Gazdálkodó családból származom, és az egész családom a mezőgazdaságból élt. A férjemmel minden napot arccal a sárga lösz talaj felé fordulva töltöttünk, háttal az égnek, és egész évben keményen dolgoztunk, csekély jövedelemért. Különféle alkalmi munkákból kellett megélnünk, hogy fedezni tudjuk a családunk általános kiadásait. Nagyon szűkösen éltünk. Később egy rokonom a kapcsolatai révén elintézte, hogy alkalmi munkásként dolgozhassak egy közeli állami tulajdonú lepárlóüzemben. A gyárban az állandó alkalmazottak végezték a könnyebb munkákat, míg nekünk, alkalmi munkásoknak többnyire a piszkos és fárasztó munkák jutottak. A fizetésünk azonban csak fele volt az állandó alkalmazottakénak. A termelés csendesebb időszakában minket, alkalmi munkásokat, még el is bocsátottak, és más munkákat kellett keresnem. Mivel szakképzetlen voltam, a legtöbb munka, amit találtam, fizikai munka volt, és nem volt állandó. Előfordult, hogy egyik nap még kaptam elvégzendő munkát, de másnap talán nem volt semmi tennivaló, és tétlenül kellett ülnöm. Nagyon nehéz helyzetben voltam. Magamban gyakran azt gondoltam: „Olyan jó lenne, ha lenne egy stabil állásom! Akkor nem kellene aggódnom a munkakeresés miatt, több pénzt vihetnék haza, és nagyobb jólétben élhetnék.” Nem sokkal azután a lepárlóüzemben bővítést terveztek. A falunkban lévő földek egy részét kártalanítás nélkül kisajátították. A legalább tízfős családok esetében azonban egy fő számára biztosítottak egy állandó munkahelyet a lepárlóüzemben. A mi családunk több mint tizenkét főből állt, és én voltam az egyetlen, aki munkát kapott a lepárlóüzemben. A szomszédok mind nagyon irigykedtek, én pedig igazán szerencsésnek éreztem magam. „Ennyi idősen máris egy állami vállalat hivatalos alkalmazottja lettem! Ez egy irigylésre méltó, biztos állás. Időben kézhez kapom majd a fizetésemet, és nemcsak a megélhetésem biztosított, de öregkoromban nyugdíjat is kapok, nem is beszélve az olyan juttatásokról, mint a nyugdíj- és az egészségbiztosítás. Keményen kell dolgoznom, hogy megtartsam ezt a nehezen megszerzett állást.” Rendkívül szorgalmasan dolgoztam a munkahelyemen. Soha nem lazsáltam, és sosem hanyagoltam el a munkámat. Nem sokkal később csapatvezetővé választottak, és valamivel jobb fizetést kaptam, mint a többi alkalmazott. Ekkor még jobban megbecsültem a biztos állásomat. Különösen a csúcsidényben, amikor a lepárlóüzemben rengeteg volt a munka, gyakran több mint tíz órát dolgoztam naponta. Annyira fáradt voltam, hogy fájt a derekam, és a hátam is sajgott. Legyengültem a megterheléstől. Amikor azonban arra gondoltam, hogy a fizetés többszöröse az átlagosnak, és olyan juttatások is vannak, mint az év végi bónusz, úgy éreztem, hogy a kimerültség megéri. Így dolgoztam egy évtizeden át.

2005 őszén a sógornőm hirdette nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavaiból, rájöttem, hogy az embereket Isten teremtette, hogy Isten szuverén az egész emberiség sorsa felett, és hogy az egész emberiségnek hinnie kell Benne, és imádnia kell Őt. Később gyakran összegyűltem a testvérekkel, hogy együtt együnk és igyunk Isten szavaiból, és himnuszokat énekelve dicsőítsük Őt. Élveztem ezt, és a szívemben felszabadulást éreztem. Hamarosan kötelességek végzésére is képessé váltam. Három csoport összejöveteleinek szervezéséért voltam felelős. Akkoriban a lepárlóüzemben csendes időszak volt, és csak részmunkaidőben dolgoztam. Vasárnaponként szabadnapot is kivehettem. A munkám nem akadályozott abban, hogy összejövetelekre járjak, és végezzem a kötelességemet.

2006 őszén a lepárlóüzemben rendkívül mozgalmas időszak vette kezdetét. Naponta legalább tíz órát kellett dolgoznom. A lepárlóüzem vezetője a megbeszéléseken gyakran elmondta: „Most van a csúcsidőszak a termelésben. Csapatvezetőként meg kell találnod a módját, hogy a megadott határidőn belül teljesítsd a termelési kvótát. Ebben az időszakban nem vehetsz ki szabadságot, nem jöhetsz későn, és nem mehetsz el korábban! Ha nem dolgozol keményen, repülsz!” Ennek hallatán összeszorult a szívem. Féltem, hogy kirúgnak, ha valamit nem végzek el jól a munkában. Bár szerettem volna részt venni az összejöveteleken és végezni a kötelességemet, egyszerűen nem találtam rá időt. Nagyon ellentmondásos érzéseim voltak: „Annyira elfoglalt vagyok, hogy még az összejöveteleken sem tudok részt venni. Hát ilyennek kell lennie egy Istenben hívő embernek? Ha gyakran veszek ki szabadságot, hogy összejövetelekre járjak, akkor a munkám késedelmet szenved, és kirúgnak. Ha elveszítem ezt a biztos állást, hogyan fogom fenntartani magam a jövőben? Az nem lesz jó. Bármi történjék is, nem veszíthetem el ezt az állást. Az összejövetelekről majd a csúcsidőszak után gondolkodom.” Ezután szívvel-lélekkel a munkámnak szenteltem magam. Mindennap reggel 7-től éjfélig dolgoztam. Néhányszor még túlóráztam is hajnali egyig vagy kettőig. Annyira fáradt voltam, hogy a kimerültségtől alig álltam a lábamon. Amikor hazaértem, csak letettem a fejem a párnára, és már aludtam is. Még imádkozni vagy áhítatot tartani sem volt erőm. Mindennap csak az járt a fejemben, hogy miként teljesítsem a termelési kvótát a megadott határidőn belül. Megállás nélkül dolgoztam, mint egy gép. A szívem fokozatosan egyre távolabb került Istentől.

Ez idő alatt néhány kellemetlen dolog is történt velem. Mivel nem szerettem a hízelgést, és nem hívtam meg az igazgatót vacsorára, csak piszkos, fárasztó munkákat kaptam. Amikor a csapattagjaim látták, hogy a többi csapat könnyebb munkát végez, gyakran panaszkodtak nekem: „Nézd meg a többi csapatvezetőt! Ők tudják, mit kell mondaniuk, hogy az igazgató elégedett legyen, és könnyű feladatokat kapnak. Te túl merev vagy, nem adsz ajándékokat az igazgatónak, nem ápolod a vele való kapcsolatodat, nem próbálsz neki örömöt szerezni. Ezt a sok piszkos, fárasztó munkát nekünk kell elvégezni, mert a te csapatodban vagyunk.” Néha szándékosan sztrájkoltak, hogy késleltessék a munkát, így a haladás nagyon lassú volt. Amikor a igazgató látta ezt a helyzetet, leszidott, amiért olyan csapatot vezettem, amely halogatta a munkát. Ez nagyon megviselt. A napi munkaterhelés miatt eleve rendkívül fáradt voltam, most pedig a beosztottak és az igazgató is nekem panaszkodtak, és ez a gyötrelem fizikailag és mentálisan is kimerített. Úgy éreztem, hogy az élet egyszerűen túl fárasztó. Néha annyira dühös voltam, hogy nem akartam tovább végezni ezt a munkát, de nem volt más választásom, meg kellett birkóznom vele, mert ez jelentette a biztonságot. Tehetetlennek éreztem magam, de muszáj volt tovább csinálnom.

A csúcsidőszaknak gyorsan vége lett, és a lepárlóban kevesebb lett a munka. Eredetileg jól ki akartam pihenni magam, de végül megbetegedtem. Alacsony lázam volt, ami nem akart csökkenni, az egész testem erőtlen volt, és sem a gyógyszerek, sem az injekciók nem segítettek. Csak lábadozni tudtam otthon. Valahányszor hazamentem a kórházból, láttam az utcán a folyamatosan áramló tömeget, és irigyeltem másokat a jó egészségükért. Bár elfoglalt voltam és keményen gürcöltem, hogy egy kis pénzt keressek, jó egészség nélkül mi értelme volt ennek? Hirtelen rájöttem, hogy bármennyit is keresek, az nem olyan fontos, mint a jó egészség. Visszagondoltam arra, amikor még összejövetelekre jártam, és a testvéreimmel együtt végeztem a kötelességemet. Akkor nagyon nyugodt volt a szívem. Aztán ránéztem a jelenlegi beteges állapotomra, amelyben egyáltalán nem tudtam dolgozni, elkeseredettnek és tehetetlennek éreztem magam. Szenvedésem órájában Csian Jü nővér eljött hozzám, hogy támogasson, és megkért, hogy járjak az összejövetelekre. Szégyenkezve azt mondtam: „Mióta nem voltam már összejövetelen? Részt vehetek még rajtuk egyáltalán?” Csian Jü azt mondta, hogy mehetek, és elintézte, hogy több testvér az én otthonomban gyűljön össze. Örömmel beleegyeztem. Az összejövetel napján letérdeltem, és imádkoztam Istenhez. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy rossz és engedetlen gyermek: elkóboroltam otthonról, és keservesen szenvedtem, de amikor már teljesen összezavarodtam, és tanácstalanná váltam, visszatértem szüleim ölelő karjaiba. Az öröm, a szégyen és a lekötelezettség érzése keveredett bennem, és nem tudtam, hogyan fejezzem ki őket. Keserű könnyeket hullattam, és imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, túl messzire kerültem Tőled, és túl sokat lázadtam Ellened. Nem tudom, hogyan beszéljek az Irántad érzett adósságomról. Ez idő alatt végig csak a munkán járt az eszem. Teljesen félretettem az összejöveteleket és azt, hogy egyek és igyak Isten szavaiból, egész nap csak dolgoztam, mint egy gép, kimerülve testben és lélekben, miközben kimondhatatlan szenvedést viseltem el. Csak most, hogy megbetegedtem, jöttem rá, hogy a Te gondoskodásodtól és oltalmadtól távol élni olyan, mint élő halottként létezni; az ilyen élet üres és fájdalmas. De Te nem emlékeztél a vétkeimre, sőt, még a nővéremet is arra használtad, hogy segíts és támogass engem. Köszönöm a türelmet és irgalmat, amelyet irántam tanúsítottál! Kész vagyok visszatérni Hozzád, összegyűlni a testvéreimmel, hogy együnk és igyunk a szavaidból, és a legjobb tudásom szerint végezni a kötelességemet.” Láttam, hogy a testvéreim között nincsenek korlátok és konfliktusok, amivel merő ellentétben állt a lepárlóüzemben tapasztalt kemény versengés. Éreztem, hogy ez két különböző világ, és a szívem békés és nyugodt volt. Egy hónap múlva a betegségem szinte észrevétlenül elmúlt. A szívemben rendkívül hálás voltam Istennek.

Később Csian Jü eljött hozzám, hogy meglátogasson. Amikor meghallgatta a tapasztalataimat, elénekelt nekem egy himnuszt Isten szavaiból, melynek az volt a címe, hogy „Az ember sorsa Isten kezében van”: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél? Röviden, függetlenül attól, hogy Isten hogyan munkálkodik, minden munkája az ember érdekében történik. Éppen úgy, mint ahogy Isten azért teremtette az eget, a földet és minden dolgot, hogy az embert szolgálja: Isten az ember számára teremtette a Holdat, a Napot és a csillagokat, az ember számára teremtette az állatokat és növényeket, az ember számára teremtette a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, és így tovább – ez mind az ember létezéséért lett teremtve. És így, függetlenül attól, hogy Isten hogyan fenyíti és ítéli meg az embert, mindez az ember üdvösségéért történik. Még ha meg is fosztja az embert testi reményeitől, ez az ember megtisztítása érdekében történik, az ember megtisztítása pedig az ember létezéséért történik. Az ember rendeltetési helye a Teremtő kezében van, tehát hogyan tudná az ember irányítani önmagát?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Csian Jü elmesélte nekem, hogy korábban rendkívül elfoglalt volt, hogy pénzt keressen a világi életben, majd miután akadályokba ütközött, eljutott Isten házába. Azt is mondta: „Mi, emberek, teremtett lények vagyunk, és egyszerűen nem tudjuk irányítani a saját sorsunkat. Még ha tele is vagyunk feladattal, és a saját erőnkre támaszkodva küszködünk, az eredmény nem feltétlenül az lesz, amit szeretnénk. Most Isten testet öltött, és eljött az emberi világba, hogy az emberek megmentéséért dolgozzon. A Sátán az anyagi előnyöket és a hús-vér test örömeit is felhasználja, hogy megnyerje és félrevezesse az embereket, hogy szívüket a hús-vér test és a pénz töltse be; végül a Sátán hálójába esnek. Több igazsággal kell felvérteznünk magunkat – csak így fogjuk átlátni a Sátán cselvetéseit.” Csian Jü közösségvállalását hallgatva nagyon meghatódtam. Mindig is a saját kemény munkámra akartam támaszkodni, hogy jól végezzem a munkámat, elnyerjem az igazgató bizalmát, és megtartsam a biztos állásomat, hogy a jövőben biztosítva legyen a megélhetésem. Emiatt nem vettem részt az összejöveteleken, és nem végeztem a kötelességemet; folyamatosan kemény munkába temetkeztem, és a szívemet teljesen kitöltötte a pénz. Ennek következtében nemcsak hogy nem nyertem el az igazgató elismerését, hanem a betegség gyötrelmeit is el kellett viselnem. A megpróbáltatások kimerítették a testemet és a lelkemet, és kimondhatatlan szenvedéshez vezettek. Csak akkor jöttem rá, hogy hiába terveztem, kalkuláltam, és dolgoztam keményen, képtelen voltam megváltoztatni a sorsomat. Olyan sátáni elvek szerint éltem, mint az, hogy „teremtsd meg a boldogságodat a saját kezeddel” és „jobb egy biztos állás, mint egy jól fizető”. A saját erőfeszítéseimmel akartam elérni az áhított életet, de végül mindig falakba ütköztem, és mindenhol csalódás ért. Végül kudarcot vallottam. Ahogy Isten mondja: „Még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát.” Tényleg túl vak és tudatlan voltam, nem voltam tisztában a saját képességeimmel! Amit Isten szavai lelepleztek, az felébresztette az érzéketlenné vált szívemet, és végre rájöttem, hogy a korábban tapasztalt betegség és fájdalom Istentől érkező fenyítés és fegyelmezés volt. Sőt, Isten így mentett meg engem. Enélkül még mindig a pénz rabságában élnék, és a Sátán hálójába estem volna, ahonnan képtelen lennék kiszabadulni.

2007 áprilisában vezetőnek választottak a gyülekezetben. Akkoriban még mindig holtszezon volt. A munka viszonylag könnyű és nyugalmas volt, így nem akadályozott meg abban, hogy eljárjak az összejövetelekre, és végezzem a kötelességemet. Később történt valami, ami nagyon megérintett. Mivel a lepárlóban végzett munka megkövetelte, hogy hosszú ideig hajlongjunk, nehéz tárgyakat mozgassunk, és hideg vízzel érintkezzünk, néhány idősebb alkalmazottnál foglalkozási megbetegedések alakultak ki. Többségüknél ágyéki porckorongsérv, reuma, nyaki meszesedés és hasonlók jelentkeztek. Néhányan olyan súlyos állapotba kerüntek, hogy bénultan feküdtek az ágyban, és képtelenek voltak gondoskodni magukról. Egyszer éppen a gyártási anyagok előkészítésével voltunk elfoglalva, amikor megláttam egy alkalmazottat, aki hamuszürke arccal feküdt a földön, és a szemében kétségbeesés és tehetetlenség tükröződött. A kollégáim elmondták, hogy ennél az alkalmazottnál rohamszerűen jelentkezett a nyaki meszesedés. Szédült és hányt, majdnem elájult. Korábban nagy lendülettel dolgozott. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nyakimeszesedés-roham bármikor ledönthet valakit a lábáról. Ez ráébresztett arra, hogy bármennyire is erős az ember, ha betegséggel szembesül, nem tud ellenállni. Az emberek tényleg olyan jelentéktelenek és törékenyek! Elgondolkodtam azon, hogy bár ezek az idősebb alkalmazottak kerestek némi pénzt, de a fél életüket erre áldozták. Bármilyen jó juttatásokat vagy javadalmazást kapnak is, az egészségüket soha nem fogják tudni visszaszerezni; még kevésbé tudják megszüntetni a betegség gyötrelmei által okozott fájdalmat. Még ha a világ minden pénze az övék is lenne, mi hasznuk származna belőle? Nem csak fájdalom és üresség lenne továbbra is az életük? A nyaki és az ágyéki csigolyáim egyaránt rossz állapotban voltak, és reumás voltam. Ha így folytatnám, egy nap bénultan az ágyban végezném? Ezek az idősebb alkalmazottak életük nagy részében keményen dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Nem volt jó életük, és a betegségek gyötrelmei elviselhetetlen fájdalmakat okoztak nekik. Ez is emlékeztetőül szolgált számomra. Ha az emberek nem imádják Istent, és nem élvezik Isten oltalmát, akkor a Sátán bármikor kárt tehet bennük: a biztos munkahelybe való kapaszkodás nem hozhat boldogságot. Tétovázni kezdtem: „Tényleg folytatni akarom ezt a munkát?”

Nem sokkal később megválasztottak prédikátornak. A vezetők megkérdezték tőlem, hogy kész vagyok-e végezni ezt a kötelességet. Arra gondoltam, hogy ha prédikátor lennék, akkor még elfoglaltabb lennék, és alig maradna időm munkába járni. Ott kellene hagynom a munkámat? Ha felmondanék, kemény életet kellene élnem, de a munkába járás hátráltatná a gyülekezet munkáját. Belegondoltam, hogy már így is le vagyok kötelezve, mivel korábban a munkahelyi elfoglaltságom miatt lemondtam a kötelességemről. Ha ismét megtagadnám a kötelességemet, az nem lenne túlságosan lázadó? Zavarodottan többször imádkoztam Istenhez, hogy a gyakorlás legmegfelelőbb módját keressem. Utána Isten e szavait olvastam: „Most van az idő, amikor Lelkem hatalmas munkát végez, és az idő, amikor megkezdem munkámat a pogány népek között. Mi több, most van az idő, amikor az összes teremtményt osztályozom, mindegyiket a megfelelő csoportba helyezve, hogy munkám gyorsabban haladhasson előre, és képesebb legyen eredményeket elérni. És így, amit tőletek kérek, még mindig az, hogy teljes lényedet ajánld fel az Én összes munkámnak, és még inkább, hogy világosan felismerd és pontosan lásd mindazt a munkát, amit benned végeztem, és minden erőfeszítésedet áldozd az Én munkámra, hogy nagyobb eredményeket érhessen el. Ez az, amit meg kell értened. Hagyj fel a magatok közti harccal, azzal, hogy kiutat keress vagy kényelmet a hús-vér tested számára, hogy ne késleltesd a munkámat, és ne késleltesd a te csodás jövődet sem. Nemhogy nem óv meg, ha így teszel, hanem csak pusztulást hozhat rád. Botorság lenne részedről, nemde? Az, amit ma mohón élvezel, pontosan az a dolog, ami tönkreteszi a jövődet, miközben a ma elviselt fájdalom épp az, ami megvédelmez téged. Világosan látnod kell ezeket a dolgokat, hogy ne ess olyan kísértések áldozatául, amelyekből csak nehezen szabadíthatod ki magad, és hogy elkerüld, hogy a sűrű ködben tévelyegj, nem találva a napot. Amikor a sűrű köd felszáll, a nagy nap ítélete közepette találod magad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az evangélium terjesztésének munkája egyben az ember megmentésének munkája is). Isten szavaiból megértettem, hogy a menny királyságának evangéliumát terjesztésében döntő fordulóponthoz érkeztünk. Ha csak arra gondolok, hogy megtartsam a biztos állásomat, és arra törekszem, hogy jólétben és bőségben éljek, akkor végül a hús-vér test rabságába esem, felfal a Sátán, és elveszítem az esélyt arra, hogy Isten megmentsen. Elgondolkodtam azon, hogy a múltban, bár hittem Istenben és jártam az összejövetelekre, nem arra összpontosítottam, hogy az igazságra törekedjek, és eleget tegyek a teremtett lényként rám háruló felelősségeknek azzal, hogy jól végzem a kötelességemet. Csak az járt a fejemben, hogy a jóléten és bőségen alapuló, jó életre törekedjek. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen biztos állás mellett nem kell majd aggódnom a mindennapi élet költségei miatt, és öregkoromra is lesz majd fedezetem. Ezért minden erőmet és időmet a munkámnak szenteltem, hajnaltól estig lótottam-futottam, és keményen dolgoztam, attól rettegve, hogy nem teljesítem időben az eladási kvótámat, és elveszítem a biztos állásomat. Amikor a munka és a kötelességem végzése ellentétbe került egymással, egyáltalán nem törődtem a gyülekezet munkájával. Lemondtam az összejövetelekről és a kötelességemről, és minden időmet és energiámat a biztos állásom megtartására fordítottam. Ennek következtében nemhogy nem találtam megnyugvást és lelki békét, de még a betegség gyötrelmeit is el kellett szenvednem, kimerültem testben és lélekben, és egyre távolabb sodródtam Istentől. Elgondolkodtam azon, hogy Isten megajándékozott azzal a lehetőséggel, hogy a saját életem növekedése érdekében prédikátorrá képezzem magam, én azonban, nem tudván, hogy mi a jó nekem, megtagadtam a kötelességemet, mert továbbra is testi örömökkel akartam eltelni. Tényleg teljesen hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész! A lepárlóban dolgozó nem hívő munkatársaimra gondoltam. Ők nem kapták meg Isten szavainak öntözését és ellátását, és állandóan keményen dolgoztak és küzdöttek. Ennek következtében nemcsak hogy nem sikerült elérniük azt az életet, amire vágytak, hanem néhányan közülük lebénulva ágyba kényszerültek, miközben a testüket elborító betegségek gyötrelmeitől szenvedtek. A mások múltbeli balsorsából levont tanulságok figyelmeztetések és emlékeztetők voltak számomra! Ha továbbra is kitartanék makacs tudatlanságomban, és kezemet az eke szarvára tenném, miközben hátratekintek, elszalasztanám azt az ezerévente egyszer adódó lehetőséget, hogy Isten megmentse az embereket az utolsó napokban. Amikor a nagy katasztrófák bekövetkeznek, az álhívőkkel együtt jajgatva és fogcsikorgatva a sötétségbe zuhannék. Ez idő alatt, amikor a kötelességem végzése során nehézségekbe ütköztem, imádkoztam, hogy keressem az igazságot, így történt némi előrelépés az életemben, és megértettem néhány igazságot. Ilyen nyereségeket korábban sosem tapasztaltam. Amikor ezt átgondoltam, elfogadtam a prédikátori kötelességet.

Miután prédikátorrá váltam, egyre elfoglaltabb lettem. Egy idő után ismét eljött a csúcsidőszak. Az összejöveteleim időpontjai gyakran ütköztek a munkával, és egyre nehezebbé vált számomra, hogy szabadságot kérjek. Egyszer az igazgató elégedetlenül azt mondta nekem: „Ha mindennap szabadságot akarsz kérni, akkor mondj fel!” Az igazgató szavai hallatán elszorult a szívem, és tétovázni kezdtem: „Ha jól akarom végezni a kötelességemet, akkor fel kell mondanom. De egy kicsit még mindig vonakodom elveszíteni ezt a biztos állást. Csak nagy nehézségek árán lettem hivatalos alkalmazott ennél az állami vállalatnál. Ha most felvetem a felmondás gondolatát, a családom semmiképp sem fog beleegyezni. Néhány éven belül a fiamnak házat kell vennie, és meg kell nősülnie. Rengeteg kiadás vár ránk! Ha tényleg kilépek, akkor mostantól kezdve szegénységben kell élnem. Ha megöregszem, még az alapvető megélhetési költségekért is meg kell majd küzdenem.” Miközben tétovázgattam, kereső szívvel sokszor imádkoztam Istenhez. Arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:26). Isten e szavai is eszembe jutottak: „Tartsd gondolataidat a gyülekezet munkáján. Tedd félre a saját tested kilátásait, légy határozott a családi ügyekben, teljes szívvel szenteld magad Isten munkájának, és tedd Isten munkáját az első helyre, saját életedet pedig a másodikra. Ezt jelenti egy szent illendősége” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Az ég madarainak Isten megadta a túlélésükhöz szükséges eszközöket. Nincs szükségük arra, hogy egész nap röpködjenek, csak azért, hogy létezzenek: egész évben kemény munka nélkül is fenn tudnak maradni. Aztán magamra gondoltam: az, hogy a fiam mennyi pénzt fog költeni a nősülésre, és az, hogy öregkoromban meg kell-e majd küzdenem az ételért és a ruházatért, mind Isten szuverenitása alá tartozik. Mi értelme ennyit gondolkodni a jövőről? Felidéztem, hogy amikor Mózes kivezette Izráel népét Egyiptomból, nem volt mit enniük, amikor megérkeztek a pusztába. Isten mannát és fürjeket adott nekik, hogy jóllakhassanak. Néhányan, attól félve, hogy a jövőben éhesek lesznek, titokban félretettek egy kis mannát, hogy később megehessék. Másnapra azonban a manna megrohadt. Azokat viszont, akik őszintén engedelmeskedtek Isten szavainak, és követték Őt, bármerre is vezette őket, Isten végül elvezette az ígéret földjére, Kánaánba. Én most nem szenvedtem hiányt az alapvető szükségletekben: meg kellene elégednem azzal, hogy van ételem és ruhám. Ennek ellenére állandóan amiatt aggódtam, hogy a jövőben nem fogom tudni fenntartani magam; túl kevés hitem volt Istenben. Isten most azon fáradozik, hogy megmentse az embereket, és az evangélium terjesztése elsődleges fontosságú. Nemcsak több olyan embert kell Isten elé vinnünk, akik még mindig keservesen küzdenek a sötétségben, hanem az újonnan érkezőknek is időben kell öntözést kapniuk, hogy szilárd gyökereket ereszthessenek az igaz úton. A kötelességemet kell előtérbe helyeznem, és teljes szívemből a kötelességemnek kell szentelnem magam. Csak ez áll összhangban Isten szándékával. Ezért őszintén imádkoztam Istenhez azzal kapcsolatban, hogy lemondjak az állásomról. Arra gondoltam, hogy ha önszántamból mondanék fel, akkor a családom biztosan nem értene egyet, határozottan elleneznék, és akadályoznának a kötelességem végzésében. Úgy alakult, hogy az ágyéki csigolyáim nem voltak rendben, ezért ezt használtam fel arra, hogy hosszú távú betegszabadságot igényeljek. Ezután már nem igazán mentem be dolgozni, és minden időmet a kötelességemnek tudtam szentelni.

Később Isten e szavait olvastam: „Normális emberként, és mint aki az Isten iránti szeretetre törekszik, a királyságba való belépés, hogy Isten népéhez tartozzatok, az igazi jövőtök és egy olyan élet, amely a legnagyobb értékkel és jelentőséggel bír; senki sem áldottabb, mint ti. Miért mondom ezt? Mert azok, akik nem hisznek Istenben, a testnek és a Sátánnak élnek, de ti ma Istennek éltek, és azért éltek, hogy Isten akaratát kövessétek. Ezért mondom, hogy a ti életetek a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak az embereknek ez a csoportja, akiket Isten kiválasztott, képes a legnagyobb jelentőségű életet megélni, senki más a földön nem képes ilyen értékes és jelentőségteljes életet megélni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ismerd meg Isten legújabb munkáját, és kövesd az Ő nyomdokait). Ma Isten megkegyelmezett nekem azzal, hogy az Ő színe elé állított. Szerencsés vagyok, hogy meghallottam a Teremtő kijelentéseit és szavait, megértettem néhány igazságot, átláttam néhány dolgot, némi felismerést szereztem a pénzre való törekvés káráról és következményeiről, magam mögött hagytam az üresség és a fájdalom napjait, amikor a pénzt hajszoltam, majd megfelelően végeztem a teremtett lényként rám bízott kötelességet, és elindultam a helyes életúton. Mindezzel Isten megmentett engem. Bár kevesebb anyagi élvezetben van részem, a szívem nyugodt, tiszta és megvilágosodott. Az evangélium hirdetése által megtapasztaltam, hogy ha minél több hívőt viszek Isten elé, hogy elnyerjék az Ő üdvösségét, az a létező legértékesebb és legjelentősebb dolog.

Ezután a jövőbeli megélhetésemet Isten kezébe helyeztem, és abbahagytam a tervezgetést és a kalkulálást. A szívemet többé nem korlátozták az efféle dolgok, képes voltam lecsendesíteni a szívemet, és végezni a kötelességemet. Ebben az időszakban Isten szavainak olvasása révén sok igazságot megértettem, megértettem saját sátáni természetemet, és a romlott beállítottságaim apránként megváltoztak. Ez még több hitet adott Isten követéséhez. Arra viszont nem számítottam, hogy 2015-ben, majdnem egy évtizeddel azután, hogy eljöttem a lepárlóból, a gyár összesen 60 000 jüan támogatást fizetett a régi alkalmazottaknak. Más alkalmazottak rengeteg pénzt költöttek ajándékokra és vendéglátásra, és rengeteget erőlködtek, hogy ezt megkapják, én azonban úgy jutottam hozzá, hogy egy fillért sem költöttem. Ez még világosabban megmutatta nekem, hogy ez mind Isten szuverenitása alá tartozik, és hogy ez nem olyasmi, amit az emberek maguk tervezhetnek el. Hála Istennek!