2020-ban gyülekezetvezető voltam. Láttam, hogy néhány testvér írt pár jó tapasztalati tanúságtételi cikket, és irigyeltem őket. Én azonban nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az ilyen cikkek írásának, mindig azt gondoltam, hogy csak a jó képességgel és írói készséggel rendelkezők tudnak jó cikkeket írni. Az én képességem gyenge volt, és az igazságról való megértésem is csekély. Számomra a cikkírás időpocsékolás volt, és úgy gondoltam, jobb, ha az alatt az idő alatt kicsit több munkát végzek. Ha nem végzem jól a munkámat, úgy tűnhet, nem vállalok terhet, és a testvérek is rossz szemmel néznek majd rám. Ráadásul a cikkírás személyes ügy, és az én döntésem, hogy megteszem-e vagy sem. Úgy gondoltam, jobban teszem, ha egy kicsit többet dolgozom, és többet járok az összejövetelekre, hogy a testvérek dicsérjék a tehervállalásomat. Ezért nem akartam időt szánni a cikkírásra. Így ment ez tovább, és én mindennap csak a munkavégzésre és a testvérekkel való összejövetelekre összpontosítottam. Amikor valami történt velem, ritkán gondolkodtam el magamon. Néha képes voltam felismerni, hogy milyen romlott beállítottságot tártam fel, de nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam azt. A testvérek, akikkel együtt szolgáltam, rámutattak, hogy nem figyelek az életbe való belépésre, én azonban mégis vitatkoztam velük, és nem voltam hajlandó elfogadni a véleményüket. Bár mindennap lefoglaltak az összejövetelek, mivel nem tulajdonítottam jelentőséget az önreflexiónak, önmagam megértésének és az igazság keresésének, nem tapasztaltam meg az életbe való belépést, és az összejövetelek során csak néhány doktrínát vagy buzdító és bátorító szót tudtam mondani, de képtelen voltam megoldani a gyakorlati problémákat. Sok testvér hozzám hasonlóan a munkavégzéssel volt elfoglalva, és nem figyelt az életbe való belépésre, a kötelességük végzése nem hozott erdeményt, és némileg negatívak voltak. Egyszer egy felügyelő azt mondta, hogy nem tud tényleges munkát végezni, hogy negatív állapotban él, és nem akar felügyelői kötelességet végezni. Én nem láttam tisztán a negativitása gyökerét, és nem tudtam, hogyan oldjam meg azt. A probléma csak akkor oldódott meg, amikor később a nővértársam elment hozzá beszélgetni. Akkoriban nem gondolkodtam el a saját állapotomon, és még mindig azt hittem, hogy a több rohangálás és a több összejövetelen való részvétel azt jelenti, hogy van teherérzetem. Egy idő után a szívem kiüresedett, és semmit sem nyertem ebből.

Egyszer egy nővér megkérdezett, hogy írtam-e tapasztalati tanúságtételről szóló cikket. Beszélgetett velem, mondván, hogy a cikkírás arra ösztönözhet minket, hogy elcsendesítsük a szívünket és keressük az igazságot, elérve ezzel az életbe való belépést. Később elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely megváltoztatta a tanúságtételi cikkek írásához való hozzáállásomat. Isten azt mondja: „Amit ti kaptatok, az nem csupán az Én igazságom, az Én utam és az Én életem, hanem Jánosénál is nagyobb látomás és kinyilatkoztatás. Ti sokkal több titkot értettetek meg, és megpillantottátok igazi arcomat is; ti többet fogadtatok el ítéletemből, és többet tudtok igazságos természetemről. És így, bár ti az utolsó napokban születtetek, a felfogásotok a korábbi és a múlté, és a mai dolgokat is megtapasztaltátok, és mindezt személyesen Én tettem. Amit tőletek kérek, az nem túlzás, mert oly sokat adtam nektek, és ti sokat láttatok Bennem. Ezért arra kérlek benneteket, hogy tegyetek tanúságot Értem az elmúlt korok szentjeinek, és ez a szívem egyetlen vágya” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Az Istenben való hitem néhány éve alatt megértettem néhány igazságot, némi ismeretre tettem szert a romlott beállítottságomról, és néhány dologgal kapcsolatban átalakult a nézőpontom. Ez annak az eredménye volt, hogy Isten munkálkodott rajtam. Ha leírom, amit nyertem, azzal Istenről tanúskodom; ez a felelősségem, nem is beszélve a kötelességemről. Ezt a kötelességemnek kellene tartanom; ez összhangban lenne Isten szándékával. Azonban én soha nem kezeltem kötelességként a tapasztalati tanúságtételek írását. Ehelyett olyasminek gondoltam, ami nem kötelező, és rendkívül közömbösen álltam hozzá. Egyáltalán nem volt bennem kezdeményezőkészség. Megtapasztaltam Isten munkáját; ha nem írnám le a tapasztalataimat, és nem tanúskodnék Istenről, akkor eltitkolnám az Ő kegyelmét és áldásait, és hiányozna belőlem a lelkiismeret és a józan ész.

Ezután homályosan felismertem valamit: az, hogy nem akartam tanúságtételi cikkeket írni és tanúskodni Istenről, azt mutatta, hogy nem szeretem az igazságot. Akkoriban eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból, amelyet aztán megkerestem és elolvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Azoknak, akik idegenkednek az igazságtól, a legnyilvánvalóbb állapota az, hogy nem érdekli őket az igazság és a pozitív dolgok, sőt irtóznak tőlük, utálják őket, és különösen szeretnek trendeket követni. Nem fogadják el szívükben azokat a dolgokat, amelyeket Isten szeret, és amit Isten megkövetel az emberektől. Ehelyett elutasítóak és közömbösek velük szemben, sőt, egyesek gyakran megvetik azokat a normákat és alapelveket, amelyeket Isten megkövetel az embertől. Irtóznak a pozitív dolgoktól, és szívükben mindig ellenállnak, ellenszegülnek nekik és tele vannak megvetéssel irántuk. Ez az igazságtól való idegenkedés elsődleges megnyilvánulása. [...] Sokan vannak, akik hisznek Istenben, szeretnek Érte dolgozni, és lelkesen tüsténkednek Érte, és amikor arra kerül a sor, hogy felhasználják képességeiket és erejüket, kielégítve preferenciáikat és hivalkodva, határtalan energiájuk van. De ha arra kéred őket, hogy gyakorolják az igazságot, és az igazságalapelvek szerint cselekedjenek, az kifogja a szelet a vitorlájukból, és elvesztik a lelkesedésüket. Ha nem hagyják, hogy hivalkodjanak, kedvetlenné és csüggedtté válnak. Mi az oka, hogy van energiájuk hivalkodni? És miért van az, hogy nincs energiájuk az igazság gyakorlására? Mi itt a probléma? Az emberek mind szeretnek kitűnni; mind üres dicsőségre vágynak. Mindenkinek kimeríthetetlen energiája van, amikor arról van szó, hogy áldások és jutalmak elnyerése érdekében higgyen Istenben, akkor miért válik kedvetlenné, miért lesz csüggedt, amikor az igazság gyakorlásáról és a hús-vér test elleni lázadásról van szó? Miért történik ez? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek szíve hamis. Csakis azért hisznek Istenben, hogy áldásokat szerezzenek – világosan fogalmazva, azért teszik ezt, hogy bejussanak a mennyek országába. Áldások vagy előnyök hajszolása nélkül az emberek kedvetlenné és csüggedtté válnak, és nincs bennük lelkesedés. Mindezt az a romlott beállítottság okozza, amely idegenkedik az igazságtól. Amikor ez a beállítottság irányítja őket, az emberek nem hajlandók az igazságra való törekvés útját választani, a saját útjukat járják, és a helytelen utat választják – jól tudják, hogy helytelen hírnévre, nyereségre és státuszra törekedni, mégsem képesek nélkülözni ezeket a dolgokat vagy félretenni őket, és továbbra is ezekre törekszenek, a Sátán útján járva. Ebben az esetben nem Istent követik, hanem a Sátánt. Minden, amit tesznek, a Sátán szolgálatában áll, és ők a Sátánt szolgálják” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplezte, hogy az igazságtól idegenkedő emberek a negatív dolgokat kedvelik, nem pedig a pozitívakat. Én is ilyen voltam. Ha többet rohangálhattam, és több munkát végezhettem, hogy megmutassam a testvéreknek, hogy képes vagyok terhet vállalni, vagy ha megmutathattam magam, és elérhettem, hogy a felsőbb vezető nagyra tartson, akkor minden erőmmel azon voltam, nem haboztam bármennyi időt vagy energiát ráfordítani. Mindeközben, ami a tapasztalati tanúságtételről szóló cikkek írását illeti, bár túlságosan is jól tudtam, hogy az összhangban van Isten szándékával, és jótékonyan hat az életbe való belépésemre, mégis azt gondoltam, hogy hátráltatná a munkámat, ezért különösen ellene voltam. Okokat és kifogásokat is kerestem, mondván, hogy elfoglalt vagyok a munkával, és nincs időm írni. Valójában nem arról volt szó, hogy nem volt időm, hanem arról, hogy a természetem idegenkedett az igazságtól. Nem akartam cikkeket írni, és nem is akartam erőfeszítést tenni az igazságra való törekvésben. Láttam, hogy az igazsághoz való hozzáállásom nagyon hűvös volt, és hogy a pozitív dolgok ellenszenvet, ellenállást és idegenkedést váltottak ki belőlem. Téves úton jártam, amely szembement Isten követelményeivel. Mikor erre rájöttem, megijedtem, és elhatároztam, hogy változtatok.

Elgondolkodtam, és megértettem azt is, hogy a cikkírás iránti vonakodásomat egy téves nézetem befolyásolta: azt gondoltam, hogy nem vagyok tehetséges író, és nem tudok jó tanúságtételi cikkeket írni. Most visszatekintve, ez egy abszurd nézet volt. A cikkírásnál nem számít, ki milyen jó író. Valaki nem azért tud jó tanúságtételi cikket írni, mert szép szavakat választékos nyelvezetet használ. Az a fontos, hogy valakinek van-e gyakorlati tapasztalatból származó megértése. Tapasztalat nélkül, az írói képességektől függetlenül, csak üres doktrínákat lehet írni. Ezt megértve a gondolkodásmódom sokat változott. Isten elé járultam, és így imádkoztam Hozzá: „Istenem, mindig a kifelé megnyilvánuló buzgólkodásra és a munkavégzésre helyeztem a hangsúlyt, és nem jöttem Eléd, hogy csendben elgondolkodjak a szavaidon. Olyan sok időt pazaroltam el azzal, hogy nem törekedtem az igazságra! Mostantól hajlandó vagyok elcsendesedni Előtted, keresni az igazságot és megoldani a problémákat.”

Ezután tovább olvastam Isten szavait. „Ami a munkát illeti, az ember azt hiszi, a munka annyit tesz, hogy sürgölődni kell Istenért, mindenhol hirdetni kell az igét, és fel kell áldozni magunkat Érte. Ez a hit helyes ugyan, de túlságosan egyoldalú; Isten nem csupán azt kéri az embertől, hogy sürögjön-forogjon Érte; ezen túlmenően a jelenlegi munka a lélekben való szolgálattal és ellátással kapcsolatos. Sok testvér még a tapasztalás sok-sok éve után sem gondolt soha az Istenért végzett munkára, mert a munka abban a formában, ahogy az ember elképzeli, nem összeegyeztethető azzal, amit Isten kér. Ezért az embert a munka kérdése egyáltalán nem érdekli, és pontosan ez az oka annak, hogy az ember belépése is meglehetősen egyoldalú. Mindannyiótoknak azzal kellene kezdenetek a belépéseteket, hogy Istenért munkálkodtok, hogy jobban át tudjátok élni a tapasztalás minden egyes aspektusát. Ebbe kellene belépnetek. A munka nem azt jelenti, hogy sürgölődünk Istenért, hanem azt, hogy az ember élete és az, amit az ember megél, képes örömet szerezni Istennek. A munka azt jelenti, hogy az emberek Isten iránti hűségük és Istenről való ismeretük felhasználásával bizonyságot tesznek Istenről, valamint szolgálatot tesznek az embereknek. Ez az ember felelőssége, és ez az, amit minden embernek meg kell értenie. Azt mondhatnánk, hogy a belépésetek a munkátok, és hogy az Istenért végzett munka folyamán törekedtek a belépésre. Isten munkájának megtapasztalása nem pusztán azt jelenti, hogy tudjátok, hogyan kell az Ő szavát enni és inni; még fontosabb, hogy tudnotok kell, miként kell bizonyságot tenni Istenről, továbbá képesnek kell lennetek Istent szolgálni, valamint az embernek szolgálatára lenni és gondoskodni róla. Ez munka, de egyúttal a belépésetek is; minden embernek ezt kellene megvalósítania. Sokan vannak, akik csak arra koncentrálnak, hogy sürgölődjenek Istenért és mindenütt hirdessék az igét, de nem törődnek egyéni tapasztalásukkal, és elhanyagolják belépésüket a szellemi életbe. Ez vezetett ahhoz, hogy akik Istent szolgálják, olyan emberekké váltak, akik ellenállnak Istennek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (2.)). Isten szavainak olvasása után értettem meg, hogy az embernek élettapasztalattal kell rendelkeznie ahhoz, hogy valóban jól végezhesse a gyülekezeti munkát. Az ember csak akkor végez gyakorlati munkát, ha közösséget vállal az igazságról, és megoldja a gyakorlati problémákat, és csak akkor végzi valóban a kötelességét, ha a munkájában eredményt ér el. Korábban azt hittem, hogy ha többet szaladgálok (OR rohangálok), és több összejövetelre járok a testvérekkel, az már azt jelenti, hogy tényleges munkát végzek. Ez egy helytelen nézet, amely egyáltalán nem felel meg Isten szavainak. Visszagondolva azokra az alkalmakra, amikor a testvérekkel összejöveteleken vettem részt és velük közösséget vállaltam, az állapotukkal és nehézségeikkel foglalkozva soha nem voltam képes átlátni a probléma gyökerét. Nem tudtam a lényeget megragadni, csak néhány szót és doktrínát tudtam felhozni a bátorításukra, vagy szabályokat adtam nekik arra nézve, hogy hogyan cselekedjenek, de a gyakorlás útját egyáltalán nem tudtam megmutatni. Bármennyiszer is vállaltam közösséget, az nem volt gyakorlatias, és nem oldotta meg a testvérek problémáit. A testvérek nem tudták, hogyan tapasztalják meg Isten munkáját, és a romlott beállítottságukban éltek, amikor nehézségekkel találkoztak. Mindig eluralkodott rajtuk a negativitás és a gyengeség, és a munkájukban meglévő problémák továbbra is ugyanúgy fennálltak. Hogyan lehetett ezt a kötelességem végzésének nevezni? Csak bolondítottam és becsaptam Istent és a testvéreket is. Csak ekkor láttam végre tisztán, hogy a felszínes tehervállalás nem valódi tehervállalás. A több munka és rohangálás nem jelenti azt, hogy valaki hűségesen végzi a kötelességét, és még kevésbé azt, hogy tényleges munkát végez. A kötelességünk terhének valódi vállalása nem azt jelenti, hogy ide-oda rohangálunk. Sokkal inkább a lelki kiteljesedést jelenti az életben, azt, hogy a kötelességünkben Isten munkájának megtapasztalására összpontosítunk, és az igazságot keressük, amikor valami történik, valamint megpróbáljuk felismerni, mi hiányzik belőlünk, és megtalálni a gyakorlás alapelveit, majd a gyakorlati tapasztalatból származó ismereteinket felhasználva oldjuk meg a testvérek gyakorlati nehézségeit és problémáit. Csak ez teszi lehetővé, hogy valaki jó eredményt érjen el a kötelességében, és csak ez lehet építő és jótékony hatással mások életbe való belépésére. Azt is megértettem, hogy a tapasztalati tanúságtételről szóló cikkek írása arra ösztönözhet, hogy elcsendesítsem a szívemet, elgondolkodjak Isten szavain és önmagamon. Csak akkor láthatnám tisztán és oldhatnám meg a testvérek állapotait és problémáit, ha több igazságot értenék meg, ismeretet szereznék a romlott beállítottságaimról, és közben megtanulnám azt is, hogyan kezeljem őket. Ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, az életbe való belépésre kellett fektetnem a hangsúlyt, és a cikkírás nagyszerű út volt az igazságra való törekvéshez. Különösen vezetőként még nagyobb hangsúlyt kellett fektetnem az igazságra való törekvésre, és önként kellett Istenről tanúskodó cikkeket írnom. Csak így tudtam jól végezni a kötelességemet. Látva, hogy a tanúságtételi cikkek írása nem egy tetszőlegesen választható dolog, nem volt mentségem arra, hogy ne írjam meg őket.

Eszembe jutott egy másik szakasz Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül attól, hogy egy gyülekezetnek hány tagja van, a vezető áll az élén. Milyen szerepet tölt be tehát ez a vezető a tagok között? Ő vezeti Isten egész választott népét a gyülekezetben. Milyen hatással van tehát az egész gyülekezetre? Ha ez a vezető rossz úton jár, akkor a gyülekezetben mindenki követni fogja őt a rossz úton, és ez óriási hatással lesz Isten egész választott népére a gyülekezetben. Vegyük például Pált. Sok általa alapított gyülekezetet és Isten választott népét vezette. Amikor Pál tévútra tért, az általa vezetett gyülekezetek és Isten választott népe is tévútra tért. Amikor tehát a vezetők a tévutat választják, az nem csak rájuk van hatással, hanem az általuk vezetett gyülekezetekre és Isten választott népére is. Ha egy vezető megfelelő ember, aki a helyes úton jár, az igazságra törekszik és azt gyakorolja, akkor az általa vezetett emberek normálisan eszik és isszák Isten szavait, és normálisan az igazságra törekednek. Ugyanakkor a vezető élettapasztalata és fejlődése mások számára is látható lesz, és hatással lesz másokra. Mi tehát a helyes út, amelyen egy vezetőnek járnia kell? Az, hogy képes legyen másokat az igazság megértéséhez és az igazságba való belépéshez vezetni, és másokat Isten elé vezetni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten szavainak olvasása után igazán mélyen megértettem, hogy vezetőként és munkásként az általam követett út nagyon fontos. Ha a kötelességemben nem az igazságra való törekvésre összpontosítanék, hanem csak arra, hogy az emberek nagyra tartsanak, és a hírnév és a státusz kedvéért rohangálnék és foglalnám el magam, valamint az értelmemre és az adottságaimra támaszkodnék a munkavégzésben és a prédikálásban, akkor az általam vezetett testvérek sem tulajdonítanának jelentőséget az életbe való belépésnek, és csak a munkavégzés állapotában élnének. Vezetőként az, hogy nem volt életbe való belépésem, nem csak személyes ügy volt; sok testvér életét is befolyásolta és károsította volna. Ezt megértve önvádat és szomorúságot éreztem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem törekszem az igazságra, és helytelen úton járok. Hanyag voltam, és vezetőként kudarcot vallottam a munkámban. Tartozom a testvéreknek, és szégyellem, hogy mennyire hanyagul bántam a megbízatásoddal. Istenem! Kész vagyok irányt változtatni; kérlek, vezess az igazságra való törekvés útjára!”

Ezután beszélgettem a testvérekkel Isten szándékáról, valamint a saját tapasztalati megértésemről is. Később a testvérek állapotában némi javulás mutatkozott. Néhányan közülük elkezdtek önvizsgálatot tartani, és megpróbálták megismerni magukat, amikor problémákkal és nehézségekkel találkoztak a kötelességükben, megtanultak utat találni Isten szavaiból, és nem éltek többé negatív állapotban. Fokozatosan elkezdtek némi eredményt elérni a kötelességükben. Látva ezt az eredményt, éreztem, hogy ez a Szentlélek munkája és útmutatása, hogy ez az Isten szavai szerinti gyakorlás eredménye. Azt is megértettem, hogy ha valaki jól akarja végezni a kötelességét, rendkívül fontos, hogy az igazságra való törekvésre és az életbe való belépésre összpontosítson. Attól kezdve elkezdtem jelentőséget tulajdonítani az igazság keresésének. Amikor tapasztalati megértésre tettem szert, gyakoroltam, hogy írjak róla. Később több tapasztalati tanúságtételről szóló cikket írtam, és éreztem, hogy némi nyereséget értem el. Néhány cikkben egy téves nézőpontot céloztam meg, és az igazságot kerestem, hogy megértsem azt. Amikor elcsendesedtem Isten előtt, és elgondolkodtam a szavain, képes voltam megérteni, hogy mi a baj ezzel a téves nézettel. Ugyanakkor tisztán láttam, hogy ez a téves nézet akadályozott engem az igazság gyakorlásában, és hatással volt a munkára. Más cikkekben egy-egy konkrét ügy kapcsán feltárult romlott beállítottságom miatt gondolkodtam el magamon. Abból, amit Isten szavai lelepleztek, láttam, hogy önző és aljas vagyok, és nem élek igaz emberként, és éreztem, hogy a Sátán túl mélyen megrontott. Továbbá, a múltban nem összpontosítottam az életbe való belépésre, és nem tudtam megoldani a testvérek problémáit. Azonban, miután egy ideig gyakoroltam a cikkírást, fokozatosan megértettem néhány igazságot. Voltak olyan problémák, amelyeket tisztábban láttam, és a testvéreknek is a javukra vált, amikor ezekről beszélgettem velük.

A tanúságtételi cikkek írásához való hozzáállásomról való elmélkedés révén láttam, hogy nem voltam olyan ember, aki az igazságra törekszik, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget az életbe való belépésemnek, és hogy sok helytelen nézetem akadályozott az igazságra való törekvésben. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kötelességem teljesítése során csak a munkavégzésre összpontosítottam, és annak útját jártam. Így eljárva nem nyertem el az igazságot, bármennyire is elfoglalt voltam látszólag. Azt is megértettem, mit jelent valóban végezni a kötelességünket, és hogyan kell gyakorolnom ahhoz, hogy valóban terhet vállalhassak a kötelességemben. Azt is megértettem, hogy a tapasztalati tanúságtételi cikkek írása nagyszerű út az igazságra való törekvéshez. Az, hogy most ezekkel a megértésekkel és nyereségekkel rendelkezem, teljes mértékben Isten munkájának és útmutatásának köszönhető.