2022-ben újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben, és tudtam, hogy ezzel Isten felemelt engem, ezért elhatároztam, hogy megbecsülöm ezt a képzési lehetőséget, és hozzájárulok a királyság evangéliumának terjesztéséhez. Később Csang Hszin nővérrel működtem együtt. Láttam, hogy elég világosan közli az igazságot, az újonnan érkezettek mindegyikét szükségletei szerint öntözi, és megoldja a konkrét problémáikat. Néha bizonyos ügyeket nem láttam át, de ő könnyedén tudott közösséget vállalni és megoldani őket. Így aztán úgy éreztem, hogy ő egy olyan ember, aki érti az igazságot és van valósága, én pedig sehol sem vagyok hozzá képest. Csodáltam és irigyeltem is őt. Azt gondoltam: „Csang Hszin olyan sokat ért! Amit én tudok, az elenyésző ehhez képest. Ha együtt vállalunk közösséget egy összejövetelen, vajon nem fogja azt gondolni, hogy a szintem nagyon alacsony, és rájön, hogy valójában milyen keveset tudok?” Így amikor együtt beszéltünk meg problémákat, én csak hallgattam a közösségét, mint egy rádiót, és nagyon keveset beszéltem, nehogy kinevessen a felszínes közösségem miatt. Később észrevettem, hogy gyakran henceg az összejöveteleken, és olyan dolgokról beszél, mint hogy egy bizonyos nővér által öntözött újonnan érkezettek állapota milyen rossz volt, és hogy ő hogyan segített nekik talpra állni, miután ő megérkezett, vagy hogy amikor látta, hogy néhány testvér negatívvá vált, hogyan közölte az igazságot, hogy kihozza őket a negativitásukból és a félreértéseikből, és hogyan segített, amikor a gyülekezetvezetők túlterheltek voltak a gyülekezeti munkával. Rá akartam erre mutatni Csang Hszinnek, de aztán azt gondoltam: „Tényleg vannak valós tapasztalatai, és a közössége hatékonyan oldja meg a problémákat. Mit fog gondolni rólam, ha rámutatok, hogy probléma van vele, és tévedek?” Így hát nem mutattam rá a hibáira.

Később, amikor egy felügyelő úgy mondott valamit, hogy nem vette figyelembe Csang Hszin érzéseit, Csang Hszin elfogulttá vált vele szemben, és túl sokat képzelt bele az emberekbe és a dolgokba. Szerettem volna közösséget vállalni vele, és rámutatni a hibáira, de aztán azt gondoltam: „Csang Hszin jobban érti az igazságot, mint én, szüksége van még az én útmutatásomra? Ezzel nem csak okoskodnék egy nálam jobban hozzáértő előtt? Én magam sem látom tisztán a dolgokat, és az igazságról való megértésem túl felszínes. Ha a közösségem nem világos, nem fog átlátni rajtam?” Újra és újra átgondoltam a dolgot, de végül nem mondtam semmit. Dél körül éppen olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, ami meglehetősen illett az ő állapotára. Éppen közösséget akartam vele vállalni, amikor egy gondolat merült fel bennem: „Csang Hszin sokkal jobban érti Isten szavait, mint én, szüksége van az én közösségemre, amikor már mindent tud? Jobb lenne hagyni, hogy ő maga olvassa el Isten szavait, ez segítene neki, és nem leplezné le a hiányosságaimat.” Ezt szem előtt tartva azt mondtam neki: „Ez a szakasz Isten szavaiból igazán jó, olvasd el!” Reménykedve vártam, hogy a szakasz elolvasása után felismeri a helytelen állapotát, de meglepetésemre nem mondott semmit, miután elolvasta. Kicsit csalódott voltam, és szerettem volna közösséget vállalni vele, de aztán azt gondoltam: „Az én megértésem Isten szavairól meglehetősen felszínes, és nem tudnék semmi gyakorlatias dolgot közölni. Némi önismeretre volna szükségem.” Ezt szem előtt tartva azonnal elvetettem a gondolatot, hogy közösséget vállaljak Csang Hszinnel, és azt gondoltam, hogy bár romlott beállítottságban él, idővel fokozatosan felismeri és megoldja majd a problémáit, hiszen olyan sokat ért. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy képzeltem. Csang Hszin továbbra is gyakran emlegette az ügyet, de nem vette észre magát, sőt, a közössége azt a benyomást keltette az emberekben, hogy a probléma a felügyelővel van, és hogy valami oka van, hogy ő romlottságot tárt fel. Néha az összejövetelek során is megemlítette ezt az ügyet, és ez zavarást okozott. Igazán szerettem volna közösséget vállalni vele ezekről a kérdésekről, de minden alkalommal, amikor beszélni próbáltam, úgy éreztem, mintha valami megakadt volna a torkomon, és mindig úgy éreztem, hogy Csang Hszin sokkal többet ért, mint én, és hogy a vele való közösségvállalás olyan lenne, mintha a mesterét akarná tanítani a tanítvány. Végül úgy döntöttem, hogy mégsem vállalok közösséget, és az ügy egyszerűen elült. Később, amikor egy vezető eljött az összejövetelünkre, közösséget vállalt és leleplezte Csang Hszin hibáit, és Csang Hszin ezt elfogadta. Csak ekkor kezdtem elgondolkodni magamon.

Néhány nappal később Isten szavait olvastam, és némi megértést nyertem az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Bármi történik is vele, ha a gyáva ember nehézségbe ütközik, visszariad. Miért teszi ezt? Az egyik oka ennek a kisebbségi érzés. Mivel alsóbbrendűnek érzi magát, nem mer kiállni az emberek elé, még azokat a kötelezettségeket és felelősségeket sem képes elvállalni, amelyeket el kellene vállalnia, sőt még azt sem, amit a saját rátermettsége és képessége, valamint a saját emberi mivoltának megtapasztalása keretében valójában képes lenne megvalósítani. Emberi mivoltának minden aspektusára hatással van ez a kisebbségi érzés, befolyásolja a személyiségét és természetesen a jellemét is. Amikor más emberek között van, ritkán fejezi ki a saját nézeteit, és alig hallani néha, hogy elmagyarázná a saját álláspontját vagy véleményét. Amikor problémával szembesül, nem mer felszólalni, ehelyett mindig visszaretten és visszahúzódik. Amikor kevesen vannak körülötte, akkor elég bátor, hogy köztük üldögéljen, de amikor sokan veszik körül, keres magának egy sarkot, és oda húzódik be, ahol halovány a világítás, nem mervén a többi ember közé menni. Valahányszor úgy érzi, hogy szeretne pozitívan és aktívan mondani valamit, kifejezni a saját nézeteit és véleményeit, megmutatni, hogy igaza van, még ehhez sincs bátorsága. Valahányszor ilyen ötletei támadnak, a kisebbségi érzés egyszer csak kiárad, átveszi fölötte az irányítást, fojtogatja őt, azt mondja neki: »Te csak ne szólj semmit, te nem vagy jó semmire. Ne fejezd ki a nézeteidet, tartsd meg a gondolataidat magadnak. Ha van a szívedben bármi, ami nagyon kikívánkozik, csak jegyezd fel magadnak a számítógépeden, és töprengj rajta magad. Nem szabad senki más tudtára adnod. Mi van, ha valami rosszat mondasz? Mennyire kínos lenne már!« Ez a hang mindig azt mondja neked, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, ne mondd ezt, ne mondd azt, és eléri, hogy inkább lenyelj minden szót, amit mondani akarsz. Amikor mondani akarsz valamit, amit sokáig forgattál a szívedben, visszavonulót fújsz és nem mered kimondani, vagy pedig túlságosan zavarban vagy ahhoz, hogy kimondd, azt hiszed, nem kellene így tenned, ha pedig mégis megteszed, úgy érzed, mintha megszegtél volna egy szabályt, vagy megsértetted volna a törvényt. Amikor pedig egy nap aktívan kifejezed a saját véleményedet, mélyen a bensődben összehasonlíthatatlanul feldúltnak és nyugtalannak érzed magad. Bár a nagy nyugtalanság érzése fokozatosan elhalványul, a kisebbségi érzésed lassan elfojtja az ötleteket, szándékokat és terveket, amelyek miatt szólni akarsz, ki akarod fejezni a saját nézeteidet, normális ember akarsz lenni, és olyan akarsz lenni, mint bárki más. Akik nem értenek téged, azt hiszik, hogy szófukar, csendes, félénk jellemű ember vagy, aki nem szeret kitűnni a tömegből. Amikor sok ember előtt beszélsz, zavarban vagy, az arcod elvörösödik; kissé introvertált vagy, és valójában csak te tudsz róla, hogy alsóbbrendűnek érzed magad. [...] Egyesek azt mondják: »Én nem gondolom, hogy alsóbbrendű vagyok, és semmiféle korlátozás alatt nem állok. Soha senki nem provokált, nem kicsinyelt le és nem nyomott el. Nagyon is szabadon élek. Ez talán nem jelenti azt, hogy nincs bennem kisebbségi érzés?« Így van ez? (Nem, ettől még néha megvan bennünk a kisebbségi érzés.) Kisebb vagy nagyobb mértékben ettől még meglehet benned. Lehet, hogy nem uralja a szíved legmélyét, de bizonyos helyzetekben egy pillanat alatt felbukkanhat. Például összefutsz valakivel, akit bálványozol, aki sokkal tehetségesebb, mint te, akinek különlegesebb képességei és adottságai vannak, mint neked, aki dominánsabb, mint te, lehengerlőbb, mint te, gonoszabb, mint te, magasabb és vonzóbb, mint te, akinek van társadalmi státusza, aki gazdag, tanultabb és magasabb státuszú, mint te, idősebb, régebb óta hisz Istenben, több a tapasztalata és a valósága Istenbe vetett hitében – és máris nem tudod megakadályozni, hogy feltámadjon a kisebbségi érzésed. Amikor ez az érzés felüti a fejét, a »nagyon is szabad életed« elenyészik, te pedig félénk leszel és inadba száll a bátorságod, fontolgatod, hogyan fogalmazz, az arckifejezésed természetellenessé válik, fékezve érzed a szavaidat és mozdulataidat, és elkezdesz maszkot viselni. Ezeket és a hasonló megnyilvánulásokat a kisebbségi érzésed feltámadása okozza” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Abból, amit Isten szavainak lelepleztek, láttam, hogy a kisebbrendűségi komplexussal küzdő emberek mindig úgy érzik, hogy nem olyan jók, mint mások, és ezért nem merik elmondani a véleményüket. Konkrétan ha náluk rátermettebb és tehetségesebb emberekkel találkoznak, még félénkebbé és bátortalanabbá válnak, és még ha észre is vesznek problémákat a másik személynél, nem mernek szólni. Túlságosan óvatosak és aggodalmaskodók, és így képtelenek megvédeni a gyülekezet érdekeit. Visszagondolva a Csang Hszinnel való együttműködésemre, amikor láttam, hogy többet ért, és jól vállal közösséget, és különösen, hogy meg tudja oldani az újonnan érkezettek által felvetett összes problémát, és világos útja van a közösségében, úgy éreztem, hogy van benne igazságvalóság, én pedig sehol sem vagyok hozzá képest. Amit én tudtam, teljesen jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, amit ő értett, és még szégyelltem is közösségben felhozni neki dolgokat. Úgy éreztem magam előtte, mint egy általános iskolás diák, és úgy véltem, hogy nem kéne mást tennem, csak figyelmesen hallgatnom, ami miatt a kisebbrendűségi érzés állapotában éltem. A kisebbrendűségi érzéseim miatt úgy viselkedtem, mintha csak egy rádió lennék, amikor problémákat beszéltünk meg, többnyire csak hallgattam őt, és nem fejeztem ki a saját nézeteimet. Láttam, hogy Csang Hszin gyakran henceg, de tartózkodtam attól, hogy rámutassak erre vagy segítsek, azt gondolva, hogy megvan benne az igazságvalóság és eredményes a kötelességében, és hogy normális, ha egy kis romlott beállítottságot tár fel. Csang Hszin túl sokat látott bele az emberekbe és a dolgokba, és elfogulttá vált a felügyelővel szemben, és tudtam, hogy közösséget kellene vele vállalnom, hogy segítsek neki elgondolkodni és tanulni ebből, de úgy éreztem, hogy ő jobban átlát a dolgokon, mint én, és hogy a tudásom és a felfogóképességem csak középszerű, és nem vagyok vele egy szinten, ezért alkalmatlannak éreztem magam a vele való közösségvállalásra. A kisebbrendűségi érzésem miatt nem mertem szólni, még akkor sem, ha láttam a hibáit, félénkké és bátortalanná váltam előtte, és még arról a kevés véleményemről sem vállaltam vele közösséget, ami volt. Valójában racionális emberként nem számít, milyen jól vállalunk közösséget, ha problémát észlelünk, teljesítenünk kell a feladatunkat, és amennyire csak tudunk, közösséget kell vállalnunk róla. Ez is az igazság egy aspektusának a gyakorlása. Azonban a kisebbrendűségi érzéseim miatt nem mertem semmit sem mondani Csang Hszin hibáiról, se rámutatni azokra, és nem tettem meg azt, amit megtehettem volna. Ezt felismerve mély megbánás töltött el, és a szívemben Istenhez imádkoztam, elhatározva, hogy közösséget vállalok és segítek bármilyen problémában, amit másoknál látok, nem számít, ki a másik személy, és nem hagyom, hogy a kisebbrendűségi érzések gúzsba kössenek.

Később a szívemben is imádkoztam és kerestem, hogy miért érzem magam ennyire alsóbbrendűnek a nálam jobb emberek előtt. Egy összejövetel során közösséget vállaltam az állapotomról. Egy nővér rámutatott, mi a problémáim, mondván, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítok a hiúságomnak és a státuszomnak, és attól félek, hogy lebecsülnek és elveszítem a hírnevemet és a státuszomat, ha felszólalok. Miután meghallgattam a nővér útmutatását, tudatosan arra összpontosítottam, hogy ebben a tekintetben egyem és igyam Isten szavait. Egy nap elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „A legtöbb embernek az igazság keresése helyett megvan a maga kicsinyes napirendje. Saját érdekeik, imázsuk, valamint az a hely, illetve pozíció, amit mások elméjében elfoglalnak, nagyon nagy jelentőségűek számukra. Csak ezeket a dolgokat becsülik meg. Vasmarokkal ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és úgy tekintenek ezekre, mint az életükre. Az pedig, hogy Isten hogyan látja vagy kezeli őket, másodlagos jelentőségű; egyelőre figyelmen kívül hagyják ezt, egyelőre csak az érdekli őket, hogy ők-e a főnökök a csoportban, hogy más emberek felnéznek-e rájuk, illetve, hogy van-e súlya a szavaiknak. Első gondjuk ennek a pozíciónak az elfoglalása. Amikor csoportban vannak, majdnem minden ember ilyenfajta pozíciót keres, ilyenfajta lehetőségeket. Amikor nagyon tehetségesek, természetesen nagykutyák akarnak lenni, ha közepes képességűek, még akkor is magasabb pozíciót akarnak betölteni egy csoporton belül, és ha alacsony pozíciójuk van a csoportban, átlagos képességekkel és készségekkel, akkor is azt akarják majd, hogy mások felnézzenek rájuk, nem akarják, hogy mások lenézzék őket. Ezek az emberek az imázsuknál és a méltóságuknál húzzák meg a határt: ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy nincs integritásuk, és nem rendelkeznek sem Isten jóváhagyásával, sem elfogadásával, ám a tiszteletet, státuszt vagy megbecsülést, amit kivívtak maguknak a többiek között, semmiképpen nem veszthetik el – ez pedig a Sátán beállítottsága. Ám az emberek nincsenek ennek tudatában. Az a hiedelmük, hogy a végsőkig ragaszkodniuk kell ehhez az imázsfoszlányhoz. Nincsenek tudatában annak, hogy csak akkor válnak valódi emberré, ha ezekről a hiábavaló és felszínes dolgokról teljesen lemondanak és félreteszik azokat. Ha valaki ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene dobnia, úgy őrizgeti, mint az életét, az élete elveszett. Nem tudja, mi forog kockán. És így, amikor cselekszik, mindig visszatart valamit, mindig próbálja megvédeni a saját imázsát és státuszát, ezeket helyezi előre, csak a saját céljai érdekében beszél, saját hamis védelmére. Minden, amit tesz, önmagáért van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból láttam, hogy a romlott emberiség különösen nagyra becsüli a hiúságát és a státuszát, és mindig jó képet akarnak kialakítani magukról mások szemében. Akik jó készségekkel és munkaképességgel rendelkeznek, magas pozíciót akarnak szerezni mások körében, és azt, hogy felnézzenek rájuk. Azok, akik átlagos munkaképességgel rendelkeznek, nem hajlandók alárendelődni másoknak, és nem akarják, hogy lenézzék őket, és még ha ez a gyülekezet érdekeinek feláldozásával is jár, akkor is meg akarják védeni a hiúságukat és a státuszukat. Pontosan ez volt az én állapotom. Bár tudtam, hogy nem valami jó a munkaképességem, bármilyen helyzettel szembesülve először a saját hiúságomra és státuszomra gondoltam. Még ha mások nem is néztek fel rám, azt akartam, hogy legalább ne nézzenek le. Úgy éreztem, hogy csak így élhetek méltósággal és integritással. A Sátán túlélési törvényei szerint éltem: „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, nagyra értékelve a hiúságomat és a státuszomat, és mindig meg akartam őrizni a hiúságomat és a státuszomat. Még ha nem is voltam olyan jó, mint mások, akkor is jó benyomást akartam kelteni az emberekben. Mindig is nagyon aggasztott, hogy mások mit gondolnak rólam. Amikor olyan emberekkel találkoztam, akik nem voltak olyan jók, mint én, nem voltak aggályaim, és szabadon ki tudtam fejezni a véleményemet, de valahányszor olyan embereket láttam, akik különböző szempontokból jobbak voltak nálam, elkerülő stratégiát alkalmaztam, igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélni, elrejtve a hiányosságaimat és a gyengeségeimet, és nem hagyva, hogy mások lássák a negatív oldalamat, hogy legalább jó értékelést kapjak, ha megemlítenek, különben tényleg leégnék! Visszaemlékeztem egy esetre, amikor egy vendéglátó nővér negatív állapotban élt, és képes voltam közösséget vállalni vele Isten szavairól. Amennyit csak tudtam, közösséget vállaltam, minden aggály nélkül, és a nővér állapota javult a közösségem után. De amikor Csang Hszinről volt szó, láttam, hogy mindenben jobb nálam, és ezért féltem, hogy lenéz majd. Még akkor sem mertem rámutatni a problémákra, amikor észrevettem néhányat. Mintha leragasztották volna a számat. Ez nemcsak Csang Hszin életbe való belépésének nem tett jót, hanem a gyülekezeti munkát is befolyásolta. Túl nagy fontosságot tulajdonítottam a saját hiúságomnak és státuszomnak! Ezt felismerve eltöltött a megbánás, és Isten elé járultam imádkozni: „Istenem, nem akarom így folytatni, hajlandó vagyok megbánni, és kérlek, vezess a problémáim megoldásában!”

Később elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Az igazság előtt mindenki egyenlő, és nincs korbeli, illetve alázatosságot és nemességet illető megkülönböztetés azok között, akik a kötelességüket végzik Isten házában. A kötelessége előtt mindenki egyenlő, csupán csak különféle feladatokat végez. Nincs közöttük különbség az alapján, hogy ki a rangidős. Az igazság előtt mindenkinek alázatos, magát alávető és elfogadó szívvel kellene lennie. Az embereknek rendelkezniük kellene ezzel az észszerűséggel és ezzel a hozzáállással” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Isten szavai azt mondják nekünk, hogy az igazság előtt mindenki egyenlő, hogy nincs olyan, hogy magas vagy alacsony státusz, és nincs különbség köztünk a képesítéseink alapján sem. Amikor a testvérek együttműködnek a kötelességekben, mindenkinek részt kell vennie, és aktívan ki kell fejeznie a nézeteit. Még ha a közösségük felszínes is, akkor is hozzá kell járulniuk azzal, amivel tudnak; amikor problémákat fedeznek fel, időben fel kell vetniük azokat, hogy megvédjék a gyülekezet munkáját, ahelyett, hogy szemlélők maradnának. Ez az a hozzáállás, amellyel minden Istenben hívőnek rendelkeznie kell. Például a Csang Hszinnel való együttműködésemben, bár ő világosabban közölte az igazságot, mint én, neki is voltak hiányosságai, és romlottságot tárt fel. Amikor láttam, hogy romlottságot tár fel, vagy olyan módon beszél és cselekszik, ami ártalmas a gyülekezet munkájára, nem kellett volna tétlenül szemlélnem; inkább közösséget kellett volna vállalnom arról, amit láttam és megértettem, és teljesítenem kellett volna a feladatomat. De én világi nézőpont szerint ítéltem meg az embereket és a dolgokat, és különbséget tettem köztük státusz, képesítés, valamint erősségek és gyengeségek alapján, ahol a gyengéknek sosincs jogosultságuk, hogy ellenvetéseket tegyenek az erősekkel szemben, és ha mégis megteszik, az úgy tekintődik, hogy nem ismerik a helyüket, és akár kirekesztéshez is vezethet. A nézőpontom igazán abszurd volt! Valójában, még ha valakinek megvilágosító is a közössége, és némi megértése van az igazságról, ez nem jelenti azt, hogy tökéletes. Mivel mindenkinek vannak romlott beállítottságai, és gyakran tár fel romlottságot, arrogáns és beképzelt, és önfejűen cselekszik, szükség van a kölcsönös helyreigazításra és segítségre. Ez igazságos cselekedet, amely fenntartja Isten házának érdekeit, és jót tesz az emberek életének.

A továbbiakban, amikor a kötelességemet végeztem, gyakran imádkoztam Istenhez, és már nem aggódtam amiatt, hogy a hiúságom vagy a státuszom növekszik vagy csökken. Amikor a testvérekkel érintkeztem, függetlenül attól, hogy a másik személy felettem állt-e, helyesen bántam velük, és valahányszor észrevettem, hogy olyan dolgokat tesznek, amelyek nem felelnek meg az igazságalapelveknek, rámutattam azokra, és kerestem és közösséget vállaltam mindenkivel. Amikor így gyakoroltam, megnyugvást és békességet éreztem. Később találkoztam Liu Huj nővérrel, aki több évvel ezelőtt öntözött engem. Hosszú ideje végezte a kötelességeit, és jól tudott közösséget vállalni, és akkoriban irigyeltem őt. Ezúttal, amikor újra kapcsolatba kerültem Liu Hujjal, a közössége világos és rendezett volt, és hozzá képest még mindig kevésnek éreztem magam. Egy alkalommal volt egy nővér, aki mindig visszavágott, valahányszor megmetszették, és Liu Huj közösséget vállalt arról, milyen következményei lesznek, ha így folytatja, és a nővér eléggé megijedt, miután ezt hallotta. Azonban úgy éreztem, hogy Liu Huj problémamegoldása nem mutatott valódi kiutat. Nem Isten szavának alkalmazására vagy az arról való tanúságtételre összpontosított, így nem érte el az Istenről való tanúságtétel hatását. Rá akartam erre mutatni neki, de aztán azt gondoltam: „Bár én végzem a vezetői kötelességet, még mindig elég nagy a szakadék közöttünk, és Liu Huj valószínűleg már belegondolt abba, amit mondani akartam. Jobb, ha nem mondok semmit.” Abban a pillanatban rájöttem, hogy ismét a kisebbrendűségi érzéseim korlátoznak. A kisebbrendűségi érzéseim miatti kötelességmulasztásaim jelenetei villantak fel a szemeim előtt, és azt gondoltam: „Nem élhetek tovább ebben a kisebbrendűségben, és el kell engednem a hiúságomat és a státuszomat. Nem számít, hogyan vélekedik rólam Liu Huj, közösséget kell vállalnom arról, amit értek, együtt kell belépnünk a nővéremmel, és nem maradhat bennem megbánás.” Így hát rámutattam az általam észlelt problémákra. Miután meghallgatta, Liu Huj azt mondta, hogy igazam van, és hogy az egymás erősségeinek kiegészítése és az ilyen módon történő harmonikus együttműködés nagyon jó, és jótékony hatással van az ő életbe való belépésére. Képes voltam kilábalni ebből a kisebbrendűségi érzésből, és elengedni a hiúságomat és a státuszomat – ez a változás Isten munkájának eredménye volt. Hála Istennek!