2020-ban a gyülekezetünk evangéliumi munkája nem hozott jó eredményeket, ezért az evangéliumi diakónust elbocsátották, és engem választottak új evangéliumi diakónussá. A hír hallatán egyszerre voltam feszült és boldog, és magamban ezt gondoltam: „Mivel a testvérek engem választottak, ez azt jelenti, hogy van bennem potenciál. Már több éve hirdetem az evangéliumot, de még nem voltam evangéliumi diakónus. Most, hogy végre lehetőségem van rá, keményen kell dolgoznom, és mindenkinek meg kell mutatnom a képességeimet.” A következő napokban a testvérekkel az evangélium terjesztésén dolgoztam, folyamatosan összegezve és kijavítva a korábbi munka eltéréseit, és gyakran felkerestem másokat, hogy vállaljanak közösséget olyan kérdésekben, amelyeket nem értettem. Egy idő után az evangéliumi munka jelentős javulást mutatott. A vezetők bátorítottak minket, hogy továbbra is dolgozzunk jól, a testvérek pedig dicsértek, hogy leleményes és jó képességű vagyok. Ez nagyon legyezgette a hiúságomat. Ezt gondoltam magamban: „Mivel én voltam az, aki az evangéliumi munkában változást ért el, úgy tűnik, hogy az én képességem valóban jobb, mint az előző evangéliumi diakónusé.” Nagyon önelégült voltam, mintha én lettem volna a gyülekezet evangéliumi munkájának gerince, és mintha nélkülözhetetlen lennék. Fokozatosan egyre arrogánsabb lettem, figyelmen kívül hagytam a testvérek javaslatait, és minden döntést egyedül hoztam meg. A munkamegbeszéléseken a döntéseket gyakran mindenki jóváhagyta, de nálam elakadtak. Mindig a saját elképzeléseimet tartottam helyesnek, makacsul elutasítottam az ő álláspontjukat, és az enyémet követtem. Egyszer egy vallási felekezet lelkészének prédikáltunk, és amikor az előző evangéliumi diakónus megtudta ezt, figyelmeztetett, hogy ez a személy arrogáns beállítottságú, és viszonylag eltorzult felfogása van, ami megnehezíti számára az igaz út elfogadását, ezért azt javasolta, hogy először másoknak prédikáljak. De én nem hallgattam rá, és ezt gondoltam: „Ez a lelkész már sok éve hisz az Úrban, és sok vallásos elképzelése van, ezért normális, ha nem tudja azonnal elfogadni az igazságot. Egyébként is, téged elbocsátottak, ami azt bizonyítja, hogy kevésbé voltál alkalmas erre a feladatra, mint én. Most én vagyok az evangéliumi diakónus, jelentős prédikációs tapasztalattal rendelkezem, és hiszem, hogy ezúttal sikerrel fogok járni!” Meglepetésemre azonban több napos közösség után a lelkésznek még mindig sok elképzelése volt. Ezen a ponton a vezető és az együttműködő testvérek ezt javasolták: „Jobb lenne abbahagyni, tovább keresni, és előbb más lehetséges evangéliumi befogadóknak prédikálni.” Ezt hallva elégedetlen voltam, és így gondolkodtam: „Nem kérdőjelezi meg ez a munkaképességeimet? Nem fogok alkalmatlannak tűnni, ha most megyek, és másoknak prédikálok?” A vezető tanácsát is figyelmen kívül hagytam, ezt gondolva: „Bár te vezető vagy, és régebb óta végzed a kötelességedet, mint én, a szakmai készségek és a gyakorlati tapasztalat tekintetében mégis jobb vagyok. A te javaslataid sem feltétlenül megfelelőek.” Így aztán folytattam a lelkésszel való közösséget. Végül a lelkész nemcsak az evangéliumot utasította el, hanem elszigetelte a saját gyülekezetét is, és megakadályozta, hogy a hívők az igaz utat kutassák. Meg voltam döbbenve. Nem mertem ellenkezni, amikor a vezető leleplezett és megmetszett, és csak arra voltam képes, hogy engedelmesen beismerjem, hogy túlságosan arrogáns voltam, és hogy meggátoltam és akadályoztam az evangéliumi munkát. Ez a kudarc azonban nem ébresztett fel, és legbelül úgy éreztem, hogy ez csak egy kis bukás volt, és nem tükrözi a munkaképességeimet, ezért csak néhány napig figyeltem a viselkedésemre, utána visszatértem a régi kerékvágásba, és nem működtem együtt másokkal a kötelességeimben. Amikor a többiek nem követték a javaslataimat a munkamegbeszéléseken, elégedetlen voltam, és gyakran rossz hozzáállást mutattam. Idővel mindenkire hatással voltam, és mindenki elnyomott hangulatban élt. A kötelességeink eredményei szintén tovább csökkentek. A vezető többször megmetszett az arrogáns beállítottságom miatt, és keményen boncolgatott és leleplezett, de minden egyes metszés után csak egy ideig tudtam uralkodni magamon, és idővel visszatértek a régi szokásaim. Később a vezető látta, hogy túlságosan arrogáns a beállítottságom, hogy önkényesen járok el a kötelességeimben, nem fogadom el a metszést, és hogy akadályozom a gyülekezet munkáját, ezért elbocsátottak.

Jól tudtam, hogy az elbocsátás Isten igazságos természetének megnyilvánulása, és hogy ezt el kell fogadnom, és engedelmeskednem kell neki, de mégis elcsüggedtem kissé. Amikor arra gondoltam, hogy az elmúlt hat hónap alatt, a sok metszés ellenére, amikkel szembesültem, a romlott beállítottságom nem sokat változott, arra a következtetésre jutottam, hogy nem vagyok olyan ember, aki az igazságra törekszik, és hogy a romlott beállítottságom talán soha nem lesz képes megváltozni. Egy nap étkezés közben összefutottam két testvérrel. Megtudták, hogy elbocsátottak, ezért megosztották velem a saját tapasztalataikat, hogy támogassanak, és segítsenek nekem. Azt mondták, hogy korábban ők is arrogánsak, önelégültek és önkényesek voltak a kötelességeikben, és csak az elbocsátásuk után járultak Isten elé, hogy elgondolkodjanak önmagukon, és némi megértést nyerjenek a romlottságuk igazságáról. Mély bűnbánatot tartottak, és megutálták magukat, és nem akartak többé a sátáni beállítottságuk szerint élni. A tapasztalataik után rájöttek, hogy Isten ítélete, fenyítése és fegyelmezése nélkül nem ismerték volna meg önmagukat, és nem tértek volna meg Istenhez. A testvérek nyílt közössége mélyen megérintett, és tudtam, hogy ez Isten bátorítása és segítsége a testvéreken keresztül. Nem lehettem továbbra is negatív. El kellett gondolkodnom magamon, és törekednem kellett a beállítottságom megváltoztatására.

Ettől kezdve tudatosan többet olvastam Isten szavait, és elgondolkodtam a tetteimen és a viselkedésemen. Két szakaszt olvastam Isten szavaiból: „Egyes emberek sosem keresik az igazságot kötelességeik végzése közben. Pusztán azt teszik, amihez kedvük van, saját képzelődéseik szerint cselekszenek, és mindig önkényesek és meggondolatlanok. Egyszerűen nem az igazság gyakorlásának útját járják. Mit jelent »önkényesnek és meggondolatlannak« lenni? Azt jelenti, hogy amikor valamilyen problémával találkozol, úgy cselekszel, ahogyan jónak látod, mindenféle gondolkodási vagy kutatási folyamat nélkül. A mások által mondott dolgok közül semmi sem érinti meg a szívedet, illetve nem változtat a véleményeden. Még azt sem tudod elfogadni, amikor az igazságot közlik veled, a saját véleményedhez ragaszkodsz, nem figyelsz, amikor mások valami igazat mondanak, hanem azt hiszed, hogy neked van igazad, és a saját eszméidhez ragaszkodsz. Még ha helyesen gondolkodsz is, mások véleményét is fontolóra kellene venned. Ha pedig egyáltalán nem teszed, az vajon nem azt jelenti, hogy szélsőségesen önelégült vagy? A szélsőségesen önelégült és akaratos emberek számára nem könnyű elfogadni az igazságot. Ha valami rosszat teszel és mások kritizálnak, mondván, hogy »ezt nem az igazságnak megfelelően teszed«, te így felelsz: »még ha nem is úgy teszem, akkor is így fogom tenni«. Aztán majd találsz valamilyen indokot, amivel eléred, hogy helyesnek gondolják. Ha szemrehányást tesznek neked, mondván: »ha így cselekszel, az bomlasztó és kárt fog tenni a gyülekezet munkájában«, te nemcsak, hogy nem figyelsz oda, hanem folyamatos kifogásokkal állsz elő: »én úgy gondolom, hogy ez a helyes út, úgyhogy így fogom tenni«. Miféle beállítottság ez? (Arrogancia.) Ez arrogancia. Az arrogáns természet akaratossá tesz. Ha arrogáns természetű vagy, akkor önkényesen és meggondolatlanul viselkedsz, ügyet sem vetve arra, amit bárki mond” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Sok olyan embert látok, aki hagyja, hogy a fejébe szálljon, ha némi tehetséget tanúsít a kötelességében. Amikor megmutat bizonyos képességeket, azt gondolja, hogy azok nagyon lenyűgözőek, majd ezekből a képességekből él, és nem tör előbbre. Bármit is mondanak mások, nem hallgat rájuk, azt gondolja, hogy a saját kis dolgai az igazság, és hogy ő a felsőbbrendű. Vajon milyen beállítottság ez? Arrogáns beállítottság. Túlságosan hiányzik belőle az értelem. Vajon jól tudja végezni valaki a kötelességét, ha arrogáns beállítottságú? Képes alávetni magát Istennek, és a végsőkig követni Istent? Ez még nehezebb. [...] Vannak, akik folyton hivalkodnak. Amikor mások ezt visszatetszőnek találják, megbírálják őket, hogy arrogánsak. Ezt azonban nem fogadják el; továbbra is tehetségesnek és ügyesnek tartják magukat. Vajon milyen beállítottság ez? Túlságosan arrogánsak és önelégültek. Képesek-e az ilyen arrogáns és önelégült emberek szomjazni az igazságra? Képesek-e törekedni az igazságra? Ha soha nem képesek megismerni önmagukat, és nem vetik le romlott beállítottságukat, akkor vajon jól tudják-e végezni a kötelességüket? Egész biztosan nem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A beállítottság megváltoztatása annak megismerésén alapszik). Miután Isten e szavait olvastam, úgy éreztem, mintha átszúrták volna a szívemet. Isten szavai leleplezték az igazi állapotomat. Nagyon arrogáns és makacs voltam, az igazság keresése nélkül hajtottam végre a kötelességeimet, és a saját képzelődéseim és preferenciáim alapján csináltam a dolgokat, azt tettem, amihez kedvem volt. Csak azért, mert volt némi tapasztalatom, mivel régóta prédikáltam az evangéliumot, és némi eredményt értem el, önelégült lettem, és ezeket személyes tőkeként kezeltem, azt gondolva, hogy én vagyok a legjobb képességű a csoportban, és hogy az én ítéletem pontosabb, mint másoké, ezért önkényesen, a saját akaratom szerint cselekedtem, és bármit is mondtak mások, mindig volt saját elméleti alapom, hogy megcáfoljam őket, mintha csak nekem lennének ötleteim, míg mások csak tudatlan, meggondolatlan, hétköznapi emberek lennének. Hol volt a józan eszem normális emberként? Visszagondolva arra, amikor annak a vallásos lelkésznek hirdettem az evangéliumot, a vezető és a partnertestvérek javaslatokkal láttak el, mondván, hogy ez az ember arrogáns és eltorzult felfogású, ami miatt nehéz elfogadnia az igazságot, és azt javasolták, hogy először másoknak kellene prédikálnom. De úgy éreztem, hogy van tapasztalatom, és pontosan meg tudom ítélni az embereket, így egyszerűen makacsul cselekedtem. Végül a tények bebizonyították, hogy hiányzott belőlem az emberek tisztán látásának képessége, és nem követtem az evangélium hirdetésének alapelveit, ami súlyosan befolyásolta az evangéliumi munkát. De még ilyen nyilvánvaló kudarc láttán sem gondolkodtam el megfelelően magamon, és csak pillanatnyi hibának tekintettem. Nagyon eltompult lettem! Most, hogy olvastam Isten szavait, kezdtem tisztábban látni a problémáimat. Az én kudarcom abban rejlik, hogy túlságosan arrogáns és önelégült vagyok, és hogy túlságosan nagyra tartom magam. Ha lenne némi józan eszem és önismeretem, és ha keresném az igazságot, hallgatnék a testvérek javaslataira, és mindenkivel együttműködnék, nem követtem volna el ezeket a hibákat, amelyek akadályozták és megzavarták az evangéliumi munkát. Minél többet gondoltam rá, annál jobban utáltam magam. Hogy lehetett ilyen sok önbizalmam? Isten e szavait olvastam: „Képesek-e az ilyen arrogáns és önelégült emberek szomjazni az igazságra? Képesek-e törekedni az igazságra? Ha soha nem képesek megismerni önmagukat, és nem vetik le romlott beállítottságukat, akkor vajon jól tudják-e végezni a kötelességüket? Egész biztosan nem.” Kezdtem megérteni, hogy egy arrogáns ember valóban nem tudja jól végezni a kötelességét. Mivel nem vágytam az igazságra a szívemben, amikor történtek velem dolgok, lehetetlen volt számomra, hogy aktívan keressem az igazságot. Még ha egy ideig tudtam is némi munkát végezni, anélkül, hogy a sátáni beállítottságomat megváltoztattam volna, mindig csak lázadni tudtam Isten ellen, és akaratlanul is ellenálltam Istennek. Bár sekélyesen értettem önmagamat, mégis nagyon hálás voltam. Ez olyan dolog volt, amire az elbocsátásom előtt nem jöttem rá, és őszintén hálás voltam Istennek az Ő megvilágosításáért, vezetéséért, fenyítéséért és fegyelmezéséért.

Az ezt követő napokban elkezdtem arra összpontosítani, hogy a kötelességemben együttműködjek a testvérekkel, és hogy jobban bemenjek az alapelvekbe. De idővel váratlanul elkezdtem visszaesni a régi hibáimba. Különösen akkor, amikor biztos voltam abban, hogy nekem van igazam, és amikor a testvérek nem fogadták el a javaslataimat, felrobbantam a dühtől, és nem bírtam megállni, hogy ne vitatkozzam velük, mindig mindenkit meg akartam győzni arról, hogy az én módszerem szerint csinálják a dolgokat, és ha nem sikerült, akkor duzzogtam. Később beláttam, hogy más nézőpontoknak is vannak érdemei, és lelkiismeret-furdalásom lett. Az, hogy folyamatosan a romlott beállítottság rabságában éltem, nagyon elkeserített. Imádkoztam Istenhez emiatt, és kértem, hogy világosítson meg és vezessen. Utána megtaláltam, ettem és ittam Isten azon szavait, amelyek leleplezték az emberi arrogancia természetét. Isten szavai így szólnak: „Az arrogancia és az önelégültség az ember legnyilvánvalóbb sátáni beállítottsága, és ha az emberek nem fogadják el az igazságot, akkor nem tudják letisztogatni magukról. Minden embernek arrogáns és önelégült beállítottsága van, és mindig önhittek. Nem számít, mit gondolnak vagy mit mondanak, avagy miként látják a dolgokat, mindig úgy hiszik, hogy a saját nézőpontjuk és a saját hozzáállásuk a helyes, és amit mások mondanak, az nem olyan jó vagy helyes, mint amit ők mondanak. Mindig a saját véleményükhöz ragaszkodnak, és nem számít, ki beszél, nem hallgatnak rá. Még ha helyes is az, amit más mond, vagy megfelel az igazságnak, nem fogadják el; csupán úgy tűnik, mintha hallgatnák, de valójában nem fogják átvenni az elképzelést, és amikor eljön a cselekvés ideje, még mindig a saját módjukon teszik a dolgokat, mindig azt gondolva, hogy helyes és értelmes az, amit mondanak. Lehet, hogy amit mondasz, az tényleg helyes és értelmes, vagy hogy amit tettél, az helyes és hibátlan, de milyen beállítottságot fedtél fel? Vajon nem arrogancia és önelégültség ez? Ha nem veted le ezt az arrogáns és önelégült beállítottságot, akkor az vajon nem lesz hatással a kötelességed teljesítésére? Vajon nem lesz hatással az igazság gyakorlására? Ha nem oldod meg az arrogáns és önelégült beállítottságodat, akkor az vajon nem okoz majd neked komoly visszaeséseket a jövőben? Biztosan fogsz tapasztalni visszaeséseket, ez elkerülhetetlen. Áruld el nekem, vajon Isten látja az ember ilyen viselkedését? Isten nagyon is képes rá, hogy láss! Isten nem csupán tüzetesen megvizsgálja az emberek szívének mélységeit, de mindig és mindenhol megfigyeli minden szavukat és tettüket. Mit szól majd Isten, amikor meglátja ezt a viselkedésedet? Isten azt fogja mondani: »Hajthatatlan vagy! Érthető, hogy talán ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez, amikor nem tudod, hogy tévedsz, azonban amikor egyértelműen tudod, hogy tévedsz, és még mindig ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és inkább meghalnál, mintsem bűnbánatot tarts, akkor konok bolond vagy, aki bajban van. Ha függetlenül attól, ki tesz javaslatot, te mindig negatív, ellenálló hozzáállást tanúsítasz vele szemben, és egy kicsit sem fogadod el az igazságot, és ha teljesen ellenálló, bezárt és elutasító a szíved, akkor rendkívül nevetséges, abszurd ember vagy! Túlságosan nehéz foglalkozni veled.« Milyen tekintetben nehéz foglalkozni veled? Azért nehéz foglalkozni veled, mert ami lerí rólad, az nem téves megközelítésmód, nem téves viselkedés, hanem a beállítottságod kinyilatkoztatása. Milyen beállítottság kinyilatkoztatása? Azon beállítottságé, hogy idegenkedsz az igazságtól és gyűlölöd az igazságot. Ha olyanként határoztak meg, aki gyűlöli az igazságot, akkor bajban vagy Isten szemében, és Ő visszautasít és figyelmen kívül hagy majd téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az embernek csak úgy lehet normális kapcsolata Istennel, ha gyakorta Előtte él). Miután elolvastam Isten szavait, úgy éreztem, mintha átszúrták volna a szívemet, láttam, hogy pontosan olyan makacs, hajthatatlan és arrogáns ember vagyok, mint amilyet Isten leírt. Egy józan ésszel rendelkező ember néhány kudarc és leleplezés után visszafogná magát, és amikor problémákkal szembesül, többet gondolkodna és többet keresne, és nem merne túlságosan ragaszkodni a saját véleményéhez. De egy olyan embernek, aki arrogáns, önelégült és észszerűtlen, függetlenül attól, hogy mennyi kudarc érte, ezek a dolgok nem érik el a szívét, és mélyen legbelül még mindig úgy érzi, hogy igaza van. Nem képes elengedni a saját fontosságát, hogy meghallgassa mások véleményét, és még ha tudja is, hogy másoknak van igazuk, akkor is makacsul ragaszkodik a saját nézeteihez. Pontosan ilyen ember voltam. Visszatekintve arra az időszakra, amikor evangéliumi diakónus voltam, ha valamiben biztos voltam, senki sem tudta megingatni a nézeteimet, és még ha be is ismertem, hogy másoknak van igazuk, nehéz volt azonnal alávetnem magam. Mindig ezt gondoltam: „Igazad van, de nekem még inkább igazam van. Az én érvelésem szilárdabb, mint a tiéd, és a nézeteim pontosabbak és mélyebbek. Miért kellene hallgatnom rád?” Ezért gyakran makacsul vitatkoztam mindenkivel; függetlenül attól, hogy a többieknek igazuk volt-e vagy sem, amíg nem az én kívánságaim szerint történtek a dolgok, addig nem tudtam elfogadni azokat. Hát nem magamat helyeztem a középpontba? Mindig azt akartam, hogy az emberek alávessék magukat nekem, hallgassanak rám, és magamat magasrendűnek és nagyszerűnek tartottam. Vajon nem a saját véleményemet kezeltem igazságként? Korábban csak azt ismertem be, hogy nem szeretem az igazságot, és nem törekszem rá, de most, miután elolvastam, amit Isten mond arról, hogy az emberek mindig makacsok, hajthatatlanok és arrogánsak, és soha nem fogadják el senki más szavait, tudatára ébredtem, hogy az ilyen emberek idegenkednek az igazságtól. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a problémám valóban nagyon komoly. Amikor a testvérek javaslatokat tettek nekem, azért tették, mert felelősséget éreztek Isten házának munkájáért, és ha csak képes lettem volna elfogadni azokat, és mindenkivel együtt keresni az igazságot, az mind magam, mind a gyülekezeti munka számára hasznos lett volna. De nem tudtam, mi a helyes és mi a helytelen, ezért nemcsak hogy nem fogadtam el ezeket a dolgokat, hanem a saját kifogástalanságomat is hangsúlyoztam, és mindenkit arra kényszerítettem, hogy rám hallgasson, mintha mások javaslatainak elfogadásától hozzá nem értőnek, tudatlannak és értéktelennek tűnnék. Rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem a pozitív dolgokat, és nem fogadom el az igazságot. Azzal, hogy így makacsul ragaszkodtam a magam igazához, nem tudtam együttműködni senkivel. Vajon nem fog-e végül Isten kiiktatni, és nem fog-e mindenki elutasítani?

Ezután még többet olvastam Isten szavaiból: „Lehet, hogy te tudsz a legtöbbet a szakmádról és készségek vonatkozásában az élen jársz, azonban ez olyan ajándék, amelyet Isten adott neked, és a kötelességed teljesítésére, valamint az erősségeid kihasználására kell használnod. Nem számít, mennyire képzett vagy tehetséges vagy, egyedül nem tudod felvállalni a munkát. A kötelesség teljesítése hatékonyabb, ha mindenki fel tudja fogni az adott szakmához tartozó képességeket és tudást. Azt mondják, hogy az ügyes embernek is szüksége van három másik támogatására. Nem számít, mennyire hozzáértő valaki, mindenki más segítsége nélkül ez nem elegendő. Tehát ne legyen senki arrogáns, és senki ne kívánjon egymaga cselekedni, illetve döntéseket hozni. Az emberek lázadjanak fel a test ellen, tegyék félre a saját ötleteiket és véleményeiket, és dolgozzanak harmóniában mindenki mással” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavaiból rájöttem, hogy a személyes tapasztalataink, megértésünk és meglátásaink mind nagyon korlátozottak. Isten azt akarja, hogy önmagunknak azt a részét hozzuk elő, amivel rendelkezünk, nem pedig azt, hogy egy felsőbbrendű vagy tökéletes személyiségre törekedjünk, aki minden munkát egyedül vállal magára. Bármennyire is hozzáértő valaki, a képességei mégis korlátozottak, és néha hajlamos lehet arra, hogy eltérítse és akadályozza a gyülekezet munkáját. Csak akkor lehetnek eredményesebbek a kötelességek, ha a testvérek egy szívvel és lélekkel, harmonikusan együttműködve, Istenre támaszkodva együtt keresik az igazságot, és elnyerik a Szentlélek megvilágosítását és vezetését, és mindenki a saját erősségeit hozza elő. Miután felismertem ezeket a dolgokat, elkezdtem jobban összpontosítani arra, hogy meghallgassam mások véleményét, és tanuljak az erősségeikből. Amikor megváltoztattam a gondolkodásmódomat, láttam, hogy a körülöttem lévő testvérek mindegyikének megvannak a maguk erősségei, amelyekkel én nem rendelkezem. Vannak testvérek, akik Isten szándékának megértésére és az igazság keresésére összpontosítanak, amikor problémákkal szembesülnek, levonják a tanulságot mind a jó, mind a rossz helyzetekből; vannak, akik lelkiismeretesen és felelősségteljesen végzik a kötelességeiket, és arra összpontosítanak, hogy erőfeszítéseket tegyenek az alapelvekért; vannak, akik talán átlagos képességűek, de alázatosak, és hajlandóak másoktól tanulni, és képesek elfogadni mások útmutatását és segítségét, és így idővel fejlődni tudnak. Ezzel ellentétben, bár volt némi tehetségem és képességem, én nem összpontosítottam arra, hogy Istenhez imádkozzak, vagy az igazságalapelveket keressem, amikor problémákkal szembesültem, és csak a munkámat célzó erőfeszítésekre összpontosítottam. A saját intellektusomra és tudásomra támaszkodva elemeztem a jót és a rosszat, a tehetségre és a képességre alapozva dolgoztam, így ritkán voltam képes meglátni Isten vezetését. A tehetségemre támaszkodva nyertem néhány embert az evangelizáció során, de nem Istennek tulajdonítottam a dicsőséget. Ehelyett a koronát a saját fejemre tettem, azt gondolván, hogy mindez a saját rátermettségemnek és képességemnek köszönhető. Ennek eredményeként a beállítottságom egyre arrogánsabbá vált, semmibe vettem másokat, és nem hagytam helyet Istennek a szívemben. Mindennap elfoglaltnak tűntem, de nem értettem meg a saját romlott beállítottságomat, és nem fejlődtem az életbe való belépésben, így végül elvesztettem Isten áldását és vezetését a kötelességeimben. Megláttam, hogy ha nem vetem alá magam az igazságnak, és mindig arrogáns és makacs vagyok, az milyen óriási veszteség!

Néhány nappal később Isten közösségének egy részletére bukkantam, és ez még világosabbá tette a dolgokat a szívemben. Isten azt mondja: „Ahhoz, hogy az emberek elérjék a folyamatos életnövekedést és életfelfogásuk megváltozását, meg kell tapasztalniuk az ítéletet, a fenyítést és a metszést a kötelességük végzése közben; amint elérnek oda, hogy valóban megismerik önmagukat, elkezdenek változni. Pontosan hogyan tapasztalják ezt meg? Mindenekelőtt azáltal, hogy mindent, ami veled történik, az alávetettség mentalitásával élsz meg. Az alávetettség mentalitása az első akadály, amelyen át kell haladni, és az első feltétel, amelynek az embereknek meg kell felelniük. Ez nagyon fontos. [...] Bár az emberek hisznek Istenben, megértésük az igazságról túl sekélyes, és még mindig nem ismerik fel, hogy amikor Isten elé járulnak, tudniuk kell megfelelően viselkedni. Miből áll ez a megfelelő viselkedés? Nem számít, milyen fontos ember vagy, milyen magas a pozíciód, vagy milyen nagyszerűek a képességeid, amíg teremtett lény vagy, az első szabály, amikor Isten elé járulsz, az, hogy alá kell vetned magad Istennek, alá kell vetned magad a Teremtőnek. Egyesek azt mondják: »Én már nagy érdemeket szereztem.« Akkor alá kell vetned magad Istennek? Még ha nagy érdemeket szereztél, akkor is teremtett lény vagy. Isten a Teremtő. Az elsődleges felelősséged az, hogy alávesd magad Istennek. Bármit is mond Isten, neked teljes mértékben alá kell vetned magad, nem lehet saját választásod. Ez a legfőbb igazság? Ez a legfőbb igazság, és egyben a legalapvetőbb igazság is. Az emberek többsége azonban még tíz vagy húsz évnyi istenhit után sem érti az Istennek való alávetettségnek ezt az alapvető igazságát. Miért van ez? Ha az emberek még az Istenbe vetett hit leglényegesebb igazságát sem értik meg – hogy alá kell vetniük magukat Istennek –, akkor mi más igazságot lennének képesek megérteni? Tudod, hogy ki a Teremtő, és hajlandó vagy Elébe járulni, de nem tudod, hogy az Istennek való alávetettség a te felelősséged, a te kötelezettséged és a te kötelességed, hogy ez az a józan ész és ösztön, amivel emberi lényként rendelkezned kell. Ha az Istenbe vetett hitnek még a legalapvetőbb igazságát sem érted, akkor nem üres beszéd-e azt állítanod, hogy érted az igazságot? Amit megértesz, az mind üres doktrína; ezért vagy képes Istent vizsgálgatni, ezért lehetnek elképzeléseid és félreértéseid Istennel kapcsolatban, ezért gyanakodhatsz Rá, ítélheted meg, vitatkozhatsz és ellenkezhetsz Vele – a romlottság e kinyilatkoztatásai és az Istennel szembeni ellenállás e cselekedetei mind előjönnek. Ha nem értik meg az emberek az Istennek való alávetettség igazságát, akkor nem lehet felszámolni az általuk felfedett különböző romlott beállítottságokat” (Isten közössége). Isten szavain elmélkedve mélyen meghatódtam. A valóságban vajon nem úgy van, hogy azok az emberek, események és dolgok, amelyek nem igazodnak a kívánságainkhoz mindennap – beleértve a testvérek eltérő véleményét és javaslatait, a metszést, kritikát és dorgálást, valamint a nehézségeket, kudarcokat és bukásokat a kötelességeinkben, ezek mind Isten szuverenitása által hozott rendelkezések? Hívőként amikor problémákkal szembesülök, az első dolog, amit tennem kell, hogy alávetem magam az igazságnak, és keresem az igazságot, hogy tanulságokat vonjak le ezekből a dolgokból. Én azonban ezeket a dolgokat, amelyek nem egyeztek meg a kívánságaimmal, bajoknak és akadályoknak láttam, és először ellenállást, türelmetlenséget éreztem, és képtelen voltam elfogadni azokat, és nem gondoltam arra, hogy mások miért nem támogatják a nézeteimet, vagy hogy a nézeteim egyáltalán összhangban vannak-e az igazsággal. Még ha időnként vonakodva el is fogadtam mások javaslatait, akkor is úgy éreztem, mintha fojtogatnának, és nem volna más választásom, a legelemibb alávetettség is hiányzott a hozzáállásomból. A kötelességeim során mindig az arrogáns beállítottságom szerint cselekedtem, önkényesen cselekedtem és egyedül döntöttem, nem hagytam helyet Istennek a szívemben, és egyáltalán nem vetettem magam alá Neki. Miben voltam más, mint egy nem hívő? Meg kellett tanulnom, hogy minden kérdésben alávessem magam Istennek és az igazságnak, és hogy ennek a folyamatnak a során félretegyem a saját szándékaimat, hogy az arrogáns beállítottságom átalakulhasson.

Később, amikor a testvérekkel dolgoztam, tudatosan arra összpontosítottam, hogy az Istennek való alávetettség és a másokkal való harmonikus együttműködés igazságába lépjek be, és amikor problémákkal szembesültem, függetlenül attól, hogy azok összhangban voltak-e a kívánságaimmal vagy sem, gyakoroltam, hogy először elfogadjam azokat Istentől, és fenntartsam azt a hozzáállásomat, hogy alávetem magam. Többé nem ítéltem meg elhamarkodottan a testvérek javaslatait, mindenkivel megbeszéltem azokat, és mindenkivel kerestem. Amikor a munkáról beszélgettünk, ha úgy láttam, hogy a testvérek javaslatai nem egyeznek a saját nézeteimmel, bár nyugtalanságot éreztem, először is imádkozva Istenhez, és kérve Őt, tartson meg engem abban az állapotban, hogy alávetem magam, megláttam a javaslataikban rejlő érdemeket. Bár a javaslatok még nem voltak tökéletesek vagy konkrétak, folytattuk a megbeszélést és a közösséget a témáról, és ahogy mindenki sorra közösséget vállalt, a szívem egyre tisztábbá vált. Megtapasztaltam, hogy az igazság követése és az Isten szavai szerint való cselekvés minden dologban valóban lehetővé teszi, hogy az ember meglássa Isten vezetését és tetteit, és hogy ez a gyakorlás fényt és örömöt hoz a szívnek, és segít abban is, hogy mások erősségeiből tanuljunk. Ez nagyon különbözött a korábbi makacsságomtól és önelégültségemtől. Ez a kis változás hitet adott nekem, és már nem mondok ítéletet magamról. Hála Istennek az Ő üdvösségéért!