Akkoriban a gyülekezetben videókészítői képzést kaptam. Amikor felmerültek olyan dolgok, amiket nem értettem, mások segítségét kértem. Később fokozatosan felfogtam néhány alapelvet, és még néhány videót is készítettem önállóan. Mindenki azt mondta, hogy gyorsan fejlődöm, és a felügyelő is azt mondta, hogy a videóim innovatívak és átgondoltak. Mikor ezt hallottam, nagyon elégedett voltam magammal, és úgy gondoltam, hogy van némi adottságom és erősségem a videókészítéshez. Ezután szinte alig kértem mások segítségét a videók készítése során, és a legtöbbször megpróbáltam egyedül átgondolni és megoldani a problémákat. Egyszer egy olyan videót készítettem, ami egy kis kihívást jelentett, és kissé tanácstalan voltam, ezért arra gondoltam, hogy megkérem a csoportvezetőt, hogy adjon egy egyszerűbbet. De aztán arra gondoltam: „Mivel én választottam ezt a videót, ha megmondom a csoportvezetőnek, hogy nem tudom megcsinálni, akkor vajon le fog nézni? Hagyjuk, lehet, hogy ez a videó trükkös, de ha keményen dolgozom rajta, talán képes leszek megcsinálni.” Ezért nem mondtam semmit, csak leszegtem a fejem, és magamban folytattam a kutatást és az ötletelést. De hosszas gondolkodás után még mindig fogalmam sem volt róla, hogyan csináljam meg, és arra gondoltam, hogy megkérek valakit, hogy nézze meg és segítsen, de aztán arra gondoltam: „Már egy ideje képeznek. Ha továbbra is mástól kérek segítséget, nem fogják azt hinni, hogy nincsenek megfelelő képességeim? Nem, inkább megpróbálom magam kitalálni.” Pont akkor a csoportvezető megkérdezte: „Hogy áll a videó? Ha gondjaid vannak vele, akkor válthatsz egy könnyebbre.” Azt gondoltam magamban: „Most nem válthatok. Ha váltanék, vajon nem tűnnék alkalmatlannak?” Ezért nyugodt arcot vágtam, és azt mondtam: „Kitalálom, hogyan birkózzam meg vele. Nem kell másikra váltanom.” Miután ezt kimondtam, nyugtalanságot éreztem magamban. Régóta gondolkodtam ezen a videón, és még mindig nem tudtam, hogyan közelítsem meg. A képességeim határához értem, és rájöttem, hogy nem megoldás, ha továbbra is erővel próbálok átlendülni a problémán, de még mindig nem mondtam el a csoportvezetőnek. Két-három nap után sem értem el semmilyen haladást a videóval, így nem volt más választásom, minthogy végül mástól kértem segítséget. Nem sokkal később elkezdtem dolgozni egy új formátumú videón. Bár már mindenkivel megbeszéltem a megközelítést, a gyártási folyamat során mégis nehézségekbe ütköztem, és arra gondoltam, hogy újra megbeszélem a csoportvezetővel. De aztán arra gondoltam: „Ezt már megbeszéltük. Ha újra megkérdezem, a csoportvezető vajon nem azt fogja gondolni, hogy nincs elegendő képességem, és hogy többször is el kell mondani nekem a dolgokat, csak hogy egy videót elkészítsek?” Hogy a többiek ne lássák, hogy vannak dolgok, amiket nem értek vagy nem tudok megcsinálni a gyártási folyamatban, úgy tettem, mintha tudnám, mit csinálok, és csak dolgoztam tovább a számítógépemen, és még azután is, hogy több napot töltöttem vele, mégis a csoportvezető segítségét kellett kérnem. Ez a két kudarc mélységesen zavarba hozott, de nem gondolkodtam el magamon, és továbbra is megjátszottam magam, és ennek következtében a kötelességem nem hozott semmilyen eredményt. Negatív lettem, és úgy ítéltem meg magam, mint aki nem jó képességű, és alkalmatlan a videógyártásra. Elnyomottságot és fájdalmat éreztem. Néha szerettem volna beszélni valakivel az állapotomról, de féltem, hogy ha mások meglátnák a gyengeségeimet és hiányosságaimat, lenéznének, ezért nem akartam megnyílni.

Egyszer a csoportvezető ezt javasolta nekem: „Az összejöveteleken nem vállalsz közösséget Isten szavainak tapasztalati megértésével, nem beszélsz a romlottságodról vagy hiányosságaidról, vagy arról, hogy milyen nehézségeket tapasztaltál a kötelességedben. Úgy tűnik, mintha csak azért mondanál szavakat és doktrínákat, hogy felvágj.” Láttam, hogy a csoportvezető átlát rajtam, és nagyon szégyelltem magam. Az arcom égett, és némán lehajtottam a fejem. Később a coportvezető küldött egy passzust Isten szavaiból, hogy segítsen nekem. Isten azt mondja: „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben vannak romlott beállítottságok és egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mennyire hétköznapiak, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, hogy valamiféle kisebb hírességgé váljanak, és elhitessék az emberekkel, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; mások szemében híres, erős vagy valamiféle nagyszerű figurává szeretnének válni, és hatalmasak akarnak lenni, akik bármire képesek, és nincs semmi, amit ne tudnának megtenni. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak, gyengének és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Hamarosan meglesz!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még nem tartok ott, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez a földi pokol, hogy mindenáron próbáljuk megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, nagymenők akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, ezek az egészet beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák, majd tovább álcázzák magukat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy az emberek teremtett lények, és mindannyiuknak sok hibája és hiányossága van. Nem számít, mennyire rátermett valaki, lehetetlen, hogy mindent el tudjon intézni és meg tudjon csinálni. Az, hogy valaki nem képes helyesen kezelni a hibáit és hiányosságait, és helyette következetesen álcázza magát, teljesen ostoba, tudatlan, arrogáns és észszerűtlen dolog. Arra gondoltam, hogy amikor frissen kezdtem a videógyártás tanulását, és még nem igazán fogtam fel az alapelveket, normális volt számomra, hogy nem tudok bonyolult videókat készíteni. De nem ismertem fel a saját korlátozott képességeimet, és néhány videó elkészítése után, amikor a testvérek egy kicsit dicsértek és bátorítottak, kezdtem azt hinni, hogy jó képességeim vannak, hogy rátermett vagyok, és vannak szakmai készségeim. Amikor olyan dolgokkal találkoztam, amiket nem tudtam megcsinálni vagy megérteni, nem kerestem többé segítséget, hanem csak elrejtettem és álcáztam magam, attól félve, hogy ha mások meglátnák a hiányosságaimat, az megváltoztatná a jó benyomást, amit keltettem bennük. A csoportvezető észrevette a nehézségeimet, és aktívan segítséget ajánlott, de én továbbra is megjátszottam magam, és visszautasítottam a segítségét, inkább egyedül, titokban kutattam, és vesztegettem az időmet, minthogy megnyíltam volna a nehézségeimről. Ez azt eredményezte, hogy késleltettem a videó előrehaladását. Ugyanezt tettem, amikor egy új formátumú videót készítettem. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan fogalmam sem volt, mit kell tennem, szándékosan úgy tettem, mintha dolgoznék rajta, hogy becsapjam a többieket. Rengeteg időt elvesztegettem, és a videó még mindig nem készült el. Hogy fenntartsam a mások által rólam kialakított jó képet, eltitkoltam a nehézségeimet és a hiányosságaimat, és nem engedtem, hogy bárki is lássa őket. Még amikor negatív voltam, akkor sem hagytam, hogy bárki is megtudja. Folyamatosan olyan valakinek akartam álcázni magam, aki mindenre képes, és aki mindenkit felülmúl mindenben. Nagyon arrogáns voltam, és nem volt semmi önismeretem! De én nem láttam át ezt a dolgot, és csak álcáztam magam. Amikor problémákba vagy nehézségekbe ütköztem, nem nyíltam meg, hogy segítséget kérjek, és ez azt eredményezte, hogy a problémák megoldatlanok maradtak, ami nemcsak a saját állapotomra volt hatással, hanem késleltette a videókészítést is. Amikor belegondoltam, rájöttem, hogy milyen ostoba vagyok! Aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Ha sok olyan bizalmas információd van, amelyeket vonakodsz megosztani, ha nagyon idegenkedsz attól, hogy a titkaidat – a nehézségeidet – felfedd mások előtt, hogy a világosság útját keresd, akkor azt mondom, olyan vagy, aki nem fogja könnyen elérni az üdvösséget, és aki nem fog könnyen kiemelkedni a sötétségből” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Isten szavaiból megértettem, hogy ha valaki nem álcázza magát, egyszerű, nyílt és becsületes, az igazság keresése érdekében közösségében előhozza a romlottságát, nehézségeit és hiányosságait, akkor egy intelligens személy jeleit mutatja, és csak az ilyen emberek érthetik meg az igazságot és érhetik el a felszabadulást. De nekem nyilvánvalóan sok területen voltak hiányosságaim, és különösen az új formátumú videók készítése során adódott sok nehézségem, de még ahhoz sem volt merszem, hogy kimondjak valami olyan egyszerűt, mint „ezt nem tudom megcsinálni” vagy „ezt nem értem”. Attól féltem, hogy ha mindenki meglátná, milyen vagyok valójában, lenéznének, ezért mindent megtettem, hogy elrejtsem és álcázzam magam, és ez kimerítővé és nehézzé tette az életemet. Újra és újra álcáztam magam, azt hittem, hogy okos vagyok, és bolonddá tudom tenni a többieket, de igazából már mindenki látta a valódi képességeimet, és nemcsak hogy nem sikerült megőriznem a méltóságomat, de még nagyobb bolondot csináltam magamból. Azáltal, hogy így rejtőzködtem és álcáztam magam, és nem mertem megnyitni a szívemet és keresni a közösséget, nem kaphattam meg a Szentlélek megvilágosítását vagy megvilágítását, és a munkámban felmerülő nehézségeket nem tudtam megoldani, ami csak akadályozta a gyülekezet munkáját, és veszteségeket okozott annak. Később nyíltan közösséget vállaltam másokkal, és lelepleztem a romlottságomat és a hibáimat, és ahelyett, hogy lenéztek volna, mindannyian közösséget vállaltak velem, és segítettek nekem. Nagyon zavarban éreztem és szégyelltem magam. Ezután, amikor olyan videógyártási feladatokkal találkoztam, amelyekkel nem tudtam megbirkózni, aktívan segítséget kértem a testvéreimtől. Miután egy ideig így gyakoroltam, némi fejlődést értem el a technikai készségeimben, és hatékonyabbá váltam a kötelességeimben. Nagyon hálás voltam Istennek!

Később a gyülekezet engem tett az újonnan érkezettek öntözésének felelősévé. A képzési időszak után felfogtam néhány alapelvet, és képes voltam megoldani az újonnan érkezettek problémáit és nehézségeit. A testvérek megjegyezték, hogy szorgalmas, felelősségteljes vagyok, és képes vagyok a nehézségek elviselésére a kötelességeimben. Mikor hallottam a többiek dicséretét, nagyon boldoggá tett, és azt gondoltam, hogy elég jól csinálom, és anélkül, hogy észrevettem volna, újra elkezdtem álcázni magam. Egyik este nem tudtam választ találni néhány újonnan érkezett kérdésére, és miután sokáig töprengtem rajtuk, és még mindig nem tudtam, hogyan oldjam meg őket, le akartam feküdni. És akkor Csang Csing nővér, akivel együtt dolgoztam, megkérdezte: „Még mindig fent vagy ilyenkor? Segítsek neked?” Arra gondoltam, hogy Csang Csing már régóta öntözi az újonnan érkezetteket, és van némi tapasztalata a munkában, ezért beszélni akartam vele. De aztán arra gondoltam: „Ha folyton mindenről kérdezgetem, vajon nem azt fogja hinni, hogy annyira alkalmatlan vagyok, hogy még ezt a problémát sem tudom megoldani? Vajon nem fog lenézni engem? Szó sem lehet róla, majd megoldom egyedül. Így még mindig jó benyomása lesz rólam, mint olyasvalakiről, aki hajlandó sokáig fennmaradni, elviselni a nehézségeket, és áldozatot hozni.” Ezért összeszedtem az energiámat, és azt mondtam neki, hogy majd én elintézem a dolgokat, és hogy menjen aludni. Aznap éjjel hajnali 2-ig fent maradtam, és még mindig nem jöttem rá néhány probléma megoldására. Nemcsak az időt vesztegettem, hanem a munkát is késleltettem, és leírhatatlan elnyomottságot és nyugtalanságot éreztem. Elég dühös is voltam magamra, és arra gondoltam: „Miért nem tudok egyszerűen becsületes lenni, és szólni, hogy segítségre van szükségem? Miért kell keménynek tettetnem magam, és úgy tenni, mintha mindent meg tudnék csinálni?” De még mindig nem gondolkodtam el magamon. Később a felelősségi köröm egyre nőtt, és a munkám során felmerülő problémák és nehézségek csak nőttek vele együtt, de nem eléggé értettem az igazságot, nehezen tudtam tisztán látni a problémákat és megoldani azokat. Néha az öntözők rossz állapotban voltak, és a kötelességeik nem hoztak semmilyen eredményt, és nem tudtam, hogyan oldjam meg a problémáikat. Hogy mások ne lássák a hiányosságaimat és hibáimat, csak magamban töprengtem a dolgokon, és amikor olyan probléma adódott, amit tényleg nem tudtam megoldani, annyira negatív lettem, hogy titokban sírtam. De még így is folytattam az erőlködést. Egy munkaértékelés során láttam, hogy az általam irányított munka eredményei nagyon rosszak, hogy sok régi problémát nem oldottunk meg, és hogy új problémák merültek fel. Abban a pillanatban nem bírtam tovább, és könnyekben törtem ki. Miközben a könnyeimet nyeltem, teljes egészében kiöntöttem a szívemet az állapotomról Csang Csingnek. Meglepetésemre azt mondta: „Mindig is azt hittem, hogy egész jól csinálod a dolgod, és ha ma nem beszélsz róla, nem tudtam volna meg, hogy ennyi nehézséged van.” Annyira szégyelltem magam, mert ez volt az a felépített látszat, amit a magam álcázásával és mások megtévesztésével hoztam létre. A következő napokban gyakran elgondolkodtam: „Miért van az, hogy valahányszor nehézségekkel találkozom, nem vagyok hajlandó megnyílni és közösséget vállalni másokkal? Miért igyekszem mindig annyira elrejteni és leplezni magam?”

Később Isten szavait olvastam: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Igazából a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság kinyilatkoztatásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a hiúságát és a büszkeségét, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, ha felfedi a lázadó és romlott oldalát, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének – több gondot okoz, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. És ha mégis eljön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy romlott beállítottságú, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel. [...] Mindazok, aki makulátlannak és szentnek hiszik magukat, csalók. Miért mondom azt, hogy mind csalók? Mondjátok meg Nekem, van-e a romlott emberiség között bárki, aki makulátlan? Van-e bárki, aki igazán szent? (Nincs.) Biztosan nincs. Hogyan is érhetné el az ember a makulátlan mivoltot, amikor oly mélyen megrontotta a Sátán, és mellesleg veleszületetten nincs az igazság birtokában? Csak Isten szent; az egész romlott emberiség szennyes. Ha valaki megtestesítene egy szent embert, és azt mondaná, hogy ő makulátlan, mi lenne az az ember? Ördög, Sátán, arkangyal lenne – igazi antikrisztus lenne. Csak egy antikrisztus állítaná, hogy makulátlan és szent ember” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok, hogy megőrizzék státuszukat és tekintélyüket az emberek szívében, gyakran álcázzák magukat, elfedve hiányosságaikat és hibáikat, és úgy tesznek, mintha romlatlan és hibátlan emberek lennének, akik mindent meg tudnak csinálni, így veszik rá a többieket, hogy felnézzenek rájuk, és imádják őket. Elgondolkodtam a saját viselkedésemen. Amikor némi eredményt értem el a kötelességeimben, úgy éreztem, hogy jobb vagyok másoknál, és hogy megőrizzem a rólam kialakult jó képet az emberek szívében, és hogy azt higgyék, hogy jó képességgel és munkakészségekkel rendelkezem, és felnézzenek rám, nem kértem segítséget, hanem erősen igyekeztem eltitkolni és eltussolni a dolgokat, amikor csak problémák és nehézségek merültek fel a munkában, akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy nincs elég tapasztalatom, és nem tudok átlátni vagy megoldani dolgokat. Amikor mások aktívan felajánlották, hogy segítenek nekem, attól féltem, hogy a gyengeségeim és hiányosságaim lelepleződnek, ezért inkább egyedül fennmaradtam sokáig, minthogy elfogadjam mások segítségét, még azt a látszatot is keltettem, hogy hajlandó vagyok panasz nélkül elviselni a nehézségeket, hogy az emberek azt higgyék, hogy hűséges vagyok a kötelességeimben, képes vagyok elviselni a nehézségeket és áldozatot hozni. De végül csak az lett a vége, hogy addig kínoztam magam, hogy elnyomottságot és fájdalmat kezdtem érezni, titokban sírtam, és nem mertem beszélni, mert féltem, hogy a testvérek meglátják a valódi érettségemet, és nem néznek fel többé rám. Igazán képmutató és hamis voltam. Visszagondolva, a gyülekezet soha nem követelte meg tőlem, hogy képes legyek mindent átlátni, vagy hogy minden nehézséget megoldjak a kötelességeimben. Egyszerűen csak képmutató voltam, mindig erősnek tettettem magam, felfuvalkodottan viselkedtem a saját káromat okozva, és úgy tettem, mintha érteném a dolgokat, pedig nem értettem. Felelős pozícióba helyeztem magam, és ennek eredményeként késleltettem a gyülekezeti munkát, és sok szenvedést okoztam magamnak. Mivel mások előtt mindig aktív és pozitív embernek álcáztam magam, néhány testvért félrevezetett a színlelésem, és azt hitték, hogy elbírok a nehézségekkel, jó a munkaképességem, és nagyra tartottak. Az egyik nővér azt mondta nekem: „Biztos nehéz ilyen súlyos terhet cipelni egyedül, szeretnék tanulni tőled.” A nővér csak azért tartott ilyen nagyra engem, mert mindig álcáztam magam, és soha nem lepleztem le a gyengeségeimet vagy nehézségeimet. Túl jó voltam mások félrevezetésében és becsapásában, amivel nemcsak másoknak, hanem magamnak is ártottam! Szívem legmélyéből undort éreztem a tetteim és a viselkedésem miatt, és nem akartam tovább álcázni magam, vagy folytatni ezt a rossz utat, ezért bűnbánóan imádkoztam Istenhez, és kerestem a gyakorlás útját.

Azután még többet olvastam Isten szavaiból: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „És ezért függetlenül attól, hogy milyen az állapotod, függetlenül attól, hogy negatív vagy vagy nehéz helyzetben vagy, függetlenül saját személyes indítékaidtól és terveidtől, függetlenül attól, hogy mit tudtál meg vagy mire jöttél rá vizsgálat révén, meg kell tanulnod megnyílni és közösséget vállalni, és amint közösséget vállalsz, a Szentlélek munkálkodik. És hogy munkálkodik a Szentlélek? Megvilágosít és megvilágít téged, és lehetővé teszi számodra, hogy meglásd a probléma súlyosságát, tudatosítja benned a probléma gyökerét és lényegét, majd apránként megérteti veled az igazságot és az Ő szándékait, és engedi, hogy meglásd a gyakorlás útját és belépj az igazságvalóságba. Amikor az ember nyíltan közösséget tud vállalni, az azt jelenti, hogy becsületesen áll az igazsághoz. Az, hogy valaki becsületes-e, az igazsághoz való hozzáállásával mérhető” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai rámutattak a gyakorlás útjára, amely magában foglalta a büszkeség félretételét, a becsületességet, azt, hogy megtanuljunk aktívan megnyílni a nehézségeinkről és hiányosságainkról, hogy képesek legyünk megmutatni valódi önmagunkat Istennek és másoknak, hogy ne gyakoroljuk a megtévesztést vagy a titkolózást, és hogy valódiak és igazak legyünk. Egy becsületes ember meg tudja nyitni a szívét Istennek, és őszintén akarja keresni az igazságot, hogy megoldja a problémáit és nehézségeit, így könnyebben kapja meg a Szentlélek megvilágosítását és megvilágítását, érti meg az igazságot, és lép be a valóságba. Ezt felismerve Istenhez imádkoztam a szívemben, eldöntöttem, hogy a jövőben Isten szavai szerint kell gyakorolnom, el kell engednem a büszkeségemet, nyíltnak kell lennem, le kell csupaszítanom magam, egyszerű és becsületes embernek kell lennem.

Később, amikor a munkám során ismét olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem tudtam megérteni vagy megoldani, vagy amikor olyan állapotba kerültem, amelyet nem tudtam, hogyan oldjak fel, tudatosan imádkoztam Istenhez, és megnyíltam, hogy segítséget kérjek a testvéreimtől. Egyszer egy újonnan érkezett feltett egy kérdést, és bár volt néhány ötletem, nem voltam tisztában annak a sajátosságaival, hogy hogyan beszéljek a megoldásról, ezért arra gondoltam, hogy megbeszélem Csang Csinggel, de aztán erre gondolva haboztam: „Már jó ideje öntözöm az újonnan érkezetteket. Mit fog rólam gondolni, ha még mindig ilyen kérdésekkel fordulok hozzá? Hagyjuk! Nem fogom megkérdezni őt. Majd kitalálom magam.” Ezen a ponton rájöttem, hogy megint kísértésbe estem, hogy álcázzam magam. Arra gondoltam, hogy a múltban újra és újra álcáztam és elrejtettem magam, ami nemcsak oda vezetett, hogy elnyomottságtól és fájdalomtól vergődtem, de veszteségeket is okozott a munkában, így rájöttem, hogy nem színlelhetek többé. Nyíltnak kellett lennem, és kommunikálnom kellett másokkal azokról a dolgokról, amelyeket nem értettem, vagy amelyekkel nem voltam tisztában. Ezért csendes imát mondtam Istenhez a szívemben, kértem Isten útmutatását, hogy az Ő szavai szerinti becsületes emberként gyakoroljak. Ezután megbeszéltem a nehézségeimet és a lehetséges megoldásokat Csang Csinggel, és ő rámutatott, hogy Isten szavainak az általam idézett passzusa nem megfelelő, és azt is elmondta, hogyan beszéljek az ilyen problémáról, és hogyan oldjam meg azt. Csang Csing tanácsát követve ismét Isten vonatkozó szavai után kutattam. Miután beszélgettem az újonnan érkezettel, a zavarodottsága feloldódott, és én igazán megnyugodtam. Ekkor jöttem rá, hogy Isten szavainak gyakorlása a nyugalom és a felszabadultság érzését hozza magával.