2003-ban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Igazán izgatott voltam, hogy a rég várt Úr Jézusunk végre visszatért. Ezek után az evangéliumot hirdettem, hogy még több emberrel megoszthassam ezt a nagyszerű hírt. Nem számított, hogy a vallási világ próbál akadályozni, legyőzni és megátkozni, vagy a nagy vörös sárkány igyekezett üldözni és letartóztatni, én kitartottam az evangélium hirdetése mellett. Egy idő után a melldaganat, amellyel már évek óta küzdöttem, csodával határos módon műtét nélkül meggyógyult, a családi üzletünk bevétele megduplázódott. Onnantól fogva még több erőfeszítést fektettem a kötelességeimbe. Mindegy volt, hogy hova kellett mennem hirdetni az evangéliumot, milyen messze vagy milyen nehéz körülmények közé, hajlandó voltam mindenre. Egészen 2012-ig. Akkoriban gyülekezetvezetőként szolgáltam, lefoglaltak a kötelességeim, így egy jó darabig távol voltam az otthonomtól. Egy nap épp egy összejövetelre igyekeztem, amikor összefutottam a fiammal. Azt mondta, hogy a kisunokámnál rosszindulatú agydaganat fejlődött ki, és bár rááldoztak több százezer jüant, mégsem lehetett meggyógyítani, és csak két hónapja van hátra. A szívem összerándult, és zúgott a fejem: „Te jó ég! Hogy szenvedhet egy ilyen fiatal lány ilyen betegségben?” Amikor hazaértem, láttam, hogy hogy bár az unokám feje be van kötözve, és egyik szemére már megvakult, ő mégis a tévé előtt táncikál. Átcsapott rajtam a bánat hulláma, egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet, és könnyekben törtem ki. Az unokám mindössze hároméves volt, tele élettel, és tényleg hamarosan véget ér a fiatal élete? A szívemet kimondhatatlan fájdalom töltötte be, és sietve megkérdeztem a férjem, hogy elvihetnénk-e a legjobb kórházba, hogy még egyszer megvizsgálják. De a férjem így felelt: „Nincs értelme, már túl késő, nem lehet meggyógyítani. Csak két hónapja van hátra.” Miután ezt hallottam a férjemtől, aznap éjjel egyáltalán nem tudtam aludni. Azt gondoltam: „Hogy érhette utol ez a betegség az unokámat? Azóta végzem a kötelességeimet, amióta rátaláltam Istenre, és sokat szenvedtem. Miért nem óvta meg Isten az unokámat? Miért ér ilyen nagy megpróbáltatás?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban szenvedtem, és már nem akartam elmenni a kötelességemet végezni. Tudtam, hogy ez az állapot nem helyes, így Istenhez imádkoztam, hogy legyőzzem magamat, de a szívem mélyén továbbra is azt akartam, hogy Isten gyógyítsa meg az unokámat. Eszembe jutott az a bibliai történet, amelyben meghal egy kislány. Az Úr Jézus azután megfogta a kezét, és a kislány visszatért az életbe. Így tehát imádkoztam, és Istenre bíztam az unokámat. Azt gondoltam, hogy igyekeznem kell folytatni a kötelességeimet, abban a reménykedve, hogy ha Isten látja, hogy mennyi áldozatot hozok, és mennyire feláldozom magam Érte, akkor meggyógyítja az unokámat. A fiamnak és a férjemnek is mondtam, hogy imádkozzanak többet a kislányért.

Abban az időben a szívem mélyén azt reméltem, hogy meggyógyul az unokám, és csak ő járt az eszemben, mialatt a kötelességemet végeztem. Az emlékképek az unokámról filmként peregtek le a lelki szemeim előtt. Továbbra is végeztem a kötelességeimet, de már nem viseltem úgy a terhet, mint korábban. Különösen, amikor arra gondoltam, milyen aranyos az unokám, és hogy már csak két hónapja van hátra, úgy sajgott a szívem, mintha késsel szurkálták volna. Éjszakánként nem tudtam aludni, és gyakran sírva fakadtam úgy, hogy észre sem vettem. Gyengeségben és negativitásban éltem. Eredménytelen voltam a kötelességemben, és ráébredtem, hogy ez egy veszélyes állapot. Tudtam, hogy ha nem változtatok gyorsan a dolgokon, elveszítem a Szentlélek munkáját. Ezért Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Istenem! Az unokám olyan súlyos betegséggel küzd, és ez hatalmas fájdalmat okoz nekem. Kérlek, vigyázz a szívemre, és világosíts meg, hogy megértsem a szándékaidat.” Később olvastam egy szakaszt Isten szavaiból. „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívak, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De mindenesetre legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy az emberi életben minden dolgot Jahve adományozott, és Jahve az, aki mindezt el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet. A te tapasztalatod szerint, függetlenül attól, hogy milyen finomításon mész keresztül Isten szavai által, amit Isten az emberiségtől megkövetel – röviden szólva –, az a hitük és az Istent szerető szívük. Azzal, hogy így dolgozik, az emberek hitét, szeretetét és törekvéseit tökéletesíti. Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem érzik; ilyen körülmények között szükség van a hitedre. Az emberek hitére akkor van szükség, amikor valami nem látható szabad szemmel, és a te hitedre akkor van szükség, amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az az elvárás veled szemben, hogy legyen hited, határozott álláspontod és állj erősen a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak a hitedből kiindulva leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged. Hit nélkül nem tudja ezt megtenni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy az unokám betegségét Isten engedte meg, és hogy ez egy próbatétel volt Istentől, ami a hitem tökéletesítését szolgálta. Jóbra gondoltam, aki tudta, hogy minden vagyona és mindene Istentől van, és hogy teljesen természetes és jogos volt, hogy Isten mindent elvett tőle. Amikor Isten mindent elvett tőle, Jób inkább a születése napját átkozta, mintsem hogy Istenre panaszkodjon. Azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Készségesen átadta életét Istennek, engedve, hogy Isten mindent levezényeljen. Jób emberi mivolta nagyon becsületes és jó volt. Rájöttem, hogy belőlem hiányzik az emberi mivolt és a racionalitás. Arra gondoltam, hogy korábban milyen buzgón végeztem a kötelességemet, és arra, hogy nem számított, mennyi szenvedést kellett elviselnem az evangélium hirdetése közben, és nem számított, hogy a vallási világ vagy a nagy vörös sárkány hogyan próbált üldözni és elítélni, soha nem váltam negatívvá. Ehelyett egyszerűen tovább hirdettem az evangéliumot, és áldozatokat hoztam, ahogy mindig. De ez nem volt igazi hit. Azért hittem, mert miután rátaláltam Istenre, a családom üzleti helyzete javult, és Isten meggyógyította a betegségemet. Élveztem Isten kegyelmét és áldásait. De most, hogy az unokámnak agydaganata volt, csak két hónapja volt hátra, és Isten nem gyógyította meg őt úgy, ahogy kértem, vitába szálltam Istennel a korábbi áldozatvállalásaim miatt, és panaszkodtam Rá, hogy nem óvja meg az unokámat. Sőt, úgy éreztem, hogy Isten nincs tekintettel rám, azzal amit tett, és hogy nem kellett volna hagynia, hogy ilyen súlyos megpróbáltatás érjen. Nem volt igazi hitem Istenben, és nem vetettem alá Neki igazán magamat. Erre gondolva úgy éreztem, mintha tényleg cserbenhagytam volna Istent. Isten annyi mindent adott nekem, nem lehettem továbbra is ilyen mohó. Jóbot kellett utánoznom, és alá kellett vetnem magam Isten vezénylésének és intézkedéseinek.

Később, a kötelességem teljesítése közben, valahányszor megláttam a testvérek gyermekeit, mindig az unokám betegsége jutott eszembe, arról fantáziáltam, hogy amikor az unokám újra egészséges lesz, körülöttem fog majd ugrándozni és szaladgálni. Eszembe jutott, hogy volt egy melldaganatom, és hogy az orvos azt mondta, veszélyes lenne, ha nem műtenének meg egy hónapon belül. Bíztam Istenben, folytattam a kötelességemet, és csodával határos módon a daganat eltűnt. Ezúttal is szorgalmasan akartam végezni a kötelességemet, így a napjaim során az egyik összejövetel követte a másikat. A testvérek aktívan hirdették az evangéliumot, támogatták az újonnan érkezetteket, és semmilyen munka nem szenvedett halasztást. Azt gondoltam magamban: „Egy nap talán az unokám is hirtelen kigyógyul a betegségéből.” Amikor két hónappal később hazatértem, nemcsak hogy nem javult az unokám betegsége, hanem az egész szervezetében szétterjedt a rák. A kislány végét járta. Már készíttettek neki egy kis koporsót. A fiam és a menyem megállás nélkül sírtak. Összetört a szívem, és nem tudtam megállni sírás nélkül. Újra megpróbáltam Istennel szót érteni, és azt mondtam magamban: „Nem hanyagoltam el a kötelességemet az utóbbi két hónapban, mialatt az unokám beteg volt. Amióta csak elkezdtem hinni, mindig is áldozatokat hoztam, és feláldoztam magam Istenért. Felhagytam a családi üzlettel, a külvilág rágalmaz, a rokonaim elhagytak, és a nagy vörös sárkány is vadászik rám. Ebben a szörnyű helyzetben is kitartottam a kötelességeim teljesítése mellett. Hogy lehet ez az eredménye? Nem tettem semmit, amivel egyértelműen ellenálltam volna Istennek! Miért történt ez velem? Miért nem óvta meg Isten az unokámat?” Az állapotom leromlott. Jártányi erőm sem volt, és enni sem akartam. Nagyon nagy fájdalom és negativitás járt át, és olyan gondoltatok merültek fel bennem, hogy nem akarom végezni a kötelességeimet. Tudtam, hogy nem kellene panaszkodnom, de amikor az unokámat a halál torkában láttam, nem tudtam megállni. Csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem akarok panaszkodni Rád, de tényleg nem tudok felülkerekedni ezen. Olyan gyenge és gyámoltalan vagyok, kérlek, tartsd távol a szívemet a panaszkodástól.” Nem sokkal később az unokám elhunyt. Nagy fájdalom költözött a szívembe. Nem vágytam arra, hogy Isten szavait olvassam, vagy közösséget vállaljak az összejöveteleken. Főleg amikor a testvéreknek az unokámmal egyidős gyermekeit láttam, nem bírtam ki sírás nélkül. Negativitásban és félreértésben éltem, és egy ideig nem javult az állapotom. A kötelességemben sem értem el eredményeket. Ekkor járultam Isten elé imában és keresésben.

Egy nap Isten szavainak egy passzusát olvastam, és a szívem igencsak felvidult. Mindenható Isten azt mondja: „Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő rögzítette az ember születésének körülményeit, bizonyos, hogy halálának körülményeit is rögzítette és elrendezte. Más szóval senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az illető előző és jelenlegi életéhez. Hogy milyenek az ember születésének körülményei, és hogy milyenek a halálának körülményei, az a Teremtő által előre meghatározott elemekhez kapcsolódik; ez az ember sorsa, az ember végzete. Mivel egy ember születésére sokféle magyarázat van, szükségszerű, hogy egy ember halálának is meglegyenek a maga különféle sajátos körülményei. Így jött létre az emberiség körében az eltérő élettartam, valamint a halál különböző módjai és időpontjai. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol halnak meg, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek vízbe fúlnak, mások katasztrófák során vesznek oda. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg. (...) Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem haladhatja meg saját sorsát, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az ember mindenféle terveket készíthet a jövőjét illetően, de senki sem tervezheti meg, hogy miként születik meg, sem a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindannyian mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az ember rendelkezik a legfőbb hatalommal élet és halál felett, sem a természeti világ valamely élőlénye, hanem a Teremtő, aki egyedülálló hatalommal bír. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának az eredménye” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberi sors, az élet és a halál mind Isten kezében van. Azt, hogy valaki mikor születik és mikor hal meg, Isten mind előre meghatározza. Az emberek nem tudnak ezen változtatni. Ahogyan az unokám betegségét és halálának időpontját is Isten határozta meg előre, ezt az én szubjektív szándékaim nem tudták megváltoztatni. Ezt nem változtathatja meg a munkám, a szenvedésem és az áldozathozatalom sem. Nem tudtam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, miközben abban is reménykedtem, hogy munkám és áldozathozatalom révén Isten megváltoztatja unokám sorsát. Nem álltam-e lényegében szembe Istennel? Az unokám élete és halála összekapcsolódott a múltbeli és a jelenlegi életével. Csak ezt a néhány évet élhette meg, és ez volt a sorsa. Valójában sok nem hívő családból származó gyermek is meghal különböző halálos betegségekben. Ismertem például egy nem hívő embert, akinek a gyermekének szintén agydaganata volt. Először meggyógyult, de aztán amikor tizenkét éves lett, kiújult a betegség, és végül a gyermek meghalt. Ebből láttam, hogy Isten határozza meg, hogy az ember meddig él, és hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy a családtagjaik hisznek-e Istenben. De én úgy gondoltam, hogy mivel hiszek Istenben, az unokám nem halhat bele a betegségébe. Ez egy téves álláspont volt. Miután rájöttem erre, már nem volt akkora fájdalom a szívemben. Képes lettem elfogadni Istentől az unokám halálát, és alávetni magamat Isten szuverenitásának és elrendezéseinek ezzel kapcsolatban. Megosztottam ezeket a felismeréseket a férjemmel és a fiammal, hogy ők se panaszkodjanak Istenre.

Egy nap ismét Isten szavait olvastam, és jobban megértettem a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az áldásokról és a balsorsról van szó, van egy igazság, amelyet keresni kell. Melyik az a bölcs mondás, amelyhez az embereknek tartaniuk kellene magukat? Jób azt mondta: »Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk« (Jób 2:10). Ezek a szavak vajon az igazság? Ezek egy ember szavai; nem lehet az igazság magaslataira emelni őket, de egyféleképp meg is felelnek az igazságnak. Milyen módon felelnek meg az igazságnak? Az, hogy az emberek áldottak vagy balsorstól szenvednek-e, mind Isten kezében van: mindez Isten szuverenitása alá tartozik. Ez az igazság. Vajon az antikrisztusok hiszik ezt? Nem, nem hiszik. Nem ismerik el ezt. Miért nem hiszik és ismerik el? (Az ő hitük Istenben azért van, hogy áldottak legyenek – ők csak áldottak akarnak lenni.) (Mivel túl önzőek, és csak a hús-vér test érdekeire törekednek.) Az antikrisztusok a hitükben csak áldottak akarnak lenni, és nem akarnak balsorstól szenvedni. Amikor látnak valakit, aki áldott, aki előnyöket élvez, aki kegyelemben részesült, és aki több anyagi örömöt, nagy előnyöket kapott, úgy hiszik, hogy ezt Isten tette. Ha pedig ők nem kapnak ilyen anyagi áldásokat, akkor az nem Isten műve. A burkolt célzás az, hogy »ha te tényleg isten vagy, akkor csak megáldhatod az embereket; el kell hárítanod az emberek balsorsát, és nem engedheted, hogy szenvedéssel találkozzanak. Csak ekkor van értéke és értelme annak, hogy az emberek higgyenek benned. Ha – miután követtek téged – az embereket továbbra is balsors gyötri, ha még mindig szenvednek, akkor mi értelme hinni benned?« Nem ismerik el, hogy minden dolog és esemény Isten kezében van, hogy Isten mindenek felett szuverenitást gyakorol. És vajon miért nem ismerik ezt el? Mert az antikrisztusok félnek attól, hogy balsorstól szenvedjenek. Ők csak hasznot akarnak, előnyt szerezni, áldásokat élvezni; Isten szuverenitását és vezénylését nem kívánják elfogadni, csak előnyöket akarnak szerezni Istentől. Ez az antikrisztusok önző és megvetendő nézőpontja. Ez az antikrisztusok által tanúsított megnyilvánulások sorozata Isten afféle szavait illetően, mint az Ő ígéretei és az áldásai. Összességében ezek a megnyilvánulások elsősorban az antikrisztusoknak a törekvésüket illető nézőpontjait érintik, valamint az ilyen típusú, Isten által az emberekért tett dolgokról alkotott nézeteiket, értékeléseiket és megértésüket” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). Isten szavai leleplezték az antikrisztusok Istenbe vetett hite mögött rejlő aljas szándékokat. Az antikrisztusok csak azért hisznek Istenben, hogy áldásokat és előnyöket szerezzenek, de amint szerencsétlenség éri őket, panaszkodnak Istenre, és elárulják Őt. Minden tettük az áldások és előnyök iránti elváráson alapul. Lényegében alkudozni próbálnak Istennel. Amikor elgondolkodtam az istenhitemmel kapcsolatos szándékaimon és céljaimon, rájöttem, hogy nem sokban különböznek egy antikrisztuséitól. Én is az áldásokat kerestem. Visszagondolva arra, amikor elkezdtem hinni Istenben, a melldaganatom meggyógyult anélkül, hogy észrevettem volna, és a családom vállalkozása virágzott. Isten sok áldásban és kegyelemben részesített, és annyira boldog voltam, hogy állandóan csak mosolyogtam, és énekelve jártam mindenfelé. A családunkban a nevetés uralkodott, és még a férjem és a gyermekeim is azt mondták, hogy Isten tényleg jó. Végtelen energiával vetettem magam a kötelességeimbe, és úgy éreztem, megéri áldozatokat hozni, feláldozni magam Istenért és szenvedni. Teljes szívből dicsértem Istent, és adtam Neki hálát. De amikor azt láttam, hogy az unokámat agydaganattal diagnosztizálták, és már csak két hónapja van hátra, panaszkodtam Istenre, amiért nem óvta meg őt. Mindennap imádkoztam és könyörögtem Istenhez, remélve, hogy az unokám meggyógyul. Azt kívántam, hogy Isten gyógyítsa meg, hogy életben maradhasson. A kötelességeim teljesítésén is keményen dolgoztam, azt remélve, hogy a hűséges szolgálatom alapján Isten csodával határos módon meggyógyítja az unokámat. De amikor az unokám meghalt, negatív lettem, és újra panaszkodni kezdtem, és már a kötelességeimet sem akartam elvégezni. Még a múltbeli áldozatvállalásaimat és önmagam feláldozását is felhoztam, hogy megpróbáljak érvelni Istennel. Milyen értelemben voltam istenhívő? Arra gondoltam, hogy Pál Istennek szentelte az életét, gyülekezeteket alapított mindenfelé, és még börtönbüntetést is elviselt, mindezt abban a reményben, hogy elnyeri Isten jutalmát és áldását. Amikor feláldozta magát Istennek, azt az igazságosság koronájáért való cserealapnak tekintette, arra használva ezeket a dolgokat, hogy megpróbáljon nyomást gyakorolni Istenre. Végül megsértette Isten természetét, és utolérte őt Isten büntetése és átka. Az én törekvésem ugyanaz volt, mint Pálé. Azt gondoltam, hogy minél több áldozok hozok, és minél inkább feláldozom magam Istenért, Ő annál többel tartozik nekem, és amikor Isten nem áldott meg, azzal vádoltam Őt, hogy igazságtalan. Láttam, hogy mennyire önző és aljas vagyok, csak a profitra törekszem, mintha a világi életben dolgoznék, azt gondolva, hogy minél több munkát végzek, annál több fizetést kell kapnom, és ha ezt nem kapom meg, nem fogok dolgozni. Nem volt bennem őszinteség, és tisztán ügyleti jelleggel jártam el. Aljas szándékaim miatt Isten valóban megutált engem.

Később Isten szavait olvastam. „Nem számít, mennyi minden történik vele, az a típusú ember, aki antikrisztus, sosem próbál úgy foglalkozni a dolgokkal, hogy Isten szavaiban keresi az igazságot, még kevésbé próbálja Isten szavain keresztül látni a dolgokat – ami teljes mértékben azért van, mert nem hiszi, hogy Isten szavainak minden sora igazság. Nem számít, Isten háza hogyan közli az igazságot, az antikrisztusok érzéketlenek maradnak, és ennek következtében, bármilyen helyzettel is szembesülnek, nem rendelkeznek helyes hozzáállással; különösen, amikor arra kerül sor, hogyan közelítsék meg Istent és az igazságot, az antikrisztusok makacsul elutasítják, hogy félretegyék elképzeléseiket. Az isten, akiben hisznek, az a jeleket és csodákat cselekvő természetfeletti isten. Bárkit, aki jeleket és csodákat tud véghezvinni – legyen az Kuanjin bódhiszattva, Buddha vagy Mazu – istennek neveznek. Úgy vélik, hogy csak azok az istenek rendelkeznek az istenek identitásával, akik jeleket és csodákat tudnak véghezvinni, míg azok, akik nem tudnak, bármennyi igazságot is fejezzenek ki, nem feltétlenül istenek. Nem értik meg, hogy az igazság kifejezése Isten nagy hatalma és mindenhatósága; hanem azt gondolják, hogy csak a jelek és csodák véghezvitele az istenek nagy hatalma és mindenhatósága. Ezért, ami a megtestesült Isten gyakorlati munkáját illeti, hogy kifejezi az igazságot, hogy meghódítsa és megmentse az embereket, hogy öntözi, pásztorolja és vezeti Isten választott népét, lehetővé téve számukra, hogy ténylegesen megtapasztalják Isten ítéletét, fenyítését, próbatételeit és finomítását, és megértsék az igazságot, levessék romlott beállítottságaikat, és olyan emberekké váljanak, akik alávetik magukat Istennek és imádják Őt, és így tovább – az antikrisztusok mindezt az ember munkájának tekintik, nem pedig Istenének. Az antikrisztusok gondolkodásában az isteneknek egy oltár mögé kellene bújniuk, és rávenniük az embereket, hogy adakozzanak számukra, ők megeszik az ételeket, amelyeket az emberek felajánlanak, belélegezik az általuk égetett tömjén füstjét, segítő kezet nyújtanak, amikor azok bajban vannak, nagyon erősnek mutatják magukat, és azonnali segítséget nyújtanak nekik a számukra érthető határokon belül, valamint kielégítik a szükségleteiket, amikor az emberek segítséget kérnek és buzgók könyörgéseikben. Az antikrisztusok számára csakis az ilyen isten az igaz isten. Eközben minden, amit Isten ma tesz, az antikrisztusok megvetésébe ütközik. És miért van ez? Az antikrisztusok természetlényegéből ítélve, amit ők igényelnek, az nem az öntözés, pásztorolás és az üdvösség munkája, amit a Teremtő végez a teremtett lényeken, hanem a jólét és a törekvéseik beteljesülése mindenben, hogy ne legyenek megbüntetve ebben az életben, és az eljövendő világban a mennybe jussanak. Nézőpontjuk és szükségleteik igazolják az igazság iránti gyűlöletük lényegét” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét (Első rész)). Isten szavainak leleplezése által rájöttem, hogy annak ellenére, hogy sok éve követem Őt, még mindig egy homályos Istenben hiszek. Úgy kezeltem Istent, mint egy bódhiszattvát, csupán egy tárgyként tekintettem rá, amely áldásokat osztogat, abban a hitben, hogy amíg őszintén hiszek Istenben, és végzem a kötelességeimet, Isten megáld engem, biztosítja a családom békéjét, és megkíméli őket a betegségektől és katasztrófáktól. Amikor az unokámnál halálos betegséget diagnosztizáltak, azt gondoltam, hogy ha jobban végzem a kötelességeimet, akkor követelhetem Istentől, hogy tegyen csodát, és gyógyítsa meg őt. Úgy kezeltem Istent, mint egy nagyszerű áldásokat osztogató tárgyat, azt gondolva, hogy az „őszinte” áldozatvállalásom alapján minden követelésemet teljesítenie kell. Hogyan lett volna ez őszinte istenhit? Tudtam, hogy Isten munkája az utolsó napokban nem az, hogy csodákat tegyen, embereket gyógyítson, és démonokat űzzön ki, hanem hogy kifejezze az igazságot, hogy elvégezze az ítélet és fenyítés munkáját, és hogy megtisztítsa és megmentse az embereket a romlott beállítottságuktól, hogy így meg lehessen menteni őket. Én azonban mégsem gondolkodtam el azon, hogy a hitben töltött évek alatt milyen nézeteim voltak a törekvésről, hogy melyik utat választottam. Nem figyeltem az Isten által kifejezett igazságokra, nem tapasztaltam meg a gyakorlatban Isten szavait, és nem is törekedtem arra, hogy az Isten által vezényelt környezetben megváltoztassam a beállítottságomat. Ehelyett csak alkudozni próbáltam Istennel, kegyelmet és áldásokat követelve. Mi volt a különbség az én istenhitemben rejlő hozzáállás és a bálványimádók hozzáállása között? Nem istenkáromlás volt ez? Nem arra összpontosítottam az istenhitemben, hogy az igazságra törekedjek, hanem arra, hogy elnyerjem Isten kegyelmét és áldásait. Még szembe is fordultam Istennel a szívemben az unokám halála miatt, mert azt gondoltam, hogy Isten igazságtalan. Már a kötelességeimet sem akartam végezni. Teljes mértékben szemben álltam Istennel, és ha nem térnék meg, bármennyi áldozatot is hoznék, vagy bármennyire is feláldoznám magam, nem nyerném el Isten jóváhagyását.

Később olvastam még Isten szavaiból, és világosabb megértést nyertem arról, hogy mire törekedjek az istenhitemben. Mindenható Isten azt mondja: „Talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit a szenvedésről szól, vagy arról, hogy mindenféle dolgot tegyél Érte; talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit célja az, hogy a tested békében legyen, vagy hogy minden simán menjen az életedben, vagy mindenben kényelmed és nyugalmad legyen. Ezek közül azonban egyik sem olyan cél, amelyet az embereknek az Istenbe vetett hitükhöz kellene kötniük. Ha ilyen célokból hiszel, akkor a nézőpontod helytelen, és egyszerűen lehetetlen, hogy tökéletességre juss. Isten cselekedetei, Isten igazságos természete, bölcsessége, szavai, csodálatossága és kifürkészhetetlensége mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük. Ha ezt megértetted, arra kell használnod, hogy megszabadítsd a szívedet minden személyes követeléstől, reménytől és elképzeléstől. Csak ezeknek a dolgoknak a kiküszöbölésével tudsz megfelelni az Isten által megkövetelt feltételeknek, és csak ezáltal lehet életed és tehetsz eleget Istennek. Az Istenben való hit célja az, hogy eleget tégy Neki, és az Általa megkövetelt beállítottság szerint élj, hogy az Ő cselekedetei és dicsősége megnyilatkozhasson ezen az érdemtelen emberekből álló csoporton keresztül. Ez az Istenbe vetett hit helyes perspektívája, és ez az a cél is, amelyre törekedned kell” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy az istenhitnek nem arról kell szólnia, hogy áldásokat keresek, vagy a céljaim elérésére használom a kötelességeimet, hanem inkább arra kell összpontosítanom, hogy az igazságot keressem az Isten által elrendezett körülményekben, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat, a gyakorlati tapasztalataimat arra használva, hogy tanúságot tegyek Isten tetteiről, és megfelelően végezzem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet. Ez a helyes nézőpont az istenhitben. Ugyanakkor arra is ráébredtem, hogy a kötelességeim elvégzése a hitemben nem függ össze azzal, hogy áldásokat kapok-e vagy szerencsétlenség ér, mivel a teremtett lényként ránk rótt kötelességek megfelelő elvégézése a feladatunk, és akár áldásokkal, akár szerencsétlenséggel találkozunk, kötelességeinket kötelességtudóan kell végeznünk, anélkül, hogy kibújnánk alóluk. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem kellene panaszkodnom Rád, vagy kegyelmet és áldásokat követelnem Tőled. Minden, amit teszel, az jó, és vak voltam, mert nem az igazságot kerestem, és nem értettem meg a munkádat, miközben megpróbáltam alkudozni Veled. Most már hajlandó vagyok feladni helytelen törekvéseimet, és alávetni magam a Te szuverenitásodnak és intézkedéseidnek.”

Miután megtapasztaltam ezt a megpróbáltatást és finomítást, valamennyire megértettem, hogy milyen tisztátalan szándékok álltak az áldások keresése mögött az istenhitemben, egy kicsit megváltozott az istenhitemmel kapcsolatos szemléletem, és valamennyire megértettem Isten mindenhatóságát és szuverenitását. Azt is értem, hogy a megpróbáltatások és a finomítás megtapasztalása jó dolog, és hogy ez Isten irántam való szeretete. Hála Istennek az üdvösségéért!