Gazdálkodó családba születtem, ahol a földművelésből éltünk. Apám és nagyapám már gyerekkoromtól kezdve arra tanított, hogy keményen kell tanulnom, és hogy csak egy jó egyetemre való bejutással találhatok jó állást, tűnhetek ki a többiek közül, és szerezhetek tiszteletet a családnak. Az ő gyámságuk alatt, ami szavakban és példamutatásban egyaránt megmutatkozott, szorgalmasan tanultam, és a jegyeim mindig kiválóak voltak. Apám gyakran mondta nekem: „Az unokatestvéred doktorált, és professzor lett. Jó fizetést kap, és nagy tekintélynek örvend. A másik unokatestvéred egy híres egyetemen végzett, és most tudományos kutatómunkát végez komoly juttatásokért....” Azt hittem, hogy keményen kell tanulnom, be kell jutnom egy jó egyetemre, és találnom kell egy jó állást, így tiszteletet szerezhetek magamnak és a szüleimnek is. A nagymamámat követtem az Istenben való hitben, amikor középiskolás voltam. Kezdetben még részt tudtam venni az összejöveteleken, de azért, hogy bejussak egy jó egyetemre, később pedig jó állást találjak, és hogy mindenki csodáljon engem, teljesen a tanulmányaimra összpontosítottam, és fokozatosan abbahagytam az összejövetelek rendszeres látogatását. Később, a tanulással járó nagy nyomás és a kemény verseny miatt fokozatosan egészségügyi problémáktól kezdtem szenvedni. Betegségek sorozata sújtott: megduzzadt pajzsmirigy, gyomorproblémák, akut gyomor-és bélhurut és hajhullás. Elmentem a kórházba kezelésre, de a fájdalom nem sokat enyhült. A hajam szemmel láthatóan kezdett hullani. A gyomor-bélhurutom is gyakran kiújult, és gyakran volt hasmenésem. Ezek a betegségek meggyötörtek engem, és elviselhetetlen szenvedést okoztak nekem. A tükörben látva megviselt önmagamat, testileg és lelkileg kimerültnek éreztem magam, és rendkívüli fájdalmaim voltak. Hiányoztak azok a napok, amikor összegyűltünk a testvérekkel, Isten szavait olvastuk, és énekelve dicsőítettük Őt, ami különösen pihentető és felszabadító volt. Vágytam egy kis szünetre, de a nagy tanulmányi terhelés fizikailag és szellemileg is kimerített. Gyakran éreztem fájdalmat és ürességet, és azt gondoltam, hogy így élni egyszerűen túl megerőltető. Néha még azt is gondoltam, hogy jó lenne leugrani egy magas helyről, és örök, végtelen álomba zuhanni. Ezt a gondolatot a Sátán sugallta. Rájöttem erre, ezért nem követtem. Később ezt gondoltam: „Annyi éven át keményen dolgoztam az álmomért, hogy kitűnjek a többiek közül. Már csak ez az utolsó év van hátra, és túl vagyok rajta. Ha egyszer bekerülök az egyetemre, a dolgok könnyebbek lesznek. Az egyetemen már nem lesz akkora tanulmányi nyomás, mint a középiskolában, és normálisan részt tudok majd venni az összejöveteleken.”

2019-ben felvettek egy jó műszaki egyetemre. A rokonok eljöttek gratulálni, sőt, azt mondták a gyerekeiknek, hogy tekintsenek engem példaképüknek. Egy pillanat alatt híresség lettem a családomban. A barátok is küldtek üzeneteket, hogy gratuláljanak a hír hallatán. A rokonok és barátok dicséretét hallva nagyon boldognak éreztem magam. Azt hittem, hogy az egyetemen a középiskolához képest kisebb lesz a tanulmányi nyomás, és hogy rengeteg szabadidőm lesz, ami lehetővé teszi, hogy normálisan részt vegyek az összejöveteleken. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan elképzeltem. Folyton azzal voltam elfoglalva, hogy bizonyítványokat szerezzek, órákra járjak, és részt vegyek az egyetem által szervezett különböző tevékenységekben. Ráadásul a kínai egyetemeken az Istenben való hit nem megengedett, így titokban kellett részt vennem az összejöveteleken. Kissé korlátozva éreztem magam, és mindig attól féltem, hogy rájönnek. Később Csen Hszin nővér azt mondta, hogy sok újonnan érkező van a gyülekezetben, akiknek sürgős öntözésre van szükségük, és azt akarta, hogy engem képezzenek ki erre a munkára. Gondoltam magamban: „Elfoglalt vagyok a tanulmányaimmal, és minősítő vizsgákat kell tennem. Ha emellett kötelességet is végzek, az késleltetni fogja a tanulmányi előmenetelemet. Mi van, ha nem szerzek elég kreditet a diplomához? Hogyan fogok akkor jó állást találni?” Erre gondolva a kérést visszautasítottam, és teljesen belevetettem magam a kreditek megszerzésébe. Bár még részt vettem az összejöveteleken, nem tudtam lecsendesíteni a szívemet. Ritkábban imádkoztam és olvastam Isten szavait. Mindennap rutinszerűen jártam az órákra, és gyűjtöttem a krediteket, és idővel egy megmagyarázhatatlan ürességérzet kezdett bennem kialakulni, és úgy éreztem, hogy ez az életmód értelmetlen. A szobatársam elráncigált szórakozni és finom ételeket enni, de a szívemben lévő üresség egyáltalán nem csökkent.

Az ünnepek alatt, amikor hazatértem, egy összejövetelen találkoztam egy általános iskolai osztálytársammal, Ho Hszinnel. Ho Hszin elmondta, hogy a húga két évvel azelőtt idegösszeomlást kapott, mert másodszorra sem sikerült bejutnia a középiskolába. Ez az eset hatással volt rám. Azokban a napokban gyakran erre gondoltam: „Ho Hszin húga nagyon keményen tanult, hogy kitűnjön a többiek közül. Nem hittem volna, hogy ez lesz a sorsa. Én azért gürcöltem a tanulmányaimban, hogy bejussak az egyetemre, és bár felvettek a vágyott egyetemre, és a rokonaim és barátaim csodálnak, nem érzek semmi örömet, és eléggé kimerült vagyok. Tényleg megér ennyit ez a törekvés?” Néhány nappal később országszerte kitört a COVID-19, falvakat és utakat zártak le, és korlátozták az utazást. Az egyetemek felfüggesztették az oktatást, a gyárak tömegesen álltak le, és én már nem tudtam egyetemre járni. Így hát rendesen részt vettem az összejöveteleken a gyülekezetben, és elkezdtem végezni a kötelességeimet. Ahogy egyre többet olvastam Isten szavait, fokozatosan megértettem néhány igazságot. Egy nap Isten következő szavait olvastam: „A kötelességüket végző emberek általában két fő kategóriába tartoznak. Az egyik az a fajta, aki őszintén feláldozza magát Istenért, míg a másik az a fajta, aki mindig hagy magának kiutat. Mit gondoltok, melyik fajta embert fogja Isten elismerni és megmenteni? (Azokat, akik őszintén feláldozzák magukat Istenért.) Isten meg akarja szerezni azokat az embereket, akik őszintén feláldozzák magukat Őérte. [...] Jelenleg az időtöltéseiteket és a készségeiteket a kötelességetek végzése közben használhatjátok. Továbbá, ez idő alatt a kötelességeteket végzitek teremtett lényként, képesek vagytok megérteni az igazságot, és az élet helyes útjára lépni. Micsoda boldog esemény, micsoda nagy áldás ez! Akárhogy is nézzük, ez nem veszteség. Amint követitek Istent, eltávolodtok a bűn helyeitől, és eltávolodtok a elvetemült emberek csoportjaitól, legalábbis a gondolataitok és szívetek nem fogják továbbra is elszenvedni a Sátán megrontását és tiprását. Egy darab megtisztult földre érkeztetek, jöjjetek Isten színe elé. Hát nem óriási áldás ez? Az emberek nemzedékről nemzedékre reinkarnálódnak, egészen napjainkig, és vajon hány ilyen esélyük van? Hát nem csak az utolsó napokban született embereknek van ilyen lehetőségük? Milyen nagyszerű dolog ez! Ez nem veszteség, ez a legnagyobb áldás. Annyira boldognak kellene lenned! Teremtett lényekként, az összes teremtmény között, a földön élő néhány milliárd ember között hány olyan ember van, akinek lehetősége van arra, hogy identitásában, mint teremtett lény, tanúságot tegyen a Teremtő cselekedeteiről, hogy végezze a kötelességét és a feladatát Isten munkái között? Kinek van ilyen lehetősége? Vajon sok ilyen ember van? Túl kevés van! Mi az arány? Egy a tízezerből? Nem, még kevesebben vannak! Különösen ti, akik tudjátok használni a képességeiteket és a tudásotokat, amit tanultatok, hogy végezzétek a kötelességeteket, nem vagytok-e rendkívül áldottak? Nem emberről teszel bizonyságot, és amit teszel, az nem karrier – akit szolgálsz, az a Teremtő. Ez a legszebb és legértékesebb dolog! Nem kellene büszkének éreznetek magatokat? (De igen.) Ahogy teszitek a kötelességeteket, részesültök Isten öntözésében és ellátásában. Ilyen jó környezet és lehetőség mellett, ha nem szereztek semmi érdemlegeset, ha nem nyeritek el az igazságot, akkor nem fogtok-e sajnálkozni életetek hátralévő részében? Ezért meg kell ragadnotok a lehetőséget, hogy végezzétek a kötelességeteket, és ne szalasszátok el; komolyan törekedjetek az igazságra, miközben a kötelességeteket végzitek, és nyerjétek el az igazságot. Ez a legértékesebb dolog, amit tehettek, ez a legértelmesebb élet!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavaiból megértettem, hogy csak azok kaphatnak elismerést Istentől, akik őszinte erőfeszítéseket tesznek Érte. Teremtett lényként a kötelességünk végzése és az igazság elnyerésére való törekvés a legáldásosabb és legértékesebb dolog, amit tehetünk. Arra gondoltam, hogy én csak egy apró teremtett lény vagyok, és a világ milliárdnyi embere közül nekem jutott az a kiváltság, hogy elfogadjam Isten utolsó napokbeli munkáját, hogy az Ő szavai által legyek öntözve és ellátva, és végezhessem a kötelességemet Isten házában, és erőfeszítéseimmel hozzájárulhassak Isten evangéliumának terjesztéséhez – ez valóban azt jelenti, hogy Isten felemelt engem! Korábban kizárólag arra összpontosítottam, hogy kitűnjek a többiek közül, és hogy csodáljanak, minden időmet és energiámat a tanulmányaimba fektettem, és nem vettem komolyan a hitemet. Amikor Csen Hszin nővér megkért, hogy képezzem magam az újonnan érkezők öntözésére, visszautasítottam. De Isten nem vette ezt zokon tőlem, és adott egy másik lehetőséget a kötelességeim végzésére. Kellőképpen meg kellett becsülnöm ezt. Ezután komolyan vettem a kötelességeimet, és elgondolkodtam azon, hogyan tudnám jól végezni őket. A kötelességeim végzése közben elég sok romlottságot tártam fel. A nővérek útmutatásával és segítségével, némi megértést nyertem a romlott beállítottságaimról. Olyan stabilitást, békét, megkönnyebbülést és szabadságot éreztem, amit korábban soha nem tapasztaltam. Minden nap kiteljesedtem, és reméltem, hogy örökké végezhetem a kötelességemet Isten házában.

A jó idők azonban nem tartottak sokáig. A diáktanácsadó értesített bennünket, hogy szeptemberben kezdődik az oktatás, és hogy a világjárvány miatt az egyetem az újranyitás után zárt irányítási rendszert valósít meg, és tilos lesz elhagyni a kampuszt. A hír hallatán hirtelen elöntött a fájdalom. „Most, hogy az egyetem zárt irányítási rendszert valósít meg, a tanítás újraindulása után nem hagyhatom majd el a kampuszt, így nem fogok tudni részt venni az összejöveteleken, és nem fogom tudni végezni a kötelességeimet. Ráadásul ateista eszméket fognak belém sulykolni. Hitem csak sekélyes alapokon nyugszik, és az érettségem alacsony. Vajon képes leszek-e szilárdan megállni egy ilyen környezetben?” Ezért nem akartam egyetemre járni. De aztán erre gondoltam: „Ha nem járok egyetemre, apám és nagyapám biztosan nagyot fog csalódni bennem. A rokonaim és a barátaim már nem fognak sokra tartani, és talán még ki is gúnyolnak. Ha viszont egyetemre járok, nem tudok majd részt venni az összejöveteleken, és nem tudom majd végezni a kötelességeimet. Most, hogy a világjárvány mindenfelé terjed, és a csapások egyre fokozódnak, Isten munkája a végéhez közeledik. Ha Isten munkája befejeződik, és én még mindig nem nyertem el az igazságot, vajon nem fognak-e elpusztítani a katasztrófák? De ha feladom a tanulmányaimat, nem lesz-e hiábavaló az évekig tartó erőfeszítésem?” Mélységesen zaklatott voltam, és nem tudtam, hogyan döntsek. Akkor a vezető megkeresett, és ezt mondta: „Most, hogy az evangélium jelentősen terjed, és egyre több ember fogadja el Isten munkáját, a gyülekezetnek sürgősen szüksége van öntözőkre, és azt szeretnénk, ha te öntöznéd az újonnan érkezőket. Megvan benned az akarat, hogy ezt megtedd?” Akkor eléggé elveszettnek éreztem magam. Aztán megnéztem az „Isten veled, ártatlan kampuszom!” című színdarabot, és megláttam Isten szavainak egy részletét, amelyet a videóban idéztek: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyőkat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy elcsalja az embereket Istentől, és arra késztesse őket, hogy elárulják Őt. Emlékeztem, hogy gyermekkoromban apám és nagyapám arra tanítottak, hogy „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét” és hogy „a legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk.” A hírnévre, a nyereségre és a státuszra való törekvést tekintettem életcélomnak, azt hittem, hogy csak akkor lehet értelmes és értékes az élet, ha elérjük a hírnevet és a nyereséget, és mások csodálnak minket. Nem voltak aggályaim amiatt, hogy az egészségemet károsítom, hogy bejussak egy jó egyetemre. Szüntelenül tanultam, mint egy robot, ami különböző betegségekhez vezetett. A fizikai fájdalom és a belső gyötrelem miatt rendkívül csüggedtnek és kimerültnek éreztem magam. Elvesztettem a motivációt az élethez, és azt kívántam, bárcsak örökké aludhatnék. Mégis, a diploma megszerzése, a hírnév és a nyereség érdekében fogcsikorgatva kitartottam. Miután felvettek a kívánt egyetemre, hogy megszerezzem a diplomámat, és találjak egy jó állást, belevetettem magam a kreditek megszerzésébe, egyre távolabb sodródva Istentől. Az összejöveteleken való részvétel során csupán rutinszerűen cselekedtem, és egyre kevesebbet imádkoztam és olvastam Isten szavait. A hírnév és a nyereség olyan volt, mint egy láthatatlan bilincs, amelyet a Sátán helyezett rám, aki akaratom ellenére megkötözött és bántott engem. A hírnévre és a nyereségre való törekvésben az évek során minden időmet és energiámat a tanulmányaimba fektettem, elhanyagolva az Istenbe vetett hitemet, és ezt a lelki életem nagyon megszenvedte. Ha ezen az úton haladnék tovább, azzal szerezhetnék egy alapdiplomát, egy jó állást és az emberek csodálatát, de mi haszna lenne ennek, ha elveszíteném az üdvösség lehetőségét? Most, hogy a járvány mindenfelé terjedt, a fertőzöttek száma naponta nőtt, és sokan meghaltak. Még néhány tisztségviselő is megfertőződött. Nem számított, hogy valaki mennyire gazdag vagy híres, ha elkapta a vírust, ugyanúgy halálra volt ítélve. Felismertem, hogy a hírnévre, a nyereségre és a státuszra való törekvésnek nincs valódi értéke vagy jelentősége. Csak az igazságra való törekvés nyújt reményt az üdvösségre.

A videóban láttam egy másik részletet Isten szavaiból: „Az utolsó napok Krisztusa életet hoz, és az igazság tartós és örökkévaló útját hozza el. Ez az igazság az ösvény, amely által az ember életet nyer, és ez az egyetlen út, amely által az ember megismeri Istent, és elnyeri Isten helyeslését. Ha nem keresed az élet útját, amelyet az utolsó napok Krisztusa biztosít, akkor sohasem nyered el Jézus helyeslését, és sohasem leszel alkalmas arra, hogy belépj a mennyek országának kapuján, mert a történelem bábja és egyúttal rabja vagy” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az utolsó napok Krisztusa adhatja meg az embernek az örök élet útját). A főszereplő a következőkről beszélt: „Az egyetlen út Isten országába az, hogy elfogadjuk az utolsó napok Krisztusát. ...Megérteni az igazságot, és üdvözülni a hitünkben nem egyszerű dolog. Nem úgy van, hogy ha hiszünk, akkor máris üdvözülünk. ...A csapások egyre nőnek, és mi még mindig a tanulmányainkat folytatjuk. Addig nem tudjuk megosztani az evangéliumot és tanúságot tenni, amíg el nem végezzük a tanulmányainkat. Akkor ez Isten követésének számít?” Miután ezt hallottam, mélyen meghatódtam. „Csak Isten utolsó napokbeli munkájának elfogadása, és az igazság elnyerésére való törekvés által tudunk üdvözülni és életben maradni. Ha egyszerre tanulok és hiszek Istenben, de nem végzem a kötelességeimet, vajon lehet-e engem Isten igazi követőjének tekinteni? Ha ez így folytatódik, vajon nem fogok a végén semmire sem jutni?” Aztán olvastam Isten e szavait: „Az utolsó napok munkája az, hogy mindenkit fajtája szerint szétválasszon, és befejezze Isten irányítási tervét, mert közel az idő, és eljött Isten napja. Isten mindenkit, aki belép az Ő országába – mindenkit, aki mindvégig hűséges hozzá – Magának Istennek a korszakába viszi. Maga Isten korszakának elérkezése előtt azonban Isten munkája nem az, hogy az ember cselekedeteit figyelje vagy az ember életéről érdeklődjön, hanem az, hogy megítélje az ember lázadó mivoltát, mert Isten megtisztítja mindazokat, akik az Ő trónja elé járulnak. Mindenki, akik a mai napig Isten nyomában jár, az Isten trónja elé járul, és mivel ez így van, minden egyes ember, aki elfogadja Isten munkáját annak végső fázisában, Isten megtisztításának tárgya. Más szóval, mindenki, aki elfogadja Isten munkáját annak végső szakaszában, Isten ítéletének tárgya” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus az igazsággal végzi az ítélet munkáját). Megértettem, hogy az utolsó napokban Isten eljön, hogy elvégezze az ítélet munkáját, hogy az embereket fajtájuk szerint osztályozza, és végezetül befejezze az emberiség megmentésére irányuló munkáját. Akik hallgatnak a szavaira, alávetik magukat Neki, és hűségesek Hozzá, azokat el fogja vinni a következő csodálatos korba, míg mindazokat, akik nem végzik a kötelességüket, és akik nem rendelkeznek az igazságvalósággal, csapások fogják érni, és Isten elpusztítja őket. Az Istenben való hit, a kötelességeink végzése, és az igazságra való törekvés, hogy beléphessünk az igazságvalóságba – csak ez a legfontosabb és legértelmesebb dolog. Szerencsés voltam, hogy meghallottam Isten hangját, és elfogadtam a királyság evangéliumát, lehetőséget kaptam az igazságra való törekvésre, és az üdvösség elnyerésére. Ez nagyon nagy kegyelem Istentől. Mégsem becsültem ezt meg, minden időmet és energiámat a hírnévre és a nyereségre való törekvésre fordítottam. Milyen vak és tudatlan voltam! Korábban csak a hírnévre és a nyereségre összpontosítottam, és nem vettem komolyan az igazságra való törekvést. Ennek eredményeként, annak ellenére, hogy évek óta hittem Istenben, nem értettem az igazságot, és kevés tudással rendelkeztem saját romlott beállítottságomról. A világjárvány miatt az elmúlt hónapokat Isten szavainak olvasásával és a kötelességem otthoni végzésével töltöttem. Megértettem néhány igazságot, és némi tudásra tettem szert a romlott beállítottságomról. Szívemben beteljesedést éreztem, és fel akartam hagyni a tanulmányaimmal, hogy a kötelességeimet végezhessem. A nagymamám nagyon támogató volt. De amikor anyám meghallotta, sírva fakadt, és ezt mondta: „Nem volt könnyű nekünk támogatni a tanulmányaidat. Ha most abbahagyod, mit szól majd apukád és nagyapád? Mit fognak gondolni a rokonaink és a barátaink, miután megtudják?” A lánytestvérem is megpróbált meggyőzni, mondván: „Több mint tíz év kemény tanulás után biztos nem fogod megbánni, hogy így abbahagyod?” Hallva, amit mondtak, kissé feldúltnak éreztem magam. Olyan sok áldozatot hoztam azért, hogy bejussak az egyetemre. Ha most abbahagyom, nem veszne kárba a tizennégy év kemény munkája, és a szüleim fáradságos erőfeszítése? Ráadásul a szüleimnek sem volt könnyű támogatni engem a tanulmányaimban. Abban reménykedtek, hogy bejutok majd egy jó egyetemre, találok egy jó állást, jobb életet biztosítok számukra, és tiszteletet szerzek nekik. Ha abbahagynám az egyetemet, hogy végezzem a kötelességeimet, biztosan megszakadna a szívük, és csalódottak lennének. Milyen hálátlanság lenne ez! Nem akartam elszomorítani a szüleimet, de én nem ezt az életet akartam. Nagyon zavarodottnak és csüggedtnek éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, most nagyon nyugtalan vagyok. Kérlek, vezess engem, hogy megértsem a Te szándékodat, és hogy helyes döntést hozzak!”

Később elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Ezután az embernek szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülei szerető gondviselése alatt teszi ezt, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás az élete létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és ily módon pazarolja el az Istentől kapott életet... Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlenegy sem kezdeményezi az Ő imádását. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgó gondoskodást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavaiból megértettem, hogy mindenki Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt létezik. A felszínen úgy tűnik, hogy a szüleim neveltek fel engem, de valójában az életem Istentől származik. Isten az, aki gondoskodik rólam, elrendezte a családot, ahová születtem, és a szüleimet, biztosítja minden szükségletemet a túléléshez, és lépésről lépésre oda vezetett, ahol ma vagyok. A gyermekeiket nevelő szülők csupán a feladataiknak és a kötelezettségeiknek tesznek eleget; nincs tartozás szülő és gyermek között. Mindig is egyetemre akartam járni, és jó állást találni, hogy a szüleimnek és nekem is jobb életünk legyen, és elnyerjem az emberek csodálatát. Ezért a célért több mint egy évtizeden át keményen dolgoztam. Mégis, amikor a hírnévre és a nyereségre törekedtem, és a Sátán ártott nekem és meggyötört, nem a szüleim álltak mellettem a legfájdalmasabb időkben, hanem Isten. Isten vigyázott rám és megóvott, vigasztalt és vezetett az Ő szavaival. Arra várt, hogy visszaforduljak. Ha kitartottam volna ezen a téves úton, túlságosan adósa lennék Istennek. Isten folyamatosan öntözött és gondoskodott rólam, lépésről lépésre vezetett oda, ahol ma vagyok. Most, hogy Isten házában különböző feladatok vannak, amelyek az emberek együttműködését igénylik, eljött számomra az idő, hogy teljesítsem egy teremtett lény feladatait. Később ezt mondtam anyámnak és a lánytestvéremnek: „Nekem küldetésem van, és függetlenül attól, hogy ti egyetértetek-e vagy sem, abbahagyom az egyetemet.” Látva, hogy mennyire elszánt vagyok, nem szóltak semmi többet.

Ezután üzentem a tanácsadómnak, hogy tájékoztassam a döntésemről, miszerint kimaradok. A tanácsadó megpróbált meggyőzni, mondván: „Gondold át! Ha elvégzed az egyetemet, lesz egy alapdiplomád, és sokkal könnyebb lesz állást találnod.” Ezt hallva kicsit meginogtam, ezért imádkoztam Istenhez, és visszaidéztem az Ő szavait: „Ébredjetek, fivérek! Ébredjetek, nővérek! Az én napom nem késik; az idő élet, és az időt visszaszerezni annyi, mint életet menteni! Az idő nincs messze! Ha megbuktok a főiskolai felvételi vizsgán, akkor tanulhattok, és annyiszor ismételhetitek meg, ahányszor csak akarjátok. Az Én napom azonban nem tűr további halasztást. Emlékezzetek! Emlékezzetek! Ezekkel a hasznos szavakkal buzdítalak benneteket. A világ vége a szemetek előtt bontakozik ki, és a nagy katasztrófák gyorsan közelednek. Mi a fontosabb: az életetek, vagy az alvásotok, ételetek, italotok és ruházatotok? Eljött az idő, hogy mérlegeljétek ezeket a dolgokat. Ne kételkedjetek tovább, és ne zárkózzatok el a bizonyosságtól!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 30. fejezet). Hirtelen öntudatra ébredtem, felismertem, hogy nem számít, milyen magas a végzettségem, vagy milyen jó a munkám, ez csak átmeneti lesz, és csupán egy pillanatra elégíti ki a hiúságomat, anélkül, hogy bármi hasznára válna az életemnek. Most Isten az emberiséget megmentő és megtisztító munkájának utolsó szakaszát végzi – ez a lehetőség csak egyszer adódik az életben. Ha elszalasztom, örökre meg fogom bánni. Meg kellett ragadnom ezt a lehetőséget, hogy végezzem a kötelességemet, és komolyan törekedjek az igazságra. Máskülönben, függetlenül attól, hogy milyen tekintélyes volt a diplomám, milyen jó volt a munkám, vagy mennyi csodálatot szereztem a barátaimtól és a rokonaimtól, a végén mégis elpusztulok a katasztrófákban. Ezért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon nekem hitet, hogy rendületlenül tudjak hinni Őbenne, és végezhessem a kötelességeimet. Miután imádkoztam, elszántan üzentem a tanácsadómnak, mondván: „Eltökéltem magam, hogy kimaradok!” Látva elszántságomat, a tanácsadó nem próbált tovább győzködni, és a kiiratkozási eljárás zökkenőmentesen lezajlott.

Abban a pillanatban, ahogy kisétáltam az egyetem kapuján a poggyászommal, úgy éreztem, mintha nagy kő esett volna le a szívemről. Olyan könnyedséget és örömöt éreztem, amilyet még soha nem tapasztaltam. Utána elmentem a gyülekezetbe, hogy végezzem a kötelességeimet, és több időm volt arra, hogy Isten szavait olvassam, és közelebb kerüljek Őhozzá. Azáltal, hogy megtapasztaltam a különböző környezeteket, amelyeket Isten rendezett el, némi megértést nyertem az igazságról, megtanultam az Istenben való hit valódi értelmét, azt, hogy miként törekedjek az életbe való belépésre, hogyan oldjam fel a romlott beállítottságomat, és így tovább. A szívem különösen felderült. Úgy éreztem, hogy minden napom teljes, és a szívem különösen nyugodt és örömteli. Még néhány betegségem is fokozatosan eltűnt, anélkül, hogy észrevettem volna. Amikor az újévre hazamentem, láttam, hogy volt diáktársaim mindennap a tanulmányaikkal vannak elfoglalva, és különböző minősítő vizsgákat tesznek, és mindenféle tevékenységben vesznek részt. Életcélként a hírnévre és a nyereségre törekszenek, fáradhatatlanul küzdenek ezekért, pedig még azt sem tudják, honnan jöttek, hová fognak végül eljutni, miért élnek egyáltalán az emberek, és így tovább. Szánalmas életet éltek. Ezt gondoltam magamban: Ha akkoriban nem hagytam volna ott az egyetemet, én is közéjük tartoznék. Annyira boldog vagyok, hogy úgy döntöttem, otthagyom az egyetemet, és Isten házába jövök, hogy végezzem a kötelességeimet – ez volt életem leghelyesebb döntése, és soha nem fogom megbánni!