2021 novemberében gyülekezetvezetőnek választottak. Mivel aktív voltam a kötelességeimben, és a munkám némi eredménnyel járt, a testvérek eléggé felnéztek rám. A felsőbb vezetők szintén nagyra tartottak, és gyakran érdeklődtek az állapotomról. Más gyülekezeteknél voltak lehetséges befogadói az evangéliumnak, akiknek prédikálni lehetett, és az evangelizációs felügyelő engem jelölt ki az evangélium terjesztésére. A velem együttműködő nővér szintén dicsért engem, hogy ilyen fiatalon ilyen képességeim vannak. Annyira boldog voltam, és arra gondoltam: „Bár nem régóta vagyok vezető, a testvérek és a felsőbb vezetők mind nagyra tartanak, és a más gyülekezetekben lévők is tudják, hogy alkalmas vagyok a munkára. Úgy tűnik, elég jó vagyok abban, amit csinálok, és biztos mindenki ritka tehetségnek tart.” Ezek a gondolatok nagyon boldoggá tettek, és mindig tele voltam energiával.

2022 májusában Liu Jünt áthelyezték a gyülekezetünkbe, hogy vezetőként dolgozzon. Miután Liu Jün megérkezett a gyülekezetünkbe, elkezdett megismerkedni a személyzettel, és elkezdte nyomon követni a különféle feladatok előrehaladását is. Felfedezte, hogy az egyik otthon, ahol a könyveket tartották, nem biztonságos, és hogy voltak olyan problémák, amelyek az alapelvek megsértésével kapcsolatosak. Azt is felfedezte, hogy valaki álhívő megjegyzéseket tett az összejövetelek során, megzavarva a gyülekezeti életet, és az ismételt közösségek ellenére sem javult meg. Liu Jün emlékeztetett minket, hogy meg kell tanulnunk a tisztánlátást, és az alapelvek szerint el kell különíteni ezt a személyt. Liu Jün ezután aktívan támogatta azokat az újonnan érkezőket, akik negatívak, gyengék voltak, és rendszertelenül jártak összejövetelekre, és az újonnan érkezők állapota fokozatosan javulni kezdett. Néhány embert meg is térített. Ezeket látva úgy éreztem, hogy Liu Jün valóban rátermett dolgozó, aki képes problémákat találni és megoldani, de belül keserűséget éreztem: „Mindketten gyülekezetvezetők vagyunk, de voltak olyan problémák, amelyeket ő megoldott, és amelyeket én észre sem vettem. Mindenki biztosan összehasonlít minket, és azt gondolja, hogy Liu Jün jobb nálam. Akkor vajon nem csúszik-e lejjebb egy kicsit a státuszom a többiek szemében?” Később, egy munkatársi összejövetelen, Liu Jün megemlítette, hogyan támogatta az újonnan érkezőket az utóbbi időben. A felsőbb vezetők helyeslően bólogattak, miközben hallgatták, az együttműködő testvérek pedig szintén áhitattal hallgatták. Láttam, hogy mindenki egyre jobban odafigyel rá, és kényelmetlenül és kissé mellőzöttnek éreztem magam, ezt gondolva: „Az összejöveteleken régebben sokat beszéltem a tapasztalati ismereteimről, és a vezetők is eléggé értékeltek. Most mindenki figyelme Liu Jünre összpontosul. Ha a dolgok így mennek tovább, ki fog rám figyelni vagy felnézni rám? Nem! El kell érnem, hogy mindenki lássa, milyen hiányosságai vannak Liu Jünnek. Ez egyrészt visszavesz majd a lendületéből és letöri a lelkesedését, másrészt pedig senki sem fog többé felnézni rá. Így mindenki figyelme újra rám irányul majd, én pedig visszanyerhetem a dicsfényemet.”

Ezt követően, miközben Liu Jünnel működtem együtt, tudatosan figyeltem a hibáira és hiányosságaira. Rájöttem, hogy néha kérkedik, és beszélni akartam erről a problémájáról. De az igazság az volt, hogy mások már rámutattak erre a hiányosságára, és némi javulást ért el. De hogy megragadjam ezt a lehetőséget Liu Jün kedvének elrontására, belső számvetést készítettem arról, hogy milyen dolgokkal dicsekedett, és magamban feljegyeztem őket, hogy amikor „útmutatást és segítséget” nyújtok neki, megcáfolhatatlan alapom legyen, és láttassam vele, hogy a romlott beállítottsága ezen a területen még mindig nagyon súlyos, és hogy még alig változott. Így egy kicsit jobban meghúzza majd magát, én pedig kiemelkedhetek. Ezután kerestem néhányat Isten kemény leleplező és ítélő szavai közül, hogy rá vonatkoztassam. Látva Isten e kemény szavait, magamban így töprengtem: „Liu Jün csak egy kis romlottságot fed fel, és próbál változni. Ha Isten e szavait rá vonatkoztatom, képes lesz megbirkózni vele?” De aztán arra gondoltam: „Évek óta hisz Istenben; biztosan rendben lesz. Ráadásul tényleg megvan benne ez a probléma, és ha negatív és gyenge lesz, a munkája pedig hanyatlani kezd, mert nem tudja elfogadni a metszést, ez csak lehetővé teszi majd számomra, hogy kiemelkedjek.” Aztán egyszerűen kerestem néhányat Isten szavai közül a gyakorlást illetően, hogy belépjen, azt gondolva, hogy így senki sem fogja gyanítani a hátsó szándékaimat. Másnap, egy munkatársi összejövetel során, hallgattam, ahogy Liu Jün felhozta az állapotát, mondván, hogy az utóbbi időben külső ügyekkel volt elfoglalva, és nem összpontosított az életbe való belépésre, és hogy bár nem akarta Pál útját járni, nem tudott mit tenni ellene – még be sem fejezte a beszédet, már nem tudtam visszatartani magam. Arra gondoltam: „Mivel az életbe való belépésre akar összpontosítani, megragadhatom ezt a pillanatot, hogy rámutassak a problémáira, és hogy láttassam vele a hiányosságait. Ami még fontosabb, a felsőbb vezetők és a testvérek mind itt vannak, így ha megszólalok, mindenki tudni fog a hiányosságairól, és nem fognak többé annyira felnézni rá. És amikor mindenki látja, hogyan tudok neki útmutatást és segítséget adni, úgy fognak rám tekinteni, mint aki terhet hordoz. Két legyet ütnék egy csapásra!” Ezt szem előtt tartva egy kicsit jobban felemeltem a hangomat a szokásosnál, és kissé túlbuzgó hangon mondtam Liu Jünnek: „Folyton azt mondod, hogy az életbe való belépésre akarsz összpontosítani, de nincs konkrét gyakorlati utad. Valójában elkezdhetnéd azzal, hogy apró dolgokon elgondolkodsz. Leírtam néhány problémádat, amit láttam. Elgondolkodhatsz ezeken egy kicsit.” Miközben beszéltem, elkezdtem kibontani a levelet, amit írtam, amiben felsoroltam azokat a módokat, ahogyan kérkedett. Aztán komoly hangon beszéltem neki Isten hozzáállásáról azokhoz, akik szeretnek kérkedni, és boncolgattam azt az utat, amelyen ezek az emberek jártak, valamint annak következményeit. Ezután javasoltam néhány gyakorlati utat. Miután mindezeket megtettem, Liu Jün kissé kényelmetlenül érezte és szégyellte magát, és így szólt: „Elfogadom, amit mondtál, és időt kell szánnom arra, hogy elgondolkodjak.” Amikor ezt mondta, kis bűntudatom volt, és féltem, hogy mindenki látni fogja, hogy hátsó szándékaim vannak. De aztán arra gondoltam: „Amit mondtam, az igaz volt, és ráadásul találtam néhány gyakorlati utat is, szóval nem lehet nagy ügy.” A felsőbb vezetők és a testvérek nem cáfoltak meg, így úgy tűnt, egyetértenek velem. Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbültem.

Néhány nappal később egyik este, miközben Liu Jünnel ketten a munkáról beszéltünk, enyhe nyugtalanságot éreztem a neki nyújtott „segítség” miatt, és megkérdeztem az állapotáról. Azt mondta, nem túl jó. Úgy érezte, hogy annyi évnyi istenhit után alig tudott változtatni romlott beállítottságának ezen aspektusán, ezért úgy gondolta, hogy képtelen a változásra, és nagyon negatívnak érezte magát. Mikor ezt hallottam, nyugtalan lettem, és azt gondoltam: „Lehet, hogy az, hogy rámutattam a problémájára, annyira megbántotta, hogy negatív lett?” Ezután Isten szavainak segítségével gondosan közösséget vállaltam az útról, mely a romlott beállítottsága ezen aspektusának feloldásához vezet, majd elmondtam neki, hogy ezt helyesen kell kezelnie, és helyre kell hoznia az állapotát. Láttam, hogy nyert egy kis megértést, ami kissé megnyugtatott. Később elgondolkodtam magamon e dolog fényében, és imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen engem saját romlott beállítottságom felismerésére. Ezeket a szakaszokat olvastam Isten szavaiban: „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat! Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). „A harmadik technika, amelyet az antikrisztusok az emberek irányítására használnak: kizárják és támadják azokat, akik az igazságra törekednek. Vannak, akik szeretik a pozitív dolgokat, az igazságosságot, a világosságot és az igazságban vállalt közösséget. Gyakran keresnek olyan testvéreket, akik az igazságra törekednek és keresik az igazságot, hogy közösséget vállaljanak velük. Egy antikrisztus indulatai fellángolnak, ha ezt látják. Mindenki szálka a szemében és tüske az oldalában, aki az igazságra törekszik. Mindenkit, aki az igazságra törekszik, kizárása, támadásai és zaklatása céltáblájává tenne. Természetesen egy antikrisztus nem csak brutális, kegyetlen taktikával támadja ezeket az embereket, amely elég nyilvánvaló ahhoz, hogy az emberek átlássanak rajta. Az igazság közlésének a modorát ölti fel, néhány szóval és doktrínával ítéletet mond az emberek felett, és lecsap rájuk. Ez elhiteti az emberekkel, hogy amit tesz, az helyes és észszerű, hogy segítőkész – hogy semmi baj nincs azzal, amit tesz. Mik ezek a »helyes és észszerű« módszerek? (Isten szavait idézi, hogy ítéletet mondjon az emberek felett és lesújtson rájuk.) Helyes: Isten szavait idézi, hogy leleplezze az embereket és ítéletet mondjon felettük. Ez a leggyakoribb módszere. A felszínen ez a beszédmód tisztességesnek, észszerűnek és teljesen helyénvalónak tűnik, de nem az a belső szándéka, hogy mások javát szolgálva segítsen, hanem hogy leleplezze őket, ítéletet mondjon felettük, elítélje és lealacsonyítsa őket. Ez az, amit feltétlenül el akar érni. Tehát a probléma ott van, ahonnan az illető kiindul” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Harmadik tétel: Kizárják és támadják azokat, akik az igazságra törekednek). „Az antikrisztusok nyilvánosan elnyomják az embereket, kizárják és támadják őket, felfedik a problémáikat, és mindezt célzottan teszik. Az ilyen eszközökkel kétségtelenül azokat veszik célba, akik az igazságra törekednek és képesek felismerni őket. Ezeknek az embereknek a letörésével elérik azt a célt, hogy megerősítsék saját pozíciójukat. Az emberek ilyen módon történő támadása és kizárása természetét tekintve rosszindulatú. Agresszió van a nyelvezetükben és a beszédmódjukban: leleplezés, elítélés, rágalmazás és gonosz becsületsértés. Még a tényeket is kiforgatják. A pozitív dolgokról úgy beszélnek, mintha negatívak lennének, a negatív dolgokról pedig úgy, mintha pozitívak lennének. A fekete és a fehér felcserélése és a jó és a rossz ilyen összekeverése az antikrisztusok célját, az emberek legyőzését és a hírnevük tönkretételét szolgálja. Milyen gondolkodásmódból ered a másként gondolkodók ilyen támadása és kizárása? Legtöbbször féltékeny gondolkodásmódból fakad. Az ádáz beállítottság része, hogy a féltékenység erős gyűlöletet hordoz magában, és az antikrisztusok a féltékenységükből fakadóan megtámadják és kizárják az embereket. Ha az antikrisztusok ilyen helyzetekben lelepleződnek, jelentik őket, elveszítik a státuszukat, és az elméjükben támadás éri őket, akkor nem fogják alávetni magukat, nem örülnek ennek, és még könnyebb lesz számukra egy erős bosszúálló gondolkodásmódot kialakítani. A bosszú egyfajta gondolkodásmód, és ez is egyfajta romlott beállítottság. Amikor az antikrisztusok azt látják, hogy valaki a cselekedeteivel ártott nekik, hogy mások rátermettebbek náluk, vagy hogy valakinek a kijelentései és javaslatai jobbak vagy bölcsebbek, mint az övéik, és mindenki egyetért a másik kijelentéseivel és javaslataival, akkor az antikrisztusok úgy érzik, hogy a helyzetük veszélyben van. Féltékenység és gyűlölet támad a szívükben – támadnak és bosszút állnak. Amikor bosszút állnak, az antikrisztusok általában megelőző csapást mérnek a célpontjukra. Proaktívan támadják és megtörik az embereket, amíg a másik fél alá nem veti magát. Csak ekkor érzik úgy, hogy kiengedték a gőzt. Milyen egyéb megnyilvánulásai vannak az emberek támadásának és kizárásának? (Mások lekicsinylése.) Az egyik megnyilvánulási forma mások lekicsinylése. Nem számít, milyen jó munkát végzel, az antikrisztusok akkor is lekicsinyelnek vagy elítélnek, amíg negatív és gyenge nem leszel, és nem tudsz helytállni. Ekkor lesznek boldogok, és ekkor érték el a céljukat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Második tétel: Támadják és kizárják a másként gondolkodókat). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy attól féltem, hogy a többiek csak Liu Jünnel törődnek, és nem néznek fel rám, ezért támadtam és rekesztettem ki őt, és hogy ez rosszindulatú beállítottság volt. Liu Jün azért jött, hogy támogassa a gyülekezetünket, és nemcsak némi gyakorlati munkát végzett, hanem a saját kötelességeimben is segített nekem. De nem gondoltam arra, hogyan működjek együtt vele harmonikusan a jó kötelességvégzésben és a gyülekezeti munka megóvásában, csak úgy gondoltam rá, mint aki veszélyezteti a státuszomat, és attól féltem, hogy ha a dolgok így mennek tovább, senki sem fog felnézni rám, ezért szándékosan kerestem Liu Jün hiányosságait, majd kihasználtam azokat, az „útmutatást és segítséget” használva arra, hogy megtámadjam őt. Bár úgy tűnt, hogy segítek neki megérteni önmagát, a valóságban csak irigy voltam rá, hogy mindenben jobb nálam. Azt akartam, hogy behatárolja és csüggedtnek érezze magát, miután elolvasta Isten leleplező és ítélő szavait, hogy ne tűnjön ki annyira. Megértettem, hogy Liu Jün „segítése” valójában csak ürügy volt arra, hogy megtámadjam őt. Irigy voltam rá, le akartam sújtani rá, negatív érzéseket akartam kelteni benne, és azt akartam, hogy alattam maradjon. A tetteim megegyeztek egy antikrisztus tetteivel, aki támadja és kirekeszti azokat, akik az igazságra törekszenek, látszólag törvényes és észszerű módszereket használ az emberek elnyomására, és ezáltal megszilárdítja a státuszát a testvérek szemében. Amit ez feltárt, az egy ádáz beállítottság volt! Isten szavainak mélyebb jelentése éreztette velem, hogy Isten undort és gyűlöletet táplál az antikrisztusok beállítottsága iránt, és engem elöntött a gyötrelem és a félelem. Azt gondoltam, Isten biztosan utál engem. Így hát imádkoztam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten, szeretnék bűnbánatot tartani. Nem akarom többé támadni és kirekeszteni a testvéreimet. Kérlek, könyörülj rajtam, és engedd, hogy ebből valódi felismerést nyerjek önmagamról!”

Később még többet olvastam Isten szavaiból, ami némi megértést adott a problémámat illetően. Mindenható Isten azt mondja: „Miféle beállítottság az, amikor az ember lát valakit, aki jobb nála, és megpróbálja őt lealacsonyítani, pletykákat terjeszteni róla, vagy aljas eszközöket alkalmazni, hogy becsmérelje és aláássa a hírnevét – akár el is tapossa –, hogy megvédje a saját helyét az emberek fejében? Ez nemcsak arrogancia és önhittség, ez a Sátán beállítottsága, ez egy rosszindulatú beállítottság. Az, hogy ez a személy képes megtámadni és elidegeníteni olyan embereket, akik jobbak és erősebbek nála, alattomos és elvetemült dolog. Az pedig, hogy semmi sem állítja meg őket, hogy lealacsonyítsák az embereket, azt mutatja, hogy sok ördögi van bennük! A Sátán beállítottsága szerint élve hajlamosak arra, hogy lekicsinyeljék az embereket, hogy megpróbálják őket leszólni, hogy megnehezítsék a dolgukat. Vajon ez nem gonoszság? És ha így élnek, továbbra is azt hiszik, hogy rendben vannak, hogy jó emberek – mégis, amikor meglátnak valakit, aki jobb náluk, hajlamosak megnehezíteni a dolgát, és eltaposni. Mi itt a probléma? Vajon nem gátlástalanok és önfejűek azok az emberek, akik képesek ilyen gonosz tetteket elkövetni? Az ilyen emberek csak a saját érdekeikre gondolnak, csak a saját érzéseiket veszik figyelembe, és csak a saját vágyaikat, ambícióikat és céljaikat akarják elérni. Nem törődnek azzal, hogy mekkora kárt okoznak az egyház munkájának, és inkább feláldozzák Isten házának érdekeit, hogy megvédjék a saját státuszukat és hírnevüket az emberek szemében. Nem arrogánsak és önelégültek, önzőek és aljasak az ilyen emberek? Az ilyen emberek nemcsak arrogánsak és önelégültek, hanem rendkívül önzőek és aljasak is. Egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szándékaira. Istenfélő szíve van-e az ilyen embereknek? Egyáltalán nincs istenfélő szívük. Ezért cselekszenek önkényesen, és teszik azt, amit akarnak, mindenféle hibáztatás, mindenféle remegés, félelem vagy aggódás nélkül, illetve a következmények mérlegelése nélkül. Ez az, amit gyakran tesznek, és mindig is így viselkedtek. Mi az ilyen viselkedés természete? Hogy finoman fogalmazzunk, az ilyen emberek túlságosan féltékenyek, és túl erős a személyes jó hírnév és státusz iránti vágyuk; túlságosan csalárdak és alattomosak. Keményebben fogalmazva, a probléma lényege az, hogy az ilyen emberek egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Nem félnek Istentől, önmagukat tartják a legfontosabbnak, és önmaguk minden aspektusát magasabb rendűnek tartják Istennél és az igazságnál. A szívükben Isten említésre sem méltó és jelentéktelen, és Istennek egyáltalán nincs rangja a szívükben. Vajon azok, akiknek a szívükben nincs helye Istennek, és akiknek nincs istenfélő szíve, képesek az igazságot a gyakorlatba átültetni? Egyáltalán nem. Tehát, amikor jellemzően vidáman járkálnak, elfoglalva magukat és jó sok energiát belefektetve, akkor mit csinálnak? Az ilyen emberek még azt is állítják, hogy mindent feladtak, hogy áldozatot hozzanak Istenért, és sokat szenvedtek, de valójában minden cselekedetük indítéka, elve és célja a saját pozíciójuk, presztízsük és minden érdekük védelme. Mondanátok vagy sem, hogy az ilyen ember szörnyű? Miféle emberek azok, akik hosszú évek óta hisznek Istenben, mégsem rendelkeznek istenfélő szívvel? Nem arrogánsak? Nem Sátánok? És mely dolgokból hiányzik leginkább az istenfélő szív? A vadállatokon kívül a gonosz emberekből és az antikrisztusokból, az ördögökből és a sátánfajzatokból. Ők egyáltalán nem fogadják el az igazságot; egyáltalán nem rendelkeznek istenfélő szívvel. Minden gonoszságra képesek; ők Isten ellenségei és az Ő választott népének ellenségei” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Mikor Isten szavait olvastam és megfeleltettem azokat a viselkedésemmel, megértettem, hogy mások kirekesztése és elnyomása abban gyökerezett, hogy egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Elképzeléseim, gondolataim és tetteim mind a saját hírnevemért és státuszomért voltak. Mielőtt Liu Jün megérkezett, minden tekintetben kiemelkedtem, de amikor láttam, hogy minden területen felülmúl engem, irigy lettem, képtelen voltam elfogadni a fölényét, és nem akartam hagyni, hogy felülmúljon engem. Ezért használtam ki a romlottságát, amelyet feltárt, és a „segítés” látszólag törvényes módját használtam fel arra, hogy megalázzam őt, hogy mindenki lássa a hibáit, én pedig visszanyerjem az emberek csodálatát. Eközben Isten szavait fegyverként használtam, hogy megtámadjam őt, azt akartam, hogy negatívnak érezze magát, és ne legyen kedve a kötelességét végezni, lehetővé téve számomra, hogy kiemelkedjek, és megakadályozva, hogy mások meglássák aljas szándékomat. Annyira alattomos és elvetemült voltam! Sátáni mérgek szerint éltem, azt gondolva, hogy a gyülekezet nem elég nagy kettőnknek. Nem tudtam elviselni, hogy bárki is felülmúljon vagy túlszárnyaljon engem a gyülekezetben. Szerettem volna továbbra is élvezni mások csodálatát, és helyet kapni a szívükben csak azért, mert némi eredményt értem el a munkámban. Liu Jün rátermett dolgozó volt, hatékony a kötelességeiben, és képes volt előmozdítani a különféle gyülekezeti feladatokat, de én nem gondoltam arra, hogyan működjek együtt vele harmonikusan a kötelességek végzésében és a gyülekezeti munka megóvásában. Csak arra gondoltam, hogy én legyek az, aki a legfényesebben ragyog, egészen odáig menve, hogy megtámadtam Liu Jünt, hogy negatívnak érezze magát, én pedig felmagasztalhassam magam. Egyáltalán nem vettem figyelembe, hogy ez hatással lesz-e a gyülekezeti munkára, és láttam, hogy egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Isten megköveteli, hogy a testvérek együttműködjenek a szolgálatban, és szívükben és elméjükben egységben jól végezzék a kötelességeiket. Amikor azonban láttam valakit a gyülekezetben, aki képes volt valódi munkát végezni és problémákat megoldani, csak arra gondoltam, hogy megfoszthat engem mások csodálatától, ezért kirekesztettem és elnyomtam őt. Úgy kezeltem a gyülekezetet, mint egy helyet, ahol bemutathatom a képességeimet, és amit tettem, az akadályozásokat és megzavarásokat okozott, ami olyasmi, amit Isten valóban utál! Csendesen imádkoztam Istenhez a szívemben: „Istenem, a Te ítélő, leleplező, útmutató és gondoskodó szavaid tették lehetővé számomra, hogy fokozatosan némi megértést nyerjek önmagamról, és látom, hogy a hírnév és a státusz hajszolása csak arra késztethet, hogy ellenálljak Neked. Nem akarok többé Veled szemben állni. Hajlandó vagyok a Te szavaid szerint gyakorolni. Kérlek, vezess engem!”

Ezután még többet olvastam Isten szavaiból: „A teremtett emberiség tagjaként az embernek meg kell tartania a saját pozícióját, és jól nevelten kell viselkednie. Őrizd kötelességtudóan, amit a Teremtő rád bízott. Ne légy fegyelmezetlen, ne tegyél olyasmit, ami meghaladja a képességeidet, vagy ami utálatos Isten számára. Ne próbálj nagy ember lenni, superman vagy nagyszerű személyiség, és ne törekedj arra, hogy Istenné válj. Erre az embereknek nem lenne szabad vágyniuk. Arra törekedni, hogy nagyok vagy supermanek legyünk, abszurd. Arra törekedni, hogy Istenné váljunk, még szégyenletesebb; visszataszító és megvetésre méltó. Ami becses, és amihez a teremtett lényeknek mindennél inkább tartaniuk kellene magukat, az az igaz teremtett lénnyé válás; ez az egyetlen cél, amelyre mindenkinek törekednie kellene” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés gyakorlásának legegyszerűbb módja az, ha mindenben Isten házának az érdekeire gondolnak, és elengedik önző vágyaikat, személyes érdekeiket, indítékaikat, kevélységüket és rangjukat. Isten házának az érdekei kerüljenek az első helyre – ez a legkevesebb, amit megtehet az ember. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének az elvégzése. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Nem érzitek, hogy ez egy kicsit könnyebbé válik, amikor két lépésre bontjátok és köttök némi kompromisszumot? Ha egy ideig gyakorlod ezt, akkor érezni fogod, hogy nem is olyan nehéz eleget tenni Istennek. Emellett arra is képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten megköveteli tőlünk, hogy lelkiismeretesen viselkedjünk, megfelelően végezzük kötelességeinket, és minden dolgot Őelőtte tegyünk, elfogadva az Ő vizsgálatát. Amikor látjuk, hogy mások felülmúlnak minket, Istenfélő szívvel kell rendelkeznünk, többet kell imádkoznunk Hozzá, félre kell tennünk a csodálat, a hírnév és a státusz iránti törekvésünket, és azzal kell kezdenünk, hogy Isten házának érdekeit vesszük figyelembe, hogy hogyan végezzük jól a kötelességeinket, hogyan cselekedjünk Istennek tetsző módon, majd harmonikusan együtt kell működnünk másokkal, hogy jól végezzük a kötelességeinket, és eleget tegyünk Istennek, és olyan dolgokat kell tennünk, amelyek a testvéreink életének javát szolgálják. Ha így viselkedünk és cselekszünk, nyíltan élhetünk, és elnyerhetjük Isten jóváhagyását. Miután megértettem ezeket a dolgokat, kezdeményeztem, hogy megnyíljak Liu Jünnek és a többieknek a romlottságról, amelyet feltártam. Elég zavarban voltam, miközben ezt tettem, ezért csendesen imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon bátorságot. A vallomásom után a testvérek nem néztek le engem, Liu Jün pedig azt mondta, hogy az én irányításom és metszésem révén egy kicsit jobban megértette a romlott beállítottságát. Látva, hogy Liu Jün képes volt helyesen kezelni a dolgokat és némi belépést nyerni, szívem mélyéről köszönetet mondtam Istennek, és azért is köszönetet mondtam Istennek, hogy lehetőséget adott nekem megismerni magamat, bűnbánatot tartani és megváltozni.

Egy idő múlva Liu Jün velünk együtt beszélt a munkáról, és megosztott néhány nézetet a munkáról. Magamban arra gondoltam: „Olyan jól és olyan sokat beszélsz, hogyan fogok én így kiemelkedni? Az igazság az, hogy a nyomon követési munkádnak még mindig vannak hiányosságai. Rá kell mutatnom ezekre a hiányosságokra a nyomon követési munkádban, hogy a munkatársaink láthassák az eltéréseket a közelmúltbeli kötelességeidben.” Ebben a pillanatban felismertem, hogy ismét mások csodálatára vágytam, és felül akartam múlni Liu Jünt. Eszembe jutott, amit Isten mondott, hogy azoknak, akik a hírnévre és a státuszra törekszenek, egyáltalán nincs istenfélő szívük, és hogy csak a gonosz emberek és az antikrisztusok tesznek ilyesmit. Kezdtem egy kicsit gyűlölni magam, és nem akartam így folytatni. Eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „Csak Isten vizsgálatát elfogadva élhetsz az Ő színe előtt.” Az áll benne: „Mindent, amit teszel, minden cselekedetedet, minden szándékodat és minden reakciódat Isten elé kell hoznod. Még a mindennapi lelki életedet is – az imáidat, az Istenhez való közelségedet, Isten szavainak evését és ivását, a közösségedet testvéreiddel, az életedet az egyházon belül – és az együttműködésbeli szolgálatodat is Isten elé lehet hozni, hogy megvizsgálja azokat. Ez a gyakorlat segít neked, hogy növekedést érj el az életben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten tökéletessé teszi azokat, akik összhangban vannak az Ő szándékaival). Csendben imádkoztam Istenhez: „Ó, Mindenható Isten, szeretném kijavítani a hírnév és a státusz keresésére irányuló vágyamat, és abbahagyni a versengést Liu Jünnel. Kérlek, vigyázz és óvd meg a szívemet! Hajlandó vagyok elfogadni a vizsgálatodat.” Miután így imádkoztam, sokkal békésebbnek éreztem magam. Ezután megbeszéltük, hogyan haladjunk tovább a kötelességeinkkel. Kölcsönös együttműködésben közösséget vállaltunk, és nyertünk néhány célt és irányt. Miután így gyakoroltam, a szívem békésebb és tisztább lett, és rájöttem, hogy Isten szavai szerint gyakorolva az emberekkel való érintkezés erőfeszítés nélküli és harmonikus. Hála legyen Mindenható Istennek!