2022 augusztusában Liu Hszüannal és Csang Csivel dolgoztam együtt a videók készítésén. Mivel új voltam a videókészítésben, és egyes alapelveket nem értettem, Liu Hszüan, a csapatvezető, sokszor segített. Nagyjából egykorúak voltunk, és közös volt az érdeklődésünk, ezért hamar összerázódtunk, és jó viszonyban voltunk.

Egyszer Csang Csi összetettebb problémákba ütközött a videókészítés során, és Liu Hszüan segítségét kérte. Liu Hszüan kielemezte és megvitatta vele a problémákat, de Csang Csi elkészült videójával így is akadtak gondok. Liu Hszüan ekkor megvetően azt mondta: „Ezt tegnap már megbeszéltük, mégis egy ilyen videót készítettél!” Látván, hogy Csang Csi kissé korlátozva érzi magát, és szótlanul lehorgasztja a fejét, azt gondoltam: „Liu Hszüan hozzáállása bántja Csang Csit. Nyugodt hangnemben kellene kommunikálnunk, amikor problémákba ütközünk, ami hasznosabb lenne a jövőbeli fejlődés szempontjából.” Arra gondoltam, hogy megemlítem ezt Liu Hszüannak, de tétováztam, azt gondolván: „Ha Liu Hszüan elfogadja ezt, akkor minden rendben. De ha nem, és visszavág, és ezzel kellemetlen helyzetbe hoz, az nagyon kínos lenne a számomra! Mi van akkor, ha Liu Hszüan azt gondolja, hogy Csang Csi pártját fogom, és elkezd ellenszenvvel viseltetni irántam? Hogyan fogok kijönni vele a jövőben? Hagyjuk! Talán jobb, ha nem szólok semmit.” Később, bár Liu Hszüan is rájött, hogy felfedte arrogáns beállítottságát, de ő ezt egyszerűen csak nyugtázta anélkül, hogy valójában megértette volna önmagát. Gondoltam, hogy közösséget kellene vállalnom vele, de ismét tétováztam, amikor a szavak már a nyelvem hegyén voltak: „Már elismerte, hogy arrogáns. Ha megint rámutatok erre, és közösséget vállalok vele, vajon nem azt fogja gondolni, hogy túl sokat követelek tőle? Mi lesz, ha előítélet alakul ki benne velem szemben? Jobb, ha annyiban hagyom a dolgot.” Volt egy másik eset, amikor a csapatunk egy olyan videót készített, amely nem felelt meg a követelményeknek. Liu Hszüan, mint csapatvezető, nem vezetett minket az okok felkutatásában. Pár nappal később más testvérek elemezték ki a dolgot, és beszéltek velünk erről az alapelvek alapján. Csak ekkor jöttem rá, hogy mi a probléma, és javasoltam, hogy minél hamarabb sajátítsuk el a szükséges műszaki készségeket. Liu Hszüan azonban nem vette ezt komolyan, mondván: ő korábban már tanult erről, és megvannak a szükséges műszaki készségei. Észrevettem, hogy Liu Hszüan félvállról kezeli a műszaki ismeretek elsajátítását. Egyértelműen nem volt jártas a dologban, de önelégült volt, és nem volt hajlandó tanulni. És csapatvezetőként nem összegezte az eltéréseket. Beszélni akartam vele a problémáiról, de azután azt gondoltam: „Vajon zavarba hozom ezzel Liu Hszüant? Mi lesz, ha megsértem a büszkeségét, és előítélet alakul ki benne velem szemben?” Így nem mondtam neki semmit, hanem ismét csendben maradtam. Később, amikor a felügyelőnk az állapotomról kérdezett, meg akartam írni neki ezeket a dolgokat, de aggódtam: „Ha Liu Hszüan meglátja, nem fogja-e azt mondani, hogy hátba támadtam ahelyett, hogy egyenesen rámutattam volna a problémáira, és hogy arra használtam a saját állapotom ecsetelését, hogy az ő problémáit jelentsem? Ha Liu Hszüan negatívan vélekedik rólam, hogy fogok kijönni vele a jövőben?” Ezen aggodalmaim miatt egyáltalán nem tettem említést Liu Hszüan problémáiról. Látszólag együtt csevegtünk és nevetgéltünk Liu Hszüannal, de valahányszor rá kellett mutatnom a problémáira, mindig azt találgattam, hogy vajon miként reagál majd rá. Még akkor sem mertem őszintén beszélni, amikor világosan láttam a problémáit. Nagyon siralmas és nyomasztó volt! Abban az időben gyakran imádkoztam Istenhez, kérve a megvilágosítását és útmutatását, hogy megértsem magam, és kiszabaduljak a romlott beállítottságom kötelékeiből.

Egy nap, amikor az állapotunkról beszélgettünk, Liu Hszüan megemlítette, hogy hiányzik a valódi kapcsolat közöttünk. Rámutatott, hogy hajlamos vagyok a kényszeres megfelelésre, mondván: ritkán hozom szóba a problémáit, még ha látom is őket. Azt mondta, hogy neki is szüksége van a másoktól származó kiigazításra és segítségre, és miközben ezeket mondta, szomorúan sírdogált. Liu Hszüan szavait hallva mélységes önvádat és szomorúságot éreztem. Kiderült, hogy a szemében kényszeres megfelelő vagyok, és hogy ő nem áll annyira ellen az igazságnak, mint ahogy én gondoltam róla. Miért nem tudtam rászánni magam, hogy mondjak valamit, amivel rámutathatnék a problémáira, vagy leleplezhetném azokat? Ettem és ittam Isten szavait, amelyek erre a problémára irányultak. Elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Amikor érintkezel a testvérekkel, ki kell tárnod a szíved előttük és a bizalmadba kell őket fogadnod azért, hogy ez hasznodra váljon. Amikor a kötelességedet végzed, még fontosabb, hogy kitárd a szívedet és a bizalmadba fogadd az embereket; csak ekkor fogtok jól együtt dolgozni. [...] Néha, amikor két ember érintkezik, a személyiségük összeütközik, vagy a családi környezetük, hátterük illetve gazdasági helyzetük nem passzol. Mégis, ha ez a két ember ki tudja tárni a szívét egymás előtt, és teljesen nyitottak az ügyeikkel kapcsolatban, és mindenféle hazugság és megtévesztés nélkül kommunikálnak, valamint képesek megmutatni egymásnak a szívüket, akkor ily módon képesek lesznek valódi barátokká válni, ami azt jelenti, hogy bizalmas barátokká lesznek. Talán, amikor a másiknak nehézsége van, téged fog keresni és senki mást, és csak benned fog megbízni, hogy te tudsz segíteni neki. Még ha le is szidod, nem fog visszafeleselni, mivel tudja, hogy becsületes, őszinte szívű ember vagy. Megbízik benned, tehát bármit is mondasz vagy bárhogy is bánsz vele, képes lesz megérteni. Tudtok-e ilyen emberek lenni? Vajon ilyen emberek vagytok-e? Ha nem, akkor nem vagy becsületes ember. Amikor másokkal érintkezel, először is érzékeltetned kell velük az igaz szívedet és az őszinteségedet. Ha valakinek a szavai felületesek, fellengzősek, kedveskedők, hízelgők, felelőtlenek és kitaláltak, amikor másokkal beszél, együtt dolgozik és kapcsolatot teremt, illetve, ha a beszédével egyszerűen csak mások kegyeit keresi, akkor a szavaiból hiányzik minden hitelesség, és a legkevésbé sem őszinte. Ez az a mód, ahogy másokkal érintkezik, bárkik legyenek is azok a mások. Az ilyen embernek nincs becsületes szíve. Az ilyen nem becsületes ember” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szavaiból megértettem, hogy bár láttam, hogy Liu Hszüan az arrogáns beállítottságával korlátoz másokat, és félvállról veszi a műszaki ismeretek elsajátítását, nem mondtam semmit, hogy kiigazítsam őt, vagy segítsek neki. Ez a csalárd természetem és a másokkal szembeni túlzott óvatosságom miatt volt. Aggódtam, hogy ha Liu Hszüan nem fogadja el a javaslataimat, és előítélet alakul ki benne velem szemben, az tönkretenné kettőnk kapcsolatát. Visszagondolva, amikor Liu Hszüan látta a problémáimat, egyből felhívta rájuk a figyelmet, ami valódi segítség volt a számomra. De én nagyon óvatos voltam vele. Még ha fel is ismertem a problémáit, soha nem beszéltem róluk, és nem hívtam fel rájuk a figyelmét, csak egy hamis álarcot mutattam, mindenféle őszinteség nélkül. Igazán csalárd voltam! Azt gondoltam, hogy sértő mások problémájára rámutatni, és megbántom ezzel őket, de ez téves nézet volt. Igazából amikor látjuk, hogy mások romlottságot mutatnak, egész egyszerűen őszintének kellene lennünk, megnyitni előttük a szívünket, és azon nyomban rá kellene mutatnunk a problémáikra. Ez segíteni fog nekik, hogy elgondolkodjanak magukon, hogy kiigazítsák az eltéréseket, és azt is megakadályozza, hogy veszteséget szenvedjen a gyülekezeti munka. Ez egy mód arra, hogy segítsünk másokat. Rájöttem, hogy a dologról való nézeteim teljesen torzak, és egyáltalán nem felelnek meg az igazságnak. Később megosztottam Liu Hszüannal, hogy milyen problémákat látok nála. A felügyelő is írt, hogy közösségvállalásával segítse Liu Hszüant.

Egy idő után Liu Hszüan kezdte megérteni arrogáns beállítottságát, és kezdeményezte a műszaki ismeretek elsajátítását. A kötelességeinket is hatékonyabban végeztük így. Ugyanakkor komoly bűntudatom is volt. Ha korábban szóltam volna, Liu Hszüan hamarabb felismerte volna a problémáit, ami egyaránt jó hatással lett volna a harmonikus együttműködésünkre és a műszaki készségek átadására. Sajnálkozva elmélkedtem és töprengtem. Miért van az, hogy valahányszor észreveszem mások problémáit, sosem tudom rászánni magam, hogy beszéljek róla, bár a szavak a nyelvem hegyén vannak? Miféle romlott beállítottság irányít a háttérből? Volt két passzus, amit igazán megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az emberek nem vállalnak felelősséget kötelességeikért, felületesen teszik azokat, úgy viselkednek, mint akik embereknek akarnak tetszeni, és nem védik Isten házának érdekeit, akkor miféle beállítottság ez? Ez ravaszság, ez a Sátán természete. A ravaszság az ember világi ügyekre vonatkozó filozófiáinak a legkiemelkedőbb aspektusa. Az emberek azt gondolják, hogy ha nem ravaszak, akkor hajlamosak lesznek megsérteni másokat, és képtelenek lesznek megvédeni magukat; azt gondolják, hogy elég ravasznak kell lenniük ahhoz, hogy ne bántsanak vagy sértsenek meg senkit, ezzel biztonságban tartva magukat, megvédve megélhetésüket, és szilárdan megvetve lábukat a többi ember között. A nem hívők mind a Sátán filozófiái szerint élnek. Mindannyian embereknek akarnak tetszeni, és nem sértenek meg senkit. Eljöttél Isten házába, olvastad Isten szavát és hallgattad Isten házának prédikációit, akkor miért vagy képtelen gyakorolni az igazságot, szívből beszélni és becsületes ember lenni? Miért akarsz mindig embereknek tetszeni? Akik embereknek akarnak tetszeni, azok csak a saját érdekeiket védik, a gyülekezet érdekeit nem. Amikor azt látják, hogy valaki rosszat tesz és sérti a gyülekezet érdekeit, figyelmen kívül hagyják. Szeretnek olyanok lenni, akik embereknek akarnak tetszeni, és nem sértenek meg senkit. Ez felelőtlenség, az ilyen ember pedig túl ravasz és megbízhatatlan” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Az antikrisztusok szavai minden esetben kedvesnek, kulturáltnak és választékosnak tűnnek. Nem számít, hogy ki sért alapelvet, vagy hogy ki szakítja és zavarja meg az egyház munkáját, az antikrisztus nem leplezi le és nem kritizálja ezeket az embereket; szemet huny felettük és hagyja, hogy minden dologban nagylelkűnek gondolják őt az emberek. Függetlenül attól, hogy milyen romlottságot fednek fel az emberek, és hogy milyen gonoszságot művelnek, az antikrisztus megértő és toleráns. Nem haragszik meg, nem gurul dühbe, nem lesz ingerült és nem hibáztatja az embereket, amikor azok valami rosszat tesznek és ártanak Isten háza érdekeinek. Akárki is az, aki gonoszságot követ el és megzavarja az egyház munkáját, az antikrisztus ügyet sem vet rá, mintha annak semmi köze sem lenne hozzá, és sosem sérti meg az embereket emiatt. Mi foglalkoztatja leginkább az antikrisztusokat? Az, hogy hányan tartják nagyra őket, és hogy hányan látják szenvedni és dicsérik emiatt őket. Az antikrisztusok azt hiszik, hogy a szenvedés sosem lehet hiábavaló; nem számít, milyen nehézséget viselnek el, milyen árat fizetnek, milyen jótetteket hajtanak végre, és hogy mennyire gondoskodók, figyelmesek és szeretetteljesek mások irányában, ezt mindet mások előtt kell végezniük azért, hogy minél többen láthassák. És mi a céljuk azzal, hogy így cselekszenek? Meg akarják vásárolni mások tetszését, azt akarják, hogy minél többen ismerjék el szívükben a cselekedeteiket, a magatartásukat és a jellemüket, és bólogassanak helyeslőn. Még olyan antikrisztusok is vannak, akik a »jó ember« képét próbálják kialakítani magukról ezzel a külsőleg jónak látszó viselkedéssel, hogy azután többen forduljanak hozzájuk segítségért” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavai olyan világosan leleplezik az igazságot! Azok az emberek, akiknek csalárd és ravasz a beállítottsága, amikor azt látják, hogy mások romlottságot mutatnak, vagy akadályozzák a gyülekezeti munkát, soha nem mutatnak erre rá, és nem leplezik le őket. Látszólag toleránsak és türelmesek, de az igaz céljuk az, hogy a látszólagos kedvességgel elhitessék másokkal, hogy szeretetteljesek és figyelmesek, és ezzel megnyerjék maguknak az embereket, és megvásárolják a kegyeiket. Rendkívül gonosz a természetük. Pont mint én, amikor láttam, hogy Liu Hszüan megveti és korlátozza Csang Csit, és láttam, hogy Liu Hszüan csapatvezetőként elmulasztotta megszervezni a műszaki ismeretek oktatását, és késlelteti a munkát, ezért rá akartam mutatni a problémáira. De visszafogtam magam, amikor már ott voltak a szavak a nyelvem hegyén, abbéli aggodalmamban, hogy Liu Hszüan talán nem fogadja ezt el, és előítélet ébred benne irányomban, ami megnehezítené a későbbi együttműködésünket. Ezért folyton hallgattam. Még az állapotomról írva is attól féltem, hogy amikor Liu Hszüan ezt meglátja, talán azt fogja gondolni, hogy a háta mögött jelentem a hibáit, így meg sem említettem neki. Látszólag senkit sem sértettem meg, és nagyon barátságosnak tűntem, de az igazi szándékom az volt, hogy megmaradjon a jó kapcsolat Liu Hszüannal. Azért, hogy továbbra is pozitív kép éljen rólam a fejében, nem tudtam rávenni magam, hogy valami igazán őszinte vagy hasznos dolgot mondjak. Nem foglalkoztam azzal, hogy a testvérek életébe való belépése kárt szenved-e, vagy hogy ez hátráltatja-e a gyülekezeti munkát. Önző, hitvány, dörzsölt és csalárd voltam! Tényleg teljes mértékben kényszeres megfelelő voltam! Hogyne undorodna tőlem Isten, és hogyne utálna?

Később Isten szavait olvasva megtaláltam a problémám gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy egy baráti kapcsolat fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket – hogy be kell tartania azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Meg kell téveszteniük egymást, rejtőzködniük kell egymás elől, cselt kell szőniük egymás ellen, és bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék barátságos viszonyukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem mutathatják ki az érzelmeiket, nem folytathatnak mélyreható eszmecseréket, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak a másik emberben, vagy azokat a szavakat, amelyek a másiknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák a másik ember jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, nehogy ellenséges érzületet keltsen másokban irántuk. Amikor valakit senki nem fenyeget, az az ember nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a létezésnek egy ravasz, megtévesztő módja, egy kis védekezéssel, amelynek a célja az önfenntartás. Akik így élnek, azoknak nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Védekeznek egymással szemben, kölcsönösen kihasználva és kijátszva egymást, és a kapcsolatból mindegyikük elveszi, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Közeli jó barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. Milyen problémákat oldhat meg az, ha arra tanítják az embereket, hogy így cselekedjenek? Még ha azáltal, hogy így cselekszel, nem is szerzel ellenségeket, sőt, elveszítesz néhányat, ettől majd csodálnak és elfogadnak az emberek, és mindig megtartanak barátjukként? Ez teljesen megvalósítja az erkölcsi magatartás normáját? Ez a legjobb esetben sem több, mint a világi ügyekre vonatkozó filozófia” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az olyan mondások, mint „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, „szólj jó szavakat mások érzéseihez és észjárásához alkalmazkodva, mert az őszinteség csak felbosszantja őket”, „ha tudod, hogy valami bűzlik, jobb, ha nem fecsegsz túl sokat”, a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák. A Sátán ülteti el ezeket a gondolatokat az emberekben, elhitetve velük, hogy ha szilárdan meg akarják állni a helyüket a társadalomban, jó viszonyban kell lenniük másokkal, mindig meg kell őrizni a méltóságunkat mások előtt, valamint dörzsöltnek és kényszeres megfelelőnek kell lenniük. Különben kirekesztik őket. Amikor az emberek ezekre a világi ügyekre vonatkozó filozófiákra támaszkodnak a másokkal való kapcsolataikban, gyanakvóvá és védekezővé válnak egymással szemben. Folyamatosan lesik mások hangszínét és arckifejezését, amikor beszélnek vagy valamit csinálnak, a felszínen egy bizonyos módon viselkednek, miközben valódi gondolataikat elrejtik. Soha nem mondanak őszinte vagy szívből jövő szavakat, egyre képmutatóbbá és gonoszabbá válnak, méltóság és önazonosság nélkül élnek. Soha nem mertem rámutatni Liu Hszüan problémáira, épp azért, mert hatással voltak rám a világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiák. Azt hittem, hogy a másokkal való jó viszony fenntartása érdekében, és hogy biztosítsam a helyem közöttük, óvatosan kell bánnom a szavaimmal és tetteimmel, soha nem mondhatok semmi olyat, ami nem tetszik másoknak, és nem mutathatok rá a tökéletlenségeikre és hiányosságaikra. Azt gondoltam, hogy meg kell őriznem a méltóságomat mások előtt. Különben megsérteném, és az ellenségemmé tenném őket. Mielőtt elkezdtem hinni Istenben, így viselkedtem az emberekkel; mindig körültekintő voltam, lestem mások hangszínét és arckifejezését, gyanakvó és óvatos voltam másokkal szemben. Még a legközelebbi családtagjaim és a legjobb barátaim figyelmét sem hívtam fel a problémáikra, attól való félelmemben, hogy nem fognak szeretni, és elszigetelődök. Bár az emberek azt mondták, hogy kedves vagyok, igazából fárasztó volt az életem. Miután elkezdtem hinni Istenben, továbbra is ugyanígy viselkedtem a testvérekkel, nem volt őszinteség a szívemben. Világosan láttam Liu Hszüan problémáit, de hogy fennmaradjon közöttünk a jó viszony, soha nem hívtam fel ezekre a figyelmét, és az igazi gondolataimat megtartottam magamnak. Látszólag jól kijöttünk, és nem volt olyan dolog, amiről ne tudtunk volna csevegni. Mivel az ilyen sátáni filozófiák szerint éltem, a középutat választottam, próbáltam senkit sem megbántani, mindig lesve mások hangszínét és arckifejezését a velük való érintkezések során. Ez nemcsak ártott Liu Hszüannak, és hátráltatta a munkát, de egyben fojtogató érzéssel töltött el, és nyomorúságosan éreztem magam. Végül Isten úgyis vissza fog utasítani, és ki fog iktatni. Isten az őszinte embereket szereti. Azt reméli, hogy nyíltan és őszintén tudunk másokkal kapcsolatot teremteni, és meg tudjuk osztani velük a szívünket. Akik az igazságra törekszenek, szívesebben érintkeznek becsületes emberekkel. Ha valaki a sátáni filozófiák szerint él, ez ideiglenesen segítheti az emberekkel való jó viszonyát, de egyáltalán nem fenntartható. Az ilyen embereket végül felismerik és elutasítják azok, akik szeretetre és igazságra törekszenek. Mivel ezekre a világi ügyekre vonatkozó filozófiákra támaszkodtam, nemcsak hogy nem tudtam fenntartani a jó viszonyt Liu Hszüannal, de a bizalmát is elvesztettem. Végül kényszeres megfelelőnek nevezett, mondván, hogy hiányzik az őszinte szív a másokkal való kapcsolataimból. Amikor elgondolkodtam ezen, rájöttem, hogy milyen ostoba voltam, amiért ezeket a sátáni filozófiákat a világlátásomként fogadtam el. Láttam, milyen mélyen megrontott a Sátán, és rájöttem, hogy valóban szükségem van Isten üdvösségére. Úgy döntöttem, hogy nem élek tovább ilyen önző és csalárd életet.

Később ezen töprengtem: Hogyan jöjjek ki másokkal? Hogyan kellene beszélnem és cselekednem, hogy megfeleljek Isten szándékának? Olvastam egy passzust Isten szavaiból: „Mi kell, hogy legyen az emberek beszédének és cselekedeteinek alapja? Isten szavai. Melyek tehát azok a követelmények és normák, amelyeket Isten az emberek beszédével és cselekedeteivel szemben támaszt? (Hogy építőek legyenek az emberek számára.) Így van. A legalapvetőbb, hogy igazat kell mondanod, őszintén kell beszélned és mások javát kell szolgálnod. Legalábbis a beszédednek építenie kell az embereket, és nem szabad becsapnia, félrevezetnie, kinevetnie, csúfolnia, nevetség tárgyává tennie, gúnyolnia, korlátoznia őket, rámutatnia a gyengeségeikre, illetve megbántania őket. Ez a normális emberi mivolt kifejeződése. Ez az emberi mivolt erénye. [...] Proaktív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Ez elsősorban bátorítás, iránymutatás, vezetés, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükségessé válik, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy megismerjék az igazságot, és felébredjen bennük a vágy a bűnbánatra. Csak így érhető el a kellő hatás. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség számukra és építő számukra, nemde? Tegyük fel például, hogy különösen akaratos és arrogáns vagy. Sosem voltál tudatában ennek, de valaki, aki jól ismer, nem kertel, és elmondja neked a problémát. Te ezt gondolod magadban: »Akaratos vagyok? Arrogáns vagyok? Senki más nem merte megmondani nekem, de ő ismer engem. Az, hogy képes volt ilyet mondani, arra utal, hogy ez valóban igaz. Időt kell szánnom rá, hogy elgondolkodjam ezen.« Ezután azt mondod az illetőnek: »Mások csak szép dolgokat mondanak nekem, dicséretet zengenek rólam, soha senki nem személyeskedik velem, soha senki nem mutatott rá ezekre a hiányosságokra és problémákra bennem. Csak te voltál képes megmondani, személyesnek lenni velem. Ez olyan nagyszerű, akkora segítség volt számomra.« Ez egy őszinte beszélgetés, nem igaz? A másik személy apránként közli veled, hogy mi jár a fejében, milyen gondolatai vannak rólad, és beszél a tapasztalatairól, hogy hogyan voltak elképzelései, képzetei, negativitása és gyengesége ebben az ügyben, és hogyan tudott ezektől megszabadulni az igazság keresése révén. Ez egy őszinte beszélgetés; ez egy lelki közösség. És összességében mi az alapelv a beszéd mögött? Ez: mondd ki, ami a szíveden van, és a valódi tapasztalataidról beszélj, valamint arról, amit valóban gondolsz. Ezek a szavak a leghasznosabbak az emberek számára, ezek gondoskodnak az emberekről, segítik őket, pozitívak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberekkel való normális viszony kialakításához Isten szavainak alapelvei szerint kell kezelnem másokat. Ha azt látom, hogy valaki romlottságot mutat, akadályozza a munkát, vagy az alapelvek ellenében cselekszik, arra azonnal rá kell mutatnom. Ez mind a munka, mind az adott személy életbe való belépésének az előnyére válik. Csak akkor tudom fenntartani az alapelveket, akkor tudok nyíltan és őszintén élni, és akkor lesz meg bennem az emberi mivolt és az igazságosság, ha így viselkedem. Néha – még ha az emberek nem is fogadják ezt el azonnal –, amennyiben az igazságra törekednek, akkor az igazságot fogják keresni, és utána elgondolkodnak magukon. Nem fognak ellenszenvet érezni, és nem fognak elutasítani, hanem hálásak lesznek nekem a segítségért. Ha nem törekszenek az igazságra, vagy nem fogadják el azt, azzal magukat is felfedik, számomra pedig megkönnyítik, hogy tisztán lássak. Nem csupán arra kellene összpontosítanom, hogy megőrizzem a méltóságomat. Amivel törődnöm kellene, az Isten hozzám való viszonyulása, hogy vajon a tetteimmel eleget teszek-e Istennek, hogy vajon tartom-e magam az alapelvekhez, és az emberekkel Isten szavainak igazsága szerint bánok-e. A múltra visszagondolva, mindig a világi ügyekre vonatkozó filozófiák alapján érintkeztem az emberekkel. Szavaim és tetteim állandóan korlátozva voltak, és az elfojtás állapotában éltem bármiféle megkönnyebbülés nélkül. Így soha nem érhetem el az igazságot, a Sátán örökre gúzsba kötne, és a rabszolgájává tenne. Ekkor megértettem, hogy Isten szavai szerint kell bánnom az emberekkel, őszintén és becsületesen kell viselkednem velük, a szívemből kell beszélnem, és olyan dolgokat kell mondanom, amelyek hasznosak másoknak. Akár megmetszek másokat, akár szemrehányást teszek nekik, akár nyugodtan beszélek velük az igazságról, igaz szívvel kell közelednem hozzájuk. Így a másokkal való kapcsolataim normálisak és tartósak lehetnek, megszabadulhatok az elfojtástól, elérhetem a felszabadulást és a szabadságot.

Később, amikor a videókkal kapcsolatos problémákat vitattunk meg, Lu Hszüan csak a véleményét mondta el, amikor mások problémáira rámutatott, az alapelvekről alig vállalt közösséget. Az összejövetelek alatt ritkán nyílt meg arról, hogy milyen romlottságot mutat, és a munkájában felmerülő problémákról is ritkán beszélt nyíltan. Emiatt a többiek egyből azt gondolták, hogy van benne érettség, és van munkaképessége, és ez arra késztette őket, hogy felnézzenek rá. Úgy éreztem, hogy ez mindenki számára káros, és fel akartam hívni rá a figyelmét. De amikor már majdnem belefogtam, tétovázni kezdtem, azt gondolván: „Ha ezt mondom, vajon megharagszik Liu Hszüan? Ha ez hatással lesz a köztünk lévő kapcsolatra, az megnehezíti vajon a későbbi interakcióinkat?” Rájöttem, hogy megint kényszeres megfelelőként fogok viselkedni, hogy jó viszonyban maradjak másokkal. Így egyből Istenhez imádkoztam, erőt kérve az igazság gyakorlásához és az önmagam elleni lázadáshoz. Az imádkozás után eszembe jutott egy passzus Isten szavaiból: „Ha mindenki doktrínán alapuló vagy elméleti tudásról beszél, de semmit nem mond a tényleges tapasztalatokból nyert ismeretről; és ha – amikor az igazságot kommunikálják – kerülik a személyes életükről, a valódi életből vett problémáikról és saját belső világukról való beszédet, akkor hogyan lehetne őszinte a kommunikáció? Hogyan létezhetne bármilyen valódi bizalom? [...] Ha az emberek között nincs szóbeli vagy szellemi kommunikáció, akkor nincs lehetőség intimitásra közöttük, és nem tudnak gondoskodni egymásról, illetve segíteni egymást. Ti megtapasztaltátok ezt, nem igaz? Ha a barátod mindenben a bizalmába fogad téged, hangot adva mindannak, amit gondol és mindannak a szenvedésnek vagy boldogságnak, amit dédelget, nem fogod akkor különösen közel érezni magad az illetőhöz? Azért hajlandó elmondani neked ezeket a dolgokat, mert te is bizalmasan megosztottad vele a legbensőbb gondolataidat. Kimondottan közel vagytok egymáshoz, és emiatt tudtok olyan jól kijönni és kisegíteni egymást. Az ilyen kommunikáció és a testvérek közötti beszélgetés nélkül a gyülekezetben ők nem tudnának harmóniában élni egymással, és lehetetlennek tartanák, hogy jól együtt tudjanak működni kötelességük teljesítése közben. Az igazság közlése ezért kívánja meg a szellemi kommunikációt és azt a képességet, hogy szívből beszéljünk. Ez az egyik alapelv, amellyel rendelkezni kell ahhoz, hogy valaki becsületes ember legyen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Isten szavai felébresztettek. Arra gondoltam, hogy mivel Liu Hszüannal a világi ügyekre vonatkozó filozófiák alapján érintkeztem, soha nem nyitottam meg igazán a szívemet előtte, vagy segítettem neki, és soha nem vállaltam közösséget vele, vagy mutattam rá a problémáira, nem kapott tőlem mást, mint csalárdságot és bajt, ami miatt az emberek ellenszenvvel vannak irántam, és Isten irtózik tőlem. Rájöttem, hogy nem maradhatok ilyen önző és csalárd kényszeres megfelelő, hogy őszinte embernek kell lennem Isten szavai szerint, és meg kell említenem a problémákat, amiket látok. Másnap, amikor az állapotunkról beszélgettünk, felhívtam Liu Hszüan figyelmét arra, hogy soha nem beszél nyíltan a romlottságáról, hogy nem összpontosít arra, hogy mindannyiunkat az alapelvek szerint vezessen a kötelességeinkben, és hogy ez könnyen oda vezethet, hogy a többiek felnéznek rá. Ugyanakkor arra is figyelmeztettem, hogy így végezni a kötelességet nem a helyes út. Liu Hszüan, miután meghallgatott, rájött, hogy milyen súlyos a problémája, készen állt az igazság keresésére, és hogy elgondolkodjon önmagán. Később Liu Hszüan levonta a tanulságot ebből a tapasztalatból. Elkezdett jobban összpontosítani arra, hogy átadja nekünk az alapelveket, és gyakran beszélt nyíltan a romlottságáról. A kapcsolatunk nem ment tönkre emiatt, hanem közelebb kerültünk egymáshoz. Néha, amikor nem láttam át a saját állapotomat, az, hogy megosztottam ezt Liu Hszüannal, segített jobban megérteni magamat. Őszintén úgy éreztem, hogy az emberekkel való jó viszony és a szívem megnyitása mások felé Isten szavai szerint nemcsak másoknak segített, hanem nekem is hasznomra vált. Abban az időben mind az életbe való belépésünkben, mind a műszaki képességeinkben előrelépést értünk el. A kötelességeink hatékonysága is javult, és valóban éreztük Isten vezetését. A múlton elgondolkodva arra jutottam, hogy a világi ügyekre vonatkozó filozófiák alapján jó viszonyt ápolni Liu Hszüannal túlzottan fájdalmassá és kimerítővé tette az életemet. A gyülekezeti munka fenntartására vonatkozó feladataimnak sem tettem eleget. Ha ezt összehasonlítom a mostani helyzettel, amikor becsületes ember vagyok Isten szava szerint, és a szívemből beszélek, akkor érzem Isten vezetését, és a szívemben megkönnyebbülést és feloldozást tapasztalok. Olyan gyönyörűség és öröm van benne, amit nehéz leírni. Azt is megértem, hogy a testvérek közötti normális kapcsolatban nincs helye a gyanakvásnak vagy a korlátoknak. Őszintén kell bánnunk egymással, segíteni és támogatni kell a másikat az életbe való belépésben és a kötelességekben. Ez előnyös a többieknek, nekünk, és a gyülekezeti munkának. Isten szava tanított meg arra, hogyan jöjjek ki másokkal, és ezért tiszta szívből hálás vagyok Istennek.