2013 márciusában egy napon két nővérrel egy összejövetel után tértünk haza, és ahogy beléptünk a házba, láttuk, hogy teljes a felfordulás. Úgy gondoltuk, valószínűleg a rendőrség tartott házkutatást, ezért azonnal elköltöztünk. Azonban alig költöztünk el, néhány helybéli máris ránk tört a rendőrséggel együtt. A rendőrök a nappaliba tereltek minket, majd elkezdték felforgatni a lakást. Amikor nem figyeltek, sikerült eltörnöm a zsebemben lévő SIM-kártyát. Az egyik rendőr észrevette, és erővel szétfeszítette a kezemet, majd látva az eltört kártyát, dühösen kiabálta: „Lehet, hogy fiatalnak tűnik, de egyet s mást tud. Vigyétek be kihallgatni!” Aztán megparancsolta az egyik rendőrnőnek, hogy kutasson át, majd betuszkoltak minket egy rendőrautóba. Eléggé féltem, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem tudom, hová visznek, vagy hogyan fognak kínozni. Kérlek, adj nekem útmutatást és hitet! Bármennyit is szenvedek, nem leszek júdás. Nem foglak elárulni Téged.” Az ima után fokozatosan megnyugodtam.

A rendőrök bevittek a rendőrőrs egyik kihallgatószobájába, és megparancsolták, hogy emeljem fel a karomat, és guggoljak le. Pár perc múlva a karjaim felmondták a szolgálatot, a lábaim remegni kezdtek, a mellkasom összeszorult, és a földre rogytam. Ekkor a rendőrök ráültettek egy kínzószékre, és a lábamat nagyon szorosan a szék lábához kötözték. Kis idő múlva egy kövér bűnügyi rendőrnő behozott néhány iratot, és azt mondta nekem: „Országos szintű, nagyszabású letartóztatási akciót folytatunk, hogy titeket, Mindenható Isten híveit, mind kisöpörjünk. Az összes vezetőtöket elkaptuk, és felszámoltuk a gyülekezeteteket. Mi értelme van ellenállni nekünk? Csak beszélned kell, és elmehetsz.” Ezt hallva tudtam, hogy ez a Sátán egyik csele, és a rendőrnő csak megpróbál rávenni, hogy júdás legyek. Nem dőlhettem be neki. Még ha sok testvért le is tartóztattak, Isten munkáját nem tudják ilyen könnyen felszámolni. Visszavágtam: „Mindenható Isten azt mondja: »Mindannyian hiszünk abban, hogy egyetlen ország vagy erő sem hátráltathatja azt, amit Isten meg szándékozik valósítani, valamint hogy akik akadályt próbálnak gördíteni Isten munkája elé, akik ellenállnak Isten szavának, és akik megzavarják és csorbítani próbálják Isten tervét, azokat Isten végül meg fogja büntetni«” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Erre csak horkantott egyet, megrázta a fejét, és kiment. Aztán egy másik rendőr kezdett kihallgatni: „Mikor lettél vallásos? Mióta tartózkodsz ezen a környéken? Kivel voltál kapcsolatban? Hol húztad meg magad?” Amikor nem szóltam egy szót sem, megfenyegetett: „Ha nem beszélsz, agyonverünk, a holttestedet meg elássuk a hegyekben.” Eszembe jutott, hogy ezek az emberek úgy mészárolják le az embereket, mintha csirkéket vágnának, egyáltalán nem törődnek az emberi élettel. Azon tűnődtem, vajon tényleg agyonvernek-e. Nagyon megijedtem, csendben imádkoztam Istenhez, majd eszembe jutottak az Ő szavai: „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Tudtam, hogy igaz: Isten a pajzsom, és Ő uralkodik mindenek felett. A testem és a lelkem az Ő kezében van, így nem a rendőrségen múlik, hogy agyonvernek-e. Ez a gondolat hitet és erőt adott nekem. Ezután a rendőrök szünet nélkül tovább vallattak, de én semmit sem mondtam nekik.

A harmadik nap kora reggel az egyikük megkérdezte: „Hajlandó vagy már beszélni?” Nem szóltam egy szót sem. Feldühödve megragadta a galléromat, és pofon vágott, amitől csengeni kezdett a fülem, és égett az arcom. Aztán, amikor nem figyeltem, csővé tekert néhány papírlapot, és a szemembe vágott vele, ami annyira fájt, hogy úgy éreztem, mindjárt kifolyik a szemem. Ösztönösen lehunytam a szemem. Egy rendőr dühösen rám szólt: „Nyisd ki a szemed!” Lassan kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit. Csak tíz perc múlva kezdtem el újra látni valamennyire. A szemem nagyon fájt, és nem akartam mást, csak becsukni, ezért a rendőrök azt hitték, álmos vagyok, és egy vizespalackkal megütötték a fejem, majd néhányszor megrúgták a fejemet és a karjaimat. És hogy ébren tartsanak, a hajamat és a kezeimet tépőzárral a kínzószék hátuljához rögzítették. A fejemet végig felemelve kellett tartanom. Úgy próbáltam enyhíteni a fájdalmamat, hogy nekifeszültem a szék támlájának. Szédültem, a testem fájt, hevesen zakatolt a szívem, és nyomorultul éreztem magam. Féltem, hogy nem fogom kibírni, ezért egyre csak Istenhez kiáltottam: „Istenem, kérlek, adj nekem elszántságot a szenvedéshez, kérlek, adj nekem hitet! Soha nem fogok behódolni a Sátánnak!” Fájdalmamban eszembe jutottak Isten szavai: „A nagy vörös sárkány üldözi Istent, és Isten ellensége, ezért az emberek ezen a földön megaláztatásnak és üldöztetésnek vannak kitéve az Istenbe vetett hitük miatt, és ennek következtében ezek a szavak beteljesednek rajtatok, az emberek eme csoportján. Mivel ez egy olyan földön kezdődött el, amely ellenáll Istennek, Isten minden munkája óriási akadályokba ütközik, és sok szava nem teljesülhet be azonnal; így az emberek Isten szavainak eredményeképpen finomodnak, ami szintén a szenvedés része” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavaiból megértettem, hogy a Kommunista Párt Isten ellensége, és hogy gyűlöli Istent és az igazságot. Mindent megtesz, hogy megakadályozzon minket abban, hogy higgyünk Istenben, és különböző kegyetlen kínzási módszerekkel próbál rávenni minket az Ő elárulására. A nagy vörös sárkány országában születtem, így ezt a szenvedést el kell viselnem. De a Kommunista Párt elnyomása által megláttam, milyen gonosz, és hogy lényegében Istennel szemben áll. Még inkább el akartam utasítani a Sátánt és Istenhez akartam fordulni, hogy a hitem által szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, megszégyenítsem a Sátánt, és lássam a vereségét. Az, hogy lehetőségem nyílt tanúságot tenni Isten mellett, az Ő áldása és különleges kegye volt. Ennek megértése hitet adott, és már nem éreztem olyan nehéznek a helyzetemet.

Ezután újra vallatni kezdtek, és amikor továbbra is néma voltam, megfenyegettek: „Minél hamarabb beszélsz, annál könnyebb lesz. Adunk öt percet.” Aztán elém tettek egy időkijelzőt, és ahogy láttam telni az időt, minden percben, minden másodpercben szüntelenül imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem tudom, mit akarnak tenni velem ezek a démonok. Kérlek, oltalmazz meg! Bármi történjék is, nem fogom eladni a testvéreimet.” Letelt az öt perc, és látva, hogy nem beszélek, az egyikük a hátam mögött megbilincselte a kezemet, megragadta a galléromat, egészen közel hajolt az arcomhoz, majd ádázul megkérdezte, ki a gyülekezetvezető, és kivel álltam kapcsolatban. Még mindig hallgattam, ezért rágyújtott egy cigarettára, és a füstöt újra és újra az arcomba fújta. A füsttől hánynom kellett, és a könnyeim patakokban folytak. Aztán arcul csapott, és olyan erővel találta el a jobb fülemet, hogy megsüketültem. Látva, hogy még mindig nem beszélek, a szemei kitágultak a dühtől, és két kézzel megszorította a nyakamat, miközben azt mondta: „Beszélsz, vagy sem? Ha nem, fojtogatni foglak. Soha nem fogsz elfelejteni, minden éjjel azt fogod álmodni, ahogy verlek.” Annyira fojtogatott, hogy alig kaptam levegőt, és úgy éreztem, végem van. Mondtam neki: „Akkor sem tudok semmit, ha megfojtasz!” Ekkor bejött egy magas rendőr, és intett a fojtogatónak, hogy a szobában biztonsági kamerák vannak, ezért vigyen a sarokba, és ott verjen meg. Végre levegőhöz jutottam. Kirángatott a kínzószékből, a bilincsemnél fogva a sarokba vonszolt, majd a fejemet erővel a falba vágta. Annyiszor tette ezt, hogy már számolni sem tudtam, és utoljára pont egy, a falon lógó táblának vágta. Úgy éreztem, mintha horpadás keletkezett volna a fejemen az ütéstől, és egyszerűen nagy puffanással a padlóra zuhantam. Úgy éreztem, forog velem a világ, mintha a fejem szét akarna robbanni, a szívem pedig darabokra szakadt. Nem tudtam kinyitni a szemem, és úgy éreztem, megfulladok. Hihetetlenül fájdalmas volt. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, kérlek, vedd el az életemet, hogy ne kelljen tovább elviselnem ezt a kínzást!” Miután eltelt egy kis idő, alig tudtam kinyitni a szemem, és azon tűnődtem: „Miért nem vagyok halott?” Akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna kérnem Istent, hogy vegye el az életemet, mert ez egy észszerűtlen kérés volt. Azt akarta, hogy tovább éljek, szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és megszégyenítsem a Sátánt. De én a halálban reménykedtem, hogy elmeneküljek a szenvedés elől. Ez nem volt bizonyságtétel. Amikor ez eszembe jutott, bűntudatom támadt. Épp ekkor hallottam egy rendőrt kiabálni: „Felállni! Felállni!” Amikor nem reagáltam, megrúgott, és azt mondta: „Halottnak tetteted magad?” Némán imádkoztam: „Istenem, ezek a démonok azért kínoznak, hogy eláruljalak Téged. Kérlek, adj nekem hitet! Akkor is szilárdan megállok a bizonyságtételemben, ha az életembe kerül.” Az egyikük megragadta a ruhámat a vállamnál, félig felhúzott, majd hagyta, hogy visszazuhanjak a padlóra. A kezem és a hátam nagyon fájt, mivel egész idő alatt meg volt bilincselve, ezért a padlón összegömbölyödtem, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmat. Egy rendőr felhúzott a falnál, hogy egyenesen álljak, majd mielőtt reagálhattam volna, belerúgott a bal combomba. Összegörnyedtem a fájdalomtól, ő pedig rám förmedt: „Állj egyenesen!” De mindenem annyira fájt, hogy esélyem sem volt felegyenesedni. Akkor a derekamba rúgott, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem. Úgy éreztem, mintha tőrrel döftek volna meg. Egy másik visszarángatott a sarokba, és pofon vágott, amitől vérezni kezdett a szám mindkét sarka. Aztán rágyújtott egy cigarettára, és azt mondta: „Ha továbbra is hallgatsz, ezzel a cigarettával fogom megégetni az arcod, elcsúfítalak.” Aztán egészen közel tette az arcomhoz. Érezve a cigaretta forróságát, nagyon megijedtem, és azt gondoltam: „Ha tényleg megéget, szörnyű hegek maradnak, és bárhová megyek, az emberek megszólnak és kinevetnek.” A gondolat, hogy az emberek mutogatnak rám és kibeszélnek, szörnyű volt. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „A királyság jó katonáit nem arra képezték, hogy a valóságról csak beszélni tudó vagy kérkedő emberek csoportja legyenek, hanem arra, hogy mindenkor megéljék Isten igéit, hogy rendíthetetlenek maradjanak, bármiféle akadállyal is néznek szembe, és hogy állandóan Isten szavaival összhangban éljenek, és ne térjenek vissza a világba. Ez az a valóság, amelyről Isten beszél; ez Isten követelménye az emberrel szemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csupán az igazság gyakorlatba ültetése jelenti a valóság birtoklását). Isten szavaiból megértettem, hogy egy igaz hívő, bármi történjék is, képes erős maradni Istenbe vetett hitében anélkül, hogy valaha is engedne a sötétség erőinek, és anélkül, hogy elárulná Istent. A rendőrök elcsúfítással akartak megfenyegetni, hogy eláruljam Istent, de én nem dőlhettem be nekik. Ráadásul, még ha el is csúfítanak, ha nem válok júdássá, hanem szilárdan megállok a bizonyságtételemben, elnyerhetem Isten helyeslését, és a szívemben béke lehet. Ha pedig elárulom Istent, hogy megvédjem magam, akkor csak egy aljas létben vergődnék, és a lelkiismeretem soha nem nyugodna meg. Az pedig elviselhetetlen lenne. Eszembe jutott egy részlet egy gyülekezeti énekből: „Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját). Hirtelen hitet és bátorságot éreztem, hogy szembenézzek a rendőrök kínzásával. Lehunytam a szemem, és csendben imádkoztam: „Istenem! Bármivel is kínoznak, még ha meg is égetik az arcomat, szilárdan megállok a bizonyságtételemben. Kérlek, adj nekem hitet és elszántságot a szenvedéshez!” Aztán összeszorítottam a fogamat, és ökölbe szorítottam a kezemet. A rendőr ezt félelemnek vette, és őrjöngve nevetni kezdett. Kinyitottam a szemem, és rámeredtem, ő pedig hideg mosollyal azt mondta: „Meggondoltam magam. Inkább a nyelvedet fogom megégetni, úgy megégetem, hogy beszélni se tudj.” Miközben ezt mondta, megpróbálta szétfeszíteni a számat, de bármennyire is erőlködött, nem sikerült neki. Feldühödve megragadta a vállamat, és a lábamra taposott, majd felugrott, és teljes súlyával a lábfejemen kezdett ugrálni és taposni. Aztán megragadta a bilincsemet, és ide-oda rángatta, én pedig csak lábujjhegyen tudtam állni. A csuklóm kínzóan fájt, és úgy éreztem, a karom mindjárt leszakad. Gúnyosan azt mondta: „Hát nem mindenható a te istened? Hívd ide, hogy mentsen meg!” Imádkoztam Istenhez, szüntelenül Hozzá kiáltottam, és a szívem tele volt gyűlölettel ezek iránt a démonok iránt.

Amikor kifáradt, egy asztalnak dőlve dohányzott. Azon tűnődtem, milyen más kínzási módszereket fognak még alkalmazni rajtam, és hogy a végén meghalok-e. Ha igen, reméltem, hogy gyorsan, mert az a földi pokol, amibe akkor taszítottak, elviselhetetlen volt. Nem tudtam, mikor lesz mindennek vége. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban féltem, és arra gondoltam: „A gyülekezetvezetőket és a testvéreket soha nem adhatom el, de talán elmondhatnám nekik, hogyan lettem hívő, és ezzel lezárhatnám az ügyet, és akkor talán abbahagyják a verést.” Aztán eszembe jutott: „A szüleim is hívők. Ha beszélek, őket is belekeverem, és néhány testvért is. Akkor júdássá válnék, és Isten megbüntetne.” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az ember bátortalan és félénk gondolatokat rejteget, az azért van, mert a Sátán bolonddá teszi őt, attól félve, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe. A Sátán minden lehetséges módon megpróbálja elküldeni nekünk a gondolatait. Minden pillanatban imádkoznunk kell Istenhez, hogy világítson meg és világosítson meg bennünket, minden pillanatban bíznunk kell Istenben, hogy megtisztítson bennünket a Sátán mérgétől, minden pillanatban gyakorolnunk kell a mi lelkünkben, hogyan kerüljünk közel Istenhez, és hagynunk kell, hogy Isten uralkodjon egész lényünk felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai által megértettem, hogy ha gyávaságtól vezérelve elmondom, hogyan lettem hívő, azzal bedőltem volna a Sátán cselének. Láttam, hogy az Istenbe vetett hitem valóban hiányos, és nincs meg bennem az elszántság a szenvedés elviselésére. Eddig nem a saját érettségem miatt jutottam el, hanem mert Isten szavai vezettek lépésről lépésre. Ebben a pillanatban valóban Istenre kellett támaszkodnom, és kellett, hogy legyen hitem, és tudtam, hogy bármivel is kínoznak, soha nem árulhatom el Istent. Magamban így imádkoztam: „Ó, Istenem, hajlandó vagyok az életemet a Te kezedbe helyezni, és elfogadom a Te elrendezésedet. Akkor sem leszek júdás, ha halálra kínoznak.” Ekkor meglepetésemre a rendőröket elhívta a főnökük. Csendben hálát adtam Istennek.

Kis idő múlva egy rendőr odajött az ajtóhoz, lefényképezett, és azt mondta: „Felteszem a fotódat az internetre, és »híressé« teszlek, hogy minden barátod, rokonod és mindenki lássa, hogy nézel ki most, és hogy lássák, hogy ti, hívők, őrültek vagytok.” Ettől egyáltalán nem ijedtem meg, és így válaszoltam: „Hát nem ti tettetek ilyenné? Ha felteszitek ezt a fotót az internetre, azzal csak azt éritek el, hogy mindenki meglátja az igazságot arról, hogyan üldözitek a keresztényeket.” Egy rendőrnő azt mondta: „Engem most meggyőztél. Tényleg nem tudom, milyen a te istened, vagy honnan van ennyi erőd. Mindezek után továbbra is kitartasz a hited mellett. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal ennyire kemény lehet.” Amikor ezt hallottam tőle, a szívemben hálát adtam Istennek. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Isten életereje képes bármilyen hatalom fölé kerekedni; sőt, minden hatalmat felülmúl. Az Ő élete örök, az Ő hatalma rendkívüli, és az Ő életerejét nem gyűrheti maga alá teremtett lény vagy ellenséges erő” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az utolsó napok Krisztusa adhatja meg az embernek az örök élet útját). Azokban a napokban, amikor pusztítottak és kínoztak, éreztem gyávaságot és gyengeséget, sőt, a halálba akartam menekülni, de Isten velem volt, oltalmazott, és az Ő szavai adtak nekem hitet és erőt, hogy legyőzzem mindezt a brutális kínzást. Szívből hálát adtam Istennek.

Amikor egy rendőrnő kicsit később a mosdóba kísért, azt mondta nekem: „Hamarosan újra ki fognak hallgatni, és jobban tennéd, ha beszélnél. Különben évekre börtönbe zárnak, és rokkantként fogsz kijönni. Tudod, hogyan bánnak a rabokkal? A nők egymást verik ott, és botokkal fogják ütni a lágyékodat. Ha a kezükbe kerülsz, az életed tönkremegy.” Ezt hallva gyűlölet és félelem fogott el, és belegondolva, hogy a húszas éveimben megrokkanok, tényleg nem tudtam, hogyan boldogulhatnék utána. Egyedüli gyermekként a szüleim senkire sem számíthatnának, ha rokkant lennék. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Ábrahám felajánlotta Izsákot – ti mit ajánlottatok fel? Jób mindent felajánlott – ti mit ajánlottatok fel? Oly sok ember áldozta fel magát, az életét adva és a vérét ontva azért, hogy az igaz utat keresse. Ti megfizettétek ezt az árat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). Ábrahám fel tudta ajánlani az egyetlen fiát, és amikor Jóbot próbára tették, elvesztett mindent, amije volt, és a testét fekélyek borították, a barátai kinevették, a felesége pedig gúnyolta, ő azonban soha nem panaszkodott Istenre. Szilárdan megállt a bizonyságtételében. Jób és Ábrahám igazán hittek Istenben, és a megpróbáltatások során hangos tanúságot tettek. Nekem is az ő példájukat kellett követnem, tanúságot kellett tennem, és meg kellett szégyenítenem a Sátánt, bármennyit is szenvedek. Csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, hiszem, hogy minden a Te szuverenitásod alatt áll, így az is a Te kezedben van, hogy rokkant leszek-e. Bármi történjék is velem, és bármennyit is szenvedek, hajlandó vagyok szilárdan megállni a bizonyságtételemben, és eleget tenni Neked.” Így hát azt mondtam a rendőrnőnek: „Akkor lelkiismeret nélkül cselekednék. A lelkiismeretem soha nem nyugodna meg, ha eladnám a testvéreimet. Még ha el is ítélnek, soha nem fogok olyat tenni, ami a lelkiismeretem ellen való.” Ezt hallva szó nélkül visszavitt a kihallgatószobába.

Április 1-jén kora reggel a rendőrök újra eljöttek kihallgatni, de én továbbra sem szóltam semmit. Aznap délután két óra körül betettek egy rabszállítóba, hogy egy agymosó táborba vigyenek. Eglsz úton titkon Isten szavain elmélkedtem a szívemben: „Ha az embereknek nincs bizalmuk, nem könnyű továbbmenniük ezen az úton. Most már mindenki láthatja, hogy Isten munkája a legkevésbé sem felel meg az emberek elképzeléseinek és képzelgéseinek. Isten annyi munkát végzett és annyi szót mondott, és bár az emberek talán elismerik, hogy e szavak az igazság, az Istennel kapcsolatos elképzelések mégis hajlamosak felbukkanni bennük. Ha az emberek szeretnék megérteni az igazságot és elnyerni azt, akkor kellő magabiztossággal és akaraterővel kell rendelkezniük ahhoz, hogy képesek legyenek kiállni amellett, amit már láttak, és amit tapasztalataikból nyertek. Bármit is tesz Isten az emberekben, nekik meg kell tartaniuk azt, amivel ők maguk rendelkeznek, őszintének kell lenniük Isten előtt, és mindvégig odaadónak kell maradniuk Iránta. Ez az emberiség kötelessége. Az embereknek fenn kell tartaniuk azt, amit meg kell tenniük” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti odaadásodat). Már tudtam, hogy a hit üldöztetéssel és szenvedéssel jár, és elhatároztam, hogy szilárdan megállok a bizonyságtételemben, és eleget teszek Istennek, bármilyen elnyomás vagy szenvedés ér is, de amikor valóban szembesültem vele, rájöttem, hogy nem olyan egyszerű szilárdan megállni a bizonyságtételemben, mint gondoltam. Nem csak lelkesedésről volt szó, hanem hitre és a szenvedés elviselésére való elszántságra is szükség volt. Isten azért tett ki engem ennek a brutális környezetnek mint próbatételnek, hogy tökéletesítse a hitemet, hogy megtisztítson és megmentsen. Hittem, hogy Isten útmutatást fog adni, bármi történjék is. Miközben az éneket énekeltem, a hitem megnőtt, és tudtam, hogy bármivel is kínoznak, Istenre kell támaszkodnom, hogy átvészeljem ezt, és mindvégig követnem kell Őt.

Amikor megérkeztünk az agymosó táborba, a rendőrség két rendőrt jelölt ki, hogy a nap 24 órájában figyeljenek, kérdezzenek a gyülekezetről, mossák az agyamat, és rávegyenek, hogy írjak egy hitemet megtagadó nyilatkozatot. A harmadik reggel azt mondták, megmutatnak egy videót, amit a szülővárosomban készítettek. Ettől összeszorult a torkom, és azon tűnődtem, vajon átkutatták-e az otthonomat, és bajba kerültek-e a szüleim. Aggódtam, hogy a helyi gyülekezetből néhány testvért is érintett a dolog. Egyre jobban féltem. Nem tudtam nyugton ülni a székemen, és úgy éreztem, elzsibbadtak a végtagjaim. A szívemben imádkoztam Istenhez. A videón apám arca sárgás és duzzadt volt, és mondott nekem néhány szót, finoman arra bátorítva, hogy támaszkodjak Istenre, és álljak meg szilárdan a bizonyságtételemben. Ezt hallva a könnyeim patakokban folytak, és szörnyen éreztem magam. Azt is felismertem, hogy a rendőrök az érzelmi kötődésemre akarnak hatni, hogy eláruljam Istent, és minden porcikámmal megvetettem a Kommunista Pártot. Eszembe jutott, amit Isten mondott: „Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). A Kommunista Párt látszólag hirdeti a vallásszabadságot, de a valóságban őrült módon tartóztatja le és üldözi a keresztényeket, brutálisan kínozza őket, és alaptalan vádakkal ítéli el őket. Számtalan keresztény kényszerül menekülésre, nem láthatja a szüleit, és nem nevelheti a gyermekeit. Mindezeket a Kommunista Párt követi el. A Párt a fő bűnös a keresztény otthonok szétrombolásában. A rendőrök félreálltak és fondorlatosan mosolyogtak, amikor sírni láttak, és azt hitték, utána biztosan beszélni fogok. De amikor még mindig hallgattam, az asztalra csaptak, szidtak, majd dühösen megfordultak és elmentek.

Egy hónappal később két rendőr jött vissza, hogy újra kihallgasson, és fényképeket mutattak, hogy azonosítsam a testvéreket. Az egyik azt mondta nekem: „Ha semmit sem ismersz be, mások bűneiért fogsz bűnhődni, és meglátjuk, mennyit tudunk rád verni. Nyolc vagy tíz évet kapsz, aztán meglátjuk, milyen kemény vagy!” Egy másik megpróbált megkísérteni: „Csak működj együtt velünk, írd alá a vallásodat megtagadó nyilatkozatot, és mi bármit megteszünk, amit akarsz.” Nem engedtem neki, ezért újra megpróbált rávenni: „Tudom, hogy a szüleidnek nincs más gyerekük, és keményen dolgoztak, hogy felneveljenek. Most talán nem gondolsz bele, mit jelent egy hosszú büntetés, de nyomorultul fogod érezni magad, amikor az a nap ténylegesen eljön, és akkor már késő lesz a megbánáshoz. Két választásod van: 1. Feladod a vallásodat, megtagadod Mindenható Istent, és mi egyenesen hazaviszünk. 2. Ragaszkodsz a hitedhez, és börtönbe kerülsz. Minden rajtad múlik, hogy mit választasz. Jobban tennéd, ha alaposan átgondolnád.” Magamban nagyon vívódtam. Ha megírom azt a nyilatkozatot, amellyel megtagadom a hitemet, az árulás lenne Istennel szemben, de ha a hitemet választom, börtönbe kerülök. Látom még valaha a szüleimet? Ha börtönbe kerülök, az emberek biztosan megítélik a szüleimet, és a nem hívő rokonaik és barátaik megtámadják őket. Nagyon nehéz lenne nekik. A videón apám arca sárgás és duzzadt volt. Talán egészségügyi problémái vannak? Ez a gondolat egyre nyomorultabbá tett, és nagyon küzdöttem magammal, ezért imádkoztam: „Istenem, nem tudlak elárulni, de a szüleimet sem tudom elengedni. Istenem, mit tegyek?” Ekkor jutottak eszembe Isten e szavai: „Bárki elfuthat, de te nem teheted. Mások nem hisznek, de neked hinned kell. Mások elhagyják Istent, de neked támogatnod kell Istent, és bizonyságot kell tenned Róla. Mások rágalmazzák Istent, de te nem teheted. [...] Meg kell hálálnod az Ő szeretetét, és kell, hogy legyen lelkiismereted, mert Isten ártatlan” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). „Kell, hogy legyen lelkiismereted”, – ezek a szavak visszhangoztak a fülemben. A hitem évei alatt annyi kegyelmet élveztem Istentől! Néhány igazságot is megtanultam, és tudtam, milyen embernek kellene lennem. Olyan sokat nyertem Istentől! Őt elárulni lelkiismeretlen dolog lenne. De választani Isten és a szüleim között gyötrelmes volt. Különösen heves csata dúlt a szívemben. Csendben imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon útmutatást és hitet. Imám után Isten ezen szavai jutottak eszembe: „Hát nincsenek-e sokan köztetek, akik ingadoztak már a helyes és a helytelen között? Minden küzdelemben pozitív és negatív, fekete és fehér, család és Isten, gyermekek és Isten, harmónia és szakítás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és elutasítás és egyebek között – bizonyára nem arról van szó, hogy ne lennétek tisztában a döntésekkel, amelyeket meghoztatok! A harmonikus és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor fiaitok, lányaitok, feleségetek és férjetek, valamint Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelés és az igazság közül pedig mégis az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet, egyszerűen megdöbbentem. Váratlanul ért, hogy a szívetek ennyire képtelen ellágyulni. [...] Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is a korábbi? Még mindig csalódást és keserves bánatot okoznátok Nekem? Szívetekben még mindig csak egy csöppnyi melegség lenne? Még mindig nem lennétek tudatában, mit tegyetek, hogy megvigasztaljátok a szívemet? Ebben a pillanatban mit választotok?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Kihez vagy hű?). Úgy éreztem, Isten ott van mellettem, és a válaszomat várja. Tudtam, hogy nem árulhatom el Istent csak azért, hogy kielégítsem az emberi ragaszkodásomat, és fenntartsam a családi harmóniát. Isten mindenható, és a szüleim egészsége és élete Isten kezében van. Az, hogy állandóan aggódtam miattuk, csak azt mutatta, hogy hiányzik belőlem az Istenbe vetett hit. Lehet, hogy nem láthatjuk egymást, de tudtam, hogy amíg Istenre támaszkodunk, Ő útmutatást fog nekünk adni. Ez a gondolat visszaadta a hitemet, és készen álltam fellázadni a testem ellen és eleget tenni Istennek. Imádkoztam: „Ó, Istenem, hajlandó vagyok a szüleimet a Te kezedbe helyezni és alávetni magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek.” Aztán összeszorítottam az öklömet, felálltam, és azt mondtam: „Meghoztam a döntésemet, és a Mindenható Istennel tartok. Ő az egyetlen igaz Isten, aki megteremtette a mennyet, a földet és mindent, és Ő a visszatért Úr Jézus. Soha nem fogom megtagadni Istent.” Teljesen békésnek éreztem magam, miután ezt kimondtam. Ha Isten szavai nem adtak volna útmutatást, nagyon nehezen tudtam volna legyőzni a Sátán kísértését. A rendőr, amint látta, milyen eltökélt vagyok, azonnal megmutatta a kegyetlenségét. Egy vastag iratköteget csapott az asztalra, és pofon vágott, majd ordítva azt mondta: „Te menthetetlen vagy! Azt hiszed, nem tudunk semmit, csak mert nem beszélsz? Most felvilágosítalak: három hónapon keresztül követtünk titeket, szóval azt hiszed, nem tudunk mindent rólatok? Csak azt akarjuk látni, hogy jó lesz-e a hozzáállásod, szóval gondolkodj el ezen!” Azt mondtam: „Nem fogom megtagadni Istent, nem fogom elárulni Őt, még ha börtönbe is kerülök.” Ezután egy városi fogdába vittek.

Ott gyakran volt magas lázam, a lábfejem és a kezem feldagadt, és minden nap két órán át kellett törökülésben ülnöm. A kihallgatás során oldalba rúgtak, amitől megsérült a vesém, így a derekam annyira fájt, hogy nem tudtam egyenesen ülni. Nagyon nehéz volt minden nap addig kibírni, amíg aludni mehettem, és mégis gyakran felébresztettek, hogy átvegyem az éjszakai műszakot. Pár hét múlva nehezen tudtam vizelni, a hasam felpuffadt és fájt, és a derekam is fájt. Aztán mindennap este hat-hét óra körül felszökött a lázam és kipirult az arcom. Egy orvos megvizsgált, és azt mondta, hogy a bal vesémben egy közel három centi széles, begyulladt ciszta van. Amikor nagyon fájt, imádkoztam Istenhez, közel húzódtam Hozzá, dicsőítő énekeket énekeltem, és akkor észrevétlenül elfelejtettem a fájdalmat. Miután 27 napot töltöttem a fogdában, óvadék ellenében szabadlábra helyeztek a tárgyalásig, és én naivan azt hittem, hogy tényleg hazamehetek. De meglepetésemre a szülővárosom rendőrsége és a helyi kormányzati tisztviselők egyenesen egy másik agymosó táborba vittek 48 napos átnevelésre és agymosásra, majd a helyi rendőrőrsre vittek, hogy nyilvántartásba vegyenek. A rendőrfőnök behívott az irodájába, és azt mondta: „Most óvadék ellenében szabadlábon vagy a tárgyalásig, tehát az ügyed függőben van. Egy évig nem hagyhatod el a város határait, és még ha a közelben van is elintéznivalód, először ide kell jönnöd jelentkezni és engedélyt kérni, és készen kell állnod arra, hogy bármelyik pillanatban jelentkezz nálunk.” Bár újra otthon voltam, továbbra sem voltam szabad, és valaki követett minden alkalommal, amikor a városba mentem. Néhány hónap után nem volt más választásom, mint elhagyni az otthonomat, hogy a kötelességemet végezzem. A rendőrség elküldte a falunk párttitkárát a házunkhoz, hogy megkeressen, és érdeklődjön a vallási állapotomról, és azt mondta a családomnak, hogy ha továbbra is gyakorlom a hitemet, újra letartóztatnak, és jelentkeznem kell a rendőrőrsön. Dühös lettem, amikor ezt hallottam. És azt gondoltam: „Bármi történjék is, hinni fogok Istenben, és mi több, mindenről le fogok mondani, hogy az evangéliumot hirdessem, és tanúságot tegyek Istenről! Istenre támaszkodva határozottan ezt az utat fogom folytatni.” Hála Istennek!