De nagyon félénk voltam kiskoromban, és akárhányszor vendégek jöttek hozzánk, a szüleim háta mögé bújtam. Amikor a szüleim azt mondták, hogy szólítsam a vendégeket néninek meg bácsinak, túlságosan szégyelltem ezt megtenni. Anyukám azzal viccelődött a vendégek előtt, hogy „Ez a gyerek néma, nem tud beszélni.” Azt is gyakran mondogatta, hogy soha nem fogok elérni semmit, és nem lesz belőlem senki. Sokszor kinevettek és kritizáltak, mert ügyetlenül bántam a szavakkal, és nagyon féltem mások előtt megszólalni. Akárhányszor olyan helyzetbe kerültem, hogy beszélnem kellett, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megússzam ezt. Iskoláskoromban soha nem vettem részt semmilyen tevékenységben, mindig elbújtam egy sarokba, és csendben tanultam. Amikor lediplomáztam az egyetemen, a tanárom azt mondta, hogy jogosulttá váltam posztgraduális tanulmányokra. Nagyon boldog voltam, de amikor meghallottam, hogy szóbeli elbeszélgetésen kell részt vennem a tanárokkal, igen nyugtalan lettem. A rossz kommunikációs készségeimre gondoltam, és arra, hogy ha nem lesznek összefüggőek a válaszaim, végül megszégyenülök. Pár napig rágódtam magamban, de továbbra sem volt bennem elég bátorság, hogy elmenjek az elbeszélgetésre. Miután rátaláltam Istenre, azt láttam, hogy a testvérek összejövetelei és közösségvállalásai nyíltak és egyszerűek, hogy senki nem neveti ki a másikat, és ettől megkönnyebbültem. Fokozatosan elkezdtem gyakorolni, hogy mindenkivel szívből beszéljek, megosztottam velük az állapotomat és a meglátásaimat. Néha egy kicsit zavarosan beszéltem, de a testvérek nem néztek le, én pedig nem éreztem magam annyira korlátozva. Idővel egyre többet kezdtem beszélni. Később, egy összejövetel során, a közösségvállalás során eltértem a témától, és a csoportvezető félbeszakított. Éreztem, hogy elpirulok, és szégyenemben legszívesebben a föld alá bújtam volna. Felidéztem magamban, amikor a szüleim azt mondták, hogy soha nem lesz belőlem senki, és úgy tűnt, hogy igazuk van. Úgy éreztem, teljesen haszontalanná tesz, hogy ügyetlenül bánok a szavakkal, és hogy egy sarokban gubbasztva, fogom tölteni az életemet észrevétlenül. Ekkor azt mondtam magamban: „Kevesebbet kellene beszélnem az emberek előtt, hogy ne tegyem ki magam a hibáim leleplezésének, és annak, hogy mások kinevessenek.” Ezután sokáig meg sem szólaltam. A csoportösszejöveteleken kívül is csendben maradtam, csak hallgattam a többiek közösségét. Néha nekem is volt tapasztalati megértésem, de akkor eszembe jutott, hogy nem tudom megfogalmazni, amit mondani akarok, hogy zavarosan beszélek, és arra gondoltam, hogy ha megint félbeszakítanának, teljességgel megszégyenülök, így nem akartam beszélni. 2018 szeptemberében videós munkát végeztem a gyülekezet számára. A testvérek engem választottak csapatvezetővé, mert látták, hogy ezen a területen képzettebb vagyok. De amikor arra gondoltam, hogy a csapatvezetés azzal jár, hogy gyakran kell a munka kivitelezésében és nyomon követésében közreműködni, és hogy közösséget kell vállalnom, hogy megoldjam a testvérek problémáit, aggodalom fogott el, és azt gondoltam: „Mi lesz, ha nem teljesítek jól az ügyetlen beszédemmel? Az megalázó lenne.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább megijedtem, ezért azt mondtam a vezetőnek, hogy gyengék a képességeim, nem tudom elvégezni ezt a kötelességet, és inkább válasszanak más testvért erre a szerepre. A vezető Isten szándékairól beszélt nekem, azt javasolta, hogy támaszkodjak Istenre, és gyakoroljak egy kicsit, nézzem meg, hogy megy a dolog, én pedig vonakodva beleegyeztem. Csapatvezetőként nagyon passzív voltam, minden alkalommal, amikor vendéglátó voltam egy összejövetelen vagy közösségvállaláson, visszahúzódtam, és hagytam, hogy inkább a nővértársam beszéljen. Ő nem értette, miért csinálom ezt. Azt mondta, hogy képes voltam feltárni problémákat a kötelességem során, vannak saját gondolataim és szempontjaim, ki tudok fejezni meglátásokat, miközben Isten szavairól vállalok közösséget, és hogy nem is olyan rosszak a képességeim, ezért csodálkozik, hogy miért kerülöm mindig a megszólalást. Biztatott, hogy gyakoroljak többet. De mindegy volt, hogy mit mondott a nővértársam, én továbbra is alkalmatlannak éreztem magam, sőt, többször is megpróbáltam lemondani. Végül leváltottak, mert túl passzív voltam a kötelességemben. Ezután tovább folytattam a videós munkát. 2022 augusztusában a csapatvezető megkért, hogy működjek együtt vele a csoportmunka felügyeletében. Egy kicsit aggódtam, és arra gondoltam: „Nem tudok jól beszélni; remélem, nem hozom magam kellemetlen helyzetbe.” A csapatvezető Isten szándékairól beszélt velem, azt mondta, hogy szüksége van valakire, akivel együtt tud működni, és akiben megvannak ezek a készségek. Kicsit bűntudatom támadt, amikor a vezető ezeket mondta. Bár ügyetlen voltam a szavakkal, ezen a területen azért elboldogultam, és a csapatvezetővel való együttműködés szükséges volt a munkához, így beleegyeztem a dologba. Ezután folyton azt kérdezgettem magamtól: „Miért próbálok mindig elmenekülni és kihátrálni, amikor felkérnek csapatvezetőnek? Pontosan mi okozza ezt a viselkedést?” Ilyen zavaros gondolatok közepette Istenhez imádkoztam iránymutatásért.

Egy összejövetel során a vezető felolvasott egy passzust Isten szavaiból, ami a problémámról szólt, és tisztázta ezt a zűrzavart a szívemben. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkorukban átlagos külsejűek voltak, rosszul fejezték ki magukat, és nem volt túl gyors az észjárásuk, ezért mások a családi és társadalmi környezetükben elég kedvezőtlenül értékelték őket, ilyen szavakkal: »Ez a gyerek nehéz felfogású, lassú, és nehezen forog a nyelve. Nézd meg mások gyerekeit, azok olyan jól beszélnek, hogy bárkit az ujjuk köré csavarnak. Ez a gyerek meg egész nap csak duzzog. Nem tudja, mit kell mondani, amikor találkozik valakivel, nem tudja kimagyarázni vagy igazolni magát, ha valami rosszat csinált, és nem tudja szórakoztatni az embereket. Ez a gyerek egy idióta.« Ezt mondják a szülei, ezt mondják a rokonai és barátai, és ezt mondják a tanárai is. Ez a környezet bizonyos láthatatlan nyomást gyakorol az ilyen egyénekre. Azáltal, hogy ilyen környezeteket tapasztalnak meg, öntudatlanul is egy bizonyos gondolkodásmód alakul ki bennük. Milyen gondolkodásmód? Úgy gondolják, hogy nem néznek ki jól, nem túlságosan szerethetőek, és mások soha nem örülnek, ha látják őket. Elhiszik, hogy nem tanulnak jól, lassúak, és mindig zavarba jönnek, ha ki kell nyitniuk a szájukat és mások előtt kell beszélniük. Még ahhoz is túlságosan szégyenlősek, hogy megköszönjék, ha kapnak valamit másoktól, és ezt gondolják magukban: »Miért gabalyodik mindig úgy össze a nyelvem? Mások miért beszélnek olyan gördülékenyen? Egyszerűen hülye vagyok!« Tudat alatt értéktelennek gondolják magukat, [...] Azok az emberek, akik alsóbbrendűnek érzik magukat, nem tudják, mik az erősségeik. Csak azt gondolják, hogy nem szerethetőek, mindig butának érzik magukat, és nem tudják, hogyan kezeljék a dolgokat. Röviden: úgy érzik, semmit nem tudnak elvégezni, nem vonzók, nem okosak, és lassan reagálnak. Másokhoz képest jelentéktelenek, és a tanulmányaik során nem szereznek jó jegyeket. Miután ilyen környezetben nőttek fel, a kisebbségi érzés gondolkodásmódja fokozatosan átveszi az irányítást fölöttük. Egyfajta maradandó érzelemmé válik, amely összegabalyodik a szíveddel és kitölti az elmédet. Nem számít, felnőttél-e már, kiléptél-e már a világba, megházasodtál-e, felépítetted-e a karrieredet, milyen a társadalmi státuszod – a kisebbségi érzéstől, amelyet felcseperedésed közben a környezeted ültetett el benned, lehetetlen megszabadulnod. Miután elkezdesz hinni Istenben és csatlakozol az egyházhoz, még mindig azt gondolod, hogy átlagos a külsőd, gyenge a szellemi képességed, rosszul fejezed ki magad, és semmire nem vagy képes. Ezt gondolod: »Majd megteszem, amit tudok. Nem kell azon igyekeznem, hogy vezető legyek, nem kell mély igazságokra törekednem. Majd megelégszem azzal, hogy én vagyok a legjelentéktelenebb, mások pedig hadd bánjanak velem úgy, ahogy akarnak.« Amikor antikrisztusok és hamis vezetők bukkannak fel, te úgy érzed, képtelen vagy felismerni és leleplezni őket, hogy egyszerűen nem így vagy összerakva. Úgy érzed, hogy amennyiben te magad nem vagy hamis vezető vagy antikrisztus, amennyiben nem bomlasztasz és nem keltesz zavart, akkor ez így elég is, és elég, ha a saját pozíciódban helyt tudsz állni. A szíved mélyén úgy érzed, hogy nem vagy elég jó, hogy nem vagy olyan jó, mint mások, hogy mások talán az üdvösség tárgyai, te pedig legjobb esetben szolgálattevő vagy, ezért úgy érzed, nem vagy alkalmas az igazságra való törekvés feladatára. Tekintet nélkül arra, hogy mennyi igazságot tudsz megérteni, továbbra is úgy érzed, hogy ha egyszer Isten eleve úgy rendelte, hogy ilyen képességed legyen és így nézz ki, akkor talán eleve úgy rendelte, hogy pusztán szolgálattevő légy, és közelébe se menj az igazságra való törekvésnek, a vezetővé válásnak, egy felelős pozíció betöltésének vagy a megmenekülésnek; ehelyett hajlandó vagy arra, hogy te légy a legjelentéktelenebb ember. Ez a kisebbségi érzés talán nem veled született, hanem egy másik szinten, a családi környezeted és azon környezet miatt, amelyben felnőttél, közepesen súlyos csapásoknak vagy helytelen ítéleteknek voltál kitéve, és emiatt támadt fel benned a kisebbségi érzés. Ez az érzelem hatással van a törekvéseid helyes irányára, befolyásolja a törekvéseid megfelelő célját, továbbá gátolja a megfelelő törekvéseidet. Ha egyszer a megfelelő törekvésed és a megfelelő elszántságod, amellyel emberi mivoltodban rendelkezned kellene, akadályba ütközik, a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvés motivációja is kialszik benned. Ezt a kialvást nem a téged körülvevő környezet vagy valamelyik ember okozza, és természetesen Isten sem határozta meg, hogy ezt el kell szenvedned, hanem egy, a szíved mélyén rejtőző, erősen negatív érzelem okozza” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy azért féltem mindig mások előtt beszélni, és csapatvezetőként végezni a kötelességemet, mert kisebbrendűségi érzésem volt. Kiskoromban túl félénk voltam, hogy köszönjek az idegeneknek, és a szüleim gyakran mondogatták, hogy néma vagyok, nem tudok beszélni, és soha nem lesz belőlem senki. A rokonok pedig azt mondták, hogy ostoba vagyok, mert nem tudom, hogy kell a társadalmi konvenciók szerint kommunikálni. Ezek a szavak súlyosan sértették az önbecsülésemet, és kisebbrendűnek éreztem magam miattuk. Ennek következtében folyton olyan emberként határoltam be magam, aki nem jó beszélő, és akárhányszor olyan helyzetbe kerültem, hogy fel kellett szólalnom, pánikba estem. Tehát emiatt kerültem és utasítottam vissza minden olyan kötelességet, amely során beszélnem kellett. Amikor olyan emberekkel voltam, akik jobban beszéltek, mint én, és jobb képességeik voltak, kisebbrendűnek éreztem és szégyelltem magam, negatívvá váltam, és visszahúzódtam. Akkor sem éreztem alkalmasnak magam, amikor felajánlották a lehetőséget, hogy csapatvezető legyek, és nem voltam hajlandó az aktív együttműködésre. A kisebbrendűségi érzésem hatással volt a kilátásaimra és a céljaimra, oda vezetett, hogy állandóan behatároltam magam, és kerültem a felelősségvállalást, ami miatt sok lehetőséget elszalasztottam a tökéletesedésre, és így veszteségekhez vezetett az életbe való belépésemben. Isten háza mégis felajánlotta a lehetőséget, hogy csapatvezetővé képezzem magam, és nem akartam behatárolni magamat a kisebbrendűségi érzéseim korlátai által, ezért Istenhez imádkoztam, és arra kértem, hogy vezessen, és adjon hitet, hogy megszabadulhassak a kisebbrendűségi érzésem kötelékeitől és korlátaitól.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, amely megmutatta az utat a kisebbrendűségi érzéseim feloldására. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül attól, hogy milyen szituáció, kicsoda vagy milyen esemény okozta a kisebbségi érzésed kialakulását, benned meg kell lennie a helyes megértésnek a saját képességedről, erősségeidről, tehetségeidről és a saját emberi mivoltod minőségéről. Nem helyes alsóbbrendűnek érezned magad, de magasabb rendűnek sem – mindkettő negatív érzelem. A kisebbségi érzés gúzsba kötheti a cselekedeteidet, a gondolataidat, és befolyásolhatja a nézeteidet és álláspontodat. Hasonlóképpen a felsőbbrendűségi érzésnek is megvan ugyanez a negatív hatása. Ezért, legyen szó akár kisebbségi érzésről, akár más negatív érzelemről, rendelkezned kell a helyes megértéssel azokról az értelmezésekről, amelyek ennek az érzelemnek a feltámadásához vezetnek. Először is azt kell megértened, hogy ezek az értelmezések helytelenek, és legyen szó akár a képességedről, akár a tehetségedről, akár az emberi mivoltod minőségéről, az ezekből származó értékelések és következtetések rólad mindig helytelenek. Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzéstől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. [...] Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat vagy világos tudást szerezni róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amiből kiindulhatsz és amit fontolóra vehetsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Aztán megoldhatod a negatív érzelmek, mint például a kisebbségi érzés létfontosságú problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőlük. Az ilyen kisebbségi érzéseket könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja és felismeri őket, és az igazságot keresi” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavainak olvasása után a szívem vidámabb lett. A kisebbrendűségi érzés legyőzésének érdekében szükségem van rá, hogy pontosan megértsem, ki vagyok, Isten szavai szerint mérjem fel magam, és objektíven értékeljem az erősségeimet és gyengeségeimet. Ami az erősségeimet illeti, arra kell törekednem, hogy a segítségükkel annyi mindent végezzek el, amennyit csak tudok. Ami a hiányosságaimat illeti, nyugodtan szembe kell néznem velük, és megfelelően kell kezelnem őket. Ily módon úgy tudom végezni a kötelességeimet, hogy nem fogom korlátozva érezni magamat. Elgondolkodtam azokon az éveken, amikor kisebbrendűnek éreztem magam, és azt láttam, hogy azért éreztem így, mert a szüleim mindig kritizáltak, hogy ügyetlenül bánok a szavakkal, és hogy rosszul fejezem ki magam, én pedig úgy éreztem, hogy gyengék a kommunikációs készségeim, és nem tudom tömören kifejezni a gondolataimat, tehát akárhányszor olyan kötelességet kellett végeznem, ahol beszélnem kellett, megijedtem. Azután már lenyugodva felmértem magam: „Isten szavainak olvasása után képes vagyok felismerni pár dolgot, és meg tudom osztani a tapasztalati megértéseimet, hogy segítsek a testvéreimnek, és ők azt mondták, hogy ez hasznos a számukra. Egyes készségekkel kapcsolatos problémákat is meg tudok oldani, és ugyan a kommunikációs készségeim gyengék, és zavarosan beszélek, de ezek a problémák nem olyan súlyosak, hogy ne tudnám magam világosan kifejezni, vagy bármilyen feladatot elvégezni. Ráadásul ez nem egy megoldhatatlan probléma, mivel cikkírással és a közösségvállalás gyakorlásával tudok fejlődni ezen a téren.” Amikor ezt felismertem, már nem éreztem olyan nyomasztónak a csapatvezetői kötelességeim ellátásával járó nyomást, és képes voltam az aktív együttműködésre. Amikor észrevettem a problémákat, amelyekkel a testvéreim szembesültek a kötelességeikben, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek nekik megoldani ezeket, és rendszeresen nyomon követtem a csapatmunka előrehaladását, megvizsgálva a nehézségeiket, és megvitatva velük a megoldásokat. Ha valamit nem tudtam megoldani, akkor konzultáltam a nővértársammal, és végül mindig találtunk módot a haladásra. Az ilyen gyakorlati együttműködés során azt tapasztaltam, hogy világosan ki tudom fejezni a gondolataimat, hogy a testvérek megértenek, és némi önbizalmat szereztem a csoportvezetői kötelességeimben. A későbbiekben azzal jöttek oda hozzám a vezetők, hogy megbeszélték, felügyelőnek képeznek ki. Egyszerre meglepett és boldoggá tett ez a hír, de azután hirtelen eszembe jutott, hogy a nyelvi készségeim gyengék, hogy alig tudok csapatvezetőként boldogulni, hogy a testvérek a csapatban tudatában vannak a hiányosságaimnak, és megértőek, ha hiányos a közösségvállalásom. Felügyelőként azonban sokkal több emberrel kerülnék kapcsolatba, és az összejövetelek és munkálatok kivitelezése megkövetelné tőlem, hogy kezdeményező legyek a közösségvállalásban. Attól tartottam, hogy a gyenge beszédkészségem miatt egyből lelepleződnének a hiányosságaim, amint kinyitom a szám, hogy közösséget vállaljak, és hogy ha rosszul vállalok közösséget, a végén teljesen megalázom magam. Így azt mondtam a vezetőknek: „Nem tudom megtenni, nem nekem való ez a szerep, jobb lenne egy másik nővért választani.” A vezetők ezután Isten szándékairól beszéltek, bátorítottak, hogy ne határoljam be magam, gyakoroljak, és nézzem meg, hogy megy, és működjek együtt másokkal a nehézségek megoldása érdekében. Így tehát beleegyeztem, hogy egy ideig együttműködöm.

Ezután ezt gondoltam: „Ráébredtem, hogy a kisebbrendűségi érzésem befolyásol, és képes vagyok helyesen látni magamat, de akkor miért habozok még mindig magamra vállalni a felügyelői szerepet, és miért akarok elmenekülni előle?” Az egyik áhítatom során elolvastam pár passzust Isten szavaiból, ami segített tisztábban látni néhány problémámmal kapcsolatban. Isten azt mondja: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senki nem jelentheti vagy leplezheti le őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mosdassák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Az emberek félrevezetése, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). „Azok az emberek, akik soha nem nyitják meg a szívüket, akik mindig megpróbálnak elrejteni és eltitkolni dolgokat, akik úgy tesznek, mintha tiszteletreméltóak lennének, akik azt akarják, hogy az emberek nagyra tartsák őket, akik nem engedik, hogy mások teljes képet kapjanak róluk, akik azt akarják, hogy az emberek csodálják őket – vajon nem ostobák? Ezek az emberek a legostobábbak! Azért, mert az emberekről előbb-utóbb kiderül az igazság. Milyen úton járnak ilyen magatartással? Ez a farizeusok útja. Vajon a képmutatók veszélyben vannak vagy sem? Ők azok az emberek, akiket Isten a legjobban megvet, tehát szerinted veszélyben vannak vagy sem? Mindazok, akik farizeusok, a pusztulás felé vezető utat járják!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten leleplezi, hogy az emberek gyakran azért rejtőznek el, és álcázzák magukat, azért rejtegetik a hibáikat és hiányosságaikat a többiektől, hogy megvédjék a hírnevüket és státuszukat. Az ilyen emberek arrogánsak, hamisak és képmutatók. Isten szavainak a fényében vizsgáltam meg a viselkedésemet, és rájöttem, hogy az a fajta ember vagyok, akit Isten leleplezett. Gyerekkorom óta az a gondolat irányított, hogy „az embernek úgy kell a büszkesége, mint a fának a kéreg”, és nagy fontosságot tulajdonítottam a mások szívében elfoglalt hírnevemnek és státuszomnak, mindig azt akartam, hogy az emberek legyenek jó véleménnyel rólam, és jó színben tűnjek fel előttük. Mivel gyermekkoromban beszédhibás voltam, és a felnőttek gyakran kritizáltak, azt gondoltam, hogy ez egy hiányosság, így akárhányszor olyan helyzetbe kerültem, hogy beszélnem kellett, inkább elkerültem. Miután rátaláltam Istenre, a közösségvállalás során az összejöveteleken egyszer félbeszakítottak a testvérek, mert zavarosan beszéltem, és eltértem a tárgytól, és én megalázva éreztem magam. Ezután nem akartam többé beszélni az összejöveteleken, és féltem megszólalni mások előtt. Azért viselkedtem így, hogy elrejtőzzek, és álcázzam magam, és ezzel megakadályozzam, hogy a többiek észrevegyék a hibáimat és a hiányosságaimat, és nehogy lenézzenek, Inkább azt akartam, hogy szerénynek és szolidnak gondoljanak, hogy jó benyomást tegyek rájuk, és jó véleménnyel legyenek rólam. Amikor a testvérek összegyűlnek, a cél az, hogy közösséget vállaljanak az Isten szavaival kapcsolatos tapasztalati megértéseikről, és támogassák egymást, de mivel én el akartam rejteni a hiányosságaimat, kerültem, hogy a tapasztalati megértéseimről beszéljek, és folyton menekültem a kötelességek elől, és visszautasítottam azokat. Még csapatvezetőként is hiányzott belőlem az együttműködési készség, negatív és passzív voltam, és le akartam mondani. Hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat, folyamatosan kibújtam a kötelességeim alól, ürügyként használva a gyenge képességeimet, hogy elfedjem a hírnév és a státusz iránti vágyamat. Ily módon a testvérek nemcsak hogy nem kérdőjelezték meg a kötelességeim elvégzésének megtagadását, de ráadásul észszerű, öntudatos embernek láttak, aki nem versenyez a státuszért, és jó véleménnyel voltak rólam. Alattomos módszereket alkalmaztam, hogy megvédjem a hírnevemet és a státuszomat, és ezzel becsaptam és félrevezettem a testvéreimet. Ez igazán csalárd dolog volt tőlem!

A keresés és a gondolkodás során rájöttem, hogy van bennem egy másik látásmód. Az hittem, hogy csak azok alkalmasak vezetőnek és dolgozónak, akiknek jó a beszédkészsége, és ha valakinek nem jó a beszédkészsége, az nem alkalmas erre a szerepre. De vajon valóban helyes volt ez a nézőpont? Elolvasatm egy passzust Isten szavaiból. „A különféle tehetséges embertípusok között, melyeket az imént említettem, az első típusba azok tartoztak, akik a különböző munkaelemek felügyelői lehetnek. Az első követelmény velük szemben az, hogy meglegyen bennük a tehetség és a képesség az igazság felfogására. Ez a minimumkövetelmény. A második követelmény az, hogy hordozzanak terhet – ez elengedhetetlen. Egyesek az átlagembereknél gyorsabban felfogják az igazságot, van lelki megértésük és jó képességűek, van bennük munkaképesség, és miután egy ideig gyakoroltak, tökéletesen meg tudnak állni a saját lábukon. Van azonban ezekkel az emberekkel egy súlyos probléma – nem hordoznak terhet. … Olyan emberek is vannak, akiknek a képessége több mint megfelelő egy munkához, azonban sajnos egyszerűen nem hordoznak terhet, nem szeretnek felelősséget vállalni, nem szeretik a gondokat és nem szeretnek aggódni. Nem látják meg az elvégzendő munkát, és még ha látják is, nem akarnak foglalkozni vele. Az efféle emberek jelöltek vajon az előléptetésre és a művelésre? Egyáltalán nem; az embereknek terhet kell hordozniuk ahhoz, hogy előléptessék és műveljék őket. A teherviselés a felelősségérzet megléteként is leírható. A felelősségérzet meglétének inkább az emberi mivolthoz van köze; a teherviselés azon mércék egyikére utal, amelyeket Isten háza az emberek mérésére használ. Azok, akik terhet hordoznak, miközben még két másik dolog – az igazság felfogására való tehetség és képesség és a munkaképesség – birtokában is vannak, azok a fajta emberek, akik előléptethetők és művelhetők, és ilyen típusú emberek lehetnek a különböző munkaelemek felügyelői. Ezek az emberek előléptetésének és művelésének szükséges mércéi ahhoz, hogy különféle felügyelők legyenek, az előléptetésre és a művelésre pedig azok az emberek jelöltek, akik megfelelnek ezeknek a mércéknek” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavaiból láttam, hogy a jó képességek és a jó kommunikációs készség nem az egyetlen követelmény ahhoz, hogy vezető és dolgozó legyél. A legfontosabb dolog, amit figyelembe kell venni, az az illető emberi mivolta, és hogy mennyire képes megérteni az igazságot. Azt is fontos figyelembe venni, hogy viseli-e a terhet a munkájáért, és van-e felelősségtudata. Amikor jó kommunikációs készséggel rendelkező emberek vállalnak közösséget az igazságról, hogy problémákat oldjanak meg, világosan és logikus tudják kifejteni a gondolataikat, és meg tudják ragadni a lényeget, ami lehetővé teszi, hogy a többiek egyből megértsék ezt. Ez előnyt jelent a kötelességek megfelelő elvégzésében, de nem az egyetlen feltétele annak, hogy valaki felügyelő legyen. Azt is fontos látni, hogy az illető viseli-e a terhet a kötelességeiért, hogy képes-e valódi munkát végezni, és tényleges problémákat megoldani. Ha egy felügyelőnek jó a beszédkészsége, a képességei, és nagyszerű munkaerő, de rossz emberi mivolttal rendelkezik, a kényelemre vágyik, nem szeret dolgozni, nem visel terhet a kötelességéért, és felelőtlen, az ilyen ember alkalmatlan mind vezetőnek, mind dolgozónak. Sok vezetőnek és dolgozónak jó a beszédkészsége, és jók a képességei, de mivel nem viselnek terhet a kötelességeikért, nem végeznek valódi munkát, és visszaélnek a pozíciójuk nyújtotta előnyökkel, ezért leváltották őket. Ezzel szemben vannak olyan vezetők és dolgozók, akik valamivel gyengébb beszédkészséggel és képességekkel rendelkeznek, de viselik a terhet a kötelességeikért, és van felelősségtudatuk, szorgalmasan dolgoznak, és meg tudják oldani a testvéreik valós problémáit a kötelességeikben. Az ilyen vezetők és dolgozók a munkát is képesek jól elvégezni, és a gyülekezet biztosítja nekik a lehetőséget a továbbképzésre. Régebben úgy határoltam be magam, mint olyan valakit, aki alkalmatlan arra, hogy csapatvezető vagy felügyelő legyen, pusztán a rossz beszédkészségem és kommunikációs képességem miatt. Ez azért volt így, mert nem kerestem az igazságot, de nem határolhattam be magam többé ezekkel a téves nézetekkel.

A továbbiakban arra összpontosítottam, hogy miként tudnám a legjobb képességeim szerint teljes mértékben ellátni a kötelességeimet, és hogyan törekedhetnék a bennem rejlő lehetőségek kiaknázására. Isten szavain is tudatosan elgondolkodtam, az igazság keresésére és gyakorlására összpontosítva azokban a helyzetekben, amikkel szembesültem. Amikor ténylegesen megértettem valamit Isten szavaiból, a tanúságtételi cikkek írását gyakoroltam. Fokozatosan megtanultam, hogy miként kell logikusan és összefüggően beszélni, hogyan fejezzem ki világosan a gondolataimat úgy, hogy mások is megértsék, és elkezdtem elsajátítani a kommunikációval kapcsolatos készségeket. Amikor az összejövetelek során eljött a munka végrehajtásának az ideje, amikor a nővértársam megkért, hogy vegyem át a vezetést, már nem féltem annyira, mint korábban, és a problémákat és eltéréseket is össze tudtam foglalni mindenkivel, ezáltal javítva a kötelességeim hatékonyságát. Azáltal, hogy így gyakoroltam, békés és nyugodt lettem, elnyertem az Istennel való együttműködéshez szükséges hitet, fokozatosan kiléptem a kisebbrendűségi érzéseim árnyékából, és sokkal vidámabb lettem, mint azelőtt. Már nem az a személy voltam, aki elbújik egy sötét sarokban, mert túlságosan fél megszólalni. Hálás vagyok, hogy Isten szavai megvilágosítottak és vezettek, lehetővé tették számomra, hogy fokozatosan kilépjek a kisebbrendűségem árnyékából, és képessé váljak a teremtett lényként rám háruló kötelességek elvégzésére.