Vidéki családban születtem, a szüleim földművelésből éltek. Amióta az eszemet tudom, a szüleim egészsége mindig is gyenge volt, különösen az apámé, akinek mindkét lábával és lábfejével gondok voltak, és amikor rosszabbul volt, még a járás is nehezére esett. A család megélhetése érdekében azonban apám gyakran még betegen is dolgozott. Akkoriban a szüleim gyakran nyaggattak engem és a nővéremet, mondván: „Ha felnőttök, hálásnak kell lennetek a szüleiteknek! Nincsenek nagy elvárásaink, csak annyi, hogy úgy bánjatok velünk, ahogy mi bántunk a nagyszüleitekkel. Ha felnőttként ezt megteszitek, mi már boldogok leszünk.” Akkoriban még fiatal voltam, és nem igazán tudtam, mit jelent a gyermeki hála, de ahogy idősebb lettem, az olyan gondolatok, mint a szülők iránti gyermeki hála és az, hogy a gyerekek azért vannak, hogy majd gondoskodjanak idős szüleikről, lassan meggyökereztek a fejemben. Látva, hogy a szüleim mennyi szenvedésen mennek keresztül a családunkért, abban reménykedtem, hogy ha felnövök, pénzt tudok majd keresni, hogy megháláljam nekik, és jó életet biztosítsak számukra. Később, amikor dolgozni kezdtem és pénzt kerestem, ruhákat vettem a szüleimnek, sőt még egy kezelőkészüléket is a betegségeik kezelésére.

2009-ben az egész családunk elfogadta Isten utolsó napokban végzett munkáját, és nem sokkal később kötelességet kezdtem végezni a gyülekezetben. Egyszer, amikor a szüleim egy összejövetelre mentek, a KKP letartóztatta őket, és a kihallgatás során a rendőrség folyamatosan a hollétemről faggatta az apámat. Hogy elkerüljem a KKP általi letartóztatást és üldöztetést, el kellett hagynom az otthonomat, és máshová kellett mennem, hogy a kötelességeimet végezzem. Az első néhány évben nem aggódtam sokat a szüleim miatt, mert hittek Istenben, és amennyire tudták, végezték a kötelességeiket, ami megnyugtatott. 2017 egy nagyon szokatlan év volt számomra. Egy munkatársi összejövetelen egy nővértől megtudtam, hogy apám régi betegsége kiújult, és lebénulva, ágyhoz kötve fekszik, és beszélni sem tud. Nehezen tudtam elfogadni ezt a hirtelen hírt. Azt gondoltam: „Hát nem volt jól, amikor eljöttem? Hogy történhetett ez? Most, hogy apám lebénult, anyám vajon elboldogul egyedül?” Legszívesebben azonnal visszamentem volna, hogy meglátogassam lebénult apámat, és gondoskodjak róla. De mivel fennállt a veszély, hogy a KKP üldözni fog és letartóztat, mégsem térhettem vissza. Szörnyen éreztem magam, ezért Isten elé járultam és imádkoztam: „Ó, Istenem! Tudva, hogy apám lebénult, olyan gyengének érzem magam. Kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy szembenézzek mindezzel! A KKP általi letartóztatás fenyegetése miatt nem mehetek vissza, de hajlandó vagyok a Te kezedbe helyezni mindent, ami otthon van. Kérlek, vigyázz a szívemre, hogy szilárdan meg tudjak állni ebben a helyzetben!” Az imádság után sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Amikor éjjel az ágyban feküdtem, az elmém tele volt apám bénult, ágyban fekvő, mozdulatlan alakjának képeivel. Visszagondoltam arra az évre, amikor felső tagozatos koromban hazamentem a téli szünetben. Aznap havazott, én pedig a csomagjaimmal és néhány osztálytársammal gyalogoltam haza. Órákig gyalogoltunk egy hegyi úton. Már csak néhány kilométerre voltunk otthontól, de annyira fáztam és éhes voltam, hogy nem tudtam továbbmenni, és lemaradtam. A falumbeli osztálytársaim előbb értek haza, és szóltak a szüleimnek, és amikor apám értem jött, felkapott és hazavitt. Amikor ez eszembe jutott, megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Apám most nem tudta ellátni magát, és a halál küszöbén állt. Ha apám egy napon tényleg meghalna, anyám hogyan birkózna meg egyedül a temetésével kapcsolatos teendőkkel? A rokonaink és a szomszédaink kinevetnének minket, és biztosan kötelességmulasztó, hálátlan fiúnak neveznének, amiért nem tértem haza lebénult apámhoz. Ez egy olyan szégyenbélyeg lenne, amit örökké viselnem kellene. Ezekre gondolva nagyon szerettem volna megkockáztatni, hogy hazamegyek és gondoskodom apámról. De féltem, hogy letartóztatnak, ha hazamegyek, és akkor nemhogy apámról nem tudnék gondoskodni, de még anyámnak is teher lennék. Így hát feladtam ezt az ötletet. Később levelet írtam haza, hogy érdeklődjek a dolgok állásáról. Néhány hónap múlva levelet kaptam anyámtól, amelyben azt írta, hogy apám már fél éve halott. Rendkívül fájdalmas és nyomasztó volt ezt a hírt hallani, és arra gondoltam: „Apám rengeteget fáradozott és sok áldozatot hozott, hogy felneveljen, de amikor idős és béna lett, én semmilyen gyermeki kötelességemet nem teljesítettem. Még csak nem is láthattam utoljára. Azt mondják, azért nevelsz gyereket, hogy idős korodban gondoskodjon rólad, de én nem tettem eleget a fiaként rám háruló felelősségemnek. Én igazán hálátlan, kötelességmulasztó fiú vagyok!” Arra gondoltam, hogy apám évekig ágyhoz volt kötve, és nem tudta ellátni magát, és hogy anyámnak mindennap gondoskodnia kellett róla a mezőgazdasági és a háztartási munka mellett. Annyit szenvedett! Most anyám egyedül maradt, és nem hagyhatom, hogy még többet szenvedjen. De nem tudtam hazamenni, hogy gondoskodjak róla. A szívem tele volt ellentmondással és fájdalommal, és még a kötelességeimre sem tudtam összpontosítani.

Később Isten szavait olvastam: „A gyermeki jámborság kimutatása a szülők felé az igazság? (Nem, nem az.) A szülőkkel szembeni gyermeki jámborság helyes és pozitív dolog, de miért mondjuk, hogy ez nem az igazság? (Azért, mert az emberek nem alapelvekkel tanúsítanak gyermeki jámborságot a szüleik iránt, és nem képesek tisztán látni, hogy valójában milyen emberek a szüleik.) Az, hogy valakinek hogyan kellene a szüleivel bánnia, az igazsággal van kapcsolatban. Ha a szüleid hisznek Istenben és jól bánnak veled, akkor gyermekinek kellene lenned velük? (Igen.) Hogyan vagy gyermeki? Máshogy bánsz velük, mint a testvérekkel. Mindent megteszel, amit mondanak, ha pedig idősek, akkor mellettük kell maradnod a gondjukat viselni, ami megakadályozza, hogy kimenj, és végezd a kötelességedet. Helyes ezt tenni? (Nem.) Mit kellene tenned ilyenkor? Ez a körülményektől függ. Ha még képes vagy gondoskodni róluk, miközben az otthonodhoz közel végzed a kötelességedet, és a szüleid nem tiltakoznak az Istenbe vetett hited ellen, akkor fiukként vagy lányukként eleget kell tenned a felelősségednek, és valamennyi munkával be kell segítened a szüleidnek. Ha betegek, gondozd őket; ha valami bántja, vigasztald őket; ha az anyagi helyzeted megengedi, vegyél nekik táplálékkiegészítőket, ami belefér a költségvetésedbe. Mit kellene választanod azonban, hogy mit tegyél akkor, ha elfoglalt vagy a kötelességeddel, és nincs senki, aki vigyázna a szüleidre, és ők is hisznek Istenben? Milyen igazságot kellene gyakorolnod? Mivel gyermekinek lenni a szülőkhöz nem az igazság, hanem csak emberi felelősség és kötelezettség, mit kellene tenned akkor, ha a kötelezettséged ütközik a kötelességeddel? (Előtérbe helyezem a kötelességemet; a kötelességet teszem az első helyre.) Egy kötelezettség nem szükségszerűen az ember kötelessége. A kötelesség végzését választani az igazság gyakorlása, míg a kötelezettség teljesítése nem az. Ha ilyen helyzetben vagy, akkor eleget tehetsz ennek a felelősségnek vagy kötelezettségnek, de ha a jelen környezet nem teszi lehetővé, akkor mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Tennem kell a kötelességemet – ez az igazság gyakorlása. Ha gyermeki vagyok a szüleimhez, az a lelkiismeretem szerint való élet, ez pedig elmarad az igazság gyakorlásától.« Tehát előtérbe kell helyezned a kötelességedet, és fenn kell tartanod azt. Ha most nincs kötelességed, és nem dolgozol távol az otthonodtól, valamint közel laksz a szüleidhez, akkor találd meg a módját, hogy gondjukat viseld. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy segíts nekik egy kicsit jobban élni, és csökkentsd a szenvedésüket. De ez attól is függ, hogy milyen emberek a szüleid. Mit kellene tenned, ha a szüleid emberi mivolta szegényes, ha folyton akadályoznak az Istenbe vetett hitben, és folyamatosan elrángatnak téged az Istenbe vetett hittől és a kötelességed végzésétől? Melyik az az igazság, amelyet gyakorolnod kellene? (Az elutasítás.) Ekkor el kell utasítanod őket. Teljesítetted a kötelezettségedet. A szüleid nem hisznek Istenben, így nem kötelezettséged gyermeki tiszteletet tanúsítani irántuk. Ha hisznek Istenben, akkor ők a családod, a szüleid. Ha nem, akkor különböző utakon jártok: ők a Sátánban hisznek, és az ördögkirályt imádják, és a Sátán útját járják; olyan emberek ők, akik más utakon járnak, mint azok, akik hisznek Istenben. Többé már nem vagytok egy család. Ellenfeleiknek és ellenségeiknek tekintik az Istenben hívőket, ezért nincs több kötelezettséged arra, hogy gondjukat viseld, és teljesen le kell válnod róluk. Melyik az igazság: gyermekinek lenni a szülőkhöz, vagy a kötelesség végzése? Természetesen az ember kötelességének végzése az igazság. Isten házában a kötelesség végzése nem egyszerűen arról szól, hogy az ember teljesíti a kötelezettségét és azt teszi, amit tennie kell. A teremtett lény kötelességének végzéséről szól. Ebben rejlik Isten megbízatása; ez a te kötelezettséged, a te felelősséged. Ez egy valódi felelősség, ami az, hogy tegyél eleget a felelősségednek és kötelezettségednek a Teremtő előtt. Ez a Teremtő követelménye az emberekkel szemben, és ez az élet nagy ügye. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé azonban csupán a lány vagy a fiú felelőssége és kötelezettsége. Ez biztosan nem Isten megbízatása, és még kevésbé van összhangban Isten követelményével. Ezért a gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé, valamint az ember kötelességének végzése közül kétségkívül a kötelesség végzése az, és egyedül az, ami az igazság gyakorlása. Az ember kötelességének végzése teremtett lényként az igazság, és ez egy szent kötelesség. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé arról szól, hogy gyermekinek kell lenni az emberekkel. Nem jelenti azt, hogy valaki végzi a kötelességét, és azt sem jelenti, hogy az igazságot gyakorolja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). „Nem számít, mit teszel, mit gondolsz, vagy mit tervezel, ezek a dolgok nem fontosak. Az a fontos, hogy meg tudod-e érteni, és valóban el tudod-e hinni, hogy minden teremtett lény Isten kezében van. Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát, valamint a nagy és virágzó család vidámságát. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy élvezhessék, hogy a gyermekeik mellettük maradnak. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt. Akárhogy is, amikor a gyermeki jámborságról van szó, akkor az embereknek legalább az alávetettség mentalitásával rendelkezniük kell. Ha a környezet lehetővé teszi, neked pedig megvannak hozzá az eszközeid, akkor tanúsíthatsz gyermeki jámborságot a szüleid iránt. Ha a környezet nem teszi lehetővé, neked pedig nincsenek meg hozzá az eszközeid, akkor ne próbáld erőltetni – hogy is nevezik ezt? (Alávetettség.) Ezt nevezik alávetettségnek. Hogyan jön létre ez az alávetettség? Mi az alávetettség alapja? Az, hogy mindezeket a dolgokat Isten rendezte el, és Isten uralja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a gyermeki hála csupán emberi felelősség és kötelezettség, és ez egy pozitív dolog, de nem az igazság. Egy teremtett lény kötelességének teljesítése az igazság, és Isten ezt követeli meg az emberektől. Ez elnyeri Isten tetszését. Amikor a gyermeki hála ütközik a kötelességeiddel, a körülményeidnek megfelelően kell gyakorolnod. Ha a körülmények megengedik, és ez nem befolyásolja a kötelességeidet, akkor gondoskodnod kell a szüleidről, és teljesítened kell a feladatodat és kötelezettségeidet. Ha a körülmények nem engedik meg, és el vagy foglalva a kötelességeiddel, akkor egy teremtett lény kötelességét kell előtérbe helyezned, és alá kell vetned magad Isten elrendezéseinek. Továbbá, ami a szülőket illeti, egyes szülőknek sok gyermekük és unokájuk van, és élvezik a boldog család áldásait, de más szülőknek Isten nem rendezett el ilyen helyzetet, és ők nem élvezik ezeket az áldásokat. Mindezeket Isten rendelte el eleve. Isten szavai által vezetve sokkal megkönnyebbültebbnek éreztem magam. Visszatekintve úgy láttam, a tőlem telhető legjobban gondoskodtam a szüleimről, amikor otthon végeztem a kötelességeimet, de a KKP általi üldöztetés és letartóztatás fenyegetése miatt nem térhettem haza. Ráadásul kötelességeim is voltak, így egy teremtett lény kötelességének teljesítését kellett választanom, mivel ez van összhangban az igazsággal. Nem adhattam fel a kötelességeimet a saját önző érdekeim miatt.

Később levelet kaptam anyámtól, és megtudtam, hogy őt és három nővért letartóztattak egy összejövetel során. A rendőrségi kihallgatás alatt a Sátán ármánykodása megtévesztette, és elárulta két nővér nevét. Szabadulása után nagyon erős bűntudata volt, és csüggedt állapotban élt. Később véletlenül leesett a lépcsőn, és megsérült a dereka. Gondolatban már otthon jártam. Anyám esése és fájdalma járt a fejemben. Nagyon zaklatottnak éreztem magam. Három hónap múlva újabb levelet kaptam anyámtól, amelyben azt írta, hogy a dereka meggyógyult, és hogy ez az esés felébresztette, és végre elkezdte keresni az igazságot és elgondolkodni magán. Azt mondta, hogy kijött a helytelen állapotából, és hogy ezen esemény nélkül úgy élt volna tovább, hogy félreérti Istent. Nagyon szégyelltem magam, amikor elolvastam a levelét. Láttam, hogy Isten elrendezései mindig az Ő gondos szándékait tartalmazzák, hogy az Ő munkája annyira gyakorlatias, és hogy mindannyiunkat a szükségleteinknek és hiányosságainknak megfelelően vezet. 2022 október végén megtudtam, hogy anyámat hirtelen letartóztatta a rendőrség, miközben testvéreket látott vendégül egy összejövetelen. A rendőrség megtalálta az evangéliumi diakónus telefonját és az Isten szavait tartalmazó memóriakártyát, mire anyám önként magára vállalta, és azt mondta, hogy az az övé, ezzel megvédve az evangéliumi diakónust. Nagyon örültem anyám tettének. 2023 július közepén levelet kaptam a nővéremtől, amelyben azt írta, hogy anyámnak epehólyagcisztája van. Úgy gondolták, hogy műtétre lesz szüksége, de az állapota stabilizálódott, így végül nem műtötték meg. Ez a hír nagyon nyugtalanná tett, és arra gondoltam: „Ha anyámat tényleg meg kell műteni, otthon senki sincs, aki gondoskodjon róla. A nővérem messze ment férjhez, és neki is megvannak a saját kötelességei, így nem tud hazamenni, hogy vele legyen. Már olyan idős. Mi van, ha valami történik vele? Ki intézné a temetését? A nővérem és én nem vagyunk vele, és nincs senki, aki gondoskodjon róla. Apám halálakor sem voltam ott, és ha anyám is úgy megy el, hogy nem vagyok mellette, akkor valóban kötelességmulasztó, hálátlan fiú leszek.” Ezek a gondolatok egy olyan akadályhoz juttattak, amin egyszerűen nem tudtam túllépni, és az állapotom is megsínylette.

Egy áhítat során Isten szavainak egy szakaszát olvastam: „Beszéljünk arról, hogyan kellene értelmezni azt, hogy »a szüleid nem a hitelezőid«. A szüleid nem a hitelezőid – vajon ez nem tény? (De az.) Mivel ez tény, helyénvaló, ha elmagyarázzuk a benne foglalt kérdéseket. Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Ki volt az, aki úgy döntött, hogy ők hozzanak a világra téged: te vagy a szüleid? Ki választott kit? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, a válasz: egyikőtök sem. Sem te, sem a szüleid nem választották azt, hogy ők hozzanak a világra téged. Ha megnézed ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félreteszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve, passzívan születtél a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve, ők saját független akaratukból hoztak a világra, igaz? Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a születésed kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged, és minden döntést ők hoztak. Nem te választottad, hogy ők hozzanak a világra téged, hanem passzívan születtél meg hozzájuk, és semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és ők választották, hogy életet adnak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felneveljenek téged, hogy felnőtté neveljenek, hogy oktatásban részesítsenek, élelemmel, ruhákkal és pénzzel lássanak el – ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Minthogy abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy felneveld saját magad, nem volt más választásod, mint hogy passzívan, a szüleid által nevelkedj fel. Olyan módon nevelkedtél, ahogy a szüleid választották, ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételeket ettél és jó italokat ittál. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol pelyván és vadnövényeken éltél túl, akkor pelyván és vadnövényeken éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. [...] Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek. Ha nem nevezhető kedvességnek, akkor ez nem olyasvalami, amit élvezned kellene? (De igen.) Ez egyfajta jog, amit élvezned kellene. A szüleidnek kell felnevelniük téged, mivel mielőtt eléred a felnőttkort, az a szerep, amelyet játszol, a felnövő gyerek szerepe. Ezért a szüleid csupán egyfajta felelősségnek tesznek eleget veled szemben, te pedig csak elfogadod azt, de kegyelmet és kedvességet biztosan nem kapsz tőlük. A gyermekszülés és a gyerekgondozás, a szaporodás és a következő generáció felnevelése minden élőlény számára egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a teheneknek, a birkáknak, sőt még a tigriseknek is gondoskodniuk kell az utódaikról, miután szaporodtak. Nincs olyan élőlény, amely ne nevelné az utódait. Lehetséges, hogy van néhány kivétel, de nem sok van belőlük. Ez egy természetes jelenség az élőlények létezésében, ez az élőlények ösztöne, és nem lehet kedvességnek tulajdonítani. Egyszerűen csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő írt elő az állatoknak és az emberiségnek. Ezért az, hogy a szüleid nevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Mindegy, hogy mennyi erőfeszítést vagy pénzt fordítanak rád, nem kérhetik tőled, hogy ezt fizesd vissza nekik, mivel szülőként ez az ő felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna ellentételezést kérniük. A szüleid egyszerűen csak a felelősségüket és kötelezettségüket teljesítették azáltal, hogy felneveltek téged, és ezt nem kell megfizetni és nem szabadna üzletnek lennie. Ezért nem kell az ellentételezés gondolata alapján közelítened a szüleidhez, illetve kezelned a velük való kapcsolatodat. Ha ilyen elgondolás szerint bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a velük való kapcsolatodat, az embertelen. Ugyanakkor valószínű, hogy visszafog és megkötöz a testi érzéseid által, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz. A szüleid nem a hitelezőid, ezért nem vagy köteles minden elvárásukat megvalósítani. Nem vagy köteles állni a számlát az ő elvárásaikért” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai nagyon világosan tárgyalják a szülők és gyermekek közötti kapcsolat kezelését. Szülőként a gyermekvállalás és -nevelés egyszerűen a Teremtő által az emberiség számára lefektetett törvények betartása. Akárcsak bármely élőlény szaporodása, ez egy ösztön. A szülők, akik felnevelik gyermekeiket, a feladatukat és kötelezettségeiket teljesítik; ez nem kedvesség, amit a gyermekeiknek viszonozniuk kellene. Korábban azt gondoltam, hogy mivel a szüleimnek annyira nehéz volt világra hozni és felnevelni engem, és mivel annyi fájdalmon mentek keresztül, gyermekükként illendően meg kell hálálnom nekik a kedvességet, hogy felneveltek. Amikor megtudtam, hogy apám lebénult, és nem lehettem mellette, hogy gondoskodjak róla, nem ápolhattam idős korában, és nem is lehettem mellette végső óráiban, úgy éreztem, tartozom az apámnak. Amikor erre gondoltam, mintha egy hatalmas súlyt cipeltem volna, ami miatt nehezen kaptam levegőt. Apám halála után aggódtam anyámért, úgy éreztem, hogy mivel apámnak nem voltam hálás, anyámnak már nem tartozhatok, és biztosítanom kell, hogy élvezhesse utolsó éveit. Tudva, hogy anyám megsérült, és nem tudok hazamenni, hogy ápoljam, nagyon hálátlannak éreztem magam, és adósnak anyámmal szemben. Most Isten szavait olvasva megértettem: az, hogy a szüleim felneveltek, az ő felelősségük és kötelezettségük teljesítése volt, és ez nem kedvesség, amit viszonoznom kellene. Ők nem a hitelezőim. Az, hogy viszonozandó kedvességnek tekintettem, hogy a szüleim felneveltek, teljesen helytelen volt, és nem volt összhangban az igazsággal. Mivel ragaszkodtam ehhez a nézethez, az sok fájdalmat okozott nekem. Ha Isten nem tárta volna fel az igazságot ebben a kérdésben, egyáltalán nem tudatosult volna bennem, és továbbra is ez a helytelen nézet kötött és irányított volna. Az életem Istentől származik, és Isten gondoskodik minden szükségletemről. Istennek kellene hálásnak lennem. Emlékszem, 2007-ben, amikor még csak néhány hónapja hittem az Úrban, egy autóban ültem, aminek elromlott a fékje, és legurult egy domboldalon. Az a baleset halállal és sérülésekkel járt, de én folyamatosan Istenhez kiáltottam a szívemben, és végül csak egy izomhúzódással, egy igazán könnyű sérüléssel megúsztam. Ami még csodálatosabb volt, hogy egyáltalán nem féltem és nem pánikoltam a baleset közben, ami megmutatta nekem Isten csodálatos tettét. Ha nem lett volna Isten oltalma, talán meghaltam volna abban a balesetben. Az évek során mélységesen megtapasztaltam, hogy egyedül Isten az én egyetlen szabadítóm. Ha nem hinnék Istenben, olyan lennék, mint a világi emberek, könyörtelenül hajszolnám a vagyont és a hírnevet, nem tudva arról, hogy kinek a kezében van a sorsunk, és még kevésbé tudnám, hogyan kell értelmes életet élni, vagy felismerni a Sátán által okozott szenvedést. Ma a királyság evangéliumának terjesztése megköveteli az emberek együttműködését. Nem gondoltam Isten szeretetének viszonzására, és nem éreztem magam adósnak Istennel szemben, amiért nem végeztem jól a kötelességeimet. Csak arra összpontosítottam, hogy a szüleim kedvességét viszonozzam. Ez igazi lelkiismeretlenség, Isten iránti hűtlenség és arcátlan hálátlanság volt a részemről!

Még több szót olvastam Istentől: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] A Sátán ezt a fajta hagyományos kultúrát és erkölcsi felfogást használja arra, hogy megkötözze a gondolataidat, az elmédet és a szívedet, így képtelenné téve arra, hogy elfogadd Isten szavait; hatalmukba kerítettek ezek a sátáni dolgok, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok felzaklatnak, arra késztetnek, hogy szembeszegülj az igazsággal és Isten követelményeivel, valamint tehetetlenné tesznek abban, hogy kiszabadulj a hagyományos kultúra igájából. Miután egy ideig küzdöttél, kompromisszumot kötsz. Inkább hiszel abban, hogy a hagyományos erkölcsi felfogás helyes, és összhangban van az igazsággal, így elutasítod Isten szavait, és lemondasz azokról. Nem fogadod el igazságként Isten szavait, és semmire nem tartod az üdvösséged, úgy érzed, hogy még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra támaszkodva maradhatsz életben. Képtelen vagy elviselni a társadalom vádaskodását, inkább úgy döntesz, hogy lemondasz az igazságról és Isten szavairól, átadva magad a hagyományos erkölcsi elképzeléseknek és a Sátán befolyásának, inkább megsérted Istent, és nem gyakorolod az igazságot. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére? Vannak, akik már hosszú évek óta hisznek Istenben, de még mindig nem látják át a gyermeki jámborság kérdését. Ők valójában nem értik meg az igazságot. Soha nem tudják áttörni a világi kapcsolatoknak ezt a korlátját; nincs meg a bátorságuk, sem a hitük, az elszántságukról nem is beszélve, ezért nem tudják szeretni Istent, és nem tudnak engedelmeskedni Neki” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavai leleplezik a hagyományos kultúra lényegét. Elgondolkodtam azon, hogy fiatal koromtól kezdve a Sátán tanítása hatott rám, amiből magamba szívtam olyan hagyományos eszméket, mint „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „azért nevelj gyermeket, hogy idős korodban gondoskodjon rólad”. A gyermeki hálát annak mércéjeként kezeltem, hogy van-e valakinek lelkiismerete, ezért azt hittem, hogy mivel a szüleim felneveltek, gyermekükként viszonoznom kell a kedvességüket, és amikor megöregszenek, tisztelnem kell őket, gondoskodnom kell róluk idős korukban, és méltóképpen el kell őket búcsúztatnom. Úgy hittem, hogy e feladatok teljesítése jelenti azt, hogy valakinek van emberi mivolta és lelkiismerete, és ha valaki ezeket nem teljesíti, az kötelességmulasztó és hálátlan, és nem méltó arra, hogy embernek nevezzék, és a társadalom megveti és elutasítja. Ezek a gondolatok mélyen gyökereztek a szívemben. Miután hinni kezdtem Istenben, nem térhettem haza, mert fennállt a veszély, hogy a KKP üldöz és letartóztat, és nem is láthattam utoljára apámat. Annyira lelkiismeret-furdalásom volt, mintha kötelességmulasztó, hálátlan fiú lennék, aki adósa a szüleinek a neveltetéséért, és akit mások megvetnek és hálátlan fiúnak bélyegeznek. Később, amikor megtudtam anyám betegségét, aggódni kezdtem, és attól tartottam, hogy ha anyám valóban elhunyna, soha nem tudnám lemosni magamról a „hálátlan gyermek” bélyegét. Ezek a gondolatok láthatatlan bilincsként nehezedtek rám, és nem tudtam tőlük szabadulni. Jól tudtam, hogy egy teremtett lény kötelességének teljesítése az Istenben való hit által az élet helyes útja, de nem tudtam békében végezni a kötelességemet. Rájöttem, hogy ezek a téves hagyományos eszmék mélységesen ártanak nekem. A Kegyelem Korára gondoltam, amikor sokan elhagyták szüleiket és rokonaikat, hogy az Úr evangéliumát terjesszék szerte a világon, sőt néhányan az életüket is feláldozták. Az ő választásuk teljes mértékben összhangban volt az Úr szándékával, és jó és igazságos cselekedet volt. Én üdvözöltem az Úr visszatérését, és elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját, ami olyan lehetőség, ami csak egyszer adódik az életben, és egy teremtett lény kötelességének teljesítése ebben az időben elnyeri Isten tetszését, míg a gyermeki hála csupán emberi kötelezettség. Ha a körülmények megengedik, megtehető, de ha nem, a kötelességnek kell elsőbbséget élveznie.

Aztán még több szót olvastam Istentől: „Ha nem hagytad volna el az otthonodat, hogy máshol végezd a kötelességedet, és a szüleid mellett maradtál volna, vajon megelőzhetted volna, hogy megbetegedjenek? (Nem.) Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos és esetleg halálos betegségeknek az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Bármennyire odaadó vagy, a legtöbb, amit elérhetsz, hogy egy kicsit csökkented a testi szenvedésüket és a terheiket, de hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is hozzád? Nem, nincsen. Ha odaadó vagy, ha nem vagy nemtörődöm és hálátlan, és az egész napot velük töltöd, szemmel tartod őket, akkor nem lesznek betegek? Nem fognak meghalni? Ha meg fognak betegedni, akkor nem lesznek így is, úgy is betegek? Ha meg fognak halni, nem halnak meg mindenképpen? Nem igaz?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). „Ha Isten kezére bízod a szüleidet, az a legjobb módja az irántuk való gyermeki tisztelet kimutatásának. Nem azt reméled, hogy mindenféle nehézséggel fognak szembesülni az életben, és nem is azt, hogy rossz életük lesz, szegényesen étkeznek vagy rossz az egészségük. Bizonyosan abban reménykedsz a szíved mélyén, hogy Isten meg fogja óvni és biztonságban tartja őket. Ha istenhívők, reméled, hogy képesek végezni a maguk kötelességeit, és azt is, hogy szilárdan meg tudnak állni a bizonyságtételükben. Ez az emberi feladatok teljesítése; az emberek csak a saját emberi mivoltukkal képesek eljutni ide. Azonkívül, ami a legfontosabb: amikor évek óta hisznek Istenben és oly sok igazságot hallgattak már az emberek, legalább ezt a keveset meg kell érteniük és fel kell fogniuk: A Menny határozza meg az ember sorsát, az ember Isten kezében él, és Isten gondviselése és oltalma sokkal fontosabb, mint az a törődés, gyermeki kötelességtudat és társaság, amit a gyermekeitől kaphat az ember. Hát nem felszabadító a tudat, hogy a szüleid Isten gondviselését és oltalmát élvezik? Nem kell aggódnod miattuk. Ha aggódsz, az azt jelenti, hogy nem bízol Istenben; hogy túl kicsiny hited van Benne. Ha őszintén aggódsz és nyugtalankodsz a szüleid miatt, akkor imádkozz gyakran Istenhez, bízd rá őket Isten kezére, és hagyd, hogy mindent Isten vezényeljen és rendezzen. Az emberiség sorsa, az emberek minden egyes napja és minden velük történő dolog Isten uralma alatt áll, akkor hát mit aggódsz még mindig? Még a saját életedet sem tudod kézben tartani, neked magadnak is tömérdek nehézséged van; mit tudnál tenni azért, hogy a szüleid boldogan élhessenek mindennap? Nem tehetsz mást, mint hogy mindent Isten kezébe helyezel. Ha hívők a szüleid, kérd Istent, hogy vezesse őket a helyes útra, hogy végül megmenekülhessenek. Ha nem hívők, hagyd, hogy azon az úton járjanak, amelyiken csak akarnak. A kedvesebb és némi emberi mivolttal bíró szülőkért imádkozhatsz, hogy Isten áldja meg őket, hogy boldogságban tölthessék a hátralévő éveiket. Ami Isten munkáját illeti, Neki megvannak a maga rendezései, és az emberek alá kell, hogy vessék magukat azoknak. Összességében tehát van az emberek lelkiismeretében egyfajta tudatosság a szüleik irányában teljesítendő feladatokat illetően. Függetlenül attól, hogy ez a tudatosság milyen hozzáállást alakít ki az emberben a szülei iránt, akár aggodalmat, akár azt, hogy úgy dönt, mellettük marad, nem kell, hogy bűntudata legyen vagy furdalja a lelkiismeret, csak mert objektív körülmények miatt nem tudja teljesíteni a feladatait a szülei felé. Ezeknek a kérdéseknek – akárcsak más hasonlóknak – nem kell gonddá válniuk az emberek istenhívő életében; el kell engedniük azokat. Ilyen helyes megértésekkel kellene bírniuk az embereknek ezeket a szülők irányában teljesítendő feladatokkal kapcsolatos témákat illetően, és nem kellene többé korlátozva érezniük magukat. Egyfelől, tudod a szíved mélyén, hogy nem vagy hűtlen, és hogy nem rázod le magadról a feladataidat, és nem akarsz kibújni alóluk. Másfelől Isten kezében vannak a szüleid, úgyhogy miért is aggódnál még mindig? Minden aggódás fölösleges. Minden ember simán leéli az életét Isten szuverenitása és rendezései szerint egészen a végéig, és elhajlás nélkül eljut az útja végére” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavából megértettem, hogy az, hogy a szülőket mikor és milyen betegség vagy szerencsétlenség éri az életük során, mind Isten szuverenitása és elrendelése alatt áll, és ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy a gyermekek mellettük vannak-e, hogy gondoskodjanak róluk. Még ha a gyermekek mindennap a szüleik mellett is vannak, az valójában semmin sem változtathat, legfeljebb csak némileg enyhítheti a napi terheiket, de ha ez a sorsuk, akkor is megbetegszenek, és amikor eljön az idejük, menniük kell. Ez a Teremtő által elrendelt sors. Hogy anyám milyen betegséget kap, vagy hogy meg fog-e halni, mind Isten kezében van. Még ha visszatérnék is, és mindennap mellette lennék, az sem változtatna semmin. Az ő életét és halálát Isten már régen elrendelte. Az, hogy hány éves koráig él, milyen szenvedéseket kell elviselnie, és milyen körülményekkel kell szembenéznie, mindezek Isten szuverenitása és elrendelése alatt állnak, és az én aggodalmam semmit sem segít. Anyám is hisz Istenben, és Isten a helyzetéhez illő körülményeket teremt majd számára, hogy megtapasztalja azokat. Például amikor anyám megsérült, én nem értettem Isten gondos szándékait, és állandóan aggódtam érte, de végül is jól lett. Rájöttem, hogy a hitem valóban hiányos, és hogy a dolgokat csupán emberi elképzelésekkel ítélem meg, és hiányzik belőlem Isten mindenhatóságának és szuverenitásának igazi megértése. Most, tizenegy év távollét után, anyám egyedül van otthon, és a tőle telhető legjobban végzi a kötelességét, és jól él. Most már látom, hogy az aggodalmaim és félelmeim valóban feleslegesek voltak. Azt is megértettem, hogy a szüleim nem a hitelezőim, és hogy ők a felelősségüket és kötelezettségeiket teljesítve neveltek fel, és ezt nem tekinthetem viszonozandó kedvességnek. Nekem ebben az életben egy küldetést kell teljesítenem, ami az, hogy teremtett lényként jól végezzem a kötelességemet. Amikor így gondolkodom, a bűntudatom elmúlik, és a lelkemben sokkal felszabadultabbnak érzem magam, és képes vagyok a kötelességemnek szentelni magam. Hálát adok Istennek az útmutatásáért!