Régen nagyon ragaszkodtam a nagybátyámhoz. Ő hagyományos kínai orvoslással foglalkozik. Tízéves koromban volt egy balesetem, és folyamatosan vért hánytam. A nagybátyám volt az, aki a legválságosabb pillanatban megmentett. Sosem felejtettem el a kedvességét, ami életmentő volt, és úgy gondoltam, hogy ha majd felnövök, ezt méltóképpen meg kell hálálnom neki. 2008-ban édesapám betegségben elhunyt. Amikor az egész családunk mély gyászban volt, nagybátyám terjesztette nekünk Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Ezzel nemcsak egy kapaszkodót kaptunk, hanem esélyt is arra, hogy az igazságra törekedjünk, és elérjük az üdvösséget, amiért még hálásabb voltam a nagybátyámnak. Apám halála miatt édesanyám nehezen tudta fedezni a három gyermeke taníttatásának költségeit. A nagybátyám ekkor befogadott az otthonába, ahol hihettem Istenben, miközben orvostudományt is tanulhattam tőle. Nála laktam és étkeztem. Az egészségem nem volt túl jó, így gyakran készített nekem tápláló ételeket. Úgy bánt velem, mint a saját lányával, ezért tele voltam hálával iránta, és úgy gondoltam, hogy ha a jövőben nehézségei lesznek, mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki, ha lesz rá lehetőségem.

2011-ben azonban a gyülekezet úgy ítélte meg, hogy a nagybátyám gonosz ember. Arrogáns és öntelt volt, indokolatlanul sok bajt okozott, és egyáltalán nem fogadta el az igazságot. Gyötörte azokat, akik javaslatokat tettek neki, és gyakran megítélte, támadta és kárhoztatta a vezetőket és a dolgozókat. Konfliktusokat idézett elő a testvérek és a vezetők között, ami súlyos zavarokat okozott a gyülekezet életében és munkájában. A testvéreket annyira elnyomta, hogy nem mertek vele érintkezni, ő pedig az ismételt közösségvállalás ellenére sem volt hajlandó megbánást tanúsítani. A gyülekezet úgy döntött, hogy kizárja őt. Amikor ez történt, a vezető megkérdezte, hogy aláírom-e a döntést, én pedig nagyon összezavarodtam. A nagybátyám viselkedése nyilvánvaló volt; a megvetése és a támadásai engem is megríkattak. De arra gondoltam: „Ha aláírom, és ő megtudja, mit gondol majd rólam? A nagybátyám kiskoromban megmentette az életemet, hirdette nekünk az evangéliumot, és megtanított az orvoslásra. Annyi mindenben jó hozzám! Ha aláírom, nem fog szívtelennek és hálátlannak tartani?” Amikor ez történt, a vezető felolvasott egy részt Isten szavaiból, ami nagyon megérintett. Isten azt mondja: „Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« »Mert aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavait olvasva némi bűntudatot éreztem. A nagybátyám egyértelműen gonosz emberként viselkedett, én mégsem akartam aláírni a kizárását. Nem toleráltam-e ezzel a folyamatos rendbontásait és zavarkeltését a gyülekezetben? Nem szabadna érzelmi alapon cselekednem, a gyakorlatomat inkább Isten szavainak kellene vezérelnie: „Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.” Ezután aláírtam.

2012-ben megérkezett a nagybátyám kizárásáról szóló értesítés, én pedig végig féltem szembenézni vele. Később, amikor megtudta, hogy aláírtam, leszidott, hogy nem látok tisztán, és ostobának nevezett! Ennek hallatán tudtam, hogy egyáltalán nem gondolkodott el, és nem értette meg a gonosz tetteit, de még mindig azon tűnődtem, vajon nem voltam-e túl szívtelen és hálátlan vele szemben, amikor aláírtam. Később a kötelességem miatt elhagytam a nagybátyám otthonát. Bár vele már nem kellett szembenéznem, a szidalmai továbbra is visszhangoztak bennem. Ráadásul később történt valami, ami miatt még inkább lekötelezve éreztem magam neki, és végül olyasmit tettem, amivel ellenszegültem Istennek.

2016 vége felé, amikor az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet, a testvérek súlyos tüdőgyulladás és mellhártyagyulladás miatt kórházba küldtek. A nagybátyám odasietett, és pénzt és fáradságot nem kímélve, fáradhatatlanul ápolt. Veszélyesen alacsony volt a vérnyomásom, amit akupresszúrával kezelt. Miután hazaengedtek, még hagyományos kínai gyógyszert is készített nekem, hogy segítsen felépülni. Látva, hogy még mindig jó hozzám annak ellenére, hogy aláírtam a kizárását, a vele szemben érzett bűntudatom felerősödött. Ebben az időszakban elmesélte, hogy az elmúlt néhány évben folytatta az evangélium terjesztését, még azután is, hogy kizárták, és számos embert vezetett Istenhez. A KKP még le is tartóztatta az evangélium terjesztése miatt, házkutatást tartottak nála, elkobozták a javait, és a gyógyszertárát is bezárták. Több mint 100000 jüant veszített. A nagy vörös sárkány okozta üldöztetés ellenére nem árulta el, hogy hol tartja az Isten szavait tartalmazó könyveket. Amikor azonban a KKP megkérte, hogy azonosítsa a testvérek fotóit, elismerte, hogy az egyik nővér vezető a gyülekezetben. Ő volt az a vezető, aki néhány évvel ezelőtt kizáratta őt. Miután mindezt elmesélte, megrótt, hogy nincs lelkiismeretem, azt mondta, hogy a lányaként kezel, és apaként törődik velem, én viszont nem mutattam emberi érzéseket, és egy hidegvérű állat módjára viselkedtem. Ahogy ezekről a dolgokról beszélt, úgy éreztem, tartozom neki, és együtt is éreztem vele. Akkoriban véletlenül hallottam a felsőbb vezetőket arról beszélni, hogy ha azok, akiket kizártak, bűnbánatot tanúsítanak, továbbra is hisznek Istenben, és terjesztik az evangéliumot, akkor vissza lehet őket fogadni a gyülekezetbe. Erről eszembe jutott a nagybátyám. Arra gondoltam, hogy bár kizárták, az elmúlt években mégis terjesztette az evangéliumot. Amikor a KKP letartóztatta és kihallgatta, akkor sem tagadta meg Istent. Akkor vajon nem lehetne őt visszafogadni a gyülekezetbe? Még ha csak az evangéliumot terjesztené, és azon fáradozna, hogy jóvátegye a múltbeli hibáit, az is rendben lenne. Azután, ha a többiek többet beszélgetnének vele Isten szavairól, nem lehetséges, hogy fokozatosan elgondolkodna a gonosz tettein, és eljutna a megbánásig és a változásig? Ha el tudnám érni, hogy visszavegyék a gyülekezetbe, belátná-e, hogy van bennem némi lelkiismeret, és nem vagyok olyan hálátlan ember? Amikor ez a gondolat átfutott az agyamon, úgy éreztem... mintha esélyt kaptam volna arra, hogy kárpótoljam őt, és lerójam neki a tartozásomat. De azt, hogy azonosította az egyházi vezető fotóját a nagy vörös sárkánynak, és azt, hogy panaszkodott nekem és kioktatott, ezeket kihagytam. Később a vezetők elküldtek valakit hozzá, hogy megnézze, teljesíti-e a felvétel kritériumait. Emlékszem, pár nappal később egy nővér azt mondta nekem: „Amikor elmentünk a nagybátyádhoz, és megkérdeztük tőle, hogy halad az önvizsgálattal és az önismerettel, felháborodott, és azt mondta: »Nem is azért vagytok itt, hogy a tényeket vizsgáljátok! Ti és a vezetők csak fedezitek egymást; mind egykutya vagytok...« Úgy nézett ránk, mintha meg akarna ütni minket, és a nénikéd volt az, aki folyamatosan próbálta lebeszélni erről, és visszafogni őt. Ezután élénken gesztikulálva harsányan szónokolni kezdett a múltról, sorolta a hibákat, amiken nem hajlandó túllépni, támadta és elítélte a vezetőket. Láttuk, hogy egyáltalán nincs önismerete, és nem alkalmas arra, hogy visszafogadjuk.” A nővér is beszélt nekem arról, hogy felismerte és átlátta a nagybátyám lényegét, és megkérdezte, hogy értelmezem a helyzetet. A nagybátyám viselkedésének fényében nem tudtam mit mondani; valóban nem volt alkalmas arra, hogy visszafogadják.

Később kerestem Isten szavaiban valamit, ami kapcsolódott a problémáimhoz. Mindenható Isten azt mondja: „Mindazoknak, akiket a Sátán megrontott, romlott beállítottságuk van. Egyeseknek csak romlott beállítottságaik vannak, de vannak, akik mások: nemcsak romlott sátáni hajlamaik vannak, hanem természetük is rendkívül rosszindulatú. Nemcsak szavaik és tetteik fedik fel romlott sátáni hajlamaikat; ezek az emberek maguk az igazi ördögök és Sátánok” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). „Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, mégis nélkülözik az igazságot? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Istenről? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ebben az esetben nem a Sátán felé terjeszted-e ki a jó szándékot? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szándékait kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szándékait magukévá tenni, akkor a végük annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismeretességet és szeretetet tanúsítani egy ellenség iránt, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeegyeztethető vagy azokkal, akiket utálok és akikkel nem értek egyet, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e lázadó? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Az ilyen személy birtokolja az igazságot? Ha az emberek lelkiismeretességet tanúsítanak ellenségeik iránt, szeretetet a démonok iránt és irgalmat a Sátán iránt, akkor nem zavarják-e szándékosan Isten munkáját?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt megy majd be a nyugalomba). Úgy éreztem, hogy Isten szavai súlyosan megítélnek. A nagybátyámat már több éve kizárták. Ha lett volna egy kis lelkiismerete vagy józan esze, miután annyi mindent tett, ami ártott az embereknek, megzavarta és bomlasztotta a gyülekezet életét, és ellenállt Istennek, biztosan mardosta volna a bűntudat. Önvizsgálatot tartott volna, sajnálta volna és megbánta volna a tetteit. Ebben az időszakban a testvérek és én közösséget vállaltunk vele, és rámutattunk arra, milyen problémák vannak vele, de ő továbbra sem értette saját magát, még engem is utált az elmúlt néhány évben, a vezetőt pedig még jobban gyűlölte. Azt hitte, hogy a kizárását kizárólag mások okozták, neheztelt a vezetőre, aki kizárta őt, és még a fényképét is azonosította a nagy vörös sárkánynak. Ezután tovább terjesztette a vezetővel szembeni előítéleteit, elítélve őt mint hamis vezetőt és antikrisztust. Világos volt, hogy gonosz emberi lényege volt; természete viszolygott az igazságtól, és gyűlölte azt. Bár egy ilyen mélyen gonosz emberrel volt dolgom, mégis a lelkiismeretemre és a jósága viszonzására helyeztem a hangsúlyt, még védtem is őt, és pozitívan beszéltem róla, remélve, hogy visszaveszik a gyülekezetbe. Tényleg vak és ostoba voltam, nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Nem a Sátánnak akartam-e kedvezni azzal, hogy a gonosz emberek oldalán álltam, és ellenálltam Istennek?

Később elolvastam Isten szavainak egy passzusát, és némileg megértettem Isten igazságos természetét. Ekkor még erősebben éreztem, hogy a nagybátyámat nem kéne visszafogadni a gyülekezetbe. Isten azt mondja: „Nem érdekel, hogy milyen érdemdús a kemény munkád, milyen lenyűgöző a képzettséged, milyen szorosan követsz Engem, milyen híres vagy, vagy mennyit javítottál a hozzáállásodon; mindaddig, amíg nem teljesíted a követelményeimet, soha nem leszel képes elnyerni a dicséretemet. Engedd el minden ilyen gondolatodat és számításodat, amilyen hamar csak lehet, és kezdd el komolyan venni a követelményeimet; különben mindenkit elhamvasztok, hogy véget vessek a munkámnak, és legrosszabb esetben semmivé teszem a munkám és szenvedésem éveit, mert nem hozhatom be az országomba az ellenségeimet és azokat az embereket, akik bűzlenek a gonosztól, és úgy néznek ki, mint a Sátán, és nem vihetem őket a következő korszakba” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A vétkek a pokolba vezetik az embert). Miután elolvastam Isten szavait, megéreztem Isten szent, igaz és sérthetetlen természetét, és megértettem, hogy milyen alapelvek szerint bánik az emberekkel. Amikor hallottam a felsőbb vezetőket arról beszélni, hogy ha azok, akiket kizártak, továbbra is hisznek Istenben, tovább terjesztik az evangéliumot, és bűnbánatot mutatnak, akkor vissza lehet őket fogadni a gyülekezetbe, ezt a nagybátyám kifelé mutatott viselkedésére vonatkoztattam. Mivel a kizárása után is folytatta az evangélium terjesztését, és nem tagadta meg Istent akkor sem, amikor a nagy vörös sárkány letartóztatta és üldözte, úgy gondoltam, hogy az önvizsgálat és a megértés hiánya ellenére is visszafogadhatnák őt. Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy Isten a saját mércéit alkalmazza az emberekre, és az egyháznak is vannak alapelvei az emberek befogadásához. Azok esetében, akiket a múltbeli gonosz tetteik miatt kizártak, különösen fontos felmérni, hogy valóban megértették-e a gonosz tetteiket, megbánták-e azokat, és megváltoztak-e. Ha nem, akkor soha nem lehet őket visszafogadni a gyülekezetbe. Miután a nagybátyámat kizárták, bár továbbra is hitt Istenben, terjesztette az evangéliumot, és bizonyos esetekben jó magatartást tanúsított, a legkevésbé sem gondolkodott el a korábbi gonosz tettein vagy romlott természetén, és nem értette meg azokat. Hiába beszélgettek el vele a többiek, hiába mutattak rá a vele kapcsolatos problémákra, hiába metszették meg és leplezték le, semmiféle felismerésre nem jutott, sőt, ellenséges volt mindenkivel szemben, aki önvizsgálatra buzdította, és előítéleteket terjesztett a vezetőkről, félrevezette az embereket, megzavarta és felforgatta a gyülekezet életét. Az ilyen nyilvánvaló gonosztevőkről és ördögökről, Isten ezt mondja: „Mert nem hozhatom be az országomba az ellenségeimet és azokat az embereket, akik bűzlenek a gonosztól, és úgy néznek ki, mint a Sátán, és nem vihetem őket a következő korszakba.” De én mégis kiálltam érte, és azt akartam, hogy fogadják vissza a gyülekezetbe. Nem szegültem szembe Istennel? E felismerés hatására még inkább úgy éreztem, hogy nem értem az igazságot, és rendkívül tudatlan és ostoba vagyok.

Később, mivel még nem épültem fel teljesen a betegségemből, gyakran érintkeztem a nagybátyámmal. A viselkedése még rosszabb lett; nemcsak a vezetőkről ítélkezett, hanem arrogánsan beszélt, és a Szentlélek által használt embert is elítélte. Ezáltal még tisztábban láttam a nagybátyám lényegét: azt, hogy gyűlöli az igazságot, és hogy Isten ellensége. Bűntudatom és lelkiismeretfurdalásom is volt, amiért egyszer kiálltam mellette. Meg kellett kérdeznem magamtól, hogy miért akartam folyton meghálálni egy ilyen kifejezetten gonosz embernek a kedvességét. Sosem tudtam rájönni ennek az okára, de aztán később elolvastam Isten szavainak egy részletét, és megtaláltam a probléma gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Az erkölcsi magatartásról szóló afféle állítások, mint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, nem mondják meg pontosan az embereknek, hogy milyen felelősségeik vannak a társadalomban és az emberiség körében. Ehelyett egyfajta módon megkötik és kényszerítik az embereket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek és gondolkodjanak, függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem, és az is mindegy, hogy ezek a kedvességek milyen körülmények között vagy kontextusban érik őket. Az ókori Kínából számtalan példája van a viszonzott kedvességnek. Például egy család befogadott és táplált, öltöztetett, harcművészetre nevelt és mindenféle tudásra tanított egy éhező koldus fiút. Megvárták, amíg felnő, majd bevételi forrásként kezdték használni, elküldték, hogy tegyen rosszat, öljön embereket és olyasmiket cselekedjen, amiket ő nem akart. Ha az általa kapott szívességek fényében nézitek a történetét, akkor jó dolog volt, hogy megmentették. Ám ha azt veszitek fontolóra, hogy később mire kényszerítették, valóban jó volt, vagy rossz? (Rossz volt.) Viszont a hagyományos kultúra afféle kondicionálása mellett, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tudják ezt megkülönböztetni. A felszínen úgy tűnik, hogy a fiúnak nem volt más választása, mint hogy gonoszságokat tegyen és ártson az embereknek, hogy gyilkossá váljon – olyasmik, amit a legtöbb ember nem akarna tenni. De vajon az a tény, hogy ura utasítására ezeket a rossz dolgokat tette és ölt, vajon ott mélyen nem abból a vágyból fakadt, hogy viszonozza annak kedvességét? Különösen a hagyományos kínai kultúra ama kondicionálásának köszönhetően, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tehetnek róla, de ezek az eszmék befolyásolják és irányítják őket. Ezek minden bizonnyal korlátozzák a cselekvésük módját és az e cselekvések mögötti szándékokat és indítékokat. Amikor a fiú ebbe a helyzetbe került, mi lett volna az első gondolata? »Ez a család megmentett engem és jók voltak hozzám. Nem lehetek hálátlan, viszonoznom kell a kedvességüket. Nekik köszönhetem az életemet, ezért nekik kell szentelnem azt. Bármit kérnek tőlem, meg kell tennem, még ha gonosztettről vagy emberölésről van is szó. Nem fontolgathatom, hogy az helyes-e vagy helytelen, egyszerűen viszonoznom kell a kedvességüket. Akkor is méltó lennék arra, hogy embernek nevezzenek, ha nem tenném?« Következésképp, amikor csak a család azt akarta, hogy öljön meg valakit vagy tegyen valami rosszat, mindenféle habozás vagy fenntartás nélkül megtette. A magatartását, cselekedeteit és feltétel nélküli engedelmességét vajon tehát nem az az eszme és szemlélet diktálta, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«? Hát nem az erkölcsi magatartásnak ezt a mércéjét teljesítette? (De igen.) Mit láttok ebből a példából? A mondás, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, jó dolog vagy sem? (Nem jó, nincs alapelv mögötte.) Tulajdonképpen a kedvességet viszonzó személynek igenis van alapelve. Nevezetesen az, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«. Ha valaki valami kedveset tesz érted, viszonzásul neked is kell. Ha ezt elmulasztod, akkor nem vagy ember, és nem szólhatsz semmit, ha elítélnek érte. A mondás szerint »egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni« – ebben az esetben azonban a fiú nem egy apró kedvességet, hanem életmentő kedvességet kapott, így aztán még több oka volt, hogy egy élettel viszonozza azt. Nem tudta, mik a kedvesség viszonzásának határai vagy alapelvei. Úgy hitte, hogy az a család adta neki az életét, ezért cserébe nekik kell szentelnie azt és meg kell tennie, bármit követelnek tőle, legyen az gyilkosság vagy más gonosztettek. A kedvesség efféle viszonzásának nincsenek alapelvei vagy határai. A gonosztevők cinkosaként szolgált, és közben tönkretette magát. Helyesen tette, hogy így viszonozta a kedvességet? Természetesen nem. A dolgok intézésének ostoba módja volt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Miután elolvastam Isten szavait, felismertem, hogy mindig a nagybátyám adósának éreztem magam, bűntudatom volt vele szemben, és szerettem volna kárpótolni, meghálálni neki a kedvességét. Elsősorban az az erkölcsi nézőpont kötelezett és kényszerített erre, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, és hogy „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”. Azt hittem, ha valaki segítő kezet nyújtott akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, vagy megmentette az életemet egy krízis idején, akkor erre a kedvességre örökké emlékeznem kell, és később megfelelően meg kell hálálnom neki. Csak így mondható el, hogy van lelkiismeretem és emberi mivoltom. Ha nem tudnám meghálálni a kedvességet, akkor hálátlan, emberi mivolt nélküli személy lennék, akit megvetnének, és hálátlan nyomorultnak neveznének. Ott van például az édesanyám. Négy testvére van, és a múltban a családja anyagi gondokkal küzdött. Hogy támogassák a legidősebb nagybátyám tanulmányait, a legfiatalabb nagybátyám és az anyám lemondtak a továbbtanulásról. Végül a legidősebb nagybátyám stabil állást szerzett, és a család eredetileg arra számított, hogy majd támogatni fogja a testvéreit. Ám ő nemcsak hogy a testvéreit nem segítette, még a saját anyját sem támogatta. Minden rokonunk és barátunk hálátlannak nevezte, és olyan ember lett, akit mindenki megvetett. Eközben a legfiatalabb nagybátyám fáradozott a legtöbbet a testvéreiért és a szüleiért. Amikor a legidősebb nagybátyám nem támogatta a nagymamámat, ő ezt a felelősséget is magára vállalta, és így mindenki szemében ő volt a legdicséretesebb és legtiszteletreméltóbb. Miután ilyen környezetben nőttem fel, úgy éreztem, hogy lelkiismeretes emberré kell válnom, olyanná, aki tudja, hogyan kell viszonozni a kedvességet. Ez a fajta gondolkodás vezetett el oda, hogy a kialakult helyzetben nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól, nem ismertem fel, hogy milyen embernek akarok törleszteni, és nem érdekelt, hogy a tetteim összhangban vannak-e az igazság alapelveivel. Amíg valaki kedvességet mutatott felém, késztetést éreztem arra, hogy emlékezzek rá és viszonozzam azt. Pont így volt ez a nagybátyámmal is: amikor eljött az idő, hogy a nevemet adjam a kizárásához, mivel megmentette az életemet, terjesztette nekünk Isten evangéliumát az utolsó napokról, és a saját gyermekeként bánt velem, ez a kedvesség megnehezítette számomra az aláírást. Attól féltem, hogy ezzel hálátlan emberré válnék, akinek nincs lelkiismerete. Bár végül aláírtam, a lelkiismeretem nem tudott túllépni ezen, és úgy éreztem, tartozom neki. Ráadásul, amikor beteg lettem, miközben az otthonomtól távol teljesítettem a kötelességemet, a nagybátyám azonnal ott termett, és rengeteg pénzt és energiát fektetett az ápolásomba, amitől még nagyobb bűntudatot éreztem. Így aztán, amikor hallottam a felsőbb vezetőket az emberek visszafogadásának alapelveiről beszélgetni, meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy törlesszek a nagybátyámnak. Ennek következtében, bár nyilvánvaló volt, hogy a nagybátyám nem gondolkodott el, és nem értette meg az elmúlt években elkövetett gonosz tetteit, sőt még neheztelt is, és azonosította a nagy vörös sárkánynak azt a gyülekezeti vezetőt, aki kizárta őt, engem mégis „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” gondolkodásmód vezérelt, ezért pozitívan beszéltem róla a vezetők előtt, fedezve őt, és eltitkolva a helytelen viselkedését abban a reményben, hogy visszaveszik a gyülekezetbe, és így leróhatom neki a tartozásomat. Rájöttem, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” hagyományos nézőpontja korlátoz, képtelenné tesz arra, hogy megkülönböztessem a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől. Ezért alapelvek és erkölcsi alap nélkül cselekedtem. Elérkezett az idő az egyház megtisztítására és a gonosz emberek, az antikrisztusok és az álhívők eltávolítására. Ha továbbra is arra figyelek, hogy lelkiismeretességből visszafizessem gonosz emberek kedvességét, és vissza akarom őket fogadni a gyülekezetbe, nem válok-e a gonosztevők cinkosává, aki felfordulást és zavarokat okoz? Miben különbözött a viselkedésem a koldusétól, aki gyilkosságot követ el, hogy viszonozza valaki kedvességét? Amint ezt megértettem, világosan láttam „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” hagyományos erkölcsi nézőpont tévességét és mérgező voltát. Ez egy teljesen félrevezető és romboló tévhit.

Ezután tovább olvastam Isten szavait. „Fel kell ismerni a hagyományos kulturális elgondolást, miszerint »a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni«. A legfontosabb elem a »kedvesség« szó. Hogyan tekints erre a kedvességre? A kedvesség mely aspektusára és természetére utal ez? Mi a jelentősége annak, hogy »a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni«? Az embereknek meg kell találniuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, és semmilyen körülmények között nem szabad, hogy korlátozza őket a kedvesség viszonzásának ezen eszméje. Ez elengedhetetlenül fontos mindazok számára, akik az igazságra törekszenek. Az emberi elképzelések szerint mi a »kedvesség«? Egy kisebb szinten a kedvesség az, amikor valaki kisegít a bajban. Például valaki ad neked egy tál rizst, amikor éhezel, vagy egy üveg vizet, amikor majd szomjan halsz, illetve felsegít, amikor elesel és nem tudsz felkelni. Ezek mind kedvességek. Nagy kedvesség az, ha valaki megment, amikor kilátástalan helyzetben vagy – ez egy életmentő kedvesség. Amikor halálos veszélyben vagy, és valaki segít elkerülnöd a halált, az illető lényegében megmenti az életedet. Ez néhány dolog azok közül, amit az emberek »kedvességként« fognak fel. Az efféle kedvesség messze meghalad mindenféle csekély, anyagi segítséget; nagy kedvesség, amely pénzben vagy anyagi dolgokban nem mérhető. Azok, akik kapják, olyan hálát éreznek, amelyet lehetetlen egyszerűen pár köszönő szóval kifejezni. De vajon helyes az, ha az emberek így mérik a kedvességet? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem helyes? (Mert ez a mérés a hagyományos kultúra normáin alapszik.) Ez a válasz elméletre és doktrínára alapoz, és miközben helyesnek tűnhet, nem jut el a dolog lényegéig. Hogyan magyarázható ez tehát gyakorlati értelemben? Gondoljátok át alaposan. Nemrégiben hallottam egy videóról az interneten, amelyben egy ember elejti a pénztárcáját, és nem veszi észre. Egy kis kutya felveszi a tárcát, és a nyomába ered, majd, amikor az ember ezt látja, megveri a kutyát, amiért ellopta a tárcáját. Abszurd, nem igaz? Az embernek gyengébb az erkölcse a kutyáénál! A kutya tettei teljességgel összhangban álltak az erkölcsiség emberi normáival. Egy ember így kiáltott volna: »Elejtetted a pénztárcádat!« De mivel a kutya nem tudott beszélni, csupán némán felvette a tárcát és az ember után eredt. Ha tehát egy kutya képes a hagyományos kultúra által ösztönzött jó viselkedésformák némelyikét megvalósítani, az vajon mit árul el az emberekről? Az emberek lelkiismerettel és értelemmel születnek, tehát mind nagyobb képességgel rendelkeznek ezekre a dolgokra. Amíg valakinek megvan a lelkiismerete, addig eleget tud tenni az efféle felelősségeknek és kötelezettségeknek. Nem kell kemény munkát belefektetni vagy árat fizetni, kevés erőfeszítést igényel, és egyszerűen arról van szó, hogy valami hasznosat, olyasmit tegyünk, ami mások javára válik. De ennek a tettnek a természete valóban »kedvességnek« minősül? Felér ez a kedvesség szintjére? (Nem.) Mivel nem ér fel, kell az embereknek a viszonzásáról beszélniük? Felesleges lenne” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). „Ha Isten meg akar menteni, mindegy kinek a szolgálatait használja ennek eléréséhez, először is Istennek kell köszönetet mondanod és Tőle kell elfogadnod. Ne irányítsd a háládat kizárólag az emberek felé, arról nem is beszélve, hogy hálából felajánlod valakinek az életedet. Ez súlyos hiba. A lényeg az, hogy a szíved Istennek hálás, és Tőle fogadod el” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem és újraértelmeztem, hogy mit jelent a „kedvesség” szó „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” mondásban. Régebben azt gondoltam, hogy ha valaki segítő kezet nyújt nekem, sőt megmenti az életemet, amikor nehézségekkel vagy veszélyekkel szembesülök, vagy ha az életem forog kockán, az egy hatalmas jótétemény, amit meg kell jegyeznem és vissza kell fizetnem. Most Isten szavai által rájöttem, hogy mindezt nem lehet kedvességnek nevezni; ez egyszerűen egy emberi ösztön, amire bárki képes, akinek van lelkiismerete. Ami a nagybátyámat illeti, számára orvosként az, hogy megmentette az életemet, amikor látta, hogy veszélyben vagyok, teljesen természetes volt, és a kötelességei közé tartozott. Ezenkívül a lélegzetem Istentől származik, és az életem és a halálom Isten szuverenitása alatt áll. Nem pusztán azért vagyok életben, mert a nagybátyám megmentett. Amikor apám halála után anyámnak nehézséget okozott, hogy fedezze a több gyermekkel járó magas költségeket, a nagybátyám megtanított az orvoslásra, és megengedte, hogy nála lakjak és étkezzek, és látva, hogy rossz az egészségem, tápláló ételeket adott nekem. Évekkel később is gondoskodott rólam, amikor kórházba kerültem. Mindez Isten szuverenitása és elrendezése volt, amit Tőle kell elfogadnom. Továbbá az, hogy a nagybátyám Isten utolsó napokról szóló evangéliumát terjesztette nekünk, szintén Isten szuverenitása és rendelkezése szerint történt. Valójában Istennek tartozom köszönettel! Ennek megértése végre megszabadított a nagybátyám felé érzett bűntudattól.

Ez a tapasztalat világossá tette számomra „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” hagyományos erkölcsi nézőpontjának téves voltát és azt, hogy az miként korlátozza és károsítja az embereket. Ennek hiányában továbbra is válogatás nélkül, alapelvek és erkölcsi alap nélkül viszonoztam volna a kedvességet, és tudtomon kívül még Istennek is ellenálltam volna. Isten szavai vezettek rá erre a felismerésre. Hála Istennek!