2023-ban én feleltem a gyülekezet evangéliumi munkájáért, de egy idő után elbocsátottak, mivel a munkaképességem gyenge volt, és nem tudtam ellátni a csapatvezetői feladatokat. A vezetők a képességem alapján az evangélium hirdetésére osztottak be. Azt gondoltam: „Bár még hirdethetem az evangéliumot, a képességem átlagos, és nem tudok kulcsszerepet játszani a csoportban. Ha ennek a kötelességvégzésemnek se lesz eredménye, fennáll a veszélye, hogy elveszítem a kötelességemet, és kivetnek.” Így hát fáradhatatlanul hirdettem az evangéliumot, abban a reményben, hogy több embert nyerhetek meg.

Egyszer Li Hsziao nővér, akivel együttműködtem, észrevette, hogy megszegem az alapelveket a kötelességemben, és hogy lemondtam az evangélium néhány lehetséges befogadójáról, akik pedig megfeleltek az alapelveknek. Nyugtalan lettem, és az járt a fejemben: „Már olyan régóta kapok képzést, mégis ekkora eltérést mutattam. Ha a vezetők rájönnek, azt hihetik, hogy nem értem a kötelességem alapelveit, alkalmatlannak tarthatnak erre a szerepre, és áthelyezhetnek. Most, amikor Isten munkája a végéhez közeledik, ha ebben a döntő pillanatban nem tudom végezni a kötelességemet, akkor nem lepleződöm-e le, hogy konkoly vagyok, akit Istennek ki kell vetnie?” Minél többet gondoltam erre, annál zaklatottabbnak éreztem magam. Mivel úgy láttam, hogy Li Hsziao jobban érti az alapelveket, mint én, úgy döntöttem, hogy gyakrabban hallgatok a javaslataira, így kevesebb hibát fogok véteni, és ha mégis hiba történne, kevésbé lennék felelős érte. Ezután bármilyen tisztázatlan kérdés merült fel, nem gondoltam át alaposan a dolgokat, arra gondolva, hogy gyenge képességem miatt a töprengés úgysem hozna eredményt, hanem megvártam, hogy megvitathassam a többiekkel. A megbeszélések során csak röviden osztottam meg a gondolataimat, majd megvártam, hogy Li Hsziao elmondja a véleményét. Néha eltérő véleményem volt, de nem mertem hangot adni neki, attól félve, hogy ha hibázom, felelősségre vonnak, és ez hatással lehet a jövőbeli kilátásaimra és a rendeltetési helyemre. Így legtöbbször másokat követtem, és egyre kevesebb saját meglátásom volt.

Egyszer arról beszélgettünk, hogy egy adott vallásos ember vajon az evangélium lehetséges befogadója-e, és prédikálhatunk-e neki. Én úgy gondoltam, az illető megfelel az evangelizálás alapelveinek, de Li Hsziao azt mondta, hogy nem tudja felfogni az igazságot, ezért nem szabad neki prédikálni. Először tovább akartam beszélni a véleményemről, de aztán arra gondoltam: „Mi van, ha a nézetem helytelen, és hibákat okoz? Jobb, ha nem szólok semmit. Li Hsziao jól érti az alapelveket, és több tapasztalata van az evangélium hirdetésében, ezért hallgatok rá.” Így úgy döntöttünk, hogy lemondunk az evangélium ezen lehetséges befogadójáról. Később a felügyelő tudomást szerzett a helyzetről, és azt mondta, hogy ennek a lehetséges befogadónak csupán sok vallási elképzelése van, de nem képtelen elfogadni az igazságot, és az, hogy könnyelműen lemondtunk róla, nem áll összhangban az alapelvekkel. Látva ezt az eltérést a munkában, mélységesen megbántam, hogy akkor nem vetettem fel a kérdést további keresés céljából. De aztán arra gondoltam: „Ez Li Hsziao javaslata volt, így a felelősség nem egyedül az enyém.” Így kevésbé éreztem bűntudatot.

Mivel mindenről másokat kérdeztem, és nem voltak saját gondolataim, fokozatosan nagyon eltompultam mindenben, amit tettem, egyre inkább nehezemre esett hirdetni az evangéliumot, és az eredmények egyre rosszabbak lettek. Visszagondoltam arra, hogy korábban képes voltam közösséget vállalni a vallásos emberek néhány kérdéséről, és megoldani azokat az evangélium hirdetésekor; akkor most miért van olyan kevés mondanivalóm? Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam az okát, ezért csak tehetetlenül arra gondoltam, hogy talán azért lehet, mert gyenge a képességem, és csak sekélyesen értem az igazságot. Amikor így gondolkodtam, kissé negatívvá váltam. Tudtam, hogy az állapotom nem megfelelő, de nem éreztem erőt magamban a megváltoztatásához. Később a felügyelő tartott velünk egy összejövetelt, és rámutatott számos problémámra, például arra, hogy passzív vagyok a kötelességemben, mindig másokra támaszkodom, nem végzek tényleges munkát, és így tovább. Amikor ezeket az értékeléseket sorban elém tárták, megdöbbentem, és arra gondoltam: „Hogy lehet ennyi probléma a kötelességemben? Milyen szerepet játszottam én a csoportban?”

Később olvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok csak az áldásokért hisznek Istenben, és az áldásokra való törekvést tekintik éltető elemüknek. Tele vannak gyanakvással és védekezéssel Isten háza, valamint a testvérek iránt, és attól félnek, hogy ha gonoszat tesznek, zavarást okoznak és lelepleződnek, akkor elbocsátják és kivetik őket, és elveszítik jó kilátásaikat és a rendeltetési helyüket. Láttam, hogy ugyanolyan törekvésem és nézeteim vannak, mint egy antikrisztusnak. Amióta csapatvezetői pozíciómból elbocsátottak, féltem, hogy ha az evangéliumhirdetésem nem hoz jó eredményeket, újra áthelyeznek, és nem lesz kötelesség, amit végezhetnék, ezért arra törekedtem, hogy javítsam a kötelességem hatékonyságát, hogy megtarthassam a kötelességemet, és jó kilátásokat és rendeltetési helyet biztosítsak magamnak. A nővér, akivel együttműködtem, észrevette az eltéréseket a munkámban, de én nem siettem megkeresni az okot és helyrehozni őket. Ehelyett attól féltem, hogy a vezetők rájönnek, alkalmatlannak tartanak, és áthelyeznek, ezért megpróbáltam eltakarni a hiányosságaimat, pajzsként használva azt, hogy nem értem az alapelveket, nem kerestem az igazságot olyan kérdésekben, amelyek nem voltak világosak számomra, és ha eltérő véleményen voltam, nem adtam hangot neki. Csak a velem együttműködő nővérre támaszkodtam, abban a hitben, hogy így, még ha hibák történnek is, kevésbé leszek felelős, és nem fognak áthelyezni. A kötelességek végzése eredetileg harmonikus együttműködést igényelt, és azt, hogy kiegészítsük egymás erősségeit, de én csak azzal törődtem, hogy megvédjem magam, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Még a feladataimnak sem tettem eleget. Igazán önző, aljas, simlis és csalárd voltam! Visszagondoltam arra, hogy miért bocsátottak el korábban: egyrészt azért, mert komoly kényszeres megfelelői beállítottságom volt, és nem védtem a gyülekezet munkáját, másrészt pedig a gyenge képességem miatt, és mert nem tudtam ellátni egy csapatvezető munkáját. Keresnem kellett volna az igazságot, hogy feloldjam a kényszeres megfelelői romlott beállítottságomat, és gyorsan fel kellett volna vérteznem magam az igazsággal és az evangélium hirdetésének alapelveivel. Csak így gyakorolva érhettem volna el fejlődést a kötelességemben. De én nem kerestem az igazságot, és ravaszsággal próbáltam elfedni a hiányosságaimat, ami nemcsak az életemnek ártott, hanem a kötelességem hatékonyságát is befolyásolta. A tetteim miatt Isten már rég megutált engem. Most sötétségben éltem, elveszítve a Szentlélek útmutatását. Isten igazságos természete sújtott így le rám, és ha nem térek észhez, a végén Isten megutál és kivet! Ezért imádkoztam Istenhez, kifejezve hajlandóságomat a bűnbánatra és arra, hogy jól végezzem a kötelességemet.

Egy idő után Li Hsziaót áthelyezték, és a csoport munkáját Hszinjüe nővér és én vettük át. Önkéntelenül is aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Régebben Li Hsziao vizsgálta meg azokat a kérdéseket, amelyek nem voltak világosak számomra, így ha problémák merültek fel, kevésbé voltam felelős. Hszinjüe viszont még csak most kezdte a képzést, így ha a jövőben problémák merülnek fel, az természetesen az én felelősségem lesz – ez olyan világos, mint tetű a kopasz fejen. És akkor a metszés lesz a kegkevesebb; súlyos esetekben elbocsáthatnak és kivethetnek.” Rájöttem, hogy az állapotom nem megfelelő, ezért imádkoztam Istenhez, hogy fellázadjak magam ellen. Eszembe jutottak Isten szavai: „A becsületesség azt jelenti, hogy Istennek adjátok a szíveteket, nem vagytok hamisak Vele semmiben, mindenben nyitottak vagytok Felé, soha nem rejtitek el a tényeket, nem próbáljátok megtéveszteni a fölöttetek lévőket, és nem titkoltok el dolgokat az alattatok lévők elől, és nem tesztek olyan dolgokat, amelyek pusztán kísérletek, hogy elnyerjétek Isten jóindulatát. Röviden, becsületesnek lenni nem más, mint cselekedeteitekben és szavaitokban tisztának lenni, és nem téveszteni meg sem Istent, sem embert. [...] Ha tényleg örömmel tölt el téged az igazság útjának keresése, akkor olyan vagy, aki mindig a fényben lakozik. Ha örülsz, hogy szolgálattevő lehetsz Isten házában, szorgalmasan és lelkiismeretesen munkálkodva a háttérben, mindig csak adsz, és nem elveszel, akkor azt mondom, hogy egy hűséges szent vagy, mert nem jutalmat keresel, és egyszerűen csak becsületes ember vagy. Ha hajlandó vagy őszintének lenni, ha hajlandó vagy mindenedet ráfordítani, ha képes vagy feláldozni az életedet Istenért, és a bizonyságtételedben szilárdan megállni, ha annyira becsületes vagy, hogy csak Isten kedvére akarsz tenni, és nem magadra gondolsz, vagy nem magadnak veszel el, akkor azt mondom, hogy az ilyen emberek azok, akiket a fényben táplálnak, és akik örökké fognak élni a királyságban” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Isten szavaiból láttam, hogy a becsületes emberek teljesen meg tudják adni magukat Istennek, és alávetik magukat az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek, és a kötelességük végzése során nem a saját terveiket és érdekeiket tartják szem előtt, csak arra gondolnak, hogy jól végezzék kötelességüket, hogy eleget tegyenek Istennek. Az ilyen emberek elnyerhetik Isten elismerését. Isten szavain elgondolkodva megértettem, hogy ha elkerülöm a hiányosságaim felfedését, az nem vezet ahhoz, hogy jó kilátásaim és sorsom lesz. Ellenkezőleg, minél inkább elrejtem a hiányosságaimat, és próbálom csalárd módon becsapni Istent, Isten annál inkább meg fog utálni, és annál valószínűbb, hogy elveszítem a Szentlélek munkáját. Isten engedélyével végeztem ezt a kötelességet, Isten ismerte minden hiányosságomat és fogyatékosságomat, de én mindig el akartam rejteni és leplezni őket. Megpróbáltam becsapni magamat és a környezetemben lévőket is! Milyen bolond voltam! Gyakorolnom kell, hogy becsületes ember legyek, magyarázatot kérjek a testvérektől olyan dolgokban, amiket nem értek, bátran szembenézzek a hibákkal és elfogadjam azokat, hiányosságaim ellenére törekedjek a javulásra, és eleget tegyek minden felelősségemnek, aminek csak tudok. Ennek megértése után békét éreztem a szívemben. Amikor Hszinjüével megvitattuk az evangélium lehetséges befogadóinak ügyeit, ha olyan dolgokba ütköztünk, amiket nem értettünk, megkerestük Isten vonatkozó szavait, és a kölcsönös közösség révén néhány kérdés, amit kezdetben nem értettünk, természetes módon világossá vált. Néhány kérdésben, amit nem tudtunk tisztázni megbeszélés útján, a felügyelőktől kértünk segítséget, és az ő közösségük által nagyobb világosságot nyertünk. Ebben az időszakban sok hiányosságom lelepleződött, de már nem éreztem magam korlátozva. Amikor problémák merültek fel, időben elemeztem őket, és anélkül, hogy észrevettem volna, javult az evangelizációnk hatékonysága. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek.

Egy idő múlva a vezetők írtak, hogy érdeklődjenek az evangelizációnk hatékonyságáról, és újra némi nyomást éreztem. Bár a hatékonyság jobb volt, mint korábban, még nem mutatott jelentős javulást, és önkéntelenül is újra aggódni kezdtem: „Ha a csoportban a hatékonyság nem javul jelentősen, nem fogják azt gondolni a vezetők, hogy nem vagyok alkalmas erre a kötelességre, és áthelyezni?” Ezektől a gondolatoktól kissé elcsüggedtem. Rájöttem, hogy megint a jövőm miatt aggódom. Az egyik áhítatom során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból egy tapasztalati tanúságtétel-videóban, és pontosan erre volt szükségem. Mindenható Isten azt mondja: „Némelyek nem hiszik, hogy Isten háza igazságosan bánik az emberekkel. Nem hiszik el, hogy Isten uralkodik a házában, és hogy ott az igazság uralkodik. Azt hiszik, mindegy, milyen kötelességet végez egy személy, ha közben probléma adódik, Isten háza azonnal elbánik vele, megfosztja az arra való jogosultságától, hogy kötelességet végezzen, elküldi vagy akár ki is takarítja az egyházból. Valóban ez a helyzet? Biztosan nem. Isten háza minden embert az igazságalapelveknek megfelelően kezel. Isten minden emberrel igazságosan bánik. Nem csak azt nézi, hogy valaki egyetlen alkalommal hogyan viselkedik; az emberek természetlényegét nézi, a szándékaikat és a hozzáállásukat. Különösen pedig azt figyeli, hogy amikor valaki hibázik, képes-e elgondolkodni önmagán, hogy tanúsít-e megbánást, és hogy képes-e átlátni a probléma lényegét az Ő szavai alapján, ezáltal pedig megérteni az igazságot, meggyűlölni magát és igazán megtérni. Ha valakinek nem helyes a hozzáállása, és egészen beszennyezik őt a személyes szándékok, ha telve van ravasz cselszövésekkel és semmi mást nem tár fel, csak romlott beállítottságokat, amikor pedig problémák adódnak, még színleléshez, magyarázkodáshoz és önigazoláshoz is folyamodik, és makacsul megtagadja a hibáinak a beismerését, akkor az ilyen ember menthetetlen. Egyáltalán nem fogadja el az igazságot, és nem igaz ember; egészen feltárult. Azok, akik a legcsekélyebb mértékig sem képesek elfogadni az igazságot, lényegében álhívők, és csak kivetni lehet őket. [...] Mondd meg Nekem, ha egy ember hibát követett el, de eljut a valódi megértésre és hajlandó megtérni, nem adna-e neki esélyt Isten háza? Ahogy a végéhez közeledik Isten hatezer éves irányítási terve, sok-sok kötelességet szükséges végezni. Ám ha nincs lelkiismereted vagy józan eszed, és nem végzed a magad megfelelő munkáját, ha lehetőséget kaptál egy kötelesség végzésére, de nem tudod megbecsülni, a legkevésbé sem törekedsz az igazságra, hagyva, hogy elszálljon melletted a legjobb idő, akkor fel fogsz tárulni. Ha állandóan felületesen teszed a kötelességed, és egyáltalán nem veted alá magad, amikor azzal szembesülsz, hogy megmetszenek, vajon Isten háza tud-e továbbra is használni téged kötelesség végzésére? Isten házában az igazság uralkodik, nem pedig a Sátán, és mindenben Istené a végső szó. Ő az, aki az ember üdvözítésének munkáját végzi, Ő az, aki szuverenitást gyakorol mindenek felett. Szükségtelen elemezned, hogy mi helyes, és mi helytelen, csak figyelned kell és alávetned magad. Amikor azzal szembesülsz, hogy megmetszenek, el kell fogadnod az igazságot, és ki kell javítanod a hibáidat. Ha így teszel, Isten háza nem fog megfosztani az arra való jogosultságodtól, hogy kötelességet végezz. Ha mindig a kirekesztéstől félsz, mindig igazolni próbálod magad, mindig magyarázkodsz, hogy megvédd magad, az probléma. Mások látni fogják, hogy a legkevésbé sem fogadod el az igazságot, és hogy teljesen észszerűtlen vagy. Ez bajt jelent, és a gyülekezetnek kezelnie kell majd téged. Egyáltalán nem fogadod el az igazságot a kötelességed végzése során, és mindig attól félsz, hogy felfednek és kirekesztenek. Ez a félelmed emberi szándékkal szennyezett; ebben a félelemben romlott sátáni beállítottságok vannak, valamint gyanakvás, bizalmatlanság és félreértés. Ezek egyike sem olyan hozzáállás, amellyel egy embernek rendelkeznie kellene” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból láttam, hogy Isten háza alapelvek alapján veti ki az embereket, nem az adott ember átmeneti hibái vagy a képessége alapján, hanem az igazsághoz és a kötelességeikhez való hozzáállása alapján, és az alapján, hogy elfogadja-e az igazságot és tart-e bűnbánatot Isten előtt, miután hibázott. Azokat vetik ki, akik hibáznak, de nem hajlandóak bűnbánatot tartani, és akik természetlényegüknél fogva idegenkednek az igazságtól. Ráadásul mindig azt hittem, hogy ha valakit áthelyeznek a kötelességében, az azt jelenti, hogy kivetik, de ez a nézet egyáltalán nem állt összhangban Isten szavaival. Néhány embert azért bocsátanak el, mert súlyos romlott beállítottságuk miatt akadályozták és megzavarták a munkát, de ha az elbocsátás után elgondolkodnak és bűnbánatot tartanak, a gyülekezet még mindig ad nekik lehetőséget a kötelességük végzésére. Ha valakit azért helyeznek át, mert a képessége gyenge, és nem tudja ellátni a munkáját, a gyülekezet a képessége és erősségei alapján megfelelő kötelességeket szervez neki, ami mind a gyülekezet munkájának, mind az egyén életbe való belépésének javára válik. Az elbocsátás és az áthelyezés nem fosztja meg az embert a lehetőségtől, hogy törekedjen az igazságra és végezze a kötelességét, még kevésbé jelenti azt, hogy kivetik. Például Han Jü nővért, aki korábban együttműködött velem, azért bocsátották el, mert arrogáns beállítottsága miatt státuszt követelt magának, és korlátozott másokat, ami miatt a testvérek korlátozva érezték magukat, és ez megzavarta és akadályozta a munkát. Azonban miután Han Jü elgondolkodott, és szerzett némi ismeretet arrogáns beállítottságáról, a gyülekezet újra elrendezte, hogy kötelességet végezzen. A múltban engem is elbocsátottak, mert hírnévre, nyereségre és státuszra törekedtem, de amint hajlandó voltam bűnbánatot tartani, a gyülekezet újra elrendezte, hogy végezzem a kötelességeimet. Ebből láttam, hogy Isten nem az alapján vet ki embereket, hogy hibáztak-e, vagy hogy milyen a képességük, hanem az alapján, hogy el tudják-e fogadni az igazságot, és tudnak-e őszintén bűnbánatot tartani. Ez Isten igazságos természete.

Ezután Isten szavait olvastam: „Amikor egy teremtett lény elfogadja Isten megbízatását, és együttműködik a Teremtővel, hogy teljesítse a kötelességét, és megtegye, amit tud, az nem egy tranzakció vagy üzlet; az embereknek nem szabad megpróbálniuk üzletelni a hozzáállásuk kifejezésével vagy a cselekedeteikkel és viselkedésükkel semmilyen, Istentől származó ígéretért vagy áldásért. Amikor a Teremtő rátok bízza ezt a munkát, helyes és helyénvaló, hogy teremtett lényként elfogadjátok ezeket a kötelességeket és megbízatásokat. Van ebben valami üzleti jelleg? (Nincs.) A Teremtő részéről Ő hajlandó mindannyiótokra rábízni azokat a kötelességeket, amelyeket az embereknek el kell végezniük; a teremtett emberiség részéről pedig az embereknek örömmel el kell fogadniuk ezt a kötelességet, életük kötelezettségeként kezelve azt, mint azt az értéket, amelyet ebben az életben meg kell élniük. Itt nincs semmilyen tranzakció, ez nem egy egyenértékű csere, és még kevésbé tartalmaz bármilyen jutalmat vagy egyéb nyilatkozatot, amit az emberek elképzelnek. Ez semmiképpen sem üzlet; itt nem arról van szó, hogy az emberek által fizetett árat vagy az általuk a kötelességük teljesítése során nyújtott kemény munkát valami másra cserélnék. Isten soha nem mondott ilyet, és az embereknek nem is szabad ezt így érteniük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). „»Bár képességem szegényes, a szívem becsületes.« Ezek a szavak eléggé őszintén hangzanak, és egy olyan követelményt tartalmaznak, amelyet Isten az emberekkel szemben támaszt. Mi ez a követelmény? Hogy nem nagy dolog, ha valakinek szegényes a képessége, de az embernek becsületes szívvel kell rendelkeznie, és ha az megvan, akkor képes lesz elnyerni Isten jóváhagyását. A helyzetedtől vagy a hátteredtől függetlenül becsületes embernek kell lenned, őszintén kell beszélned, becsületesen kell cselekedned, képesnek kell lenned teljes szívedből és elmédből teljesíteni a kötelességedet, odaadónak kell lenned a kötelességed iránt, nem szabad ravaszul viselkedned, nem szabad sunyi és csalárd embernek lenned, nem szabad hazudnod vagy csalnod, és nem szabad köntörfalaznod. Az igazságnak megfelelően kell cselekedned, és olyan valakinek kell lenned, aki törekszik az igazságra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy Isten nem azért ad lehetőséget az embereknek a kötelességük végzésére, hogy a jutalomért fáradozzanak és áldozzák fel magukat, hanem mert a kötelességvégzés a teremtett lények felelőssége és kötelezettsége, és az embereknek nem szabad kímélniük az erejüket ennek teljesítésében. Ez egyben egy Isten által adott lehetőség is számunkra, hogy törekedjünk az igazságra, és levessük romlott beállítottságainkat. Isten nem az ember képességét nézi, hanem azt, hogy őszinte szívvel viszonyul-e a kötelességéhez, hogy félre tudja-e tenni a személyes érdekeit, beleadja-e a szívét és erőfeszítését, és a tőle telhető legjobbat adja-e mindenben, amit meg tud tenni. Így kell hozzáállnunk a kötelességeinkhez. Ezután a kötelességeim végzése közben már nem éreztem akkora terhet. Bár a képességem gyenge, mégis a tőlem telhető legjobbat kell adnom mindenben, amit csak meg tudok tenni. Ha olyan problémák merülnének fel, amiket nem értek, imádkoznék és Istenre támaszkodnék, vagy segítséget kérnék a felügyelőktől. Néha, amikor problémák adódtak, aggódtam, hogy a felügyelők esetleg meglátják, milyen vagyok valójában, és azt mondják, hogy hiába kapok ilyen régóta képzést, nem fejlődtem. De amikor arra gondoltam, hogy Isten mindent megvizsgál, rájöttem, hogy Isten ismeri a hiányosságaimat, és hiábavaló elrejteni őket. Istennek megfelelő elrendezései vannak arra vonatkozóan, hogy az érettségem és a képességem alapján hol vagyok alkalmas a kötelességvégzésre. Ezek nem olyan dolgok, amik miatt aggódnom vagy nyugtalankodnom kellene. Becsületes embernek kell lennem, félre kell tennem az érdekeimet, és arra kell összpontosítanom, hogyan végezzem jól a jelenlegi kötelességeimet. Ha mindent beleadok, és mégsem tudom ellátni ezt a kötelességet, alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, még akkor is, ha áthelyeznek. Erre gondolva nyíltan útmutatást kértem a felügyelőktől a kérdésekkel kapcsolatban, és miután a felügyelők rámutattak néhány problémára, elemeztem ezeket az eltéréseket, és azonnal kijavítottam őket. Miután egy ideig így gyakoroltam, evangelizációnk hatékonysága jelentősen javult a korábbiakhoz képest. Szívemben hálás vagyok Istennek. Ez az eredmény teljes mértékben Isten útmutatásának köszönhető.