Nagyon fontos volt számomra a büszkeségem, és állandóan azon aggódtam, hogy mások hogyan látnak engem. Valahányszor összejövetelen vettem részt, nagyon ideges lettem, mindig attól féltem, hogy ha nem imádkozom vagy nem beszélek jól, a többiek lenéznek majd. Minden imádkozás előtt előre felkészültem, kitaláltam, hogy pontosan milyen szavakat használjak. Amikor Isten szavairól beszéltem, ha volt némi tapasztalati megértésem, nem aggódtam annyira. De ha hiányzott a megértésem, és nem tudtam, hogy miről beszéljek, a szívem zakatolt, a gyomrom felkavarodott és a tenyerem izzadt. Ha a mindennapi életben mások észrevették a hiányosságaimat, rendkívül zavarban éreztem magam, és nem mertem a szemükbe nézni, minden cselekedetem nagyon korlátozott lett. Az, hogy ilyen állapotban éltem, gyakran elnyomottságot és fájdalmat hagyott bennem.

Emlékszem, amikor eleinte a szövegalapú munkát tanultam, egy alkalommal a felügyelő eljött, hogy összejövetelt tartson nekünk. Láttam, hogy a társam, Jang Min nővér nagyon konkrétan beszél, és azt gondoltam magamban: „Nem tudnál kevesebbet beszélni? Már elmondtad, amit tudok, úgyhogy ha később én beszélek, csak ismételni tudlak majd. Akkor a felügyelő biztosan azt fogja gondolni, hogy nincs új megértésem. Ha más részekről vállalok közösséget, és végül nem találom el a lényeget, akkor a felügyelő vajon azt fogja gondolni, hogy nem tudom eléggé felfogni az igazságot, és a közösségem nem a lényegre tapint?” Minél többet gondolkodtam, annál nyugtalanabb lettem. Végignéztem Isten szavainak egy passzusát, majd egy másikat, és azon gondolkodtam, hogy melyikből meríthetek némi megértést, amit megoszthatok. Akkoriban olyan zűrzavaros volt az elmém, hogy nem tudtam megnyugodni, hogy komolyan elgondolkodjak a szavakon. Hosszas olvasás után még mindig nem tudtam, mivel kezdjem. Nagyon reméltem, hogy miután Jang Min befejezi a megosztást, a felügyelő folytatja a közösséget, így nekem nem kell beszélnem. De miután Jang Min befejezte, meglepetésemre a felügyelő megkért, hogy beszéljek. Aggódtam, hogy ha azt mondom, hogy nincs megértésem, mások lenéznek majd, ezért végül csendben maradtam. Tudtam, hogy mindenki arra vár, hogy közösséget vállaljak, de túl gátlásos voltam. Abban a pillanatban az egyik nővér nyersen emlékeztetett: „Csak beszélj annyiról, amennyit megértesz. Ha attól félsz, hogy nem jól beszélsz, és hogy a többiek lenéznek, és folyton azon gondolkodsz, hogyan beszélj jobban, vagy hogyan kerülhetnéd el teljesen a közösséget, akkor a saját imázsodat óvod. Akkor az a szándékod, hogy az emberek jó véleménnyel legyenek rólad, és helyet foglalj magadnak a szívükben.” Ez a néhány szó egyenesen a szívembe mart. Nem mertem felemelni a fejemet, hogy a testvérekre nézzek, az arcom égett, és ellenállást éreztem magamban, miközben azt gondoltam: „Én is tudom, hogy nem kellene így viselkednem, de egyszerűen nem tudom legyőzni ezt!” Látva, hogy végig csendben maradok, a többiek nem szóltak többet. Nagyon kínos volt ez az egész. Az összejövetel után folyamatosan gyötrődtem, és képtelen voltam teljesen részt venni a kötelességeimben. Egy másik alkalommal Csang Hszin nővér megkért minket Jang Minnel, hogy adjunk visszajelzést egy általa írt forgatókönyvről. Nem sokkal később Jang Min rámutatott a problémákra, amiket meglátott. Miután befejezte, Csang Hszin megkérdezte tőlem, hogy én milyen problémákat szúrtam ki. Azt gondoltam: „Úgy tűnik, hogy a gondolatmenet nem túl világos, de nem tudom biztosan, hogy hol vannak a problémák. Mit mondjak? Ha valami rosszat mondok, az nagyon kínos lesz.” Hogy ne nézzenek le, csendben maradtam. Csang Hszin újra megkérdezte, és bár a felszínen nyugodtnak tűntem, belül ideges voltam: „Még nem jöttem rá. Mit mondjak? Ha megemlítem a kisebb problémákat, amiket észrevettem, az rendben lenne, ha igazam van, de ha tévedek, akkor vajon Csang Hszin azt fogja gondolni, hogy miután már egy ideje dolgozom a forgatókönyvön, még a problémákat sem tudom beazonosítani, és hogy ez tényleg ennyire nem megy nekem?” Ebben a pillanatban Csang Hszin türelmetlen lett, és azt mondta: „Szólalj már meg! Ha észrevettél valamit, mondd el, amit láttál! Ha nem, akkor mondd azt!” Mindenki csendben rám nézett. Abban a pillanatban borzasztón szégyelltem magam, és azt kívántam, bárcsak elsüllyedhetnék. Vonakodva azt mondtam: „Inkább ne vitassuk meg ezt most; egyelőre csak hagyjuk úgy, ahogyan megírtad!” Senki sem tehetett mást, mint hogy visszatért a saját feladataihoz. Ott ültem nagy zavaromban, mélyen elkeseredve. A korábbi jelenetre gondolva nem tudtam megállni, hogy ne kezdjem találgatni, hogy vajon a két nővér hogyan vélekedik rólam. Minél többet gondolkodtam rajta, annál idegesebb lettem, és nem volt kedvem a kötelességeimet végezni, úgy éreztem, mintha nagy nyomás nehezedne a szívemre. Nagyon fájt belegondolni, hogy milyen gyakran élek ilyen állapotban, és nem tudtam, milyen tanulságot kellene levonnom. Ezért imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg és vezessen, hogy megértsem a valódi állapotomat.

Később olvastam Isten szavainak két passzusát, és némileg megértettem az állapotomat. Isten azt mondja: „Ha gyakran érzel vádaskodást az életedben, ha a szíved nem talál nyugalmat, ha nincs békéd vagy örömöd, gyakran aggódsz és szorongsz mindenféle dolog miatt, mit jelent ez? Csupán azt, hogy nem gyakorolod az igazságot, nem állsz meg szilárdan az Isten melletti bizonyságtételedben. Ha a Sátán beállítottságának közepette élsz, hajlamos vagy arra, hogy sokszor ne gyakorold az igazságot, eláruld az igazságot, önző és hitvány legyél; csak a saját képedet, nevedet, státuszodat és érdekeidet véded. Ha mindig magadért élsz, az nagy fájdalmat okoz neked. Olyan sok önző vágyad, elakadásod, béklyód, kétséged és aggodalmad van, hogy egyáltalán nincs békéd vagy örömöd. A megrontott testért élni annyit jelent, mint mérhetetlenül szenvedni. Más a helyzet azoknál, akik törekszenek az igazságra. Minél jobban megértik az igazságot, annál szabadabbá és felszabadultabbá válnak; minél inkább gyakorolják az igazságot, annál nagyobb lesz a békéjük és az örömük. Amikor elnyerik az igazságot, teljesen a világosságban fognak élni, élvezni fogják Isten áldásait, és egyáltalán nem lesznek fájdalmaik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelességvégzéssel kezdődik). „Egyesek ritkán szólalnak meg, mivel gyenge képességűek vagy egyszerű gondolkodásúak, és nincsenek bonyolult gondolataik, de amikor az antikrisztusok szólalnak meg ritkán, az nem ugyanezen okból történik; az beállítottságbeli probléma. Ritkán beszélnek, amikor másokkal találkoznak, és nem szívesen mondják ki a nézeteiket a dolgokról. Miért nem mondják ki a nézeteiket? Először is, az biztos, hogy híján vannak az igazságnak, és nem képesek átlátni a dolgokat. Ha beszélnek, hibákat véthetnek, és éppen őrajtuk fognak átlátni; félnek attól, hogy lenézik majd őket, ezért csendesnek tettetik magukat és mély gondolkodást színlelnek, amitől aztán mások nehezen tudják felmérni őket, ők pedig bölcsnek és kiválónak tűnnek. E látszat miatt az emberek nem merik alábecsülni az antikrisztusokat, és a látszólag nyugodt és összeszedett külsejük láttán csak még többre fogják tartani és nem merik semmibe venni őket. Ez az antikrisztusok ravasz és elvetemült aspektusa. Azért nem mondják ki készségesen a nézeteiket, mivel nézeteik többsége nincs összhangban az igazsággal, hanem emberi elképzelések és képzelődések csupán, amelyek nem érdemesek arra, hogy előálljanak velük. Így aztán inkább csendben maradnak. Belül azt remélik, hogy nyernek némi világosságot, amelyet megmutathatnak, hogy általa elismerésre tegyenek szert, de mivel nincs világosságuk, inkább csendben és rejtve maradnak az igazságról történő beszélgetés során, az árnyékban ólálkodva, akár egy szellem, amely csak az alkalomra vár. Amikor azt tapasztalják, hogy mások a világosságot szólják, keresik a módját, hogy miként tegyék azt a magukévá, és más módon fejezik ki ugyanazt, hogy felvágjanak. Ennyire ravaszok az antikrisztusok. Nem számít, mit tesznek, igyekeznek kitűnni és felsőbbrendűnek lenni, mivel csak ekkor éreznek elégedettséget. Ha nem adódik alkalmuk, akkor először meglapulnak, és megtartják maguknak a nézeteiket. Ez az antikrisztusok fondorlatossága. Amikor például egy prédikációt ad ki Isten háza, egyesek azt mondják róla, hogy Isten szavainak tűnik, míg mások azt gondolják, hogy inkább a Fennvalótól származó közlésnek. A viszonylag nyíltszívű emberek kimondják, amit gondolnak, de az antikrisztusok, ha van is erről véleményük, titokban tartják. Megfigyelik és készek követni a többség véleményét, de valójában ők maguk nem tudják azt alaposan felfogni. Megérthetik vajon az ilyen dörzsölt és fortélyos emberek az igazságot, vagy lehet igazi tisztánlátásuk? Mit képes átlátni valaki, aki nem érti az igazságot? Semmit sem képes átlátni. Némelyek nem képesek átlátni a dolgokat, mégis úgy tesznek, mintha mély megértéssel rendelkeznének; valójában híján vannak a tisztánlátásnak, és félnek attól, hogy mások átlátnak majd rajtuk. Az ilyen helyzetekben ez a helyes hozzáállás: »Nem tudjuk átlátni ezt a dolgot. Mivel nem tudjuk, nem szabad gondatlanul beszélnünk. Ha helytelenül beszélünk, annak negatív kihatása lehet. Várni fogok, és majd meglátom, mint mond a Fennvaló.« Hát nem ez a becsületes beszéd? Annyira egyszerűen van megfogalmazva, de akkor mégis miért nem ezt mondják az antikrisztusok? Nem akarják, hogy átlássanak rajtuk, mivel ismerik a saját korlátaikat; ugyanakkor egy megvetendő szándék is van e mögött: az, hogy csodálják őket. Vajon nem ez az, ami a legundorítóbb?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Isten szavai leleplezték az állapotomat és a viselkedésemet. Pontosan olyan voltam, ahogy Isten leírta: soha nem fejeztem ki készségesen a nézeteimet, és nem fedtem fel a valódi gondolataimat. Amikor közösséget vállaltam Isten szavairól az összejöveteleken, vagy problémákat vitattunk meg, én nem beszéltem arról, amit megértettem, nem nyíltam meg tiszta módon, és nem mondtam el, amit gondoltam. Ehelyett mindig attól féltem, hogy mondok valami helytelent, nem jól beszélek, és nem fogom meg a lényeget, és hogy emiatt a többiek lenéznek. Mindig attól féltem, hogy lelepleződik a valódi érettségem, hogy mások átlátnak rajtam, és azt mondják, hogy egy nulla vagyok. Ezért mindig ügyeltem arra, hogy én beszéljek utoljára, hagyva, hogy mások vállaljanak közösséget először, vagy akár az egész összejövetel alatt csendben maradtam, mindig úgy tettem, mintha visszafogott és mélyenszántó lennék a testvérek előtt. Amikor a hiányosságaim vagy problémáim lelepleződtek, borzasztóan szégyelltem magam, és nem volt kedvem végezni a kötelességeimet, rendkívüli belső fájdalmat és gyötrelmet tapasztaltam. Most értettem meg, hogy azért fájt ennyire, mert túlságosan óvtam a saját tekintélyemet és a státuszomat, valamint a rólam kialakult képet az emberek fejében, és ezért mindig mindent megtettem, hogy álcázzam és elrejtsem magam, sőt, egyetlen szívből jövő szót sem mertem mondani. Ahogy Isten mondta, olyan voltam, mint egy szellem, mindig sötét sarkokban bujkáltam, féltem kijönni a fényre. Arra gondoltam, hogy rövid ideje vagyok hívő, és átlagos képességű vagyok, így az, hogy sok igazságot nem értek, és sok dolgot nem látok át, nagyon is normális. Ha nem értek valamit, csak meg kellene mondanom. Ennek egyszerű dolognak kellett volna lennie, de számomra nagyon nehéz volt. Hogy elkerüljem, hogy átlássanak rajtam vagy lenézzenek engem, és hogy megóvjam a tekintélyemet és a státuszomat, minden eszközzel próbáltam rejtegetni magam, és átverni a testvéreket. Tényleg nagyon csalárd voltam! Csak Isten szavainak leleplezése révén ismertem fel, hogy ez mégiscsak egy elvetemült beállítottság. Minél inkább összehasonlítottam magam Isten szavaival, annál inkább úgy éreztem, hogy csúnya és undorító vagyok, nincs bennem semennyi emberi hasonlatosság, és szégyenletes vagyok. És ezért meg akartam változtatni ezt az állapotot, és nem akartam többé így élni.

Később olvastam Isten szavainak egy passzusát: „Függetlenül attól, hogy mi ér téged, ha igazat akarsz mondani és becsületes ember akarsz lenni, képesnek kell lenned elengedni a büszkeségedet és hiúságodat. Ha nem értesz valamit, mondd, hogy nem érted; ha valami nem világos, mondd, hogy nem világos. Ne félj attól, hogy mások lenéznek vagy kevesebbet gondolnak rólad. Ha következetesen a szívedből beszélsz, és ily módon igazat mondasz, örömre, békességre, a szabadság és felszabadulás érzésére fogsz lelni a szívedben, a hiúság és a büszkeség pedig nem fog többé korlátozni téged. Bárkivel is kerülsz kapcsolatba, ha ki tudod fejezni, amit valóban gondolsz, ha megnyitod a szíved másoknak, és nem tetteted, hogy tudsz dolgokat, amelyeket nem tudsz, akkor ez egy becsületes hozzáállás. Néha lenézhetnek az emberek és bolondnak nevezhetnek, mivel mindig az igazat mondod. Mit kellene tenned ilyen helyzetben? Azt kellene mondanod: »Még ha mindenki bolondnak is nevez engem, elhatározom, hogy becsületes ember leszek, és nem csalárd. Őszintén fogok beszélni, a tényeknek megfelelően. Habár mocskos, romlott és értéktelen vagyok Isten előtt, mégis az igazságot fogom szólni tettetés vagy álcázás nélkül.« Ha így beszélsz, a szíved szilárd lesz és békés. Ahhoz, hogy becsületes ember legyél, el kell engedned a hiúságod és a büszkeséged, és annak érdekében, hogy az igazságot szóld, és valódi érzéseidet fejezd ki, nem szabad félned mások gúnyolódásától és megvetésétől. Még ha mások bolondként bánnak is veled, nem szabad vitáznod vagy megvédened magad. Ha így tudod gyakorolni az igazságot, becsületes emberré válhatsz” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Miután elolvastam Isten e szavait, megkaptam a gyakorlás útját. Ahhoz, hogy megszabaduljak a hiúság és a büszkeség korlátaitól és kötöttségeitől, gyakorolnom kellett, hogy becsületes ember legyek. Meg kellett tanulnom elengedni a büszkeségemet, és tisztán megnyílni. Ha valamit nem tudok, csak azt kell mondanom, hogy nem tudom; ha nem értek valamit, megmondhatom. Még ha le is néznek azért, mert valami rosszat mondtam, vagy mert bevallottam, hogy hiányos a megértésem, akkor is az igazságot gyakoroltam, és becsületes ember voltam Isten előtt, ez pedig megnyugtató és felszabadító érzés. Ez sokkal értelmesebb, mint mások dicséretének és csodálatának elnyerése. Amikor erre gondoltam, már nem aggódtam annyira többé, az igazságot akartam gyakorolni, és meg akartam változtatni magam. Később, akár az összejöveteleken, amikor Isten szavairól beszélgettünk, akár a problémák megvitatásakor, valahányszor színlelni vagy álcázni akartam magam, imádkoztam Istenhez, és tudatosan lázadtam a rossz szándékaim ellen. Annyit osztottam meg, amennyit megértettem, és ha nem értettem, akkor azt megmondtam, és felfedtem a valódi gondolataimat. Ahogy így gyakoroltam, fokozatosan úgy éreztem, hogy a szívem felszabadul.

Később hat hónapig nem tudtam végezni a kötelességeimet, mert a Kommunista Párt letartóztatott. Miután kiengedtek, a vezető úgy intézte, hogy folytassam a szövegalapú kötelességet. Mivel a csapatban lévő testvérek mindannyian újonnan tanulták a szövegalapú munkát, a vezető azt javasolta, hogy átmenetileg vállaljam el a csapatvezető szerepét. Mivel már régen nem végeztem ezt a kötelességet, a forgatókönyvek írását illetően kissé berozsdásodtam, és egész délután nem sokat írtam. Ahogy kezdtem idegeskedni, az egyik nővér segítséget kért tőlem, mert nem látta tisztán a problémákat a forgatókönyvében. Akkor épp nem tudtam lecsendesíteni a szívemet, és miután elolvastam a forgatókönyvet, nem vettem észre semmilyen problémát. Amikor megkérdezte, hogy milyen problémák vannak, elakadtam, és nem tudtam válaszolni, amitől azonnal eléggé zavarba jöttem. Azt gondoltam: „Végül is én vagyok a csapat vezetője; segítenem kell megoldani azokat a problémákat, amelyeket a csapattagok nem látnak tisztán. Most, hogy nem tudok egyértelmű választ adni, vajon azt fogja mondani: »Te vagy a csapatvezető – tényleg ilyen szinten vagy?«” Nagyon szégyelltem magam. Aznap este, amikor megnéztem a forgatókönyvet, amelynek megírása közben félúton elakadtam, szerettem volna, ha a többi nővér is megnézi, de aggódtam, hogy azt mondják majd, hogy nem lehetek valami magas szinten, ha ennyire elrontottam ezt a forgatókönyvet. Nagyon bizonytalan voltam, és sokáig nem mertem megmutatni a nővéreknek. Akkor rájöttem, hogy az állapotom nem megfelelő; féltem attól, hogy mások meglátják a hiányosságaimat, óvtam a tekintélyem és a státuszom. Ezért imádkoztam Istenhez, és tudatosan megváltoztattam ezt az állapotot. Aztán megmutattam a forgatókönyvet a nővéreknek. Az ő közösségükkel és segítségükkel rátaláltam annak az útjára, hogy hogyan folytassam az írást.

Később rájöttem, hogy a büszkeségem folyamatosan korlátoz. Néha imádsággal egy kicsit meg tudtam változtatni ezt az állapotot, de a problémám biztosan nem oldódott meg teljesen. Azt gondoltam: „Hiába tudtam, hogy a színlelés és az álcázás nagyon fájdalmas és kimerítő, miért éltem mégis gyakran ilyen állapotban?” Keresésem során olvastam Isten szavainak egy passzusát: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senkinek sem szabad jelenteni és leleplezni őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mossák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Hogy becsapja az embereket, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, [...] Az emberek mindig álcázzák magukat, felvágva mások előtt, jobbnak színlelve magukat, látszatokat felépítve, és szépítve magukat, hogy mások tökéletesnek gondolják őket. Ezzel az a céljuk, hogy rangot szerezzenek, és élvezhessék a státusz előnyeit. Ha nem hiszed el, gondod át alaposan: miért akarod mindig azt, hogy nagyra tartsanak az emberek? Azt akarod, hogy hódoljanak neked és felnézzenek rád, hogy végül átvedd a hatalmat és élvezd a státusz előnyeit” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy az állandó színlelés és álcázás a Sátán arrogáns, elvetemült és csalárd beállítottságainak megnyilvánulása. Ezeknek a sátáni beállítottságoknak az uralma alatt mindig azt akartam, hogy az emberek jó véleménnyel legyenek rólam, és hogy megőrizzem a státuszomat és a rólam kialakult képet. Bár tudtam, hogy nem értek sok igazságalapelvet, és sok hiányosságom van, mégsem akartam, hogy mások lássák a hiányosságaimat, és azt gondolják, hogy nem vagyok jó semmire. Így, akár az összejöveteleken beszélgettünk Isten szavairól, akár problémákat vitattunk meg, ha ez zavart vagy szégyent hozhatott számomra, vagy sérthette a büszkeségemet, akkor mindent megtettem, hogy álcázzam és elrejtsem magam, alaposan elfedtem magam, elrejtve a rossz oldalamat, és a jó oldalamat mutogatva a többieknek, hogy jó képet alakítsak ki magamról bennük. Láttam, hogy olyan mélyen megrontott a Sátán, és olyan arrogáns voltam, hogy egy csepp józan eszem sem volt. Egyértelműen egy átlagos, romlott, semmivel sem rendelkező, elszegényedett és szánalmas ember voltam, mégis mindig a külsőségekre törekedtem, és mások csodálatát akartam kivívni. Igazán szégyentelen voltam, és egy csepp öntudatom sem volt. Arra gondoltam, hogy minden romlott ember – akár van státusza, akár nincs – nevet akar szerezni magának, hogy mások dicsérjék és csodálják, és arra vágyik, hogy mindenki imádja őt. Különösen a Kínai Kommunista Párt sátáni rendszere, ami mindig is szép szavakkal beszél, miközben kegyetlen tetteket követ el. Kívülről úgy tesz, mintha minden rendben menne, és a „nagyszerű, dicsőséges és helyes” képét hirdeti, hamis látszatokat használva a világ népességének megtévesztésére és becsapására, de titokban elnyomja és üldözi a vallási meggyőződéseket, megfosztja az embereket emberi jogaiktól, és számtalan embert mészárol le és bántalmaz brutálisan. Nem számít, hogy mennyi rosszat tett, vagy mennyi gonosztettet hajtott végre, soha nem meri mindezt leleplezni a nyilvánosság előtt, és így megmutatni az embereknek elvetemült és kegyetlen valódi arcát. Rájöttem, hogy a csalás és a megtévesztés a Sátán szokásos taktikája. Elgondolkodtam a saját tetteimen: voltak hiányosságaim és problémáim, de nem akartam, hogy mások lássák ezeket, és negatívan beszéljenek rólam; inkább színleltem és álcáztam magam, még akkor is, ha ez belső gyötrelmek elviselésével járt; és hamis képet mutattam másoknak mind beszédben, mind közösségben, viselkedésben és magatartásban, megakadályozva őket abban, hogy meglássák a valódi énemet. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább úgy éreztem, hogy tényleg nagyon hamis vagyok, és akárcsak a Sátán, tele vagyok csalással és megtévesztéssel, végtelenül csúnya és hitvány vagyok. Korábban mindig úgy éreztem, hogy szégyenletes, ha hagyom, hogy mások lássák a hibáimat és hiányosságaimat, de akkor rájöttem, hogy valójában az a szégyenletes és gyalázatos, ha a Sátán arrogáns, elvetemült és csalárd beállítottságai szerint élek, folyamatosan álcázom magam és becsapok másokat, és minden emberi hasonlatosság nélkül élek. Nemcsak Isten utálja és gyűlöli ezt, hanem a testvérek is undort és ellenszenvet fognak érezni iránta, ha egyszer átlátnak rajta. Ha nem tartanék bűnbánatot, az egyetlen kimenetel az lenne, hogy Isten kiiktatna. Amikor erre gondoltam, erős utálat alakult ki bennem a romlott beállítottságaim iránt, és nem voltam hajlandó többé így élni.

Egy nap a vezető üzenetet küldött, hogy másnap eljön a csapatunkhoz egy összejövetelre. Arra gondoltam: „Amikor a vezető megérkezik, biztosan megkérdezi majd, hogy milyen állapotaink voltak mostanában. Melyik részekről beszéljek? Nemrég jöttem rá, hogy szeretem a státuszt, és felügyelő akarok lenni, de olyan kínos lenne ezt elmondani! Sekélyesen értem az igazságot, és nem sok valódi tapasztalatom van, mégis szeretném felvállalni a felügyelő szerepét. Ha erről beszélek, vajon azt fogják mondani a testvérek, hogy nem tudom, hol a helyem a világegyetemben, és túl sokat gondolok magamról?” Minél többet gondolkodtam rajta, annál kínosabbnak tűnt, és nem volt bátorságom megszólalni, miközben arra gondoltam: „Talán csak a pozitív belépéssel kapcsolatos tapasztalataimról kellene egy kicsit beszélnem. De a vezető azért jön az összejövetelre, hogy segítsen nekünk feloldani a helytelen állapotainkat és a nehézségeinket. Ha nem nyílok meg, akkor nem vagyok becsületes ember, és a problémáim nem oldódnak meg.” Kavarogtak az agyamban a gondolatok. Aggódtam, hogy azt a benyomást keltem a vezetőben, hogy túlságosan is törődöm a státusszal, és hiányzik belőlem az öntudat, ezért nem mertem felszólalni. Az összejövetelen, miután a többi testvér megosztotta az állapotát, a vezető talált egy részt Isten szavaiból, és megkért, hogy olvassam fel, én pedig éppen ezt a passzust olvastam fel: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Amikor újra elolvastam Isten ítélő szavainak ezt a passzusát, önvádat és nyugtalanságot éreztem. Továbbra is színlelni akartam, és álcázni magam, remélve, hogy jó benyomást teszek a vezetőre – ezzel becsaptam magam és másokat is. Isten szavaiból azt is megértettem, hogy a hamisságot és a képmutatást Isten utálja. Isten mindig is megkövetelte tőlünk, hogy becsületes emberek legyünk. Egy becsületes ember tiszta módon tud megnyílni, nem csapja be sem Istent, sem az embereket, és ez az, amit Isten szeret. Erre gondolva összeszedtem a bátorságomat, hogy Isten szavainak fényében beszéljek a saját állapotomról. A közösség után nagyon megkönnyebbültem, és a vezető közössége által tisztábban megértettem a saját állapotomat, és megtaláltam a gyakorlás és a belépés útját. Azon az összejövetelen egyszerűen csak arról beszéltem, amit megértettem, és kifejeztem, ami a szívemben volt. Világosan éreztem Isten vezetését, és jobban megértettem néhány igazságot. Megízleltem az igazság gyakorlásának édességét.

Később olvastam Isten e szavait: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd. Az életbe való belépés első lépése, hogy megtanuld, hogyan kell nyitottnak lenni közösségvállaláskor. A következő az, hogy meg kell tanulnod boncolgatni a gondolataidat és a cselekedeteidet, hogy lásd, melyek a rosszak és melyek nem tetszenek Istennek, és meg kell változtatnod és javítanod őket. Mi a célja az orvoslásuknak? Az, hogy elfogadd és megértsd az igazságot, miközben megszabadulsz azoktól a dolgaidtól, amelyek a Sátánhoz tartoznak, és az igazsággal helyettesíted őket. Korábban mindent a csalárd beállítottságod szerint tettél, amely hazudozik és megtévesztő; úgy érezted, hogy hazugság nélkül semmit sem tudsz elérni. Most, hogy érted az igazságot és utálod a Sátán módszereit, amelyek szerint a dolgokat végzi, többé nem cselekszel így, a becsületesség, a tisztaság és az alávetettség szellemiségében cselekszel. Ha nem tartasz vissza semmit, ha nem színlelsz, nem játszod meg magad és nem leplezed a dolgokat, ha felfeded magad a testvérek előtt, nem rejted el a legbensőbb eszméidet és gondolataidat, hanem ehelyett engeded másoknak, hogy lássák a becsületes hozzáállásodat, akkor az igazság fokozatosan gyökeret ereszt majd benned, kivirágzik és gyümölcsöt terem, majd apránként eredményeket hoz. Ha a szíved egyre becsületesebb és egyre inkább Isten felé fordul, és ha a kötelességed teljesítése közben védeni tudod Isten házának érdekeit, s a lelkiismereted nyugtalan, amikor nem sikerül megvédened ezeket az érdekeket, akkor ez annak bizonyítéka, hogy az igazság hatást ért el benned és az életeddé vált” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás útját: hogy tanuljak meg nyíltan beszélni a hibáimról és a hiányosságaimról, ne álcázzam magam, ne színleljek, ne éltessem a hiúságomat és a büszkeségemet, gyakoroljam az igazságot, és legyek becsületes ember. Ez az első lépés az igazságba való belépéshez. Ezután már nem folyamodtam a hallgatáshoz, hogy elrejtsem magam. Ha olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem láttam tisztán, elmondtam, hogy nem látok tisztán, és nem tudom, hogyan oldjam meg őket, és aktívan kérdeztem a többi testvért róluk. Amikor a közösségben megvitattuk a problémákat, annyit osztottam meg, amennyit értettem, és pontosan elmondtam, amit gondoltam, egyenesen és színlelés nélkül. Miután egy ideig így gyakoroltam, úgy vettem észre, hogy egyre könnyebbé válik tiszta módon, álcázás és színlelés nélkül megnyílni, és már nem éreztem, hogy ez szégyenletes lenne. Most már sem az összejöveteleken, az imádságban, a közösségek során, sem a testvérekkel való érintkezésben nem aggódom többé a büszkeségem vagy a rólam kialakult kép miatt, nem vagyok olyan nyugtalan, ideges és szorongó sem, mint korábban. Úgy érzem, hogy a romlott beállítottságaimtól való megszabadulás sokkal könnyebbé, felszabadultabbá és egyszerűbbé tette az életemet! Bár eddig csak egy kis változást értem el, kész vagyok folytatni az igazságra való törekvést és a felfelé igyekvést.