Miután elfogadtam a Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, Isten szavainak evése és ivása által felismertem, hogy csak az Istenben való hit, és az Ő imádása által lehet az emberiségnek jó sorsa és rendeltetési helye, és megértettem, hogy ebben a sötét és gonosz világban az Istenbe vetett hit az egyetlen helyes út az életben. Akkoriban a fiam középiskolás volt, és gyakran beszéltem neki az Istenben való hitről, elmondtam neki, hogy az embereket Isten teremtette, és ezért hinni és imádni kell Istent, és a szívem mélyén reméltem, hogy a fiam velem együtt fog hinni Istenben. Így képes lesz elnyerni Isten gondoskodását és oltalmát, és jó rendeltetési helye lesz. Röviddel azután, hogy megtaláltam Istent, elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben, de az alaptalan híresztelések és a KKP általi üldözés miatt a férjem akadályozni és üldözni kezdett engem, attól félve, hogy a hitem bajt hoz majd a családra, és gyakran vitatkozott velem. De a fiam nagyon támogatta a hitemet, és gyakran próbálta meggyőzni az apját, hogy ne álljon az utamba. Valahányszor a fiam hazajött hétvégén, amikor csak időm engedte, bibliai történeteket osztottam meg vele, és Isten szavait olvastam neki. Néha, amikor láttam, hogy tévét néz, és nem Isten szavait olvassa aktívan, nyugtalan lettem, és folyton kértem, hogy olvassa velem Isten szavait. A fiam szóban beleegyezett, de aztán csak ült, és nem mozdult, én pedig mérges lettem, és néha megszidtam. Amikor látta, hogy mérges vagyok, gyorsan odajött, hogy elolvasson néhány részletet Isten szavaiból. Látszott, hogy a fiam csak ímmel-ámmal csinálja velem az egészet, mindenesetre ez jobb volt, mintha egyáltalán nem olvasta volna Isten szavait. Miután a fiam elkezdte a középiskolát, egy közeli gyülekezetben kezdtem el végezni a kötelességemet, és amikor eljött a hétvége, mindent megtettem, hogy hazamehessek, és beszélhessek vele az Istenben való hitről. Később a fiam egyetemre ment, és vettem neki egy MP5 lejátszót, hogy elvihesse az iskolába, és időt szakítson Isten szavainak olvasására. Egy idő után felhívtam, hogy emlékeztessem, és mondtam neki, hogy „vegye be a táplálékkiegészítőit”. Így emlékeztetted, hogy olvassa többet Isten szavait? Amikor a fiam hazajött a vakációra, az első dolog, amit megkérdeztem tőle, ez volt: „Olvastad-e Isten szavait az iskolában?” Amikor azt mondta, hogy olvasta őket, amikor volt ideje, megkönnyebbültem.

A 2011. év tavaszán valaki a családomból, egy nem hívő gonosz ember, jelentette a vallásos hitemet a hatóságoknak, és így a kötelességem végzéséhez el kellett hagynom az otthonom, hogy elkerüljem a KKP általi letartóztatást. Akkoriban a gyermekem másodéves volt egy távoli egyetemen, és néha több tucat mérföldet utaztam, csak hogy egy nyilvános telefonról felhívhassam, hogy emlékeztessem: „Ne felejtsd el bevenni a táplálékkiegészítőidet!” Hallva, hogy megígéri ezt, megnyugodtam. Mindig is reméltem, hogy az iskola elvégzése után eljöhet, és csatlakozhat hozzám az Istenben való hitben, és gyakran imádkoztam Istenhez, kérve, hogy indítsa meg a gyermekem szívét, és vezesse őt az Istenben való hitre. 2013 őszén megtudtam, hogy a fiam a végzés után katonai akadémiára ment. Nagyon nyugtalan lettem. A KKP ateista párt, és nem engedi, hogy a katonai állománynak vallásos hite legyen. Nemcsak Isten szavainak olvasásától vannak eltiltva, hanem mindennap alávetik őket a KKP agymosó foglalkozásainak is, ahol ateista eszméket sulykolnak beléjük. Ha ez így folytatódik, akkor a fiam nem távolodik-e el egyre jobban Istentől, és akkor majd nem lesz-e képtelen arra, hogy higgyen Istenben? A korábbi évek során mindig azt reméltem, hogy a fiam hinni fog Istenben, és jó rendeltetési helye lesz, de most ez a vágyam teljesen szertefoszlott. Amikor arra gondoltam, hogy a fiam erre a pokoli helyre jár, nem tudtam enni vagy aludni, és nem tudtam visszatartani a sírást. Arra gondoltam, hogy a középiskolai évei alatt kéthetente egyszer hazajött, és én gyakran nem tudtam időben hazajönni a kötelességeim miatt. Később, amikor elmentem otthonról a kötelességeim végzése miatt, már nem volt időm beszélgetni vele. Úgy éreztem, hogy ha helyben végeztem volna a kötelességemet, többet olvashattam volna vele Isten szavaiból, és jobban vezethettem volna őt, és akkor talán nem szökött volna el a világi életbe. Amikor így gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nem teljesítettem az anyai feladataimat, és adósa vagyok a gyermekemnek. És még inkább aggódtam a jövője és a sorsa miatt. Később sok fiatal testvért láttam a gyülekezetben, akik körülbelül egyidősek a fiammal, és láttam, hogy hisznek Istenben és a helyes úton járnak, míg az én gyermekem a világi életre törekszik. Mindig sajnáltam őt, bűntudatom volt, hogy nem fordítottam rá több erőfeszítést, és hogy nem olvastam vele többet Isten szavait. Néha, amikor nem a kötelességeimmel voltam elfoglalva, rá gondoltam, és eltöltött a bűntudat és a bánat.

Később elolvastam Isten szavainak két részletét, és el tudtam engedni a fiammal kapcsolatos néhány aggodalmamat. Mindenható Isten azt mondja: „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Helytelen azt mondani, hogy »ha a gyermekek nem a helyes utat követik, annak köze van a szüleikhez«. Bárki is legyen az, ha ő egy bizonyos fajta ember, akkor egy bizonyos úton fog járni. Talán nem biztos ez? (De, igen.) Az út, amelyen az ember jár, meghatározza, hogy ő milyen. Rajta múlik, milyen utat választ, és milyen emberré válik. Ezek olyan dolgok, amelyek eleve elrendeltek, veleszületettek, és az ember természetéhez van közük. Akkor mi haszna van a szülői nevelésnek? Irányíthatja-e az ember természetét? (Nem.) A szülői nevelés nem tudja irányítani az emberi természetet, és nem tudja megoldani azt a problémát, hogy az ember melyik utat választja. Mi az egyetlen nevelés, amelyet a szülők nyújthatnak? Egyszerű viselkedésformák gyermekeik mindennapi életében, néhány meglehetősen felszínes gondolat és viselkedési szabály – ezek olyan dolgok, amelyeknek van közük a szülőkhöz. Mielőtt gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a rájuk háruló felelősséget, azaz arra kell nevelniük gyermekeiket, hogy a helyes utat kövessék, szorgalmasan tanuljanak, és arra törekedjenek, hogy a felnőtté válásuk után képesek legyenek a többiek fölé emelkedni, ne tegyenek rossz dolgokat, és ne váljanak rossz emberekké. A szülőknek szabályozniuk kell gyermekeik viselkedését is, meg kell tanítaniuk őket arra, hogy legyenek udvariasak és köszönjenek az idősebbeknek, amikor csak találkoznak velük, és meg kell tanítaniuk őket a viselkedéssel kapcsolatos egyéb dolgokra is – ez az a felelősség, amelynek a szülőknek eleget kell tenniük. Vigyázni gyermekük életére, és néhány alapvető viselkedési szabállyal nevelni őket – ennyiből áll a szülői befolyás. Ami a gyermekük személyiségét illeti, ezt a szülők nem tudják tanítani. Egyes szülők lazán viselkednek, és mindent nyugodt tempóban csinálnak, míg gyermekeik nagyon türelmetlenek, és még rövid ideig sem tudnak nyugton maradni. 14-15 éves korukban elindulnak, és maguk gondoskodnak a megélhetésükről, mindenben maguk döntenek, nincs szükségük a szüleikre, és nagyon függetlenek. Ezt a szüleik tanították? Nem. Tehát az ember személyiségének, beállítottságának, sőt lényegének, valamint annak, hogy milyen utat választ a jövőben, semmi köze a szüleihez. [...] Van egy probléma azzal a kifejezéssel, hogy »Tanítás nélkül etetni az apa hibája.« Bár a szülőknek felelősségük, hogy neveljék gyermekeiket, a gyermek sorsát nem a szülők határozzák meg, hanem a gyermek természete. Megoldhatja-e a nevelés a gyermek természetének problémáját? Egyáltalán nem tudja megoldani. Azt, hogy az ember milyen utat választ az életben, nem a szülei határozzák meg, hanem az Isten által előre elrendeltetett. Azt mondják, hogy »az emberi sorsot a Menny rendeli el«, és ezt a mondást az emberi tapasztalat fogalmazta meg. Mielőtt elérné valaki a felnőttkort, nem tudod róla megmondani, hogy milyen utat fog járni. Amint felnőtté válik, és vannak gondolatai, és el tud gondolkodni a problémákon, akkor fogja eldönteni, hogy mit tegyen a tágabb közösségben. Egyesek azt mondják, hogy magas rangú tisztviselők akarnak lenni, mások azt mondják, hogy ügyvédek, megint mások pedig azt, hogy írók. Mindenkinek megvannak a saját választási lehetőségei és saját elképzelései. Senki sem mondja, hogy »Megvárom, hogy a szüleim neveljenek engem. Az leszek, amivé a szüleim nevelnek.« Senki sem ilyen ostoba. A felnőttkor elérése után az emberek elképzelései elkezdenek mozgolódni és fokozatosan érlelődni, és így egyre világosabbá válik az előttük álló út és a célok. Ilyenkor apránként nyilvánvalóvá és világossá válik, hogy milyen típusú emberek, és hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ettől a ponttól kezdve mindenki személyisége fokozatosan világossá válik, ahogyan a beállítottsága is, valamint az út, amelyet követ, az életének iránya és a csoport, amelyhez tartozik. Min alapul mindez? Végső soron ez az, amit Isten eleve elrendelt – ennek semmi köze az ember szüleihez” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Isten szavaiból felismertem, hogy a szülők felelősek gyermekeik megszületéséért és felneveléséért, azért, hogy jó környezetet biztosítsanak a növekedésükhöz, azért, hogy jóra neveljék őket, hogy a helyes úton járjanak, és hogy ne tegyenek rossz dolgokat, mielőtt elérik a felnőttkort, és azért, hogy megtanítsák őket a legelemibb viselkedési alapelvekre. A gyermekek sorsa és életútja azonban Isten által előre meghatározott, és ezek nem olyan dolgok, amikről a szülők dönthetnek, vagy amiket a szülők irányíthatnak. Miután a gyermekek felnőtté válnak, saját elképzeléseik és döntéseik vannak, és olyan dolgok, mint az, hogy ők milyen emberek, milyen csoporthoz tartoznak, és milyen utat választanak, mind világossá válnak. De tévesen azt hittem, hogy ha a gyermekem felnő, és nem hisz Istenben, vagy nem jár a helyes úton, az az én anyai kudarcom, és hogy ennek az az oka, hogy nem olvastam neki többet Isten szavait, vagy nem vezettem őt jobban, ami miatt a világi útra lépett. Az elmúlt tíz évben mély bűntudatban éltem, állandóan úgy éreztem, hogy adós vagyok neki. Sok éven át hittem Istenben, de az embereket és a dolgokat nem Isten szavai szerint szemléltem. Ez valóban szégyenletes volt! Azt, hogy a fiam nem a hit útját választotta, szintén a saját természete határozta meg, amely nem szereti az igazságot. Valójában otthon elég gyakran beszéltem neki az Istenben való hitről, de őt nem érdekelték Isten szavai. Mindannyiszor fel kellett hívnom, és sürgetnem kellett, és ő csak azért olvasott egy keveset Isten szavaiból, hogy megnyugtasson. Ahogy felnövekedett, megszerette a világot, a hírnevet és a hasznot, így természetesen igyekezett a világ útját járni, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én hogyan hatottam rá és neveltem őt. Még ha nem is mentem volna el otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, és otthon maradtam volna, hogy mindennap olvassam neki Isten szavait, akkor sem hitt volna Istenben. A sorsa és az út, amelyen jár, nem olyan dolgok, amelyeket én, mint az édesanyja, irányíthatok. Ez az ő természetével függ össze, és Isten eleve elrendelésétől is függ. Volt egy nővér, aki a főiskola elvégzése után rögtön jött, hogy végezze a kötelességét, de a nem hívő apja a rendőrségre juttatta. Miután kiengedték, továbbra is hitt Istenben és végezte a kötelességét. Egy másik nővér egy tekintélyes egyetemre járt, és amikor meghallotta Isten szavait, ez mélyen megindította, és elhatározta, hogy hinni fog Istenben, ezért felhagyott a tanulmányaival, és eljött, hogy végezze a kötelességét, és feláldozza magát Istenért. Az ilyesmi elég gyakran előfordul. Az, hogy az emberek milyen utat választanak, igazából nem függ a szüleiktől.

Egy nap az áhítatom alatt olvastam Isten e szavait: „Némely szülők ilyen követelményeket támasztanak a gyermekeikkel szemben: »A gyermekeinknek a helyes útra kell rálépniük, hinniük kell Istenben, el kell hagyniuk a szekuláris világot és fel kell adniuk a munkájukat. Máskülönben, amikor bemegyünk majd a királyságba, ők nem fognak tudni bejutni, és el leszünk választva tőlük. Olyan csodálatos lenne, ha az egész családunk együtt mehetne be a királyságba! Együtt lehetnénk a mennyben, ahogyan a földön is együtt vagyunk. Nem szabad elhagynunk egymást, mialatt a királyságban vagyunk, hanem együtt kell maradnunk minden korban!« Aztán kiderül, hogy a gyermekeik nem hisznek Istenben, és hogy világi dolgokra törekszenek inkább, azon igyekeznek, hogy sok pénzt keressenek és nagyon jómódúak legyenek; úgy öltöznek, ahogy a divat diktálja, arról beszélnek, ami éppen trendi, és nem teljesítik a szüleik kívánságait. Így aztán ezek a szülők feldúltnak érzik magukat, imádkoznak és böjtölnek emiatt, egy héten, tíz napon vagy két héten át böjtölnek, és rengeteg erőfeszítést fektetnek ebbe a dologba a gyermekeik érdekében. Gyakran annyira éhesek már, hogy szédülnek, és sokszor zokogva imádkoznak Isten előtt. De akárhogy imádkoznak és akármennyi erőfeszítést fektetnek is ebbe, a gyermekeiket mindez nem hatja meg, és nem képesek felébredni. Minél inkább nem akarnak hinni a gyermekeik, ezek a szülők annál inkább ezt gondolják: »Jaj, ne! Kudarcot vallottam szülőként, cserbenhagytam a gyermekeimet! Nem tudtam terjeszteni feléjük az evangéliumot, és nem hoztam őket magammal az üdvösség útjára. Azok az ostobák – hiszen ez az üdvösséghez vezető út!« Ők nem ostobák; egyszerűen csak nincs meg bennük ez az igény. Ezek a szülők az ostobák, mivel rá próbálják kényszeríteni a gyermekeiket erre az útra, nem igaz? Ha meglenne a gyermekeikben ez az igény, vajon szükséges volna ezekről a dolgokról beszélniük ezeknek a szülőknek? Maguktól is hitre jutnának a gyermekeik. Ezek a szülők folyton ezt gondolják: »Cserben hagytam a gyermekeimet. Kiskoruktól fogva arra biztattam őket, hogy menjenek főiskolára, és amióta elmentek főiskolára, vissza se néztek. Egyre csak a világi dolgokra törekszenek, és valahányszor visszajönnek, csak a munkáról, a pénzkeresésről és arról beszélnek, hogy ki kapott előléptetést, ki vett autót, ki kötött gazdag emberrel házasságot, ki ment továbbtanulni vagy cserediákprogrammal Európába, és hogy milyen nagyszerűen alakul mások élete. Valahányszor hazajönnek, ezekről a dolgokról beszélnek, én pedig nem akarom ezeket hallani, de semmit sem tehetek ellene. Mindegy, mit mondok, és mivel próbálom rávenni őket, hogy higgyenek Istenben, nem hallgatnak meg.« Így aztán ezek a szülők összevesznek a gyermekeikkel. Valahányszor találkoznak velük, elkomorul az arcuk; valahányszor beszélnek velük, savanyú képet vágnak. Egyes gyermekek nem tudják, mi tévők legyenek, és ezt gondolják: »Nem tudom, mi baj van a szüleimmel. Ha nem hiszek Istenben, akkor egyszerűen nem hiszek Benne. Miért kezelnek engem minidig ilyen hozzáállással? Azt gondoltam, minél inkább hisz valaki Istenben, annál jobb ember lesz belőle. Hogy képes valaki, aki hisz Istenben, ilyen kevéssé ragaszkodni a családjához?« Ezek a szülők annyira aggódnak a gyermekeik miatt, hogy majd’ szélütést kapnak, és ezt mondják: »Ők nem a gyermekeim! Megszakítom velük a kapcsolatot, kitagadom őket!« Ezt mondják, de valójában nem így éreznek. Nem ostobák vajon az ilyen szülők? (De igen.) Mindig mindent az irányításuk alatt és a kezükben akarnak tartani: a gyermekeik jövőjét, a hitüket és az utat is, amelyen járnak. Ez nagyon ostoba dolog! Ez nem helyes” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Amit Isten leleplez, az teljesen pontos. Pontosan ezt gondoltam magamban, és így is cselekedtem. Amikor a gyermekem iskolába járt, a szívem mélyén már elterveztem, hogy miután végez, együtt fogunk hinni Istenben, és anyaként és fiúként belépünk a királyságba. Milyen csodálatos lenne! Így amikor a gyermekem otthon volt, időt szántam arra, hogy beszélgessek vele az Istenben való hitről, újra meg újra biztattam, hogy olvassa Isten szavait, és amikor nem hallgatott rám, mérges lettem, és néha még meg is szidtam. Amikor egy másik város egyetemén tanult, több tucat kilométert utaztam, hogy felhívjam, és emlékeztessem, hogy olvassa Isten szavait, és észszerűtlenül imádkoztam Istenhez, és igényeket támasztottam Vele szemben, arra kértem Őt, hogy érintse meg a gyermekem szívét, és vezesse őt a hitre. Még a saját sorsomat sem tudtam irányítani, mégis folyamatosan próbáltam vezényelni és manipulálni a gyermekemét, azt akartam, hogy azt az utat kövesse, amit én terveztem neki. Ez igazán arrogáns és önhitt volt a részemről! Amikor megtudtam, hogy a fiam az evilági utat választotta, szorongó, zaklatott lettem, nem tudtam enni és aludni, és megbántam, hogy nem fektettem több erőfeszítést abba, hogy a hit útjára tereljem őt. Láttam, hogy azért szorongtam, mert attól féltem, hogy ha a gyermekem nem hisz Istenben, akkor szerencsétlenségre jut. Az érzéseim irányítottak, és figyelmen kívül hagytam Isten szándékait, illetve azt, hogy a gyermekem Isten elé járulhat-e, és ragaszkodtam hozzá, hogy akarata ellenére cselekedjen. Még észszerűtlenül imádkoztam is Istenhez, hogy segítsen nekem beteljesíteni az álmomat, hogy a fiammal együtt lépjek be a királyságba. Minden, amit tettem, valóban ostobaság volt, és teljesen utálatos Isten számára!

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „Amikor arról van szó, hogy szülőként milyen hozzáállást tápláljon valaki a felnőtt gyermekei iránt, azon kívül, hogy csendben megáldja őket, és jó elvárásai vannak velük kapcsolatban, nem számít, hogy milyen megélhetése van a gyermekeinek, milyen sorsuk vagy életük van, a szülők nem tehetnek mást, mint azt, hogy hagyják megtörténni. Egy szülő sem tud ezek egyikén sem változtatni, és irányítani sem tudja. Bár megszülted a gyermekeidet és felnevelted őket, ahogyan azt korábban már megvitattuk, a szülők nem urai gyermekeik sorsának. A szülők nemzik a gyermekeik fizikai testét, és felnőttkorukig nevelik őket, ami azonban a gyermekeik sorsát illeti, azt nem a szüleik adják vagy választják, és egész biztosan nem a szüleik döntenek róla. Azt szeretnéd, hogy a gyermekeidnek jó sora legyen, de ez garantálja vajon, hogy úgy lesz? Nem kívánod, hogy csapással, balszerencsével és mindenféle szerencsétlen eseménnyel találkozzanak, de vajon ez azt jelenti, hogy képesek lesznek elkerülni azokat? Függetlenül attól, hogy mivel szembesülnek a gyermekeid, e dolgok közül egyik sem az emberi akarattól függ, és nem is a szükségeid vagy elvárásaid határozzák meg bármelyiket közülük. Mit mond ez tehát neked? Mivel a gyermekek felnőttekké váltak, képesek arra, hogy gondoskodjanak magukról, hogy legyenek önálló gondolataik és nézőpontjaik a dolgokról, magasviseleti alapelveik és életszemléletük, illetve többé már nem befolyásolják, uralják, korlátozzák és irányítják őket a szüleik, akkor valóban felnőttek. Mit jelent az, hogy felnőtté váltak? Azt jelenti, hogy a szüleiknek el kell engedniük őket. Írott nyelvezetben ezt nevezzük »elengedésnek«, amikor megengedjük, hogy a gyermekek önállóan felfedezzék és kiválasszák a saját útjukat az életben” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Istenben hívő és az igazságra, valamint az üdvösségre törekvő emberként azt az időt és energiát, ami még hátravan az életedben, a kötelességed végrehajtására és arra kell fordítani, amit Isten rád bízott; egyáltalán nem szabadna időt szánnod a gyermekeidre. Az életed nem a gyermekeidhez tartozik, és nem szabad felemészteni az ő életükért vagy túlélésükért, sem azért, hogy a velük szemben támasztott elvárásaidat kielégítsd. Ehelyett az Istentől kapott kötelességnek és rád bízott feladatnak kell szentelni, valamint annak a küldetésnek, amit teremtett lényként teljesítened kell. Ebben rejlik az életed értelme és értéke. Ha hajlandó vagy elveszíteni a saját méltóságodat és a gyermekeid rabszolgájává válni, értük aggódni, és bármit megtenni értük annak érdekében, hogy a saját, velük szemben támasztott elvárásaidnak eleget tegyél, akkor mindez értelmetlen és értéktelen, és nem lesz emlékezetes. Ha kitartóan csinálod ezt, és nem engeded el ezeket az elképzeléseket és cselekedeteket, az csak azt jelentheti, hogy nem olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, hogy nem vagy alkalmas teremtett lény, és hogy meglehetősen lázadó vagy. Nem becsülöd sem az életet, sem az időt, amit Isten adott neked. [...] Amint ez a kötelezettség teljesül, és a gyermekeid felnőtté válnak, akár kimagaslóan sikeresek lesznek, akár színtelen, átlagos és egyszerű személyek maradnak, annak semmi köze hozzád, mert a sorsukat nem te határozod meg, és nem is a te választásod, és semmiképpen nem te adtad nekik – Isten rendelte azt el. Mivel Isten rendelte el, nem szabad közbeavatkoznod, vagy beleütnöd az orrodat az életükbe vagy a túlélésükbe. A szokásaik, a napi rutinjaik és az élethez való hozzáállásuk, bármilyen túlélési taktikáik is vannak, bármilyen is az életszemléletük, bárhogy is viszonyulnak a világhoz – ezek az ő saját döntéseik kell legyenek, és nem a te gondod. Nem vagy köteles kijavítani őket vagy bármilyen szenvedést elviselni értük, hogy biztosítsd a mindennapi boldogságukat. Mindezek a dolgok feleslegesek. Minden egyes ember sorsát Isten határozza meg; ezért azt, hogy mennyi áldást vagy szenvedést tapasztalnak meg az életben, miféle családjuk, házasságuk és gyermekeik vannak, milyen tapasztalatokon mennek keresztül a társadalomban, és milyen eseményeket tapasztalnak meg az életben, ők maguk nem láthatják előre és nem változtathatják meg ezeket a dolgokat, a szülők pedig még kevésbé képesek változtatni ezeken” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világossá teszik, hogy milyen hozzáállással kell bánnunk a gyermekeinkkel. Ha a szülők felnőtté nevelték a gyermekeiket, akkor a feladataik befejeződtek. Ami azt illeti, hogy milyen útra lépnek a gyermekeik, és milyen sors vár rájuk, ezeket a dolgokat nem a szülők döntik el. A fiammal kapcsolatos feladataimnak már régen eleget tettem, így nem kellene észszerűtlenül beavatkoznom a gyermekem életébe vagy abba, hogy milyen utat választ, a sorsa és a rendeltetési helye pedig már nem az én gondom. Alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és mindent el kellett fogadnom Istentől. Jób jutott eszembe. Apaként ő is azt remélte, hogy gyermekei úgy fogják hinni és imádni Istent, ahogy ő tette, de Jóbnak alapelvei voltak abban, ahogyan a gyermekeivel bánt. Egyszerűen hirdette nekik az evangéliumot, és teljesítette apai feladatát, és azt illetően, hogy hisznek-e Istenben, Jób nem próbálta őket akaratuk ellenére rávenni, hogy higgyenek, és nem avatkozott bele az általuk választott útba. Nem imádkozott Isten előtt a gyermekeiért, és nem kérte Istent, hogy indítsa meg a szívüket, hogy higgyenek Őbenne. Egyszerűen alávetette magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Jób gyakorlata összhangban volt Isten szándékaival. Amikor Jóbhoz hasonlítottam magam, szégyelltem magam. Ettem és ittam Isten megannyi szavát, de Istennek mégsem volt helye a szívemben. Amikor különféle helyzetekkel szembesültem, nem kerestem az igazságot, és nem fogtam fel Isten szándékait, hanem ehelyett vakon úgy cselekedtem, ahogy én akartam. Követnem kellett Jób példáját, és az igazságalapelvek szerint kellett bánnom a fiammal.

2024 júniusában levelet kaptam egy nővértől a szülővárosomból, és megtudtam, hogy a fiam még mindig a világi életet keresi. A ragaszkodásom miatt egy kicsit hiányoltam őt, de mélységes békét éreztem a szívemben, és többé nem aggódtam a jövője és a sorsa miatt, nem voltam szomorú vagy zaklatott miatta. Isten szavai voltak azok, amelyek megfordították téves nézeteimet, és hálát adok Istennek!