2012-ben több gyülekezet munkájának lettem a felelőse. Megtudtam, hogy a gyülekezeti választások során az anyámat félrevezette a gonosz Li Fang, emiatt megtámadta és lekicsinyelte az újonnan megválasztott gyülekezetvezetőt, mondván, nincs munkaképessége, nem érti az igazságot, és alkalmatlan arra, hogy vezető legyen. Anyám azért is mindent megtett, amit csak tudott, hogy Li Fangot, mint igazságvalósággal rendelkező embert magasztalja és dicsérje, aki képes lemondani dolgokról és keményen dolgozni, képes elszenvedni a nehézségeket és áldozatot vállalni, és végül a gonosz Li Fangra szavazott, hogy ő legyen a vezető. Anyám az öntöző diakónust is megtámadta és megítélte, mint olyan embert, akiben nincs meg a Szentlélek munkája, aki nem tud igazi munkát végezni, és akinek le kellene mondania a posztjáról. A diakónus emiatt negativitásba süllyedt, és ez az öntözési munkára is hatással volt. Anyám egyáltalán nem gondolkodott el a saját gonosz tettein, és amikor a gyülekezet ki akarta zárni Li Fangot, mindent megtett, hogy megvédje, igazságot keresett a számára, sőt, még a testvéreket is felbujtotta és félrevezette, hogy Li Fang oldalára álljanak. Azt is mondta: „Nem számít, hány választást tartunk, én akkor is Li Fangra szavazok, hogy ő legyen a vezető.” Annyira megzavarta a dolgokat, hogy a választás nem tudott normálisan lezajlani, és ez súlyosan befolyásolta a gyülekezeti munkát. Később egy vezető boncolgatta és leleplezte anyám gonosz tetteit, de anyám nem ismerte fel a saját gonosz tetteit, és egyáltalán nem bánta meg azokat. A viselkedése alapján anyámat ki kellett takarítani. Amikor megtudtam, hogy ki kell őt takarítani, nagyon feldúlt lettem. Miután anyám hinni kezdett Istenben, üldözték őt, és sokat szenvedett. Ő állt hozzám a legközelebb, és sokat küzdött, hogy felneveljen, így bizonyos mértékig együtt éreztem vele, és nem akartam szembenézni azzal, hogy kitakarítják. Sokszor imádkoztam Istenhez, kerestem az útmutatását, és Isten szavainak megvilágosítása és vezetése által eljutottam oda, hogy vaélamelyest tisztán láttam anyám gonosz emberek lényegét, így aláírtam, hogy beleegyezem, hogy kitakarítsák anyámat a gyülekezetből.

2018 májusában én voltam a gyülekezet megtisztítási munkájának a felelőse. Láttam az Isten háza által kiadott munkarendben, hogy azok esetében, akik valódi bűnbánatot tanúsítanak, miután kitakarították őket, fontolóra lehet venni a gyülekezetbe való újbóli belépésüket. Arra gondoltam, hogy az elmúlt néhány évben anyám időnként megemlítette, hogy kitakarították a gyülekezetből, hozzátéve, hogy túl arrogáns a természete, hogy makacs, és az, hogy kitakarították őt, Isten igazságos természetét mutatja. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit gondol az akkori rossz cselekedeteiről. Azt mondta, hogy ez főként amiatt volt, hogy nem látott tisztán, és félrevezették. Arra gondolt, hogy Li Fang már régóta hitt Istenben, képes volt lemondani dolgokról, keményen dolgozni és elszenvedni a nehézségeket, hogy a vezetői pozícióra termett, és ezért azt hitte, hogy a saját nézete helyes, és nem hallgatott semmilyen ellenérvre. De amikor a gonosz tetteinek a részleteiről beszéltünk, továbbra is kifogásokat keresett, igazolni próbálta és ártatlannak vallotta magát, mintha joggal tette volna azt, amit tett. Ezért összekapcsoltam anyám problémáit és Li Fang viselkedését, majd közösséget vállaltam vele arról, hogy milyen a természete és milyen következményei vannak annak, ha gonosz embereket védelmezve zavart okoz a munkában, és rávezettem, hogy gondolkodjon el önmagán, és értse meg magát. Anyám egyetértően bólintott, és azt mondta, hogy a Sátán lakája volt, és a Sátán szócsöve volt, hogy gonosz ember volt. Nagyon örültem ennek a fejleménynek. Anyám nem volt teljesen elutasító az igazsággal szemben, és volt némi megértése. Arra is gondoltam: „Isten szavait ette és itta mindezen évek alatt, ragaszkodott az adományozáshoz és a jótékonykodáshoz, és van némi tisztánlátása Li Fanggal kapcsolatban. Miután kitakarították, egyszer, az evangélium hirdetése közben, letartóztatta a rendőrség, de ő soha nem adta el a gyülekezetet, és nem lett júdás. És amikor negatív és gyenge voltam, ő vigasztalt és bátorított. Az elmúlt néhány évben nem tudtam hazatérni, mert a rendőrség üldözött, és ő segített vigyázni a gyermekemre, és támogatott abban, hogy végezhessem a kötelességemet.” Ezekre a dolgokra gondolva azon tűnődtem, vajon anyám a bűnbánat jeleit mutatja-e. Nagyon feldúlt volt, miután kitakarították, és reménykedett abban, hogy egyszer majd újra befogadják a gyülekezetbe. Most történetesen én voltam a felelős ezért a munkáért, így „mindent erőfeszítést” meg kellett tennem, hogy anyámat visszafogadják a gyülekezetbe. Akkor tudna a testvérekkel együtt gyülekezeti életet élni, és amikor megtudja, hogy én voltam az, aki miatt újra befogadták, biztosan kiugrana a bőréből örömében.

Ezután leveleket írtam a gyülekezeteknek, amelyekért felelős voltam, arra kérve a gyülekezetvezetőket, hogy vizsgálják meg, vannak-e olyanok, akik őszintén megbánták a bűnüket, és akiket a kizárás után be lehetne fogadni. Egy nap a gyülekezetvezetők négy bűnbánó levelet küldtek nekem, amelyeket olyan gonosz emberek írtak, akiket korábban kizártak, és köztük volt az anyámé is. Rendkívül boldog voltam. A másik három emberről már tudtam. A kizárásuk után nem mutatták a bűnbánat jeleit. Hozzájuk képest anyámnak sokkal nagyobb volt a esélye, hogy visszavegyék a gyülekezetbe. Úgy gondoltam, hogy a gyülekezet visszafogadási alapelvei szerint azt, akit vissza akarnak fogadni, a legtöbb testvérnek, vezetőnek és dolgozónak értékelnie kell. Közel sem volt elég csak az illető bűnbánó levelére és a gyülekezetvezetők értékelésére hagyatkozni. Azonnal levelet írtam a gyülekezetvezetőknek, és megkértem őket, hogy szerezzenek értékeléseket anyámról olyan emberektől, akik ismerik őt. De attól tartottam, hogy ha csak az anyámról szóló értékeléseket kérek tőlük, akkor a testvérek kivételezéssel vádolnak majd. Hogy ne keltsek gyanút, megkértem a vezetőket, hogy mind a négy emberről adjanak értékelést, és azt mondtam nekik, hogy minél hamarabb, annál jobb. Úgy gondoltam, hogy a saját értékelésem is kulcsfontosságú lesz, ezért írtam egy részletes beszámolót anyám „bűnbánó” tetteiről, miután kitakarították, viszont az okokról, hogy miért tisztították ki akkoriban, csak egy futó megjegyzést tettem. Féltem, hogy ha túlságosan részletezem a dolgokat, az befolyásolhatja a visszafogadását. Az volt a legfontosabb, hogy kiemeljem a kitakarítása utáni viszonylag jó viselkedését, és így nagyobb lesz az esélye annak, hogy visszaveszik a gyülekezetbe. Aztán írtam anyámnak, az akkori gonosz cselekedeteiről beszéltem, és ezeket boncolgattam, rávezetve őt, hogy megértse a kiváltó okokat, és emlékeztetve, hogy ragadja meg ezt a lehetőséget, és sietve térjen meg. Miközben írtam neki, némi önvádat éreztem: azzal, hogy titokban ennyit foglalkoztam azzal, hogy anyámat visszafogadtassam a gyülekezetbe, vajon nem az érzéseimre hagyatkozva cselekedtem? De ezek csak múló gondolatok voltak, nem kerestem az igazságot, és nem gondolkodtam el magamon. Amíg a levelekre vártam, féltem minden olyan hibától, ami hatással lenne anyám visszafogadására, ezért néhány naponta levelet írtam a gyülekezetvezetőknek, és sürgetve kérdeztem, hogyan haladnak az értékelések összegyűjtésével.

Egy nap a felső szintű vezető írt egy levelet, amelyben megmetszett: „A gyülekezetvezetők az utóbbi időben azt állították a munkájuk középpontjába, hogy néhány kiutasított személy visszafogadásához gyűjtsenek anyagot, és minden más munkát félretettek. Ezeket az emberek, akik nem mutatták a bűnbánat jeleit, nem fogja visszafogadni a gyülekezet, te mégis arra kérted a gyülekezeteket, hogy gyűjtsenek róluk értékeléseket. Akadályozod és megzavarod a gyülekezet munkáját.” Amikor ezt olvastam, folyamatosan a saját igazam mellett érveltem magamban: „Értékelést gyűjteni olyan embereknek, akik a bűnbánatnak semmi jelét nem mutatták? Félreértette a vezető? Anyám mutatta a bűnbánat jeleit. Hogy mondhatja a vezető, hogy ezek közül az emberek közül senki sem mutatta a bűnbánat jeleit, és hogy metszhet meg amiatt, hogy akadályozom és megzavarom a gyülekezet munkáját?” Állandóan ellenállónak éreztem magam, és ezt egyáltalán nem fogadtam el. Tisztában voltam vele, hogy rossz az állapotom, ezért letérdeltem, és Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem tudom elfogadni, hogy megmetszett ma a vezető. Nem látom tisztán anyámat, és nem értem, mi az igazi bűnbánat. Kérlek, világosíts meg, és vezess, hogy megértsem ezt az igazságot!” Az imádság után egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Ezután elolvastam két passzust Isten szavaiból: „Ez a »gonosz út« nem egy maréknyi gonosz cselekedetre utal, hanem a gonosz forrásra, amelyből az emberek viselkedése fakad. Ha valaki »megtér a maga gonosz útjáról«, az azt jelenti, hogy az illető soha többé nem követ el ilyen cselekedeteket. Más szóval: soha többé nem fog ezen a gonosz módon viselkedni; cselekedeteinek módszere, forrása, indítéka, szándéka és alapelve mind megváltozott; soha többé nem használja majd ezeket a módszereket és alapelveket, hogy örömet és boldogságot hozzon a szívének. »Felhagyni« abban a részben, hogy »felhagy erőszakos tetteivel«, azt jelenti, hogy megválni tőlük vagy félredobni őket, teljesen szakítani a múlttal és soha vissza nem nézni. Amikor Ninive népe felhagyott erőszakos tetteivel, ez bizonyította és képviselte igaz bűnbánatukat. Isten az emberek külső megjelenését éppúgy figyeli, mint a szívüket. Amikor Isten megfigyelte az igaz, megkérdőjelezhetetlen megbánást a niniveiek szívében, és azt is megfigyelte, hogy megtértek gonosz útjukról és felhagytak erőszakos tetteikkel, meggondolta Magát” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). „Bármennyire haragudott is Isten a niniveiekre, mihelyt azok böjtöt hirdettek, zsákruhát öltöttek és hamuba ültek, az Ő szíve elkezdett meglágyulni, és kezdte meggondolni Magát. Közvetlenül azelőtt, hogy bejelentette nekik városuk elpusztítását – a bűnvallásukat és bűnbánatukat megelőző pillanatban –, még haragudott rájuk. Miután véghezvittek egy sor bűnbánó cselekedetet, Isten haragja Ninive népe iránt fokozatosan átalakult irántuk való irgalommá és toleranciává. Nincs semmi ellentmondás abban, hogy ugyanazon esemény során Isten természetének ez a két aspektusa időben egyszerre tárul fel. Akkor hát hogyan értsük és ismerjük meg ezt az ellentmondás-mentességet? Isten egymás után mindkét, egymással szöges ellentétben álló lényegét kifejezte és feltárta, mielőtt és miután Ninive népe bűnbánatot tartott, lehetővé téve, hogy az emberek meglássák Isten lényegének valódiságát és sérthetetlen voltát. Isten az Ő hozzáállása révén a következőket közölte az emberekkel: nem arról van szó, hogy Isten nem tűri az embereket, vagy hogy nem hajlandó irgalmat tanúsítani irántuk; inkább arról, hogy ők ritkán mutatnak igaz megbánást Isten előtt, és ritkán fordul elő, hogy emberek valóban elfordulnak gonosz útaiktól, és felhagynak erőszakos cselekedeteikkel. Más szóval: amikor Isten haragszik az emberre, azt reméli, hogy az ember képes lesz az igaz bűnbánatra, és reméli, hogy láthatja az ember igaz megbánását, ez esetben pedig Ő továbbra is bőkezűen ajándékozza irgalmát és hosszútűrését az embernek. Ez annyit tesz, hogy az ember gonosz viselkedése kivívja Isten haragját, míg Isten irgalmában és hosszútűrésében azok részesülnek, akik hallgatnak Istenre és igaz bűnbánatot tartanak Előtte, akik képesek elfordulni gonosz útjaikról, és felhagynak erőszakos cselekedeteikkel. Isten hozzáállása teljesen egyértelműen feltárult abban, ahogy a niniveiekkel bánt: Isten irgalmát és hosszútűrését egyáltalán nem nehéz elnyerni, hiszen Ő mindössze igaz bűnbánatot vár el az embertől. Amíg az emberek elfordulnak gonosz útjaikról, és felhagynak erőszakosságukkal, Isten meg fogja gondolni magát, és megváltoztatja hozzáállását velük kapcsolatban” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a niniveiek mindenféle gonosz cselekedetükkel kiváltották Isten haragját, és mégis, mivel képesek voltak felhagyni gonosz útjaikkal, és teljesen elhagyni gonosz tetteiket – vagyis nem csupán szóban vallották meg bűneiket és fejezték ki bűnbánatukat, nemcsak a külső viselkedésükön változtattak, hanem inkább elgondolkodtak a gonosz tetteiken, és megértették azokat, és megváltozott tetteik szándéka, forrása és célja is –, valódi bűnbánatra jutottak, ezért elnyerték Isten irgalmát és türelmét. A gonosz emberek és antikrisztusok azonban csak a felszínen mutatnak némi jó viselkedést, miután kiközösítették őket. Az evangéliumot hirdetik, vagy véghez visznek pár jó cselekedetet, azt remélve, hogy ezzel jóvátehetik a múltbeli vétkeiket. Bár szóban elismerik, hogy gonoszságot követtek el, hogy konkrétan milyen gonosz tetteket követtek el, hogy mik voltak a szándékaik, céljaik és motivációik, hogy ilyen dolgokat tettek, és milyen természet irányította őket, azt soha nem értik meg igazán, nem gyűlölik az ilyen alapvető problémákat, és így nem tudnak valódi bűnbánatot tartani. Ha megfelelő alkalom adódik, akkor továbbra is gonoszságokat fognak elkövetni, és ellenállnak Istennek, és az ilyen emberek nem nyerhetik el Isten irgalmát és türelmét. Anyám viselkedésével összehasonlítva, őt azért takarította ki a gyülekezet, mert sok gonoszságot tett, és makacsul megtagadta a bűnbánatot, ami megsértette Isten természetét. Ez Isten igazságossága volt. De ha valóban megértette volna és megbánta volna a múltbeli gonosz tetteit, az igazság gyakorlására összpontosított volna, és megígérte volna, hogy nem tesz többé ilyen gonosz dolgokat, akkor talán lett volna némi remény arra, hogy elnyeri Isten irgalmát és türelmét. Anyám azonban csak szavakkal ismerte el, hogy Li Fang félrevezette, és hogy akadályozta és megzavarta a gyülekezeti életet, és beismerte, hogy gonosz ember és a Sátán lakája. De nem volt megértése arról, hogy egy gonosz ember nevében vagy az ő gonosz tettei mellett érvelt, amelyek akadályozták és megzavarták a gyülekezeti választásokat. Amikor gonosz tettei ismét lelepleződtek, továbbra is megpróbálta objektív érvekkel igazolni magát, és nem értette meg saját természetlényegét. Ezt nem lehetett igazi bűnbánatnak nevezni. Amikor láttam, hogy mennyire feldúlt, miután kitakarították, hogy mennyire ragaszkodik a hitéhez és az összejöveteleken való részvételhez, hogy nem válik júdássá, amikor letartóztatják, hogy mindig felajánlásokat tesz, és adakozik jótékony célokra, és hogy vigasztal és bátorít, amikor negatív és gyenge vagyok, azt hittem, hogy a bűnbánat jeleit mutatja, és szerettem volna, ha visszafogadják a gyülekezetbe. Isten ezen szavaira gondoltam: „A mérce, amely szerint az emberek megítélik a többi embert, a viselkedésükön alapul; akiknek a viselkedése jó, azok igazak, míg akiknek a viselkedése visszataszító, azok gonoszak. A mérce, amely szerint Isten megítéli az embereket, azon alapul, hogy a lényegük aláveti-e magát Neki vagy sem; aki aláveti magát Istennek, az igaz ember, míg aki nem, az ellenség és gonosz ember, függetlenül attól, hogy ennek az embernek a viselkedése jó vagy rossz, és függetlenül attól, hogy a beszéde helyes vagy helytelen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten nem az alapján ítéli meg, hogy valaki jó-e vagy gonosz, hogy a külső viselkedése jó vagy rossz, hanem a lényege, az igazsághoz való hozzáállása alapján, és hogy a cselekedetei mögött álló szándékok és motivációk az igazság gyakorlására és az Istennek való alávetettségre vonatkoznak-e. Ha valaki a lényegében gyűlöli az igazságot, akkor nem számít, hogy a külső viselkedése mennyire jó, akkor is Istennek ellenálló, gonosz ember. Láttam, hogy alapelvek nélkül közeledem az emberekhez. Azt hittem, hogy anyám valóban megbánta a bűneit, csak mert volt néhány jó külső megnyilvánulása, de nem tudtam, hogyan lássam tisztán a lényegét, és nem figyeltem az igazsághoz való hozzáállását. Csak azt akartam, hogy fogadják vissza a gyülekezetbe, ami teljesen nélkülözte az alapelveket. Annyira abszurdak voltak a dolgokról alkotott nézeteim! Később elgondolkodtam magamon: milyen romlott beállítottság korlátozott engem, és kötelezett arra, hogy így cselekedjek? Ezt a kérdést szem előtt tartva folytattam a válaszok keresését Isten szavaiban.

Az áhítataim során Isten szavait olvastam: „Lényegében mik az érzések? Egyfajta romlott beállítottságok. Az érzések megnyilvánulásait több szóval lehet jellemezni: kivételezés, mások elvtelen óvása, a testi kapcsolatok fenntartása és a részrehajlás; ezek az érzések. Mik a valószínű következményei annak, ha az embereknek érzéseik vannak, és azok szerint élnek? Miért undorodik legjobban Isten az emberek érzéseitől? Egyeseket folyton korlátoznak az érzéseik, nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és habár azt kívánják, bárcsak alávetnék magukat Istennek, nem tudják, ezért gyötrődnek az érzéseiktől. Sokan vannak, akik megértik az igazságot, de nem tudják gyakorlatba ültetni; ez is azért van, mert az érzések korlátozzák őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). „Például Isten háza arra kér, hogy végezd el a gyülekezet megtisztításának munkáját, és van valaki, aki mindig felületesen teszi a kötelességét, mindig keresi a módot arra, hogy lazsáljon. Az alapelvek szerint el kellene őt takarítani, te azonban jó kapcsolatban vagy vele. Így vajon milyen gondolatok és szándékok fognak felmerülni benned? Hogyan fogsz gyakorolni? (A saját preferenciáim szerint cselekszem.) És mi váltja ki ezeket a preferenciákat? Mivel ez az ember jó volt hozzád, vagy megtett érted valamit, jó benyomásod van róla, így ilyenkor óvni akarod, és meg akarod védeni. Ez vajon nem az érzések következménye? Érzelmeket táplálsz iránta, és ezért a »míg a felsőbb hatóságoknak irányelveik vannak, addig a helyieknek ellenintézkedéseik« megközelítést választod. Kettős játékot űzöl. Egyrészt azt mondod neki: »Kissé jobban kell próbálkoznod, amikor teszel valamit. Ne legyél felületes, el kell szenvedned egy kis nehézséget, ez a mi kötelességünk.« Másrészt válaszolsz a Fennvalónak, és azt mondod: »Jó irányba változott, most már hatékonyabb, amikor végzi a kötelességét.« De valójában azt gondolod magadban: »Ez azért van, mert dolgoztam rajta. Ha nem tettem volna, még mindig olyan lenne, mint amilyen volt.« Mindig azt gondolod magadban: »Kedves volt hozzám, nem lehet őt eltakarítani!« Milyen állapot az, amikor ilyesmi áll a szándékodban? Ez a személyes érzelmi kapcsolatok védelmezése a gyülekezet munkájának rovására. Megfelel-e az igazságalapelveknek az, ha ily módon cselekszel? És van-e alávetettség abban, hogy ezt teszed? (Nincs.) Nincs alávetettség; ellenállás van a szívedben. A saját nézeteidnek szubjektív megítélése van a veled történő dolgokról és az általad elvégzendő munkáról, és ebbe érzelmi tényezők is keverednek. Érzelmek alapján cselekszel, és mégis azt hiszed, hogy pártatlan vagy, hogy esélyt adsz az embereknek a megbánásra, és hogy szeretetteljes támogatást nyújtasz nekik; így azt teszed, amit te szeretnél, nem pedig azt, amit Isten mond. Ha így dolgozol, az gyengíti a munka minőségét, csökkenti a hatékonyságot, és árt a gyülekezeti munkának – ami mind-mind az érzelmek szerinti cselekvés következménye. Ha nem tartasz önvizsgálatot, akkor vajon képes leszel-e felismerni itt a problémát? Soha nem leszel képes arra. Lehet, hogy tudod, hogy helytelen így cselekedni, hogy ez az alávetettség hiánya, de átgondolod, és azt mondod magadnak: »Szeretettel kell segítenem neki, miután pedig segítettem, és jobban van, nem lesz szükség arra, hogy eltakarítsam. Isten nem ad-e esélyt az embereknek a megbánásra? Isten szereti az embereket, ezért szeretettel kell segítenem őket, és azt kell tennem, amit Isten kér.« Miután ezeket végiggondoltad, a magad feje után mész. Utána a szíved megnyugszik; úgy érzed, hogy gyakorolod az igazságot. E folyamat során az igazságnak megfelelően gyakoroltál-e, vagy a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél? Teljes mértékben a saját preferenciáid és szándékaid szerint cselekedtél. Az egész folyamat során az úgynevezett jóindulatodat és szeretetedet, érzelmeidet és világi ügyekre vonatkozó filozófiádat használtad arra, hogy elsimítsd a dolgokat, és megpróbáltad megtalálni a középutat. Úgy tűnt, hogy szeretettel segítesz neki, de szíved mélyén valójában az érzések korlátoztak – és attól félve, hogy a Fennvaló rájön, megpróbáltad kompromisszummal megnyerni magadnak őket, hogy senkit ne sérts meg, és a munka is meglegyen – ugyanígy próbálnak lavírozni a nem hívők is. Valójában hogyan ítéli meg Isten ezt a helyzetet? Úgy fog minősíteni téged, mint olyasvalakit, aki nem veti alá magát az igazságnak, aki gyakran vizsgálódó, elemző magatartást tanúsít az igazsággal és Isten követelményeivel szemben. Milyen szerepet játszik a szándékod, amikor ilyen módszerrel közelíted meg az igazságot és Isten követelményeit, és amikor ilyen hozzáállással végzed a kötelességedet? A saját érdekeid, a saját büszkeséged és a személyközi kapcsolataid védelmét szolgálja, de egyáltalán nincs tekintettel Isten követeléseire, és semmilyen pozitív hatást sem gyakorol a kötelességeidre és a gyülekezeti munkára. Az ilyen ember teljes mértékben a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint él. Mindaz, amit mond és tesz, az a saját büszkeségének, érzéseinek és személyközi kapcsolatainak a védelmét szolgálja, de nem tanúsít az igazság és Isten iránti valódi alávetettséget, és egyáltalán nem próbálja meg kimondani és beismerni ezeket a problémákat. Egy cseppnyi önvádat sem érez, és egyáltalán nincs tudatában a problémák természetének. Ha az embereknek nincs Istent félő szívük, és ha Istennek nincs helye a szívükben, akkor, bármilyen kötelességet is végeznek, vagy bármilyen problémával is foglalkoznak, soha nem tudnak az alapelvek szerint cselekedni. A szándékaikban és önző vágyaikban élő emberek képtelenek belépni az igazságvalóságba. Éppen ezért, ha problémával szembesülnek, és nem vizsgálják meg a szándékaikat, és nem képesek felismerni, hogy azok hol tévesek, hanem mindenféle indokokkal hazugságokat és kifogásokat gyártanak maguknak, akkor vajon mi történik végül? Egész jól védelmezik a saját érdekeiket, büszkeségüket és személyközi kapcsolataikat, de elveszítették az Istennel való normális kapcsolatukat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Milyen hozzáállása legyen Istenhez az embernek). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, nagyon megsebzett és feldúlt voltam. Amikor problémák merültek fel, nem kerestem az igazságot, és nem az alapelvek szerint cselekedtem, hanem inkább a családomat pártfogoltam és védelmeztem, minden tekintetben a testi érzéseimet és a személyes érdekeimet védve. Az érzéseim szerint cselekedtem, és ez egy romlott beállítottság volt – teljesen ellentétes volt Isten szándékával. Olyan ember voltam, akinek hihetetlenül erős érzései vannak, mindig arra gondoltam, hogy anyám nehézségek árán nevelt fel, és olyan sokat tett értem, és a vérségi kötelék miatt mindig is meg akartam őt óvni, és teljesen elvek nélkül közelítettem hozzá. Amikor láttam a gyülekezet munkarendjét az emberek visszafogadására, az első gondolatom az anyám volt. Tudtam, hogy ő egy gonosz ember, akit a gyülekezet kitakarított, de csak azért, mert néha jól viselkedett, azt akartam, hogy visszafogadják a gyülekezetbe, a kedvében akartam járni, és boldoggá akartam tenni, és fenn akartam tartani vele a családi kapcsolatot. Különösen akkor sértettem meg az objektivitás, a tisztesség, a hitelesség és a gyakorlatiasság alapelveit, amikor megírtam az értékelését. Az érzéseim befolyása alatt pártfogoltam és védelmeztem őt, és amit írtam, annak a nagy része a jó tulajdonságairól szólt, olyan pozitív embernek tüntetve fel őt, aki az igazságra törekszik, és még a múltbeli gonoszságai közül is csak nagyon keveset említettem meg. Attól tartottam, hogy nem igazán értette a korábbi gonosz tetteit, ezért direkt írtam neki, hogy emlékeztessem, és leleplezzem minden egyes gonosz tettét, hogy őszintén megértse önmagát, hogy gyorsan megtérjen, és arra törekedjen, hogy visszafogadják a gyülekezetbe. Amikor értékeléseket gyűjtöttem azoktól, akik ismerték őt, tudtam, hogy a másik három kizárt tag nem mutatta a bűnbánat jeleit, de attól féltem, hogy ha csak az anyámról gyűjtök értékeléseket, akkor a testvérek azt mondják majd, hogy az érzéseim alapján cselekszem, ezért azzal fedeztem magam, hogy megkértem a vezetőket, hogy adjanak értékelést mind a négy emberről. Időnként sürgetve érdeklődtem a gyülekezetvezetőknél, hogy haladnak-e ezeknek az értékeléseknek az összegyűjtésével, ezzel megzavarva a kötelességeiket. Nem pont én voltam az, aki akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját? Az érzéseim alapján cselekedtem, számító voltam, és alattomos eszközöket használtam. Már nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Teljesen elvek nélkül cselekedtem, és a saját belátásom szerint akartam visszafogadni embereket. Annyira önző, aljas voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Még ha ilyen aljas eszközökkel vissza is tudtam volna fogadtatni az anyámat, és meg tudtam volna vele tartani az érzelmi kapcsolatomat, akkor is megsértettem volna Istent, ellenálltam volna Neki, és gonoszságot cselekedtem volna! Erre gondolva megijedtem attól, amit tettem.

Ezután elolvastam még két passzust Isten szavaiból, és valamennyire megértettem az érzelmek alapján való cselekvés természetét és következményeit. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik rendkívül érzelmesek. Mindennap az érzelmeik szerint élnek mindabban, amit mondanak, és a másokkal szembeni valamennyi viselkedésformáikban. Bizonyos dolgokat éreznek ez iránt meg az iránt, és naphosszat kapcsolatokkal és az érzésekkel foglalkoznak. Az érzések birodalmában élnek mindenben, amivel szembesülnek. Amikor egy ilyen embernek a nem hívő rokona meghal, három napig sírni fog, és nem hagyja eltemetni a holtteste. Még mindig érzéseik vannak az elhunyt iránt, és az érzéseik túl hevesek. Azt mondhatjuk, hogy ennek az embernek a végzetes hiányossága az érzések. Mindenben az érzései korlátozzák, képtelen az igazságot gyakorolni vagy elvek szerint cselekedni, és gyakran hajlamos lázadni Isten ellen. Az érzések a legnagyobb gyengesége, a végzetes hiányossága, és az érzései teljes mértékben képesek tönkretenni és elpusztítani őt. A túlságosan érzelmes emberek képtelenek gyakorlatba ültetni az igazságot vagy alávetni magukat Istennek. A hús-vér testtel vannak elfoglalva, ostobák és zavaros fejűek. Az ilyen emberek természete az, hogy nagyon érzelmesek, és az érzéseik szerint élnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, mégis nélkülözik az igazságot? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Istenről? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ebben az esetben nem a Sátán felé terjeszted-e ki a jó szándékot? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szándékait kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szándékait magukévá tenni, akkor a végük annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismeretességet és szeretetet tanúsítani egy ellenség iránt, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeegyeztethető vagy azokkal, akiket utálok és akikkel nem értek egyet, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e lázadó? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Birtokolja-e ténylegesen az igazságot egy ilyen ember? Ha az emberek lelkiismeretességet tanúsítanak az ellenség iránt, szeretetet a démonok iránt és irgalmat a Sátán iránt, akkor nem akadályozzák-e szándékosan Isten munkáját?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavaiból megértettem, hogy a családi kapcsolatok fenntartása érdekében azok az emberek, akiknek az érzelmei túl erősek, a kulcsfontosságú pillanatokban megszegik az alapelveket és elárulják az igazságot, és olyan dolgokat tesznek, amelyek ellenállnak Istennek, és elárulják Őt, és ezáltal azt érik el, hogy Isten megveti és gyűlöli őket. Ha az állapotomat tekintjük, én „az ember nem élettelen, hogyan lenne hát mentes az érzelmektől?” és „a vér nem válik vízzé” sátáni mérgek szerint éltem, a családi kötelékeket tartva a legfontosabbnak, és arra használtam fel a kötelességemet, hogy megtaláljam a módját annak, hogy anyámat visszafogadják a gyülekezetbe. Egyáltalán nem kerestem az igazságot. Csak abból indultam ki, hogy anyám azt mondta, megbánta a bűneit, és mutatott némi jó viselkedést, ezért vissza akartam fogadtatni őt a gyülekezetbe. Megkértem az embereket, hogy írjanak róla értékelést, mert bizonyítékot akartam szolgáltatni a visszafogadásához, és kifejezetten a gonosz tettei leleplezéséről írtam neki, hogy gyorsan megértse és megbánja ezeket, és igyekezzen hamarosan újra felvételt nyerni a gyülekezetbe. Arra gondoltam, hogy mióta elkezdtem a megtisztítás munkáját végezni, azok az anyagok, amelyeket a kizárt személyek és a visszavételért folyamodók ügyében kezeltem, mind az alapelveknek megfelelően lettek ellenőrizve, de az anyámmal nagyon elnézően bántam, és ez idő alatt soha nem kerestem az igazságalapelveket. Különösen amikor anyámnak írtam értékelést, akkor szándékosan csalárd és megtévesztő voltam, és csak jó dolgokat mondtam róla, és közösséget vállaltam vele, hogy rávegyem a gyors bűnbánatra. Bár önvádat éreztem, mégis makacsul cselekedtem az alapelveket megszegve, és egy megrögzött gonosz embert akartam visszafogadtatni a gyülekezetbe. Az érzéseim miatt ragaszkodtam hozzá, hogy megtaláljam a módját annak, hogy visszafogadjanak a gyülekezetbe valakit, akit Isten utál és gyűlöl – hát nem azt tettem, hogy szándékosan szembeszegültem Istennel, akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját? Azon gondolkodtam, hogy a nagy vörös sárkány uralma alatt álló nemzetben az emberek hogyan hajlítják a törvényt a saját javukra. Amikor valaki hivatalnok lesz, és hatalmat birtokol, a rokonai és barátai mindannyian hasznot húznak belőle, előléptethetik őket, és fontos pozíciókba kerülhetnek, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak, a törvény és a rend figyelembevétele nélkül. Én figyelmen kívül hagytam Isten házának alapelveit, és egyáltalán nem volt istenfélő a szívem. Megszegtem az alapelveket, és makacsul azt akartam, hogy anyámat fogadják vissza a gyülekezetbe. Anélkül, hogy észrevettem volna, egy gonosz ember pajzsává váltam – tényleg megutáltattam magam Istennel! A gyülekezet alapelvei az emberek befogadására vonatkozóan azt mondják: vannak emberek, akik mindenféle gonoszságot cselekednek, és meggondolatlanul követnek el gaztetteket, zavarást okoznak a gyülekezet munkájában, ezért kizárják őket. Ha a kizárásuk után valóban megbánják a gonosz tetteiket, és több embert, jó embereket, nyernek meg, amikor az evangéliumot hirdetik, akkor megfontolható az ilyen emberek elfogadása, és esélyt kaphatnak, ha jelentkeznek, hogy újra csatlakoznának a gyülekezethez; ha egy gyülekezet újra befogadja az emberek többségét, akiket kitakarítottak, akkor ez ellentétes az alapelvekkel. Mivel a gonosz ember lényege örökké egy gonosz ember lényege marad, nem lehetséges, hogy valóban megbánja a bűneit; istenfélő szívvel kell rendelkezni, amikor a gyülekezetbe való visszafogadásról van szó, keresni kell az igazságot, és tisztánlátással kell viszonyulni minden egyes személy megnyilvánulásaihoz és lényegéhez, és törekedni kell arra, hogy ne vádoljunk tévesen egy jó embert, és ne fogadjunk vissza egy rossz vagy gonosz embert. Azt gondoltam, hogy ha megszegem az alapelveket, és visszaveszem anyámat a gyülekezetbe, és ő nem érti meg a gonosz tetteit, és nem bánja meg igazán a bűneit, akkor, amikor eljön a megfelelő alkalom, biztosan folytatja a gonoszságot, provokál, uszít és félrevezeti az embereket, akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, és akkor én is része leszek ennek a gonoszságnak, és a Sátán lakájának szerepét fogom játszani! Láttam, hogy az érzéseim jelentik az alapvető gyengeségem, akadályt és buktatót jelentenek számomra az igazság gyakorlásában. Elvakítottak az érzések, és nem tudtam Isten szavai szerint látni a dolgokat. Megsértettem az alapelveket a kötelességemben, hogy fenntartsam az érzelmeket anyám és köztem. Minden tettem az Isten elleni lázadás és árulás volt, és így folytatni nagyon veszélyes lett volna! Szerencsére megmetszettek, és ez időben gátat szabott a gonoszságom előretörésének. Különben visszafogadtam volna az anyámat a gyülekezetbe, és megzavartam volna a gyülekezet munkáját, valamint a testvérek életbe való belépését, és akkor nem egy gonosz ember cinkosává váltam volna? A következmények elképzelhetetlenek lettek volna! Mély bűntudat, önvád, és Isten iránti adósságérzet töltött el, és annyira hálás voltam Istennek, hogy megóvott. Elhatároztam, hogy soha többé nem cselekszem az érzéseim szerint, és nem bántom meg Isten szívét, és hajlandó lettem keresni az igazságot, és az alapelvek szerint cselekedni.

Később újra a vonatkozó alapelveket kerestem, és megállapítottam, hogy a négy ember közül egyik sem értette meg igazán a gonosz tetteit. Bűnbánó leveleikben némelyikük még mindig közvetve mentegetőzött, hogy az emberek tévesen azt higgyék, gonoszságának igazolható okai voltak. A gyülekezet visszafogadásra vonatkozó alapelvei szerint megállapítottam, hogy e négy ember közül egyiket sem lehet visszafogadni a gyülekezetbe. Isten ezen szavaira gondoltam: „Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. Ha a szüleid nem hisznek Istenben, ha nagyon jól tudják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út, hogy ez vezethet az üdvösséghez, és mégsem fogadják el, akkor kétségtelen, hogy ők olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, olyan emberek, akik ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt – és Isten nyilvánvalóan utálja és gyűlöli őket. Tudnád-e utálni az ilyen szülőket? Szembeszegülnek Istennel, és gyalázzák Őt – így ők bizonyosan démonok és sátánok. Tudnád-e gyűlölni és átkozni őket? Ezek mind valós kérdések. Ha a szüleid megakadályoznak abban, hogy higgy Istenben, hogyan kellene velük bánnod? Ahogyan Isten kéri, szeretned kell, amit Isten szeret, és gyűlölnöd kell, amit Isten gyűlöl. Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« »Mert aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy csak azok igazi testvérek, akik el tudják fogadni és gyakorolni tudják az igazságot, és meg tudják óvni Isten házának munkáját, és ezeket az embereket szerető szívvel kell segíteni. Ami azokat a gonosz embereket illeti, akik egyáltalán nem gyakorolják az igazságot, sőt, idegenkednek az igazságtól, és nem hajlandók bűnbánatot tartani, miután gonoszságot követtek el és zavarást okoztak, őket el kell utasítani. Csak az ilyen módon való gyakorlás felel meg Isten szándékának és követelményének. Megtaláltam az alapelvet, amely szerint anyámat kell kezelnem: szeretni azt, amit Isten szeret, és gyűlölni azt, amit Isten gyűlöl. A vérségi kötelékeket tekintve ő az anyám, de a természete idegenkedik az igazságtól, és gyűlöli azt, nem érti meg igazán és nem is bánja meg a gonosz tetteit. A testvérek által adott értékelések szerint anyám nézetei a dolgokról ugyanolyanok, mint a nem hívőké, ő is a világi irányzatokra törekszik, és feltárult az álhívő és gonosz emberi lényege. Isten gyűlöli és megveti az ilyen embereket, és nem menti meg a gonosz embereket, ezért anyámat az igazságalapelvek szerint kell kezelnem, mert csak ez felel meg Isten szándékának. Végül, a gyülekezetnek az emberek befogadására vonatkozó alapelveivel összhangban, valamint az őszinte bűnbánat és a jó viselkedés felismerésére vonatkozó igazságok alapján, írtam egy levelet a gyülekezetvezetőknek, amelyben megfogalmaztam a javaslataimat az ilyen emberek kezelésére. A gyülekezetvezetők ezután levélben válaszoltak, mondván, hogy az ezen időszak alatt szereztt ismeretek és vizsgálódások alapján úgy látták, hogy az anyám csak úgy tett, mintha jól viselkedne, hogy nem értette meg igazán és nem is bánta meg a gonosz tetteit, és hogy e négy személy egyike sem felel meg a visszafogadás alapelveinek, és nem lehet őket visszavenni a gyülekezetbe. Akkor megnyugodtam, és megértettem, hogy csak akkor szabadulhat fel igazán a szívünk, ha nem hagyjuk, hogy az érzelmeink korlátozzák, és ha az alapelvek szerint cselekszünk. Teljes mértékben Isten szavainak útmutatásán múlott, hogy ilyen gyakorlásra lehetőségem nyílt.