A gyülekezetben videókat készítek. A munka mennyiségének növekedésével néhány új testvér csatlakozott a csoportunkhoz. A felügyelő azzal bízott meg, hogy gondozzam őket a szakmai ismeretek elsajátításában, és megfelelően hangoljam össze a munkájukat. Ezt az intézkedést látva némi ellenállást éreztem, és arra gondoltam: „A saját feladataim is rengeteg időt és energiát emésztenek fel, és most még másokat is műveljek? Ez nem fog még több időmbe és energiámba kerülni? Ha ez késlelteti a saját munkámat, és nem tudom teljesíteni a beütemezett feladataimat, mit fog gondolni rólam a felügyelő? Azt fogja mondani, hogy hanyagul végzem a kötelességemet, és még az újonnan érkezett testvéreknél is kevésbé vagyok hatékony a munkában? Ez nagyon megalázó lenne! Idővel a felügyelő nem fog elgondolkodni azon, hogy leváltson a folyamatosan gyenge munkaeredményeim miatt? A felügyelő nem látja, mennyi munkát végzek a háttérben. A munkám látható eredménye az, hogy havonta hány videót tudok elkészíteni, de ha túl sok időt és energiát fordítok mások művelésére, és késleltetem a saját videóim elkészítését, az egyszerűen nem éri meg.” Bárhogy is gondolkodtam rajta, folyamatosan úgy éreztem, hogy végül hátrányba fogok kerülni. De aztán arra gondoltam, hogy én régebb óta gyakorlok ebben a kötelességben, és több alapelvet ismerek, és hogy igazán lelkiismeretlen lenne tőlem, ha nem vállalnám el ezt a munkát. Így hát vonakodva elfogadtam.

Ezután, amikor a testvéreknek problémáik akadtak a munkájukkal, és hozzám fordultak, hogy megbeszéljék, és megoldást találjanak, igyekeztem a tőlem telhető legjobban segíteni nekik. Egy idő után egy nővért áthelyeztek egy másik kötelességre. Egy általa készített videó utóellenőrzésekor kiderült néhány probléma, és nekem kellett segítenem azokat kijavítani. Eleinte képes voltam helyesen kezelni a helyzetet, de mivel a videóban sok volt a probléma, sok időt kellett a javításukra fordítanom. Észrevettem, hogy ezalatt más testvérek már több videót is befejeztek, míg én egyet sem. Emiatt nyugtalankodni kezdtem. Arra gondoltam: „Ezek a testvérek még csak most kezdték a képzést. A művelésük már így is sok időmet felemésztette. Erre mások megoldatlan problémáival kell foglalkoznom. Ilyen ütemben biztosan nem fogom tudni teljesíteni a havi tervemet. Hogyan fog akkor mindenki rám nézni? A saját videóimra kell jobban összpontosítanom.” Így nem fektettem sok energiát a nővér által készített videó átdolgozásába. Később a felügyelő ellenőrizte a videót, sok problémát talált, és megkért, hogy dolgozzam át újra. Nagyon bosszús lettem, kissé sértve is éreztem magam, és arra gondoltam: „Ez nem az én videóm. Miért kell nekem ennyi időt fordítanom az átdolgozására? Nemcsak hogy plusz erőfeszítést kíván tőlem, de a saját munkámat is késlelteti!” Ezzel az ellenálló hozzáállással többször is átdolgoztam a videót anélkül, hogy a kívánt hatást elértem volna. Végül a felügyelő azt mondta, hogy ne dolgozzak tovább rajta. Akkor, bár egy kicsit rosszul esett, nem vettem a szívemre. Inkább arra gondoltam: „Jó, hogy nem kell átdolgoznom, így ez nem fog túl sok időt elvenni, és a saját munkámra tudok koncentrálni.” Ezután a saját munkámba temetkeztem. Amikor a testvérek odajöttek, hogy megbeszéljék velem a problémáikat, csak egy rövid, egyszerű választ adtam nekik anélkül, hogy figyelembe vettem volna, hogy megértették-e, vagy hogy van-e világos útjuk előre. Ebben az időszakban passzívan végeztem a kötelességeimet, minden teherérzet nélkül, és az általam készített videók mindig problémásak voltak. Nagyon frusztrált voltam, de nem gondolkodtam el magamon. Egy nap egy nővér rámutatott: „Észrevettem, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem szívvel-lélekkel végzed a munkát, és nem koordinálod rendesen az újonnan érkezett testvérek munkáját.” Hallva a szavait nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak: „Nekem is rengeteg a dolgom. Hogyan tudnék a munka minden egyes aspektusára odafigyelni?” Az ellenállásomat látva a nővér így emlékeztetett: „Nem gondolhatsz csak a saját érdekeidre, és nem késleltetheted az egész munkát.” Tovább akartam vitatkozni és panaszkodni. De aztán hirtelen rájöttem, hogy a nővér figyelmeztetése Istentől jön, ezért el kell azt fogadnom, és el kell gondolkodnom magamon. Így nem szóltam többet. Ezután minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy a nővérnek igaza van. Mivel elfogadtam ezt a munkát, eleget kellett tennem a felelősségemnek, nem pedig csak a saját érdekeimre összpontosítanom. Azt is fontolgattam, hogy talán azért nem érzem Isten vezetését és útmutatását, és azért van egyre több probléma a munkámban, mert a kötelességemhez való hozzáállásommal kiváltottam Isten utálatát. Úgy éreztem, hogy veszélyes így folytatni, ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, a Te jó szándékod volt a nővér mai figyelmeztetésében. Hajlandó vagyok változtatni és rendesen elgondolkodni magamon. Kérlek, világosíts meg, hogy megismerhessem magam!”

Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „A lelkiismeret és az ész egyaránt a személy emberi mivoltának összetevői kell, hogy legyenek. Ezek a legalapvetőbbek és a legfontosabbak. Miféle ember az, akinek nincs lelkiismerete és nincs meg a józan esze, amit a normális emberi mivolt megkövetel? Általában véve olyan ember, akiből hiányzik az emberi mivolt, egy rendkívül szegényes emberi mivoltú személy. Részletesebben kifejtve, az elveszett emberi mivolt milyen megnyilvánulásait mutatja ez a személy? Próbáld meg elemezni, hogy milyen tulajdonságok találhatók az ilyen emberekben, és milyen konkrét megnyilvánulásokat mutatnak. (Önzők és alantasok.) Az önző és alantas emberek felületesek a cselekedeteikben, és tartózkodnak mindentől, ami nem érdekli őket személyesen. Nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit, és nem tanúsítanak figyelmet Isten szándékai iránt. Nem vállalják a kötelességük végrehajtásának vagy az Istenről való tanúságtételnek a terhét, és nincs felelősségérzetük. Mi az, amire gondolnak, amikor valamit tesznek? Az első gondolatuk az, hogy »vajon Isten megtudja-e, ha ezt teszem? Látható lesz-e ez mások számára? Ha a többi ember nem látja, hogy ennyi erőfeszítést és szorgalmas munkát fejtek ki, és ha Isten sem látja, akkor semmi értelme, hogy ennyi erőfeszítést vagy szenvedést áldozzak erre.« Nem rendkívül önző dolog ez? Ez ugyanakkor egy alantas szándék. Amikor így gondolkodnak és cselekszenek, vajon szerepet játszik-e a lelkiismeretük? Vádolva van-e ebben a lelkiismeretük? Nem, a lelkiismeretük semmilyen szerepet nem játszik, és nincs megvádolva” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavaiból láttam, hogy vannak olyan emberek, akik, amikor valami történik velük, csak a saját érdekeiket nézik, azon gondolkodnak, hogy kitűnhetnek-e, hírnevet szerezhetnek-e, vagy hasznot húzhatnak-e, és csak akkor hajlandók cselekedni, ha valami hasznukra válik, és ha nem, akkor nem tekintik a saját problémájuknak, távolságot tartanak, és felületesen cselekednek. Kötelességeikben nincs teherérzetük vagy felelősségtudatuk, és egyáltalán nem veszik figyelembe a gyülekezet munkáját. Az ilyen emberek önzők és aljasok, és hiányzik belőlük a lelkiismeret és a józan ész. Isten szavainak olvasása után nagyon rosszul éreztem magam. Pontosan olyan ember voltam, amilyet Isten leleplez – rendkívül önző. Mindenben, amit tettem, csak magamra gondoltam, és egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait. A testvérek még csak akkor kezdték a képzést a videókészítés terén, még nem sajátították el az alapelveket és a készségeket, és több időbe telt nekik, mire belejöttek. Ha a saját felfedezéseikre támaszkodtak, hajlamosak voltak eltérni és nem hatékony módszereket alkalmazni, és mivel én hosszabb ideje végeztem ezt a kötelességet, és értettem néhány alapelvet, az én felelősségem és kötelességem volt, hogy segítsek nekik minél hamarabb megismerkedni a munkával és felfogni az alapelveket. De én csak a saját nyereségemmel és veszteségemmel törődtem, és attól féltem, hogy az idő- és energiaráfordítás mások művelésére késlelteti a saját munkámat. Ha mások több videót készítenének, mint én, nemcsak a büszkeségem sérülne, hanem talán meg is metszenének. Így, miután végiggondoltam, úgy éreztem, hogy ez a feladat nemcsak fáradságos, de hálátlan is, és a lelkem mélyén nem akartam elvégezni. Amikor láttam, hogy valaki más videójának átdolgozása sok időmet fogja igénybe venni, ellenállást és bosszúságot éreztem, és úgy éreztem, hogy ez a munkámon kívüli dolog. Még ha jól is csinálnám, az nem befolyásolná a munkám eredményeit, ezért csak a saját feladataimra összpontosítottam, és arra, hogy minél több jó minőségű videót készítsek, hogy bebiztosítsam a helyem a csapatban. Ez tűnt a legreálisabbnak. Ezért csak felületesen és sietősen végeztem a javításokat, ennek eredményeként a videó problémái nem oldódtak meg, és végül a felügyelő azt mondta, hogy ne foglalkozzak tovább a javításokkal. Akkor nem éreztem sem önvádat, sem bánkódást. Inkább úgy éreztem, mintha egy tehertől szabadultam volna meg, azt gondolva, hogy többé nem kell aggódnom a saját munkám késleltetése miatt. A feltárulásaimról elmélkedve rájöttem, milyen önző vagyok, lelkiismeret és józan ész nélkül!

Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból, és némi megértésre tettem szert magammal kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik mindig hírnévre, nyereségre és haszonlesésre törekszenek. Bármilyen munkát is szervez számukra a gyülekezet, mindig latolgatnak, arra gondolva: »Vajon lesz belőle hasznom? Ha igen, akkor megteszem, ha nem, akkor nem.« Az ilyen ember nem gyakorolja az igazságot – akkor vajon képes jól végezni a kötelességét? Egészen biztos, hogy nem. Még ha nem is cselekedtél gonoszat, akkor sem vagy olyan ember, aki gyakorolja az igazságot. Ha nem törekszel az igazságra, nem szereted a pozitív dolgokat, és bármi is ér téged, csak a saját hírneveddel és státuszoddal, a saját önös érdekeddel törődsz, és azzal, hogy mi a jó neked, akkor olyan ember vagy, akit csak az önérdek vezérel, aki önző és aljas. Az ilyen ember azért hisz Istenben, hogy valami jót vagy számára hasznosat nyerjen, nem pedig azért, hogy elnyerje az igazságot, illetve Isten üdvösségét. Ezért az ilyen emberek álhívők. Azok az emberek igazán hisznek Istenben, akik képesek keresni és gyakorolni az igazságot, mivel a szívükben felismerik, hogy Krisztus az igazság, és hogy hallgatniuk kell Isten szavaira, és hinniük kell Istenben, ahogyan Ő követeli. Ha gyakorolni szeretnéd az igazságot, amikor valami történik veled, de a saját hírnevedet és státuszodat, valamint a saját tekintélyedet veszed figyelembe, akkor ezt nehéz lesz megtenned. Akik szeretik az igazságot, azok egy ilyen helyzetben imádsággal, kereséssel, önvizsgálatot tartva és öntudatra ébredve képesek lesznek elengedni azt, ami a saját önös érdekük vagy jó nekik, gyakorolni az igazságot, és alávetni magukat Istennek. Az ilyen emberek azok, akik igazán hisznek Istenben, és szeretik az igazságot. És vajon mi a következménye annak, ha az emberek állandóan a saját önös érdekükre gondolnak, ha mindig a saját büszkeségüket és hiúságukat próbálják óvni, ha romlott beállítottságot tárnak fel, de nem keresik az igazságot, hogy kijavítsák azt? Az, hogy nincs belépésük az életbe, hogy nincs valódi tapasztalati tanúságtételük. És ez veszélyes, nemde? Ha soha nem gyakorolod az igazságot, ha nincs tapasztalati tanúságtételed, akkor a kellő időben fel leszel fedve, és ki leszel rekesztve. Mi haszna van a tapasztalati tanúságtétel nélküli embereknek Isten házában? Minden kötelességet gyatrán fognak végezni, és képtelenek lesznek bármit is megfelelően véghezvinni. Vajon nem csupán szemetek ők?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Pontosan ebben az állapotban voltam – a kötelességeim végzése közben csak a saját érdekeimet vettem figyelembe. Amikor láttam, hogy mások művelése és a munkájukban felmerülő problémák megoldásában való segítés alapos megfontolást és sok időt igényel, úgy éreztem, hogy ez késleltetni fogja a saját munkám előrehaladását, és árt a büszkeségemnek és a státuszomnak, ezért nem voltam hajlandó áldozatot hozni azért, hogy másoknak segítsek. Amikor a testvérek problémákkal szembesültek a munkájukban, és segítségért fordultak hozzám, nem akartam velük foglalkozni, csak leráztam őket egy felületes válasszal. Amikor folyamatosan problémák merültek fel valaki más videójával, amit én javítottam, nem kerestem alapelveket a megoldásukhoz, hanem csak minél gyorsabban túl akartam lenni a videón. Az, amit feltártam, és a viselkedésem nem különbözött a nem hívőkétől. A nem hívők csak a saját érdekeiket nézik, és a kisujjukat sem mozdítják, ha nincs belőle hasznuk. Megragadnak mindent, ami hasznukra válik, szélsőséges módszereket alkalmazva, hogy kihasználják azt, még akkor is, ha ez mások érdekeit sérti. De ha valami nem válik a hasznukra, nem foglalkoznak vele, és eltolják maguktól, ha tehetik. A haszonszerzésen kívül semmi más nem vezérli őket. Bár hittem Istenben, minden nap olvastam Isten szavait, és végeztem a kötelességeimet, a szívemben nem volt helye Istennek. Amikor valami történt velem, nem kerestem az igazságot, és nem gyakoroltam az igazságot; csak azt vettem figyelembe, hogy a büszkeségem sérül-e, és hogy meg tudom-e óvni a személyes érdekeimet. A gondolataim és tetteim mind a saját hasznom maximalizálására irányultak, mintha a gyülekezeti munka veszteségeinek semmi köze nem lenne hozzám. Még arra sem voltam méltó, hogy Isten háza tagjának nevezzenek. Ilyen hozzáállással a kötelességeimhez, még ha minden hónapban időben teljesítem is a feladataimat, lehetetlen lenne elnyernem Isten jóváhagyását. Csak Isten utálatát és gyűlöletét váltanám ki. Ettől a gondolattól megijedtem, és rájöttem, hogy nagyon veszélyes, ha így folytatom.

Aztán elolvastam még két részletet Isten szavaiból, amelyek mélyen megindítottak. Isten azt mondja: „Mi az a mérce, amely alapján megítéltetik, hogy az ember tette és viselkedése jó vagy gonosz? Az, hogy a gondolataiban, feltárulásaiban és a tetteiben ott van-e annak bizonysága, hogy az igazságot gyakorlatba ültette, és megéli az igazságvalóságot. Ha nem rendelkezel ezzel a valósággal vagy nem éled meg ezt, akkor kétségtelenül gonosztevő vagy. Hogyan tekint Isten a gonosztevőkre? Isten szemében a gondolataid és a külsőséges cselekedeteid nem tesznek bizonyságot Őróla, és nem alázzák meg, nem győzik le a Sátánt; inkább Őrá hoznak szégyent, és tele vannak az Őreá hozott gyalázat jeleivel. Nem Isten mellett tanúskodsz, nem Istenért áldozod fel magad, nem a feladataidat és az Isten iránti kötelezettségeidet teljesíted, hanem a saját érdekedben cselekszel. Mit jelent a »saját érdekedben«? Pontosabban azt jelenti, hogy a Sátán érdekében. Így hát végül Isten azt fogja mondani: »távozzatok tőlem, ti gonosztevők!« Isten szemében a cselekedeteid nem fognak jótetteknek tűnni, hanem gonosztetteknek fognak számítani. Nem csupán nem nyerik el Isten jóváhagyását, még kárhoztatva is lesznek. Minek az elnyerését reméli valaki az Istenbe vetett ilyen hitből? Vajon a végén nem válik semmivé az ilyen hit?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). „Ha nem végzed jól a kötelességed, hanem mindig megpróbálsz kitűnni, és mindig versengsz a státuszért, hogy kiemelkedj és csillogj, ha harcolsz a hírnevedért és az érdekeidért, akkor amíg ebben az állapotban élsz, vajon nem munkás vagy csupán? Végezhetsz munkát, ha szeretnél, azonban lehetséges, hogy felfednek, mielőtt a munkavégzésed véget ér. Az emberek felfedésekor eljön a kárhoztatásuk és a kiiktatásuk napja. Vissza lehet-e fordítani ezt a kimenetelt? Nem könnyű. Lehet, hogy Isten már elhatározta a kimenetelüket, ebben az esetben bajban vannak. Az emberek általában vétkeket követnek el, romlott beállítottságokat mutatnak, és elkövetnek néhány apró hibát, vagy a saját önző vágyaikat elégítik ki, hátsó szándékkal beszélnek és megtévesztéshez folyamodnak, azonban ameddig nem szakítják meg és nem zavarják meg az egyház munkáját, vagy kontárkodnak bele nagyon a dolgokba, vagy nem sértik meg Isten természetét, illetve nem okoznak nyilvánvalóan kedvezőtlen következményeket, akkor még mindig lehetőségük lesz a bűnbánatra. Ha azonban valami hatalmas gonoszságot követnek el, vagy nagy katasztrófát idéznek elő, akkor vajon még mindig helyre tudják-e hozni hibájukat? Nagyon veszélyes az, ha valaki, aki hisz Istenben és kötelességet végez, erre a pontra jut” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak elolvasása után világosabban megértettem a problémáimat. Kívülről úgy tűnt, hogy végzem a kötelességeimet, és árat fizetek, és gyorsan több videót is akartam készíteni. De a szándékaim és indítékaim nem arra irányultak, hogy az igazságot gyakoroljam, és Isten kedvében járjak, hanem a saját büszkeségem és státuszom fenntartására, mások csodálatának elnyerésére és a felügyelő jóváhagyásának megszerzésére. Ezért azokra a feladatokra, amelyekkel kitűnhettem, és amelyeknek a felügyelő által is látható eredményei voltak, sok energiát fordítottam. Azonban amikor olyan feladatokról volt szó, ahol nem tűnhettem ki, még ha azok döntőek és fontosak is voltak a gyülekezet számára, vonakodtam elvégezni őket, és ha mégis megtettem, azt is felületesen tettem. A kötelességeim végzése közben csak azt vettem figyelembe, hogy mások hogyan vélekednek rólam, és csak az embereknek akartam megfelelni, és nekik akartam számot adni magamról. Nem törődtem azzal, hogy a gyülekezeti munka késedelmet szenved-e. Nem végeztem megfelelően egy teremtett lény kötelességét, hanem a saját vállalkozásomat hajtottam végre. A kötelességem végzésének lényege valójában gonoszság volt! Ekkor még világosabbá vált számomra, hogy a kötelességeimben elkövetett sok hiba oka az volt, hogy a kötelességemhez való hozzáállásom utálatos volt Isten számára, és a Szentlélek nem munkálkodott bennem, ami miatt az elmém zavarossá vált, és nem láttam át a problémákat. Még a testvérek javaslatait sem tudtam teljesen megérteni. Úgy viselkedtem, mint egy nagy bolond – érzéketlenül és ostobán, sötét és süllyedő szívvel –, aki csak a lelkesedés és az akaraterő miatt tartott ki a munkában. Mivel az általam készített videókat állandóan újra kellett csinálni, a testvéreknek félre kellett tenniük a saját munkájukat, és sok időt kellett arra fordítaniuk, hogy segítsenek nekem. Nemcsak hogy nem végeztem jól a kötelességemet, de az ő idejüket is pazaroltam. Ennek eredményeként észrevétlenül késleltettem a munka előrehaladását. Sőt, amikor a nővér által kemény munkával készített videót javítottam, a felelőtlenségem miatt nemcsak hogy nem sikerült rendesen javítanom, de még több problémát is okoztam, mint korábban. A munkámmal aláástam a hatékonyságot! Korábban azt hittem, hogy csak az antikrisztusok és a gonosz emberek követnek el gonosz tetteket, csak ők akadályozzák és zavarják meg a gyülekezet munkáját, és hogy én soha nem viselkednék úgy, mint ők. De most bebizonyosodott, hogy ezek csak a saját elképzeléseim és képzelődéseim voltak. Amikor a kötelességeimben hírnévre, státuszra és személyes érdekekre törekedtem, nem tudtam megállni, hogy ne akadályozzam a gyülekezet munkáját, és végül gonoszságot követtem el. Csak az igazságra való törekvéssel és a romlott beállítottságok kezelésével érhetek el eredményeket a kötelességeimben. Ezért Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy adjon útmutatást a romlott beállítottságaim megoldásában.

Később elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és megtaláltam a gyakorlás útját. Isten azt mondja: „Akik át tudják ültetni az igazságot a gyakorlatba, azok el tudják fogadni azt, hogy Isten alaposan megvizsgálja, amit tesznek. Ha elfogadod Isten alapos vizsgálatát, akkor rendbe lesz téve a szíved. Ha mindig csak azért teszel dolgokat, hogy mások lássák, és mindig mások dicséretét és bámulatát szeretnéd kivívni, és nem fogadod el Isten alapos vizsgálatát, akkor vajon ott van-e még Isten a szívedben? Az ilyen embereknek nincs istenfélő szívük. Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak e passzusából rájöttem, hogy kulcsfontosságú az igazságot gyakorolni és elfogadni Isten átvizsgálását, amikor a kötelességeinket végezzük. Amikor olyan helyzetekkel szembesülünk, amelyek személyes érdekeket érintenek, tudatosan fel kell lázadnunk a saját gondolataink ellen, és nem szabad a saját büszkeségünket és státuszunkat figyelembe vennünk. Ehelyett imádkoznunk kell Istenhez, és meg kell fontolnunk, hogyan cselekedjünk Istennek tetsző módon, ami a gyülekezet munkájának is a hasznára válik. Aztán keresnünk kell az igazságalapelveket, gyakorolnunk kell azokat, és be kell lépnünk azokba. Emlékszem, amikor először kezdtem végezni a kötelességeimet, nem tudtam felfogni az alapelveket, de Isten megvilágosítása és útmutatása, valamint a testvéreim gyakorlati segítsége és útmutatása révén fokozatosan megértettem a videókészítéssel kapcsolatos alapelvek és készségek egy részét. Mindez Isten szeretete volt. Most néhány testvér épp csak elkezdte gyakorolni a kötelességét, és még nem fogta fel az alapelveket. Figyelembe kellett volna vennem Isten szándékait, és mindent meg kellett volna tanítanom nekik, amit megértettem és felfogtam. Ez volt az alapvető felelősség, aminek eleget kellett volna tennem. Sőt, ha egyszer megértik az alapelveket, és eredményeket érnek el a kötelességeikben, a gyülekezet munkájának általános hatékonysága javulni fog, és ez sokkal értékesebb és hatékonyabb, mint csak a saját munkám elvégzése. A felügyelő is azért bízott meg azzal, hogy gondozzam a testvéreket a szaktudás elsajátításában, mert felmérte, hogyan állok a kötelességemmel. Hosszabb ideje végeztem ezt a kötelességet, és viszonylag jól ismertem a munkafolyamatot és a készségeket, így a saját munkám megfelelő elvégzése mellett nem jelentett volna problémát, hogy időt szakítsak arra, hogy segítsek a testvéreknek a munka során felmerülő problémáik megoldásában. Sőt, az együttműködés során, ha úgy találtam volna, hogy a hiányos munkaképességem vagy képességeim miatt valóban nem tudom vállalni a munkát, ami késlelteti vagy befolyásolja a munkámat, becsületesen jelenthettem volna ezt a felügyelőnek, lehetővé téve számára, hogy a munka igényeinek megfelelően észszerű kiigazításokat tegyen. De én túl önző és aljas voltam, nem voltam hajlandó időt fordítani mások munkájára, ezért mindig ellenálltam, nem voltam hajlandó megfelelően együttműködni, így késleltettem a munkát. Mindezt felismerve megváltoztattam a gondolkodásmódomat, proaktívan megvizsgáltam a problémákat mindenki munkájában, és nehézségek esetén együtt kerestünk megoldásokat.

Egyszer egy testvér nehézségekbe ütközött egy videó készítése közben, és a segítségemet kérte. De nekem is volt munkám, ezért ellentmondásos érzéseim támadtak, és arra gondoltam: „A testvér videója sürgős, és tudom, hogy először neki kellene segítenem befejezni, de a videó elkészítése nagyon bonyolult, és sok időt és energiát igényel. Még ha a videója nagyon jól is sikerül, senki sem fogja tudni, hogy én segítettem neki, ráadásul a saját munkámat is késlelteti.” Akkor rájöttem, hogy megint a saját érdekeimet nézem. Ezért imádkoztam Istenhez, és fellázadtam magam ellen. Mivel a testvér videója sürgős volt, előtérbe kellett helyeznem, és először neki kellett segítenem befejezni. Ezt szem előtt tartva félretettem a saját munkámat, és segítettem a testvérnek a videójával. Így gyakorolva megnyugodott a szívem. Miközben másokat műveltem, valójában én is sokat nyertem. Bár hosszabb ideje végeztem ezt a kötelességet, még mindig csak felületes megértésem volt sok igazságalapelvről, és gyakran ragaszkodtam a szabályokhoz rugalmatlanul, és amikor mások problémákkal szembesültek a munkájukban, és a segítségemet kérték, gyakran nem láttam át a problémák lényegét, hogy megoldást nyújtsak. Istenhez imádkozva, a testvérekkel közösséget vállalva és ezeket a kérdéseket megvizsgálva észrevétlenül egyre tisztább és mélyebb megértésre tettem szert bizonyos alapelvekről, és a videókészítési készségeim is javultak. Korábban mindig halogattam a kötelességeimet, és nem vágytam a fejlődésre. Nem fordítottam elég figyelmet a munka során felmerülő eltérések összegzésére és arra, hogy az alapelvek keresésével megoldjam őket. A felügyelő megbízása révén, hogy a testvéreket gondozzam a készségeikben, elkezdtem folyamatosan azt keresni és azon gondolkodni, hogyan segítsek nekik megoldani a problémákat. A kötelességeim végzésében jobban felvállaltam a terhet is, eltávolodva a korábbi állapottal való megelégedés és a fejlődésre való törekvés nélküli hozzáállástól. E kötelesség végzése révén értem el ezeket a felismeréseket, és tettem szert némi nyereségre. Hála Istennek!