2005-ben fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Ez idő alatt az összejövetelek és Isten szavainak olvasása által sok olyan igazságot és misztériumot ismertem meg, amelyekről korábban soha nem hallottam: megtudtam, hogyan irányítja és menti meg Isten az emberiséget, megismertem az emberi élet célját, értékét és értelmét, valamint az ember kimenetelét és rendeltetési helyét. Mindenható Isten szavainak olvasása által képes voltam megoldani sok problémát és nehézséget az életemben. Nagyszerű érzés volt hinni Istenben. De amikor a férjem megtudta, elszántan ellenezte a hitemet. A nagybátyámat egyszer letartóztatta a KKP rendőrsége, mert hitt az Úrban. A férjem tudta, hogy a KKP mindenkinek megtiltja, hogy Istenben higgyen, és aggódott, hogy engem is letartóztathatnak, és az egész család belekeveredhet, ezért nagyon ellenezte a hitemet. Ráadásul akkoriban helyettesítő tanár voltam, aggódott, hogy az iskolában megtudhatják, és kirúghatnak, ezért üldözött, és még jobban akadályozott. Abban az időben nem engedte, hogy Isten szavait olvassam, vagy himnuszokat hallgassak, még kevésbé engedte, hogy részt vegyek az összejöveteleken, vagy végezzem a kötelességemet.

Emlékszem, egyszer rajtakapott, hogy Isten szavait olvasom, és nagyon dühös lett. Azt mondta: „A kormányunk megtiltja neked, hogy higgy, de te mégis hiszel! Ha az oktatási bizottság egy tagja rajtakap, nemcsak az állásodat veszíted el, hanem börtönbe is kerülsz. Nincs pénzem az óvadékra, úgyhogy jobb, ha abbahagyod a hitet, amíg nem késő!” Ezután, amikor továbbra is hittem, így fenyegetett: „Amíg én lélegzem, ne is álmodj a hited gyakorlásáról!” Ezt hallva meggyengült az elszántságom. Azt gondoltam: „A férjem semmiképp nem engedi, hogy gyakoroljam a hitet. Ha továbbra is ragaszkodom a hithez, mit fog velem tenni?” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai eredményesek legyenek. Tegyél meg mindent azért, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és örömöt adok neked” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavai nagyon motiválóak voltak számomra. Arra gondoltam, hogy a férjemet a KKP félrevezette, hogy megfenyegessen, és arra kényszerítsen, hogy felhagyjak a hitemmel. A felszínen úgy tűnt, hogy a férjem üldöz engem, és akadályoz abban, hogy Istent kövessem, de valójában a Sátán trükkje állt mögötte, aki megpróbálta felhasználni a férjemet, hogy üldözzön, hogy eláruljam Istent, és elveszítsem Isten üdvösségét. Nem dőlhettem be a Sátán cselszövésének, és nem köthettem kompromisszumot a Sátánnal. Hittem abban, hogy amíg Istenre hagyatkozom és az Ő szavai szerint cselekszem, addig Ő vezet engem, hogy legyőzzem a férjem üldözését. Ezután elrejtettem az Isten szavait tartalmazó könyveimet, és csak akkor olvastam őket, vettem részt összejöveteleken vagy hirdettem az evangéliumot, amikor a férjem távol volt. Csak 2008 júliusában jött rá a férjem, hogy még mindig gyakorlom a hitet, végzem a kötelességemet, és akkor rám támadt. Felforgatta az egész házat, hogy megkeresse az Isten szavait tartalmazó könyveimet és az MP5 lejátszót, amin a himnuszokat hallgattam. Rátaposott a lejátszóra, darabokra törve azt. Hogy távol tartson a hit gyakorlásától, még szabadságot is kivett a jól fizető állásából, hogy egész nap otthon felügyelhesse a tevékenységemet. Nem tudtam részt venni az összejöveteleken, és nagyon gyötrődtem, ezért, amikor lehetőségem adódott, kiosontam, hogy meglátogassam a testvéreimet. De meglepetésemre a férjem felhívta a rendőrséget, hogy feljelentsen minket. Szerencsére nem találtak Isten szavait tartalmazó könyveket vagy más bizonyítékot, így nem tartóztattak le minket. Később, amikor a férjem felfedezte, hogy a szomszédban lakó nővér háza összejöveteli helyszín, lefényképezte a testvéreket, és azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket. Ennek következtében a testvérek nem mertek többet összejövetelt tartani ott. Ahányszor rajtakapott, hogy kapcsolatba léptem a testvéreimmel, vagy megvert, vagy szidalmazott. Annyiszor vert meg, hogy már nem tudtam számolni, és emiatt az egyik oldalon hónapokig csengett a fülem. Ez idő alatt gyakran dúdoltam ezt a himnuszt: „Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját”: „ [...] Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt. [...]” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Arra gondoltam, hogy Isten mérhetetlen szeretetének köszönhető, hogy én teremtett lényként olyan szerencsés vagyok, hogy Istent követhetem, és Általa megmenekülhetek. Inkább meghalok, minthogy engedjek a Sátánnak, és eláruljam Istent. Minél inkább üldöz a férjem, annál inkább követnem kell Istent, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben, és meg kell aláznom a Sátánt. Később a gyülekezet aggódott, hogy a férjem továbbra is verni fog, ha részt veszek az összejöveteleken vagy végzem a kötelességemet, és hogy feljelent más testvéreket, ezért átmenetileg abbahagyatták velem az összejöveteleken való részvételt, és csak otthon olvastam Isten szavát.

A következő három évben csak akkor tudtam kihasználni a lehetőséget és titokban olvasni Isten szavait, amikor a férjem nem volt otthon, időnként találkoztam a szomszédban lakó nővéremmel, hogy beszélgessünk, és hirdettem az evangéliumot a barátoknak és a családtagoknak. Korlátozva éltem, mint egy kalitkába zárt madár. Visszagondoltam a testvérekkel együtt töltött időkre, amikor beszélgettünk az igazságról, énekeltük az Istent dicsőítő himnuszokat; milyen boldog, csodálatos idők voltak azok! Arra is gondoltam, hogy Isten utolsó napokbeli, az emberiséget megmentő munkája egyszeri alkalom az életben, és a lehetőség egy szempillantás alatt el fog múlni, így nem hagyhatom ki. Vágytam arra, hogy normális gyülekezeti életet éljek, hogy hirdessem az evangéliumot, és tanúságot tegyek Istenről a többiekkel együtt, de mindez csak vágyálom volt. Nagyon lehangolt voltam, gyötrődtem, gyakran elbújtam egyedül és sírtam. Ki akartam kiabálni: „Istenben hinni annyit jelent, mint a helyes úton járni. Helyesen döntöttem. Miért nem jön ez össze nekem?” Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Ez a föld több ezer éve a mocsok földje. Kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva, kegyetlenül és aljasul, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és szigorú őrizet alatt áll. Ki láthatja az egeken túli világot? Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezték valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Hogyan érthetnék meg az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait? Nem csoda hát, hogy a megtestesült Isten teljesen rejtve marad. Egy ilyen sötét társadalomban, ahol a démonok könyörtelenek és embertelenek, az ördögök királya, aki szemrebbenés nélkül öl embereket, hogyan tűrhetné egy olyan Isten létezését, aki szeretetre méltó, jóságos és szent? Hogyan tapsolhatna és ujjonghatna Isten érkezésén? Ezek a talpnyalók! A jóságért gyűlölettel fizetnek, már régen ellenségként kezdték kezelni Istent, visszaélnek Istennel, rendkívül vadak, a legkevésbé sincsenek tekintettel Istenre, támadnak és fosztogatnak, minden lelkiismeretüket elvesztették, minden lelkiismerettel szembemennek, az ártatlanokat pedig kómába csábítják. A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Azáltal, amit Isten szavai lelepleztek, megláttam a lényegét és igazságát annak, ahogy a KKP démonjai ellenállnak Istennek. Arra gondoltam, hogy a KKP hogyan propagálja önkényesen az ateizmust, mondván: „az ég, a föld és minden dolog természetes módon keletkezett”, „az emberek a majmoktól származnak”, „a Szabadító soha nem létezett” és így tovább. Ezeket az abszurd elméleteket arra használják, hogy félrevezessék az embereket, azzal a céllal, hogy az emberek megtagadják és elárulják Istent, velük együtt ellenálljanak Istennek, és végül Isten elpusztítsa őket, és temetkezési tárgyakként a sírjukba kerüljenek. Az utolsó napokban, most, hogy Isten hús-vér testet öltött, hogy megmentse az emberiséget, a KKP őrült módon vadászik Krisztusra, és önkényesen letartóztatja és üldözi a keresztényeket azzal a céllal, hogy elnyomja Isten utolsó napokbeli munkáját, és ateista uralmat hozzon létre Kínában. A KKP egy démoni légió, amely Istent tekinti ellenségének. Ez a Sátán Istennek ellenálló, gyilkos megtestesülése. A férjem azért üldözött engem és azért akadályozott a hitem gyakorlásában, mert a KKP ateista filozófiája félrevezette. Nem hitt Istenben, és félt, hogy belekeveredik, ha a KKP letartóztat engem, ezért határozottan ellenezte az Istenbe vetett hitemet. Minden szenvedés, amin keresztülmentem, a KKP műve volt. Teljes szívemből gyűlöltem azokat a vén démonokat. Amióta elkezdtem hinni Istenben, a férjem a KKP-val együtt üldözött engem, nem engedte, hogy Isten szavait olvassam, hogy részt vegyek az összejöveteleken, vagy hogy végezzem a kötelességeimet, számtalanszor megvert, és még a rendőrségen is feljelentett engem és a testvéreimet. Rájöttem, hogy a férjem természetlényege igazság- és istengyűlölő, és hogy mindig üldözni fog engem, ha megpróbálom otthon gyakorolni a hitet. Sokszor gondoltam arra, hogy elválok tőle, és elhagyom az otthonom, hogy megfelelően gyakorolhassam a hitet, és végezhessem a kötelességemet. De valahányszor arra gondoltam, hogy elmegyek otthonról, mindig aggódni kezdtem a fiamért. Még csak egy tinédzser volt – olyan nehéz lenne neki, ha elveszítené az édesanyját! Otthon olvashattam neki bibliai történeteket, közösséget vállalhattam vele Isten szavaival, és Isten színe elé vihettem. Ha elmennék, ki vezetné őt a hitében? Valahányszor erre gondoltam, különösen elgyengültem, nem volt bátorságom elválni a férjemtől, és csak csendben tűrtem az életemet a fogságban. Amikor szenvedés gyötört, imádkozva Isten elé álltam, és titokban olvastam Isten szavait. Csak olyankor éreztem egy kis vigaszt.

2011 októberében néhányszor kiosontam, hogy részt vegyek az összejöveteleken. A férjem megfenyegette a testvéreket, mondván, hogy ha vendégül látnak, elintézi, hogy bajuk legyen belőle. Megfenyegetett engem is, azt mondta: „Amíg itt laksz, nem engedem, hogy higgy Istenben! Ha hinni akarsz, akkor el kell hagynod ezt a házat!” Keserű csalódás volt ezt hallani tőle. Ha belegondolok, hogy kirúgna, csak azért, mert hiszek Istenben, anélkül, hogy kicsit is gondolna az együtt töltött éveinkre! Akkor Isten szavainak egy passzusa jutott eszembe: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavai nagyon gyakorlatiasak voltak. Az emberek között nincs igazi szeretet. A férj és feleség közötti szeretet a kölcsönös előnyökön alapul. Az istenhitem előtt a férjem soha nem bánt velem így. De amint aggódni kezdett, hogy belekeveredik, ha az istenhitem miatt letartóztatnak, a legkevésbé sem gondolt a házasságban együtt töltött éveinkre, mindenféle módon üldözött, megvert, és még azzal is fenyegetett, hogy kirúg a házból. Nem csak azért volt ilyen kegyetlen, hogy a saját érdekeit óvja? Ezt felismerve azt gondoltam magamban: „Mivel megpróbál ellökni, akár el is mehetek, szabadon hihetek Istenben, és végezhetem a kötelességemet.” Később, amíg a fiam korrepetáláson volt a nagynénjénél, elmentem egy körülbelül 50 kilométerre lévő gyülekezetbe, és végre részt vehettem a gyülekezeti életben, és végezhettem a kötelességemet. De akkoriban még mindig aggódtam a fiam miatt. Amikor volt egy kis szabadidőm, vagy a szünidőben, amikor láttam a gyerekeket hazajönni az anyjukhoz és az apjukhoz az iskola befejezése után, arra gondoltam, milyen szomorú lehet a gyermekem, hogy nem vagyok otthon, és haza akartam menni, hogy láthassam. De aggódtam, hogy a férjem megverne, üldözne és szidalmazna, ezért nem mertem visszamenni. Csak annyit tudtam tenni, hogy titokban sírtam.

Aztán 2012 szeptemberében egy nap összefutottam a sógorommal az utcán, és ő kényszerített, hogy hazamenjek. Miután hazaértem, a férjem összehívta az egész családot. Elhívta az öccseit és bátyjait, a mostohaapámat, a sógoromat és másokat, hogy megpróbáljanak lebeszélni. A sógorom így fenyegetett: „Ha nem a sógornőm lennél, egyetlen telefonhívással elküldenélek a Közbiztonsági Hivatalba.” A mostohaapám tovább szította a tüzet, és arra buzdította a férjemet, hogy üldözzön engem. Látva, hogyan mennek a dolgok, aggódni kezdtem, hogy mivel ennyi ember ellenzi az istenhitemet, a férjem ezután még jobban üldözni fog, ezért bölcsen megjegyeztem, hogy csak azért jöttem haza, hogy éljem az életemet. Csak ekkor csendesedtek el a rokonaim. A harmadik otthon töltött napomon láttam, hogy a gyülekezetem vezetője meglátogatja a szomszédban lakó nővéremet, ezért izgatottan odamentem hozzá, hogy megkérdezzem a gyülekezeti összejövetelekről. Meglepetésemre a férjem követett, és agresszívan rám kiabált, hogy menjek haza. Nem akartam bajba keverni a nővéreimet, ezért gyorsan hazamentem. Amikor a gyülekezetvezető kijött a nővérem házából, a férjem megfenyegette egy lapáttal, és azt mondta: „Ha még egyszer idejössz, ne engem hibáztass, ha durva leszek!” Aztán fogott egy konyhakést, és berontott a nővér házába, azzal a szándékkal, hogy leszúrja, és a nővér férjének és nekem kellett sietve visszatartanunk. Ezután nem találkoztam többé a testvéreimmel, mert féltem, hogy veszélybe sodrom őket.

Ez idő alatt sok lelki gyötrelmet tapasztaltam meg, gyakran elbújtam és sírtam. Egyszer, miután a férjem elment, kisurrantam a házból, hogy beszélgessek egy nővérrel, de amikor visszafelé mentem, a férjem észrevett az úton, miközben hazafelé vezetett. Vicsorogva azt mondta: „Tudod, hogy el tudnálak gázolni ezzel a kocsival?” Ezt hallva meghűlt bennem a vér. El akart gázolni az autójával, csak azért, mert hittem Istenben. Ez lehetővé tette számomra, hogy még világosabban lássam, hogy a férjem egy Istent gyűlölő ördög, és soha nem fogja abbahagyni az üldözésemet. Soha nem gyakorolhatom majd a hitemet abban a házban, így az egyetlen lehetőségem az volt, hogy elmegyek. De amikor arra gondoltam, hogy elmegyek, hihetetlenül szomorú lettem. Még csak most találkoztam újra a fiammal, és ha megint elmegyek, az nagyon nehéz lesz neki! Ha elmennék, ki vezetné őt, hogy higgyen Istenben, és a helyes úton járjon? Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé bírtam elviselni, hogy elhagyjam a fiamat. Csak annyit tudtam tenni, hogy folyamatosan Isten elé álltam imádságban: „Édes Istenem! A férjem folyamatosan elnyom és akadályoz. El akarok menni innen, hogy gyakorolhassam a hitemet, de nem tudom elengedni a fiamat. Édes Istenem! Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek. Kérlek, világosíts meg és vezess engem!” Ezután rábukkantam Isten szavainak egy himnuszára: „Képes félretenni az ember a hús-vér testét erre a rövid időre?”:

1  [...] Képtelenek-e az emberek erre a rövid időre félretenni a testüket? Milyen dolgok képesek szétszakítani a szeretetet az ember és Isten között? Ki képes szétválasztani az ember és Isten közötti szeretetet? Vajon a szülők, a férjek, a nőtestvérek, a feleségek, vagy a fájdalmas finomítás?

2  Képesek-e a lelkiismeret érzései eltörölni Isten képmását az emberben? Vajon az emberek egymás iránti eladósodottsága és cselekedetei saját maguknak köszönhetők? Ember orvosolhatja ezeket? Ki képes megvédeni magát? Képesek-e az emberek önmagukról gondoskodni? Kik az erősek az életben? Ki képes elhagyni Engem és egyedül élni? Miért kéri Isten újra és újra, hogy minden ember végezze el az önvizsgálat munkáját? Miért mondja Isten, hogy „aki a saját kezével intézte a nehézségeit?”

Forrás: Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 24. és 25. fejezet

Isten szavai mély hatást gyakoroltak rám, és eléggé bűnösnek éreztem magam. Arra gondoltam, hogy Isten hús-vér testet öltött, hogy megmentse az emberiséget, kifejezi az igazságot, megjelenik, és nagy türelemmel munkálkodik az emberek között, mélységes megaláztatást elszenvedve, és minden szeretetét felajánlva az emberiségnek, üdvössége tárgyának. Az a szenvedés, amit Isten kibírt az ember megmentéséért, mérhetetlen, és Isten szeretete nagyon valóságos. Isten reméli, hogy felállunk, és megfontoljuk az Ő szándékait, mindent félredobva, hogy hirdessük az evangéliumot, és tanúságot tegyünk Róla. Ez Isten szeretete irántunk. De én önző és hitvány voltam, csak arra gondoltam, hogy nem lesz senki, aki gondoskodjon a fiamról, ha elmegyek otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, de Isten szándékait nem vettem figyelembe. Gyűlöltem magam, amiért gyenge, haszontalan vagyok, bénult a lelkiismeretem, és képtelen vagyok mindent félredobni, hogy Istent kövessem. Mivel képtelen voltam elengedni a fiamat, inkább otthon maradtam volna csapdába esve, a férjem által megverve, ketrecbe zárva és irányítva, esély nélkül arra, hogy Isten szavait olvassam, még kevésbé arra, hogy teremtett lényként a kötelességemet végezzem. Nem volt bennem a legcsekélyebb elhatározás sem az igazságra törekvésre és Isten szeretetére. Ábrahám hajlandó volt odaadni egyetlen fiát áldozatul Istennek, miért ne válhatnék hát én is ideiglenesen el a fiamtól, hogy teremtett lényként végezzem a kötelességemet, törekedjek az igazságra, és elnyerjem Isten üdvösségét? Nem tehettem többé félre a kötelességemet csak azért, mert nem tudtam elengedni a fiamat. Tudtam, hogy Isten megmentő munkája a végéhez közeledik, és a nagy katasztrófák hamarosan kibontakoznak. Otthon képtelen voltam Isten szavait olvasni, összejöveteleken részt venni vagy a kötelességemet végezni; ha ez így folytatódna, nem jutnék el az igazsághoz, és nem tudnék jó cselekedeteket előkészíteni, és az elkövetkező katasztrófák valamelyikében elpusztulnék. Akkor hogyan vezetném a fiamat a helyes útra? Nem volt-e a fiam sorsa is Isten kezében? Nem tudtam befolyásolni, hogy a sorsa szerint mennyit kell szenvednie, vagy hogy rá tud-e lépni a helyes útra. Ennek tudatában az aggodalmam egy kicsit alábbhagyott.

Ezután tovább olvastam Isten szavait, egy kicsit többet értettem meg az igazságból, és végül elengedtem a fiam miatti aggodalmaimat. Ezt a passzust olvastam. „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csak annyi, hogy kívülről biztosítsák számukra azt a környezetet, amelyben felnőhetnek, és ez minden, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja irányítani, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei semmiképp nem akadályozhatják a sorsát, illetve a legkevésbé sem ösztönözhetik őt, amikor az életben játszott szerepéről van szó. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint élete küldetése teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen sors keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása kedvéért” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy egy gyermek sorsa nem a szüleitől függ, hanem Isten szuverenitása határozza meg azt. A fiam sorsa Isten kezében van. Nem tudom befolyásolni, hogy a fiam mennyit fog szenvedni, vagy hogy a helyes útra lép-e – mindez Isten szuverenitásától és elrendezésétől függ. József jutott eszembe: testvérei fiatal korában eladták Egyiptomban rabszolgának, nem voltak mellette a szülei, akik gondoskodtak volna róla és vezették volna, de Jahve Isten vele volt, vezette és óvta őt. Akárhogy is csábította őt a testőrparancsnok felesége, ő soha nem dőlt be neki. Sok megpróbáltatást is elszenvedett Egyiptomban, de ezek valójában megerősítették az elszántságát, és megtanították arra, hogy Istenre támaszkodjon. Eszembe jutottak azok a testvérek is, akik nem hagyták el az otthonukat, hogy végezzék a kötelességeiket – gyakran bátorították a gyermekeiket, hogy gyakorolják a hitet, és járjanak a helyes úton, és néhány gyermek valóban gyakorolta a hitet, és követte Istent a helyes úton, de mások belekeveredtek a világi gonosz irányzatokba, és egyre züllöttebbek lettek. Láttam, hogy nem attól függ, hogy egy gyermek a helyes úton jár-e, hogy a szülei vele vannak-e, hanem attól, hogy a természetében benne van-e az igazság szeretete, és hogy Isten előre elrendelte-e, hogy így tegyen. Ha a fiamnak van emberi mivolta, és Isten megmentésének tárgya, akkor ha nem maradnék mellette, akkor is egészségesen nőne fel, és hinni kezdene Istenben. Mindez Isten kezében volt – nem kellett aggódnom miatta. Hívőként eltöltött éveim alatt nagyon sokat élveztem Isten szavainak öntözését és ellátását, de a fiamhoz való kötődésem miatt képtelen voltam teremtett lényként a kötelességemet végezni. Micsoda önzőség! Meg kellett hálálnom Isten szeretetét azzal, hogy hirdetem az evangéliumot, tanúságot teszek Mellette, és még több embert viszek Isten házába.

2013 februárjában elszántan elhagytam a családomat, és vonatra szálltam, hogy egy távoli város gyülekezetébe menjek. Amikor a vonat elhaladt a fiam iskolája mellett, láttam az épületet, ahol a fiam tanult, és arra gondoltam: „Ki tudja, mikor látom újra!” Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ez még jobban megutáltatta velem az ördögi Sátán uralmát. Elszakított a családomtól, és megakadályozta, hogy szabadon gyakorolhassam a hitemet, és végezzem a kötelességemet. De mindez még inkább lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy az igazságra és a fényre törekedjek. Isten szavaira gondoltam: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ebben a világban az ember az ördög ruházatát viseli, az ördög ételét eszi, és az ördög keze alatt dolgozik és szolgál, és olyannyira eltapossák, hogy teljesen belepi a szenny. Ha nem érted meg az élet értelmét, vagy nem nyered el az igaz utat, akkor mi értelme van így élni? Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igaznak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy követhetem Őt és végezhetem a kötelességemet ebben a kedvezőtlen környezetben – így rendelte el előre Isten, és ez volt az út, amelyen Isten vezet engem. Teremtett lényként kész voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, buzgón keresni az igazságot, jól végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, és megalázzam az ördögöket és a Sátánt. Ezt felismerve sokkal békésebb és nyugodtabb lettem. Hálát adtam Istennek, hogy arra vezetett, hogy kiszabaduljak a férjem által rám erőltetett fogságból, és lehetővé tette, hogy teremtett lényként végezzem a kötelességemet, és a helyes úton járjak.

Ezután folytattam a kötelességvégzést egy gyülekezetben, távol az otthonomtól. Ezekben az években megtapasztaltam Isten szavait és munkáját, megértettem néhány igazságot, és úgy éreztem, hogy elég sokat nyertem. Hála Istennek, hogy vezetett engem!