Magas vérnyomásom van, ami a családomban örökletes. 2013-ban súlyos fejfájás is kialakult nálam, amely egy-két naponta jelentkezett. Amikor a fájdalom lecsapott, semmit sem tudtam csinálni; az egész testem elgyengült, állni sem tudtam, és a fejfájást fogfájás és hányinger kísérte. Még azután sem tudták diagnosztizálni az okot, hogy a nagyobb kórházakban jártam. Néha olyan erős volt a fájdalom, hogy legszívesebben a falba vertem volna a fejem, és azt kívántam, bárcsak meghalnék, de a feleségem és az újszülött gyermekem láttán kitartottam. Anyám hirdette nekem az evangéliumot. Azt mondta: „Gyere, és higgy Istenben! Ha teljes szívvel hiszel Istenben, akkor Isten megóv téged.” Ezért minden reményemet Istenbe vetettem, azt gondoltam, hogy mivel Isten mindenható, ha teljes szívemből hiszek benne, talán megáld, és meggyógyítja a betegségemet. Miután elkezdtem hinni Istenben, az egészségi állapotom némileg javult. Egy nap Isten e szavait olvastam: „Azokat, akik közületek őszintén feláldozzák magukat Értem, bizonyosan gazdagon megáldom” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 55. fejezet). El voltam ragadtatva, és még inkább meg voltam győződve arról, hogy amíg igyekszem feláldozni magam Istenért, addig a jövőben áldást fogok kapni Tőle. Később feladtam a jól fizető állásomat, hogy teljes munkaidőben a kötelességemnek szenteljem magam, és akármennyi szenvedést és nehézséget kellett is elviselnem, készséggel és örömmel tettem azt. Azokban az években a fejfájásom jelentősen javult, és a rohamok gyakorisága csökkent. Néhány évvel később, amikor a kötelességemet végeztem távol az otthonomtól, találkoztam egy nővérrel, aki orvos volt. Azt mondta, hogy a fejfájásomat arcidegzsába okozza, és felírt néhány gyógyszert, ami alig több mint tíz jüanba került. Meglepetésemre, miután két hónapig szedtem a gyógyszert, az arcidegzsábám csodával határos módon eltűnt. Az évek óta tartó krónikus betegségem megszűnt, és végtelenül boldog voltam. Tudtam, hogy a felszínen úgy tűnt, mintha a gyógyszerek gyógyítottak volna meg, de valójában Isten kegyelme volt az, amit megkaptam. Úgy tűnt, hogy az Istenért való áldozat valóban jutalmakat hoz, így még inkább elköteleztem magam a kötelességvégzés mellett.

2023 júliusában kezdtem állandóan kábultnak érezni magam, néha fejfájásom és szédülésem is volt. Először nem nagyon törődtem vele, mert úgy gondoltam, hogy mivel magas a vérnyomásom, az alkalmi szédülés normális. De miután több mint egy hónapig nem történt javulás, a tünetek annyira súlyosak lettek, hogy már csak reggelente tudtam végezni a kötelességemet. Délután és este szédültem és fájt a fejem, a bal kezem pedig zsibbadt volt. Amikor a szédülés erősödött, lefeküdtem egy kicsit pihenni. Egy nap, miután kijöttem a fürdőszobából, annyira szédültem, hogy gyorsan a falnak dőltem, és lehunytam a szemem, de kis idő után váratlanul elájultam. Amikor magamhoz tértem, erős fájdalmat éreztem a tarkómban, és azt vettem észre, hogy a cementpadlón fekszem. Miután a bátyám felsegített, észrevettem, hogy amikor elestem, eltörtem az ajtófélfát, és egy nagy púp volt a tarkómon. Azt gondoltam magamban: „Még jó, hogy először az ajtófélfának estem. Ha a tarkóm közvetlenül a földnek csapódott volna, elképzelhetetlen következményekkel járt volna!” Így hát elmentem a kórházba kivizsgálásra. A diagnózis agyi infarktus volt. Megdöbbenve azt kérdeztem az orvostól: „Hogy lehet ilyen fiatalon agyi infarktusom? Az nem az idősek betegsége? Lehet, hogy valami tévedés történt?” Az orvos ismételten megerősítette, hogy agyi infarktusról van szó, és elintézte, hogy befeküdjek a kórházba. Azt mondta, hogy ha ilyen fiatalon elzáródnak a kis erek, és nem kezelik őket azonnal, az a fő erek elzáródásához vezethet, ami gondot okozhat. Az orvos szavai úgy nehezedtek a szívemre, mint egy kő. Sok idős embert láttam már agyi infarktussal – néhányuknak teljesen lebénult a testük egyik oldala, zavarosan beszéltek, görbe szájuk és elferdült szemük volt, és károsodtak a mentális képességeik. Rettegtem attól, hogy olyan leszek, mint ők, és arra gondoltam: „Ha én is úgy végzem, hogyan leszek képes enni és inni Isten szavait, és végezni a kötelességemet? A kötelességem végzése nélkül hogyan nyerhetném el az üdvösséget?” Ezek a gondolatok nyugtalanságot és rossz érzést keltettek bennem, és elkezdtem panaszkodni: „Oly sok éven át magam mögött hagytam a családomat és a karrieremet. Bár a rokonaim és a barátaim kigúnyoltak és gyaláztak, soha nem adtam fel az Istenbe vetett hitemet. Olyan sok nehéz időszakon mentem keresztül, hogy végezzem a kötelességemet, miért nem óvott meg tehát Isten? Ha nem betegedtem volna meg, nem tudnám-e még jobban végezni a kötelességemet?” Különösen a kórházi tartózkodásom alatt én voltam a legfiatalabb a közel száz beteg közül, és amikor a körülöttem lévő betegek megtudták, hogy ilyen betegségem van, megdöbbentek, és azt mondták: „Az időseknél érthető, hogy ilyen betegségben szenvednek, de hogy lehet agyi infarktusa egy ilyen fiatalnak, mint te?” Ezt hallva még rosszabbul éreztem magam. Mikor láttam több olyan beteget az intenzív osztályon, akik hirtelen agyi infarktus miatt összeestek, ahogy oxigéncsövek voltak rájuk kötve, és alig voltak az eszméletüknél, aggódtam, hogy talán én is így végzem, ha újra elájulok. Arra gondoltam: „Hogy lehettem ilyen szerencsétlen, hogy egy ilyen betegség végezzen velem?” Ideges és nyugtalan voltam. A kezelési időszak után az állapotom kontrollálható lett. A hazatérésem után arra koncentráltam, hogy óvjam az egészségemet, féltem a túlterheléstől, és a gondolataim már nem a kötelességem körül forogtak.

Egyik este, ahogy az ágyban feküdtem, elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt napokban nem figyeltem annyira a kötelességeimre, mert az egészségemre koncentráltam. Másnap Istenhez fordulva imádkoztam: „Mindenható Isten, mióta megtudtam, hogy agyi infarktusom van, állandóan aggódom, hogy kiújul, és újra elájulok. Attól félek, hogy ha rosszul esek, és az életem veszélybe kerül, nem leszek képes elnyerni az üdvösséget. Ennek következtében nem voltam megfelelő állapotban ahhoz, hogy végezzem a kötelességemet, és inkább az egészségem megőrzésével foglalkoztam. Istenem, kérlek, adj nekem hitet, és vezess az igazság keresésében, hogy feloldódjon az állapotom!” Az ima után eszembe jutottak Isten azon szavai, amelyeket egy nővér küldött nekem, mielőtt kórházba kerültem: „Isten mindenki élettartamát előre meghatározta. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az életednek még folytatódnia kell, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál. Ha Isten megbízatást adott neked, és a küldetésed még nem ért véget, akkor még egy halálosnak tartott betegségben sem fogsz meghalni – Isten nem fog még magához venni. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, vagy nem foglalkozol a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akik megbízatást kaptak Istentől: Ha a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem szabad azonnal meghalniuk; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élniük kell. Megvan benned ez a hit? Ha nincs, akkor csupán felületesen fogsz Istenhez imádkozni, valahogy így: »Istenem! Eleget kell tennem a Tőled kapott megbízatásnak. Irántad való teljes hűségben akarom tölteni az utolsó napjaim, hogy semmit ne kelljen bánnom, amikor majd eltávozom. Meg kell óvnod engem!« Noha így imádkozol, ha nem teszel kezdeményező módon azért, hogy az igazságot keresd, akkor nem lesz benned akarat és erő ahhoz, hogy hűséget gyakorolj. Mivel nem vagy hajlandó megfizetni a valódi árat, gyakran arra használod ezt a kifogást és ezt a módszert, hogy Istenhez imádkozz és alkudozz Vele – az ilyen ember vajon az igazságra törekszik? Ha meggyógyulna a betegséged, csakugyan jól tudnád végezni a kötelességed? Nem feltétlenül. Az a helyzet, hogy függetlenül attól, hogy az alkudozásod célja az-e, hogy meggyógyítsd a betegségedet, és ne halj meg, vagy más a szándékod és célod vele, Isten szempontjából, ha végezni tudod a kötelességedet, és még hasznára válsz, ha Isten döntése szerint használni fog téged, akkor nem fogsz meghalni. Nem fogsz tudni meghalni, még akkor sem, ha te azt szeretnéd. Ám ha bajt okozol, és mindenféle gonosz tettet követsz el, és bosszantod Isten természetét, akkor gyorsan meg fogsz halni; az életed rövidre zárul. Isten mindenki élettartamát már a világ teremtése előtt meghatározta. Ha alá tudják vetni magukat Isten intézkedéseinek és vezénylésének, akkor függetlenül attól, hogy betegségben szenvednek-e vagy sem, és hogy jó vagy rossz-e az egészségük, az Isten által előre meghatározott számú évet fogják leélni. Megvan benned ez a hit? Ha csak a doktrína szempontjából ismered el ezt, akkor nincs igazi hited, és felesleges szépen csengő szavakat mondanod; ha a szíved mélyéből meg tudod erősíteni, hogy Isten így fog tenni, akkor természetszerűleg megváltozik a megközelítésed és a gyakorlásod módja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva megértettem, hogy az ember életét és halálát, valamint az élettartamát is Isten rendelte el. Amikor egy ember földi küldetése befejeződik, az élettartama véget ér, és akkor ér véget az élete. Ha egy személy küldetése még nem befejezett, bármilyen súlyos is a betegsége, az élete nem ér véget. Rájöttem, hogy semmi köze egy ember betegségének ahhoz, hogy mikor hal meg, hanem Isten elrendelése határozza meg azt. Eszembe jutott pár testvér, akiknél nagyon súlyos betegséget diagnosztizáltak, és az orvosok kijelentették, hogy nincs sok idejük hátra, de végül a betegségük csodálatos módon meggyógyult. Hallottam olyan esetről is, amikor egy kisfiú egy egyszerű megfázásban hunyt el. Ez megmutatta nekem, hogy az ember életének és halálának semmi köze ahhoz, hogy milyen súlyos betegsége van, hanem Isten elrendelése határozza meg azokat. Én azonban nem láttam át tisztán ezt a dolgot. Miután megtudtam, hogy agyi infarktusom volt, félelemben és aggodalomban éltem, attól féltem, hogy az állapotom rosszabbodni fog, hogy újra elájulhatok, és hogy egy súlyos esés veszélyeztetheti az életemet, aminek következtében elveszíthetem az üdvösség lehetőségét. Még panaszkodtam is, hogy Isten miért nem óv meg engem, és miért engedi, hogy ilyen betegségem legyen. Ennek következtében csökkent a lelkesedésem a kötelességem végzése iránt, és kizárólag az egészségem megőrzésére összpontosítottam, ami felfedte azt, hogy nincs igaz hitem Istenben. Akkor megértettem, hogy annyit tehetek, hogy megnyugtatom a szívemet, szorgalmasan és jól végzem a kötelességemet, életemet és halálomat Istenre bízom, és hagyom, hogy mindent Ő vezényeljen le. Amikor így gondolkodtam, már nem éreztem ugyanazt a bánatot és aggodalmat, mint korábban, és a szívem képes volt a kötelességem végzésével foglalkozni.

Később Isten e szavait olvastam: „Egyesek úgy vélik, hogy az Istenben való hitnek békét és örömöt kell hoznia, és hogy ha helyzetekkel találkoznak, csak imádkozniuk kell Istenhez, Isten pedig majd meghallgatja, kegyelemben és áldásokban részesíti őket, és gondoskodik róla, hogy minden békében és simán menjen számukra. Az Istenben való hittel az a céljuk, hogy kegyelmet keressenek, áldásokat nyerjenek, valamint élvezzék a békét és a boldogságot. E nézetek miatt mondanak le a családjukról, illetve hagyják ott a munkájukat, hogy feláldozzák magukat Istenért, és ezek miatt tudnak nehézséget viselni és árat fizetni. Úgy hiszik, hogy amíg elhagynak dolgokat, feláldozzák magukat Istenért, elviselik a nehézséget és szorgalmasan dolgoznak, kivételes viselkedést tanúsítva, addig el fogják nyerni Isten áldásait és kegyeit, és bármilyen nehézségekkel is találkoznak, amíg imádkoznak Istenhez, Ő majd meg fogja oldani azokat és mindenben utat nyit számukra. Az Istenben hívő emberek többsége ezt a nézőpontot képviseli. Az emberek úgy érzik, hogy ez a nézőpont helyénvaló és helytálló. Sok ember abbéli képessége, hogy éveken át megtartsa az Istenbe vetett hitét anélkül, hogy feladná a hitét, közvetlenül ehhez a nézőponthoz kapcsolódik. Erre gondolnak: »Oly sokat áldoztam Istenért, olyan jól viselkedtem és semmiféle gaztettet nem követtem el; Isten biztosan meg fog áldani engem. Mivel sokat szenvedtem és nagy árat fizettem minden feladatért, mindent Isten szavai és követelményei szerint végeztem anélkül, hogy hibáztam volna, Istennek meg kell áldania engem; gondoskodnia kell arról, hogy minden simán menjen számomra, hogy gyakran legyen béke és öröm a szívemben, és élvezzem Isten jelenlétét.« Hát nem emberi elképzelés és képzelődés ez? Emberi szempontból az emberek élvezik Isten kegyelmét és előnyökben részesülnek, ezért van értelme annak, hogy ezért egy kicsit szenvedni kell, és érdemes ezt a szenvedést Isten áldásaira cserélni. Ez egy Istennel ügyleteket kötő mentalitás. Az igazság és Isten szemszögéből azonban ez alapvetően nem felel meg Isten munkája alapelveinek, sem annak a mércének, amelyet Isten megkövetel az emberektől. Ez csupa vágyálom, tisztán emberi elképzelés és képzelődés az Istenbe vetett hitről. Akár az Istennel való egyezkedéssel vagy azzal jár, hogy dolgokat követelnek Istentől, akár emberi elképzeléseket és képzelődéseket tartalmaz, mindenesetre egyik sem igazodik Isten követelményeihez, sem Istennek az emberek megáldására vonatkozó alapelveinek és mércéinek nem felel meg. Egész pontosan, ez az ügyleti gondolkodás és nézőpont sérti Isten természetét, az emberek azonban nem ismerik fel ezt. Amikor az, amit Isten tesz, nem felel meg az emberek elképzeléseinek, a szívükben gyorsan panaszokat és félreértéseket fogalmaznak meg Vele kapcsolatban. Sőt, megbántva érzik magukat, majd okoskodni kezdenek Istennel, sőt talán akár meg is ítélik és kárhoztatják Őt. Függetlenül attól, hogy az emberekben milyen elképzelések és félreértések alakulnak ki, Isten szemszögéből nézve Ő sosem cselekszik, illetve sosem bánik senkivel emberi elképzelések, illetve kívánságok szerint. Isten mindig azt teszi, amit tenni vágyik, a saját módja szerint és a saját természetlényege alapján. Istennek alapelvei vannak arra vonatkozóan, ahogyan az egyes személyekkel bánik; semmi sem emberi elképzeléseken, képzelődéseken vagy preferenciákon alapszik, amit az egyes emberekkel tesz – Isten munkájának ez az az aspektusa, amely a leginkább ellentmond az emberi elképzeléseknek. Amikor Isten olyan környezetet rendez az emberek számára, amely teljességgel ellentmond az elképzeléseiknek és képzelődéseiknek, ők a szívükben elképzeléseket, ítéleteket és kárhoztatást fogalmaznak meg Istennel szemben, sőt akár meg is tagadják Őt. Eleget tehet ekkor Isten a szükségleteiknek? Egyáltalán nem. Isten soha nem fog emberi elképzeléseknek megfelelően változtatni a munkamódszerén és a vágyain. Nos, akkor kinek kell változnia? Az embereknek. Az embereknek kell elengedniük az elképzeléseiket, elfogadni és megtapasztalni az Isten által elrendezett környezeteket és alávetniük magukat azoknak, valamint keresni az igazságot az elképzeléseik eloszlatása érdekében, ahelyett, hogy a saját elképzeléseikhez mérve néznék meg, helytálló-e az, amit Isten tesz. Amikor az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy az elképzeléseikhez tartsák magukat, ellenállás alakul ki bennük Istennel szemben – ez természetszerűleg megtörténik. Miben rejlik az ellenállás gyökere? Abban a tényben, hogy általában az, ami az emberek szívében lakozik, kétségtelenül az elképzeléseik és a képzelődéseik, nem pedig az igazság. Ezért amikor azzal szembesülnek, hogy Isten munkája nem igazodik az emberi elképzelésekhez, az emberek dacolhatnak Istennel és ítélkezhetnek Felette. Ez azt bizonyítja, hogy az emberekből alapvetően hiányzik az Istennek alávetett szív, a romlott beállítottságuk messze van a megtisztulástól, és lényegében a romlott beállítottságuk szerint élnek. Még mindig hihetetlenül távol állnak az üdvösség elérésétől” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). „Némelyek – függetlenül attól a környezettől, amellyel találkoznak – nem keresik az igazságot. Ehelyett minden Isten által vezényelt környezetet a saját elképzeléseik, képzelődéseik, valamint az alapján értékelnek, hogy az hasznukra válik-e vagy sem. A megfontolásaik mindig a saját érdekeik körül forognak; folyton azzal foglalkoznak, hogy mekkora előnyre tehetnek szert, milyen mértékben elégíthetik ki az érdekeiket anyagi dolgok, pénz és testi élvezet tekintetében; és mindig ezen tényezők alapján hoznak döntéseket, és kezelnek mindent, amit Isten elrendez. Végül pedig – miután törték a fejüket – amellett döntenek, hogy nem vetik alá magukat az Isten által elrendezett környezetnek, hanem kimenekülnek és elkerülik azt. Az ellenállásuk, az elutasításuk és az elkerülésük miatt eltávolodnak Isten szavaitól, lemaradnak az élettapasztalatról és veszteségeket szenvednek, fájdalmat és gyötrelmet hozva a szívükre. Minél inkább szembeszállnak ezekkel az környezetekkel, annál több és nagyobb szenvedést viselnek el. Amikor ilyen helyzet adódik, az végül szétzúzza a kevéske Istenbe vetett hitüket. A szívüket uraló elképzelések ebben a pillanatban mind egyszerre törnek fel: »Oly régóta áldozom magam istenért, és nem vártam, hogy isten így bánjon velem. Isten nem igazságos, nem szereti az embereket! Isten azt mondta, hogy biztosan bőséges áldásokban fognak részesülni azok, akik őszintén feláldozzák magukat érte. Én őszintén feláldoztam magam istenért, lemondtam a családomról és a karrieremről, nehézségeket viseltem el és szorgalmasan dolgoztam – miért nem áldott meg isten bőségesen engem? Hol vannak isten áldásai? Miért nem érzem és látom őket? Miért bánik igazságtalanul isten az emberekkel? Miért nem tartja magát isten a szavához? Az emberek azt mondják, hogy isten hűséges, de én miért nem érzem? Minden mást félretéve, csak ebben a környezetben, nem éreztem, hogy isten bármennyire is hűséges!« Mivel az embereknek elképzeléseik vannak, azok könnyen becsapják és félrevezetik őket. Még amikor Isten az emberek beállítottságbeli változása és az életük növekedése érdekében rendez is el környezeteket, ők nehéznek találják elfogadni azt és félreértik Istent. Úgy vélik, hogy az nem Isten áldása és hogy Isten nem kedveli őket. Azt hiszik, hogy őszintén feláldozták magukat Istenért, Isten azonban nem teljesítette az ígéreteit. Ezek az emberek, akik nem törekednek az igazságra, tehát ily könnyen lelepleződnek egy jelentéktelen környezet egyetlen próbatétele révén” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). Isten leleplezi, hogy az embereknek van egy bizonyos elképzelésük az istenhitükben: azt gondolják, hogy ha lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat Istenért, elviselik a szenvedést és áldozatokat hoznak Érte, akkor Isten megáldja őket, vigyáz rájuk, megóvja őket, lelki békét és örömöt ad nekik. Amikor Isten nem tesz eleget nekik az ő elképzeléseik szerint, akkor vitatkoznak Vele, félreértik Őt, és panaszkodnak Rá. Én is pontosan ezt tettem. Amikor elkezdtem hinni Istenben, eleinte azt gondoltam, hogy amíg teljes szívemből hiszek Istenben, hajlandó vagyok elszenvedni a nehézségeket, és áldozatot hozni azért, hogy végezzem a kötelességemet, addig Isten meg fog áldani, és javulni fog az egészségem. Ettől a szemlélettől vezérelve az évek során lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy végezzem a kötelességemet, és még akkor sem halogattam a kötelességemet, amikor az arcidegzsábám súlyos fejfájást okozott, vagy amikor a magas vérnyomásom szédüléshez, hányáshoz és általános gyengeséghez vezetett. Gyakran vigasztaltam magam azzal a gondolattal, hogy Isten figyelembe fogja venni a szenvedéseimet és áldozataimat, vigyázni fog rám, meg fog óvni, és hogy a jövőben nagy áldásokban fog részesíteni engem. Amikor azonban megtudtam, hogy agyi infarktusom volt, úgy éreztem, hogy nem helyes, ami velem történt. Azt gondoltam, hogy Isten nem áldott meg jó egészséggel; ellenkezőleg, megengedte, hogy megkapjam ezt a betegséget, és ahelyett, hogy áldásokat kaptam volna, szerencsétlenséget szenvedtem el. Ez félreértésekkel és panaszokkal töltött el Istennel szemben, és még vitatkoztam is Vele: „Ha jó egészségben lennék, nem tudnám-e még jobban végezni a kötelességemet?” Rájöttem, hogy az istenhitem évei alatt végig egyszerűen megpróbáltam alkudozni Istennel, és próbáltam dolgokat követelni Tőle. Amikor Isten meggyógyította a betegségemet, lelkes és szorgalmas voltam a kötelességemben, de amikor Isten nem tett eleget nekem, csökkent a motivációm a kötelességvégzésemben, és kevésbé áldoztam fel magam Érte. Nem voltam más, mint egy megvetendő senki, akit kizárólag a saját haszna érdekelt, mohón törekedve az áldásokra, miközben kerülte a nehézségeket. Tényleg teljesen önző voltam! Az erőfeszítéseimet egyértelműen magamért és az áldások megszerzése érdekében hoztam, mégis nagyképűen azt állítottam, hogy az a célom velük, hogy eleget tegyek Istennek, és végezzem a kötelességemet. Mennyire roppantul szégyentelen voltam!

Később olvastam egy passzust, ahol Isten leleplezi és boncolgatja azoknak az embereknek az állapotát, akik csak azért hisznek Benne, hogy áldásokat nyerjenek. Isten azt mondja: „Mi a legnagyobb probléma az Istennel való kapcsolatukban? Az, hogy sosem tekintették magukat teremtett lénynek és sosem tekintették Istent a Teremtőnek, akit az első helyen kell imádni. Az Istenben való hitük kezdetétől pénzeszsákként, kincsesládaként kezelték Istent; bódhiszattvának tekintették, aki megszabadítja őket a szenvedéstől és a csapástól, magukat pedig e bódhiszattva, e bálvány követőinek tekintették. Azt hitték, hogy az Istenben való hit olyan, mint a Buddhában való hit, ahol csupán azzal, hogy vegetáriánus ételeket esznek, szentírásokat szavalnak és gyakran égetnek füstölőt és hajbókolnak, megkaphatják, amit akarnak. Ezért minden olyan történet, amely az Istenben való hitük után kialakult, az elképzeléseik és a képzelődéseik birodalmában történt. A Teremtőtől az igazságot elfogadó teremtett lény megnyilvánulásainak egyikét sem tanúsították, sem abból az alávetettségből nem tanúsítottak semennyit, amellyel egy teremtett lénynek a Teremtő irányában rendelkeznie kell; csak folyamatos követelőzés, folyamatos számítás és szüntelen kérés volt. Mindez végső soron az Istennel való kapcsolatuk megbomlásához vezetett. Az efféle kapcsolat ügyleti alapú és sosem tud szilárdan megállni; csak idő kérdése, hogy az ilyen emberek lelepleződjenek” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). Isten szavainak olvasása után mélyen elszégyelltem magam. Amit Isten leírt, az pontosan az én nézőpontom és törekvésem. Azok, akik Buddhát vagy Kuanjint imádják, a gazdagság és az oltalom forrásaként kezelik őket. Hogy előléptetést nyerjenek, meggazdagodjanak és a családjukat egészségét biztosítsák, földig hajolnak, füstölőt égetnek, vegetáriánussá válnak, és buddhista szentírásokat szavalnak, hogy cserébe megkapják a vágyott dolgokat. A törekvésük teljes mértékben a személyes haszonszerzésre irányul. Hasonlóképpen, miután eljutottam az istenhithez, tévesen azt gondoltam, hogy ha az emberek az istenhitben feláldozzák magukat és áldozatokat hoznak, akkor jutalmat kapnak, abban az értelemben, hogy Isten vigyázni fog rájuk, meg fogja óvni őket, és végtelen kegyelemmel fogja megajándékozni őket. Úgy kezeltem Istent, mint egy talizmánt, ami kegyelmet és lelki békét biztosít. Amikor agyi infarktust diagnosztizáltak nálam, panaszkodtam, hogy Isten nem vigyázott rám és nem óvott meg. Vitatkoztam és követelőztem, a legcsekélyebb alávetettséget sem mutattam Isten iránt, és ezáltal egyáltalán nem kezeltem Őt Istenként. Mi különbség volt az én hitbeli nézetem és a Buddhát vagy Kuanjint imádók nézete között? Az utolsó napokban Isten fő munkája magában foglalja az igazság kifejezését, hogy megítélje és megfenyítse az embereket, hogy ezáltal megtisztítsa és megmentse őket. Nem törekedtem az igazságra, hanem inkább úgy kezeltem Istent, mint Buddhát vagy Kuanjint, azt hittem, hogy Isten a felszínes hozzájárulásaik és erőfeszítéseik alapján adományozza az embereknek az előnyöket. Ez egyértelműen az álhívők álláspontját tükrözte, de még inkább az Isten elleni káromlás egy formája volt! Felidéztem a Bibliában található beszámolót arról az 5000 emberről, akik követték az Úr Jézust a hegyre. Nem a tanításait akarták hallani, hanem áldásokat és kegyelmet akartak. Csak jótevőnek látták az Urat, mivel olyan emberek voltak, akik jól akarnak lakni a kenyérből, és az Úr Jézus nem ismerte el az ilyen emberek hitét. Az én istenhitem is azt a célt szolgálta, hogy nyereséget és hasznot szerezzek Tőle. Ez nem igaz hit volt, hanem inkább az álhívők nézőpontja, akik jól akarnak lakni a kenyérből, és végül engem is biztosan elutasítana és kiiktatna Isten. A szívemben féltem, és imádkozva Isten elé járultam: „Ó Istenem! A sok év alatt, amióta hiszek Benned, úgy kezeltelek Téged, mint akitől kegyelmet követelhetek, ugyanolyan szemlélettel hittem Benned, mint azok, akik Buddhát és Kuanjint imádják, ugyanúgy kegyelmet és áldást követeltem Tőled. Ez a nézet helytelen, és hajlandó vagyok bűnbánatot tartani és irányt változtatni.”

Később olvastam Isten szavainak egy passzusát: „Isten így szól: »Azoknak, akik őszintén feláldozzák magukat Értem: bizonyosan gazdagon megáldalak téged« – vajon nem az igazságot jelentik ezek a szavak? Ezek a szavak száz százalékig az igazságot jelentik. Sem hevesség, sem megtévesztés nincs bennük. Nem hazugságok és nem hangzatos elgondolások, még kevésbé valamiféle spirituális elmélet – ezek az igazság. Mi a lényege az igazság e szavainak? Az, hogy őszintének kell lenned, amikor feláldozod magad Istenért. Mit jelent az, hogy »őszinte«? Készséges és tisztátlanságoktól mentes; olyan, akit nem a pénz vagy a hírnév motivál, és biztosan nem a saját szándékai, vágyai és céljai hajtják. Nem azért áldozod fel magad, mert kényszerítenek vagy mert agitálnak, rábeszélnek vagy rángatnak, hanem a bensődből jön, készségesen; lelkiismeretből és józan észből születik. Ezt jelenti az őszinteség. Az abbéli hajlandóság tekintetében, hogy feláldozd magad Istenért, ezt jelenti az őszinteség. Akkor gyakorlati szempontból miként nyilvánul meg az őszinteség, amikor feláldozod magad Istenért? Nem bocsátkozol hamisságba, illetve csalásba, nem folyamodsz fortélyokhoz, hogy kerüld a munkát, és nem végzed felületesen a dolgokat; teljes szíved-lelked odaszánod, megteszel minden tőled telhetőt és így tovább – túl sok a részlet ahhoz, hogy itt mindet megemlítsük! Röviden: az őszinteségbe beépülnek az igazságalapelvek. Isten emberrel szemben támasztott követelményei mögött van egy norma és alapelv” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). Isten szavai világosan megmagyarázzák ennek a kijelentésnek az igazi jelentését: „Azoknak, akik őszintén feláldozzák magukat Értem: bizonyosan gazdagon megáldalak téged.” Ez a kijelentés azoknak szól, akik elkötelezettek az igazságra való törekvés és a jó kötelességvégzés mellett, hogy eleget tegyenek Istennek. Nem keresnek személyes hasznot, nem értik félre Istent és nem panaszkodnak Rá, amikor szerencsétlenségekkel szembesülnek. Készségesen le tudnak mondanak dolgokról, és fel tudják áldozni magukat Istenért, az ilyen emberek tetszenek Istennek, és a jövőben biztosan megkapják az Ő áldásait. Vegyük például Jóbot: mindig Isten útját követte, gyakran imádkozott Istenhez, és áldozatokat mutatott be. Jób még akkor sem hibáztatta Istent, amikor elvesztette vagyonát és gyermekeit, és fájdalmas sebek gyötörték. Ehelyett azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jób valóban imádta Istent. Nem úgy kezelte Istent, mintha a követeléseinek végrehajtója lenne, még kevésbé tekintette a rendszeresen bemutatott imádatait és áldozatait úgy, hogy azok a kegyelem és az áldások elnyerésének tőkéi. Amikor mindent elvesztett, még akkor sem panaszkodott Istenre. Őszinte hite és alávetettsége végül Isten áldásaihoz vezetett. Amikor magamba néztem, rájöttem, hogy nem értem helyesen Isten szavait. Tévesen azt hittem, hogy ha képes vagyok lemondani dolgokról, feláldozni magam, elviselni a szenvedést és áldozatot hozni a hitemért, akkor végül áldásokat, békét és egészséget kapok. Az én törekvésem pontosan az ellentéte Jóbénak. Az áldozataimat és önfeláldozásaimat eszközként használtam arra, hogy kegyelmet és áldásokat követeljek Istentől, és kizárólag az önző vágyaim és a személyes nyereségem érdekében hittem Benne. Amikor betegséggel szembesültem, még panaszkodtam is Istenre. Igazán szégyelltem magam, hiszen egyáltalán nem hasonlítottam Jóbhoz. Most már megértettem, hogy teremtett lényként hinnem és imádnom kell Istent. A kötelességem végzése az én felelősségem, ez tökéletesen természetes és indokolt, és semmi köze ahhoz, hogy áldást kapok-e, vagy szerencsétlenséget szenvedek el. Még ha viszontagságokkal és betegséggel kell szembenéznem, akkor is alá kell vetnem magam Istennek, és szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben.

2024 márciusában újabb agyi infarktust tapasztaltam. A bal kezem zsibbadt volt, és állandóan szédültem. Aggódtam, hogy ha újra elesem, és ez súlyos lesz, nem leszek képes végezni a kötelességemet – hogyan tudnék akkor az üdvösségre törekedni? A körülöttem lévő testvéreket nézve, akik mindannyian egészségesebbek voltak, mint én, irigységet éreztem, és arra gondoltam: „Miért nem lehet nekem is olyan egészséges testem, mint mindenki másnak?” Amikor ilyen gondolataim támadtak, rájöttem, hogy megint panaszkodom, és Isten e szavait olvastam: „Áldások, kegyelem, jutalmak, koronák – Istentől függ, hogy miként és kinek adatnak mindezek a dolgok. Miért Istentől függ? Ezek a dolgok Istenhez tartoznak; nem az ember és Isten közös tulajdonában lévő dolgok, hogy egyenlően osztozhatnának rajtuk. Istenhez tartoznak, Isten pedig azoknak adja őket, akiknek megígéri. Ha Isten nem ígéri, hogy neked adja őket, attól még alá kell, hogy vesd Neki magad. Ha emiatt nem hiszel többé Istenben, az milyen problémákat fog megoldani? Akkor talán nem leszel többé teremtett lény? Kibújhatsz Isten szuverenitása alól? Istennek továbbra is megmarad a szuverenitása minden dolog fölött, és ez egy megváltoztathatatlan tény. Isten kiléte, státusza és lényege sosem tekinthető egyenlőnek az ember kilétével, státuszával és lényegével, és megváltozni sem fognak soha ezek a dolgok – Isten örökké Isten lesz, az ember pedig örökké ember. Ha valaki képes ezt megérteni, akkor mit kell tennie? Alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és rendezéseinek – ez a legracionálisabb módja a dolgok intézésének, azonkívül pedig nem választható semmilyen másik út” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavai időben felébresztettek. Tisztán kell látnom a saját identitásomat és státuszomat. Én csupán egy teremtett lény vagyok, míg Isten a Teremtő. Mégis folyton meg akartam szabni, hogy Isten hogyan cselekedjen, és hogyan bánjon velem – ebben nem volt észszerűség! Attól féltem, hogy ha az agyi infarktusom megismétlődik, és nem tudom végezni a kötelességemet, elveszítem az esélyt az üdvösségre, ezért azt kértem, hogy Isten adjon nekem is ugyanolyan jó egészséget, mint a többi testvérnek. Ez is az alávetettség hiánya volt! Alá kellett vona vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és mindent meg kellett volna tennem, hogy végezzem a kötelességemet – ezzel a józan ésszel kellett volna rendelkeznem! Így hát Isten elé járultam imádkozni: „Ó Istenem! Bármennyire is súlyosak legyenek az agyi infarktusom kiújulásai, kérlek, tarts vissza engem a panaszkodástól, hogy kitarthassak a kötelességem mellett!” Néhány nappal később elmentem a kórházba kivizsgálásra. Az orvos azt mondta, hogy az állapotom elég jól kontrollált, és csak a gyógyszereket kell szednem rendesen. Ez a hír nagyon boldoggá tett. Ha belegondolok, hogy több mint hét hónap telt el az utolsó kezelésem óta, és még mindig képes voltam normálisan végezni a kötelességeimet – mindez Isten kegyelmének köszönhető, és igazán hálás voltam Isten irgalmáért.

Mindenható Isten azt mondja: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Újra és újra elolvastam Isten szavainak ezt a passzusát, és úgy éreztem, hogy ez a betegség Isten szívből jövő szándékát tartalmazza. Isten szándéka az volt, hogy megmentsen engem, segítsen megérteni önmagam, és így a beállítottságomban bekövetkező átalakuláshoz vezessen. Amikor hinni kezdtem Istenben, eleinte az volt a szándékom, hogy áldásokat nyerjek. Az évek során nem igazán értettem meg a szándékomat, mely az áldások elnyerését célozta. Mivel Isten szent, a romlott beállítottságom megakadályozná, hogy megmeneküljek, ha nem oldódna fel Isten munkájának végére. Ez a betegség feltárta az áldások iránti vágyamat, valamint az Istennel szemben támasztott igényeimet és elképzeléseimet, és arra késztetett, hogy keressem az igazságot, bűnbánatot tartsak és megváltozzak. Ez volt Isten üdvössége számomra. Azonban nem értettem Isten szándékát, félreértéseket és panaszokat tápláltam Ellene. Olyan ez, mint egy gyerek, aki a bűnözés útjára lép. Amikor a szülők szigorú intézkedésekkel a helyes út felé segítik a gyermeket, akkor a szándékuk a gyermek javát szolgálja. De ha a gyermek nem érti meg a szülők szívét, és úgy érzi, hogy a szülei nem törődnek vele, akkor a gyermek észszerűtlen, és csalódást okoz a szülőknek. Nem vagyok-e én is pont az a gyermek, aki tudatlan, és képtelen megkülönböztetni a helyest a helytelentől? Félreértéseim és panaszaim ellenére Isten mégis csendesen vezetett engem a szavaival, segített, hogy felébredjek a negatív és lázadó állapotomból. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban szégyelltem magam, és bűntudatom volt. Mostantól kezdve, függetlenül attól, hogy a betegségem javul vagy súlyosbodik, sőt, még ha az életemet veszélyezteti is, nem akarom többé félreérteni Istent, és nem akarok panaszkodni Rá. Hajlandó vagyok alávetni magam Isten elrendezéseinek és vezényléseinek.

Miután megtapasztaltam ezt a betegséget, valamennyire megértettem az áldáskeresési szándékomat, és igazán nagyra értékeltem Isten buzgó erőfeszítéseit, hogy megmentse az embereket. Hálás vagyok Isten útmutatásáért, amely elvezetett ezekhez a nyereségekhez!