Te hiszel Istenben, és gyakran hallgatsz prédikációkat és beszédeket az igazságról, tehát ha nem hiszed ezt, akkor nem vagy más, mint álhívő. Ha valóban hiszed, hogy minden Isten kezében van, akkor el kell hinned, hogy ezek a dolgok – súlyos betegségek, enyhébb betegségek és az egészség – mind Isten szuverenitása és intézkedései alá tartoznak. Egy súlyos betegség megjelenése és az, hogy milyen lesz valakinek az egészsége egy bizonyos életkorban, nem véletlenül történik, és ennek megértése pozitív és pontos megértést jelent” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy az ember születését, öregedését, betegségét és halálát Isten mind előre elrendelte. Azt, hogy az ember mennyi szenvedést él át élete során, mennyi betegséggel, nehézséggel, vagy mennyi áldással találkozik, Isten mind előre elrendelte, és ezt senki sem kerülheti el. Folyton azon aggódtam, hogy a betegségem súlyosbodni fog-e, hogy a fájdalom olyan elviselhetetlenné válik-e, hogy méheltávolításra lesz szükségem, és hogy milyen szenvedésekkel kell szembenéznem, ha a jövőben nem lesz gyermekem. Valójában mindezek az aggodalmak feleslegesek voltak. Ha tényleg el kell majd távolítani a méhemet, és nem lesz gyerekem, akkor ez lesz a sorsom. Ezt nem lehetett megoldani azzal, hogy aggódok és szorongok. Mindez Isten kezében van. Nyugodtan szembe kellett néznem vele, és alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ráadásul a betegségem nem élet-halál kérdése volt, és nem befolyásolta a jövőmet vagy a rendeltetési helyemet, így nem kellett volna azzal töltenem a napjaimat, hogy emiatt szorongok és idegeskedek. Abban a pillanatban a legfontosabb dolog az volt, hogy az igazságra törekedjek, Isten szándékát keressem ebben a helyzetben, és megtanuljam alávetni magamat Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Erre gondolva kevésbé szorongtam. De ahogy telt az idő, néha mégis elgondolkodtam: „Mi van, ha meddővé válok, és nem lesz gyerekem? Akkor mit fogok csinálni, amikor megöregszem, vagy ha megbetegszem? Most kellene gyermeket vállalnom? De vajon a gyermekvállalás hatással lesz-e az igazságra való törekvésemre és az üdvösségemre?”

Ezután Isten szavait olvastam. „A házasságot illetően: el kell engedned azokat a terheket, amelyeket el kell engedni. Szabadságodban áll az egyedüllétet választani, szabad vagy a házasságkötést választani, és arra is szabad vagy, hogy sok gyermek vállalása mellett dönts. Bármi legyen is a döntésed, szabadságodban áll. Egyfelől, ha a házasságkötés mellett döntesz, az nem azt jelenti, hogy ezzel viszonoztad a szüleid jóságát vagy teljesítetted gyermeki kötelességedet; természetesen, ha az egyedüllétet választod, az sem azt jelenti, hogy ellene szegülsz a szüleidnek. Másfelől, ha a házasságkötést vagy sok gyermek vállalását választod, az nem lázadás Istennel szemben és nem is ellenszegülés Neki. Nem leszel elítélve miatta. Az egyedülálló lét választása sem lesz ok arra, hogy Isten végül üdvösséget adjon neked. Röviden: akár egyedülálló, akár házas, akár sokgyermekes szülő vagy, Isten nem e tényezők alapján fogja meghatározni, hogy végül megmenthető vagy-e. Isten nem a családi állapotodat és hátteredet nézi, hanem csakis azt figyeli, hogy törekszel-e az igazságra, hogy miként állsz a kötelességeid végzéséhez, hogy mennyit fogadtál el és mennyinek vetetted alá magadat az igazságból, és hogy az igazságalapelvek szerint cselekszel-e. Isten a végén a családi állapotodat is félreteszi majd, hogy megvizsgálja, milyen úton jársz az életben, milyen alapelvek szerint élsz, és hogy milyen szabályokat követve élsz túl, és e döntéseid alapján határozza majd meg, hogy megment-e téged. [...] Azt, hogy hány gyermeked legyen, miután házasságot kötöttél, Isten eleve elrendelte, de magad is eldöntheted az aktuális körülményeid és a törekvéseid alapján. Isten nem ír elő neked szabályokat. Tegyük fel, hogy milliomos, multimilliomos vagy milliárdos vagy és ezt mondod: »Nekem nem jelent problémát, ha van nyolc-tíz gyerekem. Ha egy rakás gyereket nevelek is, az sem fogja elvonni az energiámat a kötelességeim végzésétől.« Ha nem tartasz a zűrzavartól, csak rajta, legyen ennyi gyermeked; Isten nem fog elítélni miatta. Isten nem fogja megváltoztatni az üdvösségedhez való viszonyulását amiatt, ahogyan te a házassághoz viszonyulsz. Így van ez. Világos? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavait olvasva hirtelen megértettem, hogy a házasság és a gyermekvállalás egy olyan szabadság, amelyet Isten adott az embereknek. Isten nem ítéli el az embereket csak azért, mert megházasodnak vagy gyermeket vállalnak. Isten elsősorban egy ember kötelességhez való hozzáállása alapján ítéli meg, hogy az illető megmenekülhet-e, és az alapján, hogy törekszik-e az igazságra, aláveti-e magát az igazságnak. Még ha valaki nem is házasodik meg, és nem vállal gyermeket, ha nem törekszik az igazságra, és nem oldotta fel a romlott beállítottságát, akkor végül nem fog megmenekülni. A valóságban Isten nem az ember látható áldozatait vagy tetteit nézi. Az emberek dönthetnek úgy, hogy gyermeket vállalnak, vagy egyedülállók maradnak, és nem számít, hogy milyen döntést hoznak ebben a kérdésben, Isten nem ítéli el őket. Ez az emberek szabadsága és joga. Az ilyen kérdéseket azonban az egyén tényleges helyzetére kell alapozni. Ha a házasság és a gyermekvállalás befolyásolja az egyén igazságra való törekvését és kötelességét, akkor félre kell tennie ezeket a dolgokat, és a kötelességeit kell előtérbe helyeznie. A mostani egy döntő fontosságú pillanat Isten emberiséget megmentő munkájában, és csak akkor van esélyem a megmenekülésre, ha jól végzem a kötelességemet, és az igazságra törekszem. Ha csak azért szülnék gyermeket, hogy majd később ő gondoskodjon rólam, és minden energiámat a gyermekem nevelésére fordítanám, akkor ez mind az igazságra való törekvésemet, mind a kötelességemet befolyásolná. A gyermekvállalás Istentől kapott szabadság és jog, de meg kellett határoznom, hogy mi a fontosabb, és most az igazságra való törekvés és annak elnyerése a legfontosabb. Amikor erre gondoltam, a felszabadultság érzése járta át a szívemet, és tudtam, hogyan kezeljem a házasság és a gyermekvállalás kérdését.

Amikor hajlandó lettem alávetni magam, egy rokonom egy nap hirtelen megkeresett azzal, hogy van egy hely, ahol ingyenes testkondicionáló kezeléseket kínálnak, és megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni. Történetesen éppen nem voltam túlságosan elfoglalva a kötelességemmel, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek és megnézem. Néhány hónappal később váratlanul javult az állapotom. Elmentem a kórházba kontrollvizsgálatra, és a jelentés szerint a fibrómák három centiméteresre zsugorodtak. Soha nem gondoltam volna, hogy az állapotom javulni fog anélkül, hogy egyetlen fillért is költenék rá. Szívem mélyéből hálát adtam Istennek. Amikor az egészségügyi központba mentem a kezelésre, láttam, hogy az ott lévő emberek többsége idős férfi vagy nő, és megkérdeztem tőlük, hogy vannak-e gyermekeik, akik gondoskodnak róluk. Néhányan azt mondták, hogy a gyermekeik nemcsak hogy nem gondoskodnak róluk, hanem a nyugdíjukat is arra kell fordítaniuk, hogy támogassák őket. Néhányuknak, akik majdnem hetvenévesek voltak, még mindig gondoskodniuk kellett az unokáikról, ők vitték az iskolába és hozták el onnan őket. Rettegtek attól, hogy megbetegednek, mert féltek, hogy a gyerekeik neheztelnének rájuk, ezért gyakran jöttek kezelésre. Hirtelen rájöttem, hogy a gyermekvállalás nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki gondoskodni fog rólad, valójában amikor az ember megöregszik, lehet, hogy végül neki kell gondoskodnia a gyermekeiről és az unokáiról.

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és a szívem még jobban felderült. „Mi a gyermeknevelés célja? Nem a saját céljaid érdekében történik, hanem ez olyan felelősség és kötelezettség, amelyet Isten adott neked. Az egyik szempont az, hogy a gyermeknevelés az emberi ösztönhöz tartozik, míg más szempontból ez az emberi felelősség része. Ösztönből és felelősségérzetből döntesz amellett, hogy gyermekeket hozol a világra, nem pedig amiatt, hogy felkészülj az öregkorra, és gondoskodjanak rólad, amikor idős vagy. Nem ez a helyes álláspont? (De igen.) A gyermektelen emberek vajon elkerülhetik az öregedést? Az öregedés feltétlenül azt jelenti vajon, hogy az ember nyomorult lesz? Nem feltétlenül, igaz? A gyermektelen emberek attól még megélhetik az öregkort, néhányan közülük pedig még egészségesek is, élvezik a kései éveiket, és békében mennek a sírba. Vajon a gyermekesek egész biztosan boldogan és egészségben élvezhetik a kései éveiket? (Nem feltétlenül.) Ezért hát az öregkort megérő szülők egészségének, boldogságának és élethelyzetének, valamint az anyagi életük minőségének valójában kevés köze van ahhoz, hogy gyermekeik gyermeki hűséggel viseltetnek-e irántuk, és a kettő között nincs közvetlen kapcsolat. A te időskori élethelyzeted, életminőséged és fizikai állapotod azzal kapcsolatos, amit Isten rendelt el a számodra, valamint azzal az életkörnyezettel, amelyet Ő rendez el számodra, és ezek nem állnak közvetlen kapcsolatban azzal, hogy a gyermekeid gyermeki hűséget tanúsítanak-e vagy sem. A gyerekeid nem kötelesek felelősséget vállalni a te élethelyzetedért a kései években. Nem így van? (De igen.) [...] Felelősséget kell vállalnod és viselned kell a terhet a saját életedért és túlélésedért mindaddig, amíg képes vagy rá, és nem szabadna ezt másokra hárítanod, legkevésbé a gyermekeidre. Proaktívan és helyesen kell szembenézned az élettel a gyermekeid társasága és segítsége nélkül, és még ha távol is vagy a gyermekeidtől, akkor is képes vagy egyedül szembenézni mindazzal, amit csak hoz az élet” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Azt, hogy a szülők és gyermekeik sorsa mennyire kapcsolódik egymáshoz, és mennyit nyerhetnek a szülők a gyermekeiktől, a nem hívők úgy hívják, hogy »támogatásban részesülni« vagy »nem részesülni támogatásban«. Mi nem tudjuk, hogy ez mit jelent. Végső soron azt, hogy az ember támaszkodhat-e a gyermekeire, egyszerűen fogalmazva Isten rendeli el előre és határozza meg. Nem úgy van, hogy minden pontosan úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Természetesen mindenki azt akarja, hogy jól menjenek a dolgok, és hasznot akar húzni a gyerekeiből. De miért nem tűnődtél el azon soha, hogy vajon ezt a sorsot szánták-e neked, hogy ez van-e megírva a sorsodban? Hogy meddig fog tartani a közted és a gyermekeid közötti kötelék, hogy az életedben végzett bármely munka kapcsolódni fog-e a gyermekeidhez, hogy Isten elrendezte-e, hogy a gyermekeid részt vegyenek az életed jelentős eseményeiben, és hogy a gyermekeid azok között lesznek-e, akik részesei lesznek annak, amikor megtapasztalsz egy fontos életeseményt – mindezek Isten elrendelésén múlnak. Ha Isten nem úgy rendelte, akkor miután felnőttkorig nevelted a gyermekeidet, még ha nem is kergeted el őket a háztól, maguktól el fognak menni, ha eljön az ideje. Ez olyasmi, amit az embereknek át kell látniuk. Ha nem tudod átlátni ezt a dolgot, akkor mindig személyes vágyakhoz és igényekhez ragaszkodsz majd, továbbá különféle szabályokat hozol és különféle ideológiákat fogadsz el a saját fizikai élvezeted kedvéért. Mi fog történni végül? Megtudod majd, amikor meghalsz. Sok ostobaságot tettél az életed során, és sok valószerűtlen dologra gondoltál, amelyek nem felelnek meg a tényeknek vagy Isten elrendelésének” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavain keresztül megértettem, hogy a gyermekvállalás egy emberi ösztön, és egyben felelősség is, és hogy az embernek nem szabad a gyermekeire hagyatkoznia, hogy öregkorában gondoskodjanak róla. Hogy milyenek lesznek az ember utolsó évei, hogy több szenvedéssel vagy több egészséggel és boldogsággal járnak-e, azt nem az dönti el, hogy vannak-e gyermekei, hanem az, hogy mit rendelt el előre Isten. Az embereknek saját lehetőségeikhez mérten felelősséget kell vállalniuk az idős korukért, önállóan kell szembenézniük az élet kihívásaival, és nem szabad a gyermekeikre hagyatkozniuk ezekben a dolgokban. Magamon elgondolkodva rájöttem, hogy amikor megbetegedtem, aggódtam, hogy milyen súlyos az egészségi állapotom. Ha eltávolítanák a méhemet, nem lehetne gyerekem, és akkor ki fog gondoskodni rólam, amikor megöregszem vagy megbetegszem? Ezért az idegeskedés és a szorongás állapotában éltem. Ehhez a hagyományos gondolathoz ragaszkodtam: „nevelj gyerekeket, hogy öregkorodban gondoskodjanak rólad”, és eszerint a gyermekvállalásom célja az lenne, hogy biztosítsam a stabilitást öregkoromra, és hogy valaki gondoskodjon rólam, amikor megöregszem. Eszerint az elképzelés szerint csak azért szülnék gyerekeket, hogy igényeket támasszak velük szemben. Csak a saját érdekemre figyeltem, és ez egy teljesen önző látásmód volt. Ráadásul azt, hogy az egyes emberek hogyan töltik az öregkorukat, Isten már eleve elrendelte, és ennek semmi köze ahhoz, hogy vannak-e gyermekeik. Vannak olyan idős emberek, akik egészségesek, és kapnak nyugdíjat, de a gyermekeik tele vannak adósságokkal, ezért a szülők egyáltalán nem szorulnak rá, hogy a gyermekeik gondozzák őket, ehelyett valójában ők támogatják a gyermekeiket. Néhány ember esetében, miután megöregszenek és megbetegszenek, a gyermekeiknek nincs emberi mivolta, és nem hajlandóak gondoskodni róluk, és amikor megbetegszenek, egyéb rokonaik segítenek a gondozásukban. A gyermekvállalás nem garantál biztonságot. Az, hogy az ember hogyan éli meg az öregkorát, és hogy a gyermekei mellette vannak-e vagy gondozzák-e, mind Isten előre elrendelésétől függ. Mivel a férjem máshol dolgozott, én pedig a kötelességemet végeztem, bár senki sem volt velem, aki gondoskodott volna rólam, megtanultam Istenre hagyatkozni, amikor beteg és gondterhelt voltam. Isten szavai vezettek át a nehézségeimen. Sokat javult az egészségem. Mindez Isten kegyelme és irgalma volt. Még ha a jövőben nem is lesznek gyermekeim, Istenre hagyatkozva akkor is jól élhetek. Régebben mindig azon aggódtam, hogy mit fogok tenni, ha nem lesznek gyermekeim, akik majd gondoskodnak rólam, emiatt szorongtam és aggódtam, és még a motivációt is elvesztettem, hogy a kötelességemet végezzem. Ezzel csak fájdalmat okoztam magamnak, és nem bíztam Isten szuverenitásában! Hittem Istenben, de nem bíztam Benne, és nem értettem az Ő szuverenitását. A Sátán hagyományos kultúrája szerint éltem. Vajon nem voltak az én nézeteim ugyanolyanok, mint az álhívőkéi? Miután megértettem ezeket a dolgokat, megkönnyebbültem. Nem szabad aggódnom a jövő miatt, és Isten kezére kell bíznom magam. Nem számít, milyen lesz életem alkonya, alá fogom vetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. A kötelességem végrehajtása, hogy Istennek eleget tegyek és az üdvösségre törekedjek, a legfontosabb dolog, és egyben a legrealisztikusabb is.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból. „Ha a legjobb éveidet azzal töltöd, hogy azon gondolkodsz, hogyan találj jó munkahelyet vagy hogyan keress társat, remélve, hogy élvezheted a hús-vér test életét, miközben hiszel Istenben, hogy mindkettőt megteheted egyszerre, akkor lehet, hogy néhány év elteltével párt találsz magadnak, megházasodsz, gyermekeid lesznek, otthont és karriert építesz, de semmit nem nyertél azzal, hogy mindezen évek során hittél Istenben, semmilyen igazságot nem nyertél, a szívedet üresnek érzed majd, és a legszebb éveid addigra már tovatűntek. Amikor negyvenévesen visszatekintesz, addigra már lesz családod, lesznek gyermekeid, és nem leszel egyedül, de a családodat el is kell tartanod. Ez egy olyan béklyó, amelyből nem szabadulhatsz. Ha végezni akarod a kötelességedet, úgy kell megtenned, hogy közben megbéklyóznak a családod láncai. Bármekkora is a szíved, nem tudsz mindkét szerepben megfelelni – nem leszel képes teljes szíveddel követni Istent és jól végezni a kötelességedet. Sok ember van, aki elhagyja a családját és a világi dolgokat, de miután már néhány éve hisznek Istenben, még mindig csak a hírnevet, a nyereséget és a státuszt hajszolják. Nem nyerték el az igazságot, és még igazi tapasztalati bizonyságtételük sincs. Ez annyi, mintha az idejüket vesztegetnék. Amikor most a kötelességüket végzik, az igazságnak még egy apró részét sem értik, és amikor történik velük valami, nem tudják, hogyan tapasztalják meg – ezért nyafogni kezdenek, és súlyos megbánás tölti el őket. Amikor visszagondolnak a kezdetekre, a sok fiatalra, akik együtt élték a gyülekezeti életet, végezték a kötelességüket, himnuszokat énekeltek és együtt dicsőítették Istent, arra gondolnak, milyen szépek is voltak azok a napok, és mennyire szeretnének visszatérni abba az időbe. Sajnos ebben a világban a megbánásra nincs gyógyír. Senki nem forgathatja vissza az idő kerekét, hiába szeretné. Nem lehet visszamenni a kezdetekhez és újraélni az életet. Ezért van az, hogy ha egy alkalom egyszer elmúlt, többé nem tér vissza. Egy ember élete mindössze néhány évtizeden át tart, és ha elmulasztod az igazságra való törekvésnek ezt az optimális idejét, utána hiába fogod bánni. [...] Most éppen időben vagytok ehhez a nagy pillanathoz – Isten az ítélet munkáját végzi az utolsó napokban. Ez az egyetlen alkalom arra, hogy Isten megmentse és tökéletessé tegye az embereket. Ti mind a kötelességeteket teszitek Isten királyságevangéliuma terjedésének ebben a kulcsfontosságú pillanatában. Ez valóban a ti kivételes felmagasztalásotok Isten által. Bármilyen területet tanulmányoztál, bármilyen tudományterületet ismersz, bármilyen adottsággal vagy szakértelemmel rendelkezel, Isten mindenképpen kegyelmet tanúsít irántad azáltal, hogy megengedi, hogy e szakértelmed segítségével kötelességet végezz az Ő házában. Ilyen lehetőséghez nehéz hozzájutni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). Az, hogy az utolsó napokban Isten megmenti az emberiséget, az utolsó lehetőség. Nem lesz második vagy harmadik esély. Most különösen döntő fontosságú időszak van, amikor Isten kifejezi az igazságot, hogy megmentse és tökéletesítse az embereket. Az a tény, hogy az életem ilyen korai szakaszában el tudtam fogadni Isten utolsó napokbeli munkáját, hogy teljes mértékben, mindenféle teher és kötöttség nélkül a kötelességeimnek tudtam szentelni magam, és hogy az igazságra és a beállítottságbeli változásra is tudtam törekedni a kötelességeimben, valóban Isten kegyelme. Időm és energiám legjavát az evangélium hirdetésére, az igazságra és az üdvösségre való törekvésre kell szánnom. Ha gyermeket akarnék vállalni, mivel a szüleim már elhunytak, és a férjem és a családja nem hisznek Istenben, senki sem tudna segíteni a gyermek gondozásában, egyedül kellene gondoskodnom róla és kielégítenem a különböző szükségleteit. A gondolataimat a gyermekem uralná, és ez még több terhet és kötöttséget rakna rám. Nagyon kevés időm és energiám lenne az igazságra való törekvésre és a kötelességeim végzésére. Ha minden időmet és energiámat a gyermekvállalásra fordítanám, elszalasztanám ezt az optimális lehetőséget, hogy Isten tökéletesítsen engem. A végén nem szerezném meg az igazságot, nem végezném jól a kötelességeimet, tönkretenném az esélyemet az üdvösségre, és akkor már túl késő lenne megbánni.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból, ami mélyen megérintette a szívemet. Mindenható Isten azt mondja: „A nem hívők nem értik, mi az ember által az életében megtehető legjelentőségteljesebb dolog, de ti némileg értitek ezt, nemde? (Igen.) Annak elfogadása, amit Isten rátok bízott, és a saját küldetésetek teljesítése – ezek a legfontosabb dolgok. Az általatok most végzett kötelességek értékesek! Lehet, hogy most nem látod az eredményeket, és lehet, hogy éppen most nem érnek nagy hatások miattuk, azonban nemsokára gyümölcsöt teremnek. Hosszú távon, ha jól lesz elvégezve ez a munka, akkor az emberiséghez való hozzájárulását lehetetlen lesz pénzzel mérni. Az ilyen tényleges bizonyságok bármi másnál becsesebbek és értékesebbek, és az egész örökkévalóságon át megmaradnak. Ezek minden Istent követő ember jótettei, és érdemes emlékezni rájuk. Az ember életében az Istenbe vetett hiten, az igazságra való törekvésen, valamint teremtett lényként a kötelessége megfelelő végzésén kívül minden üres, és nem érdemes emlékezni rá. Vigyél bár véghez eget rengető hőstetteket; menj bár el a Holdra és vissza; tegyél bár az emberiség javára váló vagy annak segítő tudományos felfedezéseket, ezek mind hiábavalóak és elmúlnak. Mi az egyetlen dolog, ami nem fog elmúlni? (Isten szava.) Csakis Isten szava, az Istenről tett bizonyság, a Teremtőről tanúságot tevő bizonyságtételek és munkálatok, valamint az emberek jó tettei azok, amelyek nem fognak elmúlni. Ezek a dolgok örökké megmaradnak, és rendkívül értékesek. Vessétek hát le az összes megkötéseteket, vigyétek véghez ezt a hatalmas vállalkozást, és ne engedjétek, hogy bárki, bármilyen esemény vagy bármely dolog korlátozzon benneteket; őszintén áldozzátok fel magatokat Istenért, és tegyétek bele minden energiátokat, illetve erőfeszítéseteket a kötelességeitek végrehajtásába. Ez az a dolog, amit Isten a leginkább megáld, és ez minden mennyiségű szenvedést megér!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). Isten szavaiból megértettem, hogy egy teremtett lény kötelességeinek végzése, a saját erőnk felajánlása a királyság evangéliumának terjesztésére, és az, hogy minél több embert Isten elé viszünk, a legbecsesebb dolgok, és azok a dolgok, amelyek leginkább megkapják Isten jóváhagyását. Megtanultam szövegalapú kötelességeket végezni, és több jó tapasztalati tanúságtétel-cikket kiválasztani, hogy tanúságot tegyek Isten embereken végzett munkájának eredményeiről, lehetővé téve, hogy több ember megismerhesse Istent, és visszatérhessen az Ő jelenlétébe. Ez bizonyságtétel Istennek, valami, amit Isten jóváhagy, és bármilyen szenvedést is kell elviselnem ezért, megéri. Isten emberiséget megmentő munkája hamarosan befejeződik, és a nagy katasztrófák már elkezdődtek. Még azt sem tudtam, hogy mi fog holnap történni, vagy hogy mikor fog lecsapni a katasztrófa, mégis a jövőt tervezgettem, és azon gondolkodtam, hogy gyereket vállalok, hogy majd gondoskodjon rólam öregkoromban. Teljesen felesleges szoronganom és aggódnom a jövővel kapcsolatban. Megtanultam teljesen a kötelességeimnek szentelni magam, mindenféle teher és kötöttségek nélkül. Az igazságra és a beállítottságbeli változásra is törekedhek, miközben a kötelességeimet végzem. Ez mind Isten kegyelme. Meg kell becsülnöm ezt a mostani lehetőséget, hogy az igazságra és az üdvösségre törekedjek, és minden energiámat és időmet a kötelességeimnek és az Istenről való tanúságtételnek kell szentelnem. Ha meg tudok érteni néhány igazságot, és Isten megmenthet, akkor az életem nem volt hiábavaló. Miután megértettem ezeket a dolgokat, elengedtem a szívemben lévő szorongást és aggodalmakat, és nagyobb hitet nyertem, hogy a jó kötelességvégzésért éljek. Hála Istennek!