2011-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és kevesebb mint két évvel később a férjem betegség következtében elhunyt. Bár a gyermekem kicsi volt, és a család anyagilag nehéz helyzetben volt, én mégis kitartottam a kötelességeim mellett. Később gyülekezetvezetőnek választottak, és azt gondoltam: „Azzal, hogy vezetői kötelességet végezhetek, Isten felemelt engem, csak a kötelességeim végzésével tudok több jótettet előkészíteni, és csak így nyerhetem el Isten jóváhagyását, és léphetek be az Ő királyságába.” Így hát a gyermekemet az apósomékra bíztam, és minden időmet a kötelességeimnek szenteltem. Lelkesen feláldoztam magam a kötelességeimben, és bármilyen feladattal is bízott meg a gyülekezet, soha nem utasítottam vissza. Akár esett, akár fújt, mindig kitartottam a kötelességeim mellett. Egy idő után a munka, amelyért feleltem, kezdett némi eredményt hozni. Később prédikátornak választottak, és a felelősségi köröm egyre nagyobb lett, én pedig nagyon önelégült lettem, azt gondolva, hogy képes vagyok szenvedést elviselni, árat fizetni, áldozatokat hozni és magamat feláldozni, és hogy némi eredményt érek el a kötelességeimben, és hittem, hogy Isten biztosan meg fog áldani. Erre gondolva még motiváltabb lettem a kötelességeimben. Később néha tompa gyomorfájdalmam volt, de nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, és folytattam a kötelességeim végzését.

Egyszer reggeli után elbicikliztem egy összejöveteli helyre, és amikor felfelé mentem a lépcsőn, görcsölni kezdett a gyomrom, de erőt vettem magamon, és végigcsináltam az összejövetelt. Ezután elmentem a kórházba egy kivizsgálásra, és az orvos komoly hangon közölte velem: „Eróziós gyomorhurutja van gyomorvérzéssel, és ez az állapot időben történő kezelést igényel. Ha nem kezelik megfelelően, fennáll a gyomorrák kialakulásának veszélye.” Ezt hallva kissé megijedtem, attól tartva, hogy ha az állapotomat nem kezelik időben, és valóban gyomorrákká fejlődik, és meghalok, akkor lemaradok Isten üdvösségéről, és minden eddigi erőfeszítésem és önfeláldozásom hiábavalóvá válik. Kissé gyengének éreztem magam belül, de aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Ha betegség ér, az Isten szeretete, és bizonyára benne rejlik az Ő jóakarata. Bár testetek keresztülmehet egy kis szenvedésen, ne adjatok helyet a Sátán gondolatainak. Dicsőítsétek Istent a betegség közepette, és élvezzétek Istent a dicsőítésetek közben. Ne csüggedjetek el a betegségben, folytassátok a keresést újra meg újra, ne adjátok fel, és Isten meg fog világítani és meg fog világosítani benneteket. Milyen volt Jób hite? Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos! Betegségben élni annyit jelent, mint betegnek lenni, de lélekben élni azt jelenti, hogy egészséges vagy. Ameddig még van egyetlen lélegzeted, addig Isten nem hagy meghalni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavain töprengve mintha egy reménysugarat láttam volna, és rájöttem, hogy ebben a betegségben Isten szándéka rejlik. Nem panaszkodhattam. Először alá kellett vetnem magam, bíznom kellett Istenben, és hinnem kellett abban, hogy amíg lélegzem, Isten nem hagy meghalni. Arra gondoltam, hogy az elmúlt években mindig áldozatokat hoztam, és feláldoztam magam a kötelességeimben; amikor a gyermekem még nagyon kicsi volt, és a család nehézségekkel küzdött, sőt, amikor a férjem elhunyt, még akkor sem adtam fel a kötelességeimet, ezért azt hittem, hogy Isten figyelembe veszi az erőfeszítéseimet és az áldozataimat, amelyeket a kötelességeimben tettem, hogy meg fog óvni, és meg fogja gyógyítani a betegségemet.

Később elmentem a kórházba némi hagyományos kínai gyógymódért, infúziót is kaptam, és továbbra is szokás szerint végeztem a kötelességeimet. A gyomrom azonban továbbra is gyakran fájt, és rossz volt az emésztésem, így csak kását tudtam enni, és néha gyomorégésem is volt. Miután egy ideig gyógyszert szedtem, az állapotom nemhogy nem javult, hanem valójában rosszabbodott. Evés után emésztési zavaraim voltak, mindig úgy éreztem, mintha étel akadt volna a torkomon, és gyakran émelyegtem. Még éjszaka, alvás közben is égő fájdalmat éreztem a gyomromban. A betegség gyötrelmével szembesülve nagyon gyengének éreztem magam belül, és azt gondoltam: „Minden időmet a kötelességeimnek szenteltem, mindennap sok munkát végzek, és még akkor sem hanyagolom el a kötelességeimet, amikor megbetegszem, akkor Isten miért nem óvott meg, és gyógyította meg a betegségemet az erőfeszítéseim és áldozataim ellenére?” Istent félreértve és Rá panaszkodva éltem, és nagyon negatívnak éreztem magam. Semmihez sem volt kedvem, és nem akartam enni és inni Isten szavait, sem közeledni Istenhez. Már nem éreztem terhet a kötelességeim iránt sem, ami minden munkaterületre kihatott. A vendéglátó nővérem észrevette a rossz állapotomat, és hívott, hogy együtt hallgassuk Isten szavainak felolvasását. Isten azt mondja: „Isten mind pozitív, mind negatív aspektusban képes tökéletesíteni az embert. Ez attól függ, hogy képes vagy-e tapasztalni, és attól, hogy törekszel-e arra, hogy Isten által tökéletesedj. Ha valóban arra törekszel, hogy Isten által tökéletesedj, akkor a negatívum nem okozhat neked veszteséget, de hozhat neked olyan dolgokat, amelyek valóságosabbak, és képesebbé tehet arra, hogy megismerd azt, ami hiányzik belőled, képesebbé arra, hogy felfogd valódi állapotodat, és hogy meglásd, hogy az embernek semmije sincs, és ő is semmi; ha nem tapasztalsz meg próbákat, nem ismered meg ezeket, és mindig úgy fogod érezni, hogy mások felett állsz, és jobb vagy mindenki másnál. Mindezeken keresztül meglátod, hogy minden, ami korábban bekövetkezett, Isten által történt és Isten által volt védve. A próbákba való belépés elvonja a szeretetedet vagy hitedet, hiányzik az imádság, és képtelen vagy himnuszokat énekelni, és anélkül, hogy észrevennéd, mindezek közepette megismered önmagad. Istennek sok eszköze van az ember tökéletesítésére. Ő mindenféle környezetet alkalmaz, hogy megmetssze az ember romlott beállítottságát, és különböző dolgokat használ arra, hogy az embert leleplezze; egyrészt megmetszi az embert, másrészt leleplezi az embert, és megint másrészt feltárja az embert, kiássa és feltárja az ember szíve mélyén lévő »rejtélyeket«, és megmutatja az embernek a természetét azáltal, hogy feltárja számos állapotát. Isten sokféle módszerrel tökéletesíti az embert – kinyilatkoztatáson keresztül, az ember megmetszésén keresztül, az ember finomításán és fenyítésén keresztül – hogy az ember megtudja, hogy Isten gyakorlatias” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak azok tökéletesíthetők, akik a gyakorlásra összpontosítanak). Ahogy ezt hallgattam, és töprengtem, mélyen meghatódtam. Isten szavai közvetlenül tükrözték az állapotomat. Amikor nem szenvedtem betegségtől, lelkesen és aktívan végeztem a kötelességeimet, de most, amikor beteg voltam, és az egészségi állapotom egy ideje nem javult, elvesztettem a hitemet és a kötelességeim iránti teherérzetemet. Az imádkozáshoz való motivációmat is elvesztettem. Korábban azt hittem, nagyon szeretem Istent, és mivel képes voltam félretenni a családomat, hogy a kötelességeimet végezzem, ezért olyan ember vagyok, aki az igazságra törekszik, és azt gyakorolja. Most láttam, hogy az érettségem meglehetősen csekély, és hiányzik belőlem az Isten iránti valódi hit és szeretet. Isten ezt a betegséget használta fel, hogy finomítson és felfedjen engem, hogy segítsen megismernem a romlottságomat és a hiányosságaimat, hogy tökéletesítse a Hozzá való őszinteségemet és a Neki való alávetettségemet. Többé nem érthettem félre Istent, és nem lehettem negatív; és hajlandóvá váltam Istenre bízni a betegségemet, és teljes szívemből a kötelességeimnek szentelni magam. Ezt felismerve az állapotom némileg javult.

2014 végére a gyomorbetegségem súlyosbodott, már egy kevés étel elfogyasztása után is puffadtnak éreztem magam, és továbbra is görcsök kínoztak. Nagyon gyengének éreztem magam belül, aggódva amiatt, hogy mi történne, ha ez a betegség elhúzódna, gyomorrákká súlyosbodna, és meghalnék. Ha meghalnék, és Isten nem mentene meg, akkor nem lett volna hiábavaló minden erőfeszítésem és áldozatom? Mindig végeztem a kötelességeimet, elviseltem a szenvedést és áldzatokat hoztam, még betegen is végeztem a kötelességeimet. Akkor miért nem láttam Isten áldásait és oltalmát? Sötétségben éltem, és nem akartam végezni a kötelességeimet, ezért azt mondtam a felsőbb vezetőnek, hogy haza akarok menni kezelésre. A vezető közösséget vállalt velem Isten szándékáról, és azt javasolta, hogy kezeljem a betegségemet, és gondoskodjak az egészségemről, miközben végzem a kötelességeimet. Arra gondoltam, hogy a betegségem nem elég súlyos ahhoz, hogy megakadályozzon akár a kötelességeim legapróbb részének végzésében is, és az is igaz, hogy mivel gyülekezetvezető vagyok, nehéz lenne azonnal megfelelő személyt találni, akinek átadhatnám a munkámat. Ha felhagynék a kötelességeimmel, az azt mutatná, hogy valóban hiányzik belőlem a lelkiismeret, de ha folytatnám a kötelességeimet, a betegségem korlátozna. Szenvedésemben Istenhez kiáltottam: „Istenem, nem tudom, hogyan tapasztaljam meg ezt a betegséget. Kérlek, adj útmutatást, hogy megtanuljam a leckét ebben a helyzetben, és megértsem a Te szándékodat!” Aznap este beszéltem az állapotomról a testvérekkel. A testvérek Isten szavait olvasták fel nekem, és két szakasz különösen megérintett. Isten így szól: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszakövetelem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és undort érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten szavainak olvasása után egy nővér sokat beszélgetett velem. Emlékeztetett, hogy mindig azt kérni Istentől, hogy vegye el a betegségemet, észszerűtlen viselkedés. Isten szavainak olvasása és a nővértől hallott közösség által hirtelen minden világossá vált bennem. Rájöttem, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy áldásokat kapjak. Kezdetben képes voltam félretenni a családomat és a gyermekemet, hogy a kötelességeimet végezzem, de mindez azért történt, hogy elnyerjem Isten oltalmát és áldásait, és hogy Isten megmentsen, és beléphessek a menny királyságába. Amikor betegséggel szembesültem, azt reméltem, hogy Isten figyelembe veszi az erőfeszítéseimet és áldozataimat, amelyeket a kötelességeimbe fektettem, és meggyógyítja a betegségemet, de ahogy telt az idő, és az egészségi állapotom nem javult, hanem inkább rosszabbodott, negatívvá váltam, és panaszkodtam, kérdőre vonva Istent, hogy miért nem gyógyít meg. Amikor az egészségi állapotom súlyossá vált, még kibúvón is elkezdtem gondolkodni magam számára, fel akartam adni a kötelességeimet, és haza akartam menni gyógyulni. Rájöttem, hogy helytelenek voltak a céljaim abban, ahogyan feláldoztam magam Istenért a kötelességeimben, és hogy a szenvedéseimmel és áldozataimmal Isten áldásait akartam elnyerni, és amint nem tudtam elérni a céljaimat, felmerült bennem, hogy elforduljak Istentől. Milyen értelemben végeztem én a kötelességeimet? Milyen értelemben voltam hűséges Istenhez, vagy vetettem magam alá Neki? Nyilvánvalóan felhasználtam Istent, és próbáltam üzletet kötni Vele. Nem Istenként kezeltem Istent; ehelyett bőségszaruként, svájci bicskaként kezeltem Őt. Igazán önző és aljas voltam! Akkor értettem meg, hogy ez a betegség, amellyel szembesültem, valóban Isten szándékát hordozza, és hogy ez felfedi a helytelen nézeteimet, indítékaimat és vágyaimat. Enélkül még mindig azt gondolnám, hogy lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy a kötelességeimet végezzem, és hogy nagy szeretetet mutattam Isten iránt. Az igazság az volt, hogy nem azért végeztem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, hanem tisztátalan szándékokkal és haszonleső indítékokkal tettem. Ha továbbra is ezzel a nézőponttal hinnék Istenben és végezném a kötelességeimet, végül Isten egyszerűen visszautasítana!

Keresésem során azt is láttam, hogy nem ismerem Isten mindenhatóságát és szuverenitását. A betegségemmel szembenézve állandóan aggódtam az egészségi állapotom rosszabbodása és a halál miatt. A hitem túl kicsi volt. Isten azt mondja: „Az embernek mindenét Isten irányítja, és az ember életéről vagy haláláról Isten dönt” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Az egész emberiségben ki az, aki a Mindenható szemében nem részesül törődésben? Ki nem él a Mindenható eleve elrendelése közepette? Az ember élete és halála saját döntése alapján történik? Az ember maga irányítja a sorsát? Sokan kiáltanak a halálért, de az messze van tőlük; sokan akarnak olyanok lenni, akik erősek az életben és félik a halált, de tudtukon kívül közeledik elmúlásuk napja, amely a halál szakadékába taszítja őket; sokan tekintenek az égre és mélyen sóhajtoznak; sokan nagy zokogással, jajveszékelve sírnak; sokan elbuknak a megpróbáltatások közepette; és sok ember fogságba esik a kísértések közepette” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 11. fejezet). Isten szavai megértették velem, hogy Isten irányít mindent, és Ő mindenek felett szuverén, és az ember élete és halála az Ő kezében van. Az is Isten kezében volt, hogy a betegségem javul-e. Ebben az időben állandóan korlátozott a betegségem, féltem, hogy az állapotom rákká súlyosbodik, és veszélyeztetni fogja az életemet, ezért arra gondoltam, hogy feladom a kötelességeimet, hogy az egészségemre összpontosítsak. Szóban azt állítottam, hogy Isten szuverén minden felett, de a valóságban nem igazán hittem Istenben. Amikor nehézségekkel szembesültem, nem támaszkodtam Istenre, és nem tekintettem Rá, hanem aggodalomban és szorongásban éltem, a saját kiutamat fontolgatva. Nem hittem, hogy az, hogy jobban leszek-e, vagy sem, Isten kezében van, hanem inkább azt gondoltam, hogy csak magamra támaszkodva, orvosi kezelést keresve és a gyógyulásra összpontosítva gyógyulhatok meg. Vajon ez nem egy álhívő nézőpontja volt? Amikor a férjem beteg volt, mindenhová elvittem, hogy kezeltessem, és az orvosok azt mondták, az állapota gyógyíthatatlan. A barátok és a családtagok azt tanácsolták, ne folytassam a hiábavaló erőfeszítéseket, de én mégsem fogadtam el a sorsot. Betegségének kezelése érdekében minden megtakarításunkat feléltem, sőt, még adósságba is keveredtem. Bár odaadóan ápoltam, és mellette voltam, végül nem tudtam megmenteni az életét. Ebből rájöttem, hogy az élet és a halál Isten által előre elrendelt. Az emberek nem irányíthatják a sorsukat, és mások végzetét sem változtathatják meg. Valójában, akár a gyülekezetben végezném a kötelességeimet, akár hazamennék, továbbra is kereshetek orvosi ellátást, és szokás szerint gondoskodhatok az egészségemről, de azt, hogy a betegségem javul vagy rosszabbodik, Isten határozta meg. Egy ember életének hossza szintén Isten döntése, és ha eljönne az én időm, még ha fel is adnám a kötelességeimet, és otthon maradnék gyógyulni, az egészségi állapotom akkor is úgy rosszabbna, ahogy kell, és meghalnék, amikor eljön az időm; de ha nem jön el az időm, és a küldetésem nem fejeződik be, akkor Isten nem hagy idejekorán meghalni. Láttam, hogy nem ismertem Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és hogy napjaimat aggodalomban és szorongásban töltöttem, aggódva amiatt, hogy a betegségem rosszabbodik-e, vagy meghalok-e. Igazán ostoba és tudatlan voltam! Valójában ezek az aggodalmak feleslegesek voltak, és semmin sem változtattak. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy mindent Istenre bíztam, magamat az Ő szuverenitására és elrendezéseire bízva. Ugyanakkor kereshettem orvosi ellátást, normálisan ápolhattam magam, és legjobb tudásom szerint végezhettem a kötelességeimet. Attól függetlenül, hogy meddig élek, vagy hogy a betegségem javulni fog-e, alá kellett vetnem magam annak, amit Isten levezényel és elrendez.

Később Isten további szavait olvastam: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tapasztalja meg azt, hogy tökéletessé tették. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy én egy teremtett lény vagyok, és a kötelességeim végzése tökéletesen természetes és indokolt, ezért nem szabad üzletelnem Istennel, vagy jutalmat követelnem Tőle. Nem számít, hogyan bánik velem Isten a jövőben, akár áldott leszek, akár szerencsétlenségtől szenvedek, megfelelően meg kell állnom egy teremtett lény pozíciójában, alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól kell végeznem a kötelességeimet. Az, hogy Isten végül megment-e valakit, attól függ, hogy az ember képes-e elfogadni Isten ítéletét és megtisztítását, levetni a romlott beállítottságát és elérni az Istennel való összeegyeztethetőséget. Nem kemény munka, szenvedés vagy áldozat által érdemli ki valaki Isten áldásait. Mióta megtaláltam Istent, megelelégedtem a csupán felszínes lelkesedéssel és elfoglaltsággal, nem törekedtem az igazságra, és nem összpontosítottam az életbe való belépésemre, ritkán gondolkodtam el magamon, és ismertem meg magam Isten szavai által. Némi áldozat és önfeláldozás után azt hittem, jogom van élvezni Isten áldásait. Amikor az áldások elnyerésének reménye szertefoszlott, elkezdtem félreérteni Istent és panaszkodni Rá, sőt, megbántam a korábbi áldozataimat, és vonakodtam tovább végezni a kötelességeimet. Isten szent és igazságos, és egy olyan önző és aljas ember, mint én, aki mindig áldásokat keresett, és megpróbált üzletet kötni Istennel, kihasználva és becsapva Istent, miközben áldásokat akart kapni és bejutni a menny királyságába, egyszerűen önámításban élt! Nem törekedtem az igazságra, és több évnyi istenhit után a dolgokról alkotott nézeteim és az életfelfogásom nem változott meg. Még ha sokat szenvednék is, vagy napjaimat rohangálással tölteném, akkor is olyan ember maradnék, aki ellenáll Istennek, és végül kiiktatnának és megbüntetnének. Én egy teremtett lény vagyok, és természetes és helyénvaló, hogy feláldozzam magam Istenért. Nincs jogom áldásokat követelni Istentől. Ehelyett azt kell tennem, hogy alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességeimet, és ami a kimenetelemet és rendeltetési helyemet illeti, az Istenre tartozik, hogy elrendezze. Ezt felismerve így imádkoztam Istenhez: „Istenem, ha nem lenne ez a betegség, nem ismerném fel azt a tisztátalan szándékomat, hogy áldásokat keressek a hitemben. Hajlandó vagyok elengedni az áldások keresésének szándékát, és attól függetlenül, hogy jobban leszek-e, vagy sem, amíg lélegzem, Érted fogom feláldozni magam, és végezni fogom a kötelességeimet. Még ha egy nap ez a betegség olyan súlyossá is válik, hogy meghalok, nem fogok panaszkodni, és alávetem magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.”

Egy nap áhítatom során azt olvastam, hogy Isten szavai így szólnak: „Időnként Isten elrendez számodra néhány helyzetet, a körülötted lévők által megmetsz téged és szenvedést okoz neked, megtanítva neked ezeket a leckéket és lehetővé téve számodra, hogy megértsd az igazságot és olyanoknak lásd a dolgokat, amilyenek. Isten éppen végzi a munkáját azzal, hogy szenvedés kíséri a testedet, hogy meg tudd tanulni a neked szánt leckét, meg tudd oldani a romlott beállítottságodat és jól tudd teljesíteni a kötelességed. Pál gyakran mondta, hogy tövis van a testében. Mi volt ez a tövis? Betegség, ami elől nem tudott elmenekülni. Nagyon jól tudta, mi ez a betegség, hogy a beállítottságát és a természetét célozza. Ha nem akadt volna bele ez a tüske, ha nem követte volna ez a betegség, akkor előfordulhatott volna, hogy bárhol és bármikor megalapítja a saját királyságát, azonban a betegségével nem volt erre energiája. Tehát a betegség legtöbbször egyfajta védőernyő az emberek számára. Ha nem vagy beteg, hanem csak úgy buzog benned az energia, akkor könnyedén előfordulhat, hogy valami rosszat teszel és valamilyen gondot okozol. Az emberek könnyen elvesztik az értelmüket, amikor vadul arrogánsak és kicsapongók. Megbánják, miután rosszat tettek, azonban addigra már nem tehetnek semmit. Ezért van az, hogy jó egy kis betegség, óvja az embereket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Isten szavain töprengve hálával teltem el Isten iránt. Ha nem ért volna ez a betegség, akkor nem lepleződött volna le a tisztátalan szándékom, hogy áldásokat keressek a hitemben, és továbbra is kemény munkámat tőkeként használva próbáltam volna üzletet kötni Istennel. Ahogy több felelősséget vállaltam, és több szenvedést viseltem el, egyre arrogánsabb lettem volna, azt gondolva, hogy tőkével rendelkezem, hogy elnyerjem Isten jóváhagyását és áldásait. Ha ez a betegség nem jött volna, hogy felfedje téves nézeteimet arról, hogy mire kell törekednem, nem ismertem volna fel a tisztátalan szándékomat az Istenbe vetett hitemben, és a helytelen úton haladtam volna tovább, mint Pál, aki az igazságosság koronáját követelte Istentől, ellenállt Neki, és végül Isten kiiktatta és megbüntette. Visszatekintve, a betegség, amely elért, valóban egyfajta védőernyő volt felettem. Isten így óvott engem, és bár fizikailag szenvedtem, ez helyreigazította a törekvésem mögött rejlő téves nézőpontomat. Ezeket a dolgokat nem nyerhettem volna el egy kényelmes környezetben. Isten nem azért engedte meg, hogy megtapasztaljam a betegséget, hogy megnehezítse a dolgomat, hanem inkább az volt a szándéka, hogy átalakítson engem, hogy lehetővé tegye számomra, hogy a betegség által keressem az igazságot, elgondolkodjak magamon, megismerjem magam, és így bűnbánatot tartsak Előtte. A betegségem által rájöttem Isten gondos szándékára, és arra, hogy bármit is tesz Isten az emberekkel, az mindig a megmentésüket és a szeretetét szolgálja. Igazán hálás voltam Istennek!

Ezután teljes szívvel végeztem a kötelességeimet. Bár néha arra gondoltam: „Milyen jó lenne egészséges testtel rendelkezni, vajon mikor leszek jobban?” – gyorsan rájöttem, hogy még mindig követeléseket támasztok Istennel szemben, és nem vetem alá magam, ezért csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem számít, meddig marad velem a betegség, még ha a betegségem nem is javul, hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek, és amíg lélegzem, teljesíteni fogom a kötelességeimet.” Az ima által a szívem sokkal nyugodtabb lett. Elgondolkodva azon, hogy korábban a betegségem miatti önsajnálatban fetrengtem, és késleltettem a gyülekezeti munkát, és hogy Isten még mindig lehetőséget adott nekem, hogy a kötelességeim által bűnbánatot tartsak, hajlandó voltam megváltoztatni korábbi hozzáállásomat a kötelességeimhez és pótolni az Isten felé fennálló adósságomat. Később összefoglaltam a munkában lévő eltéréseket és problémákat a velem együttműködő nővérrel, egyenként feljegyeztem a végrehajtandó feladatokat, közösséget vállaltam a testvérekkel a feladatok végrehajtása érdekében, és ténylegesen megoldottam azokat a problémákat, amelyekkel a testvérek a kötelességeik során találkoztak. Egy idő után a gyülekezet munkája minden területen némileg javult, és a testvérek is aktívan végezték a kötelességeiket. Én is nagy bátorítást kaptam, és már nem korlátozott annyira a betegségem, mint korábban. Egy nap véletlenül rábukkantam egy gyógyírra, amely kezelni tudta a gyomorproblémáimat, és miután néhányszor bevettem a gyógyszert, a gyomrom nem fájt többé, és a testem fokozatosan felépült. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek, dicsértem Őt, és láttam, hogy Isten milyen bölcs és mindenható. Minden, amit Isten tesz, azért van, hogy megváltoztasson és megtisztítson engem!

E betegség megtapasztalása során, bár testileg szenvedtem, sikerült helyreigazítanom téves nézeteimet az Istenbe vetett hitről, és a hitemben lévő tisztátalanságok némileg megtisztultak. Azt is megértettem, hogy egy teremtett lény számára tökéletesen természetes és indokolt a kötelességei végzése, és hogy függetlenül attól, hogy valaki áldásokkal vagy szenvedéssel találkozik-e, alá kell vetnie magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól kell végeznie a kötelességeit. Ezek a megértések és változások, amiket elértem, mind Isten ítélő és fenyítő szavainak eredményei voltak.