A szüleim elváltak, amikor még egészen kicsi voltam. A nővérem és én apámmal éltünk, és az életünk igazán nehéz volt. A családunk nem volt jómódú, ráadásul rossz tanuló is voltam, így amikor középiskolás lettem, kimaradtam az iskolából, és elkezdtem dolgozni. Iskolázatlan voltam, és csak fizikai munkát tudtam végezni. Ez kimerítő és megalázó volt. Azt gondoltam magamban: „Mivel tanulatlan vagyok, ebben az életben csak alacsony rangú munkás lehetek. Amikor gyerekeim lesznek, nem hagyhatom, hogy ők is olyan tanulatlanok legyenek, mint én.” Így hát amikor férjhez mentem, és megszületett a lányom, azt reméltem, hogy keményen fog tanulni, és a jövőben bejut egy jó egyetemre – ez azt jelentené, hogy jó jövője lesz, és anyakánt ez rám is jó fényt vetne.

Akkoriban egy kisvállalkozásunk volt otthon a férjemmel, miközben a lányomról is gondoskodtam. Amikor kétéves lett, vettem néhány korai fejlesztő könyvet az interneten, hogy tanítsam. Miközben főztem vagy mostam, a Három írásjegyes klasszikust tanítottam neki, vagy Tang-kori verseket memorizáltattam vele. Néha, amikor mondtam egy mondatot, ő fejből tudta a rákövetkezőt. Láttam, milyen gyorsan tanul, és arra gondoltam, hogy a lányom elég okos, és biztosan kiemelkedően teljesít majd a tanulmányaiban. Amikor betöltötte a négyet, óvodába adtam. Fél év után, látva, hogy a kiscsoportban nem sokat tanul, átraktam a középső csoportba, és még mielőtt azt befejezte volna, átírattam a nagycsoportba. Az első óvoda, amit a lányomnak választottam, nem volt messze az otthonunktól, de később észrevettem, hogy ott nem tanul sokat, és azt gondoltam magamban: „Ez az az időszak, amikor a gyerekek megalapozzák a tudásukat. Ha továbbra is itt tanul, az hátráltatni fogja a jövőbeni lehetőségeit.” Ezért megkértem valakit, hogy érdeklődjön körbe helyettem, és találtam egy jó óvodát, ami meglehetősen messze volt az otthonunktól. Mindennap elvittem a lányomat az óvodába, és hazahoztam, és ezalatt arra gondoltam: „Ha jó óvodába járatom a lányomat, az hasznos a jövője szempontjából. Bármilyen kemény is ez, megéri.” Spóroltam az ételen és más kiadásokon, hogy a lányomnak jó jegyei legyenek, és több mint 500 jüant költöttem egy olvasótollra. Azt hittem, ez segíteni fog a jegyein. Később a lányom elkezdte az első osztályt, és túlságosan szeretett játszani, ezért bevezettem egy szabályt: mindennap írásjegyeket kellett gyakorolnia az étkezések után, majd fel kellett mondania egy szakaszt a tankönyvéből, és csak ezután mehetett ki játszani. Látva, hogy ennyi tanulást osztottam be neki, és hogy nem játszhatott, amíg be nem fejezte, sírt és hisztizett. Én dühös lettem, és leszidtam: „Ha keményen tanulnál, és megcsinálnád az összes házi feladatot, akkor nem kellene rád erőltetnem ezt a szabályt. Hát nem a te érdekedben van ez a szabály? Nézd meg ennek meg annak a lányát; látod, milyen jók a jegyei? A szülei soha nincsenek otthon, mégis tudja, hogyan kell keményen tanulni. Ha nem tanulsz keményen, még munkát sem fogsz találni, amikor végzel az iskolában. Fényes jövőről pedig szó sem lehet. És ha majd nem lesz mit enned, tőlem aztán ne várj segítséget!” A szidásom elhallgattatta a lányomat, aki vonakodva bár, de engedelmeskedett a követeléseimnek, és tanult. Így a szigorú ellenőrzésem alatt a lányom jegyei javultak. A teszteken 90 pont felett teljesített, néha még 99-et is elért. De én még akkor is leszidtam: „Miért csak 99-et kaptál 100 helyett?” Ezután arra bátorítottam, hogy tanuljon keményen, és segédanyagokat vettem neki, hogy a szabadidejében még többet tanulhasson, így a lehető leghamarabb 100 pontot érhessen el a teszteken. 2021 júniusában a lányom másodikos volt, és a jegyei folyamatosan romlottak, ezért leszidtam: „Hogy romolhatnak folyton a teszteredményeid!” A szemére hánytam azt is, hogy nem figyel az órán. Otthon felügyeltem a tanulását, és néha, ha nem hallgatott rám, megütöttem. A lányom megijedt, valahányszor meglátott, és mivel nem mert ellenállni nekem, inkább saját magát ütötte; a közelembe sem jött. Még a nagyanyjának is azt mondta, hogy nem szeretem őt. Akkoriban nagyon dühös voltam, és azt mondtam a lányomnak: „Még kicsi vagy, és nem érted a dolgokat; mindezt a te érdekedben teszem. Én nem tanultam keményen fiatalon, ezért nincsenek lehetőségeim, és csak alacsony rangú polgár lehetek. Neked keményen kell tanulnod; nem lehetsz olyan, mint én.” A lányomnak nem volt más választása, mint engedelmeskedni az elvárásaimnak.

Később hinni kezdtem Istenben, és megválasztottak gyülekezetvezetőnek is. Eléggé elfoglalt voltam a gyülekezeti munkával, és nem volt sok időm otthon felügyelni a lányom tanulását. A jegyei eléggé leromlottak; először még 90 pont felett teljesített, aztán fokozatosan egészen a 70-es szintre csúszott vissza. Azt gondoltam magamban: „Ha ez így megy tovább, talán még az általános iskolát sem tudja elvégezni. Jó egyetemről és fényes jövőről pedig szó sem lehet. Ha a lányomnak nem lesznek kilátásai a jövőre nézve, az rám is rossz fényt vet.” Így hát napközben a gyülekezeti munkával voltam elfoglalva, este pedig külön foglalkoztam a lányommal. De ő szeretett játszani, és nem volt túl fegyelmezett, a jegyei pedig egyre rosszabbak lettek. A tanára felhívott, és elmondta, hogy a lányom jegyei súlyosan romlanak, és azt is mondta, hogy bármilyen elfoglalt vagyok, akkor is foglalkoznom kellene a lányom tanulmányaival. Hallva, mit mondott a tanár, elégedetlenkedtem magamban, arra gondolva, hogy azért, mert túl elfoglalt voltam a kötelességemmel, nem tudtam odafigyelni a lányom tanulására, és emiatt romlottak le annyira a jegyei. Emiatt nem akartam vezetői kötelességet végezni. Elég lett volna annyi, hogy hetente eljárok az összejövetelre, és kész. Így több időm lenne otthon felügyelni a lányom tanulását. Aznap délután eljött egy vezető, hogy összejövetelt tartson velünk, de én nem akartam menni. Tudtam, hogy helytelen így gondolkodni, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, a lányom jegyei súlyosan romlanak, és aggódom, hogy ha ez így megy tovább, az hátráltatni fogja a jövőbeli lehetőségeiben. Emiatt nem akarok többé vezető lenni. Tudom, hogy ez helytelen; kérlek, adj útmutatást, és mutass nekem utat a gyakorláshoz!” Imádkozás után elmentem az összejövetelre, ahol elmondtam a vezetőnek az állapotomat. Ő elbeszélgetett velem, és emlékeztetett arra is, hogy miután hazaértem, olvassam el Isten azon szavait, amelyek feltárják azokat a téves módszereket, ahogyan az emberek a gyermekeiket nevelik.

Amikor hazaértem, megkerestem Isten e témáról szóló szavait, és elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Minden szülőnek vagy felmenőnek más-más – kisebb és nagyobb – elvárásai vannak a gyermekei felé. Azt reméli, hogy a gyermekei keményen tanulnak majd, jól viselik magukat, kitűnők lesznek az iskolában, csupa ötös tanulók, és nem fognak lazsálni. Azt akarja, hogy a tanárok és az osztálytársak tiszteljék a gyermekeit, valamint, hogy általában mindenre legalább 4-est kapjanak. Ha gyenge 2-est kap a gyerek, verés jár érte, ha pedig 1-est, szembeállítja a szülő a fallal, hogy elgondolkodjon a hibáin, vagy büntetésből mozdulatlanul kell állnia. Nem engedi enni, aludni, tévét nézi, számítógépes játékot játszani, és nem veszi meg neki a korábban megígért szép ruhákat és játékokat. Minden szülőpár különböző elvárásokat támaszt a gyermekeivel szemben és nagy reményeket táplál velük kapcsolatban. Remélik, hogy a gyermekeik sikeresek lesznek az életben, gyorsan haladnak előre a karrierjükben, és megbecsülést és dicsőséget szereznek az őseiknek és a családjuknak. Egyetlen szülő sem akarja, hogy koldus, földműves vagy akár rabló vagy bandita legyen a gyerekeiből. Azt sem akarják a szülők, hogy a társadalomba való belépésük után másodrangú polgárokká váljanak, kukában turkáljanak, a járdán áruljanak, árukkal házaljanak vagy mások által lenézettek legyenek a gyermekeik. Függetlenül attól, hogy képesek-e a gyermekek teljesíteni ezeket a szülői elvárásokat, a szülők akkor is mindenféle elvárásokat támasztanak a gyermekeikkel szemben. Az elvárásaikkal kivetítik a gyermekeikre, amit ők maguk jó és nemes dolognak vagy törekvésnek tartanak, reményt fűznek hozzájuk, és bíznak abban, hogy a gyermekek képesek lesznek teljesíteni ezeket a szülői kívánságokat. Mit helyeznek ezek a szülői vágyak akaratlanul is a gyermekekre? (Nyomást.) Nyomást helyeznek rájuk, és még mit? (Terheket.) Nyomássá és béklyókká válnak. Mivel a szülőknek elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, ezek szerint az elvárások szerint fogják fegyelmezni, igazgatni és nevelni őket; be is fektetnek a gyermekeikbe azért, hogy azok teljesítsék az elvárásaikat, és bármilyen árat megfizetnek ezért. A szülők azt remélik például, hogy a gyermekeik kitűnő tanulók, osztályelsők lesznek, minden tesztet ötösre írnak, és mindig ők lesznek a legjobbak – vagy legalább az első 5-ben mindig benne lesznek. Miután megfogalmazták ezeket az elvárásokat, nem hoznak-e vajon áldozatokat is a szülők azért, hogy segítsék a gyermekeiket e célok elérésében? (De igen.) A gyermekek e célok elérése érdekében korán kelnek reggelente, hogy átnézzék az órák anyagát és megtanulják a memoritereket, a szüleik pedig ugyancsak korán kelnek, hogy ott legyenek a gyermekeik mellett. Forró napokon legyezik a gyermekeiket, hideg italt készítenek vagy fagylaltot vesznek nekik. Reggel, miután felkeltek, első dolguk, hogy szójatejet, sült tésztarudat és tojást készítsenek a gyermekeiknek. Vizsgák idején különösen jellemző, hogy sült tésztarudat és két tojást etetnek a gyermekeikkel azt remélve, hogy ez segít nekik maximum pontot elérni. Ha a gyerek ezt mondja: »Nem tudom mindet megenni, egy tojás is elég«, a szülők így felelnek: »Buta gyerek, ha egy tojást eszel, tíz pontot fogsz csak kapni. Egyél meg még egyet anyuka kedvéért. Próbálj megtenni minden tőled telhetőt; ha ezt sikerül megenned, száz pontos lesz a teszt.« A gyermek ezt mondja: »Még csak most keltem fel, nem bírok még enni.« »Nem, muszáj enned! Légy jó, és hallgass édesanyádra! Anyuka a te érdekedben csinálja ezt, úgyhogy gyerünk, edd meg szépen édesanyád kedvéért!« A gyermek így gondolkodik: »Anya annyira törődik velem. Mindent az én érdekemben tesz, úgyhogy megeszem.« Tojást eszik, de mit nyel le valójában? A nyomást, a vonakodást és a nemakarást. Az ennivaló jó, az anyja elvárásai magasak, és az emberi mivolt, valamint a lelkiismeret szempontjából el kellene fogadni ezeket, ám az értelem alapján ellen kellene állni az efféle szeretetnek, és nem kellene elfogadni ezt a fajta viselkedést. De sajnos semmit sem tehet a gyermek. Ha nem eszik, az anyja mérges lesz, megveri, leszidja, akár még meg is átkozza érte. [...] Mit nevelnek beléd a szüleid elvárásai? (Azt, hogy jól kell teljesíteni a vizsgákon, és hogy sikeres jövőmnek kell lennie.) Ígéretesnek kell mutatkoznod, azt kell nyújtanod, ami édesanyád szeretete, kemény munkája és áldozatai alapján elvárható tőled, teljesítened kell a szüleid elvárásait, és nem okozhatsz csalódást nekik. Annyira szeretnek téged, mindent odaadtak érted, és annyi mindent megtesznek érted, az életüket sem kímélve. Mivé lett hát a sok áldozatuk, nevelésük, sőt a szeretetük is? Olyasvalamivé, amit vissza kell fizetned, és ugyanakkor teherré is lettek a számodra. Így alakul ki a teher” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten leleplezte, hogy amikor a szülőknek elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, mindig azt hiszik, hogy mindent a gyermekeik érdekében tesznek. Azt akarják, hogy a gyermekeik jó tanulók legyenek, jó egyetemekre jussanak be, és jó diplomát szerezzenek, hogy dicsőséget hozzanak az őseikre, és magas társadalmi státuszuk legyen. Azt is megkövetelik, hogy a gyermekeik bizonyos módon cselekedjenek az elvárásaik alapján. Azonban nem veszik figyelembe azt a sok stresszt, amit a folytonos követeléseik a gyermekeiknek okoznak. Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Láttam, hogy a lányom elég okos volt kétéves kora körül, ezért azt reméltem, hogy keményen tanul majd, és bejut egy jó egyetemre, ha felnő. Így nemcsak felnéznének rám mások, hanem a családunk hírnevét is öregbítené. Miután ezek az elvárások kialakultak bennem, elkezdtem jó iskolát keresni a lányomnak, hogy már kiskorától kezdve szilárd alapjai legyenek. Spóroltam az ételen és a napi kiadásokon is, és vettem neki egy olvasótollat a tanuláshoz, megkövetelve tőle, hogy tökéletes pontszámot érjen el a teszteken, és folyton a szomszéd gyerekhez hasonlítgattam, akinek jó jegyei voltak. Ha a lányom nem akart az általam kidolgozott terv szerint cselekedni, azt mondtam neki, hogy mindent az ő érdekében teszek, és ha még mindig nem hallgatott rám, kioktattam, és azt mondtam neki, hogy nyomorogni fog a jövőben. Ez oda vezetett, hogy nem mert engedetlenkedni nekem, és semmi szabadsága nem volt. Nem mert vitába szállni velem, inkább csak magát ütötte, és egyre jobban eltávolodott tőlem. Mindezzel csak ártottam a fiatal lelkének. Mégis azt hittem, hogy az ő érdekében teszem, és nem ismertem fel, hogy helytelen a lányomat ilyen módon nevelni.

Tovább olvastam Isten szavait. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők utódaikkal szembeni elvárásai a felnőttkor elérése előtt fokozatosan egyfajta gyermekeikkel szemben támasztott igénnyé válnak, kezdve onnan, hogy »sok dolgot kell megtanulniuk, nem veszíthetnek a startvonalnál«, egészen addig hogy »miután felnőnek, előbbre kell jutniuk a világban és meg kell vetniük a lábukat a társadalomban«. Az igény a következő: miután felnősz és megveted a lábadat a társadalomban, ne feledd a gyökereidet, ne feledd a szüleidet, a szüleid azok, akiknek először törlesztened kell, gyermeki tiszteletet kell mutatnod irántuk és segítened kell nekik, hogy jó életet élhessenek, mert ők a te jótevőid ezen a világon, ők azok, akik kitaníttattak téged; az, hogy most megvetetted a lábadat a társadalomban, és minden, aminek örvendesz, mindened, amid van, a szüleid fáradhatatlan erőfeszítéseiből lett megvásárolva, úgyhogy életed hátralévő részét arra kell használnod, hogy törlessz nekik, kártalanítsd őket és jó légy hozzájuk. A szülők gyermekeik iránti elvárásai a felnőttkor elérése előtt – hogy megvessék a lábukat a társadalomban és előbbre jussanak a világban – ide fejlődnek, egy nagyon normális szülő elvárásból fokozatosan átalakulnak egyfajta igénnyé és kérelemmé, amelyet a szülők a gyermekeikkel szemben támasztanak. Tegyük fel, hogy abban az időszakban, mielőtt elérik a felnőttkort, a gyermekeik nem szereznek jó jegyeket; mondjuk, hogy lázadnak, hogy nem akarnak tanulni vagy engedelmeskedni a szüleiknek, és ellenük szegülnek. A szüleik majd azt mondják: »Szerinted nekem könnyű dolgom van? Szerinted kiért teszem mindezt? A te javadra teszem, nem? Mindent érted teszek, és te nem becsülöd meg. Ostoba vagy?« Ezeket a szavakat fogják használni, hogy megfélemlítsék a gyermekeiket és túszként fogva tartsák őket. Helyes ez a fajta megközelítés? (Nem.) Nem helyes. A szülőknek ez a »nemes« oldala egyben a szülők megvetendő oldala is” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten leleplezte, hogy a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásai mögött rejtett szándékok és indítékok húzódnak meg. Azt remélik, hogy miután megfizették az árat a gyermekeik felneveléséért, és azok végül kiemelkednek a többiek közül, az rájuk is jó fényt vet majd, és öregbíti az őseik hírnevét, valamint anyagi haszonban is részesülnek majd a gyermekeik révén, és ily módon megtérül az ár, amit fizettek. Ha Isten nem leplezte volna le ezt, mindig azt hittem volna, hogy azért oktattam arra a lányomat, hogy keményen tanuljon, és azért tartottam a szigorú ellenőrzésem alatt, hogy fényes jövője lehessen. Azonban kiderült, hogy mi húzódott mindezek mögött, hogy csak a saját érdekeim miatt tettem. Már kiskorától kezdve abban a reményben neveltem a lányomat, hogy kisgyerekként szilárd alapokra tehet szert, és a jövőben bejuthat egy jó egyetemre, és kiemelkedhet a társai közül. Ezzel nemcsak dicsőséget szerezne az őseinknek, hanem rám is jó fényt vetne. Ráadásul ha a lányomnak jó élete lenne a jövőben, az nekem, mint anyának is jó lenne – gondoskodna rólam, és az én életem is javulna egy kicsit. Amikor láttam, hogy a lányom eléggé szeret játszani, aggódtam, hogy ez hatással lesz a jegyeire, ezért szidtam és vertem őt. Miközben a kötelességemet végeztem, nem volt sok időm vezérelni a lányomat, mert annyira elfoglalt voltam. Amikor láttam, hogy a jegyei súlyosan romlanak, aggódtam, hogy ez kihat a kilátásaira, és ha ez így folytatódik, nem kapom meg, amit akarok a rólam kialapult képpel és az érdekeimmel kapcsolatban, és emiatt még a vezetői kötelességemet sem akartam végezni. Most belegondolva, a lányomért tett dolgok mögött szándékok és indítékok húzódtak, és mindez a saját érdekeimet szolgálta. Olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint: „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem” és „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Igazán önző és aljas voltam.

Később olvastam Isten szavait, és találtam egy utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők gyermekeikkel szembeni elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, hogy ellentétesek az emberi mivolttal, és hogy semmi közük a szülők felelősségeihez. Amikor a szülők mindenféle elvárást és követelményt erőltetnek a gyermekeikre, nagy többletnyomást gyakorolnak rájuk – ez nem a felelősségüknek való eleget tevés. Tehát, milyen felelősségeknek kellene a szülőknek eleget tenniük? Legalább arra meg kellene tanítaniuk a gyermekeiket, hogy becsületes emberek legyenek, akik igazat mondanak és becsületesen cselekszenek, és meg kellene tanítaniuk őket arra, hogy jószívűek legyenek, és ne tegyenek rossz dolgokat, pozitív irányba terelve őket. Ezek a legalapvetőbb felelősségeik. Ezenkívül utat kellene mutatniuk a gyermekeiknek a gyakorlati tudás, a készségek és egyebek elsajátításában, a képességük és körülményeik alapján. Ha a szülők hisznek Istenben és értik az igazságot, rá kell venniük gyermekeiket, hogy olvassák Isten szavait és fogadják el az igazságot, hogy megismerjék a Teremtőt, és megértsék, hogy az embereket Isten teremtette, és hogy Isten létezik ebben a világegyetemben; arra kellene vezetniük gyermekeiket, hogy imádkozzanak Istenhez, és egyék és igyák Isten szavait, hogy megérthessenek némi igazságot, hogy miután felnőnek, képesek legyenek hinni Istenben, követni Istent, és végezni egy teremtett lény kötelességét, ahelyett, hogy világi irányzatokat kergetnének, beleragadnának különféle bonyolult emberi kapcsolatokba, valamint elcsábítanák, megrontanák és tönkretennék őket e világ különféle gonosz irányzatai. Valójában ezek azok a felelősségek, amelyeknek a szülőknek eleget kellene tenniük. A felelősségük, amelyet teljesíteniük kell, az, hogy szülői szerepükben pozitív útmutatást és megfelelő segítséget nyújtsanak gyermekeiknek a felnőtté válásuk előtt, valamint hogy fizikai életükben haladéktalanul gondoskodjanak róluk a mindennapi szükségleteiket illetően. Ha a gyermekeik megbetegszenek, a szülőknek szükség esetén biztosítaniuk kell számukra a kezelést; nem szabad – attól félve, hogy késleltetik gyermekeik iskolai előmenetelét – arra kényszeríteni őket, hogy folytassák az iskolába járást és lemondjanak a kezelésről. Amikor a gyermekeiknek lábadozniuk kell, meg kell engedni nekik, és amikor pihenniük kell, azt is meg kell engedni nekik. A gyermekeik egészségének biztosítása kötelező; ha a gyermekek lemaradnak a tanulmányaikban, a szülők később találhatnak módot a felzárkóztatásukra. Ezek azok a felelősségek, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell. Egyrészt segíteniük kell gyermekeiknek szilárd tudás megszerzésében; másrészt útmutatást kell adniuk és nevelniük kell gyermekeiket, hogy a helyes úton járjanak, és biztosítaniuk kell a mentális egészségüket, hogy ne legyenek rájuk hatással a társadalom egészségtelen irányzatai és gonosz szokásai. Ugyanakkor rá kell venniük a gyermekeiket arra is, hogy a testi egészségük megőrzése érdekében kellő testmozgást végezzenek. Ezeket kell a szülőknek megtenniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárást vagy követelményt erőltetnének a gyermekeikre. A szülőknek eleget kell tenniük a felelősségüknek mindazon dolgok tekintetében, amelyekre gyermekeiknek a lelki és testi életükben szükségük van. Át kell adniuk nekik néhány általános ismeretet, például, hogy meleg ételeket egyenek, ne hideget, hogy hideg időben öltözzenek melegen, hogy ne fázzanak és ne kapjanak náthát, segítve őket abban, hogy megtanuljanak gondoskodni a saját egészségükről. Ezenkívül, ha gyermekeik zsenge elméjében gyerekes, éretlen elképzelések vagy szélsőséges gondolatok merülnek fel a jövőjükkel kapcsolatban, a szülőknek – amint ezt felfedezik – helyes útmutatást kell adniuk nekik, helyesbítve azokat a gyerekes fantáziákat és szélsőséges dolgokat, hogy gyermekeik a helyes útra léphessenek az életben. Ez a felelősségük teljesítése. Eleget tenni a felelősségeiknek egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeik életéről, másfelől vezérlik és kijavítják gyermekeik gondolatait, valamint megadják nekik a helyes útmutatást a gondolataik és nézeteik vonatkozásában. A szülők által teljesítendő feladatoknak valójában semmi közük az utódaik iránti elvárásaikhoz. Reménykedhetsz benne, hogy miután a gyermekeid felnőnek, testileg egészségesek lesznek és rendelkezni fognak emberi mivolttal, lelkiismerettel és értelemmel, illetve reménykedhetsz abban, hogy a gyermekeid tanúsítani fognak irántad gyermeki tiszteletet, abban viszont nem kellene reménykedned, hogy a gyermekeid ilyen-olyan hírességek vagy nagy emberek lesznek, miután felnőnek, és még kevésbé kellene gyakran mondogatnod a gyermekeidnek, hogy »nézd, a szomszéd Hsziaoming milyen engedelmes«! A te gyermekeid a te gyermekeid – a feladat, amelyet teljesítened kellene, nem az, hogy elmondod a gyermekeidnek, milyen nagyszerű a szomszéd Hsziaoming, vagy hogy tanuljanak a szomdszéd Hsziaomingtől. Ilyesmit nem kellene csinálnia egy szülőnek. Minden ember más. Az emberek különböznek a gondolataik, nézeteik, érdeklődéseik, kedvteléseik, képességeik, személyiségük vonatkozásában, illetve abban, hogy az emberi mivoltuk lényege jó vagy ádáz. Egyesek született fecsegők, míg mások születésüktől fogva introvertáltak, és nem zavarja őket, ha egész nap nem szólnak egy szót sem. Ezért ha a szülők teljesíteni szeretnék a feladataikat, meg kellene próbálniuk megérteni a gyermekeik személyiségét, beállítottságait, érdeklődéseit, képességeit és az emberi mivoltuk igényeit, ahelyett, hogy a saját hírnévre, nyereségre és pénzre való törekvéseiket a gyermekeik iránti elvárásokká alakítanák, rátukmálva ezeket a hírnévvel, nyereséggel és a világgal kapcsolatos dolgokat a gyermekeikre. A szülők ezeket a dolgokat a kellemesen hangzó »gyermekeikkel szembeni elvárások« névvel illetik, ám a valóságban ezek nem azok. Egyértelmű, hogy próbálják betaszítani a gyermekeiket a tűzfészekbe, és az ördögok karjaiba küldeni őket. Ha tényleg megfelelő szülő vagy, akkor a gyermekeid testi és mentális egészségével kapcsolatos feladataidat kellene teljesítened, ahelyett, hogy rájuk tukmálod az akaratodat, mielőtt elérik a felnőttkort, arra kényszerítve a fiatal elméjüket, hogy elviseljenek olyan dolgokat, amilyeneket nem kellene nekik” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a szülőknek el kell engedniük a gyermekeikkel szemben támasztott helytelen követeléseket és elvárásokat. A tényleges helyzet alapján kell bánniuk gyermekeikkel, és nem kényszeríthetik rájuk a hírnév és nyereség iránti vágyukat. Ami a lányom nevelését illeti, nem Isten szavai szerint gyakoroltam. Helyesen kellett volna tekintenem a lányom rossz jegyeire. Nem lett volna szabad a szomszéd gyerekhez hasonlítanom őt, és kiskorában nem lett volna szabad belenevelnem azt a téves elképzelést, hogy keményen kell tanulnia, és be kell jutnia egy jó egyetemre, hogy kiemelkedjen a társai közül, és megbecsülést szerezzen az őseinknek. Továbbá a különböző életkorú gyermekek esetében a tényleges helyzetük alapján kell követelményeket támasztani velük szemben. A lányom még nem volt 10 éves; természetes volt, hogy szórakozni és játszani akart egy kicsit a házi feladat előtt. Nem lett volna szabad a saját nevelési módszerem szerinti követelményeket támasztanom, majd leszidnom őt, amikor nem tudta teljesíteni azokat. Ez csak ártott a fiatal lelkének, és valójában nem az ő érdekében történt. Ahhoz, hogy valóban azt tegyük, ami a gyermeknek helyes, Isten szavai szerint kell gyakorolnunk. A képessége, a személyisége és az életkora alapján kell bánnunk vele. Továbbá ha a saját módszerem szerint nevelném a lányomat, akkor még ha el is érném a célomat, hogy kiemelkedjen a társai közül, ahogy egyre több ateista tudást szerezne, egyre távolabb sodródna Istentől. Ha a jövőben hirdetném neki az evangéliumot, talán a megszerzett tudását használná arra, hogy tagadja Istent, és ellenálljon Neki. Ha ez történne, a lányom tönkremenne. Mivel mindezt megértettem, már nem figyeltem olyan szigorúan a lányom jegyeit, és nem reméltem többé, hogy bejut az egyetemre, és a jövőben öregbíti a hírnevemet. Csak azt reméltem, hogy tanul némi gyakorlati tudást a diákévei alatt. Ami pedig azt illeti, hogy lesz-e akadémiai sikere és talál-e jó munkát a jövőben, és milyen jövőbeli kilátásai lesznek, alávetettem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Ezután többet olvastam Isten szavaiból: „Amikor valaki elhagyja a szüleit és függetlenné válik, a társadalmi körülményeket, amelyekkel szembesül, valamint a számára elérhető munka és karrier fajtáját a sors határozza meg, és semmi köze a szüleihez. Egyesek jó szakot választanak a főiskolán, és végül egy hőn áhított állást találnak a diploma megszerzése után; elmondható, hogy repülőrajtot vesznek az élet útján. Mások sokféle készséget tanulnak és sajátítanak el, mégsem találnak soha olyan munkát vagy pozíciót, amely megfelelne nekik, még kevésbé építenek saját karriert; elmondható, hogy ezeknek az embereknek az első lépését az életben kudarcok és rögös szakaszok jellemzik, a kilátásaik komorak, az életük pedig bizonytalan. Megint mások szorgalmasan belevetik magukat a tanulmányaikba, mégis hajszál híján lemaradnak minden lehetőségről, hogy felsőfokú oktatásban részesüljenek; úgy tűnik, arra vannak ítélve, hogy soha ne érjenek el sikert – elmondható, hogy a legelső reményeik az élet útján szertefoszlanak. Nem tudva, hogy az előttük álló út sima vagy rögös-e, most először érzik meg, mennyire kiszámíthatatlan az emberi sors, és így a félelem és a várakozás keverékével néznek szembe az élettel. Mások nem túl iskolázottak, mégis képesek könyveket írni, és bizonyos fokú hírnévre tesznek szert. Megint mások szinte teljesen írástudatlanok, mégis képesek pénzt keresni az üzleti életben, és ezáltal el tudják tartani magukat. … Hogy az ember milyen foglalkozást választ, hogyan keresi a kenyerét, hogy a meghozott döntései jók vagy rosszak-e – van-e az embereknek bármilyen választásuk ezekben a dolgokban? Vajon az emberek vágyain és döntésein alapulnak? A legtöbb ember kevesebbet akar dolgozni és többet keresni, nem akar a napon és az esőben fáradozni, tisztességesen akar öltözködni, bárhová is megy, káprázatos jelenség akar lenni, felül akar kerekedni, és dicsőséget akar hozni az őseire. Az embereknek ilyen »tökéletes« vágyaik vannak, de amikor megteszik az első lépést az élet útján, fokozatosan meglátják, mennyire tökéletlen az emberi sors, és most először igazán ráébrednek, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjére nézve, és féktelenül mindenféle álmokat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy az ereje ahhoz, hogy megvalósítsa a saját álmait, sem pedig a képessége ahhoz, hogy irányítsa a saját jövőjét. Mindig lesz egy szakadék az ember álmai és a valóság között, amellyel szembesül; a dolgok soha nem alakulhatnak úgy, ahogy azt az ember elképzeli, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem találhatnak elégedettségre vagy megnyugvásra. Vannak még olyanok is, akik a megélhetésük és a kilátásaik, valamint a sorsuk megváltoztatása érdekében újra és újra megpróbálnak mindenféle módszerrel előállni, minden lehetséges utat felfedezni, és mindenféle erőfeszítést és áldozatot meghozni. De a végén, még ha a saját kemény munkájuk révén meg is tudják valósítani az álmaikat és a vágyaikat, a sorsukat soha nem tudják megváltoztatni, és bármennyit is küzdenek, soha nem léphetnek túl a sorsukon. Függetlenül a képességeikben és az intelligenciájukban mutatkozó különbségektől, és akár van bennük elszántság, akár nincs, az emberek mind egyenlőek a sors előtt, ahol nincsenek köztük megkülönböztetve nagyok és kicsik, magas- és alacsonyrendűek, magasztosak és középszerűek. Az, hogy ki milyen foglalkozást folytat, miből él és mekkora vagyona van az életben, nem a szülein, a tehetségén, illetve az erőfeszítésein vagy az ambícióin múlik – a Teremtő előre elrendelésén múlik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberek kilátásai és sorsa az életük során mind Isten szuverenitása alá tartoznak. Az, hogy a gyermekem bejuthat-e egy jó egyetemre és találhat-e jó munkát, nem attól függ, hogy mit követelek tőle, és nem is a kemény munkájától. Mindez azon múlik, amit Isten előre elrendelt. Isten már a születése előtt elrendezte az ember egész életét. Egyesek bejutnak az egyetemre és jó diplomát szereznek, de nem találnak kielégítő munkát, míg mások, akik nem magasan képzettek, képesek karriert építeni maguknak. Volt egy barátom, akinek a fia bejutott az egyetemre, de soha nem talált munkát, és csak otthon ült munkanélküliként. A nagymamám fogadott menye is bejutott az egyetemre, de nem talált jó munkát, és hazament gazdálkodónak, míg a férjem nagybátyja még az általános iskolát sem végezte el, és nem tudott sok írásjegyet elolvasni, mégis gyárat nyitott és főnök lett, sok pénzt keresve. Ezekből az igazi életből vett példákból láttam, hogy az, hogy valaki talál-e jó munkát és van-e fényes jövője, nem attól függ, hogy bejut-e az egyetemre, és nem is abból ered, hogyan nevelik a szülei. Minden azon múlik, amit Isten elrendelt. Meg kellett változtatnom ezt a téves nézetemet a jövőre nézve, és el kellett engednem a lányommal szembeni elvárásaimat, nem elvárva többé, hogy a tanulmányait arra használja, hogy kielégítse a vágyamat, hogy kiemelkedjen mások közül.

Ezután normálisan végeztem a kötelességemet, és már nem úgy neveltem a lányomat, mint korábban. A szabadidejében beszélgettem vele az Istenbe vetett hitről is, megértettem vele, hogy a mennyet és a földet és minden dolgot, valamint az emberiséget is Isten teremtette, hogy mindent, amink van, Ő adományozott nekünk, és hogy az embereknek hinniük kell Benne, és imádniuk kell Őt. Hajlandó volt olvasni velem Isten szavait és hallgatni a közlésemet, és nagyon boldog voltam. Egy idő múlva a lányom engedelmes lett. Időben elvégezte a házi feladatát, és a jegyei lassan javultak, minden teszten körülbelül 80 pontot ért el. Bár boldog voltam, ez másfajta boldogság volt, mint amit korábban éreztem. Azt mondtam a lányomnak: „Nem számít, milyen jegyet kapsz a teszten. Nem várom el tőled a 100-at, és nem várom el, hogy a jövőben bejuss egy jó egyetemre. Ez azért van, mert Isten szavai megtanítottak arra, hogy az ember kilátásai és sorsa mind az Ő kezében vannak. Az ember élete Istentől származik, és amikor felnősz, csak azt remélhetem, hogy megfelelően hiszel majd Istenben, és végzed a kötelességedet Isten házában.” Ő örömmel mondta: „Tudom”, és azt is elmondta, hogy most sokkal boldogabb, mint a többi gyerek. Láttam, hogy amint Isten szavai szerint gyakoroltam, a lányom nem szenvedett többé, és a helyes útra tudtam terelni. Felszabadultnak éreztem magam, és több energiát tudtam fektetni a kötelességem végzésébe.

Ezen a tapasztalaton keresztül megértettem, hogy Isten szuverenitást gyakorol az ember élete felett, és hogy Ő gyakorol szuverenitást a lányom sorsa felett is, és Ő rendezte el azt. Nem a lányom kezében volt a sorsa, és még kevésbé az enyémben. Azt is megértettem, hogy az, hogy azt akartam, a lányom kiválóan teljesítsen a tanulmányaiban és fényes jövője legyen, mind a személyes hírnevem és nyereségem érdekében történt; ez önző és aljas volt. Most már képes vagyok elengedni a lányommal szembeni elvárásaimat, és Isten szavai szerint gyakorolni. Hála Istennek!