–levél Aj Hszihez

Kedves Aj Hszi!

Rég nem láttalak! Hogy vagy? Több mint egy éve nem láttuk egymást, de ami történt, amikor együtt végeztük a kötelességünket, még frissen él az emlékezetemben. Nem fogadtam el az igazságot, megbántottalak téged, ezért elhidegültünk egymástól. Valahányszor erre gondolok, önvádat érzek. Komolyan azt szeretném kérni, hogy bocsáss meg! Azért írom ezt a levelet, hogy elmondjam neked a gondolataimat és a megértésemet.

Akkoriban mi voltunk felelősek az öntözési munkáért. Mivel még csak akkor kezdtem, nem sokat tudtam erről a kötelességről, és te gyakran segítettél nekem. Amikor láttad, mit nem csinálok jól, tanácsokat adtál, és figyelmeztettél. Tudtam, hogy te vagy az, aki segít nekem. De ahogy egyre több dologra mutattál rá, kényelmetlenül éreztem magam. Egyszer az öntözési kötelezettséget végző emberek együttműködése nem volt jó, ezért levelet kellett írnom, hogy megoldjam a helyzetet. Némi megvetést éreztem irántuk, és kérdő hangon leszidtam őket. Ezt látva, megkérdezted tőlem, hogy mi volt a fejemben, amikor megírtam a levelet, és őszintén rámutattál a hibáimra. Azt mondtad, hogy nem helyes így megírni egy levelet, hogy felsőbbrendűként viselkedem, és hogy ez könnyen azt eredményezi, hogy az emberek korlátozva érzik magukat. Azt mondtad, hogy gondolkodjak el magamon, és módosítsam a levelemet. Bár én is rájöttem, hogy arrogáns beállítottságot tárok fel, de magamban továbbra is ellenkeztem: „Hogy lehet az, hogy minden alkalommal, amikor levelet írok, neked problémád van vele? Rossz színben tüntetsz fel, ha így beszélsz, mintha még egy ilyen egyszerű problémát sem tudnék megoldani. Mit fognak rólam gondolni a többiek, ha megtudják?” Nem tudtam elfogadni ezt a lelkem mélyén, és előítéletes lettem veled szemben. Arra is gondoltam, hogy ha a jövőben hibát találok nálad, akkor majd én is rámutatok arra, hogy ne hidd azt, hogy nekem parancsolgatni lehet. Egyszer valaki, akinek az volt a feladata, hogy Isten szavának könyveit őrizze, felelőtlen volt, és laza hozzáállást tanúsított. Írtál neki egy levelet, amelyben az ilyen cselekedetek természetéről és következményeiről beszéltél, ezeket boncolgattad, elég szigorúan fogalmazva. Megragadtam ezt a kérdést, és azt mondtam, hogy nem helyes, ahogyan írtál, hogy felsőbbrendűként viselkedsz és szidod az embereket, és hogy az ilyen módon való közösségvállalás megnehezíti az emberek számára az elfogadást. Beszélgettél velem arról, hogy milyen körülmények között metszhetünk meg másokat, milyen körülmények között tudunk közösséget vállalni másokkal és segíteni nekik, és azt mondtad, hogy ez az ember mindent megértett, egyszerűen csak felelőtlen volt, és ilyen körülmények között megmetszhetjük őt. Tudtam, hogy amit mondasz, az helyes és hasznos a munka szempontjából, de a szívem mélyén nem fogadtam el. Úgy éreztem, hogy minden, amit te mondasz, az helyes, és minden, amit én teszek, az helytelen, és te mindig akadékoskodsz velem. Úgy tűnt, hogy a jövőben jobban oda kell figyelnem arra, hogy elkerüljem a romlottságom feltárását, vagy hogy ne mondjak semmi rosszat, nehogy leleplezzél és zavarba hozz engem. Onnantól kezdve, tétova és visszafogott lettem a kötelességemben, és cseppnyi felszabadultságot sem éreztem. Nagyon fáradtnak éreztem magam belül. Általában, ha azt láttad, hogy felületesen végzem a kötelességemet, rámutattál erre. És amikor lemaradásom volt a munkámban, amivel nem foglalkoztam időben, azt mondtad, hogy lusta vagyok, és kényelemre vágyom, nem viselem a kötelességem terhét. Tudtam, hogy a hibáimról beszélsz, de minden alkalommal forrongott a szívem, és úgy éreztem, hogy mindig leleplezed a hibáimat, olyan közvetlenül beszélsz, nem vagy tapintatos, és nem veszed tekintetbe a büszkeségemet és az érzéseimet, és ezzel kényszerhelyzetbe hozol engem. A lelkem mélyén nem tudtam elfogadni ezt. Csak annyit tehettem, hogy sietve elvégeztem a kötelességemet, tehetetlenséget és ellenállást érezve magamban, és így elkerüljem, hogy újra rámutass a hibáimra. Mivel nem kerestem az igazságot, és nem gondolkodtam el magamon, a kötelességemben lévő problémák sem oldódtak meg.

Később volt egy alkalom, amikor levelet írtam az öntözőknek, melyben közöltem, hogy a munkában néhány eltérést ki kell javítani. Ahogy írtam, észrevettem, hogy nem fejezem ki magam világosan, de nem akartam bajlódni a módosítással. Amikor megláttad a levelemet, ismét rámutattál a hibáimra, mondván, hogy nem magyarázom el világosan a dolgokat, nem érthető, milyen problémát akarok megoldani. Arra kértél, hogy ezt alaposan fontoljam meg, és ne legyek felületes, és részletesen megbeszélted velem, hogyan írjam meg ezt a levelet. Újra ellenállást éreztem magamban, és erre gondoltam: „Miért piszkálódsz mindig a hibáim miatt, és miért nehezíted meg a dolgomat? Korábban soha nem volt ennyi problémám, amikor leveleket írtam, hogyan lehet, hogy te ennyi mindent rossznak találsz? Ha a vezető vagy a testvérek megtudják, mit fognak rólam gondolni? Azt gondolják majd, hogy még ilyen apró kérdéseket sem tudok megoldani, és hogy hiba volt engem választani az öntözési munka felelősének? Már nem tudom, hogyan működjek együtt ebben a munkában. Mindig leleplezed a hiányosságaimat, és kevésre becsülsz engem. Szóval csak csináld magad, ezt a levelet te is megírhatod. Nagyon korlátozva érzem magam így, hogy veled dolgozom!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál feldúltabbnak éreztem magam, és még arra is gondoltam, hogy bosszút állok rajtad: „Ha a dolgok nem jönnek rendbe, írok egy levelet a vezetőnek, amelyben beszámolok a hibáidról, és felajánlom a lemondásomat. Így a vezető tudni fogja, hogy nem arról van szó, hogy én nem végzem el a munkát, hanem arról, hogy túl arrogáns vagy, ami miatt nem vagyok hajlandó együttműködni veled, és a vezető biztosan meg fog metszeni téged. Ha én elmegyek, és ez kihat a munkára, akkor az a te vétked lesz, és bűntudatot és önvádat fogsz érezni. Ezt kapod azért, mert mindig rámutatsz a hibáimra!” Tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem, mert ez az emberi mivoltom hiányát jelenti, de nem tudtam megszabadulni a veled szemben érzett előítéletektől. Az összejöveteleken a mostanában általam feltárt dolgokról beszéltem, de mivel nem volt önismeretem, minden, amit mondtam, panaszkodás és hibáztatás volt, ami miatt úgy érezted, hogy korlátozva vagy. Ezután éreztem, hogy nagyon óvatos lettél, amikor hozzám beszéltél, aggódtál, hogy ha rámutatsz a hibáimra, hátha nem fogadom ezt el, ezért mindent megtettél, hogy tapintatosan beszélgess velem. Mivel azonban nem volt önismeretem, amikor újra megemlítetted a hibáimat, azonnal elhallgattam, és semmibe vettelek. Egyszer több mint egy napig nem beszéltem veled, ami késedelmet okozott a munkában, amiről kommunikálnunk kellett volna. Fojtogató fájdalmat éreztem, és a fürdőszobába mentem sírni. Láttam, hogy te egy számítógéppel egy másik szobába mész dolgozni, és tudtam, hogy te is rossz lelkiállapotban vagy. Ekkor jutottak eszembe az „érzelmi bántalmazás” szavak, és úgy éreztem, én pont így viselkedem, fájdalmat okozok neked. De egyszerűen nem tudtam megszabadulni attól a lelkiállapottól, amiben voltam, és sírva imádkoztam Istenhez, hogy helyrehozzam ezt az állapotot.

Akkor elolvastam Isten néhány szavát, és ezen belül egy olyan részletet, amely megindított. Isten azt mondja: „Egyesek ezt mondják: »Mielőtt megmetszettek, úgy éreztem, van utam, amelyet követek, miután azonban megmetszettek, nem tudom, mit tegyek.« Miért van az, hogy a metszést követően nem tudják, mit tegyenek? Mi ennek az oka? (Amikor metszéssel szembesülnek, nem fogadják el az igazságot és nem próbálják megismerni önmagukat. Táplálnak bizonyos elképzeléseket, és nem keresik az igazságot, hogy eloszlassák őket. Emiatt út nélkül maradnak. Ahelyett, hogy önmagukban keresnék az okot, az ellenkezőjét állítják, miszerint a metszés miatt veszítették el az útjukat.) Hát nem vádaskodás ez? Olyan, mintha ezt mondanák: »Amit tettem, az összhangban állt az alapelvekkel, a te metszésed azonban világossá teszi, hogy nem engeded, hogy az alapelvek szerint kezeljem a dolgokat. Nos, hogyan kellene hát gyakorolnom a jövőben?« Erre gondolnak azok, akik ilyesmiket mondanak. Elfogadják vajon, hogy megmetszik őket? Elfogadják-e a tényt, hogy hibáztak? (Nem.) Nem azt jelenti-e valójában ez az állítás, hogy tudják, miként kell meggondolatlanul gaztetteket elkövetni, amikor azonban megmetszik és arra kérik őket, hogy az alapelvek szerint cselekedjenek, nem tudják, mit tegyenek és összezavarodnak? (De igen.) Akkor korábban hogyan tettek dolgokat? Amikor valaki metszéssel szembesül, vajon az nem azért van, mert nem az alapelveknek megfelelően cselekedett? (De igen.) Meggondolatlanul gaztetteket követ el, nem keresi az igazságot és nem az alapelvek, illetve Isten házának szabályai szerint teszi a dolgokat, ezért metszésben részesül. A metszés célja az, hogy lehetővé tegye az emberek számára, hogy keressék az igazságot és az alapelvek szerint cselekedjenek, hogy megakadályozza őket abban, hogy ismét meggondolatlanul gaztetteket kövessenek el. Ezek az emberek azonban, amikor metszéssel szembesülnek, azt mondják, többé nem tudják, miként cselekedjenek, illetve miként gyakoroljanak – van ezekben a szavakban az önismeretnek bármilyen eleme? (Nincs.) Nem áll szándékukban megismerni önmagukat, illetve keresni az igazságot. Helyette ezt sugallják: »Korábban jól végeztem a kötelességeimet, amióta azonban megmetszettél, összekuszáltad a gondolataimat és összezavartad a kötelességeimhez való hozzáállásomat. A gondolkodásom most nem normális, és nem vagyok olyan határozott, illetve merész, mint korábban, nem vagyok olyan bátor, és ez mind a metszés miatt van. Amióta megmetszettek, mély seb esett a szívemen. Ezért meg kell mondanom a többieknek, hogy legyenek nagyon óvatosak, amikor a kötelességeiket végzik. Nem szabad felfedniük a hiányosságaikat, sem hibázniuk; ha hibáznak, megmetszik őket, aztán pedig félénkké válnak és elveszítik az egykori lendületüket. A merészségük jelentősen eltompul, a fiatalos bátorságuk és vágyuk, hogy mindenüket beleadják, pedig eltűnik, és ott maradnak szelíden, gyámoltalanul, a saját árnyékuktól is félve, és úgy érezve, hogy semmi sem jó, amit tesznek. Nem érzik majd többé Isten jelenlétét a szívükben, és egyre távolibbnak érzik majd magukat Tőle. Még az imádság és az Istenhez szóló kiáltás is úgy tűnik majd, hogy válasz nélkül marad. Úgy fogják érezni, hogy nincs meg bennük ugyanaz az életerő, lelkesedés és szeretetreméltóság, sőt elkezdik ócsárolni magukat.« Vajon egy tapasztalt ember szívből jövő szavai-e ezek? Őszinték-e? Építik-e az embereket, és hasznukra válnak-e? Hát nem csupán a tények kicsavarása ez? (De igen, ezek meglehetősen képtelen szavak.)” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (17.)). Miután elolvastam Isten szavait, hirtelen a saját viselkedésemre és kinyilatkoztatásaimra gondoltam. Mindig azt hittem, hogy én vagyok az, aki korlátozva van. Azt gondoltam, hogy soha nem volt még ennyi problémám a levelek megírásával, de veled dolgozva úgy tűnt, nagyon sok probléma van ezzel, és már nem tudtam, hogyan tudnánk együtt dolgozni, hogy elvégezzük ezt a munkát – valójában mindezek a gondolatok eltorzultak. Amikor leveleket írtam, arrogáns beállítottságot tártam fel, és korlátoztam az embereket. A problémák megoldása során felületes és általában lusta voltam, és nem viseltem terhet a kötelességem végzésekor. Azzal, hogy rámutattál ezekre a hibáimra, felelősséget vállaltál a munkáért, és segítettél nekem, lehetővé tetted számomra, hogy időben elgondolkodjak a saját hibáimon és megismerjem azokat, hogy az igazságalapelveknek megfelelően végezhessem a kötelességemet, és eredményeket érhessek el a problémák megoldása során. De én nem fogadtam ezt el, ehelyett azt gondoltam, hogy amiatt, hogy rámutatsz a hibáimra a rossz szokásaim elhagyása érdekében, én korlátozva vagyok, és bizonytalanná váltam a kötelességem végzésében. Nem tudtam olyan jól levelet írni, mint korábban, és nem tudtam, hogyan kell együtt dolgozni a kötelességemben. A következtetés az volt, hogy az, ahogyan a dolgokat én csinálom, megfelel az igazságnak, a te útmutatásod pedig rossz, és ha hagynád, hogy úgy végezzem a kötelességemet, ahogy akarom, akkor jól csinálnám. A helyes útmutatásodat negatívnak tekintettem, az én helytelen módszereimet pedig jónak. Tényleg nem fogadtam el az igazságot, nem tudtam megkülönböztetni a pozitívat a negatívtól, és süket voltam minden észszerűségre!

Akkoriban még csak felületesen értettem az egészet. Emlékszel? Később megnyíltunk egymás előtt, és beszéltünk az állapotunkról. Azt mondtad, hogy nem néztél le engem, és nem arról volt szó, hogy megnehezítetted volna a dolgomat, és azt mondtad, hogy nem tudtad, hogyan kommunikálj velem, amikor semmibe vettelek, hogy úgy érezted, nagyon nehéz így végezni a kötelességet, és még azt is, hogy abba akarod hagyni az itteni kötelességedet. Hadd mondjam el, amikor hallottam, hogy ezt mondod, a szívembe hasított. Soha nem vettem észre, hogy miattam ennyire korlátozva és megbántva érzed magad. Mindig azt hittem, hogy az én emberi mivoltom jó, és még ha fel is tárok némi romlottságot, nem korlátozok vagy bántok meg senkit. De hát így történt, szembe kellett néznem vele, és el kellett gondolkodnom magamon. Abban a két napban egy másik kötelességre osztottak be, és bűntudattal és sajnálkozással távoztam.

Később elgondolkodtam, hogy megértsem a saját hibáimat. Isten e szavait olvastam: „Ami az antikrisztusokat illeti, ha a megmetszés kérdéséről van szó, képtelenek elfogadni azt. És megvannak az okai, amiért képtelenek elfogadni: a fő az, hogy amikor megmetszik őket, úgy érzik, hogy megszégyenültek, hogy elveszítették a jó hírüket, státuszukat és méltóságukat, hogy többé képtelenek emelt fővel járni mindenki előtt. Ezek a dolgok hatást gyakorolnak a szívükben, így nehezen fogadják el, hogy megmetszik őket, és úgy érzik, hogy aki megmetszi őket, az rájuk száll és az ellenségük. Ez az antikrisztusok mentalitása, amikor megmetszik őket. Efelől biztos lehetsz. Valójában a metszés mutatja meg leginkább, hogy valaki el tudja-e fogadni az igazságot és valaki igazán alá tudja-e vetni magát. Az, hogy az antikrisztusok oly ellenállóak a metszéssel szemben, kellően megmutatja, hogy idegenkednek az igazságtól, és a legkevésbé sem fogadják el azt. Ez tehát a probléma lényege. Nem a büszkeségük a dolog lényege; a probléma lényege az, hogy nem fogadják el az igazságot. Amikor megmetszik őket, az antikrisztusok azt követelik, hogy az kedves hangnemben és hozzáállással történjen. Ha a metszést végző hangneme komoly, a hozzáállása pedig szigorú, egy antikrisztus ellenáll, dacos lesz, és dühbe gurul a szégyentől. Nem törődik azzal, hogy az, amit lelepleznek benne, igaz-e vagy tény-e, és nem gondolkodik el azon, hogy hol hibázott, illetve, hogy el kellene-e fogadnia az igazságot. Csak arra gondol, hogy a hiúsága és a büszkesége csorbát szenvedett-e. Az antikrisztusok teljességgel képtelenek felismerni, hogy a metszés segít az embereknek, valamint szerető és üdvözítő, hogy az emberek előnyére válik. Még csak nem is látják ezt. Vajon egy kicsit nem kritikátlan és észszerűtlen ez tőlük? Milyen beállítottságot tár tehát fel egy antikrisztus, amikor azzal szembesül, hogy megmetszik? Ez a beállítottság kétségkívül az igazságtól való idegenkedés, valamint az arrogancia és a hajthatatlanság. Ez megmutatja, hogy az antikrisztusok természetlényege az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Abból, amit Isten szavai lelepleztek, azt láttam, hogy amikor az antikrisztusok elveszítik a tekintélyüket amiatt, hogy valaki más vezeti, segíti és megmetszi őket, még akkor is, ha tudják, hogy amit a másik ember leleplez, az az igazság, soha nem gondolkodnak el a saját hibáikon, és azt hiszik, hogy a másik ember az, aki megnehezíti a dolgukat, és ezért gyűlöletet, ellenszenvet éreznek, sőt vissza akarnak vágni annak az embernek. Láttam, hogy az antikrisztus természete idegenkedik az igazságtól és gyűlöli azt. Isten szavait olvasva megértettem az általam feltárt romlott beállítottságot. Azon gondolkodtam, hogy miként voltam felületes, és miként nem viseltem terhet a kötelességemben, nem figyeltem oda, amikor leveleket írtam, és nem fejeztem ki világosan a dolgokat. Az, hogy rámutattál a hibákra, arra szolgált, hogy gyorsan kijavíthassam azokat, és ez jót tett volna a munkának, de én azt hittem, hogy csak megnehezíted a dolgomat, és nem voltam hajlandó elfogadni ezt, hogy mentsem a tekintélyemet. Téged hibáztattalak, le akartalak járatni a vezető előtt, sőt még semmibe is vettelek, fájdalmat okoztam neked, és késleltettem a munka haladását. A nekem nyújtott segítséged mindig pozitív dolog volt, és összhangban volt az igazsággal, el kellett volna fogadnom azt, és gyors kiigazításokat tennem. Ehelyett a kedves segítségedet lekicsinylésnek tekintettem, és ez még ellenszenvet, gyűlöletet is szült, és azt a vágyat, hogy visszavágjak neked. A felszínen úgy tűnt, hogy nem fogadom el az útmutatásodat, de lényegében a pozitív dolgokat vagy az igazságot nem fogadtam el, szembehelyezkedtem az igazsággal, és ez azt mutatta, hogy alapjában véve nem vagyok olyasvalaki, aki aláveti magát az igazságnak. Nem tetszett, hogy leleplezed a valódi helyzetemet. Szerettem, ha megbecsülnek és dicsérnek. Láttam, hogy természetem szerint hiú és elvetemült vagyok, nem szeretem az igazságot, és hogy az antikrisztus útját járom. Nagy fájdalommal éltem a romlott beállítottságomban, és ez nem volt több, mint amit megérdemeltem! Isten szavaira gondoltam: „Ha valaki idegenkedik az igazságtól, az kétségkívül végzetes az üdvössége elérése szempontjából. Ez nem olyasvalami, amit meg lehet, vagy nem lehet megbocsátani, ez nem egy viselkedésforma, vagy valami, ami futólag tárul fel benne. Ez az ember természetlényege, és Isten legjobban az ilyen emberektől van rosszul” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). Éreztem, hogy Isten mennyire utálja és gyűlöli azokat, akik idegenkednek az igazságtól. Jól tudtam, hogy az, hogy rámutatsz a hibáimra, összhangban van a tényekkel és az igazság elveivel, de én ezt nem fogadtam el, inkább túlelemeztem, mint egy álhívő. Ezzel nem lehetett feloldani a romlottságomat, és így nem tudtam az alapelvek szerint végezni a kötelességemet. Csak veszteséget okoztam volna, és akadályokat gördítettem volna a gyülekezeti munka útjába, és Isten megutált volna engem.

Olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és némileg megértettem a sátáni mérgeket, amelyek a megmetszés el nem fogadása mögött állnak. Isten azt mondja: „Mit tegyél, ha valaki folyamatosan a hiányosságaidat kritizálja? Talán ezt mondod: »Ha te kritizálsz engem, én is kritizálni foglak téged!« Jó dolog így célba venni egymást? Így kell az embereknek viselkedniük, cselekedniük és másokkal bánniuk? (Nem.) Az emberek a doktrína szintjén talán tudják, hogy nem kellene így tenniük, de sok ember mégsem képes leküzdeni az ilyen kísértéseket és csapdákat. Talán senkitől nem hallottad még, hogy a hiányosságaidat kritizálná, célba venne téged, vagy megítélne a hátad mögött – amikor azonban hallod, hogy valaki ilyesmiket mond rólad, nem leszel képes elviselni. A szíved gyorsabban ver, és előtör belőled a forrófejűség; így szólsz majd: »Hogy merészelsz kritizálni engem? Ha nem vagy jó hozzám, ártani fogok neked! Ha a hiányosságaimat kritizálod, ne hidd, hogy én nem olvasom a fejedre, ami a legjobban fáj!« Mások ezt mondják: »Úgy tartja a mondás: ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld. Ezért a hiányosságaidat nem kritizálom, de majd találok rá más módot, hogy elintézzelek és letörjem a szarvadat. Majd meglátjuk, ki a kemény!« Jók ezek a módszerek vagy sem? (Nem.) Szinte mindenkinek az első reakciója, ha megtudja, hogy valaki kritizálta, megítélte vagy rosszat mondott róla a háta mögött, a harag lesz. Berzenkedik dühében, képtelen enni és aludni – és ha mégis sikerül elaludnia, még álmában is szitkozódik! Hevessége nem ismer határokat! Olyan jelentéktelen dolog ez, és mégsem tud túllépni rajta. Ilyen hatással van az emberekre a hevesség, a romlott beállítottságokból származó gonosz eredmények. Amikor egy romlott beállítottság válik valakinek az életévé, az elsősorban hol mutatkozik meg? Abban mutatkozik meg, hogy ha az illető valami olyannal találkozik, amit kellemetlennek talál, az először az érzéseit érinti meg, és aztán előtör az illető hevessége. És amint ez megtörténik, az illető a hevességében fog élni, és romlott beállítottsága szerint fogja szemlélni a dolgot. A Sátán filozófiai nézetei támadnak fel a szívében, és fontolgatni kezdi, milyen úton-módon fog bosszút állni, ezáltal felfedve romlott beállítottságát. Az emberek eszméi és nézőpontjai az effajta problémák kezelésében, a bennük felmerülő utak és módok, sőt még az érzéseik és hevességük is mind-mind romlott beállítottságokból származnak. Nos, mely romlott beállítottságok merülnek fel ebben az esetben? Az első mindenképpen a rosszindulat, ezt követi az arrogancia, a csalárdság, elvetemültség, hajthatatlanság, az igazságtól való idegenkedés és az igazság gyűlölete. Ezek közül a romlott beállítottságok közül talán az arrogancia bír a legkevesebb befolyással. Akkor hát mely romlott beállítottságok képesek a leginkább uralni egy személy érzéseit és gondolatait, valamint meghatározni, hogy végül hogyan fogja kezelni ezt az ügyet? A rosszindulat, a hajthatatlanság, az igazságtól való idegenkedés és az igazság gyűlölete. Ezek a romlott beállítottságok halálos szorításukban tartják az embert, és nyilvánvaló, hogy az illető a Sátán hálójában él. Hogyan keletkezik a Sátán hálója? Nem a romlott beállítottságok hozzák létre? Romlott beállítottságaid már mindenféle sátáni hálókat szőttek köréd. Például, amikor hallod, hogy valaki olyasmit tesz, mint például megítél téged, átkoz téged, vagy a hátad mögött a hiányosságaidat kritizálja, te hagyod, hogy sátáni filozófiák és romlott beállítottságok legyenek az életeddé és uralják a gondolataidat, nézeteidet és érzéseidet, így egy cselekvéssort indítva útjára. Ezek a romlott cselekedetek elsősorban a benned lévő sátáni természet és beállítottság eredményei. Bármilyenek is a körülményeid, mindaddig, amíg a Sátán romlott beállítottsága megkötöz, irányít és ural téged, minden, amit megélsz, minden, amit kinyilvánítasz, minden, amit kimutatsz – vagy az érzéseid, a gondolataid és nézeteid, valamint az utak és módok, ahogyan dolgokat csinálsz –, mind sátáni. Mindezek a dolgok sértik az igazságot, és ellenségesek Isten szavaival és az igazsággal szemben. Minél messzebb vagy Isten szavától és az igazságtól, annál inkább a Sátán hálója irányít és tart csapdájában. Ha ehelyett képes vagy kitörni romlott beállítottságaid láncaiból és ellenőrzése alól, és képes vagy lázadni ellenük, Isten elé járulni, és azokkal a módszerekkel és alapelvekkel cselekedni és oldani meg a problémáidat, amelyekről Isten szavai beszélnek neked, akkor fokozatosan ki fogod tépni magad a Sátán hálójából. Miután kiszabadulsz, az, amit megélsz, többé nem egy sátáni személy régi hasonlatossága, akit romlott beállítottságai irányítanak, hanem egy új személyé, aki Isten szavait tekinti életének. Az egész életmódod megváltozik. De ha engedsz azoknak az érzéseknek, gondolatoknak, nézeteknek és gyakorlatoknak, amelyeket a sátáni beállítottságok szülnek, akkor a sátáni filozófiák litániájához és különféle technikákhoz fogsz ragaszkodni, mint például: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, »A bosszú hidegen tálalva a legédesebb«, »Jobb igazi gazembernek lenni, mint hamis úriembernek«, vagy »Aki nem igyekszik bosszút állni, az nem is férfi«. Ezek lesznek a szívedben, és ezek diktálják a cselekedeteidet. Ha ezeket a sátáni filozófiákat tekinted cselekedeteid alapjának, cselekedeteid jellege meg fog változni, gonoszat fogsz cselekedni, és ellenszegülsz Istennek. Ha ezeket a negatív gondolatokat és nézőpontokat teszed meg cselekedeteid alapjának, nyilvánvaló, hogy messzire eltévelyedtél Isten tanításaitól és szavaitól, beleestél a Sátán hálójába, és nem tudsz kigabalyodni belőle” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy a Sátán olyan sátáni filozófiákkal oktatja ki az embereket, mint például „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld” vagy „ha barátságtalan vagy, nem leszek igazságos” és „néha a hóhért akasztják”. Ezek az embereket heves cselekvésre ösztönzik, azt mondják, hogy ha valaki árt az illető hírnevének és az érdekeinek, azt törleszteni kell. Ez arra készteti az embereket, hogy harcoljanak, támadjanak és bántsák egymást. Az emberek ezért egyre ádázabbá és aljasabbá válnak, és elveszítik normális emberi mivoltukat. Láttam, hogy állandóan ezekkel a sátáni mérgekkel élek. Amikor hallottam, hogy valaki leleplezi a romlottságomat és a hibáimat, nem fogadtam ezt el alázatosan, hanem inkább forrófejűséget tártam fel, és hűvösen és ellenségesen bántam vele. Ahogy azokban az esetekben is, amikor valami negatív dolognak tekintettem az útmutatásodat és a segítségedet, azt hittem, hogy leleplezed a hiányosságaimat, és ártasz a hírnevemnek és az érdekeimnek, ezért visszafordítottam a dolgot, és a te hibáidra koncentráltam, és azt mondtam, hogy amikor az alapelvekkel összhangban megmetszettél, akkor felsőbbrendűként viselkedtél, sőt még azt is akartam, hogy a vezető megmetsszen téged, és hogy önvádat és bűntudatot érezz, amikor lemondok a tisztségemről. Úgy tettem, mintha áldozat lennék, és szándékosan semmibe vettelek és száműztelek. Az volt a célom, hogy ne beszélj többet a hibáimról, hogy így megóvhassam a hírnevemet és az érdekeimet. Tényleg olyan voltam, mint egy dühös medve, akit senki sem mer megbökdösni, akiben egy cseppnyi emberi mivolt és józan ész sincs! Amikor rámutattál a hibáimra, csak meg kellett nézned, milyen az arckifejezésem, és úgy érezted, hogy korlátozlak, hogy menekülni akarsz ebből a helyzetből, és többé nem akarod a kötelességedet végezni, és végül a munka késedelmet szenvedett. Mennyiben volt az én cselekedetem olyan, amit egy ember tenne? Gonoszat tettem, és ellenálltam Istennek! Undorodtam a saját viselkedésemtől, és a szívem tele volt öngyűlölettel. Sátáni mérgekkel éltem, és arrogánssá, ádázzá és önzővé váltam. Nemcsak megsértettelek, de vétkeztem is, és bánkódom emiatt – valóban ártottam magamnak és másoknak is! Arra gondoltam, hogy néhány antikrisztus hogyan reagál, amikor azok a testvérek, akik igazságérzettel törekszenek az igazságra, tanácsokat adnak nekik, és leleplezik azokat a cselekedeteiket, amelyek ellentétesek az igazságalapelvekkel, és ez hatással van az antikrisztusok hírnevére és a státuszára. Ellenszenvet és ellenállást éreznek, és szégyenük dühbe fordul. Eltorzítják a tényeket, és a testvérekre hárítják a felelősséget, elnyomják és kínozzák azokat, akiknek van igazságérzetük, hogy megerősítsék pozíciójukat. Tetteik ártanak a testvéreknek, megzavarják, akadályozzák és tönkreteszik a gyülekezeti munkát, és sértik Isten természetét, ami a gyülekezetből való kizárásukhoz vezet. Nem ilyen volt a viselkedésem természete? Láttam, hogy a sátáni beállítottságom szerinti magatartásom és cselekvésem valójában azt eredményezi, hogy Isten megutál engem, és ha nem tartok bűnbánatot, akkor előbb-utóbb gonoszságokat fogok elkövetni, amelyek tönkreteszik és megzavarják a gyülekezeti munkát, akár az antikrisztusok és a gonosz emberek, és így megsértem Isten természetét, és Isten kirekeszt engem – valóban fennállt ennek a veszélye! Erre gondolva félelem és bűntudat töltött el, és hajlandó voltam Isten elé járulni, hogy bűnbánatot tartsak és bűnvallást tegyek.

Ekkor kezdtem el keresni a gyakorlás útját, és megláttam Isten szavainak egy részletét: „Mit kell tenned, ha az antikrisztus útját messzire el akarod kerülni? Kezdeményezned kell, hogy közel kerülj olyan emberekhez, akik szeretik az igazságot, olyan emberekhez, akik egyenesek: olyan emberek közelébe kerülj, akik képesek rámutatni a problémáidra, akik igazat tudnak mondani, és akik szemrehányást tudnak tenni neked, amikor felfedezik a problémáidat, különösen olyan emberekhez, akik meg tudnak metszeni, amikor felfedezik a problémáidat – ezek azok az emberek, akik a leghasznosabbak számodra és akiket becsülnöd kell. Ha kizárod az ilyen jó embereket és megszabadulsz tőlük, akkor elveszíted Isten oltalmát, és fokozatosan katasztrófa sújt le rád. Ha jó emberekhez és olyan emberekhez kerülsz közel, akik megértik az igazságot, akkor békéd és örömöd lesz, és képes leszel távol tartani a katasztrófát – ha pedig aljas emberekhez, szégyentelen emberekhez és olyan emberekhez kerülsz közel, akik hízelegnek neked, akkor veszélybe kerülsz. Nemcsak, hogy könnyen becsapnak és átvernek, de bármikor katasztrófát is szenvedhetsz. Tudnod kell, hogy milyen emberek vannak a legnagyobb hasznodra – azok, akik figyelmeztetni tudnak, amikor valami rosszat teszel, amikor felmagasztalod önmagad és önmagadról teszel bizonyságot, vagy amikor félrevezetsz másokat. Akkor jársz a helyes úton, ha ilyen emberekhez kerülsz közel” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavait olvasva megtaláltam a gyakorlás útját. Közelednem kell azokhoz, akik vezetnek és segítenek engem, és nem szabad elkerülnöm őket. Arra gondoltam, hogy nem volt rossz szándékod, amikor rámutattál a hibáimra. Bár néha nyíltan beszéltél, amit mondtál, az tényszerű volt, és megfelelt az alapelveknek, ezért nem kellett volna hevesen reagálnom. Még ha akkoriban nem is tudtam elfogadni vagy nem értettem ezt, szívemben keresnem kellett volna az igazságot, meg kellett volna fontolnom, mi segítené elő Isten házának munkáját, és aztán azt tennem, a lehető legkisebbre csökkentve a problémákat és az eltéréseket. Arra gondoltam, hogy nem volt teherérzetem a kötelességemben, hogy hajlamos voltam felsőbbrendűnek tűnni, amikor levelet írtam, hogy nem vettem figyelembe mások valódi nehézségeit és érzéseit, és hogy felületes és figyelmetlen voltam. Az, hogy rámutattál a hibáimra, és leleplezted a romlott beállítottságomat, segített nekem elgondolkodni önmagamon, és ez hasznomra válik abban, hogy komolyan és figyelmesen végezzem a kötelességemet, és eredményeket érjek el. Meg kellett volna köszönnöm, és el kellett volna fogadnom a felügyeletedet és a segítségedet. Az, hogy rámutattál a hibáimra, pozitív volt, és ez megfékezett engem, különben tudtomon kívül a romlott beállítottságomban éltem volna, felületesen és teherérzet nélkül végeztem volna tovább a kötelességemet, veszteségeket okozva a munkának, és megbízhatatlan emberré váltam volna, akit Isten utál. Ezt felismerve, kezdett nagyobb lenni a teherérzetem a kötelességemben, mint korábban. Amikor problémák merültek fel, arra összpontosítottam, hogy ne forrófejűen vagy arrogáns beállítottságomra támaszkodva közelítsem meg azokat, és elgondolkodtam azon, hogyan vállaljak közösséget úgy, hogy az eredményt hozzon. Sokkal szilárdabbnak éreztem magam belül, amikor így gyakoroltam. Azt is igazán éreztem, hogy ha az ember képes elengedni a hírnevet, elfogadni az igazságot, és alávetni magát annak, akkor valóban lehet integritása, méltósága, emberi mivolta és józan esze. Ha valaki idegenkedik az igazságtól, nemcsak hogy nem érti az igazságot, de a kötelességét sem tudja jól végezni, és Isten utálja őt. Ha valaki így viselkedik, az nagyon alantassá és értéktelenné teszi őt.

Később, amikor más testvérekkel együtt végeztem a kötelességemet, még mindig feltártam ezeket a romlott hajlamokat, és akkor tudatosan imádkoztam Istenhez, elengedtem magam, elfogadtam mások útmutatását és segítségét, és gyakoroltam a belépést. Lassanként ezek a hajlamok már nem voltak olyan súlyosak, mint azelőtt. Úgy éreztem, hogy mások javaslatainak elfogadása valóban nagy segítség, és hasznos a munkában. A szívem szilárd és szabad volt, és úgy éreztem, hogy ez egy nagyszerű módja a gyakorlásnak. Ha visszagondolok mindezekre, nagyon hálás vagyok Istennek. Anélkül, hogy Isten ilyen módon feltárt volna engem, és az Ő szavainak ítélete és kinyilatkoztatása nélkül, egyszerűen nem lenne semmiféle önismeretem, és nem lennék képes meglátni, hogy a Sátán annyira megrontott, hogy a beállítottságom ádáz és az igazságtól idegenkedő lett. Amikor az érdekeim sérültek, a kötelességemben vezettem le a dühömet, egyáltalán nem mutattam alávetettséget Istennek, és minden emberi hasonlatosság nélkül éltem. Mocskos és romlott voltam a rossz emberi mivoltom miatt, Isten mégsem rekesztett ki emiatt, hanem ehelyett Ő még mindig adott egy esélyt, hogy elgondolkodjak és bűnbánatot tartsak, hogy megtudjam, hogyan kell viselkednem. Apránként vezetett el engem ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az igazságot, és én szívem mélyéből hálát adok Istennek. Bár még mindig nagyon romlott vagyok, és sok hiányossággal rendelkezem, hajlandó vagyok az igazságra törekedni és feloldani a romlottságomat. Hálát adok Istennek az Ő vezetéséért és üdvösségéért!

Nos, egyelőre ennyit szerettem volna mondani. Ha úgy gondolod, hogy van valami, amit nem értettem meg, kérlek, tudasd velem, mert az nagy segítség lenne számomra.

Üdvözlettel,

Si Csing

2023. szeptember 19.