A múltban egyfeladatos kötelességen dolgoztam a gyülekezetben, a munkaterhelés nem volt nagy, és a munka viszonylag könnyű volt, ezért úgy éreztem, hogy a kötelességet így végezni elég jó. Később megválasztottak evangéliumi felügyelőnek. Láttam, hogy a nővérnek, akivel együtt dolgoztam, sok feladatot kellett mindennap nyomon követnie. Időben kellett közösséget vállalnia, hogy megoldja a testvérek problémáit, állapotait és nehézségeit, amikor felfedezték azokat, képeznie kellett az evangéliumi munkásokat, rendszeres összefoglalókat kellett adnia a munkáról, és így tovább. Minden ideje teljesen be volt táblázva. Már attól, hogy néztem őt, szellemileg kimerült lettem. „Ez lesz a jövőben a kötelességem állapota? Ennyi részletes feladat mellett nem kell az agyamnak mindennap pörögnie majd? Ráadásul, ha problémák merülnek fel, keresnem kell az igazságot, hogy azonnal megoldjam azokat. De az életbe való belépésem sekélyes, és nem rendelkezem az igazsággal az evangélium hirdetése tekintetében. Ahhoz, hogy ezt a kötelességet elvállaljam, nem tudom, mennyi szenvedést kell majd elviselnie a hús-vér testemnek!” Nagy nyomást éreztem, és nem nagyon lelkesedtem azért, hogy aktívan együttműködjek a közelgő munkában.

Egy este a munka végeztével üresnek és megmagyarázhatatlanul ingerlékenynek éreztem magam. A nehézségekre és problémákra gondoltam, amelyekkel a leendő munkám során szembesülni fogok, nyomás alatt éreztem magam, és nehéz volt a szívem. Felismertem, hogy a lelkiállapotom nem megfelelő, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, a szívem nem tud megnyugodni, nyomás alatt és ingerültnek érzem magam, és az állapotom nem normális. Ó Istenem, könyörgök, vezess ki ebből az állapotból. Ámen!” Az ima után kinyitottam Isten szavainak könyvét, és elolvastam Isten e szavait: „Ha az emberek állandóan a fizikai kényelmet és boldogságot keresik, ha állandóan a fizikai boldogságot és kényelmet hajszolják, és nem kívánnak szenvedni, akkor még egy kevés fizikai szenvedés, mások szenvedésénél egy kicsit több szenvedés, vagy a szokásosnál kicsit nagyobb túlterheltség is elnyomottságérzést kelt bennük. Ez az elnyomottság egyik oka. Ha az emberek nem tartanak nagy dolognak egy kis fizikai szenvedést, és nem a fizikai kényelemre törekszenek, hanem az igazságra, és igyekeznek jól végezni kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek, akkor nem fognak gyakran fizikai szenvedést érezni. Még ha időnként kissé elfoglaltnak, fáradtnak vagy kimerültnek is érzik magukat, miután alszanak, ébredéskor jobban érzik magukat, és folytatják a munkát. A feladataikra és a munkájukra fognak összpontosítani; nem fognak jelentős problémának tekinteni egy kis fizikai fáradtságot. Ha azonban az emberek gondolkodásában probléma merül fel, és állandóan a fizikai kényelemre törekszenek, minden alkalommal, amikor a fizikai testük némi kárt szenved, vagy nem talál kielégülést, bizonyos negatív érzelmek fognak bennük felszínre törni. Akkor az ilyen típusú emberek, akik mindig azt akarják tenni, ami nekik tetszik, és a hús-vér testüket akarják kényeztetni és élvezni az életet, miért kerülnek gyakran az elnyomottság negatív érzelmének csapdájába, amikor elégedetlenek? (Azért, mert a kényelemre és a fizikai élvezetre törekszenek.) Ez igaz néhány emberre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). „A társadalomban kik azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat? A naplopók, a bolondok, a lógósok, a huligánok, a garázdálkodók és a léhűtők ilyen emberek. Nem akarnak új készségeket vagy képességeket elsajátítani, és nem akarnak komoly karriert befutni, vagy munkát találni, hogy megéljenek. Ők a társadalom naplopói és léhűtői. Beszivárognak a gyülekezetbe, és aztán a semmiért akarnak kapni valamit, és megszerezni az áldásokból a maguk részét. Opportunisták. Ezek az opportunisták soha nem hajlandók végrehajtani a kötelességeiket. Ha a dolgok egy kicsit is nem az ő szájuk íze szerint mennek, akkor elnyomottnak érzik magukat. Mindig szabadon akarnak élni, nem akarnak semmilyen munkát végezni, és mégis jó ételeket akarnak enni, szép ruhákat akarnak viselni, azt enni, amit csak akarnak, és akkor aludni, amikor csak akarnak. Azt gondolják, hogy amikor eljön egy ilyen nap, az biztosan csodálatos lesz. Nem akarnak elviselni egy kis nehézséget sem, és élvezettel teli életre vágynak. Ezek az emberek még az életet is fárasztónak találják; negatív érzelmek kötik gúzsba őket. Gyakran érzik magukat fáradtnak és zavarodottnak, mert nem tehetik azt, amit akarnak. Nem akarják a rendes munkájukat végezni, vagy a rendes ügyeiket intézni. Nem akarnak kitartani egy munka mellett, és azt folyamatosan, az elejétől a végéig elvégezni, saját szakmájuknak és kötelességüknek, kötelezettségüknek és felelősségüknek tekintve; nem akarják befejezni azt és eredményt elérni, vagy a lehető legjobb színvonalon elvégezni. Soha nem gondolkodtak így. Csak felületesen akarnak cselekedni, és a kötelességüket a megélhetés eszközeként akarják használni. Amikor egy kis nyomással vagy valamilyen ellenőrzéssel szembesülnek, vagy amikor egy kicsit magasabb mércét állítanak eléjük, vagy amikor egy kis felelősséget kell vállalniuk, kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Ezek a negatív érzelmek születnek meg bennük, az élet kimerítőnek tűnik számukra, és nyomorultul érzik magukat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavain töprengve mélyen feldúlt és elkeseredett lettem. Láttam, hogy Isten szemében azok, akik kötelességükben mindig a kényelmet keresik, és nyomás alatt érzik magukat, amikor egy kicsit is szenvednek, olyan emberek, akik nem látják el a rendes munkájukat, opportunisták, akik beszivárogtak Isten házába. Elmélkedtem az állapotomról és arról, amit ez idő alatt feltártam, és ráébredtem, hogy pontosan az a fajta ember vagyok, akit Isten leleplezett. Hivatalosan még nem vállaltam feladatot; csak azt láttam, hogy a nővérnek, akivel együtt dolgoztam, sok feladatot kell kezelnie. Erőfeszítéseket kellett tennie, sokat kellett gondolkodnia, és mindennap törnie kellett az agyát, és meg kellett oldania a testvérek állapotát és problémáit is az igazság közlése által. Nyugtalannak éreztem magam, mert mindez olyan mozgalmasnak és kimerítőnek tűnt. Amikor arra gondoltam, hogy nekem magamnak kell majd felelősséget vállalnom részletekbe menően e feladatokért, nyomás alatt éreztem magam, nehéz volt a szívem, és nem akartam vállamra venni ezt a terhet. Pedig tudtam, hogy Isten királysága evangéliumának terjesztése Isten sürgető szándéka, és a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek, akik az igazságra törekszenek, mind Isten szándékát tartják szem előtt, ők valóban elviselik a szenvedést, áldozatot hoznak, és kiveszik ebből a részüket. Most, hogy elfogadtam ezt a kötelességet, át kellett gondolnom, hogyan tudnám a lehető leggyorsabban elvégezni az olyan munkát, mint például az emberek képzése, állapotuk és nehézségeik megoldása, a munkában jelentkező problémák és eltérések kijavítása, és így tovább. Ilyen feladatokkal korábban még nem találkoztam, ezért apránként kellett megértenem és megismernem azokat. De nem rendelkeztem ezekkel a pozitív gyakorlatokkal, és egész nap aggódtam, hogy a hús-vér testem még jobban fog szenvedni, ami miatt nyomás alatt éreztem magam. Tényleg nem foglalkoztam a rendes munkámmal! Ezek a gondolatok nagy bűntudatot keltettek bennem, ezért Isten elé járultam imádkozni, kértem Istent, hogy adjon nekem teherérzetet és elszántságot a szenvedés elviselésére, hogy vállalhassam ezt a munkát.

Eleinte elég aktív voltam, megismerkedtem a különböző alapelvekkel, és felvérteztem magam az evangélium hirdetésének igazságával, hogy megoldjam a problémákat. Bár ez kihívást jelentett, imádkozva és Istenre támaszkodva sikerült némi eredményt elérnem, és minden egyes napot nagyon tartalmasnak éreztem. De egy idő után rájöttem, hogy a részletes feladatok többet jelentenek, mint amire számítottam. Amikor eljött az ideje, hogy összegezzem a munkát, láttam, hogy sok a megoldandó probléma, és teljesen megsemmisültem. Az evangéliumi munkások például nem fogták fel a kötelességeik alapelveit, nem tudták, hogyan válaszoljanak az evangélium potenciális befogadói által feltett kérdésekre, egyesek rossz lelkiállapotban voltak, és így tovább. Mindezen kérdések megoldásához egyenként kellett mindenkivel beszélgetni, ami nagyon sok szellemi erőfeszítést igényelt. Ráadásul szinte semmilyen tapasztalatom nem volt, és ezeknek a kérdéseknek megoldása megkövetelte, hogy megtaláljam a vonatkozó alapelveket, és átgondoljam, hogyan válaszoljak ezekre a kérdésekre, és ez nagy szellemi erőfeszítést igényelt! Hatalmas nyomást éreztem, és ahogy üres tekintettel bámultam a számítógépet, önkéntelenül is erre gondoltam: „Minden, a jövőben felmerülő probléma megoldása alapos megfontolást és áldozatot követel majd. Ez a kötelesség túl nehéz nekem. Én csak egy jelentéktelen követő akarok lenni. Nem tudnék inkább az evangélium hirdetésére összpontosítani, és egy egyszerűbb kötelességet vállalni?” Abban az időben minden reggel, amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy ki sem látszom a sok munkából, amit el kell intéznem, és még az álmaimban is beszélgettem a problémák megoldása érdekében. Fokozatosan egyre kimerültebb lettem a kötelességemben, a szívem különösen fáradt volt, és az elfojtott negatív érzelmeim egyre súlyosabbá váltak. Mindennap reméltem, hogy aznap kevesebb feladattal és problémával találkozom, hogy ne legyek annyira fáradt. Több egymást követő egész napot is kábultan töltöttem, csak kényszerítettem magam, hogy végezzem a kötelességemet. A szívem kevéssé érezte a terhet, és folyamatosan halogattam a problémák megoldását. A munka ellenőrzésekor egyetlen problémát sem tudtam azonosítani; az agyam olyan volt, mint egy fatuskó, és a munkám hatékonysága rendkívül alacsony volt. Még az imádság, Isten szavainak evése és ivása sem hozott megvilágosodást vagy fényt, és a lelkemben sötétséget éreztem. A testvérek is észrevették, hogy valami nincs rendben az állapotommal, és megkérdeztek: „Miért vagy ilyen állapotban mostanában? Állandóan álmos vagy, és nem vagy túl aktív az összejöveteleken való beszélgetéseken.” Ezt hallva tőlük, még jobban elcsüggedtem, és azon tűnődtem, hogyan jutottam idáig. Elvesztettem a Szentlélek munkáját? Isten félretett és mellőzött engem? Később, a keresés által, végre kezdtem valamennyire megérteni az állapotomat.

Isten e szavait olvastam: „A negatív érzelmek jelenléte bizonyítja, hogy probléma van, és ha probléma van, azt meg kell oldanod. Mindig van út és mód arra, hogy megoldd a megoldandó problémákat – hiszen nem megoldhatatlanok. Csak attól függ, szembe tudsz-e nézni a problémával, és meg akarod-e oldani, vagy sem. Ha igen, akkor nincs olyan nehéz probléma, amit ne lehetne megoldani. Isten színe elé járulsz, és keresed az igazságot az Ő szavaiban, és minden nehézséget meg tudsz oldani. Viszont a levertséged, lehangoltságod, csüggedtséged és elnyomottságod nemcsak, hogy nem segít megoldanod a problémáidat, hanem épp ellenkezőleg, tovább súlyosbíthatja a problémáidat és ronthat rajtuk. Elhiszitek ezt? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Végül van valami, amit el szeretnék mondani nektek. Ne engedd, hogy egy kisebb érzés vagy egy egyszerű, jelentéktelen érzelem gúzsba kössön hátralévő életedre, hatással legyen rád az üdvösség elérése szempontjából és megsemmisítse az üdvösség iránti reményedet, érted? (Igen.) Ez az érzelmed nemcsak negatív, hanem pontosabban, ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerűen csak érzelem kérdése, hanem az Istennel szembeni ellenállás egy módja. Egy negatív érzelmek által fémjelzett módszer, amellyel az emberek ellenállnak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak. Ezért remélem – feltéve, hogy az igazságra akarsz törekedni –, hogy alaposan megvizsgálod önmagad, hogy lásd, ragaszkodsz-e ezekhez a negatív érzelmekhez és makacsul, ostobán ellenállsz-e Istennek és vetélkedsz-e Vele. Ha vizsgálódásod által felfedezted a választ, ha eljutottál egy felismerésre és világos tudatosságra jutottál, akkor arra kérlek, hogy először is engedd el ezeket az érzelmeket. Ne dédelgesd őket és ne ragaszkodj hozzájuk, mert elpusztítanak téged, elpusztítják a rendeltetési helyedet, és elpusztítják a lehetőségedet és reményedet az igazságra való törekvésre és az üdvösség elérésére” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten nagyon világosan beszélt. A negatív érzelmek jelentéktelen problémának tűnhetnek, de nagymértékben befolyásolják az ember igazságra való törekvését és kötelességének végzését. Régebben azt hittem, hogy mindenki átél negatív érzelmeket, hogy ezek csupán a gondolatok és elképzelések feltárulásai bizonyos környezetekben, és hogy ez nem nagy probléma. Így amikor láttam, hogy Isten leleplezte: a negatív érzelmek arra késztethetik az embert, hogy ellenálljon az igazságnak és Istennek, és tönkretehetik az üdvösség lehetőségét, nem volt sok valódi tapasztalat vagy megértés a szívemben. Elgondolkodva azon, amit ez alatt az időszak alatt mutattam, kezdtem megrendülni. Amikor láttam a rengeteg munkát, és a nagyszámú projektet, arra gondoltam, hogy e kötelesség végzése szenvedést és kimerültséget okoz majd a testemnek, és nyomás alatt éreztem magam, nehéz volt a szívem, képtelen voltam felszabadult lenni. Amikor ténylegesen nyomon követtem ezt a kötelességet, rájöttem, hogy sok konkrét feladatot kell kezelnem, és sok olyan problémát, melyeket az igazságról való közösségvállalás útján kell megoldani. De hiányzott a tapasztalatom ebben a munkában, és úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy minden feladatot jól végezzek, a hús-vér testemnek szenvednie kell. Ez nagyon nyomasztóan hatott rám, és folyamatosan a negatív érzelmeim törtek felszínre. Mindennap csak kényszerítettem magam, hogy végezzem a kötelességemet, és nem volt szívemben igazi teherérzet. A hús-vér testemmel törődtem, a túlterheltség érzésében vergődtem, gyenge és passzív voltam a kötelességemben. Ez lényegében ahhoz vezetett, hogy kifejeztem az elégedetlenségemet, és ellenszegültem az Isten által elrendezett környezetnek. Ez az igazságnak és Istennek való ellenállás volt, és szembefordulás Istennel. Isten az emberek szívének mélységeit vizsgálja, és a kötelességemhez való hozzáállásom miatt Isten megutált engem. Elvesztettem a Szentlélek munkáját a kötelességemben. Ez Isten igazságos rendelkezése volt, amely engem sújtott. Ez a felismerés megrémített, és tudtam, hogy a lehető leghamarabb fel kell oldanom a negatív érzelmeimet.

Később Isten e szavait olvastam: „Mi is a célod valójában, ha nem fogadod el az igazságot – még kevésbé gyakorolod az igazságot – és egyszerűen csak téblábolsz Isten házában? Isten házát az idősotthonoddá vagy egy szegényházzá szeretnéd tenni? Ha igen, akkor tévedsz – Isten háza nem gondoskodik ingyenélőkről és semmirekellőkről. Mindenkit el kell távolítani, akinek az emberi mivolta szegényes, aki nem végzi örömmel a kötelességét, aki alkalmatlan a kötelességvégzésre; ki kell iktatni az összes álhívőt, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Egyesek megértik az igazságot, de képtelenek átültetni azt a gyakorlatba kötelességeik végrehajtása során. Amikor problémát látnak, nem oldják meg, és bár tudják, hogy ez az ő felelősségük, nem tesznek bele mindent. Ha még azokat a kötelezettségeket sem végzed el, amelyekre képes vagy, akkor milyen értéke vagy hatása lehet a kötelességed végrehajtásának? Van értelme így hinni Istenben? Aki megérti az igazságot, de nem képes gyakorolni azt, aki nem képes elviselni a nehézségeket, amelyeket el kellene viselnie – az ilyen ember alkalmatlan a kötelességvégzésre. Vannak, akik valójában csak azért végeznek kötelességeket, hogy jóllakjanak. Ők koldusok. Azt hiszik, hogy ha elvégeznek néhány feladatot Isten házában, akkor a szállásuk és az ellátásuk meg van oldva, és gondoskodni fognak róluk anélkül, hogy munkát kellene vállalniuk. Létezik vajon ilyen alku? Isten háza nem gondoskodik léhűtőkről. Ha valaki, aki a legkevésbé sem gyakorolja az igazságot, és aki következetesen felületesen végzi a kötelességét, azt mondja, hogy hisz Istenben, Isten vajon el fogja ismerni őt? Az ilyen emberek mind álhívők, és Isten szemében gonosztevők” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). „Ma még nem hiszed el a szavaimat, és nem figyelsz rájuk; ha eljön a nap, amikor ez a munka elterjed, és teljes egészében meglátod, akkor megbánod, és megdöbbensz majd. Vannak áldások, de te nem tudod élvezni őket, és létezik az igazság, de te nem törekszel rá. Nem hozol-e megvetést magadra? Ma – bár Isten munkájának következő lépése még nem kezdődött el – semmi további nincs azokban a követelésekben, amelyeket veled szemben támaszt, és amelyeket meg kell élned. Annyi munka van, és annyi igazság; vajon nem méltóak arra, hogy megismerd őket? A fenyítés és az ítélet nem képes felébreszteni a lelkedet? A fenyítés és az ítélet nem képes arra, hogy megutáld magad? Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Miközben Isten szavain töprengtem, mélyen megítélve éreztem magam. Isten utálja azokat, akik állandóan a testi kényelmet és élvezetet keresik. Az ilyen emberek nem viselik el a szenvedést, és nem hoznak áldozatot a kötelességükben, és lehetetlen számukra, hogy teljesítsék a feladatukat, vagy valóban erőfeszítést tegyenek Istenért. Mindig is a testi kényelmet nyújtó életre törekedtem, az olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „rövid az élet, élvezd, amíg tudod” vagy „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig” és „rövid az élet, bánj jól magaddal.” Azt hittem, hogy az élet ezen a világon tele van gonddal és bánattal, és hogy nem szabad megnehezíteni a saját magunk dolgát, hanem meg kell tanulni élvezni az életet, és jól kell bánni magunkkal. Miután hinni kezdtem Istenben, már tudtam, hogy a helyes út az életben az igazságra való törekvés és a kötelességünk végzése, és hogy az igazság elnyeréséhez el kell viselni a szenvedést, és áldozatot kell hozni. De amikor megválasztottak felügyelőnek, és több feladatot kellett vállalnom, arra gondolva, hogy a munka jó elvégzéséhez többet kell szenvednem, és hogy nem élhetek kényelmes és könnyű életet, úgy éreztem, túl nagy rajtam a nyomás, és nehéz volt a szívem. Látva a megnövekedett munkaterhet, elégedetlen lettem, ellenálltam, és tele voltam panaszokkal, és még a képességeimhez mérten is késtem a problémák megoldásával. Láttam, pontosan az a fajta ember vagyok, akit Isten leleplezett: aki nem hajlandó elvégezni a kötelességét, ingyenélő, haszontalan ember, aki szereti a kényelmet és gyűlöli a munkát. Arra gondoltam, hogy hány evangéliumot hirdető testvér tűrte a bántalmazást és megalázást vallásos emberektől, valamint a nagy vörös sárkány általi üldözést és letartóztatást, és még az életük elvesztésének veszélyével is szembenéztek. Néhányan közülük arra fordítottak erőfeszítést, hogy felvértezve magukat az igazsággal, megoldják az evangélium potenciális befogadóinak problémáit, ismételten közösséget vállaltak, hogy a vallásos emberek elképzeléseivel foglalkozzanak. Bármilyen nehéz is volt, nem hátráltak meg, és nem adták fel, készek voltak megfontolni Isten szándékait, és még több embernek hirdették az evangéliumot. Ezt kell tenniük azoknak, akik valóban rendelkeznek emberi mivolttal. Ha magamra nézek, azt látom, hogy annak érdekében, hogy elkerüljem a fizikai szenvedést, a kötelességemhez való hozzáállásom különösen tiszteletlen és laza volt, mintha azzal, hogy felügyelővé tettek, szándékosan próbálták volna megnehezíteni a dolgomat, és én csak lazítani akartam, és ingyenélő lenni Isten házában, miközben valahogy átevickélek a napokon. Egy olyan ember, mint én, ilyen emberi mivolttal nem érdemelte meg, hogy kötelességet végezzen. Igazán önző és megvetendő voltam! Valójában Isten minden embernek az illető tényleges érettségének megfelelő terhet adott, úgy, hogy a kötelessége pótolja a hiányosságait, és segítse őt az igazság elnyerésében. Visszagondolva arra, amikor először kezdtem el ezt a kötelességet, nehézségekkel és problémákkal szembesültem a munka során, és imádkozva és Istenre támaszkodva az igazságalapelvek keresésében, nyertem valamennyit. Később, amikor az evangéliumi munkásoknak problémáik voltak az állapotukkal vagy a munkájukkal, azáltal, hogy beszélgettem velük e problémák megoldása érdekében, én is elértem némi haladást, amit kényelmes környezetben nem lehetne megvalósítani. De a Sátán mérgeinek hatása alatt értéktelen és alantas dolgokra törekedtem, mindig a kötelességem elkerülésére gondoltam, hogy megóvjam a testi érdekeimet, negatív érzelmekben éltem, és ellenálltam Istennek. Igazán lázadó voltam, és képtelen voltam megkülönböztetni a jót a rossztól! Ha továbbra is a hús-vér testnek éltem volna, biztosan leromboltam volna az esélyemet, hogy a kötelességem végzésével elnyerjem az igazságot. Ezt felismerve mély bűntudatot és önvádat éreztem, és könnyek között imádkoztam Istenhez, „Istenem, tévedtem. A kötelességemhez való hozzáállásomtól Te megundorodtál, és csalódtál bennem. Nem követtem a Te szándékodat. Istenem, nem akarok többé lázadni ellened, és hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, és vállalni ezt a felelősséget.”

Később olvastam Isten e szavait: „Azok, akik igazán hisznek Istenben, mind olyan egyének, akik elvégzik a rendes munkájukat, mindannyian hajlandóak végrehajtani a kötelességeiket, képesek egy munkát elvállalni, és azt képességüknek és Isten háza előírásainak megfelelően jól elvégezni. Eleinte természetesen kihívást jelenthet az alkalmazkodás ehhez az élethez. Fizikailag és szellemileg kimerültnek érezheted magad. Ha azonban valóban megvan benned az elhatározás az együttműködéshez, valamint a hajlandóság, hogy normális és jó emberré válj, és elérd az üdvösséget, akkor fizetned kell egy kis árat, és engedned kell, hogy Isten megfegyelmezzen téged. Amikor késztetést érzel, hogy önfejű légy, akkor fel kell lázadnod ez ellen, és el kell engedned, fokozatosan csökkentve önfejűségedet és önző vágyaidat. Isten segítségét kell kérned a kritikus ügyekben, a kritikus időpontokban és a kritikus feladatokban. Ha megvan benned az elhatározás, akkor meg kell kérned Istent, hogy fenyítsen és fegyelmezzen meg, továbbá világosítson meg, hogy megérthesd az igazságot, így jobb eredményeket fogsz elérni. Ha valóban megvan benned az elhatározás, és imádkozol Istenhez az Ő jelenlétében, és könyörögsz Hozzá, Isten cselekedni fog. Meg fogja változtatni az állapotodat és a gondolataidat. Ha a Szentlélek egy kicsit munkálkodik, egy kicsit megmozgat téged, és egy kicsit megvilágosít, akkor a szíved meg fog változni, és az állapotod át fog alakulni. [...] Ha képes vagy átmenni ilyen átalakuláson, Isten háza szívesen lát és marasztal téged, hogy jól végezd a kötelességedet, hogy véghez vidd a küldetésedet, és hogy alaposan elvégezd a rád bízott munkát. Természetesen az ilyen negatív érzelmekkel bíró embereken csak szerető szívvel lehet segíteni. Ha valaki következetesen elutasítja az igazságot, és az ismételt intések ellenére sem bánja meg bűneit, akkor búcsút kell vennünk tőle. De ha valaki tényleg hajlandó megváltozni és visszafordulni, hogy irányt váltson, akkor szeretettel látjuk nálunk. Amíg valóban hajlandó maradni és megváltoztatni korábbi szemléletét és életmódját, továbbá képes fokozatosan átesni egy átalakuláson, miközben végzi a kötelességét, és idővel egyre jobb lesz kötelességében, addig szívesen látjuk nálunk az ilyen embereket, és reméljük, hogy tovább fejlődnek. A legjobbakat is kívánjuk nekik: kívánjuk, hogy emelkedjenek ki negatív érzelmeikből, azok többé ne hálózzák be vagy árnyékuk ne borítsa el őket, hanem ehelyett végezzék a rendes munkájukat, és járjanak a helyes úton, cselekedjenek és éljék meg azt, amit a normális embereknek kellene Isten követelményei szerint, továbbá végezzék állhatatosan és jól kötelességeiket Isten házában az Ő követelményei szerint, és ne sodródjanak többé az életben. Kívánunk nekik ígéretes jövőt, és hogy többé ne azt tegyék, amit akarnak, és ne csak az örömök hajszolásával és a fizikai élvezetekkel foglalkozzanak, hanem inkább a kötelességeik végzésével, az életútjukkal és a normális emberi mivoltjuk megélésével kapcsolatos dolgokra gondoljanak többet. Szívből kívánjuk, hogy boldogan, szabadon és felszabadultan éljenek Isten házában, megtapasztalva a mindennapi békét és örömöt, melegséget és élvezetet érezve itteni életükben. Hát nem ez a legjobb kívánság? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Látva Isten erőfeszítéseit, hogy megtartson, és az Ő kívánságát azok számára, akik a túlterheltség érzésének csapdájába estek, melegséget és mély meghatottságot éreztem, és felbátorodtam. Isten reméli, hogy az Ő követelményei szerint tudok viselkedni, megélem a normális emberi mivoltomat, ellátom rendes munkámat, és az igazságalapelvek szerint, jól végzem kötelességemet. Felismertem azt is, hogy ahhoz, hogy valaki emberi mivolttal rendelkezzen, és a helyes úton járjon az életben, az illetőnek el kell határoznia magát, hogy pozitív dolgokra törekszik, tudatosan lázadnia kell a hús-vér test ellen, amikor nehézségekkel és problémákkal szembesül a kötelessége végzése során, és valóban áldozatot kell hoznia a problémák megoldásáért, ezáltal viselve a felnőtt ember felelősségét. Továbbá mindennap a kötelességünk végzése előtt őszinte szívvel imádkoznunk kell Istenhez, és el kell fogadnunk az Ő vizsgálatát. Amikor azon kapom magam, hogy a hús-vér testemnek akarok figyelmet szentelni, és elhanyagolom a kötelességemet, kérnem kell Istent, hogy dorgáljon és fegyelmezzen meg, és törekednem kell arra, hogy teljes szívemből és erőmből végezzem a kötelességemet. Csak így élve lesz majd emberi hasonlatosságom. A továbbiakban én is Isten szavai szerint akarok gyakorolni, és belépni azokba. Ettől kezdve minden feladatot, amiben közreműködtem, Istenre bíztam, és Istenre támaszkodtam, és valóban áldozatot hoztam az anyagok kutatásával, imádkozással és kereséssel, meggondolva, hogyan lehet közösséget vállalni a jó eredmények elérése érdekében. Amikor olyan dolgokkal találkoztam, amelyeket nem értettem vagy nem tudtam kezelni, kommunikáltam a testvérekkel. A kötelességemben felmerült problémák fokozatosan megoldódtak. Bár a kötelességemben a munkaterhelés ugyanakkora volt, mint korábban, már nem éreztem magam nyomás alatt, hanem inkább úgy találtam, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni és áldozatot hozni azért, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ezen kívül a szívemben örömöt és beteljesedést éreztem, és valódi készségeket szereztem a munkám során. Úgy érzem, hogy Isten szavai szerint élni igazán nagyszerű, és hogy értékes és méltóságteljes életet élek!