Emlékszem, amikor első osztályos voltam, az osztályfőnökünk barátságos és közvetlen volt, és mindig kedves volt az arca. Soha nem vesztette el velünk a türelmét, és nem kritizált minket szigorúan. Néha úgy beszélgetett velünk, mintha nem is a tanítónk lett volna. Mindannyian szerettünk vele lenni, és a szüleink dicsérték, hogy jó tanító. Igazán felnéztem rá, csodáltam őt, és olyan akartam lenni, mint ő. Később az életben, bárkivel is kerültem kapcsolatba, szinte soha senkivel nem vitatkoztam. Még ha valaki bántott is, és haragudtam rá, vagy gyűlöltem, akkor is úgy döntöttem, hogy összeszorítom a fogaimat, és mosolyogva üdvözlöm, hogy békésen kijöjjek vele. Emiatt az osztálytársaim szerettek velem lenni, és a rokonaim mind azt mondták, hogy jól nevelt és megértő vagyok. Miután hinni kezdtem Istenben, továbbra is ilyen módon viselkedtem a testvéreimmel, szelíden beszéltem, és mindent megtettem, hogy ne sértsem meg senki büszkeségét. Még ha láttam is, hogy másoknak problémáik vannak, mindig lekicsinyeltem azokat, ami azt eredményezte, hogy a többiek pozitív fényben láttak engem, és így megerősített abban a hitemben, hogy jó dolog ilyennek lenni. Csak később, miután átmentem néhány dolgon, és Isten szavának leleplezésén, akkor értettem meg, hogy kedvesnek lenni nem egy alapelv, ami alapján viselkedni kell az embernek, és megértettem, hogyan kell egy valódi ember hasonlatosságával viselkednem.

2022 januárjában a templom tisztogatási munkálatainak egy részét felügyeltem. Li Jüan és Lin Hszi csak akkor kezdték ezt a munkát, és nem fogták fel az alapelveket, ezért egy kicsit jobban nyomon követtem a munkájukat. Akkoriban azt tapasztaltam, hogy elég felületesen végzik a kötelességüket, és néhány nyilvánvaló probléma is előbukkant. Egyszer észrevettem, hogy az általuk vezetett tisztogatási anyagokban egyes emberek viselkedését csak összefoglalták, és hiányoztak a részletek, egyes esetekben pedig nem voltak bizonyítékok, és további példákra volt szükség annak megerősítésére, hogy ezeket az embereket ki kell-e takarítani. Ha nincs egyértelműen kivizsgálva és ellenőrizve, könnyen előfordulhat, hogy egy személyt indokolatlanul takarítanak és közösítenek ki. Ez nagyon súlyos probléma volt. Láttam, hogy mennyire hanyagul állították össze a tisztogatási anyagokat ők ketten, és minél többet gondolkodtam ezen, annál dühösebb lettem. Ezért ezt mondtam a nővértársamnak, Liu Csingnek: „Li Jüan és Lin Hszi még csak most kezdtek el ezen dolgozni, és sok olyan dologban nem kérnek tanácsot, amit nem értenek. Nagyon felületesen végzik a kötelességeiket. Ezúttal rá kell mutatnom arra a problémás hozzáállásra, amellyel a kötelességükhöz viszonyulnak.” Liu Csing egyetértett velem. De miközben írtam kettejüknek, haboztam: „Amikor néhány nappal ezelőtt velük voltam, az állapotuk eléggé negatívnak tűnt. Ha megmetszem őket, és boncolgatom a kötelességükben való felületességük természetét, akkor vajon annyira negatívak lesznek, hogy kilépnek? Azt fogják mondani, hogy nem értem meg a nehézségeiket, és hogy túl sokat követelek és túl szigorú vagyok? Talán elveszítik a rólam kialakult jó benyomásukat.” Hogy megóvjam a rólam kialakult képet, csak az általuk okozott eltérésekre mutattam rá, és nem mondtam semmit, hogy leleplezzem a romlott beállítottságaikat. Ezt még egy csomó vigasztalásba és buzdításba is bújtattam, például arra bátorítottam őket, hogy helyesen tekintsenek a hibáikra és a hiányosságaikra, és ne éljenek negativitásban és félreértésben. Amikor Liu Csing elolvasta a levelemet, ezt mondta: „Nem a kötelességeikben lévő felületesség természetéről akartál beszélni? Miért köntörfalazol? Gondolod, hogy felismerik a problémájukat, ha így beszélsz velük?” Amikor Liu Csinget hallottam, rájöttem, hogy az ilyesfajta mellébeszélés nem fog eredményt hozni, de féltem, hogy rossz benyomást keltek bennük, ezért találtam egy kifogást, hogy megkerüljem a dolgot.

Februárban elmentem a csoportjukba, hogy megbeszéljük a munkát. Hogy ne zárkózzak el tőlük, azt mondtam magamnak, hogy gyengédnek kell lennem velük, és óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne beszéljek túlságosan fölényesen vagy keményen. Látva, hogy viccelődnek, én is csatlakoztam hozzájuk, hogy lazának, közvetlennek és szerénynek lássanak, és olyannak, aki jól kijön mindenkivel. Amikor azt mondták, hogy semmit nem fejlődtek, és kissé csüggedtnek érzik magukat, azt mondtam nekik, hogy a múltban nekem is sok hiányosságom volt, és hogy sok időbe telt, amíg fokozatosan elsajátítottam néhány alapelvet. Ezt azért mondtam, hogy megvigasztaljam és bátorítsam őket. Egy idő után tényleg jó viszonyba kerültünk, és az egyik nővér azt mondta nekem, hogy jó érzés így, mindenféle nyomás nélkül kommunikálni valakivel. Amikor ezt hallottam tőle, még biztosabb lettem abban, hogy ez a helyes viselkedés. Egyszer egy csapattag, Csen Hszin elmondta nekem, hogy annak ellenére, hogy már jó ideje részt vesz ebben a munkában, még mindig állandóan hibázik, úgy gondolja, hogy semmit nem fejlődött, és eléggé negatívan érzi magát. Tudtam, hogy Csen Hszin azért nem fejlődött, mert túl gyorsan akart eredményeket látni, és másokhoz hasonlította magát, valamint azért, mert nem az alapelvekre összpontosított, de féltem, hogy ha közvetlenül rámutatok a problémájára, talán nem fogja jól fogadni, és valamiféle előítéletet vagy negatív véleményt alakít ki rólam. Ezért bátorításként csak ennyit mondtam: „Még csak most kezdted el ezt, és normális, hogy vannak problémák vagy eltérések a munkádban. Ez csak gyakorlás kérdése. Helyesen kell látnod magad, össze kell foglalnod a felmerülő problémákat és eltéréseket, majd célzottan meg kell tanulnod a vonatkozó alapelveket. Így fejlődni fogsz.” Mivel nem mutattam rá Csen Hszin problémájára, nem ismerte fel a romlott beállítottságát, továbbra is másokkal hasonlította össze magát, és negatívnak érezte magát, amikor nem tudott megfelelni az elvárásoknak. Volt egy másik nővér is, akit Lin Hszinek hívtak. Lin Hszi felületesen végezte a kötelességeit, és számos problémát hagyott elhúzódni, ami befolyásolta a munka előrehaladását. Tudtam, hogy Lin Hszi nagyon trehányan végzi a kötelességeit, és hogy meg kellene metszenem és le kellene lepleznem őt, de féltem, hogy rossz benyomást keltek benne, és hogy nem fog többé támogatni engem vagy egyetérteni velem. Ezért csak futólag átsiklottam a problémáin, utalva arra, hogy a fejlődésének hiánya a kötelességében rejlő helytelen szándékok miatt lehet. Mivel lekicsinyeltem a dolgokat, Lin Hszi semmit sem szívlelt meg abból, amit mondtam, nem javított a felületes hozzáállásán, és a munkáját gyakran újra kellett csinálni. Mivel csak arra gondoltam, hogyan óvjam meg a kapcsolataimat, soha nem gondolkodtam el magamon, és nem ismertem fel önmagamat.

Az egyik összejövetelen Isten azon szavairól beszélgettünk, amelyek leleplezik, hogyan nyerik meg az antikrisztusok az emberek szívét. Ekkor rábukkantam egy olyan passzusra, amely közvetlenül az én állapotomra vonatkozott. Végre némi ismeretre tettem szert a viselkedésemről. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor egy gyülekezetvezető azt látja, hogy a testvéreik felületesen végzik a kötelességüket, nem feddi meg őket, holott meg kellene. Amikor világosan látja, hogy Isten házának érdekei sérülnek, szemet huny felette és nem kérdezősködik, hogy a legkevésbé se sértsen meg másokat. Valójában nem igazán tanúsít figyelmet az emberek gyengeségei iránt. Inkább az a szándéka és a célja, hogy megnyerje az emberek szívét. Teljességgel tudatában vannak a következőnek: »Amennyiben így cselekszem és nem sértek meg senkit, azt fogják gondolni, hogy jó vezető vagyok. Jó véleménnyel lesznek rólam, sokra tartanak. Helyeselnek és kedvelnek majd.« Nem foglalkozik azzal, hogy mennyi kárt szenvednek Isten házának érdekei, hogy mekkora veszteséget okoz Isten választott népének az életbe való belépésében, vagy hogy mennyire zavarja meg a gyülekezeti életüket. Az ilyen vezető kitart a sátáni filozófiája mellett, és senkit sem sért meg. A szíve mélyén soha nem tesz saját magának szemrehányást. Amikor azt látja, hogy valaki megszakításokat és zavarokat okoz, legfeljebb vált vele erről néhány szót, tompítja a dolog élét, és ezzel elintézettnek veszi a dolgot. Nem beszélget az igazságról, nem hívja fel az illető figyelmét a probléma lényegére és még kevésbé boncolgatja az állapotát. Soha nem beszélget arról, hogy mik Isten szándékai. A hamis vezetők soha nem leplezik le és nem boncolgatják, hogy miféle hibákat követnek el gyakran az emberek, vagy az emberek által gyakran feltárt romlott beállítottságokat. Semmilyen valóságos problémát nem oldanak meg. Ehelyett mindig elnézik az emberek helytelen magatartását és a romlottság kinyilatkozásait. Bármennyire negatívak vagy gyengék is az emberek, nem veszik komolyan. Csupán néhány szót és doktrínát prédikálnak. Szólnak néhány buzdító szót, hogy felületesen kezeljék a helyzetet és megpróbálják fenntartani a harmóniát. Ennek az eredménye, hogy Isten választott népe nem tudja, hogyan tartson önvizsgálatot és ismerje meg magát. Nem nyer megoldást a benne feltáruló romlott beállítottságokra. Szavak, doktrínák, elképzelések és képzelgések között él az életbe való belépés nélkül. A szívében még azt is hiszi: »A vezetőnk még Istennél is jobban megérti a gyengeségeinket. Nem vagyunk elég érettek, hogy megfeleljünk Isten követelményeinek. Csupán teljesítenünk kell a vezetőnk követelményeit. Azáltal, hogy alávetjük magunkat a vezetőnknek, Istennek vetjük alá magunkat. Ha eljön a nap, amikor a Fennvaló elbocsátja a vezetőnket, akkor majd hallatjuk a hangunkat, hogy megtartsuk – megakadályozzuk, hogy a Fennvaló elbocsássa. Tárgyalni fogunk a Fennvalóval és rákényszerítjük, hogy fogadja el a követeléseinket. Így fogunk tisztességesen bánni a vezetőnkkel.« Amikor az emberek szívében ilyen gondolatok vannak, amikor ilyen kapcsolatot teremtettek a vezetővel és a szívükben ilyen függőséget, irigységet és hódolatot éreznek a vezetőjük iránt, akkor egyre nagyobb lesz a hitük ebben a vezetőben. Állandóan a vezető szavait akarják hallani, és nem keresik tovább az igazságot Isten szavaiban. Egy ilyen vezető szinte átvette Isten helyét az emberek szívében. Ha egy vezető ilyen kapcsolatot hajlandó fenntartani Isten választott népével, ha ebből élvezetet merít a szívében és úgy hiszi, hogy Isten választott népének így kell kezelnie őt, akkor nincs különbség közötte és Pál között. Már rá is lépett az antikrisztus útjára. Ez az antikrisztus már félre is vezette Isten választott népét, amely teljességgel nélkülözi a tisztánlátást” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok mindig az emberek hús-vér testével foglalkoznak. Észreveszik, amikor a testvérek felületesen végzik a kötelességüket, és késleltetik a gyülekezeti munkát, de az antikrisztusok nem mutatnak rá erre, és nem is metszik meg őket. Ehelyett mindent ráhagynak az emberekre, és a kedvükre tesznek, hogy jó képet alakítsanak ki magukról az emberek szívében, lényegében megnyerve őket. Úgy éreztem, mintha Isten épp az én viselkedésemet leplezné le. A kötelességemben mindig igyekeztem megóvni az imázsomat és a státuszomat az emberek szívében. Hogy a csapattagok kedveljenek, általában barátságosan viselkedtem, sőt, beszéd közben kifejezetten figyeltem a hangnememre és a hozzáállásomra. Féltem, hogy bármilyen botlás rossz benyomást keltene rólam az emberekben. Láttam Csen Hszin stagnáló fejlődését és rossz állapotát, és tudtam, hogy ez azért van, mert mindig a hírnevet és a státuszt hajszolja, miközben másokhoz hasonlítja magát, és nem a szakmai képességeire koncentrál, és világos volt számomra, hogy ha így folytatja, az nemcsak a saját életbe való belépésére lesz hatással, hanem a munka is késedelmet fog szenvedni. Beszélgetnem kellett volna vele, és rámutatni ezekre a dolgokra, de féltem, hogy megsértem, ezért mindig csak vigasztaltam, bátorítottam és buzdítottam őt. Csen Hszin képtelen volt felismerni a saját problémáit, negatív állapotban élt, az életbe való belépése elé akadály gördült, és szakmailag nagyon kevés előrelépést ért el. Azzal is tisztában voltam, hogy Lin Hszi felületesen végzi a kötelességeit, hogy egyértelműen rá kell mutatnom a problémáira, és közösséget kell vállalnom azok lényegéről, hogy segítsek neki elgondolkodni, és megérteni a dolgokat, de féltem, hogy ha közvetlenül rámutatok a problémáira, akkor talán negatívan tekint majd rám, ezért csak átsiklottam a problémáin, ami nem segített megoldani azokat. Ezt felismerve végre megértettem, hogy a viselkedésem egy antikrisztusé volt, aki megpróbálja megnyerni az emberek szívét. Hogy elnyerjem a csoporttagok jóváhagyását és támogatását, mindig alkalmazkodtam hozzájuk, és kerültem a problémák felszínre hozását, vagy hogy közösséget vállaljak azok megoldása érdekében. Nemcsak a testvéreim életbe való belépését késleltettem, hanem a gyülekezet munkáját is. Olyan önző és hitvány voltam!

Később megnyíltam a csapattagoknak arról, hogyan próbáltam megnyerni az embereket. Egyikük ezt mondta: „Igen, akárcsak a múltkor, amikor a munkánkban voltak eltérések, és te nem metszettél meg minket, helyette csak egy bátorító és buzdító levelet küldtél. Az egyik nővér még azt is mondta: »Nézd, már megint vigasztalni próbál minket!«” Amikor ezt hallottam tőle, még nagyobb bűntudatot éreztem. Amikor a gyülekezet kitakarít valakit, az illetőt komolyan ki kell értékelni az igazságalapelveknek megfelelően. Semmiféle hanyagságnak vagy felületességnek nincs helye. Ha nem vesszük komolyan, vagy nem az alapelvek szerint értékeljük ki a dolgokat, az könnyen hamis vádakhoz vezethet, és árthat a testvéreknek. Világos volt számomra, hogy felületesen végzik a kötelességeiket, és kis híján megzavarják a gyülekezet munkáját, de mivel féltem, hogy megsértem őket, nem nyújtottam útmutatást vagy segítséget, és teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy a gyülekezet munkáját befolyásolják-e. A viselkedésem Istennek való ellenállás volt! Ez a felismerés megrémített, és a lehető leghamarabb helyre akartam hozni a problémámat.

Később olvastam egy passzust Isten szavából: „Amikor másokkal érintkezel, először is érzékeltetned kell velük az igaz szívedet és az őszinteségedet. Ha valakinek a szavai felületesek, fellengzősek, kedveskedők, hízelgők, felelőtlenek és kitaláltak, amikor másokkal beszél, együtt dolgozik és kapcsolatot teremt, illetve, ha a beszédével egyszerűen csak mások kegyeit keresi, akkor a szavaiból hiányzik minden hitelesség, és a legkevésbé sem őszinte. Ez az a mód, ahogy másokkal érintkezik, bárkik legyenek is azok a mások. Az ilyen embernek nincs becsületes szíve. Az ilyen nem becsületes ember. Tegyük fel, hogy valaki negatív állapotban van, és őszintén azt mondja neked: »Mondd meg, pontosan miért vagyok én ennyire negatív. Egyszerűen nem tudok rájönni!« És tegyük fel, hogy valójában megérted az ő problémáját a szívedben, de nem mondod el neki, inkább ezt mondod: »Ez semmiség. Nem vagy negatív, én is így vagyok.« E szavak nagyszerű vigasztalások ugyan annak az embernek, de a hozzáállásod nem őszinte. Felületes vagy vele; így annak érdekében, hogy kellemesebben és vigasztalva érezze magát, tartózkodtál attól, hogy becsületesen beszélj vele. Nem segítesz neki komolyan és nem fogalmazod meg félreérthetetlenül a problémáját úgy, hogy maga mögött hagyhassa a negativitását. Nem azt tetted, amit egy becsületes embernek tennie kellene. Felületes voltál vele csupán azért, hogy vigasztalni próbáld és megbizonyosodj arról, hogy nincs köztetek elhidegülés vagy konfliktus, – ez pedig nem egyenlő azzal, hogy becsületes ember vagy. Tehát ahhoz, hogy becsületes ember legyél, mit kellene tenned, amikor ilyen helyzettel találkozol? Meg kell mondanod neki, hogy mit láttál, és mit állapítottál meg: »El fogom mondani, hogy mit láttam és mit tapasztaltam. Te döntöd el, hogy amit mondok, helyes vagy helytelen. Ha helytelen, nem kell elfogadnod. Ha helyes, remélem, hogy el fogod. Ha olyasmit mondok, amit nehéz hallanod és fáj neked, remélem, Istentől el tudod fogadni azt. A szándékom és a célom az, hogy segítsek neked. Tisztán látom az ügyet: Mivel úgy érzed, hogy megaláztak, és senki sem táplálja az egódat, és azt gondolod, hogy mindenki más lenéz, valamint támadnak téged, és hogy soha nem bántak még veled ennyire igazságtalanul, nem tudod ezt elfogadni, és negatívvá válsz. Mit gondolsz – tényleg erről van szó?« És amikor ezt hallja, érzi, hogy tényleg erről van szó. Ez az, ami valójában a szívedben van, de ha nem vagy becsületes ember, nem fogod elmondani. Azt fogod mondani: »én is gyakran leszek negatív«, és amikor a másik hallja, hogy mindenkivel megesik, hogy negatívvá válik, azt hiszi, normális, ha negatív, és végül nem hagyja hátra a negativitását. Ha becsületes ember vagy és becsületes hozzáállással és becsületes szívvel segítesz neki, akkor segíthetsz neki megérteni az igazságot és hátrahagyni a negativitását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szavának olvasása utat mutatott nekem a gyakorláshoz. Amikor egymással érintkezünk, egyenesnek és őszintének kell lennünk. Amikor látjuk mások problémáit, képesnek kell lennünk becsületesen beszélni, hogy ők is felismerhessék a saját problémáikat. Ha így kezeljük az embereket, az segíti az életbe való belépésüket. Láttam, hogy Lin Hszi felületesen végzi a kötelességét, de én továbbra is a vigasztalás és a biztatás hamis szavait nyújtottam neki, hogy elnyerjem a tetszését. Ez ártott neki, és csalárd tett volt. Bár a problémájára való közvetlen rámutatás talán egy pillanatra zavarba hozta volna, de segíthetett volna neki elgondolkodni, és megóvta volna a gyülekezet munkáját is. Ezt felismerve megkerestem Lin Hszit, és közösséget vállaltam vele Isten néhány szavát használva, amelyek leleplezik az emberek felületességének lényegét és következményeit. Lin Hszi elismerte, hogy mennyire trehány volt, hogy hanyagul és lelkiismeret nélkül végezte a kötelességeit. Később láttam, hogy Lin Hszi tudatosan próbált változtatni. A korábbinál sokkal lelkiismeretesebben és felelősségteljesebben végezte a kötelességeit, és egyértelmű fejlődést ért el. Ezt a sorsot látva nagyon szégyelltem magam. Mindig egy olyan képet tartottam fenn, hogy az emberek barátságosnak lássanak, csak lagymatag közhelyekkel láttam el őket, és semmit sem tettem, amiből hasznuk lett volna. Ha korábban rámutattam volna Lin Hszi problémáira, hamarabb tudott volna változtatni, és ez jót tett volna a munka előrehaladásának. Később megtudtam, hogy Csen Hszin rossz állapotban van, úgy érzi, hogy nem elegendőek a képességei és a munkakészségei, és hogy a csoporttársainál alacsonyabb rendű. Olyan benyomása is van, hogy lenézem őt, ezért negativitásban él, és le akar mondani. Elmentem hozzá, és közösségben megnyíltam előtte. Elmondtam neki, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít a hírnévnek és a státusznak, és Isten szavát felhasználva közösséget vállaltam vele a hírnévre és a státuszra való törekvésnek, valamint a kötelesség feladásának a lényegéről és következményeiről. A közösségünk után Csen Hszin valamennyire megértette saját magát, és valamelyest az állapota is javult. Nagyon boldog voltam, és megértettem, hogy ha valaki Isten szava szerint cselekszik és viselkedik, akkor a szíve békében lesz, és normális kapcsolatai lehetnek másokkal.

Később többet olvastam Isten szavából, és kezdtem megérteni a barátságosság és a közvetlenség hagyományos kulturális gyakorlata mögött rejlő valódi lényeget. Mindenható Isten azt mondja: „A jó viselkedés mögötti lényeg, mint például megközelíthetőnek és szeretetreméltónak lenni, egy szóval leírható: színlelés. Az efféle jó viselkedés nem Isten szavaiból születik, és nem is az igazság gyakorlásának, illetve az elv szerinti cselekvésnek az eredménye. Mi hozza ezt létre? Az emberek indítékaiból, cselszövéseiből ered, abból, hogy színlelnek, megjátsszák magukat, csalárdak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). „Összességében a jó viselkedésről alkotott összes állítás csupán díszítő szalag az ember külső viselkedésén és képmásán. A »díszítő szalag« szépen megfogalmazza ezt; pontosabban szavakba öntve valójában az álcázás egy formája, annak módja, hogy látszat segítségével egy ember jó érzéseket csaljon ki másokból magával kapcsolatban, hogy pozitív megítélést csaljon ki magáról, hogy tiszteletet csaljon ki belőlük maga iránt, miközben a szíve sötét oldala, a romlott beállítottságai és a valódi arca mind szépen megbújik és leplezve marad. Így is fogalmazhatnánk: ami e jó viselkedésformák glóriája alatt rejtőzik, az a romlott emberiség minden egyes tagjának a valódi, romlott arca. Ami itt rejtőzik, az a gonosz emberiség minden egyes tagja, arrogáns beállítottsággal, csalárd beállítottsággal, ádáz beállítottsággal és az igazságtól idegenkedő beállítottsággal. Az nem számít, hogy valakinek a külső viselkedése művelt és értelmes vagy szelíd és kifinomult, és az sem, hogy szeretetreméltó, megközelíthető, tiszteli az időseket és gondoskodik a fiatalokról, vagy bármi hasonló – ezek bármelyikét is mutatja, az nem több egy külsődleges viselkedésnél, amit mások látnak. Ez nem tudja elvezetni őt a jó viselkedésen keresztül a természetlényege megismeréséhez. Bár az ember jól fest a műveltség és értelem, a szelídség és a kifinomultság, a megközelíthetőség és a szeretetreméltóság külső viselkedésformái révén, olyannyira, hogy az egész emberi világ jóindulattal viseltetik iránta, az nem tagadható, hogy az ember romlott beállítottságai eme jó viselkedésformák leple alatt valóban léteznek. Az, hogy az ember idegenkedik az igazságtól, hogy ellenáll Istennek és lázad Ellene, ama természetlényege, miszerint idegenkedik a Teremtő által mondott szavaktól és ellenáll a Teremtőnek – ezek valóban ott vannak. Ebben semmi hamis nincs. Nem számít, mennyire jól színleli valaki, nem számít, mennyire szalonképes és ildomos a viselkedése, mennyire szépen vagy gyönyörűen tünteti fel magát, vagy mennyire megtévesztő, az nem tagadható, hogy minden egyes romlott embert sátáni természet tölt el. E külsődleges viselkedések álarca alatt továbbra is ellenállnak Istennek és lázadnak Ellene, ellenállnak a Teremtőnek és lázadnak Ellene. Természetesen ezeket a jó viselkedésformákat köpönyegként és lepelként felöltve az emberiség mindennap, minden órában és pillanatban, minden percben és másodpercben, minden ügyben romlott beállítottságokat áraszt, ami során romlott beállítottságok és bűn közepette él. Ez vitathatatlan tény. Az ember szalonképes viselkedésformái, megnyerő szavai és hamis külsőségei ellenére a romlott beállítottsága a legkevésbé sem hagyott alább, és egyáltalán nem is változott meg a külsődleges viselkedésformáinak köszönhetően. Épp ellenkezőleg, mivel rajta van ezeknek a külsődleges jó viselkedésformáknak a burka, a romlott beállítottsága szüntelen árad, és sosem állítja meg a gonosz cselekedetek és az Istennek való ellenállás felé vezető lépteit – ádáz és elvetemült beállítottságaitól vezérelve pedig ambíciói, vágyai és szélsőséges igényei természetesen egyre tágulnak és kibontakoznak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Régebben mindig azt hittem, hogy a barátságosság és a közvetlenség összhangban van a normális emberi erkölcsökkel, hogy a legtöbb ember szereti és helyesli ezt a viselkedést, és hogy ezek pozitív dolgok. Gyerekkoromban láttam, hogy a tanítómat dicsérik a kedvességéért, és én is mindig igyekeztem ilyen ember lenni. Amikor elnyertem a körülöttem lévők elismerését és jóváhagyását, amiért ilyen vagyok, az csak megerősítette azt az elképzelést, hogy barátságosan kell viselkednem. Ez úgy működött, mint a saját viselkedési alapelvem, amelyet nemcsak Isten hagyott jóvá, hanem a többi ember is kedvelt. Most, Isten szavának leleplezése által megértettem, hogy a kedvesség és a közvetlenség mögött rejlő lényeg valójában egyfajta álca, és hogy ez valójában egy csel, hogy elnyerjük az emberek csodálatát és elismerését. Ez megtévesztő. Visszagondolva a gyerekkoromra, úgy gondoltam, hogy az embereknek barátságosnak és közvetlennek kell lenniük egymással, és mivel befolyásolt ez az elképzelés, soha nem vitatkoztam másokkal. Még ha bántottak is, és belül dühös voltam és gyűlöltem őket, ezt soha nem mutattam ki, és mindig mosolyogva üdvözöltem az embereket. Valójában ezeket a kompromisszumokat csak azért kötöttem, hogy elnyerjem az emberek tetszését. Képmutató voltam, és hazugságban éltem. Még azután is így viselkedtem az emberekkel, hogy hinni kezdtem Istenben. Ahányszor csak beszéltem és cselekedtem, mindig mások érzéseire gondoltam, és féltem, hogy megsértem őket. Féltem, hogy nem lesz jó benyomásuk rólam, ha őszintén beszélek, ezért még ha láttam is valakinek a problémáját, nem mertem kimondani az igazságot, vagy rámutatni arra. A gyülekezet úgy intézte, hogy felügyeljem ennek a csoportnak a munkáját, de nem játszottam semmilyen valódi szerepet. Mindig a másokban rólam kialakult képet és a státuszomat akartam megóvni, és nem törődtem a gyülekezet munkájával. Hogyan lehetett engem jó embernek tekinteni? Ekkor beláttam, hogy bár kedvesnek, szeretetteljesnek és figyelmesnek tűntem, belül valójában cselszövő voltam. Ezzel a trükkel szerettem volna kivívni mások csodálatát. Annyira ravasz és csalárd ember voltam! Régebben azt hittem, hogy a kedves emberek jók, hogy jó kapcsolatuk van másokkal, hogy kedvelik őket, és hogy Isten helyesli őket. De most megláttam, hogy a kedves emberek csak abban jók, hogy álcázzák magukat, és hogy a kedvesség nem viselkedési alapelv. Az e hagyományos kulturális elképzelés szerint élt élet csak még önzőbbé, hitványabbá, ravaszabbá és csalárdabbá teszi az embereket, és ez ellentmond az igazságnak, gonosz cselekedet, és ellenáll Istennek!

Később újabb két passzust olvastam Isten szavából, amelyekből megértettem, mi a jó emberi mivolt, és tanultam a magatartási alapelvekről. Mindenható Isten azt mondja: „Kell, hogy legyen egy mérce a jó emberi mivolt meglétéhez. Ez nem abból áll, hogy a mérséklet útját járjuk, nem ragaszkodunk az alapelvekhez, igyekszünk, hogy senkit ne bántsunk meg, mindenhol mások kegyeit keressük, simulékonyak és nyájasak vagyunk mindenkivel, akivel találkozunk, és igyekszünk, hogy mindenki jót mondjon rólunk. Nem ez a mérce. Akkor mi a mérce? Az, hogy képesek legyünk alávetni magunkat Istennek és az igazságnak. Az, hogy alapelvekkel és felelősségtudattal közelítsünk a kötelességünkhöz, továbbá mindenféle emberhez, eseményhez és dologhoz. Ez mindenki számára világos; a szívében mindenki tisztában van ezzel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). „Amire az embereknek leginkább törekedniük kellene, az az, hogy Isten szavait tegyék alapjukká és az igazságot mércéjükké; csak így élhetnek a világosságban és élhetik meg egy normális személy hasonlatosságát. Ha a világosságban kívánsz élni, az igazság szerint kell cselekedned; becsületes embernek kell lenned, aki becsületes szavakat mond és becsületes dolgokat tesz. Alapvető fontosságú, hogy az igazságalapelvek meglegyenek az ember viselkedésében; ha az emberek elveszítik az igazságalapelveket és csak a jó viselkedésre összpontosítanak, az elkerülhetetlenül hamissághoz és színleléshez vezet. Ha hiányoznak az elvek az emberek magatartásában, akkor lehet bármilyen jó is a viselkedésük, képmutatók; egy ideig talán félre tudják vezetni a többieket, de sosem lesznek szavahihetőek. Az embereknek csak akkor van valódi alapjuk, ha Isten szavaival összhangban cselekszenek és viselkednek. Ha nem Isten szavaival összhangban viselkednek, és csak arra figyelnek, hogy jó viselkedést színleljenek, jó emberekké válhatnak-e ennek eredményeképp? Egyáltalán nem. A jó doktrínák és a jó viselkedés nem tudja megváltoztatni az ember romlott beállítottságait, és nem tudja megváltoztatni a lényegét. Az emberek romlott beállítottságait, gondolatait és véleményét csak az igazság és Isten szavai tudják megváltoztatni, és ezek válhatnak az életükké. [...] Melyek tehát azok a követelmények és normák, amelyeket Isten az emberek beszédével és cselekedeteivel szemben támaszt? (Hogy építőek legyenek az emberek számára.) Így van. A legfontosabb, hogy igazat kell mondanod, őszintén kell beszélned és mások javát kell szolgálnod. Legalábbis a beszédednek építenie kell az embereket, és nem szabad becsapnia, félrevezetnie, kinevetnie, csúfolnia, nevetség tárgyává tennie, gúnyolnia, korlátoznia őket, rámutatnia a gyengeségeikre, illetve megbántania őket. Ez a normális emberi mivolt kifejeződése. Ez az emberi mivolt erénye. Megmondta vajon neked Isten, hogy milyen hangosan beszélj? Megkövetelte-e, hogy szokványos nyelvet használj? Megkövetelte-e, hogy cirádás szónoklatot vagy emelkedett, kifinomult nyelvi stílust használj? (Nem.) Szó sincs ezekről a felszínes, álszent, hamis és nem kézzelfoghatóan hasznos dolgokról. Isten összes követelménye olyasmi, amivel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell, az emberi nyelvre és viselkedésre vonatkozó normák és alapelvek. Nem számít, hogy valaki hol született vagy hogy milyen nyelvet beszél. A szavak, amelyeket mondasz – szóhasználatuk és tartalmuk – mindenesetre legyenek építőek mások számára. Mit jelent az, hogy építőek legyenek számukra? Azt jelenti, hogy miután a többiek hallották, igaznak érzik azokat, és gazdagodnak általuk, segítséget merítenek belőlük, megértik az igazságot és többé nem lesznek összezavarodva, és nem lesznek fogékonyak mások félrevezetésére. Isten tehát azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutassunk rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne feketítsünk be másokat. Ne kapaszkodjunk a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéljük vagy elítéljük őket. Ez a legkevesebb, amit meg kell tenned. Proaktív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Ez elsősorban bátorítás, iránymutatás, vezetés, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükségessé válik, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy megismerjék az igazságot, és felébredjen bennük a vágy a bűnbánatra. Csak így érhető el a kellő hatás. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség számukra és építő számukra, nemde?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (3.)). Isten szava megértette velem, hogy mi a mércéje annak, hogy valaki emberi mivolta jó vagy rossz. Az igazán jó emberi mivolt nem a középúton járás, mások meg nem sértése, a harmonikus kapcsolatok fenntartása, vagy az, hogy mindenkivel jól kijövünk, és nem is az, hogy kedvesek és közvetlenek vagyunk az emberekkel. Ezek csak külső viselkedési formák, és bármennyire is jól hajtják végre, Isten nem helyesli ezeket. Csak az Isten szaván alapuló emberi érintkezés engedelmeskedik az alapelveknek. Csak akkor tekinthető valaki igazán jó emberi mivoltúnak, ha őszintén, felelősségteljesen, az igazságot gyakorolva és becsületes emberként közelít a többi emberhez és a kötelességéhez. Régebben mindig azt gondoltam, hogy ha rámutatok az emberek problémáira, és leleplezem azokat, akkor megbántom őket, és a testvéreim negatív képet fognak kialakítani rólam, ezért amikor beszéltem, mindig azon gondolkodtam, hogyan tehetem könnyebben elfogadhatóvá, amit mondok, és hogyan ne sértsem meg az emberek érzéseit. Egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy ez így hatékony-e. Valójában ez a szelíd kommunikációs mód nem sérti meg az embereket, és lehetővé teszi, hogy megőrizd a jó imázsodat, de egyáltalán nem válik hasznára sem a többi embernek, sem a gyülekezet munkájának. Ha segítesz valakinek, legalább legyen haszna belőle, és képesnek kell lenned arra, hogy világosan rámutass a problémáira, amikor azonosítod azokat. Még ha ez néha olyan kritikus hangnemmel is jár, amelyet a másik személy kezdetben talán nehezen fogad el, arra késztetheti, hogy elgondolkodjon önmagán, és jóvátegye a hibáit. Arra gondoltam, hogy Isten üdvözítő munkája nem csak egyetlen módszerből áll. Isten nemcsak vigasztalást és buzdítást nyújt az embereknek, hanem meg is ítéli, megfenyíti és megmetszi az embereket. Ez jobb módszer az emberek megmentésére. Ha látok valakit, aki romlott beállítottsággal él, és csak vigasztalom és buzdítom, az nem válik a hasznára, és nehéz lesz felismernie a romlott beállítottságát. Rájöttem, hogy az emberek segítése alapelveket is igényel, és az adott személy érettségéhez, egyedi hátteréhez és helyzetéhez kell igazodnia. Ha egy testvér csak most kezdte el a gyakorlást, és nincsenek szakmai képességei, akkor többet kell segíteni neki, de ha romlott beállítottságra támaszkodik a kötelességei végzésében, és már kárt tett a gyülekezet munkájában, akkor ki kell igazítani, le kell leplezni, és meg kell metszeni. Így tehetünk eleget a felelősségünknek, és ez az, ami előnyös számukra. Megértve ezeket a dolgokat, azt mondtam magamban, hogy többé nem érintkezhetek másokkal a hagyományos kultúra szerint, és hogy Isten szava és követelményei szerint kell gyakorolnom.

Egy nap átnéztem a másik két nővér által összeállított tisztogatási anyagokat, és észrevettem, hogy a példákból hiányzik a részletesség, ki kell egészíteni és javítani azokat. Ez a két nővér már jó ideje végezte ezt a munkát, és ha az ellenőrzés során lelkiismeretesebbek lettek volna, nem fordulhattak volna elő ezek az eltérések. Egyértelmű volt, hogy probléma van a kötelességükhöz való hozzáállásukkal. Arra gondoltam, hogy mennyire féltem attól, hogy megbántom az embereket, és meg akartam őrizni a másokkal való kapcsolataimat, és nem mertem rámutatni az emberek problémáira. Ez nemcsak az emberek számára nem járt haszonnal, de a gyülekezet munkájának is ártott. Ezúttal meg kellett tanulnom a leckét, gyakorolnom kellett az igazságot, és az alapelvek szerint kellett cselekednem, ezért lelepleztem a kötelességeikhez való hozzáállásukat, valamint a kötelességeik ilyen módon való végzésének lényegét és következményeit. Az egyik nővér később elmondta nekem, hogy bár eleinte nem tudta elfogadni a metszést, és úgy érezte, hogy túl szigorú voltam, de azáltal, hogy Isten szava szerint elgondolkodott magáról, némileg megértette a problémáit, és megértette annak fontosságát is, hogy a kötelességét az alapelveknek megfelelően végezze. Azt mondta, hogy nyert valamit abból a tapasztalatból, hogy megmetszettem. Ezek a tények megmutatták nekem, hogy azoknak, akik az igazságra törekszenek, a metszés segíthet abban, hogy felismerjék a problémáikat, figyelmesebben végezzék a kötelességeiket, és csökkentsék az eltérések számát a munkájukban. Rájöttem, hogy csak akkor élhetjük meg a normális emberi mivoltot, ha Isten szava és az igazság szerint cselekszünk és viselkedünk, és hogy ez hasznos másoknak, magunknak és a gyülekezet munkájának. Csak Isten szavai azok az alapelvek, amelyek alapján cselekedni és viselkedni kell!