Egy átlagos földműves családba születtem, és a szüleim már kiskoromtól kezdve arra tanítottak, hogy keményen kell tanulnom, hogy ha felnövök, vigyem valamire, hogy jó életet élhessek, és ne úgy végezzem, mint ők, akik tanulatlanok, és csak a földművelésből tudnak megélni, mivel ez nemcsak nehéz és fárasztó, de mások is lenézik. Szóval, megfogadtam magamnak, hogy szorgalmasan fogok tanulni és sok pénzt fogok keresni, hogy különb életet élhessek. Amikor felnőttem, orvos lettem. Miután férjhez mentem, keményen dolgoztam, hogy fejlesszem a szakmai készségeimet, szorgalmasan tanultam és minősítő vizsgákat tettem. Úgy töltöttem a napjaimat, mint egy gép, néha csak két órát aludtam naponta. A kemény munkám révén eljutottam egy nagyvárosi kórházba, ahol már jó fizetést kaptam. Mivel sokat kerestem, a szomszédaim, rokonaim és barátaim mind irigyeltek. Elégedett voltam, és felsőbbrendűségi érzésem volt, ezt gondolva magamban: „Igazán nagyszerű, ha az embernek van pénze!” Bár a túlhajszoltságtól súlyos álmatlanságom alakult ki, és nem tudtam átaludni az éjszakát, mégis úgy gondoltam, hogy megéri. 2013 márciusában egy kolléganőm és én nyitottunk egy nagy járóbetegellátó klinikát. Több osztályunk volt, és néhány nyugdíjas orvosunk, és az üzlet remekül ment. Vacsora közben a rokonaim, barátaim és osztálytársaim mindannyian dicsértek a képességeimért, mondván: „Olyan fiatal vagy, és már van házad és autód, és most nyitottál egy nagy klinikát, a korodhoz képest igazán sokat elértél!” Nagyon örültem, és még nagyobbá és jobbá akartam tenni a vállalkozásomat. Később én lettem a klinika törvényes képviselője, és a klinika minden ügyét én intéztem, kicsiket és nagyokat egyaránt. Akkor már több mint két hónapja elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és az összejövetelek és Isten szavainak olvasása segítségével megértettem, hogy minden, amim van, Istentől származik, és hogy Isten szuverén minden felett, és Ő biztosít és irányít mindent. Isten elvitt az Ő házába, és megadta nekem az esélyt, hogy üdvözüljek, és nagyon szerencsésnek éreztem magam. Az összejöveteleken aktívan részt vettem a közösségben, és minden összejövetel nagy örömet és sok eredményt hozott számomra. Nagyon élveztem az ilyen napokat. Szóval normálisan részt tudtál venni az összejöveteleken, amikor olyan sok munkád volt? Mindig igyekeztem a lehető legjobban beosztani az időmet, hogy részt tudjak venni az összejöveteleken.

Három hónappal később, a vezető megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e vállalni a csoportos összejövetelek vendéglátási feladatait, és nyomon követni a testvérek evangelizációs munkáját. Nagyon szerettem volna végezni a kötelességemet, de amikor arra gondoltam, hogy egy korábbi összejövetelen, amikor egy kolléga beutalt egy beteget a klinikára, a klinika több mint ezer jüant veszített, mert nem tudtak elérni engem telefonon. A kolléganőm akkor dühösen leszidott, és azt mondta, hogy ha ez még egyszer megtörténik, akkor nekem kell megfizetnem az okozott veszteséget. Még a klinika tranzakcióira szolgáló bankkártyákat is az ő nevére íratta át. Nos, ha elfogadom ezt a kötelességet, az sok időt venne igénybe, és még kevesebb időm lenne a klinikán. Féltem, hogy ez hatással lesz az üzletre, ezért visszautasítottam. Egy idő után a vezető ismét megkeresett, azt mondta, hogy van egy sürgős kötelesség, és pillanatnyilag nem találnak rá megfelelő személyt, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e együttműködni. Nagyon vívódtam, mert a klinika forgalma nagyobb volt, mint valaha, az egészségügyi intézményeknek képzésben is részt kellett venniük, én voltam a törvényes képviselő, így ha nem megyek el, újra kellett volna tanulnom, hogy praktizálhassak, és ez több hónapig késleltette volna az üzletmenetet, ami hatalmas veszteségeket eredményezett volna. Így hát találtam egy kifogást, hogy ismét elkerüljem a kötelességet. Aznap este kicsit feldúltnak éreztem magam, amiért kifogással bújtam ki a kötelesség alól, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, végezni akarom a kötelességemet, de a klinikán nagyon sok a dolgom, és nem tudok elmenni. Nagyon feldúlt vagyok, amiért megtagadtam a kötelességemet, kérlek, vezess engem, hogy megértsem a Te szándékodat!”

Később Isten szavait olvastam: „Aminek az elérése elő van írva ma számotokra, azok nem további követelmények, hanem az ember kötelessége, és az, amit minden embernek meg kellene tennie. Ha arra is képtelenek vagytok, hogy megtegyétek a kötelességeteket, vagy arra, hogy jól végezzétek azt, akkor nem bajt hoztok-e magatokra? Vajon nem a halálnak udvaroltok-e? Hogyan várhatnátok el még mindig, hogy legyen jövőtök és legyenek kilátásaitok? Isten az emberiség érdekében végzi munkáját, az ember együttműködése pedig Isten irányítása érdekében történik. Miután Isten megtette mindazt, amit meg kell tennie, az ember felé elvárás az, hogy nagylelkű legyen a gyakorlatában, és hogy együttműködjön Istennel. Isten munkájában az embernek erőfeszítést nem kímélve kell részt vennie, fel kell ajánlania hűségét, és nem szabad belemerülnie számos elképzelésbe, vagy passzívan ülnie a halált várva. Isten képes feláldozni Magát az emberért, akkor az ember miért nem tudja felajánlani hűségét Istennek? Isten egy szívvel és lélekkel van az ember iránt, akkor az ember miért nem tud felkínálni egy kis együttműködést? Isten az emberiségért munkálkodik, az ember miért nem képes hát teljesíteni néhány kötelességét Isten irányítása érdekében? Isten munkája ilyen messzire eljutott, ti mégis csak néztek, de nem cselekedtek, hallotok, de nem mozdultok. Vajon az ilyen emberek nem a kárhozat tárgyai? Isten már az embernek szentelte mindenét, akkor az ember ma miért képtelen komolyan elvégezni kötelességét? Isten számára az Ő munkája élvez legfőbb prioritást, irányításának munkája pedig a legfontosabb. Az ember legfőbb prioritása az, hogy Isten szavait gyakorlatba ültesse és teljesítse Isten követelményeit. Ezt mindannyiótoknak meg kell értenetek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten teljes szívvel elkötelezte magát az emberiség megmentése mellett, és csendesen megfizette az árát. Személyesen testet öltött, és szavak millióit mondta ki ezen a földön, megadva minden igazságot, amire az emberiségnek szüksége van, lehetővé téve az emberek számára, hogy elnyerjék az igazságot, és üdvözüljenek. De én hálátlan voltam, és a klinika üzleti boldogulásának érdekében többször megtagadtam a kötelességemet, hogy több pénzt keressek, és jobb életet éljek, anélkül, hogy egyáltalán figyelembe vettem volna a gyülekezeti munka igényeit. Hogyan lehetett azt mondani rám, hogy hiszek Istenben? Minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy hányszor utasítottam el a kötelességemet, mély bűntudatom támadt. Nem akartam úgy élni, mint korábban, lelkiismeret nélkül. Akkor támadt egy ötletem. Kiadhatnám a klinikát, és még ha kevesebb pénzt is keresnék, az is elég lenne, és nyugodtan végezhetném a kötelességemet. Felhívtam a kolléganőmet, hogy elmondjam a gondolataimat. Azt mondta: „Hülye vagy? Ennek a klinikának fényes jövője van, ha így folytatjuk, két éven belül gazdagok leszünk, és mindenünk meglesz, amit csak akarunk. Realistának kell lennünk. Ebben a társadalomban senki sem tisztel téged pénz nélkül!” Kolléganőm szavai habozásra késztettek, elgondolkodtam: „Ha bérbe adom a részvényeket, nem fogok annyi pénzt keresni, és lehet, hogy még a kezdőtőkém sem térül meg, mit fognak gondolni rólam a rokonaim és a barátaim?” Istenhez imádkoztam útmutatásért. Emlékeztem egy összejövetelre, amikor testvérek arról beszéltek, hogyan lehet átlátni a Sátán mesterkedésein, és hogyan lehet szilárdan megállni a bizonyságtételben a nehézségek és a kísértések során, és elkezdtem utánanézni Isten szavainak ebben a témában. Isten azt mondja: „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az emberek, események és dolgok, amelyekkel mindennap találkozunk, emberek közötti kölcsönös kapcsolatoknak tűnnek, de emögött egy szellemi csata zajlik, és szilárdan meg kell állnunk bizonyságtételünkben. Mint amikor Jób szembenézett a próbatételeivel, bár úgy tűnt, hogy elvesztette a gyermekeit, és a rablók egyik napról a másikra elvették a vagyonát, valójában a Sátán kísértései álltak emögött. Amikor Jób szilárdan megállt Isten melletti bizonyságtételében, a Sátán megszégyenült és elmenekült. A felszínen úgy tűnt, hogy kolléganőm kedves tanácsa az én érdekemben történt, de valójában pénzzel próbált meg elcsábítani engem a klinika vezetésére, hogy ne legyen időm a kötelességeim végzésére, és így eltávolítson Istentől. Nem dőlhettem be a Sátán trükkjeinek. Ezért ezt mondtam a kolléganőmnek: „Segíts nekem bérbe adni a klinikát, te kapsz 60%-ot, én pedig 40%-ot, és a te részed továbbra is osztalékot is fog fizetni.” Azt mondta, hogy felveszi a kapcsolatot az egyik osztálytársával, hogy ő vegye át a feladatot, de váratlanul a másik fél nagyon lecsökkentette az árat, és végül mégsem vette bérbe. Nem igazán értettem, miért nem vette bérbe ilyen alacsony áron. Később megtudtam, hogy a kolléganőm osztálytársa valójában a vőlegénye volt, és hogy összejátszottak, hogy nyomást gyakoroljanak rám, hogy alacsony áron adjam bérbe a klinikát. Nagyon feldúlt voltam, úgy éreztem, hogy miközben én őszintén bántam a kolléganőmmel, ő becsapott engem. Úgy éreztem, hogy a világ valóban félelmetes, és hogy valóban nincsenek igaz barátok! Úgy éreztem, hogy Istenben hinni jó, hiszen a testvérek tiszták és nyitottak, eszik és isszák Isten szavait, közösséget vállalnak az igazságról, és igyekeznek levetni romlott beállítottságaikat, ezért nem akartam tovább vezetni a klinikát a kolléganőmmel. De aztán arra gondoltam, hogy nagyon sok mindent beletettem ebbe abból, amit az évek során felhalmoztam. Aggódtam, hogy mások mit gondolnak majd, ha elhagyom ezt a klinikát, mielőtt még bérbe adnám. Mindenki azt mondja, hogy egy klinika működtetése nagyon jövedelmező, de ha minden ebből származó pénzemet elveszíteném, mit gondolnak majd rólam a barátaim és a családom? Mit gondolnak majd rólam a kollégáim? Amikor mindezekre gondoltam, feszült és szomorú voltam, és úgy éreztem, hogy az egyetlen lehetőségem az, hogy a klinikán maradjak.

2013 szeptemberében egy körülbelül másfél éves kisfiú érkezett a klinikára, hogy infúziót kapjon. Az első napon bőrpróbát végeztem a gyógyszerre, és megkértem a szülőket, erősítsék meg, hogy a gyermeknek nincs allergiás kórelőzménye, de váratlanul, a harmadik reggelen, miután befejeztem az infúziót, amikor éppen ki akartam venni a tűt, a fiú szemei fennakadtak, a teste görcsösen rángatózni kezdett, és az arca kékeslilává változott, aztán a szemei szorosan lezárultak, és nem már nem tudott kiabálni. Megdöbbentem, és rögtön gyógyszerallergiaként kezeltem az esetet. Eltelt két perc, és a gyermek arca feketéslila árnyalatúvá változott, mintha meghalt volna. Megrémültem, és teljes pánikban voltam, és erre gondoltam: „Vége van! Vége van! Ez a gyermek a kezeim között fog meghalni. Mit fogok tenni, ha meghal?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban megrémültem, és a szívemben folyton Istenhez kiáltottam: „Istenem, kérlek, vigyázz erre a gyermekre! Istenem, kérlek, mentsd meg őt!” Néhány pillanat múlva erős érzésem támadt: „A folyadék, amit ez a gyermek kapott, káliumot tartalmaz. Lehet, hogy ez hiperkalémia?” Gyorsan a kezelőhelyiségbe rohantam, felhígítottam a kalciuminjekciót, és intravénásan beadtam a gyermeknek. Szívemben Istenhez kiáltottam, miközben beadtam az injekciót. Az injekció beadása közben a gyermek hangosan felsírt, váladékot és nyálat köhögött fel a torkából, és az arca már nem volt olyan feketéslila árnyalatú, mint korábban. Befejeztem a kalciuminjekció beadását, a gyermek keze már nem volt merev, és visszatért a normális állapotába. Abban a pillanatban rádöbbentem, milyen törékeny is az élet. Azt is tudtam, hogy Isten meghallgatta az imámat, és megmentette ezt a gyermeket. Szívemben folyamatosan hálát adtam Istennek. Ezután mentőt hívtunk, hogy a gyermeket kórházba szállítsák. A következő napokban tele voltam aggodalommal és félelemmel, és ezt kérdeztem magamtól: „Mi fog történni ezzel a gyermekkel? Lesznek-e súlyos utóhatások? Mennyi kártérítést kell majd fizetnem?” Attól is féltem, hogy ha valami ehhez hasonló életveszélyes dolog történik még egyszer, akkor minden pénzem, hírnevem és nyereségem odavész. Úgy éreztem, mintha egy óriási kő nyomná a szívemet, és egyik éjszakát a másik után töltöttem álmatlanul. Váratlanul, alig néhány nappal később újabb baleset történt. Egy középkorú férfi jött a klinikára infúziós kezelésre. A gyógyszer beadása előtt bőrpróbát végeztem, és kértem, erősítse meg, hogy nem volt allergiás kórelőzménye. Az infúzió beadása közben a férfinak hirtelen légzési nehézségei támadtak, és légszomja lett. Az arca sápadtból sötétkékre váltott. Megrémültem, és nyugtalan lettem, gondolván: „A gyermek problémája sem oldódott még meg, és most ennek a betegnek is balesete van! Nekem annyi?” Úgy éreztem, hogy a szívem megszakad, és nem mertem tovább gondolkodni. Istenhez imádkoztam oltalomért, és a szívem lassan megnyugodott. Gyorsan követtem az allergiakezelési eljárásokat, és meg tudtam menteni őt. Ez idő alatt egy sor baleset történt a klinikán, és ha nem lett volna Isten gondviselése, oltalma, és útmutatása, ami megvilágosított engem, hogy gondolkodjak a vészhelyzeti intézkedésekre, ez a két ember már meghalt volna, és bármennyi pénzt is kerestem volna életemben, soha nem tudtam volna kifizetni a kártérítést! Ekkor ismertem fel, hogy hogy a pénz, a hírnév, a nyereség és az anyagi jólét olyan, mint egy kártyavár, és hogy ezek bármikor eltűnhetnek. Csak akkor lehet igazi békém és nyugalmam, ha Isten színe előtt élek, és jól végzem a kötelességemet.

Később eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, amelyet egy összejövetelen olvastam: „Ha most elétek tennék egy kis pénzt, és megadnám nektek a választás szabadságát – és nem ítélnélek el benneteket a választásotokért –, akkor legtöbben a pénzt választanátok, és elhagynátok az igazságot. A jobbak közületek lemondanának a pénzről, és vonakodva az igazságot választanák, míg azok, akik a kettő között vannak, egyik kezükkel a pénzt, másikkal az igazságot ragadnák meg. Nem válna így nyilvánvalóvá a valódi énetek? Amikor az igazság és bármi más között kell választanotok, amihez hűek vagytok, mindannyian így döntenétek, és a hozzáállásotok ugyanaz maradna. Nem így van ez? Hát nincsenek sokan köztetek, akik a helyes és a helytelen között ingadoznak? Minden küzdelemben pozitív és negatív, fekete és fehér, család és Isten, gyermekek és Isten, harmónia és szakítás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és félreállítás között, bizonyára tisztában vagytok a döntésekkel, amelyeket meghoztatok. A harmonikus és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor fiaitok, lányaitok, feleségetek és férjetek, valamint Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelés és az igazság közül pedig ismét az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet. Egyszerűen megdöbbent Engem, hogy a szívetek ennyire képtelen ellágyulni. A szívem vére, amit sok éven át áldoztam, meglepő módon nem adott Nekem mást a részetekről, mint elhagyatottságot és lemondást, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az én napom mindenki előtt teljesen kendőzetlenül feltárul. Ti mégis kitartotok a sötét és gonosz dolgok hajszolása mellett, és nem vagytok hajlandóak lazítani ezen a szorításon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel? Elgondolkodtatok valaha is ezen alaposan? Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is a korábbi? Még mindig csalódást és keserves bánatot okoznátok Nekem? Szívetek még mindig csak egy csöppnyi melegséget hordozna? Még mindig nem lennétek tudatában, mit tegyetek, hogy megvigasztaljátok a szívemet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Kihez vagy hű?). Isten sürgető szándékát és fáradságos erőfeszítéseit láttam az Ő szavaiban. Isten reméli, hogy mindannyian törekedni tudunk az igazságra, hogy elérjük az üdvösséget. Arra gondoltam, hogy mióta megnyitottam a klinikát, mindig azon gondolkodtam, hogyan lehetne több pénzt keresni, és hogyan élhetnék különb életet, és hogyan nyerhetném el mások csodálatát és irigységét. Arra is gondoltam, hogyan utasítottam el többször is a kötelességeimet, és nem voltam hajlandó időt és energiát fordítani az igazságra való törekvésre, és a kötelességeim végzésére. Hinni akartam Istenben és üdvözülni, de több pénzt is akartam keresni. Megpróbáltam egyszerre megragadni a gazdagságot és az igazságot, és ha elszalasztom a lehetőséget, hogy elnyerjem az igazságot és üdvözüljek, már túl késő lesz sírni és a fogaimat csikorgatni bánatomban a csapások közepette. Eszembe jutott, hogy az Úr Jézus ezt mondta: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26). Akkor felismertem, milyen ostoba vagyok, és azt, hogy képtelen voltam tisztán látni a dolgokat. Nem tudtam, mi a legfontosabb dolog, amire az életben törekedni kell. Ha nincs ez a két baleset, az én érzéketlen és hajthatatlan szívem nem változott volna meg. Ha nincs Isten kegyelme és oltalma, ez a két ember talán meghalt volna, és még ha fel is áldoztam volna az életemet, annak sem lett volna semmi értelme. Valószínűleg az életemet abban a nyomorúságos helyzetben kellene leélnem, hogy mind az élet, mind a pénz tekintetében adós vagyok, és soha nem találnék békét. Amikor arra gondoltam, hogy többször is megtagadtam a kötelességeimet, úgy éreztem, hogy valójában nem érdemlem meg Isten szeretetét és üdvösségét. Nem akartam többé lemondani az igazság elnyerésének lehetőségéről csak azért, hogy a pénzszerzésre törekedjek. Később felhívtam a kolléganőmet, és elmondtam neki, hogy átruházom a klinikát. A kolléganőm látta, mennyire elszánt vagyok, és nem szólt többet. Később a klinika átruházása nem sikerült, mert a kolléganőm követelményei túl szigorúak voltak. Istenre tekintettem, és mindent rábíztam, remélve, hogy Ő majd utat nyit nekem. Később egy városi kórházban dolgozó orvosok egy csoportja bérbe vette a klinikát, és kétéves szerződést írt alá. Ezután elkezdtem végezni a kötelességeimet a gyülekezetben, és gyakran részt vettem összejöveteleken, ettem és ittam Isten szavait, és beszéltem az igazságról, és békére és nyugalomra leltem a szívemben.

Egy év és két hónap elteltével azonban a másik fél felmondta a szerződést. A kolléganőm ezt mondta, amikor találkoztunk: „Ha visszajössz a klinikát vezetni, garantálom, hogy gazdag leszel. Ha nem, akkor alacsony áron megveszem a klinikában való részesedésedet.” Egy másik kolléga ezt mondta: „Sok beteg még mindig bízik benned. Elmehetsz a saját ügyeidet intézni, ez nem fogja zavarni a hitedet. Segítek áthozni a betegeket a kórházból, és egy éven belül rengeteg pénzt fogunk keresni, és addigra mindketten gazdagok és sikeresek leszünk a karrierünkben. Mindenki irigyelni fog minket!” Ezt gondoltam magamban: „Ha átveszem a klinikát, nemcsak a befektetésemet fogom visszanyerni, de az életem is jobb lesz.” De aztán azt gondoltam: „Ha átveszem, akkor ez biztosan hatással lesz a kötelességeimre.” Miután átgondoltam a dolgot, úgy döntöttem, hogy nem egyezem bele. Később olvastam Isten szavait: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyőkat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán gonosz indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a pénzt használja arra, hogy az embereket kísértse, és megrontja őket, hogy imádják a pénzt és tiszteljék az anyagi dolgokat. S hogyan nyilvánul meg ez a pénzimádat az emberekben? Úgy érzitek, hogy pénz nélkül nem tudnátok életben maradni ebben a világban, hogy akár egyetlen nap is lehetetlen lenne pénz nélkül? Az emberek státusza azon alapul, hogy mennyi pénzük van, akárcsak a tisztelet, amit kivívnak. A szegények háta szégyenteljesen meggörnyed, míg a gazdagok élvezik a magas státuszukat. Büszkén kihúzzák magukat, hangosan beszélnek és arrogánsan élnek. Milyen hozadéka van ennek a mondásnak és irányzatnak az emberek számára? Nem úgy van-e, hogy sokan bármilyen áldozatot meghoznak azért, hogy pénzt szerezzenek? Nem veszítik-e el sokan a méltóságukat és a tisztességüket a még több pénz utáni hajszában? Nem veszítik-e el sokan a pénz miatt a lehetőséget, hogy teljesítsék kötelességüket és kövessék Istent? Nem az-e a legnagyobb veszteség az emberek számára, ha elveszítik az esélyt az igazság elnyerésére és az üdvösségre? Nem gonosz-e a Sátán, hogy ezt a módszert és ezt a mondást használja arra, hogy az embert ilyen mértékben megrontsa? Hát nem egy aljas csel ez?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló V.). Az Isten szavaiban rejlő leleplezés nagyon világos. A Sátán arra használja a hírnevet és a nyereséget, hogy irányítsa az emberek gondolatait, és hogy félrevezessen és megrontson minket. Az évek során a hírnévre és a nyereségre is törekedtem, és igyekeztem kitűnni a többiek közül. Az olyan mondásokra támaszkodtam, mint „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „a pénz az első”, „a pénz mozgatja a világot”, és „a pénz nem minden, de nélküle semmit sem tehetsz”. Ezek a sátáni filozófiák irányították az életemet, és azt hittem, hogy ha van pénzem, akkor mindenem van. Mindig is csak arra vágytam, hogy több pénzt keressek, hogy nagyon gazdag legyek, hogy mások csodálatát és irigységét kivívjam, és jobb életet éljek. Azt gondoltam, hogy bármennyi nehézséget is szenvedek el a pénzért, a hírnévért és a haszonért, mindez megéri, és habár tudtam, hogy Isten testté lett, és kifejezi az igazságot, hogy megmentse az embereket, nem törekedtem megfelelően az igazságra, és nem végeztem a kötelességemet. A pénzre való törekvésemben ismételten elutasítottam a kötelességeimet, és távolabb kerültem Istentől. Igazság szerint a családom már jómódú volt, és nem kellett aggódnia az élelem vagy a ruházat miatt, de én nem voltam elégedett, és még több pénzt akartam keresni. A pénzt, a hírnevet és a nyereséget mindennél többre becsültem, ami miatt elvesztettem az esélyt a kötelességem végzésére és az igazság elnyerésére. Csak ekkor jöttem rá, hogy elvakított a pénz, a hírnév és a nyereség, hogy a pénz rabszolgájává váltam, és hogy ha nem fordulok vissza, a hírnév és a nyereség áldozatává válok.

Aztán tovább olvastam Isten szavait: „Az emberek egy életen át minden energiájukkal küzdenek a sors ellen, egész életüket serénykedéssel töltik, a családjukat próbálják eltartani, a presztízs és a haszon kedvéért ide-oda rohangálnak. Az emberek a családi szeretetet, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket a leginkább meg kell érteniük és fel kell fedezniük: miért él az ember, hogyan kellene élnie, és mi az emberi élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani az öregedésüket, hogy a pénz nem tudja betölteni a szívük ürességét, és amíg meg nem értik, hogy senki sem menekülhet a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei elől, és hogy senki sem szabadulhat meg a sors elrendezéseitől. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek akiknek nincs semmijük” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy ha valaki az egész életét a pénzre, a hírnévre és a nyereségre való törekvéssel tölti, az egész végül hiábavaló. A két halálközeli eset a klinikán ráébresztett arra, hogy amikor a veszély eljön, a pénz és a gazdagság nem tudja megóvni az ember biztonságát, vagy megmenteni az életét, és hogy Isten az Egyetlen, akire az embernek igazán szüksége van, és akire támaszkodhat, és csak Isten uralkodik az ember sorsán, és irányítja azt. Egy szomszédomra is gondoltam. Ő a Kínai Bank egyik főosztályának vezetője volt, a férje a szállítási iroda igazgatója volt, az apja pedig a Kínai Népi Bank egyik osztályvezetője. A családja gazdag és befolyásos volt, és abban az időben az utcánkban mindenki csodálta és irigyelte őt, de harminckét éves korában mellrákot diagnosztizáltak nála, és nem sokkal később elhunyt. Volt egy rokonom is, aki gazdag és híres volt, de később utazás közben meghalt. Bármennyi pénzünk is van, bármilyen jó a hírnevünk, és bármennyien irigyelnek és néznek fel ránk, amikor eljön a halál órája, ezek közül a dolgok közül egyik sem mentheti meg az életünket. A pénz, a hírnév és a nyereség csak átmeneti elégedettséget és élvezetet nyújthat a hús-vér test számára, és ha nem részesülsz Isten gondoskodásában és oltalmában, akkor meg fogsz halni. Ebben az esetben mi értelme lenne a több pénznek? Imádkoztam Istenhez: „Istenem, Te esélyt adtál nekem, hogy az igazságra törekedjek és megmeneküljek, de én nem becsültem meg ezt. Minden időmet és energiámat a pénzre, a hírnévre és a nyereségre való törekvésre fordítottam. Valóban vak és ostoba voltam! Most már tudom, hogy az igazság elnyerésére való törekvés és a kötelességeim végzése a legértelmesebb és legfontosabb dolgok, amiket tehetek.” Nem sokkal később átruháztam a klinikán lévő részvényeimet. Bár tízezreket vesztettem, abban a pillanatban, amikor ezt megtettem, felszabadultnak és boldognak éreztem magam.

Később több időt és energiát szenteltem a kötelességeimnek, és amikor csak volt időm, olvastam Isten szavait, és egyre több igazságot értettem meg. Jobban át tudtam látni a Sátán megrontó módszereit is. Olyan jó érzés volt tudni, hogy ha hiszek Istenben, és végzem a kötelességeimet, akkor megérthetem az igazságot! Az utóbbi időben néhány barátom azt mondta, hogy fizetnének azért, hogy együttműködjenek velem egy klinika megnyitásában, és bátorítottak, hogy majd vezessem én, és néhányan még azt is tanácsolták, hogy dolgozzak egy kórházban, de ezek a dolgok már nincsenek rám hatással. Úgy döntöttem, hogy egy teremtett lény kötelességeit végzem, hirdetem az evangéliumot, és bizonyságot teszek Isten mellett, ami sokkal értelmesebb és értékesebb, mint bármi más, amit ezen a világon tehetnék, és ez a legbölcsebb döntés, amit életemben valaha is hoztam.