Néhány éve tervezési munkát végeztem a gyülekezetben, és a kötelességem során fokozatosan elsajátítottam a grafikai tervezés néhány alapelvét, és szereztem némi tapasztalatot. A legtöbben azt is megjegyezték, hogy szorgalmasan állok hozzá a kötelességemhez, amitől eléggé elégedett lettem magammal. 2022 februárjában a munkával kapcsolatos igények miatt a gyülekezet úgy intézkedett, hogy Valerie nővérrel közösen végezzünk a tervezési munkát. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy kissé hanyagul teljesíti a kötelességét, és nem érti jól az alapelveket, és néha elég kirívó hibákat is elkövet, melynek következtében néhány tervet felül kell vizsgálni és át kell dolgozni. Kezdtem lenézni őt, úgy gondoltam, sok hibát vét a kötelességében, nem olyan precíz, mint én, és nem tudja olyan rugalmasan alkalmazni az alapelveket. Ráadásul a munkával kapcsolatos javaslataim többségét különösebb ellenvetések nélkül elfogadta, amitől még jobban elteltem magammal. Később, amikor felmerült valami probléma, amit meg kellett vitatni, már nem akartam hozzá fordulni tanácsért. Bár időnként megosztotta velem a gondolatait, én egyszerűen meg sem hallgattam, mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy az én álláspontom a helyes, neki pedig követnie kell az útmutatásomat.

Emlékszem, egyszer Valerie és én különböző véleményen voltunk egy terv koncepciójáról. Úgy véltem, az ő koncepciója elég egyszerű, és nem igazán kelti fel az emberek figyelmét, így inkább az én koncepciómat kellene választanunk. Folyamatosan magyaráztam, hogy az én ötletem újszerű, és nem csak egy klisé, és hogy az ő nézőpontja nem megfelelő. Amikor megpróbálta kifejteni az érveit, magamban azt gondoltam: „Én már több tervet készítettem, mint te, és jobban értem az alapelveket, így helyesebb lenne, ha az én módszeremet követnénk.” Így hát félbeszakítottam, és újra a saját álláspontomat kezdtem erőltetni. De még mindig nem értett egyet a javaslatommal, és azt mondta, hogy más testvérekkel is szeretne konzultálni. Kissé elvesztettem a türelmemet, azt gondoltam: „Mit kell ezen megkérdezni? Ez nem egy nehéz dolog; simán elfogadhatnád a javaslatomat, nem?” De miután konzultáltam a többiekkel, meglepetésemre legtöbben az alapelvek szerint ítélték meg a kérdést, és úgy érezték, hogy Valerie koncepciója és nézőpontja megfelelőbb. Bár nem voltak annyira újszerűek, jobban illeszkedtek a témához. Ezt hallva kicsit szégyelltem magam, és nem akartam elhinni, hogy az ő koncepciója jobb, mint az enyém. Egy másik alkalommal megkértem Valerie-t, hogy segítsen az egyik terv színbeállításaiban, és elmondtam neki, hogyan végezze el a módosításokat. Később észrevettem, hogy nem követte azt a módszert, amit tanítottam neki. Helyette egy olyan módszert használt, amit ő jobbnak gondolt. Amikor ezt megláttam, eléggé felhúztam magam, és kemény hangon megkérdeztem tőle, „Miért nem követted a módszeremet? Eddig mindig ezzel a módszerrel állítottuk be a színeket, mi van, ha valami gond van a beállításaiddal?” Sietve válaszolt: Nem nagyon értek az általad említett módszerhez, ezért azt a módszert használtam, amit jobban ismerek. Tovább akartam kritizálni őt, de rájöttem, hogy hirtelen dühömben beszélek, ezért abbahagytam.

Egy nap megosztotta a pillanatnyi állapotát, és azt mondta: „Mindig kisebbségi érzésem van, ha veled végzem a kötelességemet, és folyton attól félek, hogy ha nem a te elképzeléseid szerint csinálom a dolgokat, akkor megkritizálsz. Mint legutóbb, amikor a saját módszeremmel állítottam be a színeket, csak azért, hogy gyorsabban és könnyebben menjenek a dolgok. Őszintén szólva eléggé megijedtem, amikor kérdőre vontál.” Mélységesen felzaklatott, amikor ezt hallottam. Soha nem gondoltam volna, hogy valójában fél együttműködni velem. Később azt is észrevettem, hogy gyakran voltak olyan problémák, amiket egyedül is simán meg tudott volna oldani, de ő mégis előbb engem kérdezett meg, és csak a jóváhagyásom után merte intézni a dolgokat. Rájöttem, hogy gond van az együttműködésünkkel, ezért imádkoztam Istenhez, hogy világosítson meg, hogy megismerjem önmagam. Később elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Hogyan kell magyarázni és gyakorolni az »együttműködés« fogalmát? (A dolgok megvitatása, amikor felmerülnek.) Igen, ez az egyik módja a gyakorlásának. És még? (Az ember gyengeségeinek ellensúlyozása a másik erősségeivel, egymást felügyelve.) Ez teljesen illik rá: az ilyen módon való gyakorlás harmóniában való együttműködés. Van még más is? Kikérni a másik véleményét, amikor dolgok történnek – ez nem együttműködés? (De igen.) Ha az egyik ember közli a véleményét, majd a másik is a sajátját, és végül csak az első ember közléséhez tartják magukat, akkor minek ez a látszatcselekvés? Ez nem együttműködés: ez nincs összhangban az alapelvekkel és nem hozza meg az együttműködés eredményeit. Ha csak beszélsz és beszélsz, mint egy gépfegyver, ha nem adsz lehetőséget másoknak, akik beszélni szeretnének, és ha nem hallgatsz meg másokat még azután sem, hogy minden ötletedet elmondtad, akkor az megbeszélés? Közlés vajon? Csak látszatcselekvés – nem együttműködés. Akkor mi az együttműködés? Az, amikor – miután elmondtad az elképzeléseidet és döntéseidet – képes vagy kikérni a másik véleményeit és nézeteit, majd összehasonlítani a saját állításaidat és nézeteidet az övéivel, úgy, hogy néhány ember közösen tisztánlátást gyakorol velük kapcsolatban és keresi az alapelveket, ezáltal pedig közös megértésre jutnak és meghatározzák a gyakorlás helyes útját. Ezt jelenti megvitatni és közösségben lenni – ezt jelenti az »együttműködés«” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy az igazi együttműködés azt jelenti, hogy képesek vagyunk közösen megbeszélni a dolgokat, kiegészíteni egymás erősségeit és gyengeségeit, együtt keresni az igazság alapelveit, és Isten követelményeinek megfelelően végezni a kötelességeinket. Ez az igazi együttműködés. Visszagondolva az addig együtt töltött időnkre, bár Valerie és én együtt végeztük a kötelességeinket, nem igazán működtem együtt vele. Azt hittem, hogy én gondosabban járok el, és jobban értem a dolgokat, mint ő, ezért mindig lenéztem őt, és a szavaim és a tetteim tele voltak megvetéssel iránta. Amikor megbeszéltük a problémákat, ritkán fordultam hozzá tanácsért, és ha mégis, akkor is csak formálisan végigmentem a lépéseken, mert már eldöntöttem, hogy nekem van igazam, és egyáltalán nem voltam hajlandó elfogadni az ötleteit. Még a józan eszemet is elvesztettem, és félbeszakítottam őt, sürgető hangon kritizáltam, csak azt akartam, hogy kövessen engem. A kötelességemben mindig önző és domináns voltam; nem volt olyan, hogy Valerie-vel kölcsönösen megbeszéltünk volna dolgokat vagy kiegészítettük volna egymást, és mindig mindent csak az én elképzeléseim szerint intéztem. Ennek eredményeként, miután egy ideig együtt dolgoztunk, annyira korlátoztam őt, hogy nem merte egyedül kezelni a problémákat, és állandóan attól félt, hogy ha nem az én módszereim szerint jár el, akkor megdorgálom. Láttam, hogy egyáltalán nincs harmonikus együttműködés közöttünk, hogy csak korlátozom őt, és ártok neki. Nagy bűntudatom volt, és kerestem a megoldást a problémámra.

Egy nap az áhítataim során olvastam néhány részt, amelyben Isten leleplezi az antikrisztusokat, és némi megértést nyertem a saját állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „A felszínen úgy tűnhet, hogy egyes antikrisztusoknak vannak segítőik vagy társaik, de valójában amikor valami történik, akkor bármennyire is igazuk van másoknak, az antikrisztusok soha nem hallgatják meg, amit mondani akarnak. Még csak figyelembe sem veszik, nemhogy megbeszélnék vagy közösséget vállalnának róla. Egyáltalán nem figyelnek oda, mintha mások akár ott sem lennének. Amikor az antikrisztusok meghallgatják mások mondanivalóját, akkor csupán látszatcselekvést végeznek, vagy előadnak egy színjátékot, hogy mások a tanúi lehessenek. De amikor aztán eljön a végső döntés ideje, akkor az antikrisztusoké az utolsó szó. Ha bárki más beszél, csak a levegőt vesztegeti, egyáltalán nem számít. Ha például két ember felelős valamiért, és az egyikükben megvan az antikrisztus lényege, akkor mi mutatkozik meg ebben az emberben? Bármiről van szó, ő és csakis ő az, aki elindítja a dolgot, aki felteszi a kérdéseket, aki elrendezi a dolgokat és aki megoldást talál. És a legtöbbször teljes sötétségben tartják a társukat. Mi a társuk az ő szemükben? Nem a helyettesük, hanem egyszerűen csak kirakatbábu. Az antikrisztus szemében a társuk egyszerűen nem létezik. Amikor valamilyen probléma merül fel, az antikrisztus átgondolja, és ha már eldöntötte, hogyan kell cselekedni, mindenkit tájékoztat arról, hogy ezt így kell csinálni, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg. Mi a lényege a másokkal való együttműködésének? Alapvetően az, hogy az övé a végső szó, hogy soha nem vitatja meg a problémákat senki mással, egyedül vállalja a felelősséget a munkáért és a társait kirakatbábuvá változtatja” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). „Az első megnyilvánulása annak, hogy az antikrisztusok azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek, az, hogy képtelenek bárkivel is együttműködni. Néhányan talán azt mondják: »Az, hogy valaki képtelen bárkivel együttműködni, nem ugyanaz, mint hogy azt akarja, hogy mások csak neki vessék alá magukat.« Ha valaki képtelen bárkivel is együttműködni, az azt jelenti, hogy nem hallgat senki szavára vagy senkitől nem kér tanácsot – még Isten szándékait vagy az igazság alapelveit sem keresi. Egyszerűen csak a saját akarata szerint cselekszik és viselkedik. Mi rejlik ebben? A munkájában ő mag uralkodik, nem az igazság, és nem Isten. Tehát a munkája alapelve, hogy mások figyeljenek arra, amit mond, és úgy bánjanak vele, mintha ő lenne az igazság, mintha ő lenne Isten” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Miután elolvastam Isten szavait, mélységesen elszégyelltem magam. Az antikrisztusok működési elve az, hogy ők maguk gyakorolják a hatalmat, arra kényszerítve másokat, hogy engedelmeskedjenek nekik, ahelyett, hogy alávetnék magukat Istennek és az igazság alapelveinek. Elgondolkodva a Valerie-vel való együttműködésemen rájöttem, hogy én is ugyanezt a beállítottságot fedtem fel. A felszínen úgy tűnt, mintha Valerie és én együttműködnénk a kötelességeinkben, de valójában a szívem mélyén csak követőnek tekintettem őt. Kényszerítettem, hogy minden döntésemnek engedelmeskedjen, és alkalmazkodjon az elképzeléseimhez, mintha az én kedvemért végezné a kötelességét. Amikor javaslatokat tett, nem próbáltam megérteni, hogy azok összhangban vannak-e az igazság alapelveivel, vagy van-e értékük; csak erősködtem, hogy az én nézeteim a helyesek. Amikor másokkal akart konzultálni az alkalmazandó alapelvekről, elvesztettem a türelmemet, mert úgy gondoltam, hogy ez teljesen szükségtelen. Egy hívőnek tisztelnie kell Isten nagyságát, az Ő szándékait kell keresnie mindenben, és alá kell vetnie magát az Ő szavainak és az igazság alapelveinek. De túlságosan arrogáns és önelégült voltam. Nemcsak hogy nem kerestem az igazság alapelveit, amikor helyzetekkel szembesültem, de mindig azt akartam, hogy mások alávessék magukat nekem, és engem kövessenek. A saját elképzeléseimet az igazság alapelveiként kezeltem, amiket a többieknek követniük kell, és alá kell vetniük magukat nekik, ez pedig egy antikrisztus útja! Amikor a testvérek együttműködnek kötelességeik végzésében, az azért van, hogy segítsék és kiegészítsék egymást, valamint azért, hogy felügyeljék és visszafogják egymást, hogy a lehető legkevésbé forduljanak elő eltérések a kötelességeikben, és hogy mindannyian az igazság alapelvei szerint cselekedjünk, és így a legjobb eredményeket érjük el a gyülekezeti munkában. Én azonban nem működtem együtt másokkal. Ez nemcsak a kötelességek elégtelen teljesítéséhez vezetett, hanem hajlamossá tett az alapelvek megsértésére, valamint a munka megzavarására és akadályozására is. Azokra az antikrisztusokra gondoltam, akiket azért zártak ki az egyházból, mert arrogánsak és önhittek voltak, illetve önkényesen cselekedtek, mindig azt követelve másoktól, hogy engedelmeskedjenek nekik ahelyett, hogy az igazságot keresték volna, és alávetették volna magukat Istennek. Ennek eredményeként megzavarták és akadályozták a gyülekezeti munkát, és sok kárt és korlátozást okoztak a testvéreknek. Végül kiközösítették és kiiktatták őket, mert abszolút nem voltak hajlandók megbánást tanúsítani. Ha továbbra sem térnék meg, a végkimenetel számomra is ugyanaz lenne, mint azoknak az antikrisztusoknak – kiiktatás és büntetés. Ezek a gondolatok megijesztettek, és nem akartam továbbra is ezen a helytelen úton járni, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen engem önmagam megértésében. Meg akartam térni Istenhez.

A következő napokban folyton így tűnődtem: „Miért nem tudok harmonikusan együttműködni másokkal? Mi ennek a problémának a gyökere?” Egy nap elolvastam Isten szavainak egy részletét, és némi megértést nyertem a problémáimról. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű rosszat cselekedni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, nem számít, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy annak a gyökere, hogy képtelen vagyok harmonikusan együttműködni Valerie-vel, elsősorban a túlzottan arrogáns természetemben rejlett. Az a sátáni méreg vezérelt, miszerint „az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó”, és mindig felsőbbrendűnek láttam magam. Amikor a kötelességem némi eredményt hozott, elkezdtem magam különlegesnek tartani, és minden tekintetben lenézni őt, mintha senki más nem lenne olyan jó, mint én. Miközben ilyen beállítottsággal végeztem a kötelességemet, nagyon magabiztossá váltam, sőt azt hittem, hogy minden meglátásom helyes, és gyakran irányítottam a kötelességteljesítést magam körül, önkényesen cselekedve, anélkül, hogy egyáltalán kerestem volna Isten szándékait. Amikor megvitattam a kérdéseket Valerie-vel, mindig azt akartam, hogy az én elképzeléseimet kövesse, és amikor nem így tett, elvesztettem a türelmemet, le akartam szidni, és padlóra akartam küldeni, engedelmességre kényszerítve őt, amitől ő korlátok közé szorult, és félt együttműködni velem. Minél többet gondolkodtam ezen, annál ijesztőbbnek tűnt, és végül rájöttem, hogy arrogáns természetem miatt elvesztettem az emberi mivoltomat, a józan eszemet, és az istenfélő szívemet, és ettől ádázzá váltam. Ez tudtomon kívül a gyülekezet munkájára is kihatott, és ha nem oldom fel ezt az arrogáns beállítottságot, akkor tényleg veszélybe kerülök. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy hogy az arroganciám abból fakad, hogy mindig azt hittem, jobb vagyok másoknál. De tényleg olyan nagyszerű voltam? Isten azt mondja: „A kötelességed megfelelő teljesítése szempontjából nem számít, hány éve hiszel Istenben, hány kötelességet teljesítettél eddig, vagy mennyiszer járultál hozzá Isten házához, az pedig még kevésbé számít, hogy mennyire vagy tapasztalt a kötelességed terén. Isten leginkább azt nézi, hogy melyik útra tér valaki. Más szóval: azt nézi, hogy miként viszonyul az ember az igazsághoz, és milyen alapelv, irány, eredet és kiindulópont van a tettei mögött. Isten ezekre a dolgokra összpontosít; ezek határozzák meg, hogy melyik úton jársz. [...] Bármiben vagy tehetséges, bármi a szakterületed, és bármilyen szaktudással bírsz, nagyon is helyes mindezeket a kötelességed teljesítése során használnod – csakis így teljesítheted jól a kötelességedet. Egyfelől a lelkiismeretedre és a józan eszedre kell hagyatkoznod a kötelességed teljesítése közben, másfelől pedig keresned kell az igazságot a romlott beállítottságod megoldása érdekében. Aki így teljesíti a kötelességét, belépést nyer az életbe, és képessé válik a kötelessége megfelelő teljesítésére” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). Isten szavaiból rájöttem, hogy az, hogy valaki megfelelő színvonalon teljesíti-e a kötelességét nem attól függ, hogy mióta végzi azt, vagy hogy mennyi tapasztalattal rendelkezik. A legfontosabb az, hogy az illető a helyes úton járjon, keresse az igazságot, és az alapelvek szerint cselekedjen. Mindig lenéztem Valerie-t, és nem tudtam harmonikusan együttműködni vele, főleg azért, mert úgy éreztem, hogy jobban értem a munkát, mint ő, több tapasztalatom van, és precízebben végzem a kötelességemet. Ezek valóban képesek voltak bizonyos mértékig javítani a kötelességem hatékonyságát, de ezek a dolgok nem azonosak az igazsággal. Ráadásul különböző körülmények között az általam birtokolt technikai tudás és tapasztalat nem mindig alkalmazható. Például amikor Valerie-vel dolgoztam, néha a saját tapasztalataim alapján ítéltem meg, hogyan kezeljem a dolgokat, de mivel nem kerestem az igazságalapelveket, amit végül tettem, az nem volt megfelelő. Bár Valerie-nek voltak hiányosságai, az alapelvek keresése révén így is képes volt felismerni a problémákat. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok jobb másoknál, és hogy a korábbi arroganciám és önelégültségem tényleg indokolatlan volt! Most értettem meg, hogy csak úgy tudjuk jól végezni a kötelességeinket, ha együttműködünk és kiegészítjük egymást, ha együtt keressük az igazságot, és ha az alapelvek szerint cselekszünk.

Később, amikor Valerie-vel újra együttműködtünk egy terven, tudatosan az ő véleményét kértem ki először, és amikor kifejtette a meglátásait, képes voltam figyelmesen meghallgatni őt. Egy idő után rájöttem, hogy Valerie-nek vannak olyan erősségei, amelyekből érdemes tanulni, hogy képes elfogadni mások javaslatait és az igazság keresésére összpontosítani; én ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkeztem. Ezen a ponton rájöttem, mennyire csodálatos, hogy van egy olyan ember, akivel együttműködhetek, aki ki tudja egészíteni a kötelességemben mutatkozó hiányosságaimat. Ugyanakkor megtanultam megfelelően kezelni Valerie hiányosságait, és megpróbáltam közösséget vállalni vele, és segíteni neki megérteni azokat az alapelveket, amelyeket nem látott át. Megosztottam vele minden olyan módszert is, amelyről úgy gondoltam, hogy javíthatná a munka hatékonyságát. Az együttműködésünk fokozatosan egyre jobb lett, és a kötelességeink általános eredményessége is javult. Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Milyen hatást ér el ez a harmonikus együttműködés? A hatás hatalmas. Olyan dolgokat fogsz szerezni, amelyekkel korábban soha nem rendelkeztél, amelyek az igazság fényét és az élet realitásait jelentik: felfedezed mások érdemeit, és tanulni fogsz az erősségeikből. Van még valami: Másokat ostobának, butának, bolondnak, nálad alacsonyabb rendűnek képzelsz, de amikor meghallgatod a véleményüket vagy megnyílnak előtted, akaratlanul is felfedezed, hogy senki sem olyan átlagos, mint gondolod, hogy mindenki más gondolatokkal és ötletekkel szolgálhat, és hogy mindenkinek megvannak a maga érdemei. Ha megtanulsz harmonikusan együttműködni, az azon túl, hogy segíthet mások erősségeiből tanulni, leleplezheti az arroganciádat és önelégültségedet, és megakadályozhat abban, hogy okosnak képzeld magad. Amikor már nem tartod magadat okosabbnak és jobbnak mindenki másnál, nem fogsz többé ebben a nárcisztikus és önelégült állapotban élni. És ez ugye oltalmat jelent a számodra? Ez az a lecke, amit meg kell tanulnod, és az az előny, amit a másokkal való együttműködésből nyerhetsz” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Minél többet olvastam Isten szavait, annál jobban tudatosult bennem, hogy mennyire gyakorlatiasak. Ha megtanulok együttműködni másokkal a kötelességeimben, az nemcsak jobb eredményekhez vezet a munkában, és segít kompenzálni a saját hiányosságaimat, hanem azt is lehetővé teszi számomra, hogy pontosabban felismerjem a saját képességeimet, megóv attól, hogy a saját elképzeléseim szerint cselekedjek, és ezzel kárt okozzak a gyülekezet munkájában. Ez mind a gyülekezet munkájára, mind pedig rám nézve előnyös volt.

Később egy alkalommal elküldtem egy kész tervet Camden testvérnek, hogy átnézze. Meglepetésemre azt mondta, hogy az egész terv egy kicsit komornak tűnik, ezért beszélgettem vele a meglátásaimról. Ő azonban nem fogadta el a véleményemet, és továbbra is azt állította, hogy az egész terv túl komor, sőt azt javasolta, hogy nézzem át, és értékeljem újra az alapelvek szerint, vagy kérdezzek meg más testvéreket, hogy ők is észreveszik-e ugyanazt a problémát. Azt gondoltam magamban: „Én vagyok itt a tervezési szakember, szóval ki tudja jobban, te vagy én? Már értékeltem a tervet az alapelvek szerint, akkor hogy is lehetne vele probléma? És azt kérni, hogy konzultáljak másokkal?! Szerintem erre tényleg semmi szükség!” Nagyon szerettem volna megcáfolni őt. De aztán rájöttem, hogy ismét az arrogáns beállítottságomat fedem fel, ezért a szívemben gyorsan imádkoztam Istenhez, kértem Őt, hogy tartson vissza attól, hogy ismét a romlott beállítottságom szerint cselekedjek, és azt mondtam, hogy hajlandó vagyok félretenni magam, és az igazság alapelveit keresni. Miután imádkoztam, hirtelen Isten szavai jutottak eszembe: „Ha valaki javaslatot tesz, akkor először el kell fogadnod, majd engedned, hogy mindenki megerősítse a gyakorlat helyes ösvényét. Ha senkinek nincs vele gondja, akkor eldöntheted, mi a dolgok elvégzésének a legmegfelelőbb módja, és annak megfelelően cselekedhetsz. Ha kiderül egy probléma, akkor ki kell kérned mindenkinek a véleményét, és mindannyiótoknak keresnetek kell az igazságot és együtt közösséget vállalnotok róla – ily módon fogtok szert tenni a Szentlélek megvilágosítására. Amikor megvilágosodik a szívetek, és jobb ösvény tárul elétek, akkor a korábbiaknál jobb eredményeket fogtok elérni. Nem Isten útmutatása ez? Ez egy csodálatos dolog! Ha el tudod kerülni, hogy önelégült legyél, ha el tudod engedni a képzelgéseidet és az elképzeléseidet, és meg tudod hallgatni mások helyes véleményét, akkor szert tudsz tenni a Szentlélek megvilágosítására. Megvilágosodik a szíved és képes leszel megtalálni a helyes ösvényt. Lesz előre vezető utad, és amikor átülteted a gyakorlatba, akkor az biztosan az igazság szerint lesz. Ezen gyakorlat és tapasztalat által megtanulod, hogyan gyakorold az igazságot, ugyanakkor tanulsz valami újat a munkának arról a területéről. Vajon nem jó dolog ez?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Isten szavain elgondolkodva világossá vált számomra a gyakorlás útja. Ha történik valami, nem lehetek ennyire magabiztos, és komolyan meg kell fontolnom mások javaslatait, keresnem kell az igazság alapelveit, és Isten követelményei szerint kell gyakorolnom. Csak akkor tudom jól végezni a kötelességemet. Még ha a javaslatot tevő személy nem is szakember, akkor is meg kell fontolnom, hogy fennáll-e a probléma, ahelyett, hogy csak ellenállok, és megtagadom az elfogadást. Ezért gyorsan konzultáltam a felettesemmel. Keresés és kommunikáció révén végül rájöttem, hogy félreértettem a témát, és hogy a probléma, amit Camden felvetett, valós.

Ez után a tapasztalat után rájöttem, hogy a harmonikus együttműködés elengedhetetlen a kötelességvégzéshez, és hogy ha jobban odafigyelek mások javaslataira, az nemcsak a gyülekezeti munkának kedvez, hanem a kötelességemben megmutatkozó személyes hiányosságaimat is kompenzálja. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, és csak egymás erősségeit kiegészítve és harmonikusan együttműködve tudjuk jól végezni a kötelességeinket. Ahogy Isten mondja: „A testvérek közötti együttműködés az egyik gyengeségeinek a másik erősségeivel való ellensúlyozásának a folyamata. Te arra használod az erősségeidet, hogy kompenzáld mások hiányosságait, mások pedig arra használják az erősségeiket, hogy pótolják a te hiányosságaidat. Ezt jelenti az egyik gyengeségeit a másik erősségeivel ellensúlyozni és összehangoltan együttműködni. Csak összehangoltan együttműködve lehet áldott az ember Isten előtt, és minél többet él meg ebből az ember, minél több valósággal rendelkezik, annál ragyogóbbá válik az útja, ahogy halad rajta, ő pedig egyre nyugodtabbá válik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az összehangolt együttműködésről).