2020 novemberében egy nap hallottam, hogy egy Csao Csün nevű gyülekezetvezetőt letartóztatott a rendőrség. Mivel viszonylag jól ismertem Csao Csün gyülekezetének helyzetét, a felső vezetőm megkért, hogy menjek oda, és értsem meg, mi történt, hogyan tartóztatták le Csao Csünt, és időben végezzem el az utóhatások kezelésének munkáját. Amikor megkaptam ezt a feladatot, kissé megijedtem, és azt gondoltam: „Tekintettel arra, hogy Csao Csünt épp most tartóztatták le, nagyon veszélyes lenne most elmennem ahhoz a gyülekezethez. Ha elkapnak a gyülekezetünket megfigyelő rendőrök, mi fog velem történni? Nem fogok-e egyenesen belesétálni egy csapdába?” De aztán arra gondoltam, hogy Csao Csün sok emberrel és vendéglátó családdal állt kapcsolatban, és mindannyian veszélyben lehetnek azáltal, hogy Csao Csünt letartóztatták. Tudtam, hogy mindenkit értesítenem kell, hogy azonnal tegyenek óvintézkedéseket. Miután elhatároztam magam, gyorsan elindultam a gyülekezethez, hogy értesítsem a testvéreket. Másnap megtudtam, hogy az előző este meglátogatott két vendéglátó családdal gondok történtek. Nem sokkal azután, hogy elmentem, az egyik családnál házkutatást tartottak, a másik családnál a férjet és feleséget is letartóztatták. Ha csak egy kicsit is később távoztam volna tőlük, engem is letartóztattak volna. Decemberben újabb nagyszabású letartóztatási sorozatra került sor különböző gyülekezetekben. A nővért, aki a társam volt, több mint harminc testvérrel együtt, köztük vezetőkkel és dolgozókkal, egymás után letartóztatták. Ez egy nagyon veszélyes helyzet volt, és döntő fontosságú volt, hogy értesítsem a többi testvért, akik rejtett veszélyeknek voltak kitéve, hogy el kell rejtőzniük, és át kell szállítaniuk Isten szavainak könyveit, hogy mások őrizzék meg őket. Akkoriban már megszakadt a kapcsolatunk bizonyos gyülekezetekkel, nem voltak megfelelő otthonok, ahol Isten szavainak könyveit és a gyülekezeti tulajdont őrizhettük volna, és néhány testvérünknek nem volt biztonságos vendéglátó otthona. Egy ilyen nehéz helyzettel szembesülve elég gyengének éreztem magam, féltem, és bizonytalan voltam. Úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatnak. Azt gondoltam magamban: „Mi van, ha letartóztatnak, és ilyen fiatalon agyonvernek?” Egész nap az aggodalom miatt ráncoltam a homlokom, és olyan volt, mintha csigalassúsággal telnének a napok. Folyton azon tűnődtem, hogy mikor fog végre megoldódni ez a helyzet. Akkoriban hallottam, hogy több tucat különleges rendőr érkezett a tartományi szintről azzal a céllal, hogy letartóztassák a hívőket. Még idegesebb és ijedtebb lettem, és arra gondoltam: „Már most üldöznek, hogy letartóztassanak, nem fogom-e felajánlani magam a rendőrségnek azzal, ha én szállítom a könyveket? Ha követnek és letartóztatnak, a rendőrség biztosan nem fog könnyen elengedni. A KKP büntetlenül ölhet hívőket – ha letartóztatnak, vajon agyon fognak verni? Hát azért hittem Istenben, mondtam le mindenről, és áldoztam fel magam annyi éven át, hogy agyonverjenek? Képes leszek-e így is elnyerni az üdvösséget? Ha nem sikerül, nem volt-e hiábavaló az a sok évnyi szenvedésem? Ha évekig tartó büntetést kapok, hogyan fogom kibírni a börtönéletet?” Nem tudtam elviselni a börtönélet gondolatát, ahol az embernek olyan körülmények között kell élnie, hogy még a halál is jobb. Állandó félelemben éltem, és nem mertem átszállítani a könyveket, ezért írtam egy levelet Li Ji testvérnek, amelyben kértem, hogy a lehető leggyorsabban szállítsa át a könyveket. Azonban több levél írása után sem kaptam választ tőle. Eltelt még néhány nap, és a könyvek még mindig nem voltak elszállítva. Aggódtam, hogy a felső vezetőm engem fog hibáztatni, hogy felelőtlen vagyok a kötelességemben, ezért megkértem a vezetőt, hogy bízzon meg valaki mást az utómunkálatok kezelésével. Hogy elfedjem a személyes szándékaimat és indítékaimat, azt mondtam, hogy csekély az érettségem, hogy nincs tapasztalatom az ilyen helyzetekben, és a munka bizonyos aspektusairól mással kell egyeztetnem és konzultálnom. Ez azt a benyomást keltette volna a vezetőben, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy végezzem a kötelességemet, és felvállalom a terhet a gyülekezet munkájában. Így még ha problémák adódnának is, a vezető nem engem hibáztatna. Nem sokkal ezután a vezetőm Jün Csing nővért bízta meg, hogy dolgozzon velem az utóhatások kezelésén.

Ezután a helyzet napról napra feszültebbé vált – egymás után érkeztek a jelentések a letartóztatott testvérekről, és azt is hallottam, hogy a rendőrség sok testvérről szerzett információt. Leveleket írtam a csoportvezetőknek, amelyben sürgettem őket, hogy értesítsenek minden testvért, hogy azonnal bújjanak el, de egyszerűen nem voltam olyan helyzetben, hogy a testvérek biztonságával foglalkozhattam volna. Nagyon nyugtalan voltam, és féltem, aggódtam, hogy egy nap hamarosan engem is letartóztatnak, ezért nem végeztem pontos munkát, nem értesítettem úgy, ahogy kellett volna, azokat, akiknek el kellett volna rejtőzniük, és ennek eredményeként egy Vang Lan nevű nővért letartóztattak. Később hazaküldték, és tíz órán belül meghalt. Nagy bűntudatom volt – ha egy kicsit több erőfeszítést tettem volna, és eleget tettem volna a felelősségemnek, ha időben értesítettem volna Vang Lant, hogy bujkálnia kell, talán nem tartóztatták volna le, és nem halt volna meg. Én voltam a felelős Vang Lan letartóztatásáért, és erre nem volt mentség.

Nem sokkal ezután a felső vezetőm felkeresett egy jelentéssel, amelyet a testvérek írtak rólam, és amely leleplezte, hogy a legkritikusabb pillanatban nem óvtam meg a testvéreimet, nem szállítottam át időben Isten szavainak könyveit, önző és aljas módon védtem magamat, nem óvtam és nem támogattam a gyülekezet munkáját. A vezető ezután azonnal elbocsátott. Rájöttem, hogy ez idő alatt gyávaságban éltem, és nem végeztem valódi munkát. Megérdemeltem az elbocsátást. Áhítataim és elmélkedéseim közben Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „Az első alapvető dolog, amit a vezetőknek és a dolgozóknak meg kell tenniük, az, hogy megfelelően őrködjenek Isten házának különböző anyagi javai felett, hogy megfelelően végezzék az átvilágítást és őrt álljanak Isten háza felett, ne hagyják, hogy a javak bármelyike is megsérüljön, kárba vesszen, vagy gonosz emberek birtokába kerüljön. Ez a minimum, amit meg kell tenniük. Ha egyszer vezetővé vagy dolgozóvá választanak, Isten háza a sáfárának tekint. A vezetői osztályhoz tartozol, és az általad vállalt feladat nehezebb, mint másoké. Óriási a felelősséged. Ezért minden hozzáállásod, minden cselekedeted, a problémák kezelésére irányuló minden terved és minden problémamegoldási módszered érinti Isten házának érdekeit. Ha még csak figyelembe sem veszed Isten házának érdekeit, illetve nem is veszed a szívedre, akkor alkalmatlan vagy arra, hogy az Ő házának sáfára legyél. [...] Tehát, amikor a vezetők és a dolgozók kiválasztására kerül sor, az emberi mivolt szempontjából nézve mi a legalapvetőbb dolog, amivel rendelkezniük kell? Lelkiismerettel és igazságérzettel kell rendelkezniük, az indítékaiknak pedig megfelelőknek kell lenniük. Először is az emberi mivoltuknak át kell mennie a próbán. Nem számít, hogy mennyi a munkaképességük, vagy milyen képességűek, az ilyen emberek akkor lesznek megfelelő színvonalú sáfárok, ha felügyelőként szolgálnak. Legalábbis képesek lesznek Isten házának érdekeit és a testvérek közös érdekeit támogatni. Semmiképpen sem fogják elárulni a testvérek érdekeit, sem pedig Isten házának érdekeit. Amikor Isten házának érdekeit és a testvérek érdekeit kár vagy sérülés fenyegeti, akkor előre gondolnak rá, és elsőként lépnek elő, hogy védelmezzék azokat, még akkor is, ha ez a saját biztonságukat érinti, vagy ha ezért meg kell fizetniük az árat és szenvedniük kell. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek képesek megtenni. Egyes hamis vezetők és dolgozók, amikor veszélyes körülményekkel szembesülnek, rohannak, hogy biztonságos helyet keressenek, ahová elbújhatnak, de Isten házának fontos dolgaival – az Isten szavait tartalmazó könyvekkel, mobiltelefonokkal, számítógépekkel és így tovább – nem törődnek, és nem is érdeklődnek azokról. Ha aggódnának amiatt, hogy a letartóztatásuk milyen hatással lenne a gyülekezet munkájának összképére, akkor elküldhetnének másokat, hogy foglalkozzanak ezekkel a dolgokkal – ezek a hamis vezetők azonban csak rejtőzködnek a saját biztonságuk érdekében. Halálra vannak rémülve, és a saját biztonságukat védve nem teszik meg, amit meg tudnak tenni. Ezért sokszor előfordul, hogy amikor veszélyes helyzetek adódnak, a hamis vezetők hanyagsága, tétlensége és felelőtlensége miatt a nagy vörös sárkány kifosztja és elragadja Isten házának különböző javait és az Istennek szánt adományokat, ami súlyos veszteségekhez vezet. Amikor a gyülekezetben éppen ilyen helyzetek adódnak, a vezetők és a dolgozók első gondolata az kell, hogy legyen, hogy Isten házának felszereléseit és anyagi javait megfelelő helyre tegyék, megfelelő embereknek adják át kezelésre; semmiképpen sem szabad megengedni, hogy a nagy vörös sárkány elragadja azokat. A hamis vezetők azonban soha nem gondolnak ilyesmire; soha nem Isten házának érdekeit, hanem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Az, hogy a hamis vezetők nem végeznek valós munkát, gyakran okoz veszteségeket vagy károkat Isten háza különböző fontos javainak. Hát nem súlyos felelősségmulasztás ez a hamis vezetők részéről?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (11.)). Isten szavai világosan leírták egy vezető feladatait. Egy vezetőnek emberi mivolttal és igazságérzettel kell rendelkeznie, és megbízhatónak kell lennie. A döntő pillanatokban a vezetőknek mindig meg kell óvniuk a testvéreket, meg kell védeniük Isten szavainak könyveit, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szenvedést kell átélniük, és fel kell adniuk a saját személyes érdekeiket. A hamis vezetők hihetetlenül önzőek és aljasak, és még ha időről időre végeznek is munkát, mindig válogatnak, hogy milyen munkát szeretnének. Mindenben a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyáltalán nem mérlegelik Isten házának érdekeit. Az ilyen embereknek rossz a jellemük, és Isten megveti őket. Összehasonlítva láttam, hogy nem különbözöm azoktól a hamis vezetőktől, akiket Isten szavai lelepleztek. Amikor a gyülekezetben elkezdődtek a letartóztatások, a veszélyes munkát más emberekre hárítottam, megkértem Li Jit, hogy ő szállítsa át a könyveket, és amikor nem válaszolt időben a leveleimre, nem szállítottam át gyorsan a könyveket én magam, hanem írtam egy levelet a felső vezetőmnek, amelyben megmagyaráztam, hogy csekély az érettségem, és kértem a vezetőt, hogy bízzon meg valaki mást ezzel a munkával. Kifogásokat gyártottam, hogy megóvjam magam, és a veszélyes munkát másokra hárítottam azért, hogy ne tegyem ki magam veszélynek. Ahogy a környezetünk egyre rosszabbá vált, egyszerűen nem volt kedvem belemenni az utóhatások kezelésének részleteibe, ahelyett csak felületesen átszaladtam a dolgokon, és úgy tettem, mintha dolgoznék, átruháztam a munkát felülről, és a csoportvezetőkre hárítottam az utóhatások kezelésének összes munkáját, így kénytelenek voltak maguk fellépni és megoldani a helyzeteket. Amikor hallottam, hogy Vang Lant letartóztatás fenyegeti, azonnal levelet kellett volna írnom, hogy figyelmeztessem, hogy el kell bújnia. Ha megtettem volna, talán nem tartóztatták volna le, és nem vesztette volna el az életét. De én félelemben és gyávaságban éltem, és nem értesítettem az embereket úgy, ahogy kellett volna. Néhány testvér negatív és gyenge lett, de én nem beszéltem velük, és nem támogattam őket. Minden helyzetben azon gondolkodtam, hogyan óvjam meg az érdekeimet, nehogy megsérüljenek, és a legkevésbé sem törődtem a gyülekezet munkájával. Milyen önző és aljas voltam! Gyülekezetvezetőként az én felelősségem volt, hogy megóvjam Isten választott népét és Isten házának érdekeit, de a legkritikusabb pillanatban kibújtam a kötelességem alól. Önző voltam, megvetendő, csak magammal törődtem, és nem volt bennem egy csepp lelkiismeret és józan ész sem. Ennek következtében a nővéremet letartóztatták és halálra kínozták, a gyülekezet munkája késedelmet szenvedett, én pedig egy örökkévaló vétket követtem el.

Később rábukkantam Isten szavainak erre a passzusára: „Az ember kötelességének végzése nem jelentéktelen ügy; az emberek a kötelességük végzése közben lesznek a leginkább felfedve, Isten pedig annak alapján határozza meg az emberek kimenetelét, hogy mennyire következetes a teljesítményük, miközben a kötelességüket végzik. Mit jelez, amikor valaki nem jól végzi a kötelességét? Azt jelzi, hogy nem fogadja el az igazságot, vagy nem tart igazán bűnbánatot, Isten pedig kirekeszti őt. Az mit mutat, amikor elbocsátják a hamis vezetőket és a hamis dolgozókat? Ez Isten házának a hozzáállása az efféle emberekhez, és természetesen Istennek az efféle emberekhez való hozzáállását is mutatja. Mi tehát Isten hozzáállása az efféle hasznavehetetlen emberekhez? Isten visszautasítja, kárhoztatja és kirekeszti őket. Még mindig el akartok hát merülni a státuszból fakadó előnyökben és hamis vezetők akartok lenni?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Miután elolvastam Isten e szavait, könnyek csorogtak le az arcomon. Megértettem, hogy az elbocsátásom Isten haragjának a jele, és megéreztem, hogy Isten igazságos természete sérthetetlen. Visszagondolva arra, hogy mindig a saját biztonságomat tartottam elsődlegesnek, nem óvtam a gyülekezet munkáját, nem foglalkoztam a testvéreim biztonságával, ami visszafordíthatatlan következményekhez vezetett, hihetetlen bűntudatom támadt. Annak ellenére, hogy sértetlenül megúsztam, nem teljesítettem a feladataimat, olyan vétket követtem el, amit soha nem tudok jóvátenni, és ami miatt Isten gyűlöl és megvet engem. Az én hibám volt, hogy a testvéreim jelentettek a vezetőnek. Akkoriban gyakran sírtam, miközben erre gondoltam, és gyűlöltem magam, amiért ennyire sóvárogtam az élet után, és ennyire féltem a haláltól. Minden alkalommal, amikor ez felmerült, tompa fájdalmat éreztem a szívemben, és úgy éreztem, hogy tartozom Istennek és a testvéreimnek. Gyűlöltem magam, amiért nem vagyok jobb, mint egy vadállat, és úgy gondoltam, hogy nincs Istennek olyan büntetése, amely túl szigorú lenne számomra.

Ezután elkezdtem keresni, hogy megértsem, miért volt az, hogy mindig magamat próbáltam megóvni, amikor nehéz helyzetekkel szembesültem. Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy a „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” sátáni méreg mélyen gyökeret vert bennem, és ez lett az emberi viselkedésem mércéje. Amikor veszélyekkel szembesültem, folyamatosan magamat óvtam, és nem törődtem Isten házának érdekeivel, csak azon aggódtam, hogyan kerülhetném el, hogy letartóztassanak, és hogyan adhatnám át a veszélyes munkát másoknak. Csak a saját biztonságomra tudtam gondolni, nem volt kedvem elvégezni az utóhatások kezelésének munkáját, és nem tettem eleget a feladataimnak. Csak azért nem sérültek a gyülekezet érdekei, mert más testvérek végül időben elszállították Isten szavainak könyveit. A Sátán mérgei szerint éltem, hihetetlenül önzővé, megvetendővé váltam, és egy csepp emberi mivoltom sem volt. Újra és újra elmulasztottam gyakorolni az igazságot, a legcsekélyebb hűséget sem tanúsítottam a kötelességem iránt, Isten pedig gyűlölte a viselkedésemet, és undorodott tőle. Ha továbbra sem tartanék bűnbánatot, és nem változnék meg, elveszíteném az esélyemet az üdvösségre. Ekkor jöttem rá, hogy milyen mélyen romlott a beállítottságom, és hogy ez az elbocsátás Isten módszere volt arra, hogy megmentsen engem.

Ekkor bukkantam rá Isten szavainak erre a passzusára: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát terjesztették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Isten szavai világosan elmagyarázzák, mit jelent az Istenért való mártírhalál. Az Úr Jézus apostolai és tanítványai halálukig hűségesek voltak Istenhez, és értékes életüket adták fel Isten evangéliumának terjesztéséért. Az életüket arra használták, hogy bizonyságot tegyenek arról, hogy az Úr Jézus Isten, és tanúságot tegyenek Istennek az emberiséget megváltó munkájáról. Az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt Istvánt halálra kövezték, Pétert pedig fejjel lefelé keresztre feszítették. Bár a hús-vér testük elpusztult, haláluk értelmes és tiszteletreméltó volt. Isten helyeselte, hogy a saját életüket arra használták, hogy bizonyságot tegyenek Róla. Most a gyülekezet tagjai komoly üldöztetésnek és letartóztatásoknak voltak kitéve, és néhány testvért kínoztak és gyötörtek, amikor letartóztatták őket, de ők nem engedtek a Sátánnak, és inkább börtönbe mentek, minthogy elárulják Istent. Ami Vang Lant illeti, ő inkább meghalt, minthogy júdássá váljon. Ezzel szemben én abban a helyzetben csak a saját biztonságomat tartottam szem előtt, a saját életemet minden más fölé helyeztem, a legcsekélyebb lojalitást sem tanúsítottam a kötelességem iránt, és nem teljesítettem a feladataimat. Bár nem tartóztattak le, és megmaradt az életem, egyáltalán nem tettem tanúságot, és megalázó volt, hogy életben maradtam. Hihetetlenül bűnösnek éreztem magam, és nem voltam hajlandó továbbra is ilyen alantas életet élni. Arra is rájöttem, hogy Isten a nagy vörös sárkányt használja arra, hogy szolgálatot végezzen, és meghatározza, ki az igaz hívő, és ki a hamis hívő, ki tesz tanúságot, és ki nem, majd pedig fajtája szerint szétválasztja őket. Ez Isten munkájának bölcsessége. Miután ezt felismertem, elhatároztam, hogy jól végzem a kötelességemet, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben Isten mellett. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Túl önző és aljas voltam. Mivel rettegtem attól, hogy letartóztatnak és megkínoznak, nem óvtam meg a gyülekezet munkáját, és örökkévaló vétket követtem el. A jövőben, bármilyen helyzetbe kerülök is, az életemet fogom kockáztatni, hogy támogassam a gyülekezet érdekeit. Nem fogok többé alantas életet élni. Kész vagyok az életemet a Te kezedbe tenni, és alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.”

Néhány hónappal később ismét megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Miután alig néhány napja végeztem a kötelességemet, levelet kaptam a felső vezetőmtől, amelyben közölte, hogy a KKP egy videós megfigyelőrendszeren keresztül szerzett egy képet rólam. A vezető azt tanácsolta, hogy ne mutassam az arcom a nyilvánosság előtt, hacsak nem feltétlenül szükséges. Miután megkaptam a levelet, kissé aggódtam, de ez nem befolyásolta a kötelességvégzésemet. Ha a munkám megkövetelte, hogy elmenjek otthonról, akkor csak egy kicsit álcáztam magam, majd mentem, hogy végezzem a kötelességemet. Nem sokkal ezután a gyülekezetemben több testvért letartóztattak, és nekem ismét az utóhatásokat kellett kezelnem. Rájöttem, hogy Isten próbára tesz engem. Annak ellenére, hogy kicsit aggódtam és nyugtalan voltam, arra gondoltam, hogy azelőtt milyen önző és megvetendő voltam, a veszélyes munkát másokra hárítottam, örök foltot hagytam az Istennel való kapcsolatomban, és a Sátán nevetségének tárgyává váltam – a jelenlegi helyzettel szembenézve bűnbánatot kellett tartanom, és nem szabadott úgy élnem tovább, mint régebben. Csendesen imádkoztam Istenhez, és elmondtam Neki, hogy kész vagyok Rá hagyatkozni, hogy a lehető leggyorsabban kezeljem az utóhatásokat. Ezután gyorsan és részletesen elrendeztük a csoportvezetőkkel, hogy hogyan szállítsuk át Isten szavainak könyveit, és a testvérek hamarosan sikeresen átszállították az összes könyvet. Így gyakorolva sokkal nyugodtabb voltam, és tudtam, hogy ez a nyugalom Istentől származik. Két hónappal később több mint tíz testvért tartóztattak le, köztük egy korábbi gyülekezetvezetőt. Ezzel a helyzettel szembesülve nem a saját biztonságom védelmére összpontosítottam, mint régebben, hanem Istenre bíztam magam az utóhatások kezelésében, a testvéreim megóvásában, és annak megakadályozásában, hogy Isten házának érdekei sérüljenek. Konzultáltam a munkatársaimmal arról, hogyan lehetne a leggyorsabban értesíteni a testvéreket, hogy elrejtsék és elszállítsák a könyveket. A testvérek együttműködésével az összes könyvet sikeresen elszállítottuk. Amikor meghallottam a jó hírt, nagyon boldog voltam, és hálát adtam Istennek az Ő vezetéséért! Visszagondoltam arra, hogy a múltban minden alkalommal a saját érdekeimet védtem, kibújtam a kötelességem alól, és felfedtek mint hamis vezetőt. Ezúttal végre nem korlátozott a halálfélelmem, és képes voltam gyakorolni az igazságot és teljesíteni a feladataimat. Mindezt, hogy képes voltam erre az átalakulásra, Isten szavainak köszönhettem.