2022-ben gyülekezetvezetőnek választottak. Azt gondoltam, hogy valószínűleg minden tekintetben elég jó vagyok, különben a testvéreim nem választottak volna meg. Egyszer egy összejövetelen kiderült, hogy Li Jü nővér, az evangelizációs diakónus abban az állapotban él, hogy gyenge képességűként határolja be magát. Eléggé negatív volt, és fel akarta adni. Tudtam, hogy Li Jü képességei nem túl rosszak. Elsősorban a romlott beállítottsága miatt akarta feladni. Azt gondoltam magamban: „Éppen most lettem gyülekezetvezető, és amikor ilyen problémákkal találkozom, beszélnem kell róluk, és gyorsan meg kell oldanom őket. Ettől majd úgy tűnik, hogy értek a munkámhoz, és Li Jü is el fog ismerni.” Arra gondolva, hogy egyszer én is ugyanolyan állapotban voltam, mint Li Jü, kikerestem Isten szavainak egy akkoriban olvasott részletét, és Isten ezen szavainak a fényében osztottam meg vele a megértésemet. Amikor láttam, hogy egyetért, boldogságot éreztem a szívemben. Ezután Li Jü megkérdezte tőlem: „Akkor te később hogyan gyakoroltál és mentél be?” Azonnal ideges lettem, mert akkoriban csak kevés megértésem volt, és még nem gyakoroltam, és nem mentem be. Azt gondoltam magamban: „Nagyon jól közöltem a megértésemet, de amint a gyakorlásról és a belépésről esett szó, nem volt mit mondanom. Mit fog gondolni rólam Li Jü? Nem lesz ez így jó. Meg kell találnom a módját, hogy miként tudok beszélni a tovább vezető útról.” Elkezdtem törni a fejem, próbáltam kitalálni egy megoldást, miközben csendben elfedtem a tapasztalatom hiányzó részeit. Aztán Istennek csak azon szavairól beszéltem, amelyeket akkoriban olvastam, és arról, amit megértettem. Amikor olyan részekhez értem, amelyeket egyáltalán nem tapasztaltam meg, egyszerűen átugrottam rajtuk, majd az Isten szavairól szerzett friss megértésemről beszéltem. Végül a dolgokat így összefoltozva jutottam el a beszédem végére. Amikor láttam, hogy Li Jü semmit sem reagál, nagyon csalódottnak éreztem magam a szívemben, és azt gondoltam: „Lelepleződött, hogy milyen szinten is vagyok, és Li Jü most már le fog nézni.” Később, amikor az evangelizációs munkáról beszéltünk, Li Jü további kérdéseket tett fel. Bár szerettem volna néhány megoldást javasolni, hogy mentsem a látszatot, hosszú töprengés után sem tudtam semmilyen értékes javaslattal előállni. Aztán arra gondoltam, hogy most én vagyok a gyülekezet vezetője, és bármi legyen is, utat kell mutatnom. Így hát azt mondtam Li Jünek: „Valójában, amikor ezekkel a problémákkal szembesülünk, Isten azt nézi, hogyan viszonyulunk a kötelességünkhöz. Amennyiben több figyelmet szentelünk neki, és nagyobb árat fizetünk, Isten biztosan vezetni fog minket.” Figyeltem Li Jü arckifejezését, miközben beszéltem. Li Jü egészen a közösségem végéig közömbös maradt. Látva, hogy annyit beszéltem, de nem értem el semmilyen eredményt, úgy éreztem, teljesen lejárattam magam. Csupán a gyülekezetvezetői címet viseltem, de nem tudtam problémákat megoldani. Mit fog gondolni rólam Li Jü? Hazafelé menet nagyon lehangoltnak éreztem magam, és borzasztóan csüggedt voltam. Azt gondoltam magamban: „Még csak most kezdtem vezetőként, és máris ennyi hiányosságot mutatok. Nem tudom, hány összejövetelen kell még részt vennem, és hány problémával kell szembenéznem a jövőben. Ha minden alkalom olyan lesz, mint a mai, mit fogok tenni? Ha mindenki átlát rajtam, hogyan maradhatok ebben a gyülekezetben a jövőben?” Éreztem, ahogy egyre nő a nyomás, és a szívem olyan nehéz volt, mintha egy szikla nehezedett volna rá.

Miután hazaértem, megnéztem az „Álcák és csalárdság – magamnak ártottam ezekkel” című tapasztalati tanúságtételi videót. Eszembe jutottak azok a jelenetek, amikor Li Jü előtt álltam, és úgy tettem, mintha érteném a dolgokat; végre rájöttem, hogy az álcázás állapotában élek. Eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, és megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Egyes vezetők és dolgozók nem látják a gyülekezetben meglévő gyakorlati problémákat. Az összejöveteleken úgy érzik, hogy nincs semmi érdemleges mondanivalójuk, ezért mindössze arra kényszerítik magukat, hogy néhány szót és doktrínát mondjanak. Tökéletesen tudják, hogy amit mondanak, az csupán doktrína, mégis elmondják. A végén még ők is úgy érzik, hogy a szavaik unalmasak, és a testvéreik sem találják őket építőnek. Ha nem vagy tisztában ezzel a problémával, hanem makacsul ismételgeted ezeket a dolgokat, akkor a Szentlélek nem működik, és az embereknek nincs hasznára. Ha nem tapasztaltad meg az igazságot, mégis beszélni akarsz róla, akkor bármit is mondasz, nem fogsz tudni eljutni az igazságig: bármit mondasz a továbbiakban, azok csak szavak és doktrínák lesznek. Gondolhatod, hogy részesültél egy kis megvilágosításban, de ez csak doktrína; nem az igazságvalóság. Bármennyire keményen is próbálkoznak az emberek, semmi valóságosat nem lesznek képesek felfogni abból, hogy hallanak beszélni róla. Miközben hallgatnak, lehet, hogy úgy érzik, hogy amit mondasz, az egészen helyes, de utána teljesen elfelejtik. Ha nem beszélsz a tényleges állapotaidról, akkor nem leszel képes megérinteni az emberek szívét, és az emberek nem fognak emlékezni rá, miután hallották. Nincs semmi építő ereje annak, amit nyújtasz. Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, akkor tisztában kell lenned azzal, hogy amit mondasz, az nem gyakorlatias; senkinek sem lesz jó, ha továbbra is így beszélsz, és még kínosabb lesz, ha valaki olyan kérdést tesz fel, amire nem tudsz válaszolni. Azonnal abba kell hagynod, és hagynod kell, hogy a többiek beszélgessenek – ez lenne a bölcs döntés. Ha egy összejövetelen vagy, és tudsz valamit egy bizonyos témáról, akkor elő tudsz adni néhány kapcsolódó gyakorlatias dolgot. Lehet, hogy kicsit felszínes, de mindenki meg fogja érteni. Ha mindig mélyebben akarsz beszélni, hogy lenyűgözd az embereket, és úgy tűnik, soha nem értik a lényeget, akkor egyszerűen hagyd abba. Minden, amit onnantól kezdve mondasz, üres doktrína lesz: hagynod kell, hogy valaki más folytassa a közlést. Ha úgy érzed, hogy amit értesz, az doktrína, és a kimondása nem lesz építő jellegű, a Szentlélek nem fog működni, amikor ilyen esetben beszélsz. Ha erővel veszed rá magad, hogy beszélj, abszurditásokra és eltérésekre juthatsz, és tévútra vezetheted az embereket. A legtöbb ember olyan gyenge alapokkal és gyenge képességekkel rendelkezik, hogy nem képes rövid idő alatt mélyebb dolgokat befogadni, vagy könnyen megjegyezni őket. Az eltorzult, szabályokat meghatározó és doktrinális dolgokat viszont eléggé gyorsan megértik. Ez elvetemültség tőlük, nem igaz? Ezért ragaszkodnod kell az elvekhez, amikor az igazságról beszélgetsz, és arról beszélsz, amit értesz. Az emberek szívében hiúság lakozik, és néha, amikor a hiúságuk átveszi a gyeplőt, ragaszkodnak ahhoz, hogy beszéljenek, még akkor is, ha tudják, hogy amit mondanak, az doktrína. Azt gondolják: »A testvéreim talán nem tudják megkülönböztetni. Mindezt figyelmen kívül hagyom a jó hírnevem érdekében. Ebben a pillanatban a látszat fenntartása számít.« Ez nem egy kísérlet arra, hogy becsapják az embereket? Ez hűtlenség Istennel szemben! Ha valakinek van egy kis esze, akkor lelkiismeret-furdalása lesz, és érzi, hogy abba kell hagynia a beszédet. Úgy érzi, hogy témát kellene váltania, és olyasvalamiről kell beszélgetnie, amivel kapcsolatban van tapasztalata, vagy talán az igazság megértéséről és ismeretéről. Bármennyit is ért valaki, ennyit kell mondania. Bármennyit is beszél valaki, a megfogalmazható gyakorlati dolgok száma véges. Tapasztalat nélkül a képzelődéseid és a gondolkodásod csak elmélet, csak emberi elképzelésekhez kapcsolódó dolgok” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten azt mondja, hogy amikor az összejöveteleken beszélnek az emberek, csak annyit mondjanak, amennyit megértenek. Ez az a józan ész, amellyel rendelkezniük kellene. Ha az emberek arra kényszerítik magukat, hogy olyan dolgokról beszéljenek, amelyeket nem tapasztaltak meg, és nem láttak tisztán, és ezt még akkor is megteszik, ha tisztában vannak vele, hogy doktrínát szajkóznak, akkor csak a hiúságukat elégítik ki, és becsapnak másokat. Én is ezt csináltam az összejövetelen. Amikor hallottam, hogy az evangelizációs diakónus különféle problémákról beszél, csak gyorsan meg akartam oldani a problémáit, hogy megmutassam, gyülekezetvezetőként egy bizonyos szinten állok. De miközben beszéltem, rájöttem, hogy miután elmondtam azt a kevés megértésemet, nem volt több mondanivalóm. Hogy megőrizzem a látszatot, kényszerítettem magam, hogy folytassam, doktrínákat szajkózva, mert tapasztalt embernek akartam álcázni magam. Ennek eredményeként Li Jü problémája továbbra is megoldatlan maradt. Az egész folyamat során azon gondolkodtam, hogyan őrizzem meg a méltóságomat, arra pedig egyáltalán nem gondoltam, hogy miként oldjam meg ténylegesen a problémákat. Az evangelizációs diakónus állapota nem volt jó, és valós nehézségek voltak az evangelizációs munkában, de én nem aggódtam emiatt, sőt inkább az foglalkoztatott, hogy csorbult-e a tekintélyem, vagy nagyobb lett. Olyan önző és aljas voltam! A doktrína szajkózásával becsaptam Li Jüt, de Isten megvizsgálja szívünk mélységeit. Azzal, hogy így végeztem a kötelességemet, nem végeztem valódi munkát, és nem oldottam meg valódi problémákat, ez egy hamis vezető viselkedése volt.

Miután a testvéreim megismerték az állapotomat, kerestek nekem egy részletet Isten szavaiból. Ez lehetővé tette számomra, hogy tisztábban lássam a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben vannak romlott beállítottságok és egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mennyire hétköznapiak, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, hogy valamiféle kisebb hírességgé váljanak, és elhitessék az emberekkel, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; mások szemében híres, erős vagy valamiféle nagyszerű figurává szeretnének válni, és hatalmasak akarnak lenni, akik bármire képesek, és nincs semmi, amit ne tudnának megtenni. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak, gyengének és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. [...] Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, nagymenők akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, ezek az egészet beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák, majd tovább álcázzák magukat. Vannak, akik semmin se látnak át, mégis azt állítják, hogy a szívük mélyén értik. Amikor megkéred őket, hogy magyarázzák meg, nem képesek rá. Aztán miután valaki más elmagyarázta, azt mondják, hogy ők is ugyanezt akarták mondani, csak nem tudták időben megtenni. Mindent elkövetnek, hogy álcázzák magukat, és megpróbálnak jó színben feltűnni. Mit szóltok, az ilyen emberek vajon nem a fellegekben járnak? Nem álmodoznak? Nem tudják magukról, hogy kik ők, és azt sem tudják, hogyan kell a normális emberi mivoltot megélni. Egyszer sem viselkedtek még gyakorlatias emberként. Ha a fellegekben járva telnek a napjaid, zűrzavarban, és semmit sem teszel két lábbal a földön járva, és mindig a saját képzeleted szerint élsz, akkor ez baj. Az általad választott életút nem helyes. Ha ezt teszed, akkor akárhogyan is hiszel Istenben, nem fogod megérteni az igazságot, és nem fogsz tudni szert tenni az igazságra. Hogy őszinte legyek veled, azért nem tudsz szert tenni az igazságra, mert rossz a kiindulópontod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten leleplezte, hogy az embereknek arrogáns beállítottságaik vannak, és nem akarnak a hétköznapi ember szerepében megmaradni. Azt is leleplezte, hogy mindig úgy akarnak tenni, mintha mindent meg tudnának tenni, és mindent értenének, ezzel próbálva elérni, hogy mások tévesen azt gondolják, hogy magas szinten vannak, és nem átlagos emberek. Én is így viselkedtem. Miután gyülekezetvezetőnek választottak, úgy éreztem, hogy minden tekintetben elég jó vagyok. Meg akartam mutatni másoknak, hogy képes vagyok ezt a terhet viselni, és úgy éreztem, hogy bármilyen problémával is találkozom, képes leszek segíteni a testvéreimnek megoldani azokat, és hogy csak ez felel meg a jelenlegi identitásomnak. De amikor nem tudtam megmutatni a gyakorlás útját, miközben mások problémáit próbáltam megoldani, csak összekapartam néhány dolgot, amiről beszéltem nekik, és arra is kényszerítettem magam, hogy néhány szót és doktrínát szajkózzak a látszat fenntartása érdekében. Mindig elrejtettem, amiben hiányosságaim voltak, amit nem értettem, és amit nem tudtam megtenni. Úgy akartam tenni mások előtt, mintha semmilyen probléma sem tudna kifogni rajtam. Vajon nem éppen emberfeletti lénynek próbáltam álcázni magam? Korábban nem voltam gyülekezetvezető, és nem voltam tisztában sok, ezzel járó problémával. Normális volt, hogy nem tudtam azonnal megoldani Li Jü problémáit. És mégis, hogy jó képet alakítsak ki magamról, elfedtem azt, amit nem láttam tisztán, vagy nem értettem. Nem voltam hajlandó megmaradni a magam helyén mint hétköznapi ember. A természetem túl arrogáns volt, annyira hiányzott belőlem a józan ész!

Ezután Isten olyan szavait találtam meg elmélkedésre, amelyek azokat leplezik le, akik mindig álcázzák magukat, és így még többet értettem meg magamról. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senkinek sem szabad jelenteni és leleplezni őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mossák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Hogy becsapja az embereket, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. A romlott beállítottságokat a legnehezebb felismerni. Könnyű felismerni a saját hibáidat és hiányosságaidat, azonban a saját romlott beállítottságodat nem könnyű felismerni. Azok az emberek, akik nem ismerik magukat, soha nem beszélnek a romlott állapotukról – mindig azt gondolják, hogy rendben vannak. És anélkül, hogy felismernék, elkezdenek felvágni: »A hitem évei alatt oly sok üldöztetésen mentem át, és oly sok nehézséget szenvedtem el. Tudjátok, hogyan kerekedtem felül mindezen?« Ez arrogáns beállítottság? Milyen motiváció húzódik meg amögött, hogy mutogatják magukat? (Az, hogy az emberek nagyra tartsák őket.) Mi motiválja őket annak elérésében, hogy nagyra tartsák őket az emberek? (Az, hogy státuszt szerezzenek az ilyen emberek elméjében.) Ha státuszt kapsz valaki más elméjében, akkor amikor veled vannak, tiszteletteljesek az irányodban, és különösen udvariasak, amikor beszélnek hozzád. Mindig felnéznek rád, mindig mindenben előre engednek, elállnak az utadból, hízelegnek és engedelmeskednek neked. Mindenben kikérik a véleményedet és engedik, hogy te hozz döntéseket. Te pedig egyfajta élvezetet lelsz ebben – úgy érzed, hogy mindenki másnál erősebb és jobb vagy. Mindenki szereti ezt az érzést. [...] A szavaidat és a tetteidet a státuszra való törekvés, annak megszerzése hajtja, és ezért küzdesz, meg akarod ragadni és versengsz érte másokkal. A célod valamilyen pozíció megszerzése, és az, hogy Isten választott népe hallgasson rád, támogasson téged és hódoljon neked. Ha már megszerezted ezt a pozíciót, akkor hatalomra is szert tettél, és élvezheted a státusz előnyeit, mások csodálatát, valamint az adott pozícióval járó összes többi előnyt. Az emberek mindig álcázzák magukat, felvágva mások előtt, jobbnak színlelve magukat, látszatokat felépítve, és szépítve magukat, hogy mások tökéletesnek gondolják őket. Ezzel az a céljuk, hogy rangot szerezzenek, és élvezhessék a státusz előnyeit. Ha nem hiszed el, gondold át alaposan: miért akarod mindig azt, hogy nagyra tartsanak az emberek? Azt akarod, hogy hódoljanak neked és felnézzenek rád, hogy végül átvedd a hatalmat és élvezd a státusz előnyeit. Ez a rang, amelyre oly kétségbeesetten törekszel, sok előnyt hoz majd neked, és mások pontosan ezeket az előnyöket fogják irigyelni és kívánni. Amikor az emberek megízlelik a rangból fakadó sok előnyt, az mámorossá teszi őket, és belevetik magukat ebbe a fényűző életbe. Az emberek azt gondolják, hogy csupán az ilyen élet nincs elpazarolva. A romlott emberiség örömét leli az e dolgokban való elmerülésben. Ennélfogva amint valaki szert tesz egy bizonyos pozícióra, és élvezni kezdi az azzal járó különböző előnyöket, könyörtelenül epekedni kezd ezen bűnös élvezetek után, mígnem soha nem ereszti el őket. A hírnévre és a rangra való törekvést lényegében annak vágya hajtja, hogy sütkérezzen az adott pozícióból eredő előnyökben, hogy királyként uralkodjon, hogy ellenőrzést gyakoroljon Isten választott népe felett, hogy minden felett uralma legyen, hogy önálló királyságot alapítson meg, ahol kiélheti magát a státuszának előnyeiben és elmerülhet a bűnös élvezetekben. A Sátán sokféle módszert használva téveszti meg az embereket, szedi rá őket, és nézi őket bolondnak, hamis benyomásokat adva nekik. Még megfélemlítést és fenyegetéseket is felhasznál arra, hogy csodálják és féljék az emberek, annak végső céljával, hogy alávessék magukat és hódoljanak neki. Ebben leli kedvét a Sátán; és ez a célja azzal is, hogy vetélkedik Istennel, hogy embereket nyerjen meg magának” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten leleplezi, hogy azok az emberek, akik mindig színlelni akarnak és álcázzák magukat, képmutatók. Leleplezi, hogy természetüknél fogva arrogánsak és hamisak, és hogy elfedik a problémáikat, valamint hamis látszattal csapják be az embereket, csak hogy elnyerjék mások dicséretét, és különleges bánásmódban részesüljenek. Miután gyülekezetvezetőnek választottak, amikor megpróbáltam megoldani Li Jü problémáját, úgy tettem, mintha érteném a dolgokat, és lennének tapasztalataim, holott nem voltak, és összetákolt szavakkal csaptam be másokat. Az volt a célom, hogy megőrizzem a jó látszatot magamról, Azt akartam, hogy mások dicsérjenek, felnézzenek rám, körülöttem sürgölődjenek, és én legyek a középpontban. Végső soron azért is viselkedtem így, hogy élvezzem a mások dicsérete által keltett felsőbbrendűségi érzést. A szívem olyan elvetemült volt! Mielőtt gyülekezetvezetőnek választottak, amikor hallottam, hogy a testvérek kérdéseket tesznek fel, mindig a tapasztalataimról akartam beszélni nekik, mert azt hittem, mindenki nagyra becsüli a tapasztalt embereket. Ezért, még ha nem is volt sok tapasztalati megértésem, akkor is többet próbáltam beszélni. Miután gyülekezetvezetőnek választottak, továbbra is az összejöveteleken való közösségvállalással akartam megszilárdítani a helyzetemet. Függetlenül attól, hogy megalapoztam-e a helyem, vagy sem, ami a szándékaimat illette, arra törekedtem, hogy az emberek nagyra becsüljenek, és felnézzenek rám. Az antikrisztusok útját jártam. Amint gyülekezetvezető lettem, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan érhetném el, hogy az emberek nagyra becsüljenek, és felnézzenek rám. Álcázást és megtévesztést is használtam, hogy becsapjam a testvéreimet, és élvezzem a státusz előnyeit. Annyira hiányzott belőlem a józan ész! Amire törekedtem, az pontosan ellentétes volt Isten követelményeivel. Ha ez így folytatódott volna, az akadályozta volna a testvéreim életbe való belépését és a gyülekezet munkáját. Előbb vagy utóbb megsértettem volna Istent! Amikor ezt megértettem, nyíltan megírtam Li Jünek, hogy milyen állapotban voltam aznap, és hogy milyen megértésre jutottam, és kerestem még néhányat Isten szavaiból, hogy segítsek neki. Li Jü is írt nekem, és közölte néhány megértését. Azzal, hogy feltártam a valódi énemet, úgy éreztem, mintha egy kicsit megtaláltam volna a helyemet, és sokkal nyugodtabb lettem.

Amikor rájöttem, hogy a színlelés és álcázás problémája nagyon súlyos nálam, a gyakorlás útját kerestem a belépéshez. Keresés közben Isten következő szavait olvastam: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy átlagos és normális emberek legyetek? Hogyan lehet ezt megtenni? [...] Először is, ne adj magadnak egy titulust és kösd magad ahhoz, mondván: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csapat feje, én vagyok a felügyelő, nálam jobban senki nem ismeri ezt az ügyet, senki sem érti jobban a készségeket, mint én.« Ne ess az önjelölt titulusod fogságába. Amint ezt teszed, megköti a kezed-lábad, és hatással lesz arra, amit mondasz és teszel. A normális gondolkodásodra és ítéletedre szintén hatással lesz. Meg kell szabadítanod magad ennek a státusznak a korlátozásaitól. Először is, fokozd le magad erről a hivatalos címről és pozícióról, és állj egy átlagos ember helyére. Ha megteszed, a gondolkodásmódod valamelyest normálissá válik. Azt is el kell ismerned és ki kell mondanod, hogy »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értem ezt sem – kell egy kis kutatást és tanulmányozást végeznem«, vagy »Soha nem tapasztaltam ezt, tehát nem tudom, mit tegyek.« Amikor képes vagy azt mondani, amit valójában gondolsz, és becsületesen beszélni, akkor normális értelemmel bírsz majd. Mások a valódi önmagadat fogják ismerni, és így normális képük lesz rólad, nem kell majd színészkedned, és nem is lesz rajtad semmiféle nagy nyomás, és így képes leszel normálisan kommunikálni az emberekkel. Így élni szabad és könnyű” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a színlelés és álcázás problémájának megoldásához hagynunk kell, hogy mások lássák a legvalódibb oldalunkat, teljesen nyitottnak kell lennünk mindenről, amit nem tudunk megtenni és nem értünk, és hagynunk kell, hogy az emberek lássák ezt, és tudjanak ezekről a dolgokról. Csak így tudunk fokozatosan megszabadulni a látszat és a státusz korlátaitól. Még csak nemrég kezdtem azt gyakorolni, hogy vezetőként végezzem a kötelességemet, de az én érettségemmel, még ha régóta gyakoroltam volna is ezt, akkor sem tudtam volna minden egyes problémát átlátni és megoldani. Csak annyit kell tennem, hogy egyszerűen megnyílok, nem színlelek, és nem álcázom magam. Amikor a kötelességeim végzése közben problémákat oldok meg, csak arról kell beszélnem, amit értek, őszintének kell lennem másokkal arról, amit nem értek, vagy nem tapasztaltam meg, majd a testvéreimmel együtt kell keresnem az igazság alapelveit, vagy más testvérektől kell tanácsot kérnem és tanulnom. Ebbe kell bemennem.

Később, egy nővér emlékeztetője által, rájöttem, hogy egy téves nézőpontom is volt. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre rendelkezett volna róla és elismerte volna őt. Egyszerűen azt jelenti az előléptetése és a művelése, hogy elő lett léptetve és művelésre vár. Ennek a művelésnek a végső kimenetele pedig attól függ, hogy törekszik-e az illető az igazságra, és hogy képes-e az igazságra való törekvés útját választani. Így aztán, amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy vezetőként már megfelelő színvonalú és hozzáértő, vagy hogy máris képes vezetői munkát elvállalni és valódi munkát végezni – nem ez a helyzet. [...] Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént, annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy miként kezelje azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel Isten szándékai szerint találkozik, és miként foglalkozzon velük, mégpedig oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit. E pontok alapján ítélve vajon kellőképpen képesek az Isten háza által előléptetett és művelt tehetséges emberek a munkájuk elvállalására és arra, hogy jól végezzék a kötelességüket az előléptetés és a művelés időszaka alatt, vagy az előléptetést és művelést megelőzően? Természetesen nem. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a művelés időszaka alatt metszésben, ítéletben, fenyítésben, valamint leleplezésben, sőt akár elbocsátásban is részük legyen ezeknek az embereknek; ez normális, ez a képzés és művelés” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy ha Isten házában valakit előléptetnek és művelnek, az nem jelenti azt, hogy az illető belépett az igazságvalóságba. Nem jelenti azt, hogy az illető mindent meg tud tenni, és mindent ért. Isten háza azért műveli az embereket, hogy felkészítse őket, hogy több lehetőségük legyen megtanulni az alapelvek szerint cselekedni, és gyorsabban bemehessenek az igazságvalóságokba. Ez olyan volt, mint amikor a testvéreim megválasztottak a gyülekezet vezetőjének; ez kizárólag azért történt, mert rendelkezem bizonyos képességekkel és felfogóképességgel. De ez nem jelentette azt, hogy már értem az igazság alapelveit, és képes vagyok dolgozni. Ahhoz, hogy valaki vállalja a vezetői kötelességet, át kell esnie egy felfedezési, tanulási és gyakorlási időszakon, és sokat kell keresnie az igazság alapelveit is. Most még csak gyakoroltam vezetőként. Ez egy nagyon értékes tanulási lehetőség volt. Ha nem lett volna reális képem önmagamról, mindig ilyen arrogáns lettem volna, és úgy tettem volna, mintha érteném a dolgokat azért, hogy a státuszom érdekében elfedjem a problémáimat, akkor bármennyi lehetőséget adott volna nekem Isten, és bármennyi ideig tanultam volna, nem lett volna sok belépésem az igazságba. Ellenkezőleg, az antikrisztusok útját követtem volna a státuszra való törekvésem miatt, ami ellentétes lenne Isten szándékával.

Később kerületi vezetőnek választottak. Egyszer összejövetelt tartottunk az evangelizációs csapatok vezetőivel. Amikor hallgattam, ahogy a velem együttműködő nővér közösséget vállal a csoportvezetőkkel, rájöttem, hogy sok olyan munka van, amellyel nem vagyok tisztában. Egy ideig nem tudtam, mit mondjak, vagy hol kezdjem. Abban a pillanatban azt gondoltam magamban: „Ha végig csendben maradok, vajon a csapatvezetők nem fogják azt gondolni, hogy én, a kerületi vezető csak egy üres burok vagyok? Ez az első alkalom, hogy találkozom velük, és ha azt gondolják, hogy semmit sem értek, vajon nem fognak lenézni, amikor a jövőben az evangelizációs munkát követem nyomon?” Amikor erre gondoltam, gyorsan mondani akartam valamit, hogy kivívjam a csoportvezetők elismerését. De rájöttem, hogy az állapotom helytelen, és sietve újra összpontosítottam az elmémet. Eszembe jutott az út, amelyet Isten szavai mutattak. Isten azt mondja: „Amikor felhagysz azzal, hogy vezetőként vagy dolgozóként gondolj magadra, és amikor felhagysz azzal a gondolattal, hogy jobb vagy, mint más emberek, és úgy érzed, hogy átlagos ember vagy, ugyanolyan, mint bárki más, és hogy vannak területek, ahol gyengébb vagy másoknál – amikor ezzel a hozzáállással közlöd az igazságot és a munkával kapcsolatos dolgokat, a hatás más, ahogyan a légkör is” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy csak akkor lesz ennek az összejövetelnek a légköre laza és természetes, és csak akkor érünk el eredményeket, ha egy hétköznapi ember helyzetébe helyezem magam. El kell engednem a kerületi vezetői identitásomat, habozás nélkül meg kell kérdeznem a testvéreimet mindenről, amit nem tudok, és meg kell mutatnom mindenkinek az igazi valómat. Amikor erre gondoltam, tovább hallgattam, ahogy mindenki az evangelizációs munkáról beszél. Megkérdeztem mindent, amit nem értettem, vagy nem láttam tisztán, és amikor problémát találtam, akkor a gondolataimat és javaslataimat is kifejtettem. Így egy egész napot töltöttünk az összejövetelen, és bár nem sok értékes javaslatot tettem, a testvéreimmel való közös beszélgetés és közösségvállalás által kitaláltunk néhány ötletet az evangelizációs munkához, és valamiféle útmutatást kaptam arra, hogy miként végezzem tovább a kötelességemet. Nagyon nyugodtnak éreztem magam, és élvezetet találtam benne. Ezután, a kötelességem végzése során, még mindig néha el akartam fedni olyan dolgokat, amelyeket nem értettem, és nem tudtam megtenni. Valahányszor azon kaptam magam, hogy újra álcázni akarom magam, tudatosan imádkoztam Istenhez, hogy igazítsa helyre az állapotomat. Aztán megnyíltam, és felfedtem az állapotomat a testvéreimnek, hogy mindenki ismerje a valódi helyzetemet. Amikor ezt a gyakorlatba ültettem, a testvéreim nemcsak hogy nem néztek le, hanem valójában még készségesebben működtek együtt velem, és jobban tudtunk összhangban cselekedni a kötelességeink végzése során. Nagyon hálás vagyok Istennek ezekért a nyereségekért!