Egy eldugott hegyi faluban nőttem fel, és mivel a családunk szegény volt, a szomszédok lenéztek minket. A szüleim gyakran azt tanították nekem: „Az embernek ambícióval kell rendelkeznie, és méltósággal kell élnie. Ne hagyd, hogy mások lenézzenek téged! Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg.” E szavak hatására keményen tanultam az iskolában, hogy elnyerjem mások csodálatát. Mindennap éjjeli 11-12 óráig fent maradtam, és egy petróleumlámpa fényénél tanultam. Miután elkezdtem dolgozni, túlóráztam, és hajtottam magam, hogy elnyerjem a főnököm elismerését és a kollégáim megbecsülését. Mindig a hónap dolgozójának választottak. Ezen kitüntetések miatt úgy éreztem, hogy magasabb pozícióm és státuszom lett. Miután rátaláltam Istenre, a törekvésemben is lelkes voltam, és egy év múlva megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Később előléptettek prédikátorrá és a szövegalapú munka felügyelőjévé. Mivel Isten megtalálása után mindig vagy vezetőként vagy felügyelőként szolgáltam, úgy gondoltam magamra, mint aki az igazságra törekszik. De 2022 augusztusának végén elbocsátottak, mert a hírnévre és a státuszra törekedtem, nem végeztem valódi munkát, és nem értem el semmilyen eredményt a kötelességemben. Az otthoni gondolkodás ideje alatt nagy gyötrelmet és szenvedést éreztem. Így hát elhatároztam magamban: „Ha kapok még egy esélyt, megfelelően fogom végezni a kötelességemet.”

Egy hónappal később, egy este a vezető azt mondta nekem: „A videókészítő csapatból több testvérnek biztonsági okokból el kell költöznie, és nem találtak megfelelő vendéglátó otthont. Szeretnénk, ha vendégül látnád őket.” Amikor a vezető ezt mondta, azt gondoltam magamban: „Miért szervezik úgy, hogy vendéglátói kötelességet végezzek? Azt hiszik, hogy az elbocsátásom után nem gondolkodtam el saját magam megismerésén, ezért azt akarják, hogy a vendéglátói kötelesség által végezzek szolgálatot? Hát nem jelentéktelen a vendéglátói kötelesség? Mit fognak rólam gondolni a testvérek, ha megtudják? Azt fogják mondani, hogy azért végzek vendéglátói kötelességet, mert nem törekszem az igazságra? A vendéglátói kötelesség azzal jár, hogy mindennap fazekakkal, serpenyőkkel kell küzdeni, és kemény, fárasztó munkát kell végezni. Még ha jól is csinálom majd, a testvérek nem fogják észrevenni. Ráadásul azok, akik a gyülekezetben vendéglátói kötelességet végeznek, többnyire gyenge képességű vagy idősebb testvérek. Bár már nem vagyok olyan fiatal, még nem jutottam el odáig, hogy csak vendéglátói kötelességet tudjak végezni! Különben is, mióta rátaláltam Istenre, én mindig vezető és felügyelő voltam; miért szervezik most úgy, hogy vendéglátói kötelességet végezzek?” A szívemben nem tudtam alávetni magam, ezért kitaláltam néhány kifogást, hogy visszautasítsam. Miután a vezető elment, tépelődtem, és bűntudatom volt. Arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy sok éve hiszek Istenben, még mindig nem vetem alá magam a kötelességemben. Milyen értelemben voltam hívő? Milyen értelemben volt egy csepp lelkiismeretem vagy józan eszem is? Letérdeltem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Ma a vezető megpróbált vendéglátói kötelességet szervezni nekem, de nem tudtam alávetni magam, sőt, még kifogásokat is kerestem, hogy visszautasítsam. Nem tudom, hogy a romlott beállítottságom melyik aspektusa okozta ezt. Kérem a megvilágosításodat és útmutatásodat, hogy segíts megismerni önmagamat!” Miután imádkoztam, eszembe jutottak Isten szavai a kötelességek végrehajtásáról, ezért megkerestem és elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „A kötelességek Istentől származnak; ezek azok a felelősségek és megbízatások, amelyeket Isten az emberre bíz. Hogyan kell tehát az embernek megértenie azokat? »Mivel ez az én kötelességem és az Isten által rám bízott megbízatás, ez az én kötelezettségem és felelősségem. Csak úgy helyes, ha elfogadom, mint elmulaszthatatlan kötelességemet. Nem tagadhatom meg, illetve nem utasíthatom vissza; nem válogathatok. Ami rám hárul, az bizonyára az, amit nekem kell megtennem. Nem arról van szó, hogy nincs jogom választani – hanem arról, hogy nem kellene választanom. Ez az a józan ész, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell.« Ez az alávetettség hozzáállása” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad jó hírét, és így tovább, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szavaiból megértettem, hogy a kötelességek Isten megbízatása az emberek számára, és ezek az ő felelősségeik, és nem szabad a kötelességeket rangsorolni. Ezen felül nem szabad preferenciális alapon, a büszkeségünk és státuszunk szerint választanunk kötelességeket, ehelyett el kell fogadnunk azokat, alá kell vetnünk magunkat nekik, és úgy kell tekintenünk rájuk, mint olyan kötelezettségre, amely alól nem bújhatunk ki. Ezt jelenti lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embernek lenni, és ez az a hozzáállás, amellyel az embernek a kötelességeihez viszonyulnia kell. Isten szavainak leleplezését olvasva rájöttem, hogy a kötelességeimhez való hozzáállásom és szemléletem helytelen. A kötelességeket rangsoroltam, azt hittem, hogy vezetőnek vagy dolgozónak lenni azt jelenti, hogy az illető az igazságra törekszik, hogy ez státuszt és pozíciót ad neki, és hogy bárhová megy, a testvérek felnéznek rá. Az ilyen kötelességek végzése sokkal dicsőségesebbnek tűnt, míg nekem úgy tűnt, hogy a vendéglátói kötelesség végzése csak kemény munkát igényel, és nem ad semmi esélyt arra, hogy nevet szerezzek magamnak, sem hogy bármilyen státuszt vagy pozíciót elnyerjek, és hogy akik ezt a kötelességet végzik, azokat mások soha nem fogják csodálni. E téves nézet miatt, amikor a vezető úgy intézte, hogy vendéglátói kötelességet végezzek, kifogásokat kerestem, hogy visszautasítsam. Mindig is inkább a büszkeségemet tartottam szem előtt, mint a gyülekezet munkájának szükségleteit. Hogy mondhatnánk, hogy volt akár egy csepp emberi mivoltom is? Nem szabad, hogy saját döntéseim és igényeim legyenek a kötelességeimmel kapcsolatban. A vezető úgy rendelkezett, hogy a gyülekezet munkájának szükségletei alapján vendéglátói kötelességet végezzek, és azzal kellett volna kezdenem, hogy elfogadom ezt az elrendezést, és engedelmeskedem neki.

Később elolvastam Isten közösségét Noé bárkaépítéséről, és láttam, hogy Noé nem keresett kifogásokat, amikor szembesült Isten megbízatásával, hanem feltétel nélkül elfogadta azt, és alávetette magát neki. Az evangélium hirdetése közben építette a bárkát, és 120 éven át folyamatosan kitartott. Bár nem vagyok Noéhoz hasonlítható, követnem kell Noé példáját, és alá kell vetnem magam. Ezután közöltem a vezetővel, hogy kész vagyok vendéglátói kötelességet végezni, de nem sokkal később a COVID-19 világjárvány miatt ezt a vendéglátói kötelességet átmenetileg elhalasztották. A lezárás feloldása utáni első összejövetelen a vezető azt mondta: „Most, hogy a zárlatot feloldották, szeretnénk úgy intézni, hogy folytathasd a vendéglátói kötelességedet.” Abban a pillanatban nagyon zavarban éreztem magam, mert a két diakónus mellett két nővér is jelen volt, akik evangéliumi munkások voltak. Kezdtek felbukkanni bennem a panaszok a vezetővel szemben, és arra gondoltam: „Miért kellett ezt ennyi testvér előtt mondanod? Most, hogy már mindenki tudja, hogy vendéglátói kötelességet végzek, hogyan fogok valaha is újra szembenézni velük?” Éreztem, hogy ég az arcom, és arra gondoltam, hogy a testvéreim mintha gúnyolódnának rajtam, amiért nem törekszem az igazságra, és amiért vendéglátói kötelességre osztottak be emiatt. Később az összejövetel során a testvérek aktívan beszélgettek arról, hogyan hirdessék az evangéliumot, és hogyan oldják fel a vallási elképzeléseket, de semmi sem jutott el az agyamig, mert csak arra gondoltam, hogy egyesek közülük vezetők és dolgozók, mások pedig evangéliumi munkások, míg én csak vendéglátói kötelességet végzek. Minél többet gondolkodtam ezen, annál feldúltabb lettem. Az összejövetel alatt úgy éreztem, hogy nagyon lassan telik az idő, és a „vendéglátói kötelesség végzése” szavak folyamatosan visszhangoztak a fejemben. Az összejövetel után elárasztották az elmémet a gondolatok, hogy mit fognak rólam gondolni a testvérek, és azt hittem, hogy mivel mindenki tudja, hogy vendéglátói kötelességet végzek, teljesen elvesztettem a tekintélyemet és a státuszomat. A következő napokban úgy éreztem, hogy semmi motivációm nincs semmihez, és bárhová mentem, lehajtott fejjel jártam. Rettegtem a testvéreimmel való találkozástól, mert attól féltem, hogy megtudják, hogy vendéglátói kötelességet végzek.

A következő napokban így töprengtem: „Az, hogy a vezető úgy intézte, hogy vendéglátói kötelességet végezzek, egyértelműen a gyülekezeti munka szükségletei miatt történt, de miért félek attól, hogy ezt mások megtudják? Miért nem vagyok hajlandó alávetni magam annak, hogy rám bízzák ezt a vendéglátói kötelességet? Miféle romlott beállítottság okozza ezt?” Utána elolvastam Isten szavainak egy passzusát: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és az egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tekintik így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az istenhitükben a hírnév és státusz hajszolását jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés; hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem néz fel rájuk, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Nem arról van szó, hogy nincs reményem?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és támogassák őket, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért gondolkodnak mindig ilyen dolgokon? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy az antikrisztusok igazán nagyra tartják a hírnevet és a státuszt. Bármit is tesznek az emberek bármely csoportjában, azért tesznek mindent, hogy elnyerjék az emberek csodálatát és imádatát. Egész életükben a hírnév és a státusz a cél, amire törekednek. Mikor elgondolkodtam a saját törekvésemről, rájöttem, hogy a nézeteim megegyeznek egy antikrisztus nézeteivel. Én is a hírnevet és a státuszt helyeztem mindenek fölé. Gyermekkorom óta a szüleim arra tanítottak, hogy az embernek ambícióval és méltósággal kell rendelkeznie, nem szabad hagynia, hogy mások lenézzék, hogy „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Ezek a sátáni mérgek mélyen gyökeret vertek a szívemben, és azt hittem, hogy a dicsőséget az hozza el, ha bármilyen csoportos környezetben elérem, hogy mások felnézzenek rám. Amikor iskolába jártam arra törekedtem, hogy a vizsgákon az első helyen végezzek, hogy elnyerjem a tanárok és az osztálytársak csodálatát és dicséretét. Gyakran sokáig fennmaradtam a házi feladatok miatt, és minden vizsga után büszkén vettem át a bizonyítványomat. A munkába állás után, hogy elnyerjem a feletteseim elismerését és a kollégáim dicséretét, túlóráztam, és még a szabadnapjaimon is dolgoztam. Valóban lelkesen és keményen dolgoztam. Miután megtaláltam Istent, továbbra is ezen mérgek szerint éltem, és függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végeztem, az volt az elsődleges szempontom, hogy hírnévre és státuszra tegyek szert, és hogy képes leszek-e elnyerni mások megbecsülését. Úgy éreztem, hogy ha vezető leszek a gyülekezetben, akkor mások felnéznek rám, pozíciót és rangot kapok, és bárhová megyek, csodálni fognak. Így hát örömmel vállaltam ezt a kötelességet, hajlandó voltam szenvedni és áldozatot hozni az aktív együttműködésért. Amikor a vendéglátói kötelességet osztották rám, nagyon is jól tudtam, hogy a KKP féktelenül tartóztatja le a keresztényeket, hogy a helyzet szörnyű, és hogy a testvéreknek sürgősen szükségük van egy biztonságos helyre, ahol végezhetik a kötelességeiket. De én csak a büszkeségemre és a státuszomra gondoltam, és úgy gondoltam, hogy a vendéglátói kötelesség végzése jelentéktelen, és mások lenéznének engem, ezért kifogásokat kerestem, hogy visszautasítsam. Szorosan megkötött a hírnév és a státusz, és mindenben, amit tettem, mindig arra gondoltam, hogy mit gondolnak majd rólam a testvérek, és a hírnevet és a státuszt mindenek fölé helyeztem. Valóban önző és aljas voltam, méltatlan arra, hogy embernek nevezzenek! Visszagondoltam az elbocsátás és gondolkodás időszakára. Akkoriban mindennap reméltem, hogy végezhetem a kötelességemet. De most, hogy Isten lehetőséget adott nekem egy kötelesség végzésére, válogatós voltam, és folyton a büszkeségemnek éltem, egyáltalán nem úgy tekintettem a kötelességemre, mint Istentől származó megbízatásra. Mivel a vezető úgy intézte, hogy vendéglátói kötelességet végezzek, el kellett fogadnom Istentől, jól és komolyan kellett végeznem ezt a kötelességet, hogy a testvérek biztonságos környezetben végezhessék a kötelességeiket. Bűnbánóan imádkoztam Istenhez: „Istenem! Ez a kötelesség a Te vezényléseid és elrendezéseid által jutott el hozzám, mégis korlátoz a büszkeségem, és azon kapom magam, hogy válogatós vagyok, és nem vagyok hajlandó alávetni magam. Tényleg nincs lelkiismeretem! Istenem, kész vagyok alávetni magam és jól végezni ezt a kötelességet, hogy eleget tegyek Neked.”

Az elmélkedés során rájöttem, hogy az, hogy nem voltam hajlandó vendéglátói kötelességet végezni, egy másik téves nézetből ered, nevezetesen abból, hogy a vendéglátói kötelességet jelentéktelennek tartottam, amit azt idősebb, gyenge képességű testvérek végeznek, és hogy azokra, akik vezetői kötelességeket végeznek, bárhol is járnak, az emberek felnéznek, hogy ők olyan emberek, akik az igazságra törekednek, és ezek a kötelességek azt mutatják, hogy az embernek pozíciója és státusza van. Olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Az igazság előtt mindenki egyenlő. Azok, akiket előléptetnek és művelnek, nem sokkal jobbak másoknál. Mindenki nagyjából ugyanannyi ideje tapasztalja Isten munkáját. Azoknak, akiket még nem léptettek elő, illetve nem művelnek, ugyancsak törekedniük kell az igazságra, miközben a kötelességeiket végzik. Senki sem foszthat meg másokat az igazságra való törekvés jogától. Egyesek buzgóbban törekednek az igazságra, és van némi képességük, így előléptetik és művelik őket. Ez az Isten háza munkájával kapcsolatos szükségletek miatt van. Akkor hát miért vannak Isten házának ilyen alapelvei az emberek előléptetésére és használatára vonatkozóan? Azért, mert az emberek különböző képességűek és jelleműek, és mindenki más utat választ, ami másféle kimenetelekhez vezet az emberek Istenbe vetett hite terén. Azok, akik törekednek az igazságra, megmenekülnek és a királyság embereivé válnak, míg azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, akik nem végzik hűségesen a kötelességüket, ki vannak rekesztve. Isten háza annak alapján műveli és használja az embereket, hogy azok törekednek-e az igazságra, és hogy hűségesek-e a kötelességük végzésében. Van-e különbség a különféle emberek hierarchiájában Isten házában? Egyelőre nem áll fenn hierarchia a különféle emberek pozíciója, értéke, státusza vagy helyzete tekintetében. Azon időszakban legalábbis, amikor Isten az emberek megmentésén és igazgatásán munkálkodik, nincs különbség a különféle emberek rangja, pozíciója, értéke vagy státusza között. Egyedül a munkamegosztásban és a kötelességteljesítés szerepköreiben van különbség. Természetesen ezen időszak alatt némelyeket – kivételes jelleggel – előléptetnek és kiművelnek valamilyen különleges munkák végzésére, miközben némelyek különböző okokból nem kapnak ilyen lehetőségeket – például mert probléma van a képességükkel vagy a családi környezetükkel. De vajon azokat, akik nem kaptak ilyen lehetőségeket, nem is menti meg Isten? Nem ez a helyzet. Vajon alacsonyabb az értékük és a pozíciójuk másoknál? Nem. Az igazság előtt mindenki egyenlő, mindenkinek van lehetősége az igazságra törekedni és elnyerni azt, Isten pedig mindenkivel igazságosan és észszerűen bánik. Mely ponton vannak észrevehető különbségek az emberek pozíciója, értéke és státusza között? Amikor az útjuk végére érnek az emberek, és véget ér Isten munkája, valamint levonásra kerül a végső következtetés az üdvösségre törekvés során és a kötelességük végzése közben tanúsított hozzáállásaikat és nézeteiket, továbbá az Isten iránti különféle megnyilvánulásaikat és hozzáállásaikat illetően – azaz amikor elkészül a feljegyzés Isten jegyzetfüzetében –, ekkor történik majd különbségtétel az emberek értéke, pozíciója és státusza között is, mivelhogy különböző sorsuk és rendeltetési helyük lesz. Csakis ekkor lehet meglátni és hozzávetőlegesen megállapítani mindezeket a dolgokat, míg most mindenki ugyanolyan” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavai azt mondják el nekünk, hogy az igazság és Isten szavai előtt mindenki egyenlő, és hogy alapvetően nincs különbség a magas- és alsórendűnek tekintett pozíciók között. Isten házában az embereknek különböző kötelességeket osztanak ki a képességeik, erősségeik vagy a gyülekezet szükségletei alapján, és az egyetlen különbség az egyének között az, hogy milyen kötelességet végeznek. A végrehajtott kötelességtől függetlenül azonban mindenki pozíciója és státusza azonos. Az, hogy valaki vezető vagy dolgozó, nem jelenti azt, hogy magasabb pozícióban van, mint mások, és az a személy, aki vendéglátói kötelességet végez, nem alacsonyabb pozíciójú és státuszú, mint azok, akik más kötelességeket végeznek. De én azt hittem, hogy a vezetői vagy dolgozói pozíció azokat jelöli, akik az igazságra törekednek, és hogy bárhová is mennek, felnéznek rájuk, míg a vendéglátói kötelesség végzése csak kemény munka, és ezért alacsonyabb pozíciójú és státuszú. A nézeteim valóban hibásak voltak! Eszembe jutott egy idős nővér a gyülekezetben, aki, mióta megtalálta Istent, vendéglátói kötelességet végez, de a szándékai helyesek, hűséges a kötelességében, és megkapja Isten vezetését. Eközben egyesek sok éven át voltak vezetők és dolgozók, de nem törekedtek az igazságra, ezért csak a hírnév és a státusz érdekelte őket, és személyes céljaik voltak, sőt, odáig mentek, hogy személyes haszonszerzés céljából akadályozták és megzavarták a gyülekezet munkáját, másokat támadtak és kirekesztettek. Végül gonosz embereknek vagy antikrisztusoknak minősítették őket, és kizárták őket a gyülekezetből, ennek következtében elvesztették az üdvösség esélyét. Ezekből a tényekből láttam, hogy az igazság előtt mindenki egyenlő. Az, hogy valaki megmenekülhet-e, nem attól függ, hogy milyen kötelességeket végez, milyen idős, vagy milyen státusza van. A legfontosabb az, hogy az ember törekszik-e az igazságra, és hogy hűséges-e a kötelességeihez. Isten igazságos, és azt nézi, hogy az emberek rendelkeznek-e az igazsággal, és hogy megváltozott-e a beállítottságuk. Ez az a mérce, amellyel Isten az embereket méri.

Néhány hónappal később a vezető megkért, hogy lássam vendégül azokat a testvéreket, akik szövegalapú kötelességeket végeztek. A szívem mélyén elkezdtem gondolkodni: „Régebben én voltam a szövegalapú munka felügyelője, és ezek az emberek a csapatom tagjai voltak, de most már csak a vendéglátójuk vagyok. Mit fognak rólam gondolni?” Amikor így gondolkodtam, rájöttem, hogy megint a büszkeségemre és a státuszomra gondolok. Ezért csendben imádkoztam Istenhez, és felidéztem az Ő szavainak egy passzusát: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet. Ha gyenge a képességed, ha felszínes a tapasztalatod, vagy ha nem vagy jártas a szakmádban, akkor előfordulhat a munkádban hiba vagy hiányosság, és lehet, hogy nem érsz el jó eredményeket, de attól még minden tőled telhetőt megtettél. Nem a saját önző vágyaidat, illetve preferenciáidat elégíted ki. Ehelyett folyamatosan az egyház munkájának és Isten háza érdekeinek szenteled a figyelmedet. Lehet, hogy a kötelességedben nem érsz el jó eredményeket, azonban rendbejön a szíved. Ha pedig mindezek tetejében képes vagy az igazságot keresni a kötelességedben felmerülő problémák megoldásához, akkor megütöd a mércét a kötelességed teljesítésében, és ezzel egyidőben be tudsz majd lépni az igazságvalóságba. Ezt jelenti az, hogy bizonyságtételed van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem az Ő szándékait, és megismertem a gyakorlás útját is. Régebben mindig a büszkeségnek és a státusznak éltem, de ezen a napon el kell fogadnom Isten vezényléseit és elrendezéseit, és alá kell vetnem magam nekik, figyelembe kell vennem a gyülekezet érdekeit, és jól kell végeznem a kötelességemet. Így hát készségesen beleegyeztem. Néhány nappal később a szövegalapú kötelességeket végző testvérek eljöttek hozzám egy összejövetelre. Amikor megláttam őket, nem éreztem azt, hogy sértve lenne a büszkeségem, hanem inkább azt éreztem, hogy bármilyen kötelességvégzés Istentől való felmagasztalás. A továbbiakban szorgalmasan együttműködtem, és azon gondolkodtam, hogyan biztosítsak jó környezetet, hogy a testvérek biztonságos és békés helyen gyűlhessenek össze és végezhessék a kötelességeiket. Azáltal, hogy így gyakoroltam, békét és nyugalmat éreztem a szívemben, és rájöttem, hogy a vendéglátói kötelesség is szolgáltat tanulságokat és igazságokat, amelyeket kereshetek.