2022 februárjában egy nap a gyülekezetvezető megkért, hogy írjak értékelést Vu Csünről. Meglepődtem, és ezt gondoltam: „A gyülekezet ebben az időszakban éppen tisztogatási munkát végez. Lehetséges, hogy a gyülekezet azért gyűjt értékeléseket Vu Csünről, hogy előkészítse az eltakarítását?” Abban a pillanatban felvillantak előttem a vele való interakcióim emlékei. 2019-ben Vu Csün szövegalapú kötelességet végzett, én pedig a gyülekezet szövegalapú munkájáért feleltem. Akkoriban gyakran vitatkozott vég nélkül a társával jelentéktelen dolgok miatt. Az összejöveteleken arra kért minket, hogy ítélkezzünk a vitáikban. Közösséget vállaltunk vele, sürgetve, hogy ne elemezze túl a dolgokat, hanem fogadja el Istentől, és vonjon le tanulságokat. Azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni, és utána is ugyanúgy folytatta. Abban az időszakban minden összejövetelen az ő problémáinak a megoldására kellett összpontosítani, és nem tudtunk normális közösséget tartani. Mind a gyülekezeti élet, mind a gyülekezeti munka jelentős zavart szenvedett. Mivel Vu Csün nem kereste az igazságot, állandóan vitatkozott arról, mi helyes és mi nem, és nem fogadta el mások útmutatását és segítségét, végül elbocsátották a kötelességéből. 2021-ben több gyülekezet evangelizációs munkájáért feleltem. Akkoriban Vu Csün evangéliumi munkás volt a gyülekezetben, és nagyon támogatta az evangéliumért felelős diakónust, Li Csenget. Li Cseng nem végzett tényleges munkát, ezért a vezetők értékelést kértek a testvérektől Li Csengről, de Vu Csün azt mondta a testvéreknek: „Ha bárki rosszat mond Li Csengről, azzal nekem gyűlik meg a baja!” Ezt követően a vezetők az alapelvek alapján elbocsátották Li Csenget. Vu Csün rendkívül elégedetlen volt ezzel az üggyel, ellenálló állapotba került, fontoskodott, és szembeszegült ezzel. Az evangelizációs munkáról szóló megbeszéléseken mogorván és némán ült. Több alkalommal még ránk is zúdította az elégedetlenségét az összejöveteleken, mielőtt mindenki megérkezett volna, mondván: „A vezetők csak a velem együttműködő testvérrel beszélnek a munkáról, és hozzám nem jönnek. Most már azt sem tudom, hogy elbocsátottak-e!” Akkor emlékeztettem rá, hogy túlelemzi a dolgokat, és azt tanácsoltam neki, hogy fogadja el Istentől, vonjon le tanulságokat, és összpontosítson az önvizsgálatra. De ő nemcsak hogy nem volt hajlandó elfogadni, hanem még vitatkozott is, és a saját igazát bizonygatta. Nem sokkal később elbocsátották, de nem igazán ismerte meg magát, és továbbra is bajt okozott és felhajtást csinált. A vezetőket is megítélte, azt állítva, hogy nem tudják, hogyan kell végezni a munkájukat. Sok más hasonló viselkedése is volt.

Ezen elmélkedve Isten szavai jutottak eszembe: „Vajon nem hitvány dolog az, hogy némelyek szeretnek szőrszálat hasogatni és vakvágányon haladni, amikor valami történik velük? Ez egy nagy probléma. A tiszta gondolkodású emberek nem követik el ezt a hibát, de az abszurd emberek ilyenek. Mindig azt képzelik, hogy mások nehezítik meg számukra a dolgokat, hogy mások szándékosan betartanak nekik, ezért mindig ellenségeskednek másokkal. Vajon nem tévút ez? Nem tesznek erőfeszítést, amikor az igazságról van szó, inkább lényegtelen dolgokról köntörfalaznak, amikor valami történik velük, magyarázatokat követelnek, megpróbálják megőrizni a látszatot, és mindig emberi megoldásokat használnak e dolgok megközelítéséhez. Ez az életbe való belépés legnagyobb akadálya. Ha ily módon hiszel Istenben, vagy így gyakorolsz, akkor soha nem fogod elnyerni az igazságot, mert soha nem jössz Isten elé. Soha nem jössz Isten elé, hogy megkapd mindazt, amit Isten félretett neked, és az igazságot sem használod mindezek megközelítéséhez, inkább emberi megoldásokat használsz a dolgok megközelítéséhez. Ennélfogva Isten szemében túlságosan messze kóboroltál Tőle. Nemcsak a szíved kóborolt el Tőle, hanem a lényed egésze sem él az Ő jelenlétében. Így tekint Isten azokra, akik mindig túlelemzik a dolgokat, és szőrszálat hasogatnak. [...] Elmondom nektek, hogy nem számít, milyen kötelességet végez egy Istenben hívő – kezeljen bár külső dolgokat, vagy olyan kötelességet, amely Isten háza különböző munkáihoz vagy szakterületeihez tartozik – ha nem jön gyakran Isten elé és él az Ő jelenlétében, és ha nem meri elfogadni az Ő átvizsgálását, és nem keresi Istennél az igazságot, akkor az illető álhívő, és nem különbözik egy nem hívőtől” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavaiból megértettem, hogy aki túlelemzi az embereket és a dolgokat, és vitatkozik arról, mi helyes és mi helytelen, mindig a saját nézetéhez ragaszkodik, meggyőződve arról, hogy neki van igaza, anélkül, hogy elfogadná a dolgokat Istentől vagy keresné az igazságot, az nem őszinte hívő Istenben. Lényegében egy ilyen személy álhívő. Annak fényében, amit Isten szavai lelepleztek, azt gondoltam: „Vu Csün pontosan ilyen. Ha őszintén leírnám a viselkedését, nagyon valószínű, hogy kitakarítanák.” Amint arra gondoltam, hogy megírjam az értékelését, felidéződtek bennem azok a jelenetek, amikor a múltban segített nekem. Amikor két-három éve hittem Istenben, a feleségem meghalt, és néhány nehézség merült fel otthon, aminek következtében negativitásba estem. Abban az időben abbahagytam Isten szavainak olvasását, abbahagytam a himnuszok éneklését, és még az összejövetelekre sem jártam el. Több mint egy hónapig teljesen sötétségben éltem, és még olyan gondolataim is voltak, hogy nem akarok tovább élni. Miután Vu Csün tudomást szerzett a helyzetemről, többször közösséget vállalt velem, segítséget és támogatást nyújtva. Minden alkalommal nagyon későn tért haza. Mélyen megérintettek a tettei. Egy idő után fokozatosan kijöttem a negativitásomból. Vu Csün volt az, aki segített nekem a legnegatívabb és legfájdalmasabb időszakaimban. Erre gondolva megnőtt iránta a hálaérzetem. Azt gondoltam: „Amikor korábban segített és támogatott, az azért volt, hogy Isten elé vezessen. Most, ha megírom az értékelését, az befolyásolhatja, hogy kitakarítják-e a gyülekezetből vagy sem. Ha Vu Csünt valóban kitakarítják, és megtudja, hogy én is lelepleztem őt, biztosan azt fogja mondani, hogy hálátlan vagyok. Hogyan nézhetnék akkor a szemébe?” Erre gondolva őszintétlenül írtam: „Mostanában nem sokat érintkeztem Vu Csünnel; csak néhányszor voltunk együtt összejövetelen, és nem sokat tudok róla.”

Néhány nappal később újabb levelet kaptam a gyülekezetvezetőtől, amelyben arra kért, hogy írjak Vu Csün viselkedéséről. Azt gondoltam: „A vezető folyton arra kér, hogy írjak értékelést Vu Csünről. Ha leírom minden viselkedését, akkor a többi testvér által szolgáltatott információkkal együtt nagyon valószínű, hogy jogosan fogják álhívőként jellemezni. A gyülekezet az emberek következetes viselkedése alapján dönt az eltávolításukról. Egy jó embert nem ítélnek meg igazságtalanul, és egy gonosz ember sem ússza meg. Együtt kell működnöm a gyülekezet tisztogatási munkájával, és le kell írnom a viselkedését, különben fedezném és védeném őt.” De aztán arra gondoltam: „Ha Vu Csünt valóban kitakarítják, hogyan nézek majd valaha is szembe vele? Ha megtudja, hogy én írtam az értékelését, vajon nem fogja azt mondani, hogy nincs lelkiismeretem? Ha idáig fajulna a dolog, valóban rám sütnék a hálátlanság bélyegét, és ki akarna még velem dolgozni vagy kapcsolatot tartani?” Ezen gondolkodva szerettem volna találni egy lehetőséget, hogy közösséget vállaljak Vu Csünnel, mielőtt megírom az értékelést. Így hát csak néhány rövid mondatot írtam, anélkül, hogy kifejtettem volna a saját nézeteimet. Miután elküldtem a levelet, kissé nyugtalan lettem: „Vajon nem helyezem előtérbe a személyes kapcsolatokat a gyülekezet érdekeivel szemben?” De aztán úgy gondoltam, ez talán nem nagy ügy, és nem is túl nagy alapelvsértés, mivel a szándékom az volt, hogy segítsek a testvérnek. Csak röviden gondolkodtam ezen, aztán túlléptem az ügyön. Egy idő után a vezető néhány ügy miatt eljött a vendéglátó otthonba, ahol laktam, és amikor meglátott, nyíltan így szólt: „Testvér, arra kértek, hogy írj értékelést Vu Csünről. Miért halogattad ilyen sokáig? Nem tudnál egyszerűen őszinte ember lenni, és részletesen leírni mindent? Így igazán feltartod a dolgokat.” E dorgálás hallatán mélységesen szégyelltem magam, és arra gondoltam: „Ezt az értékelést már több mint egy hónapja halogatom, és erre tényleg nincs mentségem.” Ebben a pillanatban kezdtem elgondolkodni azon, vajon mi volt a valódi oka annak, hogy vonakodtam őszintén megírni az értékelést.

Később Isten szavainak két olyan passzusát olvastam, amelyek közvetlenül az én állapotomra vonatkoztak. Isten azt mondja: „Az eszme, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, a hagyományos kínai kultúra klasszikus mércéinek egyike annak megítélésére, hogy valakinek a viselkedése erkölcsös-e vagy erkölcstelen. Amikor valaki emberi mivoltának jó vagy rossz voltát, illetve erkölcsi magatartását értékelik, annak egyik fokmérője az, hogy viszonozza-e az általa kapott szívességeket vagy segítséget – hogy olyan ember-e, aki hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Az emberek a hagyományos kínai kultúrában és az emberiség hagyományos kultúrájában az erkölcsi magatartás fontos mércéjének tekintik ezt. Ha valaki nem érti, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell, és hálátlan, akkor azt lelkiismeretlennek és olyannak tartják, aki nem méltó arra, hogy közösködjenek vele, és mindenkinek meg kell vetnie, vissza és el kell utasítania. Másfelől, ha valaki igenis érti, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell –, ha hálás és minden rendelkezésére álló eszközzel viszonozza a kapott szívességeket és segítséget –, azt lelkiismeretes és emberséges személynek tartják. Ha valaki támogatást vagy segítséget kap a másiktól, ám nem viszonozza, vagy csupán csekély háláját fejezi ki iránta egy egyszerű »köszönömmel«, és semmi több, akkor vajon mit fog gondolni a másik? Kényelmetlenül érezheti magát? Azt gondolhatja: »Ez a fickó nem érdemli meg a segítséget, nem jó ember. Ha így reagál, amikor olyan sokat segítettem neki, akkor sem lelkiismerete, sem emberi mivolta nincs, és nem érdemes közösködni vele«? Ha ismét ilyesféle emberbe botlana, akkor is segítene neki? Legalábbis nem szívesen” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). „Amikor egyesek nehéz helyzetben vagy veszélyben vannak, és történetesen segítséget kapnak egy gonosz embertől, aminek köszönhetően megszabadulhatnak szorultságukból, azt fogják hinni, hogy a gonosz ember jó ember, és tenni akarnak valamit érte, hogy kifejezzék hálájukat. A gonosz ember azonban az ilyen esetekben megpróbálja majd belevonni őket az aljas tetteibe, és arra használni őket, hogy rosszat csináljanak. Ha képtelenek visszautasítani, akkor ez veszélyessé válhat. Az ilyen emberek némelyike vívódni fog ezekben a helyzetekben, mert azt gondolja, hogy ha nem segít gonosz barátjának egy pár gaztettben, az úgy fog tűnni, mintha nem viszonozná ezt a barátságot, ugyanakkor sérti is a lelkiismeretét és a józan eszét, hogy valami rosszat tegyen. Így aztán ebbe a dilemmába bonyolódik. Ez az eredménye annak, ha a hagyományos kultúrának a kedvesség viszonzását illető említett eszméje befolyásol – az embereket megbéklyózza, megkötözi és irányítja ez az eszme. A hagyományos kultúrából eredő ezen mondások sok esetben átveszik az ember lelkiismeretének és józan ítélőképességének helyét; és persze az ember normális gondolkodásmódjára és helyes döntéshozatalára is hatással vannak. A hagyományos kultúra eszméi helytelenek és közvetlen hatást gyakorolnak az ember dolgokról alkotott szemléletére, ezzel rossz döntésekre késztetve őt. Az ősidőktől egészen napjainkig számtalan embert befolyásolt a kedvesség viszonzására vonatkozó erkölcsi magatartást illető fenti eszme, nézet és mérce. Még amikor az őket kedvességgel megajándékozó személy gonosz vagy rossz is, és aljas cselekedetekre és gaztettekre kényszeríti őket, akkor is szembemennek saját lelkiismeretükkel és józan eszükkel, és vakon megfelelnek, hogy viszonozzák a kedvességét, számos végzetes következmény mellett. Azt mondhatjuk, hogy sokak, akiket az erkölcsi magatartás e mércéje befolyásolt, megbéklyózott, korlátozott és megkötözött, vakon és tévesen fenntartják ezt a kedvesség viszonzását illető nézetet, sőt valószínűleg segítői és cinkosai a gonosz embereknek. Most, hogy hallottátok a közlésemet, világos képetek van erről a helyzetről, és el tudjátok dönteni, hogy ez ostoba lojalitás, és hogy ez a viselkedés mindenféle korlát szabása nélküli magatartásnak, illetve a kedvesség mindenféle megkülönböztetés nélküli felelőtlen viszonzásának számít, ami nélkülözi az értelmet és az értéket. Mivel az emberek félnek a közvélemény bírálatától és attól, hogy mások elítélik őket, kénytelen-kelletlen annak szentelik az életüket, hogy viszonozzák mások kedvességét, még akkor is, ha eközben feláldozzák az életüket, ami a dolgok intézésének téves és ostoba módja. A hagyományos kultúrából eredő említett mondás nem csupán megbéklyózta az emberek gondolkodását, hanem egy szükségtelen súlyt és kellemetlenséget is helyezett az életükre, a családjukra pedig további szenvedést és terheket rakott. Sokan nagy árat fizettek, hogy viszonozzák a kapott kedvességet – a kedvesség viszonzását társadalmi felelősségnek vagy saját kötelességüknek tekintik, és akár egész életüket is eltölthetik mások kedvességének viszonzásával. Úgy hiszik, hogy ez egy tökéletesen természetes és indokolt dolog, egy elháríthatatlan kötelesség. Hát nem ostoba és képtelen ez a nézőpont és cselekvési forma? Teljességgel feltárja, mennyire tudatlanok és felvilágosulatlanok az emberek. Mindenesetre ez az erkölcsi magatartást illető mondás, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, ugyan lehet, hogy összhangban áll az emberek elképzeléseivel, de az igazságalapelvekkel nem egyezik. Nem összeegyeztethető Isten szavaival, és a dolgok intézésének helytelen szemlélete és módja” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az az elképzelés, miszerint a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell, a kínai hagyományos kultúra egyik kritériuma annak megítélésére, hogy egy személy magatartása erkölcsös-e vagy erkölcstelen. Pontosan ez a hagyományos kulturális nevelés torzította el az emberek gondolatait és nézőpontjait. Amikor valaki szívességet vagy segítséget kap másoktól, ha képes hálásan viszonozni ezt a kedvességet, lelkiismeretes és emberséges embernek tekintik, és kivívja mások elismerését. Ellenkező esetben hálátlannak, lelkiismeret és emberség nélkülinek bélyegzik, és következésképpen azzal kell szembenéznie, hogy az emberek és a társadalom megvetik, sőt, elutasítással és elszigeteltséggel is. Visszagondolva, mióta tudatában vagyok a dolgoknak, „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” és „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni” gondolatai befolyásoltak és neveltek. Amennyiben szívességet vagy segítséget kaptam másoktól, azon gondolkodtam, hogyan tudnám viszonozni. Ha nem tudtam azonnal megtenni, később kerestem rá alkalmat, hogy pótoljam. Hittem, hogy csak így tekinthetnek lelkiismeretes és emberséges embernek, feddhetetlen erkölcsű személynek. Ezt az erkölcsi magatartásról szóló kijelentést mindig is vezérelvként kezeltem arra vonatkozóan, hogyan kell viselkednem a világban, ezt használva mércének és szavaim és tetteim szabályozására. Például a sógorom segített a hegyekből a külvárosba költözni, és abban is segített, hogy családot alapítsak. Ezért nagy jótevőmnek tekintettem, soha nem feledve a kedvességét, amit irántam tanúsított. Minden ünnep alkalmával ajándékokkal látogattam meg. Csak így éreztem magam nyugodtnak, azt gondolva, hogy ez jelenti azt, hogy jó, lelkiismeretes ember vagyok. Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is ezen erkölcsi magatartási mérce szerint cselekedtem és viselkedtem, miszerint a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell. Amikor a leggyengébb és legnegatívabb voltam, Vu Csün volt az, aki fáradhatatlanul eljött hozzám közösséget vállalni, segíteni és támogatni engem. Ezért jótevőmnek tekintettem, és féltem, hogy ha olyan értékelést írok róla, amely leleplezi őt, akkor ezután hálátlan és lelkiismeretlen ember hírében állnék. Emiatt vonakodtam őszintén írni a viselkedéséről. Még hazudtam is és álnokul cselekedtem, azzal a kifogással élve, hogy „mostanában nem sokat érintkeztem Vu Csünnel; csak néhányszor voltunk együtt összejövetelen, és nem sokat tudok róla”, hogy eltussoljam a tényeket. Amikor a vezető újra megkért, hogy írjam meg az értékelést, felületesen írtam, csak jelentéktelen dolgokat említve, anélkül, hogy egyértelmű véleményt nyilvánítottam volna. Nagyon jól tudtam, hogy Vu Csün nem fogadja el az igazságot, és hajlamos túlelemezni az embereket és a dolgokat, ami megzavarta és bomlasztotta mind a gyülekezeti életet, mind a gyülekezeti munkát. Tehát egyenesen és őszintén kellett volna leírnom a tényeket, szigorúan ragaszkodva az igazsághoz, mégis, hogy viszonozzam Vu Csün kedvességét, halogattam, és a lelkiismeretem ellen cselekedtem. Igazán lázadó voltam! Csak ekkor jöttem rá, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” hagyományos kulturális eszméje szerint élni olyan dolgokra vezetett engem, amelyek ellentétesek voltak az alapelvekkel és lázadtak Isten ellen, és emiatt Isten megvetett és gyűlölt engem. Sürgősen keresnem kellett az igazságot, hogy megoldjam ezt a problémát.

Keresésem során Isten további szavait olvastam: „Az erkölcsi magatartásról szóló afféle állítások, mint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, nem mondják meg pontosan az embereknek, hogy milyen felelősségeik vannak a társadalomban és az emberiség körében. Ehelyett egyfajta módon megkötik és kényszerítik az embereket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek és gondolkodjanak, függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem, és az is mindegy, hogy ezek a kedvességek milyen körülmények között vagy kontextusban érik őket. Az ókori Kínából számtalan ilyen példa van. Például egy család befogadott és táplált, öltöztetett, harcművészetre nevelt és mindenféle tudásra tanított egy éhező koldus fiút. Megvárták, amíg felnő, majd bevételi forrásként kezdték használni, elküldték, hogy tegyen rosszat, öljön embereket és olyasmiket cselekedjen, amiket ő nem akart. Ha az általa kapott szívességek fényében nézitek a történetét, akkor jó dolog volt, hogy megmentették. Ám ha azt veszitek fontolóra, hogy később mire kényszerítették, valóban jó volt, vagy rossz? (Rossz volt.) Viszont a hagyományos kultúra afféle kondicionálása mellett, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tudják ezt megkülönböztetni. A felszínen úgy tűnik, hogy a fiúnak nem volt más választása, mint hogy gonoszságokat tegyen és ártson az embereknek, hogy gyilkossá váljon – olyasmik, amit a legtöbb ember nem akarna tenni. De vajon az a tény, hogy ura utasítására ezeket a rossz dolgokat tette és ölt, vajon ott mélyen nem abból a vágyból fakadt, hogy viszonozza annak kedvességét? Különösen a hagyományos kínai kultúra ama kondicionálásának köszönhetően, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tehetnek róla, de ezek az eszmék befolyásolják és irányítják őket. Ezek minden bizonnyal korlátozzák a cselekvésük módját és a cselekvésük mögötti szándékokat és indítékokat. Amikor a fiú ebbe a helyzetbe került, mi lett volna az első gondolata? »Ez a család megmentett engem és jók voltak hozzám. Nem lehetek hálátlan, viszonoznom kell a kedvességüket. Nekik köszönhetem az életemet, ezért nekik kell szentelnem azt. Bármit kérnek tőlem, meg kell tennem, még ha gonosztettről vagy emberölésről van is szó. Nem fontolgathatom, hogy az helyes-e vagy helytelen, egyszerűen viszonoznom kell a kedvességüket. Akkor is méltó lennék arra, hogy embernek nevezzenek, ha nem tenném?« Következésképp, amikor csak a család azt akarta, hogy öljön meg valakit vagy tegyen valami rosszat, mindenféle habozás vagy fenntartás nélkül megtette. A magatartását, cselekedeteit és feltétel nélküli engedelmességét vajon tehát nem az az eszme és szemlélet diktálta, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«? Hát nem az erkölcsi magatartásnak ezt a mércéjét teljesítette? (De igen.) Mit láttok ebből a példából? A mondás, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, jó dolog vagy sem? (Nem jó, nincs alapelv mögötte.) Tulajdonképpen a kedvességet viszonzó személynek igenis van alapelve. Nevezetesen az, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«. Ha valaki valami kedveset tesz érted, viszonzásul neked is kell. Ha ezt elmulasztod, akkor nem vagy ember, és nem szólhatsz semmit, ha elítélnek érte. A mondás szerint »egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni« – ebben az esetben azonban a fiú nem egy apró kedvességet, hanem életmentő kedvességet kapott, így aztán még több oka volt, hogy egy élettel viszonozza azt. Nem tudta, mik a kedvesség viszonzásának határai vagy alapelvei. Úgy hitte, hogy az a család adta neki az életét, ezért cserébe nekik kell szentelnie azt és meg kell tennie, bármit követelnek tőle, legyen az gyilkosság vagy más gonosztettek. A kedvesség efféle viszonzásának nincsenek alapelvei vagy határai. A gonosztevők cinkosaként szolgált, és közben tönkretette magát. Helyesen tette, hogy így viszonozta a kedvességet? Természetesen nem. A dolgok intézésének ostoba módja volt. Igaz, hogy ez a család megmentette őt és lehetővé tette számára, hogy életben maradjon, ám a kedvesség viszonzása alapelveket, határokat és mértékletességet igényel. Ők megmentették az életét, ám az élete célja nem az, hogy rosszat tegyen. Az élet ételme és értéke, ahogyan az ember küldetése is, nem a gonoszság művelése és gyilkosság elkövetése, és nem élhet csakis azért, hogy a kedvességet viszonozza. A fiú tévesen hitte azt, hogy az élet értelme és értéke az, hogy hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Ez súlyos félreértés volt. Vajon nem annak eredménye volt ez, hogy az erkölcsi magatartás e mércéje befolyásolta, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«? (De igen.) Vajon ennek a kedvesség viszonzására vonatkozó mondásnak a hatása félrevezette őt, vagy megtalálta a helyes utat és a gyakorlás alapelveit? Egészen nyilvánvalóan tévútra jutott – ez világos, mint a nap” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavai nagyon világosak. Az emberek ragaszkodnak a hagyományos kultúra azon erkölcsi normájához, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell, és amennyiben mások kedvességet tanúsítottak irántuk, kötelességüknek érzik habozás nélkül viszonozni azt. Ez a cselekvési és viselkedési mód könnyen ahhoz vezethet, hogy nem tartják be az alapelveket és a minimális normákat. Néha, a kedvesség viszonzására tett erőfeszítéseik során az emberek még bűncselekményeket is elkövethetnek vagy gonoszságot tehetnek, saját életüket kockáztatva. Ez igazán ostobaság! Isten szavainak leleplezése fényében elgondolkodtam magamon. Amikor a vezető megkért, hogy írjak Vu Csün viselkedéséről, jól tudtam, hogy következetesen elutasította az igazságot, és megzavarta a gyülekezet munkáját. Azonban, hogy viszonozzam a kedvességét, és elkerüljem, hogy hálátlannak és lelkiismeretlennek bélyegezzenek, halogattam, és nem lepleztem le őt, még a saját belső önvádamat is figyelmen kívül hagyva. Ennek eredményeként több mint egy hónapot késlekedtem. Isten háza eltávolítja az álhívőket és a gonosz embereket, hogy megtisztítsa a gyülekezetet, jó környezetet és rendet teremtve a testvérek számára, hogy normális gyülekezeti életet élhessenek. Ez Isten szándéka. De én, figyelmen kívül hagyva a gyülekezet érdekeit és a testvéreim életbe való belépését, meg akartam tartani Vu Csünt a gyülekezetben. Tetteim természete valójában egy álhívő fedezése és védelme volt, ami szabad utat engedett neki, hogy zavart és bomlasztást okozzon a gyülekezetben. Amit tettem, az akadályozta a gyülekezet tisztogatási munkáját. Valójában gonoszságot cselekedtem, és ellenálltam Istennek! Nem tartottam be a magatartásom alapelveit és minimális normáit. Amit tettem, az nem volt más, mint hogy vakon viszonoztam a kedvességet. Természetében hasonló volt ahhoz, mint amikor egy koldus gonosz tetteket, például gyilkosságot követ el, hogy viszonozza a kedvességet. Igazán ostobaság volt! Abban a pillanatban végre rájöttem, hogy a Sátán a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló mondásait használja fel, amelyeket az emberek általában jónak tartanak, hogy félrevezesse és megrontsa őket. Ez hihetetlenül alattomos és gonosz!

Később azon töprengtem, miért helytelen az az elképzelés, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell. Akkor Isten következő szavait olvastam: „Azok a társadalmi felelősségek és kötelezettségek, amelyek teljesítésére az ember képes, azok a cselekedetek, amelyekre az embernek ösztönösen képesnek kell lennie, és amelyeket meg kell tennie, valamint a mások számára segítő és jótékony egyszerű szolgálatok – ezek a dolgok semmiképp sem tekinthetők kedvességnek, ugyanis mind olyan eset, amikor az ember egyszerűen segítő kezet nyújt. Teljesen normális jelenség, ha egy megfelelő időben és helyen segítünk valakinek, akinek épp szüksége van rá. Ez egyben az emberi faj minden tagjának felelőssége. Egyszerűen egyfajta felelősség és kötelezettség. Isten megadta ezeket az ösztönöket az embereknek, amikor megteremtette őket. Milyen ösztönökre utalok itt? Az ember lelkiismeretére és értelmére utalok. [...] Az emberek hasonlóképp képesek végezni a kötelességeiket és a feladataikat Isten házában, és ez az, amit minden lelkiismeretes és értelmes embernek tennie kell. Így aztán szinte semmilyen erőfeszítést nem igényel az embertől, hogy segítsen az embereknek és kedves legyen hozzájuk; ez az emberi ösztön körén belül esik, és olyasmi, amit az emberek teljességgel képesek megvalósítani. Nem kell oly nagyra tartani, mint a kedvességet. Ugyanakkor sokan egyenlőségjelet tesznek mások segítése és a kedvesség közé, és állandóan emlegetik, folyton viszonozzák, arra gondolva, hogy ha nem teszik, nincs lelkiismeretük. Lenézik és megvetik magukat, sőt, még azon is aggódnak, hogy a közvélemény megrója őket. Kell ezek miatt a dolgok miatt aggódni? (Nem.) Sokan vannak, akik nem tudnak túllátni ezen, és folyamatosan korlátozza őket ez a probléma. Ezt jelenti az, ha valaki nem érti az igazságalapelveket. Ha például a sivatagba mennél egy barátoddal, és neki elfogyna a vize, biztosan adnál neki valamennyit a te vizedből, nem hagynád szomjan halni. Még ha tudnád is, hogy az egy üveg vized feleannyi ideig fog kitartani, ha ketten isztok belőle, akkor is megosztanád a vizet a barátoddal. Nos, miért tennéd? Mert nem bírnád elviselni, hogy te iszod a vizedet, miközben a barátod a szomjúságtól szenvedve néz téged tétlenül – egyszerűen nem bírnád elviselni a látványt. Mi késztetne arra, hogy ne bírd elviselni a szomjúságtól szenvedő barátod látványát? A lelkiismereted hívja elő ezt az érzést. Még ha nem is akarnál eleget tenni efféle felelősségnek és kötelezettségnek, a lelkiismereted gondoskodna róla, hogy képtelen legyél máshogyan cselekedni, és felzaklatna. Hát nem az emberi ösztönök eredménye mindez? Nem az ember lelkiismerete és értelme dönt minderről? Ha a barátod azt mondaná, hogy hálával tartozik neked, amiért adtál neki a vizedből ebben a helyzetben, talán nem lenne az is helytelen, hogy ezt mondja? Ennek semmi köze a kedvességhez. Fordított helyzetben, és feltéve, hogy ennek a barátodnak is van emberi mivolta, lelkiismerete és józan esze, ő is megosztaná veled a vizét. Ez csupán egy alapvető társadalmi felelősség, illetve viszony az emberek között. Ezek a legalapvetőbb társadalmi viszonyok, illetve felelősségek és kötelezettségek mind az ember lelkiismeretének, emberi mivoltának és az Isten által a teremtésekor neki adományozott ösztönöknek köszönhetően alakulnak ki. Normális körülmények között ezeket a dolgokat nem kell a szülőknek megtanítaniuk, vagy a társadalomnak bevésnie, és ennél is kevésbé igénylik, hogy mások ismételten figyelmeztessenek arra, hogy megtedd őket. A nevelés csak azok számára lenne szükséges, akikből hiányzik a lelkiismeret és az értelem, akikben nincsenek meg a normális kognitív képességek – például szellemi fogyatékos vagy együgyű emberek –, valamint a gyenge képességű, tudatlan és makacs emberek számára. A normális emberi mivolttal rendelkezőknek nem kell tanítani ezeket a dolgokat – a lelkiismeretes és értelmes emberek mindegyikének sajátja. Ezért tehát nem helyénvaló, hogy bizonyos viselkedést vagy cselekedetet erősen túlértékeljünk, mintha a kedvesség egy formája lenne, amikor csupán ösztönös volt, és megfelelt a lelkiismeretnek és az értelemnek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). „Ha Isten meg akar menteni, mindegy kinek a szolgálatait használja ennek eléréséhez, először is Istennek kell köszönetet mondanod és Tőle kell elfogadnod. Ne irányítsd a háládat kizárólag az emberek felé, arról nem is beszélve, hogy hálából felajánlod valakinek az életedet. Ez súlyos hiba. A lényeg az, hogy a szíved Istennek hálás, és Tőle fogadod el” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy mások segítése egy ösztön, amelyet Isten adott az embereknek, amikor megteremtette őket. Amíg valakinek van lelkiismerete és józan esze, képes erre. Ez egy egyszerű segítségnyújtás, és nem tekinthető különösebb kedvességnek. Például, amikor Vu Csün segített és támogatott engem a gyengeségem idején, az nem volt különösebb kedvesség, mert akkoriban gyülekezetvezető volt, és a gyenge testvérek segítése és támogatása az ő kötelessége és felelőssége volt. Sőt, még ha nem is lett volna gyülekezetvezető, amennyiben van lelkiismerete és józan esze, akkor is segítséget és közösséget ajánlott volna fel, ha egy testvért negatívnak vagy gyengének lát. Továbbá az állapotom javulása elsősorban annak volt köszönhető, hogy Isten szavai hatást gyakoroltak rám. Hálásnak kell lennem Isten szeretetéért, és teljesítenem kell a kötelességemet, hogy Istennek tetsző módon cselekedjek és viszonozzam Isten szeretetét, ahelyett, hogy mindig Vu Csün kedvességére gondolnék, és arra, hogyan viszonozzam neki. Most, hogy arra kértek, írjak értékelést Vu Csünről, gyakorolnom kell az igazságot, őszintének kell lennem, és őszintén kell írnom. A gyülekezet az alapelvek alapján fogja őt értékelni és jellemezni. Még ha végül el is távolítják, az az ő következetes, embereket és dolgokat túlelemző, az igazságot elutasító, valamint a gyülekezeti munkát akadályozó és megzavaró viselkedésének következménye lesz. Ez Isten igazságos természetének őt sújtó megnyilvánulása lesz. Később bűnbánó imát mondtam Istenhez: „Ó, Istenem, amikor Vu Csün viselkedéséről írtam, nem voltam őszinte. Csak felületesen írtam, hazudtam és csaltam, késleltetve a tisztogatási munkát. Viselkedésem undorító és visszataszító volt Számodra. Ó, Istenem, hajlandó vagyok visszatérni Hozzád, és őszintén leírni Vu Csün viselkedését. Kérlek, vizsgáld át a szívemet!” Ezt követően befejeztem az értékelést, és benyújtottam a gyülekezetvezetőnek. Később Vu Csünt álhívőnek minősítették, és eltávolították a gyülekezetből. E hír hallatán lelkiismeret-furdalást és önvádat éreztem. Láttam, hogyan késleltettem a tisztogatási munkát azzal, hogy nem gyakoroltam az igazságot.

E tapasztalat által világosan láttam, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” gondolata nem pozitív dolog, és nem számít, milyen jól tartják be, az nem az igazság gyakorlása, hanem összeegyeztethetetlen az igazsággal. A jövőben Isten követelményei szerint kell gyakorolnom, Isten szavai szerint kell néznem az embereket és a dolgokat, és azok szerint kell cselekednem és viselkednem. Hála Istennek!