46. Hogyan változott meg az arrogáns énem?
2023 augusztusában Csang Hang testvérrel közösen felügyeltük több gyülekezet evangelizációs munkáját. Kezdetben, valahányszor a munka során problémák merültek fel, kezdeményeztem, hogy Csang Hanggal megvitassuk ezeket, és konzultáljunk a dolgokról. Csang Hangnak megvolt a teherérzete a kötelességei iránt, és felkeresett, hogy megbeszéljük a munkánkban felmerülő problémákat és eltéréseket. Lehetséges irányokat és megoldásokat is ajánlott a problémák kezelésére, és én el tudtam fogadni, és magamévá tudtam tenni a javaslatait. Később észrevettem, hogy Csang Hang nem ért a problémák megoldásához és a levelezéshez, és azt gondoltam magamban: „Csang Hang még új ebben a kötelességben, ezért normális, hogy hiányosak a képességei. Megfelelően kell kezelnem a hiányosságait, és további közösségeken keresztül kell segítenem őt.” Segítettem neki átdolgozni és tökéletesíteni a leveleit, és gyakran biztattam.
De egy idő után azt láttam, hogy Csang Hangnak még mindig gondjai vannak a levélírással, és öntudatlanul is elkezdtem lenézni és megvetni. Ráadásul a problémákra adott megoldásaimat és a levelekre írt válaszaimat többnyire elfogadta a vezetőség, az evangelizációs munkában felmerülő problémák és eltérések fokozatosan javultak, és volt néhány pozitív eredmény a munkánkban. Ez oda vezetett, hogy az önimádat állapotában éltem, és abban a hitben, hogy van némi munkaképességem. Lassanként felhagytam azzal, hogy a kötelességeim során kikérjem vagy keressem Csang Hang javaslatait, arra gondolva, hogy ha megkérdezem őt, úgysem fogok jó tanácsot kapni, és végül úgyis a magam módján fogom csinálni a dolgokat. Ezt követően elkezdtem utasítani őt, hogy miként oldjon meg ilyen-olyan problémákat, hogyan kezeljen ilyen-olyan leveleket, és megvetéssel kritizáltam őt, mondván, túl szűklátókörűen szemléli a problémákat, és csak felszínes megoldásokat kínál. Idővel Csang Hang bizonyos mértékben korlátozva lett általam. Emlékszem, egyszer megkértem Csang Hangot, hogy írjon egy levelet, és megosztottam vele a gondolatmenetemet, hogy miként kellene ezt megírni. Később rájöttem, hogy nem az én elgondolásaim szerint írta meg a levelet, dühös lettem, és azt gondoltam magamban: „Már elmondtam, hogyan kell megoldani ezt a problémát, és az általam javasolt ötletek és tervek az eddigiekben hatékonynak bizonyultak a gyakorlatban. Amit írtál, az egyáltalán nem oldja meg a problémát!” Így vádló hangnemben kérdőre vontam: „Miért nem úgy írtad meg, ahogy mondtam? Ahogyan megírtad, az nem érinti a probléma lényegét, és nem fog elvezetni a megoldáshoz.” Csang Hang így válaszolt: „A te gondolatmeneted szerint akartam megírni, de többször is megpróbáltam, és nem tudtam jól megírni, ezért a saját megértésem alapján írtam meg.” Tovább akartam őt kritizálni, de hirtelen rájöttem, hogy forrófejűségből beszélek, ezért abbahagytam. Egy másik alkalommal Csang Hang odanyújtott egy levelet, amit ő írt. Észrevettem benne néhány hibát, és anélkül, hogy a tudatára ébredtem volna, ismét megvetést éreztem iránta. Szemrehányó hangon azt mondtam neki: „Nézd, túl szűklátókörűen szemléled ezt a kérdést! És ebben a részben a közösséged nem tért ki a lényegre, és nem fogja megoldani a problémát!” Miután ezt elmondtam, Csang Hang lehajtotta a fejét, és egy szót sem szólt. Látva Csang Hang gyötrelmes arckifejezését, bűntudatot éreztem: „Hogy lehettem ennyire lenéző és kritikus vele szemben? Legközelebb nem viselkedhetek így.” Amikor azonban hasonló helyzetek adódtak, továbbra is azon kaptam magam, hogy önkéntelenül is lenézem. Végül Csang Hang meglehetősen passzívvá vált a kötelességeiben, és valahányszor nehézségekkel vagy problémákkal szembesült, először engem kérdezett, hogy miként oldja meg őket. Ráadásul rossz képességű és a kötelességre alkalmatlan emberként határolta be magát, és le akart mondani. Amikor Csang Hangot ebben az állapotban láttam, rájöttem, hogy én vagyok az, aki korlátozta, és ártott neki, és ekkor kezdtem el keresni az igazságot, hogy elgondolkozzam magamon.
Az egyik áhítatom során Isten szavainak két passzusára bukkantam: „Sok olyan embert látok, aki hagyja, hogy a fejébe szálljon, ha némi tehetséget tanúsít a kötelességében. Amikor megmutat bizonyos képességeket, azt gondolja, hogy azok nagyon lenyűgözőek, majd ezekből a képességekből él, és nem tör előbbre. Bármit is mondanak mások, nem hallgat rájuk, azt gondolja, hogy a saját kis dolgai az igazság, és hogy ő a felsőbbrendű. Vajon milyen beállítottság ez? Arrogáns beállítottság. Túlságosan hiányzik belőle az észszerűség. Vajon jól tudja végezni valaki a kötelességét, ha arrogáns beállítottságú? Képes alávetni magát Istennek, és a végsőkig követni Istent? Ez még nehezebb” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A beállítottság megváltoztatása annak megismerésén alapszik). „A legjobban tennétek, ha több erőfeszítést szentelnétek önmagatok ismerete igazságának. Miért nem találtatok kegyelmet Isten előtt? Miért utálatos Számára a beállítottságotok? Miért vált ki undort Őbenne a beszédetek? Amint egy kis hűséget tanúsítottatok, saját magatok dicséretét zengitek, és jutalmat követeltek apró hozzájárulásotokért. Amint egy cseppnyi alávetettséget tanúsítottatok, máris lenéztek másokat, és valamilyen jelentéktelen feladat elvégzését követően már meg is vetitek Istent. [...] Van-e bármi dicséretre méltó a szavaitokban és a tetteitekben? Akik elvégzik a kötelességüket és azok, akik nem, akik vezetnek, és akik követnek, akik befogadják Istent és akik nem, akik adományoznak és akik nem, akik prédikálnak és akik befogadják az igét, és így tovább. Ezek az emberek mind önmagukat dicsérik. Nem tartjátok nevetségesnek ezt? Nagyon is jól tudjátok, hogy hisztek Istenben, azonban nem férhettek össze Istennel. Nagyon is jól tudjátok, hogy teljesen érdemtelenek vagytok, mégis kitartotok a dicsekvésetekben. Hát nem érzitek, hogy az észszerűségetek annyira megromlott, hogy már nincs önuralmatok?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Krisztussal összeférhetetlenek minden bizonnyal Isten ellenfelei). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Azt hittem, hogy behatóan ismerem a problémákat, és érthetően írok leveleket, és gyakran kaptam megerősítést a vezetőségtől, ami miatt nagyra becsültem magam, ezért amikor Csang Hang leveleiben számos problémát fedeztem fel, mélységes megvetést éreztem iránta. Amikor nem az én gondolatmenetem szerint írta a leveleket, nem kérdeztem ennek az okát, hanem csak kritizáltam és korholtam őt, és ragaszkodtam hozzá, hogy az én módszerem szerint írja meg. Mivel folyton kritizáltam és korholtam őt, korlátok közé lett szorítva általam, félt kifejezni a véleményét, és passzív lett a kötelességeiben. Sőt, úgy határolta be magát, mint akiben nincs meg a képesség ennek a kötelességnek az elvégzéséhez. Az igazság az volt, hogy Csang Hang már évek óta hirdette az evangéliumot, és volt némi tapasztalata a nyomon követési és útmutatási munkában, de mivel korlátozva volt általam, a meglévő erősségei nem lettek kihasználva. Láttam, hogy az arroganciám teljesen megfosztott a józan eszemtől, és hogy csak korlátozok másokat, és ártok nekik. Milyen módon végeztem a kötelességemet? Ez egyértelműen gonoszság volt! Visszagondoltam néhány évvel ezelőttre. Amikor a gyülekezetvezetői kötelességeimet végeztem, és láttam, hogy a munkámnak van némi eredménye, lenéztem a munkatársaimat, mindig úgy éreztem, hogy nekem jobbak a képességeim, és hogy az én nézeteim a leghelytállóbbak. Úgy éreztem, hogy legyen szó az emberek kiválasztásáról vagy beosztásáról, a munka megszervezéséről vagy az ügyek intézéséről, mindenkinek csak rám kellene hallgatnia. Nem engedtem meg senkinek, hogy eltérő véleményt fogalmazzon meg, és ha valaki ellenvetést tett, egyszerűen felülbíráltam a véleményét, és néha a hatalmi pozícióból korholtam és kritizáltam őt. Ez oda vezetett, hogy mindannyian korlátozva érezték magukat általam. Az arroganciám, önelégültségem és önkényességem miatt komolyan akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját. Láttam, hogy ismét a rossz szokásaim rabja lettem, és kissé negatív lettem, azt gondolva: „Nem tudom tovább végezni ezt a kötelességet. Ha így folytatom, akkor továbbra is az arrogáns beállítottságom szerint fogok élni. Ez nem csak Csang Hangnak fog ártani, hanem a munkát is akadályozza és megzavarja.” Negativitásban és félreértésekben dagonyáztam, és némileg passzívvá váltam a kötelességeimben.
Később rájöttem, hogy az állapotom rossz, ezért tudatosan kerestem Isten szándékát. Isten szavainak egy passzusára gondoltam: „Miért vezényli Isten mindezeket? Nem az a célja, hogy leleplezze, hogy ki vagy, vagy hogy felfedjen és kiiktasson téged; nem a felfedésed a végső cél. A cél az, hogy tökéletesítsen és megmentsen téged. Hogyan tökéletesít téged Isten? És hogyan ment meg téged? Azzal kezdi, hogy tudatosítja benned saját romlott beállítottságodat, és megismerteti veled természetlényegedet, hiányosságaidat és azt, aminek híján vagy. Csak ezek megismerése és világos megértése által tudod követni az igazságot, és tudsz fokozatosan megszabadulni romlott beállítottságodtól. Ez egy lehetőség, amit Isten nyújt neked. Ez Isten irgalma. Meg kell tudnod ragadni ezt a lehetőséget. Nem szabad szembeszegülnöd Istennel, összetűzésbe kerülnöd Istennel, vagy félreértened Őt. Különösen, amikor szembesülsz azokkal az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal, amelyeket Isten rendez körülötted, ne érezd állandóan azt, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogyan szeretnéd, hogy legyenek; ne akarj állandóan menekülni előlük, illetve ne panaszkodj mindig Istenre, és ne értsd félre mindig Istent. Ha folyamatosan ezeket teszed, akkor nem tapasztalod meg Isten munkáját, és ez nagyon megnehezíti számodra, hogy belépj az igazságvalóságba” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulnia). Isten szavai megértették velem, hogy amikor Isten felfedi az embereket, az nem azért van, hogy kiiktassa, hanem azért, hogy megmentse őket, hogy megismerhessék a romlott beállítottságukat, az igazságra törekedjenek, és elérjék a beállítottságuk átalakulását. Láttam, milyen szánalmasan csekély az érettségem, és hogy amikor felfedtek, nem kerestem aktívan az igazságot, hogy a romlott beállítottságommal foglalkozzak, hanem inkább negatív lettem, és elmenekültem. Ez nem egy olyan ember viselkedése volt, aki az igazságra törekszik! Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Mélyen megrontott a Sátán. Amikor a munkám elkezd eredményeket hozni, felsőbbrendűnek látom magam, arrogáns és önhitt leszek, lenézem és kritizálom a társul választott testvéremet, miközben korlátozom őt, és ártok neki. Istenem! Nem akarok az arrogáns beállítottságom szerint élni. Kérlek, ments meg, és segíts, hogy valóban megértsem arrogáns és önhitt természetemet, hogy megutálhassam magam, és törekedjek a beállítottságom megváltoztatására.”
Utána elolvastam Isten szavainak egy olyan passzusát, amely közvetlenül az én állapotomra vonatkozott. Mindenható Isten azt mondja: „Az arrogancia az ember romlott beállítottságának gyökere. Minél arrogánsabbak az emberek, annál észszerűtlenebbek, és minél észszerűtlenebbek, annál hajlamosabbak ellenállni Istennek. Mennyire súlyos ez a probléma? Az arrogáns beállítottságú emberek nemcsak mindenkit maguknál alacsonyabb rendűnek tekintenek, hanem ami a legrosszabb, még Istenre sincsenek tekintettel, és nincs Istent félő szívük. Még ha úgy tűnik is, hogy az emberek hisznek Istenben és követik Őt, egyáltalán nem Istenként kezelik Őt. Mindig úgy érzik, hogy övék az igazság, és nagyon nagyra tartják magukat. Ez az arrogáns beállítottság lényege és gyökere, és ez a Sátántól származik. Ezért az arrogancia problémáját meg kell oldani. Azt érezni, hogy valaki jobb másoknál – ez triviális dolog. A kritikus probléma az, hogy az ember arrogáns beállítottsága megakadályozza őt abban, hogy alávesse magát Istennek, az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek; az ilyen személy mindig hajlik arra, hogy versengjen Istennel a hatalomért és mások irányításáért. Ennek a fajta embernek a legkevésbé sincs Istent félő szíve, nem is beszélve az Isten iránti szeretetről vagy a Neki való alávetettségről. Az arrogáns és önhitt emberek, különösen azok, akik annyira arrogánsak, hogy elvesztették az eszüket, nem tudják alávetni magukat Istennek az Őbelé vetett hitükben, sőt, még magukat dicsérik és maguk mellett tesznek bizonyságot. Az ilyen emberek állnak leginkább ellen Istennek, és egyáltalán nincs bennük Istent félő szív. Ha az emberek el akarnak jutni oda, hogy Istent félő szívük legyen, akkor először meg kell oldaniuk az arrogáns beállítottságukat. Minél alaposabban oldod meg arrogáns beállítottságodat, annál inkább lesz Istent félő szíved, és csak akkor tudod majd magad alávetni Neki, megszerezni az igazságot és megismerni Őt. Csak azok valóban emberek, akik elnyerik az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy amikor az emberek az arrogáns természetük szerint élnek, anélkül, hogy megtapasztalnák Isten ítéletét és fenyítését, akkor a beállítottságuk nem változik, és bármelyik pillanatban gonoszságot követnek el, és ellenállnak Istennek. Hát nem így viselkedtem? Képes voltam megoldani néhány problémát, és az íráskészségem is kicsit jobb volt, mint másoké, ezért felsőbbrendűnek láttam magam, és folyamatosan lenéztem Csang Hangot. Akár a problémamegoldásról, akár a munka megvitatásáról volt szó, ritkán kértem ki Csang Hang véleményét, és ha mégis, az is csak formalitás volt. Mindig felsőbbrendűként viselkedtem, és parancsokat osztogattam neki. Amikor láttam, hogy Csang Hang nem követi a gondolatmenetemet a levélírásban, ahelyett, hogy mérlegeltem volna, hogy mit akar kifejezni a saját szemszögéből, vagy elgondolkodtam volna azon, hogy van-e valami használható abban, amit írt, vagy hogyan lehetne kiegészíteni és tökéletesíteni azt, amit írt a jobb eredmények elérése érdekében, egyszerűen csak elutasítottam az elképzeléseit, kritizáltam és korholtam őt, arra kényszerítve, hogy úgy írja meg a levelet, ahogy mondtam neki. A saját nézeteimet tekintettem mércének, és nem engedtem, hogy Csang Hangnak saját véleménye legyen. Ez oda vezetett, hogy korlátoztam őt, és amikor leveleket írt, túlzottan óvatossá vált, sőt elkezdte magát úgy behatárolni, mint akiből hiányzik a képesség, és le akart mondani. Valójában Csang Hang gondolatmenete a levelek írása során időnként megalapozott volt, de csak részben beszélt a dolgokról. Arra kellett volna építenem, amit írt, hogy azt tökéletesítsem, de ehelyett egyenesen elutasítottam az ötleteit, és arra kényszerítettem, hogy kövesse az utasításaimat. Nem úgy kezeltem-e az elképzeléseimet, mintha azok az igazságot jelentenék? Láttam, hogy milyen mélyen arrogáns a természetem. Az „én vagyok a legfőbb uralkodó” és a „csak én vagyok nagyszerű” sátáni mérgei szerint éltem. Legyen szó Csang Hangról, vagy azokról a testvérekről, akik korábban a munkatársaim voltak, csak korlátoztam őket, és ártottam nekik, ami a gyülekezet munkáját is akadályozta és megzavarta. Most láttam, hogy mennyire arrogáns és önhitt vagyok, és hogy a szívem egyáltalán nem olyan, amely félné Istent, vagy alávetné magát Neki. Isten ellenségének az útját jártam. Pálra gondoltam a Kegyelem Korában. Volt némi adottsága és tehetsége az evangélium hirdetésében, sokakat megtérített, sok gyülekezetet alapított, és sok levelet írt. Ezt tőkének vette, és mindenkit lenézett. Még azt is mondta, hogy nem marad el semmiben a többi apostoltól, és gyakran magasztalta magát, miközben lekicsinyelte a többi apostolt. Annyira arrogáns lett, hogy nyíltan tanúbizonyságot tett arról, hogy számára az élet Krisztus. Ezzel megsértette Isten természetét, Isten pedig megátkozta és megbüntette. Nem úgy viselkedtem-e én is, mint Pál? Ez a felismerés megrémített. Ha nem térek meg, és nem törekszem változásra a beállítottságomban, az én sorsom is ugyanaz lesz, mint Pálé, Isten vissza fog utasítani, és ki fog iktatni.
Később megnyíltam Csang Hangnak az állapotomról, bocsánatot kértem tőle, és ő is megnyílt a saját állapotáról. Onnantól fogva türelmesen eligazítottam Csang Hangot, hogy miként tekintsen a problémákra, és hogyan írjon leveleket, és néha, amikor nehezére esett jól írni, segítettem neki tökéletesíteni a vázlatait. Azáltal, hogy így gyakoroltam, békésebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam a szívemben. Tovább gondolkodva rájöttem, hogy az arroganciám másik oka az volt, hogy az adottságaimat és a tehetségemet tőkeként kezelem. Olvastam, hogy Isten szavai szerint: „Amikor Isten megteremtette az embert, különféle speciális készségeket adott az emberek különféle típusainak. Egyesek az irodalomban jók, mások az orvostudományban, megint mások a tanulási készségek terén, ismét mások a tudományos kutatásban és így tovább. A speciális készségeket Isten adja az embereknek, és nincs mit dicsekedni velük. Nem számít, milyen speciális készségei vannak valakinek, az nem azt jelenti, hogy érti az igazságot, és egész biztosan nem azt jelenti, hogy birtokában van az igazságvalóságnak. Az embereknek vannak bizonyos speciális készségeik, és ha hisznek Istenben, akkor a kötelességeik végzésére kell használniuk azokat. Ez elfogadható Isten számára. Dicsekedni egy bizonyos speciális készséggel vagy arra használni, hogy üzletet kössön Istennel az ember – ez arra utal, hogy az illetőből túlságosan hiányzik a józan ész. Isten nem kedveli az ilyen embereket. Némelyek értenek egy bizonyos készséghez, így amikor Isten házába jönnek, úgy érzik, hogy kiválóbbak másoknál, különleges bánásmódot akarnak élvezni és úgy érzik, mintha lenne egy aranytojást tojó tyúkjuk. Egyfajta tőkeként tekintenek erre a készségre – micsoda arrogancia! Hogyan kell tehát tekintened ezekre az adottságokra és speciális készségekre? Ha hasznosak ezek a dolgok Isten házában, akkor is csak a kötelességed teljesítésének eszközei. Semmi közük az igazsághoz” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy nem számít, miben vagyunk tehetségesek, legyünk jók akár az éneklésben, a táncban, az írásban vagy az evangélium hirdetésében, ezeket az adottságokat és tehetségeket mind Isten adta. Isten azért adja nekünk ezeket az adottságokat és tehetségeket, hogy jól használhassuk őket a kötelességeink elvégzésére. Például van némi íráskészségem, és az erősségeimet arra kellett volna használnom, hogy segítsem a társammá tett testvéreimet abban, hogy jól végezzék a gyülekezet munkáját. De ezeket az Istentől kapott adottságokat és tehetségeket tőkeként használtam. Nemcsak hogy magamat csodáltam, hanem Csang Hangot is folyamatosan lenéztem és korlátoztam, kényszerítve őt, hogy megfeleljen az elképzeléseimnek. Beállítottságom egyre arrogánsabbá vált, és teljesen hiányzott belőlem az emberi mivolt és a józan ész. Ezen a ponton jöttem rá, hogy az adottságok és tehetségek csupán eszközök, amelyek segítenek az embernek jól végezni a kötelességét. Az, hogy valakinek vannak adottságai, és van tehetsége, nem jelenti azt, hogy megérti az igazságot, vagy hogy elérte a beállítottsága átalakulását, és ha csak adottságokkal rendelkezik, anélkül, hogy az igazságra törekedne, akkor nem tudja jól végezni a kötelességeit, és továbbra is gonoszságokat fog művelni, és ellen fog állni Istennek. Az Istentől kapott adottságokat és tehetségeket tőkeként kezeltem, saját készségeimnek és képességeimnek tartottam őket, anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna, hogy ki vagyok, vagy ismertem volna a helyzetemet. Igazán szégyentelen voltam, és undorítottam Istent!
Később volt egy időszak, amikor néhány problémát és eltérést találtunk az öntözési munkában, és meg kellett írnunk egy levelet, hogy közösségen keresztül megoldást nyújtsunk. Miután Csang Hanggal közösséget vállaltunk, megkértem, hogy ő írja meg a levél első piszkozatát. Amikor befejezte a levélírást, és megmutatta nekem, észrevettem, hogy néhány részlet még hiányzik, és megint elkezdtem megvetést érezni iránta. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ismét arrogáns beállítottságot mutatok. Isten szavainak egy passzusára gondoltam: „Szerintetek tökéletes bárki is? Nem számít, mennyire erősek az emberek, vagy mennyire rátermettek és tehetségesek, még mindig nem tökéletesek. Az embereknek fel kell ismerniük ezt, ez tény, és ilyen hozzáállással kellene az embereknek rendelkezniük, hogy helyesen közelítsék meg saját érdemeiket és erősségeiket, illetve hibáikat; ezzel az észszerűséggel kellene az embereknek rendelkezniük. Ilyen észszerűséggel megfelelően tudsz foglalkozni a saját erősségeiddel és gyengeségeiddel, valamint másokéival is, és ez képessé tesz téged arra, hogy velük együtt egyetértésben dolgozz. Ha megértetted az igazságnak ezt az oldalát, és be tudsz lépni az igazságvalóságnak ebbe az aspektusába, akkor harmonikus kapcsolatod lehet a testvéreiddel, az ő erősségeikre támaszkodva ellensúlyozni tudod a saját gyengeségeidet. Így bármilyen kötelességet teljesítesz, bármit csinálsz, mindig jobbá válsz benne és megkapod Isten áldását” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai segítettek megérteni, hogy a másokkal való harmonikus együttműködés elérése érdekében minden ember erősségeit és gyengeségeit megfelelően kell kezelnem. Amikor mások hiányosságait és gyengeségeit látom, nem szabad megvetnem vagy lekicsinyelnem őket, hanem inkább engednem kell, hogy az erősségeink kiegészítsék egymást. Így érhetünk el jó eredményeket a kötelességeinkben. Isten minden embernek különböző képességeket és tehetséget adott. Csang Hang nem volt jó levélíró, ezért megfelelően kellett kezelnem a hiányosságait, és nem hasonlíthattam össze az erősségeimet az ő gyengeségeivel. Az igazság az volt, hogy Csang Hangnak megvoltak a saját erősségei. Sok éven át volt felelős az evangelizációs és öntözési munkákért, sok tapasztalatot gyűjtött, és eredményeket ért el a munkájában. Mindezek ellenére nem volt arrogáns vagy önelégült, és továbbra is a segítségemet kérte olyan kérdésekben, amelyeket nem látott át teljesen. Amikor rámutattam a munkájában lévő problémákra, képes volt elfogadni azokat. Ezek olyan erősségek voltak, amelyekkel én nem rendelkeztem, és tanulnom kellene tőle. Ezt felismerve helyesen tudtam megítélni Csang Hang gyengeségeit és hiányosságait. Ezt követően átdolgoztam és kijavítottam a levelet. Amikor elküldtem, nagyon jó érzés volt, hogy fellázadtam magam ellen, ahelyett, hogy az arrogáns beállítottságom szerint éltem volna, mivel ez békével és örömmel tölti el a szívemet, és nem korlátoz másokat, és nem árt másoknak. Ezek a változások, amiket elértem, mind Isten szavaiból fakadtak, amelyek eligazítottak engem. Hála Istennek!