2019 februárjában elbocsátottak vezetői kötelességemből, mert valódi munka végzése helyett a hírnévre és a státuszra törekedtem. Az elbocsátásom utáni napon a vendéglátó családomba tartozó nővér férje megsérült egy balesetben, és a nővérnek haza kellett térnie, hogy ápolhassa őt. A felügyelő úgy intézte, hogy ideiglenesen én vegyem át a vendéglátási kötelességeket. Ezt gondoltam magamban: „Ha a testvérek megtudják, hogy az elbocsátásom után most már csak a vendéglátási feladatokat, a főzést, a megbízások teljesítését és az üzenetek kézbesítését végzem, mit fognak gondolni rólam? Biztosan lenéznek majd engem. Hogyan menthetném meg a tekintélyemet?” De mivel úgy gondoltam, hogy ez a kötelesség csak ideiglenes, egyelőre beleegyeztem, hogy elvégzem. Amikor azonban néhány hét után nem találtak megfelelő személyt a helyemre, a felügyelő beszélt velem, és megkért, hogy továbbra is végezzem a vendéglátási kötelességeket. Amikor ezt hallottam, nagyon felkavart, mert erre gondoltam: „Miért kell így elrendezni a dolgokat? Ha a testvérek, akik ismernek engem, megtudják, hogy hosszú távon vendéglátási kötelességeket fogok ellátni, biztosan lenéznek majd engem. Vajon nem azt fogják mondani, hogy én nem vagyok olyan, aki az igazságra törekszik, és hogy nem vagyok jó semmire, csak kétkezi munkára és vendéglátási kötelességekre? Hogyan fogom tudni megőrizni a tekintélyemet? Ráadásul mielőtt elbocsátottak, együttműködtem néhány nővérrel, hogy a kötelességeinket végezzük. Most meg csak itt főzőcskézek. Micsoda különbség! Ez teljesen megalázó!” Erre gondolva vonakodtam a vendéglátási kötelességeket végezni. A felügyelő látta, hogy rossz állapotban vagyok, és beszélt a saját elbocsátásával kapcsolatos tapasztalatairól. Felismertem, hogy minden kötelesség Isten szuverenitásából és elrendezéseiből fakad, ezért alávetettem magam ennek. De azon az éjszakán csak forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Erre gondoltam magamban: „Mióta megtaláltam Istent, a legtöbb kötelességemet vezetőként vagy dolgozóként végeztem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd apró-cseprő munkákat végzek és főzök. Mit fognak rólam gondolni azok a testvérek, akik ismernek engem, ha megtudják? Az teljesen megalázó lenne!” Láttam, ahogy a nővérek együtt megbeszélik a munkát, és eszembe jutott, hogy amikor vezető voltam, én is részt vettem az ilyen megbeszéléseiken. De most itt voltam, a napjaimat mosogatással, főzéssel, sőt takarítással töltöttem. Micsoda különbség! Helytelen állapotban éltem, és minél többet gondoltam erre, annál fájdalmasabbá vált. Azután valahányszor ezeket a piszkos munkákat végeztem, attól féltem, hogy a nővérek lenéznek majd, ezért siettem akkor elvégezni azokat, amikor ők nem voltak ott. Úgy éreztem, hogy ilyen piszkos munkát végezni megalázó. A szívem tele volt fájdalommal és szenvedéssel, és önkéntelenül könnyek folytak végig az arcomon.

Egy nap a felügyelő megkért, hogy vigyem ki a szemetet, amikor elmegyek. Amikor ezt hallottam, nagy ellenállást éreztem magamban, gondolván: „Minek nézel te engem? Régebben együtt dolgoztunk, most meg csak így parancsolgatsz nekem!” Minél többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam. Nagyon feldúlt voltam belül. Isten elé járultam és imádkoztam, kértem Istent, hogy világosítson meg és vezessen, hogy megismerjem magam, és megértsem a Ő szándékait. Később olvastam Isten következő szavait: „Milyen hozzáállást kell tanúsítanod a kötelességedhez, ami helyesnek és Isten szándékaival összhangban lévőnek nevezhető? Először is nem elemezheted, hogy ki rendelkezett róla, hogy a vezetőség melyik szintje osztotta ki – Istentől kell elfogadnod. Nem elemezheted ezt, hanem Istentől kell elfogadnod. Ez egy feltétel. Azonkívül, bármi legyen is a kötelességed, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között. Tegyük fel, hogy ezt mondod: »Habár ez a feladat Istentől kapott megbízatás és Isten házának munkája, ha elvégzem, lenézhetnek miatta az emberek. Mások olyan munkát kapnak, amellyel kitűnhetnek. Nekem ezt a feladatot adták, amivel nem tudok kitűnni, hanem a színfalak mögött kell fáradoznom vele, és ez igazságtalan! Nem fogom elvégezni ezt a kötelességet. Olyannak kell lennie a kötelességemnek, amivel ki tudok tűnni mások előtt, és amivel nevet szerezhetek magamnak – és még ha nem is szerzek nevet magamnak és nem tűnök ki, akkor is legalább profitálnom kell belőle és testileg megnyugtatónak kell éreznem.« Elfogadható hozzáállás ez? Aki válogat, nem fogadja el a dolgokat Istentől, hanem a saját preferenciái szerint választ. Ez nem a kötelességed elfogadása; ez a kötelességed megtagadása és az Isten elleni lázadó mivoltod megnyilvánulása. Az efféle válogatósságba az egyéni preferenciáid és vágyaid vegyülnek. Amikor a magad érdekét, a magad hírnevét stb, veszed figyelembe, nem engedelmesen viszonyulsz a kötelességedhez. Miként kell hozzáállnod a kötelességedhez? Először is, nem szabad elemezned, megpróbálva megállapítani, hogy ki is volt az, aki rád osztotta; helyette Istentől kell elfogadnod, olyan kötelességként, amelyet Isten bízott rád, és engedelmeskedned kell Isten irányításának és rendeléseinek, és el kell fogadnod Istentől a kötelességed. Másodszor, ne tégy különbséget magasztos és alantas feladatok között, ne törődj a kötelesség természetével, azzal, hogy ki tudsz-e tűnni vele vagy sem, vagy hogy a nyilvánosság szeme láttára vagy a színfalak mögött kell végezni! Ne gondolkodj efféle dolgokon! Van egy másik hozzáállás is: az alávetettség és az aktív együttműködés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). „Nem könnyű feladat elviselni a nehézségeket a kötelesség végzése során. Egy bizonyos fajta munkát jól elvégezni sem könnyű. Minden bizonnyal Isten szavainak igazsága munkálkodik azokban az emberekben, akik képesek ezeket a dolgokat megtenni. Nem arról van szó, hogy a nehézségtől és a fáradtságtól való félelem nélkül születtek. Vajon hol lehet ilyen embert találni? Ezek az emberek mindannyian rendelkeznek valamilyen motivációval, és Isten szavai igazságának egy része az alapjuk. Amikor hozzáfognak a kötelességeikhez, megváltoznak a nézeteik és álláspontjaik – kötelességeik végzése könnyebbé válik, némi testi nehézség és a fáradtság elviselése pedig jelentéktelennek kezd tűnni számukra. Azok, akik nem értik meg az igazságot, és akiknek a dolgokról alkotott nézetei nem változtak meg, emberi eszmék, elképzelések, önző vágyak és személyes preferenciák szerint élnek, ezért vonakodnak és nem hajlandók végezni kötelességeiket. Amikor például piszkos és fárasztó munka elvégzésére kerül sor, némelyek azt mondják: »Engedelmeskedni fogok Isten háza intézkedéseinek. Bármilyen kötelességet is rendel el számomra az egyház, én végre fogom hajtani, függetlenül attól, hogy az piszkos-e vagy fárasztó, lenyűgöző-e vagy jelentéktelen. Nincsenek követeléseim, és kötelességemként fogadom el azt. Ez az a megbízatás, amelyet Isten rám bízott, egy kis piszok és fáradság pedig az a nehézség, amelyet el kell viselnem.« Így, amikor a munkájukkal foglalkoznak, egyáltalán nem érzik úgy, mintha nehézséget viselnének el. Míg mások talán piszkosnak és fárasztónak találják, addig nekik könnyűnek tűnik, mert a szívük nyugodt és háborítatlan. Istenért teszik, ezért nem érzik úgy, hogy nehéz lenne. Vannak, akik a piszkos, fárasztó, vagy jelentéktelen munka végzését státuszuk és jellemük megsértésének tekintik. Úgy érzékelik, hogy mások nem tisztelik őket, bántják, vagy lenézik őket. Ennek következtében, még ha ugyanazokkal a feladatokkal és munkamennyiséggel szembesülnek is, kimerítőnek találják azt. Bármit is tesznek, a szívükben neheztelést hordoznak, és úgy érzik, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ők szeretnék, illetve nem kielégítőek. Legbelül tele vannak negativitással és ellenállással. Vajon miért negatívak és ellenállóak? Mi képezi ennek a gyökerét? Legtöbbször az, hogy a kötelességeik végzéséért nem kapnak fizetést; úgy érzik, mintha ingyen dolgoznának. Ha lenne jutalom, az talán elfogadható lenne számukra, de nem tudják, hogy kapnak-e vagy sem. Ezért az emberek úgy érzik, hogy nem éri meg teljesíteni a kötelességeket, és azt az ingyenmunkával azonosítják, így gyakran negatívvá és ellenállóvá válnak, amikor a kötelességek végzéséről van szó. Vajon nem ez a helyzet? Őszintén szólva, ezek az emberek nem hajlandóak kötelességeket végezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplezi, hogy amikor egyes emberek bizonyos kötelességeket kapnak, nem tudják elfogadni azokat Istentől, hanem ehelyett a saját preferenciáik alapján választják meg a kötelességeiket. Az olyan kötelességeket elfogadják, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy kitűnjenek, de ellenállást éreznek azokkal szemben, és elutasítják azokat, amelyek nem hoznak számukra elismerést. Az alávetettség szemléletmódja nem érvényesül a kötelességvégzésükben. Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Azt hittem, hogy vezetőnek lenni a beszéd jogával jár, és hogy bárhová megyek, a testvérek felnéznek majd rám, ezért hajlandó voltam végezni ezt a kötelességet. A vendéglátási kötelességről azonban azt gondoltam, hogy a legalacsonyabb szintűek közé tartozik, és csak kétkezi munkából áll, ezért nem tudtam rászánni magam, hogy alávessem magam annak. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség megalázó, és hogy igazságtalanság ért. Amikor a felügyelő megkért, hogy takarítsam ki az udvart, és vigyem ki a szemetet, azt nehezen fogadtam el. Úgy éreztem, hogy nem tisztel meg engem, hogy így parancsolgat nekem, és ez felzaklatott. A státuszszinteket használtam annak mércéjeként, hogy egy személynek van-e méltósága. Úgy gondoltam, hogy a vezetői kötelesség végzése olyan, mint egy cég főnökének vagy menedzserének lenni, hogy ez státusszal és pozícióval jár, és hogy ezeket az embereket csodálják, bárhová is mennek, és én irigyeltem az ilyen embereket. Amikor a vendéglátási kötelességről hallottam, úgy éreztem, hogy az csak házimunkát és főzést jelent, ami hasonló a szolgamunkához, és úgy éreztem, hogy azok az emberek, akik ezt a kötelességet végzik, alantasak és lenézettek, bárhová is mennek. Megalázónak találtam ezt a kötelességet. Sok éve hittem Istenben, mégis ugyanazokat a nézeteket vallottam, mint a nem hívők. Ezek a nézeteim valóban abszurdak voltak! Isten házában mindenki egyenlő a kötelességeiben. Nincs különbség a kötelességekben aszerint, hogy az magas vagy alacsony szintű, nemes vagy alantas, nagy vagy kicsi. Legyen szó vezetői vagy vendéglátási kötelességről, ezek mind Istentől származnak. Ezek csak különböző funkciókat töltenek be, és mint teremtett lényeknek, el kell fogadnunk ezeket, és alá kell vetnünk magunkat nekik. De én a kötelességeimben csak a saját érdekeimet és büszkeségemet vettem figyelembe. Egyáltalán nem úgy kezeltem a kötelességeimet, mint Istentől kapott megbízatást. Mivel a vendéglátási kötelesség nem tette lehetővé, hogy kitűnjek, ellenállást éreztem vele szemben. Nem éreztem felelősséget a kötelességeim iránt, és csak felületesen végeztem a dolgokat. Beláttam, hogy valóban önző és megvetendő vagyok, és hogy nincs lelkiismeretem és józan eszem!

Később tovább olvastam Isten szavait: „Az ilyen mocskos földre született embert jelentős mértékben megfertőzte a társadalom, befolyásolta a feudális etika, és »felsőoktatási intézményekben« tanították. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, az aljas életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, a züllött életmód és szokások – mindezek súlyosan betolakodtak az ember szívébe, és súlyosan aláásták és megtámadták a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább Ellene szegül. Az ember beállítottsága napról napra ádázabbá válik, és nincs egyetlen ember sem, aki készségesen feladna bármit is Istenért, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen alávetné magát Istennek, sőt, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen keresné Isten megjelenését. Ehelyett a Sátán hatalma alatt az ember nem tesz mást, csak az élvezetekre törekszik, és átadja magát a hús-vér test romlottságának a sár földjén. Még amikor hallják az igazságot, a sötétségben élők akkor sem gondolnak arra, hogy azt a gyakorlatba ültessék, és nem hajlandók felkeresni Istent, még akkor sem, ha látták az Ő megjelenését. Hogy lehet egy ennyire züllött emberiségnek esélye az üdvösségre? Hogy élhetne egy ennyire dekadens emberiség a fényben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel). Ezek a szavak leleplezték annak okát, hogy miért nem tudtam alávetni magam Istennek. Fiatal koromtól fogva olyan sátáni mérgek befolyásoltak, mint például „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és ezek lettek azok a kritériumok, amelyek szerint viselkedtem és cselekedtem. Azt hittem, hogy az embereknek a büszkeségükért kell élniük, és úgy tud az ember méltósággal élni, ha fel lehet rá nézni, bárhová is megy. Emellett olyan munkát akartam végezni, amely lehetővé teszi, hogy kitűnjek, és hogy mások csodáljanak, és úgy gondoltam, hogy így lehet méltóságteljes és értékes életet élni. De számomra a piszkos vagy el nem ismert munka alantasnak és lealacsonyítónak tűnt, ezért nem voltam hajlandó azt elfogadni. Mielőtt megtaláltam Istent, ezek szerint a nézetek szerint éltem, mindig jobban akartam élni, mint mások. Lenéztem a földműveseket és a munkásokat, akik kemény munkával keresnek pénzt, és úgy éreztem, hogy egy ruházati üzlet vezetése tiszteletreméltóbb, mint a fizikai munka, és lehetővé teszi számomra, hogy emelt fővel álljak mások előtt, sőt hogy a barátaim és rokonaim új megvilágításban lássanak engem. Miután megtaláltam Istent, még mindig ezek szerint a sátáni mérgek szerint éltem, miközben a kötelességeimet végeztem a gyülekezetben. A vezetői kötelesség végzése kielégítette hiúságomat és büszkeségemet, és lehetővé tette, hogy a testvéreim csodáljanak, és ez elégedetté tett engem. Még némi nehézséget és kimerültséget is hajlandó voltam elviselni érte. De miután elvégeztem a vezetői kötelességet, továbbra is kerestem mások csodálatát, mindig próbáltam megóvni a büszkeségemet és a státuszomat. Nem végeztem valódi munkát, ezért elbocsátottak. Amikor újra kötelességet kaptam, nem tudtam megbecsülni azt. Nemcsak hogy nem gondolkodtam el a kudarcom okain, hanem még mindig a büszkeségemre és a státuszomra gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a vendéglátási kötelességek végzése szégyenletes, és még amikor vonakodva elfogadtam, akkor is felületes módon, magamban ellenállást érezve végeztem azt. Egyáltalán nem volt lelkiismeretem és józan eszem. A büszkeségemet és a státuszomat mindenek fölé helyeztem, és még akkor is, amikor tudtam, hogy senki más nem tudná vállalni a vendéglátási kötelességeket, vissza akartam utasítani azokat, és ki akartam bújni alóluk. Egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit, és nem gondoltam a kötelességeimre és a feladataimra sem. Teljesen önző voltam! Ha nem tartok bűnbánatot, a végén Isten megvet és kiiktat. Felismertem a büszkeségre és a státuszra való törekvés káros következményeit, és készen álltam bűnbánatot tartani Isten előtt, elengedni a büszkeségemet és a státuszomat, alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek azáltal, hogy jól végzem ezeket a vendéglátási kötelességeket.

Ezután már nem éreztem magamban olyan nagy ellenállást, amikor a vendéglátási kötelességeket végeztem. Néha még arra is képes voltam, hogy megnyíljak, és közösséget vállaljak a nővérekkel, és sokkal szabadabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam. Láttam, hogy a nővérek nem néznek le engem azért, mert vendéglátási kötelességeket végzek, és valóban felismertem, hogy Isten házában nincs különbség magas vagy alacsony szintű kötelesség között. Egyszerűen csak a funkciók különbözőek. Később tovább olvastam Isten szavait: „Bármikor bármire rendeljenek is Isten házában, legyen az nehézség vagy fárasztó munka, és akár tetszik neked, akár nem, az lesz a kötelességed. Ha Istentől kapott megbízatásként és felelősségként tudod kezelni, akkor számítasz az embert megmentő munkája szempontjából. Ha pedig az, amit teszel, és a kötelesség, amelyet végzel, releváns Istennek az embert megmentő munkája számára, te pedig komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten neked adott, akkor hogyan fog kezelni téged Isten? Családjának tagjaként fog kezelni. Áldás ez vagy pedig átok? (Áldás.) Ez nagy áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő végzése?). „Mi a szerepetek teremtett lényként? Ez az ember gyakorlatához és kötelességéhez kötődik. Teremtett lény vagy, és ha Isten megadta neked az éneklés ajándékát, Isten háza pedig elrendeli, hogy énekelj, akkor neked jól kell énekelned. Ha rendelkezel adottsággal az evangélium hirdetéséhez, és Isten háza elrendeli, hogy hirdesd az evangéliumot, akkor jól kell végezned azt. Ha Isten választott népe téged választ meg vezetőnek, akkor fel kell vállalnod a vezetői megbízatást, és vezetned kell Isten választott népét, hogy egyék és igyák Isten szavait, beszélgessenek az igazságról, és lépjenek be a valóságba. Ha így teszel, akkor jól végezted a kötelességedet. A megbízatás, amelyet Isten ad az embernek, rendkívül fontos és jelentőségteljes! Hogyan kellene tehát felvállalnod ezt a megbízatást, és betöltened a feladatodat? Ez az egyik legnagyobb kérdés, amellyel szembesülsz, és választanod kell. Elmondható, hogy ez egy döntő pillanat, amely meghatározza, hogy elnyerheted-e az igazságot és tökéletessé válhatsz-e Isten által” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavai alapján megtaláltam a gyakorlás útját, és megértettem, hogy mi az a hely, amelyet a teremtett lényeknek Isten előtt el kell foglalniuk a megfelelő józan ész birtokában. Mindegy, hogy a gyülekezet milyen kötelességet szervez, legyen az akár vendéglátási kötelesség, akár bármilyen más kötelesség, feltétel nélkül alá kell vetnünk magunkat Istennek. Ez az a megfelelő józan ész, amivel rendelkeznünk kell. Nem számít, mekkora a kötelesség, ha képesek vagyunk alávetni magunkat és úgy kezelni azt, mint Istentől kapott felelősséget, ha Istenre támaszkodunk, és mindent megteszünk, hogy elvégezzük a kötelességet, akkor az hasznunkra fog válni. Néhány testvér például talán kevésbé látható kötelességeket végez, de nem igyekszik kitűnni. Ők arra összpontosítanak, hogy az igazságot keressék, és az alapelvek szerint végezzék a kötelességeiket, és így is előrehaladást érnek el. Ha valaki nem törekszik az igazságra, vagy nem veti alá magát a kötelessége végzésekor, akkor bármennyire is lenyűgözőnek tűnhet a kötelessége, ha nem nyeri el az igazságot, vagy nem tapasztal változást a beállítottságában, akkor még mindig szemben áll Istennel, és végül Isten ki fogja iktatni őt. Isten házában minden kötelesség fontos és nélkülözhetetlen. Éppen úgy, mint ahogyan egy gép nem tud működni, ha egyetlen csavar is hiányzik. A vendéglátási kötelességek jelentéktelennek tűnhetnek, de anélkül, hogy valaki elvégezné őket, a testvéreknek nem lenne nyugodt környezetük, ahol összegyűlhetnek és elvégezhetik a kötelességeiket. Ezt felismerve kezdtem teljes szívemből megbecsülni a vendéglátási kötelességemet, és készen álltam arra, hogy megfelelően együttműködjek.

Ettől kezdve, valahányszor helytelen szándékaim voltak a kötelességemben, tudatosan imádkoztam Istenhez, hogy fellázadjak önmagam ellen. Miután mindennap elvégeztem a kötelességemet, elcsendesedtem, Isten szavait olvastam, és áhítatos jegyzeteket írtam. Több időm volt arra, hogy közel legyek Istenhez. Fokozatosan javult az állapotom, és kezdtem úgy érezni, hogy ez a kötelesség egészen jó. Igazán megtapasztaltam Isten fáradságos szándékait, mert bármilyen vezénylést és elrendezést is tesz Isten, az arra szolgál, hogy megtisztítson és átalakítson minket. Isten nem kivételez, és nem számít, hogy milyen kötelességet végez az ember, amíg elfogadja azt Istentől, és hajlandó alávetni magát és az igazságra törekedni, addig hasznára fog válni.

Ezen a tapasztalaton elgondolkodva a szívem mélyém csendben hálát adtam Istennek. Isten ezt a környezetet rendezte el számomra, hogy vendéglátási kötelességeket végezzek, megmetszett engem a büszkeség és a státusz iránti vágyam miatt, és kijavította a téves nézeteimet arról, hogyan közelítsem meg a kötelességemet. Erre volt szüksége az életemnek, és ez Isten szeretete. Azt is megértettem, hogy a kötelességek nem fontosság vagy érték szerint vannak rangsorolva, és hogy függetlenül attól, hogy milyen kötelességeket végzünk, ezek jelentik azt a funkciót, amelyet a teremtett lényeknek el kell látniuk. Nem szabad személyes preferenciák alapján végeznünk a kötelességeinket, és nem szabad szelektálnunk sem. Alá kell vetnünk magunkat Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, mivel ez jelenti azt, hogy emberi mivolttal és józan ésszel rendelkezünk. Az a megértés és átalakulás, amit ebben nyertem, mind az Isten szavaiban rejlő útmutatás eredménye.